Corvus és a szerelem ~ Erdő és Magány ~ Azuraverzum

 

Corvusnak nem kellett volna meglepődnie, amikor hallott Pyxis balesetéről. A lány sárkányokkal dolgozott, bármikor benne lehetett a pakliban egy ilyen eset. Pyxis még figyelmeztette is őket, mielőtt elment volna. Ne aggódjanak, úgyse lesz semmi komolyabb baja.

Azért Corvusszal megígértette, ha mégis valami komolyabb baja esne, vigyázzon a kicsikre.

Az orvosok azt mondták, meggyógyul. De közel volt a halálhoz, Corvus egyszerűen érezte.

A folyosókon senki sem járt már ilyen későn. Nem értette, Johanna mit találhatott, és annyira nem is akarta tudni. Az utóbbi időben igencsak kellemetlenül érintette a lány közelsége. Ideges volt mellette és alig tudta levenni róla a szemét. Ami csak duplán idegesítette.

Megállt a Szükség Szobája előtt, bámulta a díszes ajtót. Elgondolkozott, hogy fejfájásra hivatkozva ne menjen-e vissza a gyengélkedőre. Végül elhatározta magát, nagy levegőt vett és benyitott. Nem volt hatásos a belépője – legalábbis nem volt szemtanúja hozzá. Johanna Mason az első padban egy könyvre borulva szuszogott. Corvus közelebb lépett a lányhoz. Az arca békés volt, szája résnyire elnyílva, szemhéja meg-megremegett álmában. Tejfehér bőre puhának tűnt, Corvus ennyire még sosem akart végig simítani rajta. Sötét, szinte fekete haja az orrára lógott, és Corvus szerette volna a helyére tűrni, de félt, hogy felébreszti vele. Mégse bírt magával, közel hajolt, orra szinte a lányét súrolta. Érezte meleg lélegzetét a bőrén. Előre nyúlt, és óvatosan visszaigazította a szökevény tincset a helyére. Beleborzongott, amikor hozzáért Johanna járomcsontjához. A haja puha volt és selymes. Megsimogatta a fejét. Imádta a tapintását.

Megijedt, amikor Johanna hirtelen felriadt. Abban a pillanatban, hogy kipattant a lány szeme, a fiú a mellkasához kapta a kezét. Johanna elképedve meredt rá. Menekülni próbált, de nem volt hova, leesett a székről.

– Meg vagy hibbanva? – kiáltott föl. A dühtől vörösség áradt szét az arcán, ami Corvus szerint csak még gyönyörűbbé varázsolta azt. Érezte, hogy elnyílik a szája. Eddig föl se tűnt neki, hogy Johanna ennyire szép lenne.

– Jobban vagy már? – érdeklődött a lány, ahogy feltápászkodott. Átfutott az agyán, hogy ilyenkor az az illendő, ha fölsegíti, de elképzelni nem tudta, hogy újra hozzáérjen. Félt, hogy a lány bőre megégetné. Szótlanul bólintott. Még mindig nem tudta feldolgozni, hogy ez a szépség Johanna Mason lenne, a lány, akivel eddig találkozgatott és sétált mindenfele.

Johanna leporolta az ingét.

– Elvitte Mrs. Norris a nyelved?

Corvus oldalra biccentette a fejét, nem értette a kérdést. Johanna sóhajtott.

– Most komolyan kérdezem, Corvus, jól vagy? Itt állsz legalább öt perce és még nem szólaltál meg. Kezdek aggódni.

Corvus érezte, hogy a szája sarka mosolyra húzódik.

– Jobban vagy? – ismételte Johanna.

– Azt hiszem – mondta halkan Corvus. A lány szemei őt fürkészték.

– Pyxis?

Corvus szíve és torka elszorult, alig bírt válaszolni.

– Túl fogja élni, azt mondják. – Megköszörülte a torkát. Johanna tekintete az övébe mélyedt. Nem akarta, hogy gyengének lássa, gyorsan a könyvre pillantott. – Azt mondtad, találtál valamit.

– Igen! – Johanna lelkesen felkapta a kötetet, és felcsapta egy helyen, amit megjelölt korábban. Corvus rettentő aranyosnak találta, ahogy izgatottan mesélni kezdett. – Írtam apámnak azzal kapcsolatban, hogy az anyám hogyan érkezett Panembe. – Corvus a lány mögé lépett, ha akarta volna, simán átkarolhatta volna a derekát, az állát meg a vállára tehette volna. A lányok imádták, ha így ölelte őket, de félt, hogy Johanna mit reagálna rá. Meg aztán így is elég melege volt, hogy csak állt mellette, aggódott, hogy ez a hirtelen jött tűz valahogy kitör belőle és megégeti Johannát is.

– Lapokat küldött, amiken anyám kézírásával vannak jegyzetek. Ezt a könyvet említette, ezen az oldalon kell lennie a dolog nyitjának. Azt találtam, hogy előfordulnak ilyen balesetek. Fogd meg egy picit a könyvet! – kérte. Corvus átvette a kezébe a könyvet és érdeklődve figyelte, ahogy Johanna a két keze segítségével bemutatta a megoldást. – Látod ezeket a réseket? – Megmozgatta az ujjait, Corvus elmosolyodott. – Ezek a határok, ahol a mágia fala vékony. Úgy fest, anyám kísérletezgető barátnője véletlenül talált egy ilyen helyet…és megtörtént a baj, Panembe kerültek. Azt hiszem, csak bizonyos varázslatok hozhatnak létre ilyet, de úgy fest, nekik véletlenül sikerült. Ha jól tudom, Kit Bellnél, a házánál ritka erősek voltak a spirituális és egyéb mágikus meg különleges terek, így történhetett a véletlen utazásuk.

Johanna várakozón pillantott rá, ő pedig ráébredt, hogy egyáltalán nem arra figyelt, amit a lány mondott, hanem hogy hogyan mondta. Hümmögött.

– Érdekes. – Belelapozott a könyvbe, próbálta gyorsan átfutni a szöveget. Amikor úgy gondolta, ennyi elég, visszaadta. – Köszönöm, hogy elmondtad.

– Ennyi? – Johanna felháborodottnak tűnt. – Corvus, amit találtam az zseniális! Hol a korábbi lelkesedésed? Pörögj föl, Black! – Corvus úgy gondolta, Johanna kettejük helyett is pörög. A lány elészökkent, megragadta a vállait és erőteljesen megrázta. Villámcsapásként érte az érintés, Johanna ujjainak szorítása. Elhúzódott. Felkavarta a sok egyszerre rá törő érzés.

– Nagyon ügyes vagy, Johanna – nyugtatta meg zavarodottan. Megfordult és az ajtó felé indult. Úgy érezte, muszáj valakinek kiöntenie a szívét. – Nem láttad Sagittát?

– Nem – hangzott Johanna rideg válasza. Corvus nagyon sajnálta, hogy így kell otthagynia a lányt, de úgy gondolta, menten elveszti az eszét. Szinte menekült a Griffendél klubhelyisége felé.

Szerencséje volt, húga épp szembe tartott vele a folyosón. Wood sétált mellette, mindketten nevettek. Corvus szemöldöke összeszaladt, de most nem akart ezzel foglalkozni.

– Sagitta, segítened kell! – kapta el húga karját, aki meglepődött, de az arca rögtön felderült és a nyakába ugrott. Corvus átkarolta vékony derekát és magához húzta.

– Jobban vagy, Cor! – kiáltott föl boldogan Sagitta.

– Igen. Nem. Talán. Azt hiszem. Fogalmam sincs. Segíts, kérlek! – Szinte rimánkodónak hallotta a saját hangját. Sagitta elhúzódott és mélyen a szemébe nézett. Koncentrált, valószínűleg legilimenciával próbálkozott, de nem volt még olyan ügyes.

– Segítek, persze. – Woodra sandított, aki felvont szemöldökkel nézte őket.

– Örülök, hogy jobban vagy, haver – mondta, és megveregette Corvus vállát. Corvus rá akart vigyorogni, de csak egy grimaszra futotta. – Találkozunk este, Gitta – biccentett a lány felé. Corvus idegessége ellenére is majdnem elnevette magát.

– Gitta? – Efölött egyszerűen nem tudott elsiklani. Sagitta elvörösödött, meglökte a vállával, majd benyitott egy ajtón.

– Üres, ide bejöhetünk – mondta inkább. Corvus figyelmét nem kerülte el a válasz elől való kitérés. Majd később még emlékezteti rá.

– Félek – bökte ki, és a tenyerébe temette az arcát.

– Ó, kedvesem, semmi baj – ölelte át óvón Sagitta a derekát. Magas lány volt, de nem magasabb Corvusnál. – Pyxisnek semmi baja nem lesz. A testvérünk, a legerősebb nő, akit valaha ismertem….

– Igen, igen tudom… – motyogta Corvus, és hirtelen bűntudata támadt, amiért nem inkább a nővére miatt aggódik. Önzőnek érezte magát, hogy a saját érzéseivel foglalkozik.

– Nem ez a baj – jött rá Sagitta. – Hadd halljam, Cor, hátha tudok segíteni! – A vállának döntötte a fejét és hozzábújt. Egy ideig némán álltak, Corvus leengedte a karjait, átfogta húga hátát és megsimogatta. Aztán Sagitta megragadta a kezét és egy padhoz húzta. Felültek rá, egymás mellett kuporogtak, mint két madárka. Corvusnak régi emlékek jutottak az eszébe – Rőtvárban korlátokon és faágakon ücsörögtek így, néha Azura is velük volt. Ritkán volt mindhármuknak egyszerre szabadidejük, de azokat az ajándék órákat mindig rendesen kihasználták.

– Attól tartok, szerelmes vagyok – szaladt ki a száján, mielőtt megfogalmazhatta volna magában. Ez így, ebben a formában még nem volt tálalásra kész. Sagitta kuncogni kezdett.

– Ez olyan nagy baj? A nagy Corvus Black szívét valaki végre valahára meghódította?

Corvus rámeredt kacarászó testvérére.

– Ez miért olyan vicces? – kérdezte duzzogva.

– Na, ne sértődj meg, Corvus! – kérte nevetve Sagitta. – De hát ez nem baj. Miért lenne baj? Ki az illető? Együtt vagytok már? Mióta? Ismerem?

Corvus feje kezdett belefájdulni a lány kérdéseibe.

– Johanna Mason – mondta ki az egyetlen kérdésre a választ, amire szívesen felelt. Élvezte, hogy kimondhatta Johanna nevét. Ettől kicsit a magáénak érezte a lányt. Nem számított Sagitta reakciójára: fintorgott.

– Mason? Komolyan ő? Azt hittem, Sirius miatt kavarsz vele…

Corvus az ölében összekulcsolt kezeire bámult. A szeme sarkából látta, hogy Sagitta elszörnyedő arcot vág.

– Eleinte úgyis volt… gondoltam, egy kis bájolgás, és mindent elmond, amire szükségem van, aztán lezárom a dolgot és békében elválunk.

– Ezt nem kommentálnám – jegyezte meg gúnyosan Sagitta. Sóhajtott egyet. – De hát miért baj az, ha úgy érzed, tényleg szereted Masont? Egy csomó barátnőd volt már…

– Igen, de az mind más volt – szögezte le gyorsan Corvus. Nagy levegőt vett és hagyta, hogy kicsússzon a száján az egyik legféltettebb titka: – Én sose voltam szerelmes. – Sagitta kérdésre nyitotta a száját, de ő fölemelte a kezét, hogy elhallgattassa. – Sok barátnőm volt, igen, ez igaz. De… egyiküknél sem éreztem azt, amit most Johannánál. A legtöbb lány még csak nem is tetszett vagy érdekelt. Egyszerűen nem tudtam nemet mondani a sok vágyakozó tekintetnek, nem akartam őket elszomorítani. Meg aztán féltem is nemet mondani… Te még nem emlékezhetsz rá, de… Szóval anyánk nem épp a legfinomabb módszerekkel jutalmazta apánkat, amikor az nemet mondott…

– A szüleink miatt nem mertél igazi kapcsolatba kezdeni? – kérdezte óvatosan Sagitta és a fiú térdére simította a tenyerét.

– Igen. És mert nem akartam senkit megbántani – tette hozzá Corvus, mert úgy gondolta ez azért elég fontos tényező.

– És nem bántottad meg őket, amikor ejtetted őket egy másik lány után?

– Voltak ebből konfliktusok. De a nyáron az összes függőben lévő kapcsolatomat lezártam. Elegem volt az egészből és megfogadtam, hogy már nem érdekelnek a lányok.

– Aztán jött Mason…

– Igen. Nem ájult el tőlem rögtön.

– És ezen meglepődtél.

– Nem szoktam hozzá – vonta meg a vállát Corvus. – Amikor meg megpróbáltam megcsókolni…pofon vágott.

– Te smároltál vele? – kerekedett el Sagitta szeme.

– Nem, most mondtam: csak próbáltam. De megütött – mesélte elkeseredve Corvus, ahogy visszagondolt arra az esős őszi délutánra. – Ekkor egy kicsit eltávolodtunk, pedig én bocsánatot akartam kérni, mert tudtam, hogy hibáztam… akkor már volt bennem egy érzés, kavargott…és most rámborult az egész, elöntött és nem tudok ezzel mit kezdeni. Ez a baj.

– Édesem! – Sagitta csilingelőn fölnevetett és átkarolta Corvus vállát. – Ez nem baj. A szerelem jó dolog.

– Miért, te…? – Corvus lassan összevonta a szemöldökét, ahogy összeállt a kép lelki szemei előtt. – Te meg Wood!

Sagitta elpirult.

– Nem kell kiabálni, Corvus!

– Komolyan? Te meg Wood? – Corvus elámult. Soha nem gondolta volna, hogy a hugicája meg az egyik legjobb barátja együtt… – Mióta?

– Hát… nem tudom… – Sagitta láthatóan zavarba jött. A nyaka és az arca is tiszta piros volt, Corvus pedig remekül szórakozott. – Na jó, visszatérve Masonre: ő is kedvel téged, tudod, ugye?

– Kedvel? – lepődött meg Corvus. – Szerintem nem szeret túlságosan… – Jeges félelem markolt bele a szívébe. Nem akart arra gondolni, hogy Johanna esetleg nem szereti őt. – Inkább menjünk! – ugrott le a padról. – Még beszéljünk erről, de mára elég lesz ennyi…

Az ajtóban állva felöltötte szokásos vigyorát, és bár kicsit belefájdult az állkapcsa, kényelmesnek érezte a folyamatos gúnyos vigyorgás álarcát. Megnyugtatta.

– De most komolyan, te meg Wood?

Boccaccio: Dekameron átirat ~ Erdő és Magány ~ Azuraverzum

Élesnyelvű Johanna és a nemes Corvus meséje

Ursula meséje szomorúan végződött, a pár szerelme sosem teljesedhetett be, meghaltak, egyikük háborúban, másik búbánatban. S midőn a Királynő továbbadta a soron következőnek a szót, Lilly úgy döntött, az ő története is egy szerelmespárról fog szólni.

– A történetük nem volt ugyan zökkenőmentes, de pár jó barát segítségével kezükbe vették életük irányítását, és harcoltak szerelmükért. Néhány szerencsétlenség közbeszólt, de találékonyságuknak köszönhetően elszöktek a bajok elől, s ki tudja? Talán még ma is boldogan élnek.

 

A koromfekete hajú, éles nyelvű Johanna egy favágó lányaként született, s szobalányként dolgozott egy firenzei özvegy nemesasszony (egy valóságos boszorkány) palotájában. Sepregetett egész nap, takarított, és fogcsikorgatva tűrte a verést, amit az özvegy szabott ki rá büntetésként, ha porszem maradt az ablak üvegén. Lyra kegyetlen egy dáma. Négy gyermeket szült (vélhetőn különböző férfiak voltak az édesapák), s erőszakosan meghatározta, kivel házasodjanak. A második legidősebb gyermeknek, az egy szem legénynek is kinézte már a tökéletes asszonyt: egy velencei nemesember legkisebb s egyben legszebb leányát, Cassandrát. Azonban a fiú, Corvus szíve másért dobogott – a koromfekete hajú, éles nyelvű Johannáért. Nem kellettek neki a természetesen hullámos vörös fürtök, az elbűvölő smaragdzöld szempár, a telt ajkak, nem, őneki csakis az aprócska szobalányra volt szüksége, hogy élete hátralévő része boldogságban teljen el. Sokáig udvarolt a leánynak, mikor anyja a ház másik végében hímezgetett, vagy mikor a házsártos barátnőit látogatta meg, de Johanna mindig elkergette csípős megjegyzésével és a seprűje nyelével. De az élesnyelvű Johanna sem tagadhatta le, hogy tetszik neki az ifjú bókolása. Corvus sötét, okosan csillogó szeme, édes mosolya, kedves csipkelődése melegséget ébresztett szívében s gyomrában, és egy idő után nem kérette magát, ha a fiú mögé lopakodott s közel húzta magához vagy csókot nyomott kócos kontyára.

Johanna nem tudott a Cassandra nevű hölgyről, s amikor Corvus mesélt róla neki, először elkeseredett, aztán dühös lett s tarkón csapta szerelmét a seprűnyéllel. Corvus fejét masszírozva adta elő tervét: van egy Deneb nevezetű barátja, ki szívesörömest segítene nekik. Remek méregkeverő hírében áll, kikever majd egy különleges mérget, amit titokban beleönthetnek Cassandra italába, s mitől a hölgy éjjel kileheli a lelkét, és mire fölfedezik a holttestet, addigra ők már rég a hegyekben járnak. Johanna eleinte nem értékelte az ötletet, de mikor az ifjú elmondotta neki, hogy az édesanyja hétvégére tűzte ki a vörös hajú leánnyal való menyegző időpontját, eltökélten bólintott.

A Deneb nevezetű barát egy Daphne nevezetű barátnő segítségével a hét közepére el is készítette a kívánt hatású italt. Épp idejében, ugyanis Cassandra és édesapja Corvus családjának palotájába érkezett, hogy az ifjú pár megismerhesse egymást. Corvus három nővére tudott a szobalánnyal való kapcsolatáról és a szökési tervről, s szívesen segédkeztek is. Vacsora közben finoman gúnyolták az idegen hölgyet, szemtelenkedtek az örömapával (édesanyjuk nem győzte küldözgetni feléjük a gyilkos pillantásokat), majd feszült izgalommal figyelték, ahogy a vörös hajú kisasszony a szájához emeli a méregtől teli vörösboros kupát.

Johanna mindeddig a kertben várakozott egy fa tövében, nagyokat szippantott a balzsamos, kora esti levegőből, szíve vadul dobogott; kevés holmiját egy aprócska kendőbe csomagolta be, s várta, hogy a nap lemenetelével nyugovóra térjen a család. Megbeszélte Corvusszal, hogy az első csillag feljövetelekor a tölgy alatt találkoznak, s amint a fiú nővérei gyertyát gyújtanak a harmadik ablakban, ha Cassandra elhunyt, nekiindulnak a nagy világnak.

Corvus hamar ki is ért az ő Johannájához, összebújva várták a fényt, ami pár percen belül fel is villant a harmadik ablak sarkában. Akkor diadalittas csókot váltottak, s eliramodtak az éjbe. Az éjszakát egy üregben töltötték, s egymást melegítve szenderültek el. Másnap reggel abban a tudatban tértek magukhoz, hogy szabadok és szabadon szerethetik egymást, csókolták a másik ajkát, ölelték a másik testét, s mikor észbe kaptak, hogy folytatniuk kéne az utat, s kimásztak az üregből, bajban találtak magukat: fegyveres őrök állták körül őket.

– Gyilkossági kísérlet gyanújában elkísérünk bennetek a bíróhoz! – közölte az egyik katona. A két fiatal egymásra nézett. Vajon mi baj történhetett?

A bíró előtt szorosan egymás mellett álltak ugyan, de nem kulcsolták össze ujjaikat, hogy hangsúlyozzák összetartozásukat. Ledöbbentek, amikor maga a vörös hajú menyecske, Cassandra nézett velük farkasszemet, azzal az elbűvölő smaragdzöld tekintetével. A kisasszony elmesélte, hogy az éjjel rosszul érezte magát (s még most is kicsit kótyagos), így hát megnézette a szolgákkal az előző esti vacsoráját, s az emberek mérget találtak a kupájába száradva. Corvus és Johanna megkövülve hallgatták a történetet, nem tudták elképzelni, miként gyógyulhatott meg a kisasszony a káros ital elfogyasztása után. A szerelmesek újból egymásra néztek, s egyszerre nyitották ajkukat védekező beszéd elmondására, de ekkor zavargás tört ki a téren összegyűlt emberek közt. Corvus két húga, Sagitta és Azura egy firenzei lányt húzott maga után, őket Deneb és Daphne, a méregkeverők követték, s kiabáltak, hogy megtalálták az igazi méregkeverőt, az összeesküvőt! A történetük szerint a lány, Erica Corvus ifjúkori szerelme volt (Johanna éles szemmel sandított kedvesére), s nem bírta elviselni, hogy a fiú most nősülni készül, így mérget kevert a kisasszony italába. Beszökött az ablakon, miközben a vacsorát készítették a szakácsok. Johanna és Corvus buzgón bólogattak, bár nemigen értették, miről beszélnek barátaik. A bíró egy ideig zavart arckifejezéssel kapkodta szemét ide-oda a vádlók, az új vádlott, a régi vádlottak s a valamilyen csoda folytán életben maradt áldozat között, majd nyílttéri verésre, és nem akasztásra ítélte a „gyilkossági kísérletet elkövető” lányt, mivel az áldozat végül nem hunyt el, s mivel a bíró úr különben sem volt biztos abban, ki lehetett az igazi bűnös.

A tárgyalás után Corvus testvérei s a méregkeverők odasettenkedtek a párhoz és elmesélték nekik a valódi történetet, miszerint a lány, Corvus egykori szerelme (Johanna megint csak ferdén nézett a fiúra), megneszelte a hírt, hogy Deneb és Daphne mérget kevernek Corvus menyasszonya számára, s a múltból maradt bosszúvágytól hajtva valóban beszökött a konyhába és ellenszert csöpögtetett a kupába, ami miatt Cassandra nem halt meg, ám rosszul lett, s így később fölfedezte a megszáradt mérget a boroskupában. A bizonyíték megtalálásakor jelen volt egy szolgáló, aki különösen nem szerette Johannát, s tudott az úrfival való kapcsolatról, s kapva kapott az alkalmon – rögtön piszkította is be a lány nevét, amikor lehetősége nyílt rá.

Azonban a pár nem sokáig örülhetett, a legidősebb leány, Pyxis érkezett meg aggódó arckifejezéssel: édesanyjuk roppant mérges, természetesen nem hitte el a mesét, amit a kisebb lányok találtak ki, s megparancsolta, ha Johanna most rögtön nem hagyja el a várost, akkor rágyújtja az apjára a házát. Johannát sosem szerette igazán az apja (őt hibáztatta felesége haláláért, ki szülés közben halt meg), s a lány sem érzett különösebb vonzalmat őse iránt, de félelemmel telt szívvel fordult Corvus felé, aki gondolkodás nélkül csókolta is végig húgait s barátait, majd megragadta Johanna kezét, s mondotta, meneküljenek, míg lehet, mielőtt a gonosz, kegyetlen boszorkány utánuk nem nyújtja karmos kezeit. S így is lett, menekültek, s Lyra hiába nyújtogatta utánuk karmos kezeit, Corvus nővérei távolról, ravasz cselekkel mentették meg testvérüket és igaz szerelmét anyjuk lesújtani vágyó haragjától.

...Előbb dolgom van a könyvtárban ~ 2. fejezet

                                             2. fejezet

 

Hermionét reggelre megszállta az ihlet. Szinte kirepült az ágyából, izgalomtól kapkodva öltözött föl és dudorászva mosott fogat.

Azura meg is jegyezte:

– De boldog valaki ma reggel!

Hermione látta a tükörben a lány arcát. A szemei kicsit pirosak voltak. Úgy döntött, ő nem tesz megjegyzést.

Kiöblítette a száját, majd hideg vizet fröcskölt az arcára.

– Ötletem van, Azu, egy zseniális ötletem!

Azura összevonta a szemöldökét és ő is megmosta az arcát. A haját látva Hermione megkönnyebbült – szerencsére nem csak ő él szénaboglyával a fején.

– Mivel kapcsolatban? – kérdezte aggódva az alacsonyabb lány. Egy pergamendarabot illesztett a csap mellé, és nekilátott a fogmosásnak. Hermione felismerte a saját kézírását és a Piton által kért receptet.

– M.A.J.O.M! – jelentette be ünnepélyesen a projekt nevét. Nekidőlt a csempének, és úgy nézte, ahogy Azura értetlenkedve sikálja a fogait.

– Mint af állat? – kérdezte habzó szájjal. Hermione szélesen mosolyogva rázta a fejét.

– Manók Alkotmányos Jogaiért Országos Mozgalom – szavalta büszkén. Azura megrökönyödve köpött a mosdókagylóba.

– Hogy mit mondtál?

– Manók Alkotmá…

– Igen, igen, hallottam – intette le Azura. – A kérdés csak az, hogy mi ez?

– Egy országos mozgalom – magyarázta Hermione. Azura összepakolta tisztálkodós csomagját és elindultak vissza a szobájukba. – Egy országos mozgalom, ami a manók alkotmányos jogaiért küzd. Felszabadítjuk őket! Annyi ideig el voltak nyomva…pedig nekik is jár a szabadság, ugyanúgy élőlények, mint te vagy én. – Megköszörülte a torkát, és elgondolkodott. – Illetve, azt hiszem, ez a legfőbb célja. Még utána kell járni egy-két dolognak, hogy ezt pontosan meg lehessen határozni…

– És ezt ki vezeti? – érdeklődött Azura, félbeszakítva a gondolatmenetet. Hermione biztos volt benne, hogy sikerült behálóznia barátnőjét.

– Én!

– És kik a résztvevők?

– Te – vágta rá Hermione. Azurának fölszaladt a szemöldöke. Ez annyira Azurás volt – ez a szemöldökfelvonás. Olyan jellegzetes Azura-dolog.

– Valóban? Kösz, hogy szólsz.

– Ettől a perctől fogva hivatalosan is a MAJOM tagja vagy! – oldotta meg gyorsan a problémát Hermione, és átkarolta barátnőjét.

– Szuper! – lelkesedett Azura. Hermione nem törődött a hangjában bujkáló gúnnyal. Ez is tipikus Azura-vonás. Még azt is képes gúnyosan mondani, hogy „légy szíves, passzold ide a sótartót”. Persze, nem feltétlenül ártó szándékkal. Mintha valaki egyszerűen belenevelte volna ezt a dolgot, és belevésődött volna a jellemébe.

 

/*/

 

Hermione tényleg próbált figyelni mágiatörténeten. Persze, barátai nem sokat segítettek. Folyamatosan járt a szájuk, Piton receptjét mondták föl egymásnak. De Hermione agya nem a recepten kattogott, és végre nem is Fred Weasley-n, hanem újdonsült mozgalmán.

Ujjai szinte maguktól mozogtak, ahogy a hallott szavakat automatikusan körmölte. A lábával topogott a pad alatt. Ron háromszor is rászólt, hogy hagyja már abba, de nem igazán figyelt rá. Eltöprengett, vajon beavassa a fiúkat is a dologba, vagy még hagyja kicsit a témát. Végül úgy döntött, előbb részletes kutatómunkát végez, hogy akkor tárhassa föl a srácok előtt a tervét, amikor az már a tökéletesség és a zseniálisság határán egyensúlyoz.

Bájitaltanon félgőzzel írta le a kért receptet – azonban a megvalósítással gondjai akadtak. Az esze a manókon járt, akikkel előző éjjel olyan jól elcsevegett. Na jó, talán kicsit túlzás a csevegés, de találkozott és váltott velük pár szót, ami hatalmas előrelépésnek számított. Most már csak meg kell találnia a manók szálláshelyét. Azura és az ikrek biztos szívesen segítenek majd neki.

Illetve, Azura és George biztos szívesen segít majd neki. Megremegett a keze, és nagyobb adag korommal kevert birkavér löttyent a főzetbe, mint amennyi kellett volna. Szitkozódva próbálta helyre hozni a problémát, és erőszakkal összpontosított a feladatra.

A bájitaltantermet végül mégis megkönnyebbülten hagyta el: ahhoz képest, hogy az esze máshol járt, a keze viszonylag követte a bemagolt szöveg utasításait.

 

/*/*/*/

 

Fred még sosem ült ilyen izgalmas jóslástanórán.

Sagitta Black, Azura szőke hajú, aranyszemű, elképesztően bájos nővére épp Trelawney professzornak jósolt, felelés gyanánt.

– Tanárnő… sajnálattal kell közölnöm magával, de… – Sagitta úgy tett, mintha rá sem tudna nézni a professzor tenyerére.

– Micsodát? Mondd már, gyermekem! – sürgette Trelawney. Mohón előrehajolt, hatalmas szemüvege az orrára csúszott.

– Ma délután nem fog magának maradni az epres süteményből – sóhajtott szomorúan Sagitta. Trelawney érdeklődve próbálta maga felé fordítani a tenyerét.

– Ezt melyik vonalból olvastad ki?

Sagitta nagyokat pislogott.

– Ezt a kisujja körmének ferdeségéből tudtam meg.

Fred a szája elé illesztette az öklét, mintha csak támaszkodna. Komoly erőfeszítéseket vett igénybe, hogy ne nevessen föl hangosan. Hiába, a Black-testvérek zseniálisak. Fred egyszerűen nem tudott velük betelni. Mindig meglepték valami újjal.

– Honnan tanultad ezt a technikát? Keletinek tűnik – tűnődött Trelawney.

– Az is, Tanárnő! Az én édesapám keleti-jóslás-kutatóként dolgozott – szólalt meg Fred és George mögött a mardekáros Deneb Holloway. Fred hátrasandított rá, és a mellette ülő barátnőjére, Johanna Masonre. Majdnem öt évig ki nem állhatta őket, de aztán Mason összejött Corvus Blackkel, így valamilyen szinten kénytelenek voltak összeismerkedni velük – és igazából nem is végződött olyan rosszul. Mint kiderült, Hollowayjel és Masonnel egész jól el lehet poénkodni.

– Komolyan? – csillant föl Trelawney szeme. Mason vállon ütötte a srácot.

– Deneb, pofa be – morogta.

– Nem, nem, kisasszony, Deneb fiam érdekes dolgokról beszél! – bólogatott bőszen Trelawney. Holloway csúfondáros, de elégedett vigyorral az arcán hátradőlt.

– Na látod, Josie, érdekes dolgokról is tudok beszélni!

Aztán lefagyott a vigyor az arcáról, amikor Trelawney folytatta:

– Örülnék, ha a jövőben csinálnál egy kiselőadást a keleti-jóslás módszerekről, gyermekem – mondta. Mason olyan hangosan horkantva nevetett föl, hogy George szinte leesett a babzsákjáról. Fred a kezét nyújtotta testvérének, hogy fölsegítse.

– Hmmm, Tanárnő, szerintem a jövőheti óránk felelne meg a leginkább időpontnak, ahogy ezt a gömböt elnézem – szólt közbe a még mindig a tanári asztalnál ülő Sagitta. A keze egy üveggömb tetején feküdt, amiben világoskék füst gomolygott. Trelawney oldalra fordult, és érdeklődve közelebb hajolt.

– Igen, igazad lehet, gyermekem – értett egyet hunyorogva a tanárnő. Fred lefejelte a padot, és elszámolt magában háromig, hogy ne röhögjön föl hangosan.

 

/*/

 

– Tudod, Freddie, ha akarod, jósolhatok a szerelmi életedről – ajánlotta Sagitta, miközben az ebédlő felé tartottak.

– Az anélkül is pocsék – morogta válaszként Fred. Sagitta és George aggódva néztek össze, de nem szóltak semmit. Végül George megköszörülte a torkát, és a lányhoz fordult.

– Apropó szerelmi élet…hogy van Wood?

Sagitta láthatóan elkomorult, de lazán megvonta a vállát.

– Nem tudom. Nem írt.

Az ikrek megtorpantak.

– Hogyhogy nem írt? – tudakolta Fred.

– Megígérte, hogy hetente írni fog! – emlékezett vissza George. Sagitta újból megvonta a vállát, és elfordult tőlük. Megigazította a vállán a táskája szíját, és ezt mondta:

– Biztosan elfoglalt.

Most Fred és George nézett össze aggodalmaskodva. Woodot bevették egy profi, wales-i kviddicsjátékos képző szakiskolába – és ahogy a srácot ismerték, teljesen belebolondulhatott a játékba, ahogy az ismerős, rossz szokása volt.

– Ne aggódj, kislány, írni fog – karolta át a magas lány vállát George. Fred is bólogatott, de szólni már nem tudott, mert felbukkant a folyosón két kócos, barna hajkorona, és ez elakasztotta a szavát.

– Srácok! – kiáltott feléjük a szinte rohanó Azura. Hermione nem sokkal maradt le mögötte. Vigyáznia kellett, nehogy lepotyogjanak a könyvei, amiket a karjaiban dajkált.

– Szia, hugi! – köszöntötte Sagitta. – Ma még nem is láttalak.

– Ja, reggel korán keltem, hogy megtanulhassam Perselusnak a receptet – mondta Azura, és átölelte a nővérét. Fred rájuk mosolygott. Nem emlékezett, hogy bármikor is ennyire bújósok lettek volna egymás irányában. Jobb szerették cukkolni a másikat.

– Tényleg, hogy sikerült? – kérdezte George, nekidőlt a folyosó falának, érezve, hogy hosszú beszélgetés előtt állnak. Fred legalábbis biztosan érezte.

– Felrobbant az üst – mesélte Azura –, de még sikerült újracsinálnom.

– Granger? – biccentett felé Fred udvariasan.

– Egész jól ment – bólintott gyorsan Hermione. Megint az az izgatott csillogás a szemében…Fred kezdett félni. – Mennyit tudtok a roxfortos házimanókról? – tért rögtön a lényegre.

Sagitta felvonta szemöldökét. A Blackek imádják mozgatni a szemöldöküket.

– Hermione, mi ez a mániád?

Hermione csak legyintett.

– Nem lényeg! A lényeg az…

– Nem, nem, nem kell újra elmondani! – vágott közbe Azura. Hermione sértett pillantást vetett rá, mire Azura megsimogatta a vállát. – Csak röviden: meg kell találnunk a manók szálláshelyét.

– Téged is megfertőzött, Azzie? – rémült meg Sagitta, és húga homlokára tette a kezét, mintha csak azt nézné, lázas-e. Azura kibújt a keze alól.

– Ez tényleg izgalmas, srácok, segítsünk a Manók Megmentőjének!

– Azt hittem, tényleg érdekelnek téged a manók jogai – húzta föl az orrát Hermione. Azura rávigyorgott.

– Persze, hogy érdekelnek. Ezért fogok segíteni megkeresni a lakóhelyüket!

– Ron és Harry nem akarnak segíteni…? – tette föl a kérdést Fred, csak úgy mellékesen. Sagitta sokatmondó pillantást vetett rá, mire Fred elpirult. Hermione a fejét rázta.

– Tényleg nagyon szeretem őket, de nem izgatná őket a dolog. Csúfolnának miatta és kinevetnének, és…

– Jó, jó, értjük, jobbak vagyunk náluk – vigyorgott rá Sagitta, és felborzolta Hermione amúgy is borzas haját. – Azt mondom, vacsora után találkozzunk a könyvtárban, és akkor átbeszéljük a dolgot. Farkaséhes vagyok.

Sagitta arcon csókolta a húgát, és folytatta útját az ebédlő felé. Fred a lányokra mosolygott, és követte osztálytársnőjét. Bűntudata volt amiatt, hogy úgy érzi, két centivel a padlókövek fölött lebeg.

– Valaki egészen ragyog most – érte be George. Fred nem nézett testvérére. Soha nem történt még ilyen. Hogy nem avatta be valamibe. De Ron miatt nem avathatta be. Tudta, hogy öccse mennyire rajong Hermionéért (még ha ez sokszor nem is látszott), és nem volt szüksége arra, hogy George szánakozó arckifejezését kelljen néznie.

– Én is farkaséhes vagyok – mondta végül, és besietett a nagyterembe.

Daphne Greengrass

 Daphne Greengrass

Erdő és Magány

Azuraverzum

A kép készült: Canva

A kép forrása: Pinterest

Erdő és Magány ~ 30. fejezet

30. fejezet

B a sokadikon – Blackek, Brooklyn meg Büszkeség és Balítélet

 

Augusztus elsején reggel a Holloway ház előtt állunk, felszerelkezve mindennel, ami a Roxfortba kellhet – plusz Deneb festményeivel –, és várunk Ragnorra. A kabátzsebemben ott lapul a végtelen oldalú kis füzet, amibe a D&D tervet részletezzük, illetve amibe Tarira történetét írtuk. Nem lett részletes, de a célnak megfelel. Megemlékezünk róla.

– Nem kéne gyászolnod – mondja Deneb, már sokadjára az elmúlt pár napban. Fáradtan bólintok.

– Tudom.

És tényleg tudom – Tarira azért jelentkezett a Viadalra, hogy meghaljon és a halálban találkozhasson szeretett öccsével. Bűntudatom támad – én sose gondoltam öngyilkosságra, hogy Remusszal vagy Siriusszal találkozhassak a halál utáni világban.

– Akkor vegyél egy nagy levegőt, és nyugodj meg! – mosolyog rám óvatosan Deneb. – Nemsokára találkozol Daphne-val és Corvusszal. Mi kéne még?

Sóhajtok, és igazat adok neki.

Halljuk, hogy Nick fölkel. Zörgés, dörömbölés, csörömpölés. Kérdőn nézünk össze Denebbel.

– Biztos leesett az ágyáról – von vállat a fiú. Elmosolyodok. Jól esik, hogy megpróbál jókedvre deríteni egy kis viccelődéssel.

Nick félmeztelenül támolyog ki a szobájából.

– Ledobott az ágy. Elvarázsoltátok? – néz ránk mogorván, egyértelműen az álom ködén át.

– Lehet a sok alkohol volt – szólal meg egy ismeretlen hang az előszobából. – Ki ez az izmos, félmeztelen csoda?

Denebbel megint összenézünk.

– Ki az? – kérdezem gyanakodva, és felpattanok. A nappaliba egy fiatalember lép be. A bőre napbarnított, haja sötét, szinte fekete, de rózsaszín csillámpor borítja. Jóképű arcából két macskaszem mér végig hármunkat. Ezüst mellényt és karmazsinpiros inget visel, fekete bőrnadrággal és ezüst papuccsal.

– Helló, fiatalok – köszönt minket.

– Helló? – vonja föl a szemöldökét Deneb. – Ki az ördög vagy?

– Több tisztelet, kérem! – A fickó elnyújtja a „kérem” e betűjét. Széttárja a karjait. – Hát így kell bánni Brooklyn főboszorkánymesterével?!

Kinyitom a szám, majd becsukom. Ugye nem…

– A nevem Magnus Bane, napsugaraim! – jelenti be ünnepélyesen a váratlan jövevény. Deneb bólint.

– Aha. Üdvözöllek, űrlény – mered rá. Majd rám sandít. – Ittunk mi valamit tegnap este, Jo? – kérdezi hunyorogva.

– Nem – sütöm le a szemem.

– Te ismered? – ámul el Deneb.

– Corvus barátja…

– Az ördögbe, tudnom kellett volna, hogy annak az ostoba Blacknek köze van ehhez az űrlényhez…

– Nem vagyok űrlény, szőke tulok – néz rá jelentőségteljesen Magnus Bane.

– Ki ez a vásári majom? – szólal meg most Nick, és a boszorkánymester felé int, aki úgy fest, kezdi elveszíteni a türelmét.

– Néha elegem van a mondénokból – csóválja a fejét. – Pedig alapvetően kedvelem őket…

– Mit keres itt, Mr. Bane? – kérdezem óvatosan. Nem kérdezek rá a „mondén” szó jelentésére. A fickó nagyokat pislogva néz rám.

– Végre egy udvarias emberi lény! Köszönöm, hölgyem, köszönöm!

– Johanna udvarias? Hagyjál már! – röhög ki Deneb. Magnus Bane nagyot sóhajt.

– Corvus küldött ide, hogy vigyelek titeket a brooklyni lakásomra – közli, nekem pedig a torkomba ugrik a szívem.

– Corvus? – kérdezem reménykedve.

– Nem úgy volt, hogy Ragnor visz el minket, és a Greengrass-kúriába megyünk? – kérdezi savanyú képpel Deneb. Magnus Bane elvigyorodik.

– Hát, Ragnor most nyaral. Peruban. Nélkülem. – Savanyú képet vág, majd látványosan dramatikusan nagy levegőt vesz, és folytatja: – Úgyhogy gyerünk, gyerekek, mindenetek megvan? – csapja össze a tenyerét.

Deneb rám pillant.

– Johanna, csinálj valamit. A te bolond fiúdnak a bolond ismerőse akar minket elvinni. Nem tetszik, határozottan nem tetszik.

Sóhajtok, és felállok a kanapéról.

– Legalább tudjuk tökéletesíteni a D&D tervet – paskolom meg a vállát. Deneb biccent, és fájdalmas arckifejezéssel föl áll.

– Hát jó. Vezess minket, Csillámpor Lovag – fordul Magnus Bane felé, aki rezzenéstelen arccal bámulja Denebet. Aki nyilván kezdi ettől kényelmetlenül érezni magát, feszengve rám pillant a válla fölött. – Most meg mi baja? – sziszegi nekem.

– Lehet, hogy nem tetszik neki a Csillámpor Lovag megnevezés – mondom vállat vonva. Végül Magnus vesz egy nagy levegőt, és csettint. Kék szikrák pattannak elő az ujjaiból.

– Indulás, drágáim! – mondja unottan. Nick odalép hozzánk, megpaskolja fia vállát, és alkoholbűzös csókot nyom az arcomra.

– Na, menjetek, csodabogarak – búcsúzik el, és visszafordul a szobájába. Magnus Bane addigra már kész is a varázslattal: egy ajtóméretű hullámzó valamit rajzolt a levegőbe.

– Kész a hajó – hajol meg felénk. – Én megyek előre, utána te, Mrs. Black, utánad meg a félnótás, ha képes lesz nem itt felejteni magát.

Bólintok, és megpróbálom visszafojtani a kitörni készülő nevetésem. Deneb csak hápogni tud a méregtől, de Magnus nem törődik vele. Csettint, és a holmijaink berepülnek a hullámzó masszába. Ő is belép, őt követem én. Még hátra pillantok Denebre, és biztatón rámosolygok.

– Várlak – mondom, és belépek az ajtón. Hideg simít végig a bőrömön, megborzongok. Évente kétszer szoktunk ezzel a módszerrel utazni – a King’s Crossra és vissza onnan, ide.

Amikor kilépek a fura ajtóból, egy folyosót pillantok meg, fapadlóval és rajta lila hosszúszőnyeggel. Vaj színű falakat, rajtuk indián fejdíszekkel. Teszek pár lépést. Magnust már nem látom, eltűnt valamerre. Egy visítást hallok, és valaki nekem ütközik.

– JOHANNA! – üvölti a nevem egy ismerős hang. Daphne az. Fogalmam sincs, mit keres itt, de nem is törődök vele, csak örülök, hogy itt van. Amennyire a nyakamban csimpaszkodó lányt szemügyre tudom venni, látom, hogy mugliruhákba, fekete farmernadrágba és bő, sötétzöld pólóba öltözött. Arcon csókol, aztán eltol magától. – Aggódtam ám érted – mondja, és eszkimópuszit ad az orromra. Kinyitja a száját, hogy elkezdjen mondani valamit, de végül nem szólal meg, oldalra biccentett fejjel elnéz a vállam felett. Hátra sandítok, és látom, hogy Deneb akkor lépi át szitkozódva a fura ajtó küszöbét. Amikor meglátja Daphne-t, elkerekedik a szeme, és gyorsan beletúr kócos hajába. Daphne őt is lerohanja; a nyakába veti magát, de ahelyett, hogy a fiú mellkasába fúrná a fejét, felnyúl, és Denebet a tarkójánál fogva a szája fölé húzza, és összeforrasztja az ajkukat. Tátott szájjal bámulom, ahogy az elmúlt hetek D&D terv részletezése, tökéletesítése tönkremegy egyetlen pillanat alatt. Aminek persze örülök, de a kedves bókok és udvarias megjegyzések helyett most úgy fest, mintha ki akarnák szorítani a másokból a szuszt. Eszembe jut, hogy amikor még suli közben Deneb beteg volt, azt mondta, Daphne-val finoman kell bánni, nehogy összetörjék. Erre most mindjárt összeroppantja a lányt, annyira szorítja magához. Leesett állal meresztgetem a szemem.

– Nem hiszem el – szólal meg egy töprengő hang a hátam mögött. – Pedig mennyi ideig terveztük, hogy hogyan csábítsuk el Hollowayt!

– Corvus? – pördülök meg azonnal. Ott áll, a falnak támaszkodva, vigyorogva. Fehér inget és fekete farmernadrágot visel, fekete haja selymesnek tűnik, bogárszemei csillognak. Vigyorog, de amikor a szemembe néz, elkomorodik. Kitárja a karját, én pedig egyszerűen csak hozzábújok. Magához szorít, minden szenvedély nélkül.

– Megijesztettél – súgja a fülembe, én pedig válaszként erőteljesen a mellkasába fúrom az arcom. Én is megijedtem – ha elvisznek a Viadalra, soha, de soha nem ölelhetném őt. Egy ideig csak állunk, és öleljük egymást, halljuk, ahogy Deneb és Daphne hevesen csókolóznak, ahogy levernek egy-két indiánmaszkot. Ekkor Corvus rájuk szól.

– Ne már, gyerekek, ezt nem a folyosón kéne…

Megfordulok karjai szorításában, a mellkasának dőlök, úgy nézem vigyorogva, ahogy a D&D terv alakul. Daphne tökéletesen sima haja kócosan áll mindenfele, pólója a derekán felgyűrődve. Zihálva nevet, és most minden hév nélkül karolja át az ábrándosan pislogó Denebet, aki gondolkozás nélkül magához szorítja újdonsült kedvesét.

– Van reggeli, kértek? – kérdezi Corvus, és kézen fogva bevezet a nappaliba. Az ajka elé emeli a mutatóujját. – A kicsik még alszanak!

– Kicsik? – kérdezem, és ujjaim az övéi közé kulcsolom.

– Kicsik – bólint, és állával egy csukott ajtó felé int. – Azura meg Sagitta – magyarázza. – Kicsik.

– Nagyon kicsik – mondom szemforgatva. Rávigyorgok Corvusra. Olyan jó érzés újra látni. Ilyen hosszú ideig még nem voltunk távol, mióta együtt vagyunk.

– Igen, ez így van. És közben ráadásul ki is húztak meghalatni – mondja Corvus. Meglököm a vállát.

– Nem arról volt szó, hogy többet nem nézel bele a fejembe? – érdeklődöm. Rám vigyorog.

– Sajnálom, de olyan régen hallottam a hangod, hogy nem tudok ellenállni annak, hogy a gondolataidat is…hát, lássam vagy halljam, ahogy jön.

– Ez remek, de engem zavar, hogy én meg nem tudom, te mit gondolsz – pislogok ártatlanul. Corvus megáll, elengedi a kezem, majd közelebb lép hozzám. Két tenyere közé fogja az arcom, és megcsókol. Lágyan és lassan. Egyik kezével átkarolja a derekam, és magához húz.

– Ne már, gyerekek, ezt nem a nappaliban kéne – hallom Deneb elvékonyított hangját.

– Hagyd már őket – nevet rá Daphne. Corvus elhúzódik, és mosolyogva nyom még egy utolsó csókot a számra.

– Szóval, kértek reggelit? Van itt nagyjából minden – lép oda a konyhapulthoz.

– Igen? Én semmit sem látok – nyújtogatja a nyakát Deneb. Látom rajta, hogy az egész arca, de még a nyaka is piros. Daphne hozzábújik oldalról, zöld szeme csillog. Ő is ki van pirulva rendesen.

– Inkább magyarázzátok meg, mi volt ez – teszem csípőre a kezem. Deneb sóhajt és megvakargatja a tarkóját.

– Igazából nekem fogalmam sincs. Daph? – pillant segítségkérőn a lányra, aki csak kuncog. Vállat vonva ezt mondja:

– Hát, Corvus tartott nekem párkapcsolati órákat – villant a fiúra egy széles vigyort, aki biccentve vigyorog rá vissza. Denebbel csak kapkodjuk a fejünket közöttük. Valamiről rendesen sikerült lemaradnunk.

– Persze nem azt mondtam, hogy rögtön rohanja le Hollowayt, az rosszul is kijöhetett volna – teszi hozzá Corvus. – De szerencsére nem így történt.

– Hát nem – bólogatok. – De mit keres itt Daphne? És mi mit keresünk itt egyáltalán? Greengrassékhoz szólt a meghívónk.

– Ha akartok, mehettek a kúriába is, a szüleim meg Astoria biztos szívesen fogadnak – mondja vállvonogatva a lány.

– De mit keresel itt, kislány? – csóválja a fejét Deneb. Daphne mosolyogva megérinti az arcát. Innen látom, hogy Deneb beleremeg az érintésbe.

– Leveleztünk. Megírta, hogy nézni szeretné majd az idei Bajnokságotokat…

– Viadal – javítom ki. Daphne biccent.

– Viadalotokat. Felajánlotta, hogy jöhetek ide, úgyhogy jöttem, és annyira megtetszett a hely, hogy itt maradtam. Magnustól rengeteg mindent tanultam! – mondja csillogó szemekkel.

– Az klassz – pislog Deneb. Látom, ahogy végigfuttatja a fejében a lehetséges válaszokat, mi tetszett meg annyira Daphne-nak Magnus Bane lakásában, hogy maradjon. Nevetnem kell a gondolatra, hogy esetleg Corvus miatt – Deneb arca erről a gondolatmenetről árulkodik. Daphne is észre veheti, mert lábujjhegyre áll és arcon csókolja a fiút.

– Nyugi, drágám – súgja a fülébe olyan hangosan, hogy még én is hallom. Deneb vállat von, és szembe fordítja magával Daphne-t, hogy újra megcsókolhassa. Corvus mosolyogva sóhajt, és felém fordul.

– Te kérsz enni, Johanna?

Bizsergés fut végig a gerincemen, ahogy kimondja a nevem.

– Farkaséhes vagyok.

Corvus ragyogó mosollyal biccent, és sürgölődni kezd a konyhácskában.

Fél óra múlva, nyolc körül már a „kicsik” is felébrednek. Illetve csak Azura, Sagitta még húzza a lóbőrt az ágyban.

– Jó reggelt! – köszönt nagyot ásítva. Ránk mosolyog. Az arckifejezése annyira a bátyjáé, hogy nem tudok nem visszamosolyogni. A következő mondatától persze hamar lelohad a jókedvem. – Örülök, hogy egyikőtök sem halt meg.

– Ööö…kösz – pillant rá Deneb elkerekedett szemmel. Corvus kenyérszeletet vág, közben ránk néz.

– Ne vegyétek komolyan, egy percig sem hittük, hogy bármelyikőtöknek baja eshet.

– Pedig nagy eséllyel lehetett volna – mondom színtelen hangon, visszaemlékezve arra a szörnyű pillanatra, amikor Lucia Grandanova felolvasta a nevem.

– Semmi baj – nyugtatgat Deneb, és a kézfejemre teszi a kezét. – Semmi baj nem történt, és nem is fog.

Összemosolygunk. Elkapom a szemem, nem akarom látni az arcán annak az ijedelemnek a nyomát, ami Aratás óta ott van.

– Mikor is lesz a kviddics kupa? – kérdezem, Corvusra kapva a tekintetem.

– Másfél hét múlva.

– Hogy jutunk oda? – faggatom, hogy eltereljem a gondolataim.

– Egy hét múlva elutazunk az Odúba…

– Az mi? – szúrja közbe Deneb.

– A Weasley-család otthona – hangzik a felelet. Denebbel és Daphne-val összenézünk.

– Biztos jó ötlet ez? – kérdezem óvatosan.

– Hogy érted? – hunyorog rám Corvus.

– Hát, Weasley-ékkel…Nem feltétlenül ápolunk olyan jó kapcsolatot… – Próbálok úgy fogalmazni, hogy a lehető legkevésbé sértsem meg őket.

– Ne aggódj, nem lesz semmi baj – mosolyog Corvus, és nekem nincs szívem tiltakozni.

A napot többnyire semmittevéssel töltjük. Egész nap beszélgetünk és játszunk. Sok mugli társasjátékot kipróbálunk, amiknek eleinte nem nagyon értem a szabályát, de aztán egyre jobban megy. Végig nevetjük az egészet, vicces dolog a Black-testvérekkel közös játék. Corvus már nagykorú, szóval suttyomban varázsolgat.

– Csaló! – rikoltja Sagitta, és a bátyja hátára ugrik. A mozdulattól felborul az asztal, a tábla és a bábuk szétszóródnak. Kuncogva dőlök hátra, és nézem, ahogy Sagitta és Corvus gyilkolják egymást a kanapén. Deneb és Daphne kihasználják a pár percnyi nyugalmat, és egymásba feledkeznek. Magnus valahol a városban mászkál, Azura pedig összegömbölyödve alszik egy bársony fotelben, karja alatt Magnus macskájával, Miau Ce-tunggal.

Este, amikor Magnus hazaér, vacsorát készít, és szinte a Roxfortban érzem magam. Összefut a nyál a számban, amikor megpillantom a különféle ételek sorát. Jóízűen eszünk, Denebbel szinte meg sem szólalunk, csak hallgatjuk a többiek diskurzusát.

– Pyxis odajön majd – újságolja Magnus. A Black-testvérek összevigyorognak.

– Meg is oldódtak a problémák közte meg Charlie között? – kérdezi Azura, ártatlanul pislogva.

– Remélem – mondja a boszorkánymester. – Örülnék, ha boldog lenne.

– Ugye te már nem érzel semmit iránta? – kérdezi óvatosan Corvus, felfigyelve Magnus bánatosságára. Deneb, Daphne és én a tányérunkba feledkezünk – ez túl családias beszélgetés ahhoz, hogy hozzászóljunk.

– Nem – mosolyog rá Magnus. A szemében aggodalom csillan. – Csak rossz előérzetem van.

– Charlie miatt? – vonja föl a szemöldökét Sagitta. Magnus nem válaszol, csak a fejét csóválja.

– Még csirkét? – kérdezi Denebtől, és ezzel le is zárja a beszélgetést Pyxisről és a szerelmi életéről.

Vacsora után Magnus és Corvus berendezi a nappalit.

– Mit fogunk csinálni? – kíváncsiskodom, kilépve a fürdőből. A hajam még vizes, odalépek Corvus elé, aki szó nélkül int a pálcájával, megszárítva ezzel a tincseim. Köszönetképp arcon csókolom. Mosolyogva megsimogatja a hajam.

– Mekkorára növeszted? – kérdezi, a végénél fogva megcsiklandozza vele a nyakam.

– Még nem tudom – vonom meg a vállam. Az összetolt kanapékra intek. – Mi lesz itt?

– Tartozom még neked Miss Elizabeth Bennett bemutatásával – feleli Corvus, és elvigyorodik. Nevetve lököm meg a vállát.

– Úgysem fogod tudni megszerettetni velem – vágom rá. – Nem szimpatikus a lány.

– Csak azért, mert Cornak bejön, igaz? – szól közbe Sagitta. Egy kanapén fekszik, feje és lába lelóg két oldalt a karfákról.

– Már más jön be – javítja ki a húgát Corvus, és rám mosolyog. Visszamosolyognék, ha nem folytatná a vitát Sagitta.

– Kicsoda? Jane Eyre? – vág vissza a lány.

– Eyre? Jane Eyre? Az meg kicsoda? – kapkodom a fejem összevont szemöldökkel. Corvus nagyot sóhajt.

– Senki – mondja legyintve, amitől csak még jobban fölmegy bennem a pumpa, és egy pillanatra nagyon megijedek.

– Az sose jó, ha egy lányra azt mondják, hogy senki – közlöm, csípőre tett kézzel.

– Ez most feminista vagy féltékenykedő szöveg? – vihog Sagitta. Gyilkos pillantást vetek rá.

– Drágám, Jane Eyre egy könyvszereplő – mondja Corvus, és látom rajta, hogy alig bírja visszatartani a nevetését. Meglököm a mellkasát.

– Nem vagy vicces, Black – jelentem ki, és lehuppanok a kanapéra. Corvus hátulról lehajol, és nevetve végig húzza az ujját a felkaromon.

– Naa, csak nem haragszol most meg – mondja, és belecsókol a nyakamba. Csiklandósan összerándulok.

– Hát, őszintén, nem tudom – felelem incselkedve, és hátra hajtom a fejem, hogy felnézhessek rá. – A helyedben megpróbálnám magam kiengesztelni…

– Ó, te jó ég, ne itt éljétek ki minden romantikus életetek – könyörög Sagitta. Corvus fölnevet és beül mellém. Átkarol, én pedig oldalról hozzábújok.

Jó félórába telik, mire mindenki elhelyezkedik. Magnusnak egy új fotelt kell varázsolnia, hogy mindannyian elférhessünk. Azura és Sagitta egy-egy székben terülnek el, Magnus a földön ül, ölében Miau Ce-tunggal, mi Corvusszal elfoglaljuk a kanapét. Deneb és Daphne bejelentették, hogy ha nem bánjuk, akkor ők most inkább elvonulnának megbeszélni a dolgaikat. Mondjuk fene tudja, ebből mennyi lesz a beszélgetés.

Amikor megpillantom a muglihölgyet, Corvusra pillantok.

– Komolyan, ez Elizabeth Benett? – kérdezem felvont szemöldökkel. – Csúnyább, mint amilyennek elképzeltem.

Corvus nevet, és nem válaszol, még akkor sem, amikor kommentálni kezdem a filmet. Úgy fest, élvezi a folyamatos narrációmat. Egy idő után bökködni kezd, de szavakkal nem mondja ki, hogy hagyjam abba.

– Fogd már be! – ripakodik rám Sagitta, úgy a film felénél. Utána már csak Corvus fülébe sugdosom a megjegyzéseimet, aki halkan föl-fölnevet.

– A panemiek tudnak filmezni? – érdeklődik Magnus, amíg várok arra, hogy Sagitta kijöjjön a fürdőből. Későre jár, csak ásítozni tudok. A film nagyon hosszú volt – több részből állt.

– Nem – felelem.

– Az látszik – kuncog Corvus. Mögém áll és átkarol, állát a vállamra illeszti. Felemelem a kezem, hogy beletúrhassak kócos sötét tincseibe.

– Probléma állt föl – lép ki a fürdőszobából Sagitta. Fehérköntöst visel, haja besötétedett a víztől.  

– Na mi történt? Elfogyasztottad a meleg vizet? – kérdezi Corvus. Nem kell látnom, hogy tudjam, fintorog. A hideg víz a gyengéje.

– Nem – rázza a fejét Sagitta. – Hogy fogunk aludni? – Csípőre teszi a kezét, és végig mér minket, a fotelben olvasgató húgát és Magnust.

– Hogyhogy hogy? Hát, fogod magad, lefekszel, betakarózol és…

– Imádom, amikor humorzsákot játszol, Corrie – grimaszol Sagitta. – Na, de komolyan beszélek! – Átdobja szőke haját a válla fölött. – Deneb és Daphne abba a szobában vannak, ahol Johannának is aludnia kéne, de ők bealudtak és nincs szívem kirobbantani őket onnan…

– Milyen jó fej lett a kishúgom, figyeled? – kötözködik Corvus. Sagitta gyilkos pillantást vet rá.

– Magnus, nem tudsz több szobát csinálni? – fordul a boszorkánymester felé a lány.

– Amíg mindenki bent van, nem – rázza a fejét a fickó. Sagitta fújtat.

– Oké, mi Azurával alszunk a szobánkban, ti pedig Johannával alhattok itt kint – osztja föl az alvóhelyeket. Corvus persze rögtön visszavág.

– Miért mi alszunk kint? Idősebbek vagyunk! – érvel.

– Csak te vagy idősebb nálam – tiltakozik Sagitta.

– De nagyobbak vagyunk nálatok – méricskél Corvus.

– Dehogyis. Magasabb vagyok Masonnél!

– Jó, de én magasabb vagyok nálad, Johanna meg Azuránál. Tehát mi vagyunk a nagyobbak…

– Hagyd, Corvus, elférünk a kanapén is – csitítom, de Corvus már rég elengedett, felkészül a csatára a húgával. Szemforgatva várok. Végül Magnus megelégeli a szócsatát és igazságot oszt:

– Majd én alszok a kanapén Miau Ce-tunggal, rendben? Corvus és Johanna alhatnak az én ágyamban, Sagittáék maradnak a Black-szobában.

Még be sem fejezi a mondatot, amikor a két testvér egyszerre kezd ellenkezni.

– Majd alszunk mi a kanapén – mondja Corvus. – Te vagy a vendéglátó, nyugodtan aludj a szobádban.

– Nem, nem, mi majd alszunk kint Azuval, ti meg nyugodtan össze tudtok bújni a nagy ágyon – ajánlja Sagitta. A fejem fogva próbálok kiigazodni rajtuk. Nehezen megy.

Végül mi alszunk a Black testvérek szobájában. Az ágy nagy, de mégis hatalmas hely marad üresen, mert Corvusszal csak a kis részét foglaljuk el. A lábam az övé köré fonom, hogy ne fázzon. Kuncogva húz magához egy csókra.

– El is felejtettem a lábfej-fázós problémádat – mondja, miután elenged.

– A húgaid nem szokták ezt csinálni? – érdeklődöm, és felkönyöklök. A függönyök nincsenek rendesen behúzva – aminek reggel egészen biztosan meg fogjuk inni a levét –, a holdfény megvilágítja elnyűtt pólójából előbukkanó kulcscsontját, fehér nyakát és arcát, megcsillan szinte fekete haján, sötét szemén. Vékony ajkai elnyílnak mosolygás közben.

– Ha velük alszom, örülök, ha egyben az ágyban maradok – feleli. Halkan fölnevetek. Felnyúl, végig vezeti a hátamon a kezét, majd ujjait a hajamba fúrja. – Amilyen vadak ébren, legalább olyan vadak álmukban.

Lehajolok, hogy megcsókoljam. Corvus simogatja a karom, az arcom, és bókokat súg a fülembe.

– Ez hiányzott – motyogja. Visszafordulok az oldalamra, és hozzábújok. A mellkasán összefonódó kezünket figyelem, és hallgatom a lélegzetvételét.

– Tudod, Johanna Mason, nem élném túl, ha téged beküldenének a Bolondok Viadalára.

– Lehet, hogy én sem – felelem. Corvus átkarol, és megpaskolja a derekam.

– Úgyis legyőznél mindenkit, kedvesem – mondja.

– Remélem.

Többet nem szólunk, csak egymás légzését hallgatva élvezzük a másik társaságát és hogy nem kell már aggódnunk.

Legalábbis még egy évig.