Zűr Brooklynban ~ 2. rész

Abból az egy viktoriánus korabeli Angliát idéző fedél alatt töltött éjszakából persze hamar több lett, és a negyedikre Pyxis már egészen otthon érezte magát. Jól kijött Miau Ce-tunggal, és felfedezte a férfi gyönyörű könyvespolcát is. Most is ott feküdt a férfi ágyán egy pihe-puha köntösbe csavarva, haja még mindig illatozott attól a különleges sampontól, amit kapott vendéglátójától. Egy Shakespeare-darabot olvasgatott, amit még nem ismert, közben az ölében doromboló perzsamacskát simogatta.

A férfi nevét még mindig nem tudta. Az első éjjel abban maradtak, hogy még nem muszáj tudniuk.

– Maradjon meg az éjszaka rejtélyes napszaknak – ajánlotta akkor a férfi, miközben Pyxis a falnak támaszkodva várta, hogy befogja a száját és újra megcsókolja, ami egyébként meglepően hamar meg is történt – a lakásig vezető úton megtapasztalta, hogy a férfi sokat tud beszélni.

Azóta pedig nem nagyon hozták szóba a témát. Persze Pyxis oldalát rettentően fúrta a kíváncsiság, hogy nem tudja a másik nevét, főleg úgy, hogy szinte biztosra vette, látta már ezt az arcot valahol. De ha ő nem volt ezen a téren (sem) őszinte, mit kellett volna várnia?

Az első reggel eléggé megijedt, amikor egy ismeretlen lakásban ébredt. A férfi nem volt mellette, mint kiderült, épp három fogásos reggelit készített, aminek Pyxis nagyon megörült a napok óta tartó koplalás után.

Akkor az asztalnál ülve a lány azt várta, alaposan kifaggatják, de a férfi meg se szólalt, csak a konyhapultnak dőlve nézte, ahogy jóízűen falatozik.

Pyxis boldog volt, amiért előző este nem kotyogta el részegen a nevét. Édesanyja, Lyra Black ismert nőszemélynek számított Amerikában. Igencsak ismert bűnözőnek, hogy pontosak legyünk. Amióta volt az a balhé az amerikai Mágiaügyi Miniszterrel meg a lányával…Mondhatni, a Blackeket nem látták szívesen a tengerentúli varázsvilágban. Meg a muglivilágban sem, ugyanis sajnálatos módon a Lyra által meggyilkolt személy a muglik közt is közkedvelt volt.

Talán ezért is pöccentek be annyira a Minisztérium tagjai, amikor munkát keresett náluk. Először hamis néven próbálkozott, de amikor lebuktatták, rettentő dühös lett mindenki, ő meg örülhetett, hogy nem csukták le ott helyben. Pénze nem volt hajóra vagy repülőre, New Yorkban tartózkodása alatt Tony tartotta el, de amióta tőle lelépett, nem sok pénze maradt. A hoppanálási engedélyét még otthon elvették tőle, a kiképzőjével folytatott kínos balhé után.

Sóhajtott. Talán a mondás igaz: a név kötelez. Minden Blacknek sötétnek, csalónak kell lennie?

– Szépségem, negyedik napja vagy itt – lépett ki a fürdőből a férfi. Köntöst viselt, fekete haja vizesen lapult az arcára. Imádnivalóan festett. Pyxis rámosolygott.

– Jól számolsz, drágám.

A férfi feltérdelt az ágyra. Megfricskázta a lány meztelen lábujjait. Alaposan megnézte magának Pyxis köntöse alól előbukkanó lábát.

– Mi az, meglepődtél, hogy nincs a lábujjaim között hártya? – kérdezte szórakozottan gúnyolódva a lány.

– Hidd el, láttam már olyat – mondta a férfi, és előre hajolva nyomott két puha csókot Pyxis vádlijára. – Viszont ilyen izmost lábakat még nem. Fitneszkirálynő vagy odahaza? – érdeklődött. Pyxis nevetett, és rávágta volna, hogy az aurorképzésnek talán még a legkönnyebb része a fizikaierőnléti edzések sorozata.

De persze ezt nem mondhatta el neki, tekintve, hogy a férfi arról sem tudott, hogy boszorkány.

Félretette a könyvét és letolta az öléből Miau Ce-tungot, aki morcosan nyávogva ugrott le az ágyról. Előrébb tornázta magát, hogy megcsókolja a férfit, aki mosolyogva hajolt oda hozzá, és összeérintette az ajkukat. Leült Pyxis mellé, a feltornyozott párnáknak döntötte a hátát, a csók közben beletúrt a lány hajába, de aztán megragadta Pyxis kezét, amikor az a köntöse madzagjának csomójához nyúlt.

– Baj van, édesem? – lepődött meg Pyxis. A férfi szórakozott mosolyt villantott rá.

– Négy napja vagy itt, és én még mindig nem tudom a neved. Biztos valami híresség lehetsz. Ezért utazol inkognitóban?

Pyxis sóhajtott, és az ölébe húzta a kezeit.

– Miért akarod ennyire tudni a nevem?

– Hogy én is elmondhassam neked a sajátom.

– És azt miért akarod? – morgolódott Pyxis. A férfi vállat vont.

– Az ember szereti hallani a nevét. A férfiak pedig meg inkább szeretik hallani a nevüket, főleg, amikor… – Pyxis párja arckifejezéséből kitalálhatta, mire gondol és hogy akarja befejezni a mondatot. Ösztönből a férfi szája elé kapta a kezét.

– Hé, vigyázz, mit mondasz! – szólt rá, aztán rájött, hogy fölöslegesen szidta meg: kistestvérei nincsenek a közelben.

– Jól van, na, sajnálom a disznó viccet – szabadkozott a férfi olyan hangon, aki egyáltalán nem sajnálja. Mélyen Pyxis szemébe nézett, aki megbántottságot látott a most épp mogyoróbarna íriszekben csillogni. – Nem bízol bennem?

– Nem erről van szó, drágám…

– Kérlek!

– De a vezetéknevem…nem túl…jó – bökte ki a lány. A férfi felnevetett.

– Hát ha csak azzal van baj, hadd halljam a keresztneved! Az épp elég nekem, szívem.

Pyxis gyorsan mérlegelte a helyzetet. Végül is talán Amerikában nem olyan elterjedt a tény, hogy a Blackek csillagokról és csillagképekről nevezik el a gyermekeket, ugye? Itt csak és kizárólag a Blackkel van a baj. És amíg nem emlegeti Lyra nevét, nem fog történni semmi baj. Nyilván a muglik is körözték az anyját gyilkosság (jogos) vádjával, de ott talán nem tudják olyan részletesen a családi hátterét.

Arra jutott, megéri kockáztatni.

– Pyxis – mondta ki, és kicsit enyhült a mellkasában fészkelő szorító érzés, ami a titkai miatt alakult ki. Nagyon megszerette ezt az embert – nem szívesen vallotta be, de talán kicsit nagyon bele is esett. Tartott tőle, hogy a férfi érzelmileg talán nem kezdett el kötődni hozzá, és ez elbizonytalanította. Minden nap attól félt, hogy ki fogja rakni az utcára.

A férfira egészen érdekesen hatott az új információ. Rámeredt vagy tíz másodpercig, és nem szólalt meg. Pyxis úgy látta, nem is lélegzik. Kezdett megijedni, amikor végül megrezzent.

– Mondd még egyszer – kérte.

– Pyxis – ismételte. A férfi megköszörülte a torkát.

– Azt mondod… Pyxis. Hmm…szép név – dicsérte meg. Lesütötte a szemét. – Mondd csak…mennyire népszerű ez a név Angliában?

Pyxis szíve őrülten kalapálni kezdett. Kész, vége, lebukott, tudja, hogy gyilkos az anyja. Az agya vadul kattogott, de nem sikerült semmi használhatót előállítania.

– Nem hiszem, hogy az lenne – nyögte ki. A férfi megsemmisülten meredt maga elé. A tekintete Pyxis lábai irányába nézett, de a lány sejtette, hogy most nem az izmaiban gyönyörködik. Megérintette férfi karját.

– Jól vagy, édesem?

– Nem – nyögött föl a férfi, és a hajába túrt.

– Sajnálom, hogy nem mondtam el a nevem – motyogta Pyxis. Szégyellte magát, nagyon, de nem hitte volna, hogy ennyire ki fogja készíteni a kedvesét.

– Mi a vezetékneved? – kérdezte a másik váratlanul, hangja határozottan csengett.

– Azt mondtad… – védekezett Pyxis, de a férfi követelőzőn a szavába vágott.

– De most mást mondok!

Pyxis megszeppenve pislogott, nem tudta, mit kéne reagálni. A férfi a kezébe temette az arcát.

– Black, igaz? – mondta ki halkan. Pyxis tátogott a meglepetéstől, de hát mit volt mit tenni, be kellett vallania.

– Ja. Black. Nagyon zavar? – kérdezte szégyenlősen.

– Hát… – A férfi vett egy nagy levegőt, és fájdalmas arckifejezéssel pillantott a lányra. – Emlékszel még az első estére?

Pyxis összevont szemöldökkel nyitotta szólásra a száját.

– Mármint mire gondolsz pontosan? – Sok minden történt azon az estén.

– Amikor elmeséltem, hogy hogyan hagytak el utoljára.

Pyxis megerőltette az agyát.

– A fiú elvett feleségül valakit.

A férfi bólintott.

– A nőt Lyra Blacknek hívták.

Pyxis felnevetett, aztán elkomorult. A múltjának szálai végigfutottak az agyán, emlékek villantak fel lelki szemei előtt, tűzről, portálról, kiabálásról, rémisztő kántálásról, félelemről…

– Ugye nem… – Érezte, hogy elfogy minden levegője. A hajába túrt. – Magnus Bane – lehelte a nevet. – Az apám szeretője.