Művészszoba ~ George Roux: Spirit

George Roux – Spirit

Művészszoba

Egyszerűen csak besétáltam a kastélyba. Jean Fortier kastélyába.

Pókfonálból szőtt, fátyolszerű ruhám suhogott, ahogy sebesen szedtem lábaimat. Egy kavics sem marta ki az anyagot a főbejárat felé tartó ösvényen. Az őrök, akik kétméterenként álltak az út mellett, meg sem rezzentek a közeledtemre. Jobban mondva, de – megremegtek, mindahányan voltak. Fáztak, hallottam, ahogy az egyik odakiáltja a társának:

– Kutya hideg van!

A másik bólintott.

– Hamar jött idén a tél.

Kuncogtam, de nem hallották a nevetésem. Tudtam, hogy a főbejáraton nem fogok tudni bejutni, ezért letértem az ösvényről. Most új helyen akartam beszökni, múltkor már bezárva találtam a cselédbejárót.

Jól emlékeztem: a törött ablakot – amin egyszer, nagyjából féléve kiugrottam – Jean azóta sem javította ki. Ezúttal könnyedén siklottam be rajta, szoknyám ez se szakította ki, nem úgy, mint amikor az üveg darabokra tört.

Cipőtlen talpam nem fázott, ahogy végigsiettem a folyosókon, keresve egykori kedvenc szobámat, a művészszobát. Útközben tükröt pillantottam meg, és amikor megálltam előtte, csalódott sóhaj tört fel torkomból.

Persze, hogy nem látom magam – hogy is láthatnám?

Megráztam a fejem, és továbbmentem. Csipkekesztyűbe bújtatott kezemmel megtapogattam a kontyomat, szerencsére nem bomlott ki.

Az ajtószárnyak nyitva voltak, amikor megérkeztem oda. Vettem egy nagy levegőt, és beléptem. Jean öccse, John az asztalnál ült, papírt fogott a kezében. Valószínűleg verset fordított. Mindig verset fordított.

Remegő tagokkal araszoltam az asztal mellett álló zongorához. A szobában nem kapott helyet ablak, és John is spórolt a világítással: szinte teljesen sötét volt. Azért ki tudtam venni a rengeteg festményt a falakon és a kandalló fölött. Az órák ketyegtek, a szobrok kísérteties arckifejezéssel meredtek rám a félhomályban.

Tudtam, hogy John hallani fog. Mindig hall. És minden alkalommal lát is – azt a lágy derengést, ami körbe öleli a testem, ami azóta fénylik, mióta megszentelték a földet földi hamvaim fölött.

Viszont szólni sosem szól. Most is csak ült, letette pennáját és a fordítandó verset, hátradőlt és nézett engem. Hallgatta a dalokat, a gyors vagy épp lassú ütemben egymást követő hangokat, amiket ösztönös ujjmozdulatokkal csaltam ki a régi hangszerből.

A zene magával ragadott, lehunytam a szemem, és elképzeltem, hogy nem haltam meg, és minden a legnagyobb rendben van. A zsarnokoskodó Jean a szalonjában vedel, valószínűleg szeretőkkel az oldalán, mi pedig Johnnal a művészeteknek fenntartott aprócska, zsúfolt szobában ütjük el az időnket.

Akkor nyitottam ki a szemem, amikor döngő léptek hangja szakították meg zongorajátékomat. Valaki a folyosón közeledett, egyre gyorsabban és hangosabban. John felpattant a helyéről, és megkerülte az asztalát. Rég láttam állva, így feltűnt, mennyire lefogyott.

– Te zenélsz, öcsém? – mordult egy hang az ajtóból. Persze, hogy Jean volt az. Világéletében irtózott a művészetektől, a zenétől különösképp.

– Igen, bátyám – felelte John halk, de magabiztos hangon. A mellkasomra szorítottam csipkekesztyűs kezem, féltem, hogy a szívem ki akar ugrani a helyéről. Részben, mert megrémültem Jeantól, részben pedig azért, mert hónapok óta először hallottam John hangját. Mély volt, és rekedt, mintha fáradt lenne a beszédhez.

Jean hangja nem érdekelt, és nem is változott sokat a halálom óta.

Felugrottam, és leheletkönnyű szoknyámban John mögé surrantam. Jean tekintete nem akadt meg rajtam, fekete szeme megvetőn járt ide-oda a szobában.

– Nyitva maradt az ajtó. Ha mindenképp nyikorogni akarsz, csukd be! – dörrent rá a fivérére, azzal ugyanazokkal a súlyos léptekkel, amikkel érkezett, elhagyta a művészszobát.  – És kutyahideg van! – üvöltött még vissza a folyosóról, mire összerezzentem.

John gyorsan becsukta utána az ajtót.

– Sajnálom, hogy elfelejtettem – szabadkoztam, és megigazítottam szőke hajamat.

– Semmi baj – csóválta a fejét John. Rámszegezte a tekintetét. Szerettem volna megérinteni a karját, és láttam, hogy ő is szeretné megfogni a kezem. Mindig szerette simogatni hosszú művészujjaimat. De egyikünk sem mert közeledni – mind a ketten tudtuk, mitől fél a másik. Hogy esetleg John keze átsiklik az enyémen. Hogy mégsem vagyok olyan szilárd, mint amikor zenélés közben hiszem.

– Játssz még! – kérte, és én engedelmesen leültem a zongorához, de hosszú művészujjaim most nem követték ösztöneim utasításait. Dohogtam egy sort, majd Johnhoz fordultam.

– Most te!

– Én nem tudok zongorázni – felelte John. Sürgetőn az asztala felé biccentettem.

– A verseidet szeretném hallani. Írsz sajátokat is, nem igaz?

John sóhajtott, és visszament az íróasztalához. Beleereszkedett a székbe, és beletúrt hosszú hajába.

– Írok – bólintott végül.

– Olvasd fel nekem! – kértem, és felemelkedtem. Ahogy közelebb léptem hozzá, az asztali lámpás fénye rám esett, ruhám szikrázott. Széket húztam Johné mellé. Közel voltam hozzá, de mégsem mertem megérinteni, féltem a csalódástól.

Aztán amikor John olvasni kezdte hozzám írt, gyásztól és az elveszített szerelemtől terhes verseit, sorra kezdtem feladni gátlásaimat. Hiszen egyszer élünk, vagy nem? Dehogynem – ezt mi ketten tudtuk a legjobban.

Óvatosan megérintettem John kézfejét. Összerezzent, és elcsuklott a hangja. Felnézett a papírról, amire korábban szép betűkkel írta le a szavakat.

– Érezlek – lehelte. Nem akartam elmondani neki, hogy én nem érzek semmi különöset, de megnyugtatott a tudat, hogy ő igen. A vállára hajtottam a fejem, és hagytam, hogy simogassa a hajam. Hiába láttam, hogy ujjai a tincseim közé túrnak, hogy a vállamat simítja, nem éreztem úgy, mintha valóban megérintene.

Keserűség öntött el. Legszívesebben sírva fakadtam volna, de a szellemek nem tudnak sírni. Úgyhogy csak ültem ott, John vállára döntött fejjel, és hagytam, hogy boldog legyen. Olyan régen láttam tisztán boldognak! Jean jó féléve tette tönkre az életét – és oltotta ki az enyémet –, azóta mindig komornak és mogorvának láttam, amikor meglátogattam. Most azonban, ahogy ültünk, örömkönnyei a hajamra és a hátamra hulltak, hallottam a szívdobbanásaiban, hogy boldog.

És ez engem is boldoggá tett.

 

A férfi leírta az utolsó görbe betűt, és letette az asztalra a pennáját. A sárgás papíron a szöveg könnycseppektől volt maszatos, de nem zavarta. Úgyse fogja megmutatni senkinek. Ella halála óta nem járt itt senki, legfőképpen Jean nem.

Bár lehet, hogy el kéne égetni, futott át az agyán. Ha Jean meghal, és az ő szobájában megtalálják a novellát, amiben arra utal, hogy a bátyja ölte meg a lányt, bajok keveredhetnek belőle…Főleg azért, mert akkor az is kiderülne, hogy ő és Ella szeretők voltak.

John lehunyt szemekkel hátradőlt, és egy pillanatig nem gondolt semmire.

Aztán hangokat hallott – egy zongora édes hangjait. A szíve megdobbant. Az ismerős zongorajáték visszhangzott a fülében, éjt nappallá téve. Ha egyszer-egyszer lefeküdt az ágyába, csak ezt hallotta, éberen és sötét álomba merülve egyaránt.

Kinyitotta a szemét, és elmosolyodott. Könnyfátylon keresztül látta, hogy az ő Ellája ott ül a régi zongoránál, ismerős dallamokat játszik. Szőke haja elegáns kontyba tűzve, szoknyája hófehér, lágy esésű, ha tippelnie kellett volna, azt mondja, pókhálóból fonták. Ellát ismerve szívesen is viselt volna ilyesmi ruhát.

A lányt ködszerű ragyogás ölelte körbe. Gyönyörű volt.

John csak nézte, nem szólt. Elégnek érezte, hogy láthatja őt. A valódi énjét, amit mindig zenélés közben mutatott csak ki.

Ennyinek elégnek kell lennie.

John mosolyogva figyelte, ahogy Ella lehunyt szemmel adja át magának a zene élvezetének.

Az éjszakát végig zongorázta, hajnalban aztán abbahagyta, Johnra rámosolygott, majd kivonult a művészszobából, magára hagyva Johnt, aki nyugodt lélekkel merült álomba a kemény asztalra és a verseire borulva.