2. fejezet
Hevesen dobogó szívvel néztem
Moriarty professzor után, aki az álmaimat hordozta a hátán. Segít nekem!
Felkészít! Egyetemre megyek! El innen, jó messzire!
Mielőtt örömujjongásba,
ugrándozásba törhettem volna ki, a „fogadott bátyám”, Jackie rám talált és
elkapott a karomnál fogva.
– Catherine, mi az ördögöt művelsz
itt? Gyorsan át kell öltöznöd, Lizzie keresett.
– De hát még egy félórám biztos
van, amíg…
Jackie a fejét rázta és a tőlem
kapott óráját lóbálta az orrom előtt.
– Nincs annyid, drága kicsikém. Elbeszélted
az időt a csinos professzorral? – Jackie vigyorgott és visszaejtette a
mellényzsebébe az óráját.
– Tanítani fog – közöltem vele, és
kihúztam magam. – Elmegyek innen, Amerikába, felvesznek a Harvardra és én
leszek a világ legfiatalabb, leghíresebb és legsikeresebb női tudósa!
– Jól hangzik – bólintott Jackie
és megveregette a hátam. – Most menj öltözni, mielőtt lebuktatod magad a város
előtt. És siess Lizzie-nél is, ugyanis haza kell még érned időben, hogy
lemosdhass a vacsorára.
– Kösz, hogy emlékeztetsz, milyen
nyomorúságos életem van – fintorogtam –, amikor most kaptam meg a jövőm
kulcsát.
Jackie a szemét forgatta, majd
belökdösött a sikátorba, ahol a lányöltözékem tartottam.
Alig két perc múlva tiszta arccal
és rózsaszín ruhácskában álltam az álbátyám előtt.
– Tökély – mondta, közben az
óráját nézegette, mintha igazán fontos személy lenne.
Az árvaházba Jackie nem jött
velem, azt mondta, seprűt kell szereznie, mert Durham új grófja nem vesz neki
ahelyett, ami eltört.
Jókedvűen csengettem a kapun,
Lizzie barátnőm széles mosollyal engedett be.
– Nézd, mit szereztem a
zsibvásáron! – kiáltott köszönés helyett, és a nyakán virító sárga festett
selyemkendőt mutogatta. – Nagyon olcsón vettem, el se lehetett menni mellette.
– Gyönyörű – értettem egyet. A
kendő illett Lizzie színes, mindig boldog személyiségéhez, kék ruhájához és
göndör, sötétszőke hajához is.
– Meddig maradsz? Moriarty úr épp
a kicsiket tanítgatja számolni, de azt mondta, nemsokára hazamegy.
– Moriarty úr? – kérdeztem
szórakozottan. Tudtam, hogy nem William, csak az öccse van az árvaházban, mégis
izgatott remegés futott rajtam végig.
Ha valóban megtanít mindenre, amit
egy egyetemen kérhetnek, akkor utána már csak annyi feladatom lesz, hogy a
mostohaapámtól lenyúljak egy adag pénzt, és magammal vigyem Jackie-t meg
Lizzie-t… bár Lizzie talán maradna. Mindegy, akkor kell átmenni a folyón, ha
odaér az ember, szóval…
– Figyelsz te rám? –
csettintgetett az orrom előtt Lizzie.
– Nem – vallottam be. – Elnézést,
mit mondtál?
Lizzie a fejét ingatta, és intett,
hogy kövessem. Az előkertben most nem rohangásztak a gyerekek, csak az idős
kertész rendezgette a virágágyásokat. Az árvaház lakói a hátsó udvaron ültek a
földön egy kis körben, előttük egy padon Louis James Moriarty foglalt helyet,
egy hordozható palatáblára firkált a hozzá tartozó fehér krétával.
– Tündéri, nem? – súgta Lizzie
lázas mosollyal az arcán. Egyetértőn bólogattam. Belekaroltam barátnőmbe, és
közelebb sétáltunk a gyerekekhez. Louis közben végig magyarázott, mosolygott a
kicsikre, akik egytől egyig imádtak.
– Hogy tud ilyen szépen beszélni a
számokról? – sóhajtott fel Lizzie, és megszorította a karom. A kislányok,
amikor meglátták, hogy jövünk, ránk vigyorogtak. Jobban mondva talán inkább
Lizzie-re, aki olyan nyilvánvalóan rajongott Louisért, hogy majdnem mindenkinek
feltűnt ez – leszámítva persze az okos, de egyben ártatlan és szemérmes Louist.
– Szép napot, Louis! – köszöntem
neki, mire éreztem, hogy Lizzie egész testében megremeg. A fiatal férfi
felnézett ránk, a bátyjáéval egyforma vörös szeme boldogan megcsillant.
– Veronica! Üdvözlöm. – Mosolyogva
intett, aztán megleste az óráját és a szeme köré ráncok gyűltek. – Nahát, hogy
elszaladt az idő! A bátyám előbb fog hazaérni, mint én.
Nem mondtam, de tudtam, hogy igaz
– a professzor valószínűleg megtette már az útja háromnegyedét, ha kellemes
sétatempóban halad, még akkor is.
– Nem maradna egy teára, Louis? –
kérdezte reménykedve Lizzie, a hangja megbicsaklott a fiatalúr nevénél. Louis a
fejét ingatva felállt, lesöpörte az öltönyéről a krétaport és a bőrtáskájába
rejtette a táblácskát.
– Sajnálom, kisasszony, muszáj
mennem – szabadkozott. Lizzie elvörösödve lehajtotta a fejét.
– Persze, megértjük – mondtam
helyette, szélesen mosolyogva. – Hát akkor, szép estét, Louis! – Oldalba böktem
Lizzie-t, de amikor ő nem mozdult, nem szólalt, cselekedtem helyette. –
Kikísérjük, jöjjön csak.
– Szervusztok, gyerekek! –
búcsúzott Louis. – Jövök, amint tudok.
A kicsik integettek neki,
szomorkodtak, amiért elmegy.
– Jól kijön a gyerkőcökkel –
jegyeztem meg, a megnémult Lizzie-t úgy kellett magam után vonszolnom.
– Nem nehéz, igazán kedves
gyermekek. Ügyes kezek nevelték őket. – Meleg pillantással nézett Lizzie-re, de
ő a cipője orrát bámulta és nem vette észre. Most Louis is elnézett, halvány
pír vonta be orcáját, zavarában megigazgatta a szemüvegét és a kalapját.
Fáradtan sóhajtottam.
– Mikor jön legközelebb? –
próbáltam beszélgetést kezdeményezni, miközben a kapuhoz vezető ösvényen
sétáltunk.
– Nem tudom. Elizabeth kisasszony,
mikor felelne meg Önnek? Maga tudja, mikor jó a gyermekeknek.
Lizzie az ajkába harapott és rám
bámult, de én csak megvontam a vállam, nem ismertem az árvaház májusi időbeosztását.
– Bármikor jó – nyögte ki Lizzie.
– Hát rendben – mondta
bizonytalanul Louis. – Holnap délután meglehet, hogy kevesebb dolgot kell
elvégeznem.
– A holnap délután tökéletes –
vágta rá Lizzie rögtön. Egyszerre mosolyogtak egymásra, amitől mindketten
zavarba jöttek és elkapták a tekintetük.
– Akkor holnap. Szép estét,
hölgyeim! – köszönt el Louis, megemelve a kalapját. Amint befordult a sarkon,
Lizzie nekem dőlt, a hirtelen súlytól én is majdnem továbbdőltem.
– Hé, Liz! Állj már fel!
– Nem szeret engem – nyöszörögte
Lizzie, és felnézett az arcomba, hatalmasra nyílt, könnytől csillogó szemekkel.
– Na ezt meg honnan az ördögből
veszed? – kérdeztem nagyot sóhajtva, és megráztam a vállainál fogva. – Odáig
van érted!
– Ne hazudj, hogy jobb legyen
nekem – kérte lebiggyesztett ajkakkal. Mielőtt tiltakozhattam volna,
belekapaszkodott a vállamba, és azt suttogta: – Nem figyelted meg? Engem csak
nagyon ritkán hív a nevemen, pedig ő kérte, hogy szólítsuk egymást
keresztnevünkön.
– Mihez képest ritkán?
– Például hozzád képest! – mondta
vádlón, mire az égnek emeltem a tekintetem. – Többször mondta ki azt, hogy
Veronica, mint azt, hogy Elizabeth! Engem kisasszonynak hív.
– Mert udvarias – közöltem vele. –
Vagy nem meri kimondani a neved.
– Miért ne merné? – kérdezte szomorkodva
Lizzie. Fázósan maga köré tekerte a selyemkendőjét, és a vállamnak döntötte a
fejét. – Mint a romantikus regényekben! Két barátnő szívét egy férfi rejtette
rabul…!
– Ne butáskodj, Liz, ennek se
füle, se farka.
Két kislány rohant elénk,
rózsaszín szalagos ruhácskákat viseltek, fonott copfjaik ugráltak a hátuk
mögött.
– Lizzie néni, Moriarty úr mikor
kéri meg a kezed?
Felnyögtem, mert erre Lizzie
elsírta magát. Olyan lányosan érzelmes!
– Gyere, kislány – hívtam. –
Nagyjából félórám van, addig kigyógyítalak ebből a tarthatatlan állapotból.
Ám jóval több időbe telt
pátyolgatni Lizzie-t, már vörös volt az égalja, amikor Jackie csengetett értem.
– Ajjaj – nyögtem. Teljesen
belemerültem abba a délután folyamán, hogy szívügyi tanácsokat osztogassak
Lizzie-nek, amiknek egy részét anyámtól, másik részét pedig könyvekből
tanultam.
– Szóval ne reagáljak túl semmit –
értelmezte Lizzie a tananyagot, amikor sétáltunk Jackie felé. Majdnem
megnyugodott, már nem szipogott, csak idegesen csavargatta a kendője sarkát.
– Főleg ne ezt a nevesdit –
bólogattam szaporán, és arcon csókoltam. – Minden rendben lesz, Liz.
– Ugye holnap is jössz, Ronnie? –
kérdezte szinte nyüszítve, és megfogta a könyököm.
– Igyekszem – mondtam, de fogalmam
sem volt, mi lesz még holnap. Hátranéztem Lizzie válla fölött, és elhúzva a
szám szorítottam meg a kezét. – Valaki orra esett, mentsd meg!
Lizzie azonnal sarkon fordult és
rohant a síró aprósághoz, még csak el sem búcsúzott, és nem is köszönt
Jackie-nek.
– Majd a nővére köszönt helyette
is – dünnyögte az utcán váró Jackie. Egyik kezében egy kosár gyümölcsöt,
másikban pedig egy seprűt tartott.
– Az Nanette-nek lesz? –
érdeklődtem a kosárra bökve. Jackie pironkodva bólintott.
– De mondd azt, hogy Lizzie-től
van!
– Úgy lesz – bólogattam, és
átvettem tőle a kosarat. Belekaroltam, hogy összekapaszkodva lökdösődhessünk el
a kis kocsmáig, amit Lizzie nővére és a férje vezetnek már évek óta.
Estefelé járt az idő, az ég
egészen besötétedett, így még hangulatosabbak lettek a zsibvásár fényei: az
árusok lampionokat gyújtottak, a gyertyák elé színes kendőt akasztottak, hogy
pirosban, zöldben és kékben pompázzanak a kirakatok.
A kocsma is fel volt díszítve,
virágok lógtak az ablakokról, az ajtóról és bent a mennyezetről is.
– Michelle kedvenc virága – mondta
mosolyogva Nanette, amikor leültetett minket egy üres asztalhoz. Nem terveztünk
sokáig maradni, de már úgyis lekéstem az otthoni vacsorát – ami miatt
szobafogságra leszek ítélve és nem kapok majd reggelig enni –, úgyhogy ezt
bepótoltuk inkább az Odvas Szőlőben.
– Valóban – mosolygott vissza
Jackie. Az asztalon Nanette felé löktem a kosarat.
– Jó étvágyat! Lizzie küldi.
– Nahát, ez kedves! Holnap átugrok
hozzá és megköszönöm, úgyis régen láttam.
Jackie elrejtette a fintorát, de
nyilván tudta, hogy Lizzie falazni fog neki.
Nanette előkészítette a
papírkáját, és felvette a rendelésünket. Pukedlizett, és a kosárral együtt
eltűnt a konyhában. Ugyanúgy nézett ki, mint Lizzie, csak pár évvel idősebb
kiadásban. Mindketten az árvaház szülöttei – akárcsak Jackie –, de Nanette
otthagyta a vezetői szerepet, hogy Clauddal vezethesse a kocsmát.
– Mocsok Claud – dünnyögte Jackie
nekem, miután a férfi gyors biccentés kíséretében elment mellettünk.
– De még mennyire, hogy az –
értettem egyet. Én valószínűleg jobban is tudtam, mennyi az igazság Jackie
állításában, mint ő maga, de az indokot nem a kocsma hangzavarában kívántam elé
tárni.
– Szóval… matematikus kisasszony –
vigyorgott rám Jackie. – Hogy s mint lesz ez a tanulás?
A témaváltás nyomán elhalványult a
Nanette-ék iránt érzett keserűségem, és tömény izgalom töltött el.
– Moriarty professzor azt mondta,
tanítani fog. Jövőhét hétfőn tartja az első órámat, először gondolom megnézi,
mennyit tudok… Úgyhogy egy kicsit ismételnem kell majd. – A tenyerembe
támasztottam az állam, álmodozva bámultam a fölöttem himbálódzó virágokat. –
Tudod, Jackie, már látom magam fekete talárban, kezemben a diplomámmal…
– Egy szempillantás és itt lesz –
mosolygott Jackie, és megveregette a karom. Nagyot sóhajtottam, s próbáltam a
lehető legderűlátóbban ismételni a szavait:
– Bizony. Egy szempillantás!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése