A Tiara Nyomában ~ 5. fejezet

5. fejezet

Különleges feladat

Cassida valahogy így képzelte el hatásos belépőjét: kilép a napfényre, ami tökéletesen megragyogtatja tökéletes mosolyát és tökéletes szikrázó hatást kelt a szemében; Elric, aki egy csinos sellőlánnyal társalog a tengerparton guggolva, ámulva fordul felé, és… tovább nem folytatta a gondolatmenetet, amíg a lépcsőn igyekezett fölfelé. Majd a sors úgyis a csúcsra viszi a jelenetet. Vagy nem.

Az egész a Nap hibája volt.

– Azt a rohadt… – szaladt ki a száján. Az anyja arra nevelte, hogy ne káromkodjon, még akkor se, ha letört a cipője magassark, és még akkor se, ha a repülő elsőosztályán való olvasás közben meghal a kedvenc karaktere.

De most Berit nem volt itt, és ilyen helyzetre különben sem tiltotta meg a káromkodást.

Az egész a Nap hibája volt – olyan vakítóan sütött, hogy Cassida alig látott valamit. Szóval: az egész a Nap hibája volt, meg annak a flancos, észbontóan gyönyörű kagylóhintónak, ami a parton várta, és az aranyborításának, ami visszaverte a fényt. Ja, és Kettynek, az (immáron óriás) teknősnek.

– A fenébe is! – csattant föl, és rohanni kezdett a homokos parton. Felcsippentette ruhája szegélyét, és közben kiabált. – Ez meg mi a pokol?!

Elric valóban a homokban guggolt, de nem egy sellőlány, hanem a hatalmasra nőtt ékszerteknős mellett. Mondhat bárki bármit, Cassida tudta, hogy az az óriási hüllő az ő Kettyje.

– Nehogy orra ess! – rótta meg Tarira. – Ha szétesik a hajad és újra kell csinálnom, elkésünk!

– Az pedig nem lenne jó – mondta egy idegen hang. Cassida nem látta a hozzá tartozó lányt, de már most utálta. Az a hangszín, amin a hölgy sikkantott, erősen emlékeztette az osztályába járó Miss Főbunkóságéra, így rögtön egy szőke hajú, vörösre rúzsozott ajkú, tökéletes mosolyú cafkaként látta maga előtt.

Sokat nem tévedett. Ahogy Ketty és Elric mellé ért, meglátta őt is. Szőke volt (hihetetlenül szőke), világoskék szemű, de az ajka vörös helyett babarózsaszínben csillogott. A kezét Ketty páncélján – ami ékkőként szikrázott a kora reggeli napfényben – nyugtatta. Cassida megállt egy biztonságos lépésnyire Kettytől (azért mégiscsak óriásira nőtt!), és levegőt kapkodva próbálta felvenni a fonalat, illetve eldönteni, hogy mit csodáljon meg előbb: az arany kagylóhintót, a csillogó, vadonatúj külsejű teknősét, vagy a mesebeli hercegként álmodozón a tengert bámuló Elricet. Fújtatott a harmadik pont miatt (megesküdött volna, hogy nem a józan esze tette a felsorolás végére), majd elfordult a sellőlánytól, Elrictől és Kettytől, hogy megnézze a tengeren lebegő kagylóhintót.

– Az mit csinál? – kérdezte izgatottan. Gyöngyöző kacagást hallott.

– Hát levisz az Úrnőhöz, te kis butus!

Cassida felhördült, és megpördült. A mozdulat egyébként hatásosra sikeredett, az igazgyöngyök Ravenna ruháján vadul szikráztak. Remélte, hogy a szőkeség kénytelen lesz hunyorogni, és arca mesés vonásait elcsúfítva fintorogni, de továbbra is fényes mosoly ragyogta be az angyalarcot.

– Attól még, hogy új vagyok, nem vagyok butus – kérte ki magának, nagyot toppantva. Talpát égette a forró homok – cipőt nem kapott öltöztetőjétől.

– Igaza van – helyeselt Tarira. Elric háta mögött állt, mellkasán összefont karral. Fonott tincseit a szél fújta hátra. Fekete szemei különös csillogásán Cassida nem tudott kiigazodni, és a lány arckifejezése sem segített sokat. Ugyanúgy utálhatta az új lányt, ahogy szerethette is.

– Sajnálom – szabadkozott a szöszi. – Ne hari!

Cassida felhúzta az orrát. Nem kedvelte az ilyen típusú szlenget. A szöszi ellépett a teknőstől, és a kezét nyújtotta Cassidának. A lány gondolkodás nélkül nyúlt a kézfej után – ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy megérintse a puhának tűnő bőrt.

– A nevem Corallia – mutatkozott be a sellőhölgy. Cassida visszarántotta a kezét és az oldalához szorította.

– Mily kreatív egy hableánynak – jegyezte meg. Elégedetten elmosolyodott, amikor Elric és Tarira felhorkantott. Corallia nem reagált, hibátlan mosolya nem rezdült meg.

– Te pedig Cassida vagy.

– Aha. – A lány lebilincselő kék szeme szinte utasította, hogy értsen egyet vele. Cassida morcosan vette tudomásul, hogy ennek a Korall-lánynak is mesterien működik a szirénképessége. – Vicces, hogy itt mindenki ismer, én viszont semmit nem tudok senkiről és semmiről.

Hogy ne kelljen Corallia arcát bámulnia, inkább végignézett a lány ruháján. Kék pikkelyekből szabták, a dekoltázsa mély volt, a szegélye olyan hosszú, hogy a lábfejet nem engedte látni. Néhány helyen igazgyöngyök és kagylók ragyogtak rajta. Cassidának el kellett ismernie, hogy Berit ezt a darabot is imádná – nyilvánvalóan a viselőjével együtt. Coralliából sugárzott az elegancia és a báj. Nem kellett megerőltetnie magát azért, hogy folyamatosan boldognak tűnjön – Cassidától ezt várta el az anyja, de neki sosem sikerült tíz per tízesre tökéletesítenie az akciót. A legtöbb pont, amit kapott, az egy erős nyolcas volt.

– Indulnunk kéne, Aquata türelmetlen.

– Nem kaptunk kíséretet – szólalt meg Elric. Corallia feléje fordult, és kimeresztette csodás kék szemét. A fiú felemelte a fejét, és a lány arcába nézett. Cassida úgy érezte, menten visszaadja a szép hajnali tengerpart kellemesen puha homokjának azt a pár falatnyi reggelijét a két fiatal romantikus szemkontaktusától.

– Szegény sellőhercegért nem jött halszolgák hada – gúnyolódott, hogy elterelje Elric figyelmét. Sóhajtott – neki semmi köze ehhez, semmi joga igényt tartani a srácra, és hogy őszinte legyen, nincs is rá szüksége, hogy egy veszélyes, gyilkos, őrületesen-varázslatosan vonzó meseherceg a kegyeibe fogadja.

– Na, indulhatunk, emberek? – lépett arrébb Kettytől, amikor az ijesztő hangot adva ki fölemelte a fejét. – Vagyis – korrigált gyorsan –, emberek, azaz én, sellők, ti ketten, és juhé, teknősök!

 ***

Egyszerre töltötte el elégedettség és megbántottság érzése, amikor látta, hogy Corallia nem vele és Elrickel utazik a kagylóhintóban, hanem Ketty páncélján ülve halad mellettük.

– Mi történt Kettyvel? – érdeklődött a mellette ülő fiúra nézve, és megkapaszkodott az ülése szélében. Borzasztó hányingere volt: Elric valami kék löttyöt itatott vele, ami savként égette végig előbb a torkát, majd a gyomrát is. A tüdeje két perccel később marni kezdett, olyan erősen, hogy öklendeznie kellett. Megrémült, amikor térdre esett, és vért köhögött föl. Tarira azon morgolódott, hogy a ruha felhúzása előtt kellett volna vele ezt megitatni, Elric aggódva lapogatta a hátát (az érintése majdhogynem jobban égette a bőrét, mint az ital a bensőjét, ami pedig nagyon durva volt), Corallia meg oda sem figyelve gügyögött Kettynek.

Kellemetlen élmény volt, de legalább most, a víz alatt nem fulladt meg.

– Majd elmondja, ha úgy gondolja, rászolgálsz – vont vállat Corallia. Cassida lesújtó pillantást vetett rá, a szöveg értelmével nem is törődött.

– Nem hozzád beszéltem, Lia.

A lány erre majdnem leesett – ilyen egyáltalán lehetséges a víz alatt? – a teknősről.

– Lia?! – kérdezte kikerekedett kék szemekkel.

– Nem így hívnak? – sóhajtott Cassida, mintha egy szörnyen buta emberrel próbálna megértetni valami teljesen egyértelmű dolgot.

– Nem, nem így hívnak, Ida – vágott vissza Corallia, kizökkenve az örökké nyugodt, békés, ártatlan hölgyemény szerepből. Cassida tudta, hogy csak megjátssza magát. Büszkén kihúzva magát sandított Elricre, de az az ölében nyugvó kezét bámulta.

Cassida töprengve nézte a fiút. Inget viselt és bő vászonnadrágot – a józan ész és a fizika törvényei alapján bőrig kellett volna áznia szegény srácnak, mégsem történt semmi ilyesmi.

Cassida hátradőlt a bársonyülésen, és próbált nem arra a koncentrálni, hogy talán egyenesen a végzetébe utazik. Inkább igyekezett kiélvezni a bőrét simogató víz kellemes langyosságát (bár ahogy egyre mélyebbre ereszkedtek, egyre hűvösebb lett a hőmérséklete), hogy kap levegőt a víz alatt (a szirének és Tarira nem voltak hajlandók elmagyarázni, miért olyan sikeres az oxigénfelvétel folyamata olyan helyen, ahol nyilván nincsenek megfelelő körülmények az oxigénfelvételhez), és azt, hogy a szeme nem csíp és fáj, ha nyitva tartja. A szép vízalatti felszínért abszolút megérte szenvedni azzal a löttyel, de az, hogy egy élőlényt sem látott moszatokon és korallokon kívül, kicsit megzavarta.

– Mi történt az élővilággal?

Elric válaszolt, de a fejét nem emelte meg.

– Elmentek.

– Hova?

– Fogalmam sincs. Honnan tudnám?

– Hát…

– Nem tudnád egy kicsit befogni?! – förmedt rá a fiú. Cassida duzzogva kezdte húzogatni a gyöngyöket a ruháján.

– De.

Befogta, és tovább figyelte a tájat. Egyre sötétebb és sötétebb lett, komorabb, lehangolóbb és valami megmagyarázhatatlan rossz érzést keltett a lányban. Rossz érzés volt – olyan baj-szagú. Valami történni fog, vagy történt, vagy esetleg épp történik.

Cassida nem tudta, melyik változatban reménykedjen.

 ***

Palotára számított – tornyokkal, csicsás termekkel, átriumokkal, hidakkal, csinos ruhába öltözött sellőkkel, csikóhalakkal…igazából A kishableányból ismert vízalatti kastélyt látta lelkiszemei előtt, ahogy az elbűvölő szépségű királynő egy korallból és kagylókból álló trónban ülve szendén, kedvesen mosolyog rá, és kék (mert milyen más színű lehetne?) halfarkával a vizet kavarja maga alatt.

Ehhez képest mintha ókori romok közé csöppent volna. Valaha csodás hely lehetett a korinthoszi oszlopokkal meg faldíszekkel. De a homlokzatok a padlón terpeszkedtek, az oszlopok közül valamelyik csonkként állt, letört fele szintén valahol a töredezett padlón hevert.

Egy hang harsant a feszült csöndbe:

– Cassida Baldrick, Fergus Baldrick kisebbik gyermeke, betérhetsz Aquata királynő, a Földközi-tenger úrnőjének Szertartási Palotájába!

Cassida az ajkába harapott, és görcsösen a széke szélébe markolt. Elric megérezhette a feszültségét, mert nyugtatónak szánt mozdulattal megérintette a lány ujjait, de Cassida ettől csak még jobban remegni kezdett. A fiú fejét fölszegte, és előremeredt, Cassida félve követte a tekintetét.

Először a vízen és a romokon kívül semmit nem látott, de amikor átléptek valamiféle láthatatlan határt (valószínűleg a Szertartási Palota küszöbét), fájdalom hasított a mellkasába, előregörnyedt, levegő után kapkodott, ami a víz alatt szürreálisan vicces érzés volt; éles fény villanása késztette a szeme becsukására.

Elric megfogta a kezét, ujjaikat összefonta, ezzel noszogatva, hogy nézzen föl. Cassida így tett.

Arra gondolt, hogy miután kinyitja a szemét, valami varázslat révén a hely megtelik sellőkkel, csikóhalakkal, delfinekkel, teknősökkel és halakkal; fénnyel, ragyogással és pompával, ünnepi díszítéssel; a fényűző királyi gárdával és persze magával az utánozhatatlan szépségű és csodás királynővel.

Ehelyett ugyanaz a rom fogadta, mint amit eddig is látott. A Palota közepén ott ült ugyan valaki, de hogy nem trónon, az biztos. Valami lebegő kagylóhéj lehetett, de Cassida nem tudta pontosan beazonosítani, mert a királynő hatalmas, sötét ruhája fedte be a nagyrészét. Nem tudta, hogy eltalálta-e az uralkodó szépségét, ugyanis az arcát egy óriási maszk takarta. Sötét türkizkék volt, néhány zöldes és kékes ecsetvonással, amik elnagyolt arcvonásokra emlékeztettek; korallszerű ágak álltak ki belőle, de nem kifejezetten elegánsan – inkább hatott az egész ijesztőnek.

– Atyavilág… – motyogta Cassida, ahogy körbefordult ültében, hogy mindent alaposan megnézhessen.

Őrökből volt nyolc, ebből hat az oszlopok között állomásozott, kettő a királynő mögött lebegett. Azt legalább eltalálta, hogy sellőfarkuk van. Ámulva figyelte, ahogy egyenletes uszonycsapásokkal tartják magukat egyhelyben. A pikkelyeik sötétkékek voltak, testük nagyrészét aranypáncél fedte. Egyik kezükben szigony, másikban fenyegetőn előremeredő lándzsa. Cassida hátán felállt a szőr. Visszafordult a királynő felé.

Aquata szoknyája leért egészen a padlózatig, így Cassida nem látta, hogy ő rendelkezik-e sellőfarokkal. A ruha súlyos redőkben hullott alá, a víz is alig tudta mozgatni; a feketétől az égszínkékig folyamatosan változó színekkel kápráztatta a lányt, aki nem tudott betelni a komor, sötét gyönyörűséggel.

Elképesztő volt az egész.

A víz mélyén egy sellőkirálynő színe elé vezetik. Zseniális.

Nevethetnékje támadt a helyzet abszurditásától, hisztérikus kacaj kívánkozott ki a torkán, de erőnek erejével magába fojtotta. Nem lenne szerencsés kiröhögni egy rémisztő, maszkos, hablegény-őrökkel rendelkező hölgyet.

– Cassida Baldrick – harsant egy földöntúli hang. A magas és a mély szürreális keverékeként hangzott. Egyértelműen Aquata szólalt meg. – Elric d’Callow. Corallia.

– Úrnőm – hangzott Elric és Corallia egybeolvadó válasza. Cassida nem szólalt meg.

– Cassida Baldrick – ismételte a nevét a királynő. Hallhatóan türelmetlenebbül. A lány nyelt egyet.

– Úrnőm – nyögte ki halkan.

– Cassida Baldrick! – harsogta Aquata, a hangja olyan erős volt, hogy Cassida dobhártyája majd’ beszakadt. Mintha öten szóltak volna egyszerre, a hang vibrált a vízben.

– Úrnőm – mondta újra, ezúttal hangosabban. A szíve a torkában dobogott, így nehéz volt megemelnie a hangját. Sokat segített, hogy Elric még mindig az ujjait szorongatta. Most nem kerítette hatalmába a vágy, hogy még közelebb kerüljön hozzá, amiért őszintén hálás volt az égnek vagy istennek, vagy Elricnek – bárkinek, aki ezt a dolgot irányítja.

– D’Callow, Corallia, gyertek ide – hívta őket magához a királynő. Cassidát rémület kerítette hatalmába. Elric mellett viszonylag biztonságban érezte magát. A fiú még egyszer, bátorítón megszorította az ujjait. Corallia mellé siklott Kettyvel, a kezét nyújtva, hogy felsegítse Elricet maga mögé a páncélra. Elric még előrehajolt, és gyors csókot nyomott Cassida arcára. A szája puha volt, s az égető érzés újból elmaradt. Hálásan mosolygott a fiúra, akinek az arca félelemről árulkodott.

Miután Elric és Corallia Ketty hátán a királynő mellé úsztak, Aquata újra Cassidának szentelte a figyelmét.

– Gyermekem.

Rossz kezdés.

– Nyilván tudod, hogy miért vagy itt.

Cassida Elricre szögezte a tekintetét, hogy ne féljen túlságosan az úrnőtől. Aki váratlanul felkacagott. Furcsa módon a nevetése még ijesztőbb volt, mint a sima beszéd hangja vagy a kinézete.

– Ó, Elric, drágám, drágám! – kacarászott tovább. – Hát nem megmondtam neked ezerszer, hogy a munka és a romantika nem járhat kéz a kézben?

Cassida jó pár méterre volt a fiútól, mégis látta, hogy elvörösödik. Ő is kellemetlenül érezte magát. A köztük lévő összes „romantika” csak a szirénképességekből fakad, és ez tény. Oké, most megpuszilta – na és? Barátok is puszilkodnak (a könyveiben legalábbis biztosan). De mit jelenthet az, hogy ezerszer? És Corallia miért néz olyan kifürkészhetetlen, mégis sokat mondó szemekkel Elricre?

Cassida úgy érezte, csúnyán kihagyták valamiből.

– De térjünk a tárgyra. Téged, fiam, majd később is ráérek megdorgálni.

– Ne! – csúszott ki Cassida száján. Gondolatban nyakon vágta magát. Ezt most miért kellett? Nem tök mindegy neki, hogy ki mikor dorgálja meg a fogolygyilkos Elric d’Callow-t? Sóhajtva beismerte magának, hogy nem mindegy. Ő alapvetően egy kedves ember, mindig törődik másokkal. Az anyja arra tanította, hogy minél többet jótékonykodjon – fizessen az árváknak, az otthontalanoknak és a munkanélkülieknek eszméletlen összegeket. De azért Cassida a hétköznapjaiban is szerette rendben tudni az embereket maga körül; ha valaki sírt, odament és megvigasztalta; ha valaki nem haladt a matematikával, odament, és megpróbált segíteni. Ha egy – valószínűleg – félig hal nő meg akar „dorgálni” valakit, az megérdemli, hogy segítsenek neki.

Kérdés, hogy mit lehet ilyenkor segíteni.

– Hogy mondtad, gyermekem? – szegezte neki a kérdést Aquata. Cassida hallgatott egy ideig. Legnagyobb sajnálatára úgy tűnt, hogy az úrnő választ vár. Válaszra nyitotta a száját, de Aquata előbb kezdett beszélni, így hát hallgatott tovább.

– Először is, kislány, ne szólj bele abba, amiről nem tudsz semmit. Másodszor: nem szólalhatsz meg, amikor nem kérdezlek. Harmadszor: szólásra adok jogot, hogy megválaszold az előbb feltett kérdésem.

Hogy mondtad, gyermekem? – ezt? De nem, valamit kérdezett azelőtt is, hogy Elricet kezdte volna szapulni…ó, de mi lehetett az…?

– Nem is kérdezett semmit – tiltakozott, olyan gépies hangon, amivel magát is meglepte. – Csak kijelentette, hogy nyilván tudom, miért vagyok itt. – Nagy levegőt vett, véletlenül sem nézett Elricre, és folytatta:

– Azt tudom, úrnőm, hogy valamelyik szülőm szirén, ennek következtében én félvér vagyok, de nem teljesen. Hogy teljesen az lehessek, meg minden, ahhoz végig kell csinálnom a most következő…szertartást.

Fú, de összeszedetlen volt! Lesütötte a szemét, és ölébe ejtett kezeit bámulta.

– Egy feladattal kell szembe nézned.

– Tudom.

– Felkészültnek érzed magad?

Cassida ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy felnézzen a királynőre. Úgy érezte, a tekintetük találkozik, de a maszk miatt ezt nem vehette biztosra.

– Soha nem voltam még ennyire felkészült.

Úgy érezte valahol legbelül, hogy Aquata elégedett a válasszal.

– Nyilván tudod, hogy milyen feladatokat szoktam kiadni – mondta lassan a királynő, kiélvezve minden szót. Cassida összeszorította a száját, várta, hogy az úrnő folytassa. Őrjítő volt a csönd. Szeme sarkából látta, hogy Elric az ajkába harapva ül a teknős páncélján. Nem mert nyíltan rápillantani.

– Öld meg ezt a foglyot, küzdj meg azzal a lovagommal. – Hatásszünetet tartott, és Csasida biztos volt benne, hogy vigyorog a maszk alatt. Kiszáradt torokkal várta a folytatást. – Neked azonban valami egészen mást tartogatok. Szeretném, ha megkeresnél nekem valamit.

Cassida oldalra biccentette a fejét.

– A húgom tiarája elveszett. Szerezd vissza!

A Tiara Nyomában ~ 4. fejezet

4. fejezet

Egy mese kezdete

Cassida egy molyrágta matracot meg egy vékony lepedőt kapott Aldus bácsitól, és bevackolta magát a sötét pince legvilágosabb sarkába. Egy rozoga éjjeliszekrényen gyertya pislákolt. A lány attól tartott, hogy az éjjel egyszer csak összedől a bútor, és lángra kap a matraca. Vagy álmában lerúgja a gyertyát. Egyik sem volt túl szerencsés.

Tarira a helyiség másik végében ágyazott meg magának, és közben őt figyelte. Kérdéseket szeretett volna feltenni, de a lángszító, vagy hogy hívták, olyan szúrós szemekkel méregette, hogy Cassida szinte levegőt venni sem mert.

Megdörrent az ég.

Cassida összehúzta magát, és megigazította a párnáját. Hanyatt dőlt, aztán oldalra fordult, a nyirkos (és remélhetőleg nem penészes) fal felé, majd a mellkasához húzta a térdeit és összegömbölyödött.

Összeszorította a szemét, nem akart gondolkozni. Igyekezett a legjobban kizárni a külvilágot, de nem volt nála könyv, aminek segítségével ez a legmódszeresebben sikerülhetett volna.

Valaki odament hozzá, és leült a matraca szélére.

– Alszol? – kérdezte Tarira.

– Tudod, hogy nem. – Cassida nem fordult felé, nem akart beszélni vele. A gyomra fájt az idegességtől.

– Ja.

A lány egy ideig dobolt a padlón, mielőtt újból megszólalt volna. Pedig Cassida már reménykedett, hogy békén hagyja, hadd aludjon nyugodtan, hogy aztán másnap reggel újra anyja hatalmas villájában térjen magához…milyen szép is lenne!

– Ismered? – kérdezte Tarira. Cassida nem válaszolt, csak a hátára gördült, és csúnyán nézett a szítóra, jelezve, hogy menjen onnan. De az persze nem vette a jeleket. Egy könyvet emelt magasra, hogy a gyertya fényében Cassida láthassa a borítót. Mivel a kötet rongyos volt, a lány nem tudta kivenni, milyen ábrákkal díszítették.

– Keresztes hadjárat farmerban. Ismered?

Cassida nem ismerte, és nem volt benne biztos, hogy alapból érdekelné a történet, de most úgy nyúlt érte, mint a vízben fuldokló a mentőövért.

– Egy holland írónő írta, Thea Beckman.

– Aha.

Óvatosan belelapozott; a lapok ropogósak voltak, és sárgásak. Réginek tűnt, de olyan vonzónak, hogy Cassida rögtön átpakolta a párnáját a gyertyához közelebb eső matrac felére, hogy tudjon olvasni.

– Kösz – mondta. Biccentett Tarira felé, aki ezúttal vette a jelet, és visszament a saját kuckójához.

 ***

Cassida nem tudott túl sokáig olvasni. Élvezte, hogy angol szavakat és gépelt betűket lát. Biztonságban érezte magát az ismerős cselekvéstől, de az idegesség csak nem akart múlni. Mégis mi a csuda történik vele itt? Másnap a tenger fenekére akar utazni, egy szirénkirályságba. Talán magával Ariellel is találkozik…

A könyvet egy idő után a mellkasára ejtette, behunyta a szemét, és relaxálni próbált. Sorban ellazította a porcikáit, lassan teljesen elálmosította a testében kerengő bizsergető melegség. De aludnia így sem sikerült. Órákig lebegett félálomban, aztán zajok zavarták meg békésnek nem nevezhető állapotában.

– Halkabban! – pisszegett valaki. Lányhang volt, így Cassida Tarirára tippelt. – Felébreszted! Végre elaludt…

– Bocsánat – morogta egy mélyebb hang. Elric. Nagyot nyögve leült valahova, valószínűleg valamelyik matracra.

– Csúnya vágás – jegyezte meg halkan Tarira.

– Kösz.

Elric felszisszent.

– Aldus jól van?

– Behívták.

Cassida légzése gyorsulni kezdett, de próbálta visszafogni magát. Nagy levegőket vett, és igyekezett elhitetni vendéglátóival, hogy legmélyebb álmát alussza. Teátrálisan horkantva oldalra fordult, a fal felé. Hallotta, hogy Tarira és Elric megállnak, még szinte levegőt sem vesznek, feszült csendben telt el a következő egy perc. Aztán Tarira kifújta a levegőt, és így szólt:

– Alszik, mint a bunda.

– Remélem is…

Legalább öt perc csönd. Cassida torkában gombóc kezdett nőni a feszültségtől. Hangokat hallott csak, azokból próbálta kitalálni, mi történhet éppen. Elric folyamatos sziszegéséből és szitkozódásából, meg Tarira sűrű elnézést kéréseiből arra következtetett, hogy épp a fiú sebét tisztítják ki. Vajon hol szerezhette? Cassida szíve gyorsabban kezdett dobogni az izgalomtól és a félelemtől. Fáradtsága elillant, gondolatai száguldozni kezdtek, és a szorgalmas krimiolvasó előtört belőle: Elric d’Callow-t akkor látta utoljára, amikor az odaadott neki egy matracot, aztán a srác felrohant a házba és utána nem jött vissza többet. Aldus bácsi maximum fél órát maradhatott unokaöccse távozása után a pincében, aztán ő is fölment. Ő sem tért vissza azóta.

Ott lent Cassida nem hallotta ugyan a hirtelen keletkező vihar zajait, csak néha-néha egy-egy borzasztó hangos mennydörgést. Az az ijesztő kiáltás nem ismétlődött meg többé.

Előtte az a kis teknős hozott üzenetet, hogy korábbra hozzák az ő szertartását.

Ezeknek mind-mind össze kéne függnie valahogy. De mégis hogy? Az ajkába harapott a tehetetlensége miatt érzett dühében.

– Biztos vagy benne, hogy jó ötlet ez? – kérdezte Tarira. Már annyira nem törődött vele, hogy lehalkítsa a hangját.

– Mármint mi? – Elric továbbra is csöndesen beszélt.

– A csajt levinni Aquatához.

– Tarira, ez a kötelességünk.

– Értem, értem – biztosította Tarira. – De mégis… nézz rá. Ha a királynőd valami olyan szeszélyes ostobasággal áll elő, amire az ember számít tőle… akkor azt csúnyán el fogja bukni. Akár még bele is halhat.

– Láttad délután.

– Épp ez a baj.

Cassida szíve elszorult. Oké, hogy nem egy nagy harcoszseni meg minden, de azért nem szép dolog ezt a háta mögött kitárgyalni.

– Több van benne, mint látod – közölte Elric. A lánynak jól estek a szavai, de tudta, hogy Tarirának igaza van. És ez nem csak, hogy rosszul esett neki, de egyenesen megrémítette. Az a nagy szeszélykirálynő milyen egy perszóna lehet? Képes lenne vajon a halálába kergetni?

Ő még sosem gondolkozott el igazán a halálon. Vagyis, de, persze, mindenki elgondolkozik rajta egyszer-kétszer. Nagyszülei még életben voltak (mármint azok, akiket ismert), szóval velük kapcsolatban nem volt még ilyen élménye. Meghalt pár kedvenc karaktere, akiket meggyászolt… de abba még nem gondolt bele, hogy milyen lehet meghalni. Elveszíteni az életét – ez vajon hogy történne meg? Szenvedne közben, vagy nem? Milyen körülmények között folyna le? Milyen lenne egyszer csak már…nem létezni?

A hideg kirázta.

– El, kérlek! – rimánkodott Tarira. – Velem őszinte lehetsz. Lehet, hogy Baldrickot nem akarod megbántani. De én látom, amit te is. Ez a lány tíz feladatból egyet, ha túlélhet.

– Bízz benne! – makacskodott Elric. Tarira frusztráltan sóhajtott.

– Elric, ez a csaj olyan, mint Forrest Gump! A futáson kívül nagyjából semmire sem képes. De még abban sem lehetünk biztosak, hogy futni tud.

– Ki az a Forrest Gump? Egy szító ismerősöd?

Cassida elképesztően morbidnak érezte a szituációt, hogy Forrest Gumphoz hasonlítgatja egy tűzgolyókkal dobálózó lány.

– Elric, egy katasztrófa vagy – szidta meg a fiút Tarira. – A lényeg az, hogy ez így nem mehet. Baldrick nem tudja megvédeni magát, ha olyan helyzetbe kerül.

– Majd megvédem én… – Elric hősködése erőteljes, borzasztó köhögésbe fulladt. A hangok alapján a padlón kötött ki a rohamtól.

– Mondtam, hogy… – kezdte Tarira, de Elric hörögve ráripakodott:

– Hozd!

Cassida ösztönösen összehúzta magát, amikor hallotta, hogy Tarira trappolva szalad végig a pincén. Közben Elric nem hagyta abba a fulladozást. Tarira a pince rozoga lépcsőjén rohant most fölfelé, Cassida attól tartott, a lány alatt beszakadnak a fokok.

Nagyjából fél percig bírta, hogy ne mozduljon. Aztán felpattant, és a lepedőt lerázva magáról a fiúhoz sietett, aki összegömbölyödve köhögött a padlón. Láthatóan fájdalmai voltak, a keze előtt a földön vérfolt éktelenkedett.

– Elric! – szólította meg aggódva, és megfogta a vállát. A fiú zihálva fölemelte a fejét, szőke tincsei nedvesen tapadtak izzadt arcához. Kék szeme olyan sötét viharszínű lett, hogy Cassida egy pillanatra megijedt tőle. Szája sarkából vér szivárgott.

– Jól vagy?

Ostoba kérdés – nyilván nincs jól. A körmét rágva próbált valamit kitalálni. A pizsamának kapott ing ujjával letörölgette Elric arcáról a vért, amíg az lihegett. Aztán újabb köhögőroham jött rá, és újabb adag vért köpött a padlóra.

– Tarira! – kiáltotta kétségbeesetten Cassida. Segíteni akart, de egyszerűen nem tudott hogyan. A lány léptei hamarosan újra felhangzottak, és hamarosan felbukkant a lépcsőn, szinte száguldott lefelé. Kezében egy üvegcsét tartott. Elric észrevette a barátját, és megkönnyebbült, reszkető sóhaj rebbent föl ajkáról. Cassida hátrébb húzódva bámulta, ahogy a fiú a lány segítségével a szájába önti az üvegcse fekete tartalmát.

– Most jöhetek azzal, hogy én megmondtam? – tette föl a kérdést Tarira, és megsimogatta Elric összekócolódott haját. Cassida szó nélkül igazgatni kezdte a matracon a gyűrt ágyneműt, Tarira hálás pillantást vetett rá, Elric lehunyta szemeit. A két lány segítségével a hátára feküdt, de amikor be akarták takarni, elutasító mozdulatot tett a kezével.

– Semmi bajom – bizonygatta motyogva, és megdörgölte az arcát.

– Mi történt? – kérdezte aggodalmasan Cassida. Talán nem volt színötös biológiából, de azt azért ő is tudta, hogyha valaki vért köhög, az nem egészséges. Tuberkulózisa volna? Az mitől is jön ki valakin? Öröklődő betegség?

– Csak egy kis rosszullét – legyintett Tarira. Cassida összevonta a szemöldökét. A lány könnyed hangja egyértelműen hazugságról árulkodott.

– Nem fogsz válaszolni, igaz?

– Nem vagyok rá felhatalmazva.

– Bizony, hogy nem – szólt közbe Elric, és a takaró csücskével megtörölgette izzadt homlokát.

– Hol van Aldus bácsi? – tudakolta Cassida. Tarira és Elric vészjóslón néztek össze, amitől a lány libabőrös lett. A pince hűvöse hirtelen szakadt rá, és összepréselte a tüdejét.

– Hajnali fél kettő van – jegyezte meg Tarira a csuklójára pillantva, amin nem viselt órát. – Holnap hatkor pedig ébresztő, mert hétkor már a királynő színe előtt fogsz állni! Vagyis úszni. Menj vissza aludni! – Tapsolt kettőt, amivel Cassidát az egyik általános iskolás tanárjára emlékeztette. Nem tetszett neki, hogy egy vele egykorú parancsokat osztogat, de azért engedelmeskedett, és otthagyta a betegesen sápadt fiút. Mielőtt hátat fordított volna, egy pillanatra találkozott a tekintete Elricével. Talán csak a gyér fény vagy a fáradtsága játszott vele, de mintha a kék szempár aranyosan csillant volna. Aztán a pillanat tovaszállt, Elric becsukta a szemét, és sóhajtva túrt a hajába.

Újból a fal felé fordult. Elhatározta, hogy csak azért is aludni fog. Lassan számolt magában százig, aztán vissza nulláig, el mínusz százig, majd újra nulláig, százig, és így tovább.

Mielőtt a bársonyos kezű álom elragadhatta volna a józanság hideg börtönéből, még elkapott pár szót, amit a szobában lévők vagy kimondtak, vagy csak a képzelete hitette el vele.

– Aldus?

– Nem jön vissza egy ideig a keresésből.

– Őt keresi?

– Őt is.

Cassida nem tudta, kiről beszélnek, és hiába akarta megkérdezni, a száját ólomlakattal zárták le, és elméjét magával ragadta a sötétség.

 ***

Cassida utált korán kelni. Komoly harcokat vívott szüleivel, de aztán maximum tíz perc kellett hozzá, hogy felélénküljön.

Most ez jóval tovább tartott, mert Tarirának (Elric még aludt, Aldus továbbra sem került elő) el kellett újra magyaráznia a sztorit, hogy mégis hogy került ebbe az ósdi pincébe és miért kell korán kelnie.

Azt hitte, hányni fog. De végül sikerült letuszkolnia a torkán egy kiflicsücsköt. A gyomra megint teniszlabda méretűre zsugorodott.

– Kikerestem neked Ravenna ceremóniás ruháját – nyújtott felé egy csomagot Elric reggeli után, miközben a lány a haját próbálta megszabadítani a makacs gubancoktól.

– Kösz.

– Tarira majd segít fölvenni – mondta Elric. Cassida nem tett megjegyzést rá, hogy mennyire megváltozott a tegnapi Elrichez képest, aki szórakozottan és csodásan festett, mint egy mesebeli herceg. Csipkelődött, mégis volt benne valami finom úriemberi vonás. De most…egy porcelánbabának tűnt, akit a legapróbb széllökés is darabokra tör.

– Jó.

Ha ideges volt, mindig előjött belőle a szűkszavúság, ami éles ellentéte volt a mindennapos, replikációra mindig készenálló énjének.

Ketten voltak a szobában, Tarira, miután kiutalta a reggelit, eltűnt a feljáró ajtaja mögött. Cassidának zavarban kellett volna lennie, vagy – a srác szirénképességei miatt – minimum vágyódva pislogni Elricre, de igazából csak ürességet érzett magában. Az agya nem nagyon tudta befogadni az információkat, beleértve, hogy nemsokára vége az életének. Leszámítva azt a Tarira szerint szinte elkerülhetetlen forgatókönyvet, amikor túléli a találkozást a tengerek királynőjével.

Gépies mozdulatokkal húzta végig a hajkefét szőke hajzuhatagán, újra meg újra.

A veszély ellenére a bensőjében őrjítő izgalom lángja lobbant föl.

Benne van egy mesében! Mióta is vágyott erre? Amióta óvodáskorában édesapja meséiben hallott a jók és a rosszak csatáiról? Berit mindig is utálta, ha Fergus ilyenekkel szórakoztatta a gyerekeket, mert erőszakosnak titulálta a történeteket, de Cassida imádta őket. Boldog volt, amikor a jó főszereplő életben maradt, legyőzte – megölte, vagy börtönbe száműzte – a gonoszt, és szomorú, ha a kedvence életét vesztette a végső csatában.

– Minden rendben? – zavarta föl gondolkodásából Elric rekedtes hangja. Összerezzent, és ránézett. A fiút nyilvánvaló fáradtsága és rosszulléte ellenére is szépnek találta, de kezdte megérteni, hogy ebben a mesében ő nem lesz hercegkisasszony, és Elric pedig nem lesz a csinos herceg.

– Ja.

Cassida lesütötte a szemét. Elric úgy ült ott a matracon félregombolt ingben és kócos hajjal, hogy úgy érezte, muszáj közelebb mennie hozzá. Sóhajtott. Nyavalyás szirén! A pincében félhomály uralkodott, a gyertyák, amikkel Tarira telepakolta a helyiséget, változó mennyiségű és minőségű fényt adtak.

Cassida feladta a kócgubancokkal való hadakozást, és a földre tette a fésűt. Látta, hogy Elric követi a tekintetével a mozdulatot. Megköszörülte a torkát, és a padlót kezdte bámulni. Hümmögött egy kicsit, dúdolni próbált, de elég rosszul hangzott, úgyhogy inkább elhallgatott. Az ingujját húzkodta, és feltűnt neki, hogy véres maradt az előző este után.

Nagy levegőt vett – na majd most, amikor nincs itt Tarira, megkérdezi a srácot a bajáról!

Persze, hogy a lángszítónak akkor kellett felnyitnia a csapóajtót, és lerobognia hozzájuk, amikor elhatározásra jutott!

– Itt vannak! Elric, nyomás fel, van ott valaki, akinek örülni fogsz! – Tarira vigyorra húzta száját, előbukkantak csorba fogai, és vadul kacsintgatni kezdett barátjára.

Elric felnyögött, és a tenyerébe temette az arcát. Cassida értetlenül kapkodta a fejét kettejük között.

– Ugye nem…?

Cassida magában folytatta a mondatot: Ugye nem egy lány? Mire a végére ért a mondatnak, elszégyellte magát. Még jó is lenne, ha Elricnek lenne valami barátnője! Akkor nem kéne minden ötödik pillanatban megkérdőjeleznie meginghatatlan női függetlenségét, akire nemhogy nem hat a férfiúi bájerő, de holmi szirénképesség sem!

– Na, nyomás fel, El! Nekünk készülődnünk kell – hessegette el Tarira a fiút. – Fent találsz egy kis erőlevest, amitől felélénkülsz!

Elric fintorogva emelkedett föl, Tarira megpaskolta barátja izmos vállát.

– Csinos legyen, de ne vidd túlzásba, és…

– Nyugi, haver, tudom, mit csinálok! Volt már párszor dolgom ilyen ügyekkel.

Cassida oldalát furdalni kezdte a kíváncsiság, hogy vajon Tarira miért és hol találkozott hozzá hasonló ügyekkel, de erőt vett magán, és nem szólalt meg. A bensője remegni kezdett az izgalomtól, amiért egyszerre fogta el bosszúság és még vadabb izgalom.

Egy mesebeli királynő elé fog vonulni! Kiöltözik, csipkés, habos-babos báliruhába…igaz, nem volt egy kifejezetten lányos lány, de a szíve dobogni kezdett a gondolatra, ahogy maga elé képzelte magát egy vízalatti palotában siklani a gyönyörű, kagylóból épített trón felé.

Abban a percben valahogy nem zavarták meg képzelgéseit a próba esetleges véres kimeneteleinek sora.

Amikor Elric lépteinek zaja lassan elhalt (a fiú minden fokot nyögve tett meg, nyilván fájdalmai maradtak a tegnap estéről), Tarira csípőre tett kézzel fordult a pislogó Cassida felé:

– Készen állsz az öltözködésre?

 ***

Amikor először megpillantotta Tarirát, meg sem fordult a fejében a gondolat, hogy a lány érthet a divathoz. Cassida sokat tapasztalt már híresen tehetséges anyja mellett, de ilyen stílussal még sosem találkozott.

Talán, mert ez is mesebeli, mondta magának, amikor egy falnak támasztott, több helyen meghasadt tükörben nézegette magát, miközben Tarira igazgatta a ruháját. Mintha az esküvőjére készült volna! Fura, sellős-esküvőre.

A ruha felismerhetetlen anyagból készült, a kék ezeregy árnyalatában játszott, és leírhatatlanul gyönyörű volt. Gyöngyök és színes kagylók díszítették mindenütt. A felső része a mellkasához és a derekától lágy hullámokban omlott alá. Ahogy mozgatta az anyagot, mintákat vélt látni benne: kagylókat, sellőket, hajókat.

Tarira a haját is megcsinálta: kontyba tekerte a feje tetejére, és kagylókat meg gyöngyöket tűzdelt bele. Cassida elégedetten szemlélte az eredményt. Berit most elismerően biccentene, ha látná ebben a ruhakölteményben. Nem, ez nem igaz – Berit imádná ezt a csodát, rajongana érte, és addig nem nyugodna, amíg a tervezővel nem dolgozhatna együtt legalább egy projekten.

– Divattervező vagy a mágusok világában? – érdeklődött. Tarira nevetve rázta a fejét.

– Szó sincs róla. Csak már előkészítettem pár lányt a szertartására.

– Hogyhogy?

Tarira vállat vont és nem felelt.

A Tiara Nyomában ~ 3. fejezet

3. fejezet

Nincs menekvés

Cassida eltátotta a száját, majd becsukta. Nem kérdezett semmit, a másik két varázsló vagy micsoda pedig szintén nem szólt.

– És te megtetted – mondta végül. Elric vállat vont, de olyan görnyedten tartotta magát hirtelen, mintha súlyokat pakoltak volna rá.

– Muszáj volt. A királynő húga személyesen felügyelte a feladatot.

– Feladatot? Így nevezel egy gyilkosságot? – hőkölt hátra Cassida. Elric a fejét ingatta.

– A… a fogoly szörnyű dolgokat követett el. Megérdemelte – bizonygatta.

– Aha – bólintott Cassida. Hátratolta a székét, és felállt. – Azt hiszem, én most megyek is.

– Hova? – vonta föl a szemöldökét Tarira.

– Hát haza. – Megemelte üres tányérját. – A mosogatóba tegyem? Egyébként, köszönöm szépen, nagyon finom volt.

– Haza? És mégis hogyan? – Elricet láthatóan nem igazán érdekelte a tányért. Karba font kézzel dőlt hátra a székében. – Emlékeztetnélek, hogy a Ión-tenger partján vagy.

– Egy házban, ahol még áram sincs – tódította Tarira. Cassida gyomra összeszorult. Ez igazán nem hangzott jól. Nem számít, a közelben biztos van falu, ahol van telefon. Kihúzta magát és megemelte az állát.

– Vigyetek haza! – mondta parancsolón, ahogy az anyjától tanulta. – Ha idehoztatok, nyilván vissza is tudtok vinni.

Elric oldalra biccentette a fejét és elhúzta a száját.

– Tudod, aranyhal, ez nem ilyen egyszerű.

– Ne hívj így! – csattant föl Cassida. Egyáltalán nem látta már vonzónak a fiút. Csak egy véreskezű izomkolosszus.

– Drágám, nem mehetsz sehová, amíg Aquata be nem vett a sajátjai közé – mondta szánakozva Tarira.

– És ha én nem akarok annak a koronás bolondnak a sajátjai közé tartozni? – vágott vissza Cassida.

– Muszáj lesz – vont vállat a másik lány. Elric sóhajtott és felállt.

– Csak csináld végig a szertartást, utána hazaviszünk. Becsszó.

Odalépett Cassidához, de a lány védekezőn maga elé tartotta a tányért, és kimondta az első dolgot, ami eszébe jutott.

– Terence nem kényszerítene erre…

Elric arca megrándult a név hallatára.

– Terence? – visszhangozta nagyot nézve. Cassida bólintott.

– Igen, Terence. Ő, úgy látszik, egy normális szirén.

– Ebbe most ne menjünk bele – kérte Elric. – Megmutatok pár egyszerű fogást, holnap este egy óra alatt letudod a szertartást, és utána már otthon is leszel. Ígérem.

Cassida nem válaszolt. Földhöz vágta a tányért, közvetlenül Elric lába mellett, és az ajtó felé iszkolt. Hallotta a fiú kiáltását, és Tarira hangját is, de nem törődött velük. Átugrott pár földre szórt hálót, és feltépte a bejárati ajtót, ami a rántástól kiszakadt a zsanérjaiból.

Kint volt, a nap elvakította, de ment tovább. Szálkák szúrták fedetlen talpát. Már csak a veranda lépcsőjén kellett volna leszaladnia, amikor egy test állta el az útját. Nekiütközött, és hátratántorodott. A bácsi volt az, aki idehozta.

– Kérem, segítsen! – rimánkodott. – Ezek gyilkos bolondok, és engem is meg akarnak öletni!

A férfi szótlanul csóválta a fejét. Cassidának eszébe jutott, Elric hogyan köszöntötte őket: Kit fogtál ki, bácsikám? Tehát a rokona. Savanyú képet vágott, és gyors döntés után arrébb lökte a fickót, hogy folytathassa a menekülését. Sokáig nem jutott, a bácsi utánanyúlt, és a pólója hátsó részénél fogva megemelte. Hiába kapálózott, a férfi vasmarokkal szorította. Próbálta megrúgni, de a bácsi eltartotta magától.

– Maga király, Aldus bá’! – kiabált Tarira a házból.

– Nem akarok semmilyen eszetlen sellőközösség tagja lenni! – mérgelődött Cassida, amikor a bácsi a földre dobta, és ő térdre zuhant. Gyilkos pillantással mérte végig Aldus bácsit, Tarirát és a házból kilépő Elricet.

– Muszáj – mondta sajnálkozón Elric. – De utána, esküszöm, hogy nem kell látnod minket. Soha de soha többé.

– Ez rettentő hízelgő, mit ne mondjak. – Cassida a sarkára ült, és hunyorítva figyelte, ahogy Elric leguggol elé. A fiú megfogta az állát, és mélyen a szemébe nézett. Cassida érezte, hogy elgyengül a pillantásától, úgyhogy gyorsan a homokba markolt és a fiú arcába szórta. Elric üvöltött, ahogy a szemébe került a homok, de mielőtt Cassida újra menekülőre foghatta volna, Aldus bácsi megszorította a vállait.

– Csináld meg, hableány, és utána eltűnhetsz a fenébe – lépett elé Tarira, a kezében tűzgömb lángolt. – Nem akarsz a kicsikémmel közelebbről megismerkedni, ugye? – kérdezte a lány, és Cassida orra alá dugta a tenyerét. Cassida elhajolt, és a fejét rázta.

– Rendben – mondta megadón sóhajtva. – De nem ölök meg senkit.

– Reméljük, hogy arra nem lesz szükség – bólintott rá Tarira. Elric inge nyaka vizes volt, azzal törölgette a szemét. Cassida csak egy kis bűntudatot érzett.

– Ajánlom, hogy ne legyen, különben…

– Ha az a feladatod és nem teszed meg, abban a kiváltságban részesülhetsz, hogy maga Aquata nyír ki téged – mordult rá Tarira. – Most pedig elég a hisztiből! Mozgás! – noszogatta, meglengetve a lány arca előtt a tűzlabdát.

Cassida kelletlenül felállt és követte a tűzről pattant lánykát. Nem a házba mentek, hanem mögé, egy kis homokos területre. Kerítésrészek álltak körülötte, de mindegyik meg volt legalább egy kicsit égve. Cassidának volt ötlete, ki lehet a ludas az égettfából álló kerítések ügyében.

Tarira leültette egy fatörzsre. Mohás és nedves volt, valószínűleg a tenger vethette ki magából. A lány lehuppant mellé, és összecsapta a két kezét, mire eltűnt a lánggömb. Elric sétált elő, vadul magyarázott a bácsikájának, aki viszont nem szólalt meg egyszer sem.

– Miét nem beszél soha? – tudakolta Cassida. Tarira megvonta a vállát.

– Kérdezd Elricet, ez az egyik kedvenc története.

A fiú elvált az idős embertől, és feléjük ment. Cassida odakiabált neki.

– Te némítottad meg a bácsikádat?

Bár csak hergelni akarta a fiút, az szemlátomást nem sértődött meg.

– Nem – rázta a fejét. – Elvileg ő. – Előhúzott a nyakából egy zsinórt, amin egy fog függött medálként.

– Bizony, az egy cápafog – bólogatott Tarira. Cassida felvont szemöldökkel nézett előbb a lányra, majd a fiúra.

– Szóval egy cápa. Egy cápa. Egy cápa némította meg a bácsikádat.

– Sose részletezte – vigyorgott rá Elric, mintha megtiszteltetés lenne, hogy egy ilyen hősnek a rokona.

– Szerintem kitépte a nyelvét – gondolkozott hangosan Tarira. – Az a legvalószínűbb. – Cassida elborzadó tekintetét látva hozzátette: – Más nem igen történhetett, ha egyszer Aldus bácsinak nincs nyelve.

– Nem akarok többet hallani erről – jelentette ki Cassida. – Ennyi elég volt. – Sóhajtott és Elricre emelte a tekintetét. A srácnak tisztára bevörösödött a szeme. – Na, mutasd, hol van Triton szigonya! Gondolom, olyasmivel akarsz megtanítani foglyokat leszúrni.

Tarira és Elric elképedve néztek össze.

– Nem úgy volt, hogy nem tudsz semmit a mi világunkról? – vonta kérdőre Tarira. Cassida gúnyosan felhorkantott.

– Ugyan már! Disney meséken nőttem föl.  

Elric értetlenkedve nézett, Tarira viszont megkönnyebbülten sóhajtott.

– Miért? – kérdezte gyanakodva Cassida.

– Triton a halfarkúak egyik nagykirálya – magyarázta Tarira készségesen. Elric dühös pillantást vetett rá.

– Ilyeneket nem lenne szabad kifecsegni neki!

– Miért? Nem közétek tartozok? – kérdezte ártatlanul Cassida.

– Még nem – emlékeztette mogorván Elric. – És ha jól emlékszem, a szertartás után sem akarod tartani a népeddel a kapcsolatot. Úgyhogy teljesen fölösleges és egyben veszélyes ilyen belsős információkat tudnod.

Cassida megvonta a vállát.

– Na, mutasd, hablegény, mit kell csinálnom!

Elric összeszorította a száját, de aztán mosolyt erőltetett magára.

– Elég harciasnak tűnsz – kezdte. Cassida máris közbe szólt.

– Ha idióták akarják az akaratukat rám kényszeríteni, akkor persze, hogy az vagyok.

Elric elengedte a füle mellett a megjegyzést, Tarira rávigyorgott.

– Tudod, El, én bírom a sellődet. Kemény csaj.

– Nem sellő, csak szirén – javította ki Elric. – A kettő nem ugyanaz. Ő egy félvér.

– Ahogy te is – mondta Cassida.

– Igen, ahogy én is. – Elric a lány felé nyújtotta a karját, hogy felsegítse, de Cassida nem volt rá vevő. – Mennyire értesz a fegyverekhez?

– Sokat olvastam róluk – felelte Cassida. Elric oldalra biccentette a fejét.

– Tehát gyakorlatban semmit sem?

– Nem. Miért tudnék? Kinek lenne oka otthon kardozni vagy szigonyozni?

– Nekem – szólt közbe tűnődve Tarira. Elric szó nélkül hátat fordított nekik, és besétált a házba.

– Most miért megy?

– Gondolom, valami cuccért, aminek hasznát veheted a víz alatt.

– Á, értem. – Cassida a térdére könyökölve előre hajolt, és a tájban gyönyörködött. A tenger teljesen lenyugodott az éjjel óta, csak pár helyen fodrozódott a víz. Látványosan unottan dobolt az ujjaival. Kétségbeesett volt, ezt dühvel és közömbösséggel próbálta leplezni.

– Addig csinálj ötven fekvőtámaszt – ajánlotta Tarira.

– Kizárt dolog. Úgyse tudtok tökéletesen kiképezni holnap estig.

– De a kockahas menőn néz ki, és ijesztően.

Cassida horkantva fölnevetett.

– Ja, ez igaz, de másfél nap alatt nem leszek olyan izmos.

Tarira vállat vont. Cassida a fejét csóválta. Ha máshol és más körülmények között találkoznak, biztos jó barátok lehetnének. De így…

Elric pár perc múlva visszatért. Cassida a szemét meresztgette.

– Nem gondoltam komolyan a szigonyt – közölte.

– Én viszont igen. – Elric a lába elé dobta a fegyvert. Szép volt, azúrszínűre festették, és arannyal díszítették. Már elkopott – elég régi lehetett.

– Na, hajrá, mutasd, mit tudsz, aranyhal!

 ***

Cassida utálta a testnevelés órákat. Nem volt jó belőle sosem, ráadásul a tanárnővel különösen rossz volt a viszonyuk. A hölgy utálta őt, mert nem volt olyan, mint a többiek, amire pedig a lány büszke volt. Ezért a nő kipécézte magának és folyton piszkálta.

Ahhoz a szipirtyóhoz képest áldás volt Elrickel és Tarirával edzeni, akik szinte minden második mozdulatába belekötöttek.

– Ez rettentő nehéz! – panaszolta, és a földre ejtette a szigonyt. A nap egyre lejjebb süllyedt a láthatáron, a víz felszíne aranyszínben csillogott. Sirályok rikoltoztak. Otthon az anyja testvére légpuskával lődözött a madarakra, Fergus mindig ki is volt rá akadva. Erről Cassidának eszébe jutott valami.

– Miért nem tanítasz meg mondjuk pisztollyal lőni? Az sokkal könnyebb, mint ez a vas bigyó – intett a homokban heverő fegyverre. Az előtte álló Elric felvonta az egyik szemöldökét, és rátámaszkodott botja végére, amivel a mozdulatsorokat mutatta be. Tarira fatörzs előtt ült a földön, a hátát nekivetette a göcsörtös fának. Azzal szórakoztatta magát, hogy egy maréknyi homokot fölemelt, majd óvatosan kiszitálta az ujjai közül.

– Pisztollyal? – kérdezett vissza Elric. Cassida bólogatott.

– Gondolj bele! Kevésbé lenne véres. Csak kilövöm a golyót, puff! – Az ujjait összefonva imitálta a mozdulatot. – Az ellenfelem meghalt vagy megsebesült. A fegyvernek meg se kottyan. Nem csorbul ki, nem törik ketté és még csak nem is lesz…hát, koszos.

Elric felvonta a másik szemöldökét is. Cassida folytatta:

– Ráadásul az áldozat gyors halállal halna meg. Nem kéne sokat szenvednie.

– Ha egy mozdulattal levágod valakinek a fejét, akkor se kell sokat szenvednie – felelte Elric.

– De sokkal véresebb – vágott vissza Cassida.

– Mert ha valakinek kiloccsantod az agyvelejét, nem az – mutatott rá Elric. Cassida erre nem tudott mit felelni.

– Okostojások – mormolta Tarira. – Cassida, te hogy a francba akarsz víz alatt lődözni? Elric meg szerintem szintén nem tudná levágni senki fejét olyan könnyen a víz alatt. Tudod, közegellenállás meg hasonlók.

– Ne mondj ilyen csúnya szavakat – szólt rá Cassida, majd a széttárta karját. – Mi lenne, ha nem kéne senkit se megölnünk? Tudjátok, béke és szeretet.

– Ezek a szavak nem ismertek a mi világunkban – közölte Elric. Cassida éles pillantást vetett rá.

– Jó, akkor pihenőt kérek. Leszakad a kezem. És szomjas és éhes is vagyok.

Elric sóhajtott.

– Rendben. Hozok vizet meg egy kis kenyeret – mondta, és elindult. Tarira utánakiabált, hogy ő is kér. Elric intett, hogy rendben, majd visszaszólt a válla fölött. – Egyébként, ügyes voltál, aranyhal.

Cassida letelepedett Tarira mellé, aki rávigyorgott.

– Nehogy elhidd, annyira azért nem voltál ügyes. Csak vigasztalni akar.

– Aha. – Cassida túl kimerült volt ahhoz, hogy még a tűznyelővel is vitatkozzon. A lány oldalba bökte.

– Nem bírsz.

– Van okom rá.

Tarira hümmögött.

– Mi a kedvenc könyved? – kérdezte végül. Cassida fáradtan fölnevetett. Az ég lilára színeződött.

– Azzal akarod megszerettetni magad, hogy a számomra legkedvesebb témáról akarsz beszéltetni?

Tarira megint rávillantotta fogsorát.

– Ugyan, dehogy! Eggyel több vagy kevesebb vízibogár kedvel, nem izgat túlságosan. – Majd elgondolkozva hozzátette. – Igazából Elricen és Aldus bácsin kívül senki sem bír. De én se bírok senki mást, úgyhogy nem aggódom emiatt.

Cassida a fejét csóválta.  

– Dorian Gray arcképe.

– Hogy mondtad?

– Dorian Gray arcképe. A kedvenc könyvem – magyarázta Cassida. Tarirára pillantott a szeme sarkából. Szinte biztosra vette, hogy a lány ki fogja gúnyolni, de Tarira felélénkülve szórta vissza az összes kezében tartott homokot a földre.

– Oscar Wilde! – mondta felcsillanó szemekkel.

– Szereted? – kérdezte csodálkozva Cassida. Tarira a fejét ingatta.

– Az a könyv eszméletlen.

– Igen – helyeselt Cassida. – Rongyosra olvastam. Egyszerűen imádtam! Wilde szavaitól könnyek szöknek az ember szemébe. Gyönyörűen ír. És a kortársai annyira szörnyen bántak vele! Egyszerűen hihetetlen. Ha én akkor élek, amikor ő, biztosan megpróbálnám megvédeni.

– Hősies vagy – vigyorgott rá Tarira. – A film viszont már kevésbé jó. Dorian nem az igazi benne.

– És Sir Henry? – kérdezte fintorogva Cassida. Nem akadt fenn azon, hogy Tarira tudja, mi az a film. Igazából örült neki, hogy nem kőkorszaki emberek akarják leküldeni a tenger mélyére. – Colin Firth játssza őt. Imádom azt a színészt, úgyhogy nem örültem neki, mert Sir Henry mindent elrontott és egy igencsak negatív szereplő. De mégis, annyira szépeket mond. Szinte minden mondatából lehetne valami emlékezeteset idézni. Egyszerre szeretem és utálom őt.

Tarira egyetértőn bólogatott.

– Annyira sajnáltam Basilt! Sir Henry kegyetlenül bánt vele, pedig elvileg barátok voltak.

– Előfordul az ilyesmi – mondta az éppen visszatérő Elric. Egy megpakolt tálcával egyensúlyozott feléjük.

– Mármint mi? Hogy a legjobb barátod pofátlanul elveszi tőled az embert, akit bálványozol, és aztán nemcsak, hogy elveszi, de még tönkre is teszi? – vonta föl a szemöldökét Cassida. Elric a kezébe nyomta a kellemesen hűvös fémtálcát, amíg leült.

– Előfordul – ismételte a fiú. Cassida érdeklődve pillantott rá.

– Te is olvastad?

– Hacsak nem az Odüsszeiáról beszéltek, akkor nem. De kétlem, hogy így lenne – vonogatta a vállát, és letette az általuk bezárt háromszög közepébe a tálcát.

– Az anyja kibírhatatlan alak volt. Csak Homéroszt olvastatott velük – magyarázta Tarira.

– Volt? – szaladt ki Cassida száján. Elric elvett egy kenyeret, és csippentett belőle egy darabot.

– Volt.

Cassida megint nem tudta, mit mondjon, és emiatt szörnyen érezte magát. Szívesen megvigasztalta volna a fiút, de neki sose ment ez – mit kell ilyenkor csinálni? Mit kell ilyenkor mondani?

– Ó, nézd csak! – szakította meg egyszer csak Tarira a kínos csöndet. Elric és Cassida abba az irányba néztek, amerre a lány mutatott. Egy kis teknőst láttak meg a homokban. Egy hínár tekeredett a páncéljára.

– De aranyos! – mosolygott Cassida. – Nekem is van otthon teknősöm – újságolta. Aztán elszomorodva hozzátette: – Illetve, volt. Eltűnt.

– Sajnálom – biccentett felé Tarira, de nem nézett rá. Elric felállt, és a kis állathoz ment. Leguggolt mellé, és megszabadította a hínártól. Átvetette a csuklóján, és visszafordította a teknőst a tenger felé. Valamit motyogott magában, Cassida nem értette, mit. Kíváncsian figyelte, ahogy a fiú kihúzza a hínárt és megnézegeti. Szeme úgy mozgott, mintha olvasna. Aztán visszament a lányokhoz. Tarira elé tartotta szerzeményét.

– Égesd el – mondta. Tarira felvonta a szemöldökét. Maga elé húzta, ő is megnézte a növényt. A homlokát ráncolta, majd csettintett egyet, mire a mutatóujján láng gyúlt.

– Hé, hadd olvassam el én is! – szólt Cassida, de Tarira mintha meg sem hallotta volna: fekete porrá pörkölte a hínárt. Mérgesen méregette őt a másik lány. – Legalább azt mondjátok el, mi volt benne!

Elric nem nézett rá. Cassida szinte biztos volt benne, hogy el fog hallgatni valamit.

– Aquata küldöttje volt a teknős – mondta. – Azt írta, hogy előre hozzák a szertartásod. Holnap reggelre. Korán kell kelned, úgyhogy talán most menned kéne aludni.

– És az edzés? Még nem tanultam meg mindent! – háborgott Cassida. Felállt, és leporolta magáról a ráragadt a homokszemcséket. Elric magasabb volt nála, így muszáj volt kicsit hátradöntenie a fejét, ha a szemébe akart nézni.

– Én biztos vagyok benne, hogy nem lesz akkora baj a szertartásodon – mondta, és gyengéden megérintette a lány vállát. Cassida igyekezett megacélozni magát. Nem tetszett neki ez a szirén-képesség. – Most tényleg menj aludni. Használhatod Ravenna ágyát, pizsamát is keresek neked. Nem lesz semmi baj.

– Nem hiszek neked – közölte Elrickel, de hagyta, hogy a fiú a könyökénél fogva a házhoz irányítsa. Elric hátrakiáltott a válla fölött:

– Tarira, kérlek, hozd be a tálcát!

Cassida már hátrafordult volna, hogy segítsen Tarirának, amikor a földbe gyökerezett a lába a rémülettől.

Éles hang hasított az alkonyatba, egy természetfölötti üvöltés. A tenger nyugalma kezdett szertefoszlani, pillanatonként nagyobb hullámok csapódtak a partra, valahol a távolban úgy festett, vihar készülődik. A lila ég még sötétebbé vált, és villámok cikáztak a távolban.

– Elric, mi ez? – kérdezte Cassida, és utálta, hogy megremeg a hangja a rémülettől. A háborgó tenger foglyul ejtette a tekintetét. A fiú a tenyerével nyomást gyakorolt a hátára, úgy nógatta.

– Semmi – mondta, és sebes léptekkel vezette a lányt a házba. – Rosszul mondtam, nem Ravenna ágyában alszol. Majd lent a pincében keresünk neked matracot.

– De miért? – tudakolta aggodalmasan Cassida. Esőcseppek hullottak alá az égből. Hidegek voltak, fájdalmasan csípték a lány bőrét.

– Csak.

Cassida kezdett beletörődni, hogy soha nem kap normális, értelmes válaszokat – bár igazából már hozzászokhatott volna az évek alatt. Úgy fest, tényleg szirén az anyja.