Balga britek

  Egy montázs a drága, balga britjeimről.❤

(Igen, ide nem illett Azuhoz a Keira által játszott 'Tolvajok hercegnője', Azura az íját többnyire csak Araluenben használja, illetve a nem túl 20. századi ruhái is csak akkor vannak rajta.:D)

Balga bolgár, balga brit ~ 6. fejezet

6. fejezet

Sagitta jókedvűen ébredt. Leszökdécselt a klubhelységbe, ahol Oliver már várta. Egy fotelben ült, és azt a barna kötött pulóverét viselte, amit Corvus vett neki két éve karácsonyra, és ami még mindig nagy volt rá. Sagitta tudta, mit jelent, ha ezt viseli – a nap folyamán valamikor a bátyjával fog bandázni, mert Corvust mindig feldobta, ha Oliver hordta az ajándékát. (Sagitta azt viszont nem tudta eldönteni, hogy azért érez így, mert megmelengeti a szívét a visszajelzés, vagy egyszerűen csak remekül szórakozik a méretes ruhadarabban szerencsétlenkedő barátján.)

A lány jókedvűen fütyörészni kezdett, hogy felhívja magára párja figyelmét. A délelőtt az övé volt, a délután Corvusé, az este pedig megint Sagittáé. Alig várta már a napot.

– Gitta! – A fiú felpattant, a karjait ölelésre tárta, Sagitta pedig rávetette magát. Még mindig új volt neki, hogy megteheti ezt – hónapok teltek el, mire múlt éjjel végre újra találkoztak, és még korántsem élvezték ki százszázalékosan a viszontlátás örömét.

– Jó reggelt, Olley!

Majdnem elestek, de Olivernek sikerült megtartania magukat. Egymás szemébe néztek, aztán összeforrt az ajkuk, Sagitta belemerült a forróságba. A puha pulóver alatt karolta át a fiút, aki viszonzásul a lány haját igazgatta és a fülét simogatta hosszú ujjaival.

Aztán Oliver feljajdult, és elrántotta a fejét.

– Mit csináltam? – kérdezte megilletődve Sagitta. Oliver a tarkóját dörgölte, és oldalra nézett. Sagitta félve követte a tekintetét.

– Na-na, kölykök, elég! – Corvus tekintete szinte lángolt, ahogy őket bámulta.

– Te meg mit keresel itt? – ripakodott rá a bátyjára Sagitta, és érezte, hogy elvörösödik. Corvus haja kócos volt, a szájat vékony vonallá préselte össze, a kabátja gallérja a nyakára csapva, kezében az ezüstfejű sétapálcája. – És miért vered a barátomat?

– Ő az én barátom – vágott vissza a fiú.

– Mi bajod van, Corvus? – kérdezte rosszkedvűen Oliver. Sagitta bátyja úgy nézett ki, mintha bármelyik pillanatban felrobbanhatna.

– Azt hittem, Johannával ti… – Oliver nem tudta befejezni a mondatot, Corvus felmordult, és felhúzta a felső ajkát, mintha farkas vagy vámpír lenne. Ha nem lett volna nyilvánvalóan pocsékul, Sagitta kinevette volna ezt látván.

– Tudni akarom, hol van Azura – jelentette ki halk, de rémesen hideg hangon Corvus.

– Nem vagyok a bébiszittere – közölte Sagitta, és átölelte Olivert, csakhogy bosszantsa a testvérét. A nyakába puszilt, majd az arcára nyomta a száját. A fiú átölelte a derekát, mire Corvus szeme megvillant.

– Hozd le fentről! Ne nekem kelljen fölmennem.

– Nem is mehetsz föl – emlékeztette Sagitta. Corvus állatias vigyorra húzta a száját. Ha Sagitta nem ismeri, akkor megijedt volna tőle. Na jó, kicsit így is ijesztő volt.

– Előttem nincsenek akadályok.

– Hogyne – morogta Sagitta, és farkasszemet nézett a bátyjával, de veszített. – Lehozom – mondta megadóan, és elsietett. A lépcsőről végig a lent álló fiúkat bámulta, nem merte felügyelet nélkül hagyni őket. Tudta, hogy Corvus nem teljesen örül annak, ami köztük van Oliverrel, mert két-év-korkülönbség (mintha közte meg Johanna között nem ugyanennyi lenne).

Betört a negyedikes lányok szobájába, de nem látta Azurát a helyén.

– Azu! –  suttogta a sötétbe. – Azura!

A lány ágyán nem volt ott az a gömbölyű kupac, ami azt jelezte volna, hogy épp ott alszik. Rosszat sejtve lépett oda Hermione Grangerhöz. A lány még mélyen aludt. Megrázogatta a vállát, mire felnyíltak a szemei.

– Fred? – suttogta kótyagosan.

– Fred a fene – dünnyögte Sagitta. Hermione csalódottan megpróbált visszaaludni, de Sagittának eszébe jutott még valami: – Fred, igen! Hol van Fred? – Hátha vele van Azu.

– Nem tudom – motyogta Hermione, és lerázta magáról a lány kezét.

Sagitta kicsit dühösen vonult vissza a klubhelyiségbe, ahol a bátyját és a barátját látta ölelkezni. Megtorpant, de Corvus így is felnézett Oliver válláról.

– Ott van? – kérdezte, és hátrébb lépett Olivertől.

– Baj van? – kérdezett vissza Sagitta gyanakodva.

– Csak szagolgattam a pulóvert – közölte Corvus.

– Nem vagyok hülye.

– Azurát akarom.

Sagitta ökölbe szorította a kezeit. Tudta, hogy Corvus titkol valamit előle, és nagyon bosszantotta, hogy kizárja őt az életéből. Hirtelen eszébe jutott, milyen felemelő érzés volt verekedni vele, amikor előrejelzés nélkül beállított a kastélyba.

Az elmúlt hetekben különösen bűzlöttek körülötte a dolgok, Johannával közösen mérgelődtek is emiatt – fogalmuk sem volt, mibe keveredhetett már megint a fiú.

– Keresd meg te! – kiabált Corvusra Sagitta, a kezei remegtek.

A csodásan bimbódzó vitát Parvati Patil hangja szakította meg.

– Egy bolgár fiúval láttam tegnap este kisétálni a kertbe. Már ha érdekel.

Mindhárman egyszerre kapták a fejüket a lány felé, aki egy alvó fiú fejét tartotta az ölében. Sagitta Dean Thomasra tippelt volna, de nem volt biztos a nevében.

– Milyen bolgár fiú? Melyikük? – Corvus összehúzta a szemét, mire Parvati elpirult, a szája negédes mosolyra görbült.

– Jóképű volt. Szőke hajú és magas. Táncoltak, aztán kivonultak a kertbe.

– Ez elég tág leírás – jegyezte meg Sagitta, de rosszat kezdett sejteni.

– Azt hiszem, ő a fülbevalós – mondta elgondolkodva Parvati. Bájos mosolyt villantott Corvusra. – Idén is tartasz majd Legendás Lények Gondozását?

Megrebegtette a szempilláit. Sagitta el akarta hányni magát.

Corvus nem válaszolt, csak vállat vont. Látszott a szemein, hogy nincs jelen fejben. Úgy szorította a pálcáját, hogy kifehéredtek a bütykei. Sagitta kezdte úgy gondolni, hogy az a nyomorult fülbevalós bolgár srác szép pofija nem marad túl sokáig szép.

 

/*/

 

Sagitta Oliverrel a könyvtárba ment, mert Corvus kinevezte magát főnöknek, és eldöntötte, hogy ők odamennek megkeresni a húgukat – Sagitta gyanította, hogy csak elterelésből küldi őket oda, amíg ő hősiesen megmenti Azurát.

– Utálom, hogy folyton parancsolgat – duzzogott lefelé menet. – Pedig csak két év van kettőnk között!

– Nyugalom, csak izgatott vagy – ölelte át a vállát Oliver, de ő lerázta magáról a kezét. Túl ideges volt most ehhez.

– Nem, én az agybaj határán vagyok. Corvus és Pyxis parancsolgatnak és nem mondanak el semmit, Azura meg folyton eltűnik, és ő is titkol valamit. Szörnyű az egész helyzet – panaszolta.

– Nem akartok beszélgetni valakivel? Pitonnal?

Oliver tanácstalannak látszott, segíteni akart, de Sagitta tudta, hogy nem fog tudni.

– Hogy még ő is beleüsse az orrát? Kösz, nem.

Sietve mentek a könyvtárhoz, hogy megtalálják Azurát – vagy ne –, annyit tudtak csak, hogy szeretnének rajta mielőbb túl lenni, hogy utána kettesben tölthessék a délelőttöt.

A könyvtárban Azura helyett azonban Pyxist találták, aki egy üres polc mellett állt. Vérvörös inget viselt, a kivágása olyan mély volt, hogy Sagittának felugrott tőle a szemöldöke. Egy fekete bőrkabátot vett fel fölé, alá pedig egy bőrnadrágot. A bokacsizmája szárát piros kövekkel rakták ki.

– Magnustól vannak? – kérdezte kertelés nélkül Sagitta.

– Jól néznek ki, mi? – vigyorgott Pyxis, és megforgatta a lábfejét, hogy a piros kövek megcsillanjanak a fényben.

– Vagány – bólintott Sagitta. Piros foltokat vett észre a nővére nyakán, akinek feltűnt az éles pillantást és eltakarta a kabátjával a nyakát. – Nem tudod, hol járkál Azu?

– Miért nekem kéne tudnom? – kérdezett vissza összevont szemöldökkel Pyxis. – Te miért nem tudod?

Sagitta idegesen nevetve tárta szét a karjait.

– Na és nekem miért kellene tudnom? Nem vagyok a dajkája.

– Lehet, hogy az ikrekkel csibészkednek valamit – mondta Pyxis, minden aggodalom nélkül.

– Utoljára egy bolgár fiúval látták – szólt közbe Oliver.

– Boyanovval – tette hozzá Sagitta. Pyxis erre zavarba jött, majd mérges lett. Ledobta a földre a kezében lévő könyvet, és erősen megragadta Sagitta karját.

– És miért vagyunk még itt? Azonnal elő kell kerítenünk, mielőtt valami baja esne!

Balga bolgár, balga brit ~ 2. fejezet

2. fejezet

Sagitta Black szinte rögtön kiszúrta a folyosón lökdösődő emberek között Oliver Woodot.

– Gitta! – kiáltotta a fiú, és izgatottan megindult felé. Sagitta a lépcső tövében várta, hogy odaérjen hozzá, majd amikor Oliver elé ért, nemes egyszerűséggel pofon vágta. Oliver elképedve kapott vörösödő arcához, Sagitta pedig csípőre tette a kezét, kidüllesztette a mellét, felszegte az állát és nekikészült a nagy szidásnak.

– Irtó jól nézel ki, Gitta – mondta Oliver, mielőtt belekezdhetett volna. A fiú tekintete végigsuhant rajta, és Sagitta hirtelen bánni kezdte, hogy engedte Angelinának, hogy ráaggassa a mély dekoltázsú ruhát.

– Te már kevésbé, Ollie – vágta rá. – Ráadásul ősz óta egy szót sem írtál nekem! Most meg képes vagy így beállítani ide, a nyáladat csorgatni Angelina ostoba ruhájára, és…

A fiú felemelte a kezét, hogy megállítsa a szóáradatot, és Sagitta kelletlenül bár, de elhallgatott. Igazából szerette volna, ha Oliver előáll valami rendes indokkal, valami hihető magyarázattal.

– Először is, nem értem, hogy jön ide Angelina. Aztán meg, valóban nem írtam neked egy levelet sem – kezdte, és Sagitta érezte, hogy elszorítja szívét a kétségbeesés. Aztán Oliver folytatta, őt meg elöntötte a vak düh. Az érzés hasonló volt ahhoz, amikor Corvust pillantotta meg váratlanul és felkészületlenül másfél hónappal ezelőtt.

Sajnos báliruhában sokkal nehezebb verekedni.

– Nem hittem, hogy igényled – folytatta a fiú. – Merthogy te sem írtál nekem. Ősz óta egy szót sem – jegyezte meg Oliver, és leeresztette a kezét az arcáról. Sagitta hitetlenkedve tárta szét a karját.

– Azért nem írtam, mert arra vártam, hogy te jelentkezz! – mondta vádlón. Többen furcsán néztek rájuk, amikor elhaladtak mellettük, de ők nem zavartatták magukat.

– Miért jelentkeztem volna? Azt hittem, talán már nem is kellek neked – közölte Oliver egyszerűen.

– Akkor miért viselkedsz most ilyen könnyedén? – vonta kérdőre Sagitta.

– Találkoztam Corvusszal, és figyelmeztetett, hogy előbb mondjak el neked mindent, mert különben ronggyá versz a folyosó közepén. Mint őt.

– Megérdemelte. És te is megérdemelnéd – morgolódott Sagitta.

– Ennyi erővel te is – mondta Oliver váll rándítva. – Miért nekem kellett volna előbb jelentkeznem?

– Mert te léptél le innen!

Oliver csúnyán nézett a lányra.

– Csak engem hibáztatsz. Féltél írni? – Sagitta nem válaszolt, csak elindult a folyosón. – Attól féltél, megcsallak.

– Nem voltam féltékeny – szögezte le Sagitta, és félrelökött az útjából egy csapat másodikos fiút és lányt. Oliver követte az ösvényen, amit magának tört.

– Én viszont igen. A Weasley-fiúktól kezdve a bájgúnár Diggoryig minden hímnemű lényre, aki a Roxfortba jár.

Sagitta erre sem állt meg. A bálterem felé menet feltűnt neki, hogy egyre kevesebben lézengenek kint a folyosókon, és akik kint vannak, azok is csak a kicsik. Zene csendült a teremből, és Sagitta tudta, hogy lekésték az első táncot. Annyira nem bánta.

– Ezt csak azért mondod, hogy elolvadjak.

– Nem sikerül jól?

– Határozottan nem!

De azért hagyta, hogy Oliver kézen fogva vezesse be a szélesre tárt ajtókon, és leültesse egy üres asztalhoz. Az emberek többsége táncolt, de akkora volt a tumultus, hogy Sagitta képtelen volt bárkit is felismerni a tömegben.

– Akkor beszéljük meg, drágám.

– Nem vagyok a drágád – mordult rögtön Sagitta. Oliver nem vette magára.

– Dehogynem az vagy.

– Te meg beképzelt majom.

Oliver elvigyorodott.

– Egy profi őrző beképzelt majom, akit betettek hivatalos cserének a következő meccsre a Tutshill Tornados ellen.

Akármennyire haragudott is Sagitta Oliverre az elmúlt hónapokban, most egy pillanatra megcsappant a dühe.

– Drágám, ez nagyszerű! – ujjongott, és megszorongatta Oliver ujjait. A fiú diadalmasan vigyorgott. – Annyira büszke vagyok rád! És mindezt félév alatt?

Sagitta ömlengést egy jókedvű hang szakította félbe.

– Na, ezt aztán igazán megírhattad volna levélben…

Oliver összehúzta a szemét, Sagittának pedig fél pillanat sem kellett hozzá, hogy meggondolatlan vigyorát vicsorba torzítsa.

– Te is megírhattad volna neki, Black! – csattant fel Oliver.

– Az én leveleimet ellopták – vont vállat az asztaluk mellett felbukkanó Corvus. Ha Sagitta nem akarta volna megfojtani a bátyját, akkor elismerő biccentéssel nyugtázta volna a fekete öltönyben feszítő fiút, aki mintha még a haját is kifésülte volna, az oldalához pedig a meglepően csinos, zöld szoknyába bújt Johanna Masont szorította.

– Hónapok óta rontod a levegőt Roxfortban, és egyszer sem jutott eszedbe közölni vele, hogy még élek? – szegezte Corvusnak a kérdést Oliver.

– Ez elég nagy bunkóság – vágta rá Sagitta, élvezve, hogy egy csapatban játszhat Oliverrel a bátyja ellen.

– Tényleg az, Corvus – szólt közbe Johanna, és megpaskolta Corvus állát. A fiú rajongó tekintettel nézett le a lányra, mire Sagitta unottan felsóhajtott.

– Csináljátok másutt ezt az ostoba oda-vagyok-érted-nézést, mert felfordul a gyomra a nem-boldog párkapcsolatban élőknek.

– Nem lennénk boldogok? – vonta föl a szemöldökét Oliver.

– Te jelen állás szerint lehet, hogy nem is élsz sokáig, és a Propicynek új cserét kell keresnie helyetted. Nemhogy boldogság…

– Gratulálok, Wood! – mondta mosolyogva Johanna Oliverre nézve. – Tudtam én, hogy jó játékos leszel.

– Roxfort alatt is jó játékos voltam.

– Azt nem mondanám. A Mardekár mindig is jobb lesz – vigyorgott szélesen Johanna.

– Csak reménykedsz, édesem – vágta rá Corvus, és csókot nyomott a lány szájára. – Jössz táncolni? Hadd veszekedjék ki magukat.

Johanna lábujjhegyre állt, és arcon puszilta a fiút.

– Menjünk!

Sagitta durcásan sóhajtott.

– Mindenkinek tökéletes a szerelmi élete, csak nekem nem…

– Miért, még kinek az? – kérdezett vissza Oliver. – Jó, Corvusék tavaly óta folyamatosan nyáladzanak, Pyxis…

– Újra együtt vannak Charlie-val.

– Ja, Azu meg Viktor Krumot táncoltatta meg. Nágyon romántik lehetett.

– Ez francia akcentus volt – dünnyögte Sagitta. Fújtatott, majd mellbe bökte Olivert, aki várakozón pillantott rá. – Na, ha megesküszöl az életedre, hogy minden rendben van köztünk, akkor elmegyek veled táncolni!

– Táncolni? Hogy ráléphess a lábamra? Kösz, nem. – Oliver felháborítóan aranyos mosolyra húzta a száját, majd békítőn felemelte a két tenyerét, amikor látta, hogy Sagitta csak idegesebb lesz. – Esküszöm az életemre és bármi egyébre, hogy az égvilágon minden rendben van köztünk. Továbbra is szeretlek, Gitta, és téged tartalak a legmenőbb csajnak a világon.

Sagitta egyáltalán nem pirult el, talán csak egy icipicit.

– Jó, én is szeretlek, és sajnálom, hogy nem írtam és hogy nem bíztam benned eléggé – mondta, és türelmetlenül dobolt a lábával. Úgy sokkal nehezebb utálni valakit, ha itt ül közvetlen melletted. Főleg úgy, ha igazából nem is akarod utálni, és örülsz, hogy kiderül, mégsem kell.

Sagitta úgy döntött, már nem is utálja a fiút.

– Akkor szent a béke? – Oliver felé nyújtotta a balját.

– Aha. – Sagitta megfogta a kezét, és hagyta, hogy a fiú felhúzza a székről.

– Ennek örülök. Azt hittem, több hónapon keresztül fogunk még vitatkozni – jegyezte meg Oliver. – És hogy a végén nem is fogok tudni kviddicsezni, mert eltöröd valamimet.

Sagitta nem piszkálta vissza a fiút, csak átkarolta a derekát.

– Sajnos ahhoz túlságosan hiányoztál – mondta sajnálkozva. – Pedig szívesen megnyúztalak volna.

Oliver felnevetett, majd táncra penderítette a lányt.

Balga bolgár, balga brit ~ 1. fejezet

1. fejezet

Azura Black spontán embernek tartotta magát, aki alaposan megtervezi spontán ötleteit. Az például, hogy Fred kedvéért lekérje Viktor Krumot táncolni, egy ilyen alaposan megtervezett spontán ötlet volt, és nem bánta meg.

Ó, hogy is bánta volna meg!

Na, nem mintha Krum bolgár szitkozódásának és morgolódásának örült volna meg annyira – inkább a társasága volt szimpatikus a számára. A bolgárok eleinte ferde szemmel néztek rá, amikor megjelent Krum oldalán, de aztán hamar összemelegedtek, amikor megmutatta nekik a legjobb fajta vajsört – amibe a konyhán előzetesen pár csepp mézbort kotyvasztottak Sagittával, így az embernek sokkal jobb kedve támadt tőle.

Fél óra alatt a fél bolgár csapatot a barátjának tudhatta, Tatiana Sokolovsky és Rosica Zima minden elsütött vicce után arcon csókolták jókedvükben, Bogomil Utkin pedig két percenként megdicsérte a ruháját.

Csak azt nem tudta kiküszöbölni, hogy a nevén hívják. A bolgárok a létező legkülönbözőbb gúnyneveket aggatták rá, amik többnyire a származásából jöttek: brit, fekete özvegy, Roxfort, kékike.

A leghangosabb az összes közül egy fiú volt, sötétszőke haja copfban lógott a hátára, a szeme aranyszínű volt, a fülében egy koponya virított, az ajkán csúfondáros vigyor ült. Határozottan jól nézett ki.

– Szóval íjászkodsz, Black? – A fiú előre hajolt az asztalon, szeme vadul csillogott. Azura egészen beleborzongott a látványba.

– Még hozzá tökéletesen jól, Boyanov – vágta rá, és ő is az asztalra könyökölt.

– Íjászpárbajt! – kurjantotta egy Anton nevű fiú.

– Á, biztos vagyok benne, hogy a kis britecske nem mer kiállni ellenem – mondta kajánul Boyanov. Azura horkantva fölnevetett.

– El ne bízd magad, drágaság, mert a végén a nyílvesszőim nagyon nem kívánatos helyeken fognak eltalálni.

Boyanov felhúzta a szemöldökét. Azura elbűvölőnek találta a mozdulatot, de ezt a világért sem vallotta volna be.

– Nem tudom eldönteni, hogy ez most flörtölés, vagy fenyegetés volt.

A megjegyzést kitörő tapsvihar és hahota kísérte a bolgár csapattól. Azura kihúzott háttal ült, a szájára vigyor kúszott. Büszke volt magára, amiért nem pirult el. Több kell ahhoz, hogy őt megszégyenítse valaki! Hogy megszégyenítse egy francos bolgár…

– Hát azt döntsd el te, ha tudod! Akkor talán egyszerűbb lesz a döntés, amikor a nyílvesszőket szedegeted ki magadból.

– Tetszel nekem – jelentette ki Boyanov. Azura hátradőlt a székében, közben végig a bolgár fiú aranyszemébe nézett. Úgy érezte, mintha a saját vigyorának a tükörképét látná Boyanov arcán.

Új dalba kezdett a Walpurgis lányai, és a bolgárok üvölteni kezdtek az energiától, egymást ráncigálták a táncparkettre. Azura egy pillanatra megijedt, mert semmi kedve nem volt újra Viktor Krummal táncolni, aki jó ideje csak ült az asztalnál és a sótartóval játszott.

Aztán Boyanov felállt, és a kezét nyújtotta a lány felé.

– Jössz táncolni, szép Azura?

Na, most Azura ténylegesen elpirult, elfordította a fejét, hogy Boyanov ne lássa, de a fiú vigyorából ítélve fölöslegesen próbált szépíteni.

Boyanov fél kézzel átkarolta a derekát, a másikkal Azura kezét fogta meg. A lánynak feltűnt, mennyire izmos a fiú – sokkal, de sokkal izmosabb Ackley-nél, ahogy meglepő módon Krumnál is. Zavarba jött, nem tudta, pontosan hova tegye a balját, aztán végül úgy gondolta, jó helyen lesz az Boyanov mellkasán.

Tévedett.

– Minden lány a mellizmom tapizásával kezdi – jegyezte meg a fiú. – Utána nyúlkálnak lejjebb is.

– Te hivatásos bunkó vagy? – kérdezett vissza Azura rezzenéstelen arccal. Mivel nem látta Boyanov arcát anélkül, hogy megemelte volna az állát, a fiú karcsú nyakát bámulta.

– Csak rosszfiú – vigyorgott Boyanov, majd hozzátette: – Egyébként nem, csak a tűréshatárodat próbálgatom. Nem fél tőled a fiúd?

– Nincs fiúm – közölte Azura, miközben a kezét tüntetőn Boyanov mellkasán hagyta. Tenyere alatt érezte a fiú szívdobogását.

– Ezt alig tudom elhinni. Nem állnak sorban a kegyeidért?

Azura nem tudta eldönteni, hogy Boyanov gúnyolódik-e rajta, ezért inkább csak megvonta a vállát. Elfordította a fejét, megpillantotta a tömegben keringő Sagittát és Woodot, a sarokban csókolózó Pyxist és Charlie-t, majd az ajtónál az épp kisurranó Corvust és Johannát is. Legnagyobb szívfájdalmára az Ericát ölelő Ackley-t is látta.

– Nem öreg ő hozzád? – érdeklődött Boyanov, amikor követte Azura tekintetét.

– Te nem vagy öreg hozzám?

– Ki mondta, hogy akarok tőled valamit? – vigyorgott Boyanov. – Bár, ha jobban átgondolom, tök nyilvánvalóan jeleztem, hogy le vagyok nyűgözve tőled, és bánom, hogy nem sikerült nekem meghívnom téged a bálba.

Azura meglepődve fordult vissza Boyanov felé, és felemelte a fejét, hogy a fiú szemébe nézhessen.

– Miről beszélsz? Én eddig észre sem vettelek téged.

Boyanov arcáról még ez a megjegyzés sem tudta letörölni a kaján mosolyt.

– Olyan szimpatikus a kedvességed.

– Nagyon igyekszem.

Boyanov megforgatta Azurát, aki próbált nem ügyetlenül lépkedni. Sose szerette a táncórákat. Boyanov viszont egyértelműen értett hozzá; úgy állította meg a forgó lányt, hogy háttal álljon neki. Így Azurának sokkal jobb kilátása nyílt a most már egymást faló Ackley-re és Ericára, miközben Boyanov lehajolt hozzá és a vállára tette az állát.

– Nem akarsz kijönni a kertbe?

Azura nagyot sóhajtott. Ackley és Erica elváltak egymás ajkától, majd a lány egy porcukros epret nyomott párja szájába, miközben végigcirógatta Ackley nyakát és arcát. Azura mintha kelletlen mosolyt látott volna Ackley arcán, de aztán szomorúan belátta, hogy ezt valószínűleg csak beképzeli.

Boyanov lehelete csiklandozta a nyakát, majd hirtelen ötlettől vezérelve bólintott.

– Menjünk! Megmutatom neked, hogy sokkal szebb a Roxfort kertje télen, mint amilyen a tietek.

Boyanov felnevetett.

– Nálunk télen konkrétan nincs is kert a nagy hó miatt.

Azzal megragadta Azurát a csuklójánál fogva, és kisiettek a táncolók tömegéből, ki az ajtón, végig a folyosón, egészen a főbejáratig. Útközben egy szót sem szóltak, csak néha-néha horkantottak föl, amikor egy-egy vadul csókolózó párba ütköztek.

Amikor kiértek a szabadlevegőre, Azura rájött, hogy nem ártott volna valami kabátot hoznia magával, mert így Pyxis meg fogja fojtani. Boyanov szinte rögtön lekapta magáról a zakót és Azura vállára terítette.

– Szerelmi bánatban szenvedsz, szép Azura? – kérdezte, miközben a lány vállát simogatta. Azura megdermedt, és hirtelen nem is tudott mit mondani. Pedig az ritkán fordult elő vele.

– Miért kérdezed? – nyögte ki végül.

– Ismerem a jeleit – mondta nagy komolyan Boyanov, majd megfogta Azura kezét. Sétálni kezdtek, és közben Azura nem tudta hova tenni a mellkasában szétáradó kellemes melegséget.

A kert valóban csodásan festett – a bokrokon és fákon hótakaró fehérlett, a kikövezett út mellett jégszobrok álltak. Lidércfények világítottak, de Azurának a Hold ezüstje volt a kedvence.

– Nem nevezném szerelmi bánatnak – szólalt meg egy idő után. – Csak egy nagy csalódásnak.

– Az még a jobbik eset – felelte Boyanov.

– Gondolom – sóhajtotta Azura. Oldalra sandított, Boyanov nem nézett rá, a kertben gyönyörködött. Nagyon próbált koncentrálni, hogy tudjon olvasni a fiú fejében, bár Corvus szerint még mindig nem ment neki tökéletesen a gyakorlat. Most is csak egy-két felvillanó képet látott egy fekete hajú, oroszosan húzott szemű lányról, meg egy fiúról, aki erősen hasonlított Krumra. Azura elkapta a fejét, mielőtt több emlékbe is beletúrhatott volna, bár majd meghalt a kíváncsiságtól.

De azért gyorsan végigpörgette fejben a jelenlévő bolgár lányok arcait.

– Radka Voronin volt az – mondta Boyanov, mire Azura összerezzent. – Fél éves sztori, neked nem kell vele törődni.

– Hát mivel kell törődnöm? – tette föl a kérdést, és megállt. Megigazgatta magán a kabátot, és kérdőn nézett Boyanovra. A fiú is megtorpant, még mindig nem engedte el a lány kezét, és szembefordult vele.

– Törődhetnél mondjuk velem.

– Az elmúlt fél órában veled törődtem, annyi nem volt elég?

Boyanov elvigyorodott, és közelebb lépett Azurához, a lány érezte magán a testének a melegét.

– Korántsem volt annyi elég – mondta. Majd lehajtotta a fejét, és megcsókolta Azurát. A lány megdöbbent, de esze ágában sem volt elhúzódni. Ackley-re akart gondolni, hogy ezek szerint sikerült túltennie magát rajta, de aztán nem nagyon tudott másra gondolni Andrei Boyanovon kívül. Puha, meleg ajka és erős szorítása lefegyverezte, mintha mágiával szipolyozta volna ki belőle az erőt. Nekidőlt a fiú mellkasának, ahogy viszonozta a csókot, remegő ujjakkal bontotta ki Boyanov haját a copfból. Pyxis mesélt neki már arról, hogy milyen könnyen be lehet dőlni egy hímnemű egyed ilyenfajta közeledésének, hogy ő hányszor megjárta már, de Azura nem érzett semmi negatív kisugárzást a fiúból.

Amikor elhúzódott Boyanovtól, szégyenlősen kapkodta a levegőt és nem mert ránézni a bolgárra. De a fiú nem zavartatta magát, Azura hajához nyúlt és elkezdte kirángatni belőle a hajtűket.

– Ez volt az első csókod? – kérdezte halkan, kíváncsian.

– Nem – felelte csöndesen Azura. A nyáron csókolta meg először fiú, de az minden szempontból más volt, Gilannal inkább hívták egy titok megpecsételésének és hirtelen jött heves érzelmektől való elragadtatottságnak.

Felsóhajtott, és belekapaszkodott Boyanov nyakába.

– És Andrei – különös, de jó érzés volt kimondani a keresztnevét –, ajánlom, hogy az utolsó se legyen.

A fiú felnevetett, és szófogadón újra magához húzta.

Azura néha nagyon szerette a spontán jött ötleteit.

Boccaccio: Dekameron átirat ~ Erdő és Magány ~ Azuraverzum

Élesnyelvű Johanna és a nemes Corvus meséje

Ursula meséje szomorúan végződött, a pár szerelme sosem teljesedhetett be, meghaltak, egyikük háborúban, másik búbánatban. S midőn a Királynő továbbadta a soron következőnek a szót, Lilly úgy döntött, az ő története is egy szerelmespárról fog szólni.

– A történetük nem volt ugyan zökkenőmentes, de pár jó barát segítségével kezükbe vették életük irányítását, és harcoltak szerelmükért. Néhány szerencsétlenség közbeszólt, de találékonyságuknak köszönhetően elszöktek a bajok elől, s ki tudja? Talán még ma is boldogan élnek.

 

A koromfekete hajú, éles nyelvű Johanna egy favágó lányaként született, s szobalányként dolgozott egy firenzei özvegy nemesasszony (egy valóságos boszorkány) palotájában. Sepregetett egész nap, takarított, és fogcsikorgatva tűrte a verést, amit az özvegy szabott ki rá büntetésként, ha porszem maradt az ablak üvegén. Lyra kegyetlen egy dáma. Négy gyermeket szült (vélhetőn különböző férfiak voltak az édesapák), s erőszakosan meghatározta, kivel házasodjanak. A második legidősebb gyermeknek, az egy szem legénynek is kinézte már a tökéletes asszonyt: egy velencei nemesember legkisebb s egyben legszebb leányát, Cassandrát. Azonban a fiú, Corvus szíve másért dobogott – a koromfekete hajú, éles nyelvű Johannáért. Nem kellettek neki a természetesen hullámos vörös fürtök, az elbűvölő smaragdzöld szempár, a telt ajkak, nem, őneki csakis az aprócska szobalányra volt szüksége, hogy élete hátralévő része boldogságban teljen el. Sokáig udvarolt a leánynak, mikor anyja a ház másik végében hímezgetett, vagy mikor a házsártos barátnőit látogatta meg, de Johanna mindig elkergette csípős megjegyzésével és a seprűje nyelével. De az élesnyelvű Johanna sem tagadhatta le, hogy tetszik neki az ifjú bókolása. Corvus sötét, okosan csillogó szeme, édes mosolya, kedves csipkelődése melegséget ébresztett szívében s gyomrában, és egy idő után nem kérette magát, ha a fiú mögé lopakodott s közel húzta magához vagy csókot nyomott kócos kontyára.

Johanna nem tudott a Cassandra nevű hölgyről, s amikor Corvus mesélt róla neki, először elkeseredett, aztán dühös lett s tarkón csapta szerelmét a seprűnyéllel. Corvus fejét masszírozva adta elő tervét: van egy Deneb nevezetű barátja, ki szívesörömest segítene nekik. Remek méregkeverő hírében áll, kikever majd egy különleges mérget, amit titokban beleönthetnek Cassandra italába, s mitől a hölgy éjjel kileheli a lelkét, és mire fölfedezik a holttestet, addigra ők már rég a hegyekben járnak. Johanna eleinte nem értékelte az ötletet, de mikor az ifjú elmondotta neki, hogy az édesanyja hétvégére tűzte ki a vörös hajú leánnyal való menyegző időpontját, eltökélten bólintott.

A Deneb nevezetű barát egy Daphne nevezetű barátnő segítségével a hét közepére el is készítette a kívánt hatású italt. Épp idejében, ugyanis Cassandra és édesapja Corvus családjának palotájába érkezett, hogy az ifjú pár megismerhesse egymást. Corvus három nővére tudott a szobalánnyal való kapcsolatáról és a szökési tervről, s szívesen segédkeztek is. Vacsora közben finoman gúnyolták az idegen hölgyet, szemtelenkedtek az örömapával (édesanyjuk nem győzte küldözgetni feléjük a gyilkos pillantásokat), majd feszült izgalommal figyelték, ahogy a vörös hajú kisasszony a szájához emeli a méregtől teli vörösboros kupát.

Johanna mindeddig a kertben várakozott egy fa tövében, nagyokat szippantott a balzsamos, kora esti levegőből, szíve vadul dobogott; kevés holmiját egy aprócska kendőbe csomagolta be, s várta, hogy a nap lemenetelével nyugovóra térjen a család. Megbeszélte Corvusszal, hogy az első csillag feljövetelekor a tölgy alatt találkoznak, s amint a fiú nővérei gyertyát gyújtanak a harmadik ablakban, ha Cassandra elhunyt, nekiindulnak a nagy világnak.

Corvus hamar ki is ért az ő Johannájához, összebújva várták a fényt, ami pár percen belül fel is villant a harmadik ablak sarkában. Akkor diadalittas csókot váltottak, s eliramodtak az éjbe. Az éjszakát egy üregben töltötték, s egymást melegítve szenderültek el. Másnap reggel abban a tudatban tértek magukhoz, hogy szabadok és szabadon szerethetik egymást, csókolták a másik ajkát, ölelték a másik testét, s mikor észbe kaptak, hogy folytatniuk kéne az utat, s kimásztak az üregből, bajban találtak magukat: fegyveres őrök állták körül őket.

– Gyilkossági kísérlet gyanújában elkísérünk bennetek a bíróhoz! – közölte az egyik katona. A két fiatal egymásra nézett. Vajon mi baj történhetett?

A bíró előtt szorosan egymás mellett álltak ugyan, de nem kulcsolták össze ujjaikat, hogy hangsúlyozzák összetartozásukat. Ledöbbentek, amikor maga a vörös hajú menyecske, Cassandra nézett velük farkasszemet, azzal az elbűvölő smaragdzöld tekintetével. A kisasszony elmesélte, hogy az éjjel rosszul érezte magát (s még most is kicsit kótyagos), így hát megnézette a szolgákkal az előző esti vacsoráját, s az emberek mérget találtak a kupájába száradva. Corvus és Johanna megkövülve hallgatták a történetet, nem tudták elképzelni, miként gyógyulhatott meg a kisasszony a káros ital elfogyasztása után. A szerelmesek újból egymásra néztek, s egyszerre nyitották ajkukat védekező beszéd elmondására, de ekkor zavargás tört ki a téren összegyűlt emberek közt. Corvus két húga, Sagitta és Azura egy firenzei lányt húzott maga után, őket Deneb és Daphne, a méregkeverők követték, s kiabáltak, hogy megtalálták az igazi méregkeverőt, az összeesküvőt! A történetük szerint a lány, Erica Corvus ifjúkori szerelme volt (Johanna éles szemmel sandított kedvesére), s nem bírta elviselni, hogy a fiú most nősülni készül, így mérget kevert a kisasszony italába. Beszökött az ablakon, miközben a vacsorát készítették a szakácsok. Johanna és Corvus buzgón bólogattak, bár nemigen értették, miről beszélnek barátaik. A bíró egy ideig zavart arckifejezéssel kapkodta szemét ide-oda a vádlók, az új vádlott, a régi vádlottak s a valamilyen csoda folytán életben maradt áldozat között, majd nyílttéri verésre, és nem akasztásra ítélte a „gyilkossági kísérletet elkövető” lányt, mivel az áldozat végül nem hunyt el, s mivel a bíró úr különben sem volt biztos abban, ki lehetett az igazi bűnös.

A tárgyalás után Corvus testvérei s a méregkeverők odasettenkedtek a párhoz és elmesélték nekik a valódi történetet, miszerint a lány, Corvus egykori szerelme (Johanna megint csak ferdén nézett a fiúra), megneszelte a hírt, hogy Deneb és Daphne mérget kevernek Corvus menyasszonya számára, s a múltból maradt bosszúvágytól hajtva valóban beszökött a konyhába és ellenszert csöpögtetett a kupába, ami miatt Cassandra nem halt meg, ám rosszul lett, s így később fölfedezte a megszáradt mérget a boroskupában. A bizonyíték megtalálásakor jelen volt egy szolgáló, aki különösen nem szerette Johannát, s tudott az úrfival való kapcsolatról, s kapva kapott az alkalmon – rögtön piszkította is be a lány nevét, amikor lehetősége nyílt rá.

Azonban a pár nem sokáig örülhetett, a legidősebb leány, Pyxis érkezett meg aggódó arckifejezéssel: édesanyjuk roppant mérges, természetesen nem hitte el a mesét, amit a kisebb lányok találtak ki, s megparancsolta, ha Johanna most rögtön nem hagyja el a várost, akkor rágyújtja az apjára a házát. Johannát sosem szerette igazán az apja (őt hibáztatta felesége haláláért, ki szülés közben halt meg), s a lány sem érzett különösebb vonzalmat őse iránt, de félelemmel telt szívvel fordult Corvus felé, aki gondolkodás nélkül csókolta is végig húgait s barátait, majd megragadta Johanna kezét, s mondotta, meneküljenek, míg lehet, mielőtt a gonosz, kegyetlen boszorkány utánuk nem nyújtja karmos kezeit. S így is lett, menekültek, s Lyra hiába nyújtogatta utánuk karmos kezeit, Corvus nővérei távolról, ravasz cselekkel mentették meg testvérüket és igaz szerelmét anyjuk lesújtani vágyó haragjától.

A kezdetek ~ 1. rész

A kilencéves Pyxis Black a menedékként használt, Snake’s Valley-i kis faházikó verandáján üldögélt, kezében egy mesekönyvvel.

– … s holtukig nem sejtették, hogy a szökőkút vizén nem ült semmilyen varázslat* – fejezte be idősebb húga, a hároméves Sagitta kedvenc meséjét. Felnézett és rámosolygott az előtte kuporgó testvéreire. A hold fénye megvilágította arcocskájukat, ahogy ragyogó arccal, tátott szájjal, csillogó szemmel hallgatták az ezerszer hallott történeteket.

– Most legyen A mágus szőrős szíve! – kiáltott föl lelkesen az ötéves Corvus. Bozontos fekete haja volt, akárcsak apjuknak. A sötétszőke Sagitta fintorogva a fejét rázta, két hajfonata ide-oda libbent.

– Én A szejencse színes szökőkútját szejetném – közölte a kislány. Pyxis nagyokat pislogva nézett rá. Két perce sincs, hogy befejezte azt a mesét. Mielőtt megszólalt volna, utána kapott a szökni próbáló aprócska, alig másfél éves Azurának.

– Maradj itt, pici – gügyögte a húgának, mire az morcosan meredt rá. Pyxis Sagittához fordult. – Sagitta, az előbb olvastam föl.

A kislány a vállát vonogatta.

– De én szejetem azt a mesét.

Corvus megbökte a húgát.

– Én meg nem. Én A mágus szőrös szívét szeretem!

Pyxis sóhajtott.

– Tudod, hogy attól Sagitta nem tud aludni.

Corvus duzzogva elfordult. Sagitta nem törődött vele. Feltérdelt, és visszalapozta a nővére ölében fekvő könyvet a meséje elejére. Bár olvasni nem tudott, felismerte a rajzokat. Pyxis elnézett a távolba: fák körvonalait látta, és a távolban Snake’s Valley fényeit. Kiabálás, kántálás hangjait hozta felé a szél. Talán valamit ünnepelnek a muglik.

– Mi lenne, ha én választanék mesét? – ajánlotta Pyxis. Az ölébe vette Azurát, aki álmosan a vállára hajtotta a fejét.

– Ne! – tiltakozott egyszerre Sagitta és Corvus.

– Ne – ismételte Azura is vékonyka hangján.

– Látod, még a pici is egyetért – bólogatott bőszen Corvus. – A mágus szőrös szívét szeretné ő is!

Azura felnyúlt kis kezével és orrba találta Pyxist. Kuncogott, amikor nővére horkantott. Corvus diadalmasan felkiáltott.

– Látod!

– De a húgod…

– Kedveseim, itt vagytok?

Nyílt az ajtó, és édesapjuk borzas feje bukkant föl. Azura sikongatni és mocorogni kezdett, Aries Black felé nyúlt, aki elvette Pyxistől. Csókot nyomott az apróság arcára.

– Baj van, papa? – kérdezte aggodalmasan Pyxis. Az apja két órája küldte ki őket, hogy nyugodtan beszélhessen a vendégével, egy különös kinézetű férfival, aki már régebben is megfordult a házukban, ha az anyjuk nem volt otthon. Aries arca gondterheltnek tűnt, sötét szemöldökét összehúzta, szemében szomorú fény csillogott.

– Gyertek be – hívta a gyerekeket a házba. Pyxis összecsapta a könyvét, és maga előtt terelve kistestvéreit, bement. Még egy utolsó pillantást vetett hátra a válla fölött: fények kígyóztak a házuk felé, a kiabálás hangosodott.

Magnus bácsi a kandalló előtt állt. Megfordult, amikor Sagitta sikoltozásban tört ki. A férfi felkapta a felé száguldó kislányt és megforgatta a levegőben.

– Mi a baj, papa? – tudakolta Corvus, az apja mellett toporogva. Bizalmatlan pillantásokat vetett Magnus bácsira: hosszú, bordó bőrkabátja, ezüst inge és csillogó haja elriasztotta. Pyxis mellé lépett és megfogta a kezét. Cor félős mosolyt küldött felé, és átölelte a lány derekát.

– Magnus! – szólt Aries a férfi felé. Magnus bácsi engedelmesen abbahagyta a Sagittával való forgást és melléjük lépett. Sagitta a haját turkálta, és kuncogott, amikor csillámpor szállt az arcába. Magnus bácsi kitekintett az ablakon.

– Nincs sok időnk.

Pyxis lábujjhegyre állva lesett ki: tisztán ki tudta venni a fények sorát, fáklyákból állt. És egyre közeledett, az éneklés is hangosabban szólt.

– Ide jönnek? – kérdezte ijedten. Magnus bácsi a gyerekek apjának a vállára ejtette azt a kezét, amivel nem Sagittát fogta.

– Aries…

Az apjuk sóhajtott, és mindegyiküknek a szemébe nézett.

– El kell mennetek. Hamar.

– Miért, papa? – fakadt ki Corvus, a hangja remegett. Sagitta homlokráncolva abbahagyta Magnus bácsi hajának a piszkálását. Azura apja arcának nyomta saját pufi pofiját. Pyxisnek elszorult a szíve. Hagyta, hogy Aries folytassa.

– Anyátokat elfogták, ezt tudjátok. – Most az apjuk a cipője orrát kezdte bámulni. – Meg…megölt egy helyi urat…és most… most az emberek jönnek őt megbosszulni.

Pyxis reszketni kezdett, érezte, hogy Corvus is. Megacélozta magát és a testéhez szorította az öccsét. A beállt csöndben hallani vélte az muglitömeg őrjöngését.

– Mit fogsz csinálni? – kérdezte halkan.

– Magnus elvisz titeket innen, biztonságos helyre – jelentette be Aries. Corvus sírva fakadt és hozzábújt Pyxishez. A lány kétségbeesetten átölelte a kisfiút. Corvus nem kedvelte Magnus bácsit. A férfi arcára pillantva látta, hogy ő viszont kedveli Cort, és rosszul érinti a kisfiú reakciója.

Sagitta szemmel láthatóan nem értette, mi történik, de mivel Corvus is sírt, ő is elpityeredett. Átkéredzkedett az apja vállára.

– Papa, nincs más megoldás? – reménykedett Pyxis, de Aries szomorú arcából ítélve úgy látta, komoly a dolog. Két lányával a vállán fordult a legidősebb gyermeke felé.

– Sajnálom, kincsem. Ha jól alakulnak a dolgok, elmegyek értetek és minden rendben lesz.

Pyxis könnyekkel a szemében bólintott.

– Magnus majd vigyáz rátok. Nem lesz semmi baj.

Magnus bácsi elszántan bólintott. Aries felé fordult.

– Most már tényleg mennünk kell.

Pyxis rettentő hangosnak találta már a közeledő bosszúállókat.

– Nemsokára találkozunk. – Aries homlokon csókolta Azurát, majd átadta Magnus bácsinak. A kislány értetlenül pislogott párat, de végül gügyögni kezdte Magnus bácsi nevét és a nyakába fúrta a fejecskéjét. Aries magához szorította Sagittát, a fülébe súgott valamit, majd letette a földre. Sagitta Magnus bácsi térdéig hátrált. Aries leguggolt Corvus elé, aki nagy nehezen elszakadt a nővérétől. Pyxis fájó szívvel figyelte, ahogy az öccse az apjuk vállán zokog. Végül Aries eltolta magától, arcon csókolta, és Corvus lesütött szemmel elhátrált. Most Pyxis következett, a lány tudta jól. Aries felé fordult, és két tenyerét rásimította az arcára.

– Ne félj, Pyxis, rendben? – Azzal őt is arcon csókolta és elengedte. A kislány kicsit csalódottan lépett Cor mellé. Azt hitte, apja talán valami személyes búcsút mond neki. De talán épp azért nem búcsúzkodott a papája, mert nem lesz rá szükség. Visszatérnek ide, és nem lesz semmi baj.

– Vigyázz rájuk, Magnus! – Aries fölegyenesedett, Magnus bácsihoz lépett, és a férfiéhoz érintette az ajkát. Pyxisnek meglepődni sem volt ideje, mert Magnus már tolta is a hátsó ajtó felé.

– Nem lesz baj, Cenric. Te pedig vigyázz magadra!

Hideg volt kint, a csillagok alatt. Pyxis majd’ megvakult a hirtelen a szemébe tűző fénytől – a fáklyás tömeg már a domboldalon masírozott fölfelé. Hangos kiabálásuktól nem hallhatták őket.

– Miért hívtad a papát úgy? – kérdezte ellenségesen Corvus, és megtorpant. Pyxis húzni kezdte.

– Mert az a neve – felelte Magnus bácsi egyszerűen, és tenyere gyengéd nyomásával tovább noszogatta a kisfiút.

Már beértek a fák közé, amikor a házuk lángra gyúlt. Pyxis lélegzete elakadt, és legszívesebben visszafutott volna az apjáért.

– A papa miért nem jön? – sürgette Magnus bácsit. A férfi döbbenten meredt a lángoló házra. Öltözéke visszaverte a tűz fényét. Corvus Pyxishez bújt, Sagitta felsikoltott. Azura csendben sírt.

– Azt hitte, csak varázstalanok támadják… de ezek mágusok – mondta Magnus bácsi rekedten. Pyxis felé pördült és a kezébe nyomta Azurát. – Muszáj visszamennem apátokért. Ezt nem élné túl nélkülem.

– Ennyire fontosnak érzed magad? – kiabálta csukladozó hangon Corvus. Magnus bácsi Pyxis szemébe nézett, nem törődve a kisfiúval.

– Nyitok nektek egy portált. Egy ismerősömhöz küldelek bennetek, ő vigyázni fog rátok. Egy magas, szőke hölgy. Meg fogjátok ismerni – hadarta Magnus bácsi. Pyxis dühe fellobbant, akárcsak pár pillanattal ezelőtt a háza.

– Nem hagyhatsz itt minket! A papa azt mondta…

– Szeretnéd, ha a papád benn égne abban a házban? – kérdezett vissza élesen Magnus bácsi. Pyxis összeszorította a száját és nem felelt.

– Pompás. Akkor tedd, amit mondtam. – Magnus bácsi ujjaiból kék szikrák törtek ki, és egy téglalapot rajzolt a semmibe. – Vigyázz a testvéreidre, Pyxis. Képes vagy rá. Járjatok szerencsével!

Azzal Magnus bácsi fogta magát, és elrohant a tűz felé. Pyxis mérgesen dohogott magában.

– Nincs ember, aki ennél a tuloknál kevésbé értene a gyerekekhez!

– Nézd, Pyxis, mindjárt eltűnik a varázslap! – sürgette a kis Sagitta, aki a térdébe kapaszkodott. Pyxis sóhajtott, magához szorította a vállán hüppögő Azurát, megfogta Corvus kezét, és utasította Sagittát, hogy kapaszkodjon belé.

– Indulunk! Nehogy eleresszetek! – figyelmeztette őket, és lehunyva a szemét belelépett a villogó, gomolygó ködös téglalapba.

*az idézet a Bogar Bárd meséi című könyvből származik

...Előbb dolgom van a könyvtárban ~ 15. fejezet

 15. fejezet

 

Fred gyomra öklömnyire szorult, amikor látta Hermionét Krummal táncolni. Mindketten mosolyogtak, láthatóan élvezték egymás társaságát. Amikor többen táncba indultak körülöttük, Azura őt is behúzta a parkettre. Irányította, merre lépjen, de neki így is sikerült néhányszor megtaposnia szegény lányt.

– Bocs – sziszegte újra. Azura a szemét forgatta. Fred a lány válla fölött újból kiszúrta a forgó Hermione és Krum párosát.

– Menjünk közelebb hozzájuk – ajánlotta Azura. Fred meghökkenve rázta a fejét.

– Miért?

Azura titokzatosan somolygott, és a zene ritmusára közelebb forgatta magukat Hermionéékhoz.

– Lekérem Krumot.

– Hogy mit csinálsz? – kapta a barátnőjére a tekintetét Fred. Azura megbolondult?

– Lekérem Krumot – ismételte Azura, és a bolgár srác felé biccentett.

– Minek? – vonta föl a szemöldökét Fred. A lány színpadiasan sóhajtott.

– Hogy táncolhass Hermionéval.

Fred olvadozva pillantott a lányra. Megállt a táncparkett közepén, fürkészve nézte őt. Megsimogatta a hátát, és ámulva kérdezte:

– Megtennéd értem?

Azura megforgatta kék szemeit.

– Freddie, nagyon jól tudod, hogy akár tűzbe is sétálnék érted. – Lábujjhegyre állt, és puszit nyomott Fred arcára. Az ajka hideg volt. – Az, hogy egy világhírű fogóval táncolok, a legkevesebb.

Elnevették magukat, majd folytatták a táncot. Azura boszorkányos módon közelebb fúrta magukat a kiszemelt pároshoz. Amikor elég közel értek hozzájuk, megálltak, és Azura Hermione és Krum összeillesztett tenyeréhez nyúlt.

– Elnézést, lekérhetem az urat? – szólalt meg, és Fred legszívesebben szobrot állítatott volna a lánynak, olyan ügyesen rebegtette a szempilláit – pedig köztudott tény volt, hogy a Blackek Írországnak szurkolnak.

A másik pár megtorpant, és szétrebbentek. Fred látta, hogy Hermione csúnyán néz Azurára, Krum pedig úgy tűnt, kicsit összezavarodott.

– Táncoljatok csak. Még táncolunk, Viktor! – mondta végül Hermione. Mosolygott, a bolgár mosolya pedig inkább tűnt fintornak. Fred biztos volt benne, hogy semmi kedve nincs a rajongón vigyorgó Azurával táncolni.

– Jó – bökte ki nagy nehezen, és megragadta Azura fehér kacsóját. A lány hangsúlyosan Fredre kacsintott, majd elveszett az emberek között.

Fred megköszörülte a torkát. Hermione makacsan a földre szegezte a tekintetét, de amikor a fiú megszólalt, fölnézett.

– Táncolunk?

Hermoine nem válaszolt. Fred sóhajtott. Már pedig ők most beszélni fognak. Muszáj elmondania a lánynak mindent. Oldalra biccentette a fejét, felmérte, mennyi az esélye, hogy Hermionénál van-e pálca. Amikor úgy döntött, ebbe a ruhába nem férne bele, megragadta a lány kézfejét.

– Táncolunk – mondta, és remélte, nem hangzott túl parancsolgatón vagy erőszakoskodón.

– Hé! – kérte ki magának Hermione, de különösebben nem tiltakozott. Fred óvatosan a lány derekára csúsztatta a balját. Másik kezével felemelte Hermionéét, ujjaikat nem fonta össze, tenyerük izzadtan szorult a másikéhoz.

– Beszélnünk kell, Mione – vágott bele.

– Nem ártana… – értett egyet Hermione. – Mi volt ez az egész? Azura miért kacsintgat rád, miközben másik sráccal lép le, amikor szerelmes…

– Nem szerelmes belém – vallotta be gyorsan Fred. Nagyot sóhajtott, és beszélni kezdett: – Ez az egész…egy nagyon kínos szituáció volt. Hülyeség, amibe másokat is belekevertem. – Azurára gondolt, és új hullámmal öntötte el a bűntudat. – Van valaki, akiről azt hittem, hogy…szeret téged, és én nem akartalak téged elszeretni előle. Meg akartam bizonyosodni, hogy nem fog fájni neki, ha én veled lennék, viszont a nevét nem akartam és nem akarom most sem elmondani, mert nem lenne helyes…Azu neve véletlenül szaladt ki a számon, és innentől megállíthatatlanul követték egymást a szerencsétlenebbnél szerencsétlenebb események, amibe majdnem belebuktunk. De most színt vallok! Szeretlek Hermione, és veled akarok lenni.

Kiszáradt torokkal várta a lány reakcióját. Az pislogott párat, láthatóan nem tudta eldönteni, komolyan beszél-e.

– Fred – mondta lassan.

– Igen? – A fiú hangja rekedt volt.

– Te hatalmas bajkeverő vagy – ingatta a fejét Hermione. Ezúttal Fred pislogott értetlenül.

– Ez mit jelent? – kérdezte aggodalmasan. Reménykedni kezdett. – Megbocsátasz?

– Több hónapnyi szenvedés után? Ne viccelj már! – horkant fel Hermione. Fred nyelt egyet.

– De…

Hermione megállt, elhúzta a kezeit Fredtől és az arcára szorította őket.

– Erre most mit mondjak?

– Hát… – Fred ebbe nem gondolt bele. Az arca égett. Szíve kétszer gyorsabban vert a megszokottnál. Tehát most kell viccelődni. – Mondjuk azt, hogy: köszönöm, hogy biztosítottál érzéseid felől, természetesen én is hasonlóan érzek, hiába vagy borzalmasan hülye. Jobban szeretlek a házimanóknál és a tanulásnál is.

Hermione látványosan küzdött a nevetés ellen. Kikukucskált az ujjai közül.

– Hazudni bűn – évődött. Fred ettől felbátorodva előrenyúlt, és magához húzta a lányt a csípőjénél fogva.

– Azt tapasztaltam – dünnyögte, és fellélegzett, amikor Hermione a nyaka köré fonta a karját. A lány feje a mellkasán nyugodott. Átölelte a derekát, és simogatta a hátát.

– Na és Krum? – kérdezte Fred, mert nem bírta ki, hogy ne tudja.

– Ó, hát igen… – nyögött fel Hermione. – Ez kellemetlen.

– Beléd van esve.

– Hát azt hiszem, talán egy kicsit.

– Kiverhetem a fogát? – érdeklődött Fred, és csókot nyomott Hermione hajába.

– Ha megmered tenni, kiátkozom az összes hajszálad a helyéről – válaszolt kedvesen a lány. Fred kuncogott. Hermione egyszerűen tökéletes!

– De komolyan, mi van Krummal? – firtatta tovább. Hermione vállat vont, és elhúzódott, hogy felnézhessen a fiúra.

– Kedves srác. – Az arca aggodalmat tükrözött. – És nem akarom megbántani… – Vett egy nagy levegőt, olyan nagyot, hogy Fred el sem tudta hinni, mekkora tüdeje van, és csillogó szemekkel óvatos mosolyra húzta a száját. – De most nem akarok róla beszélni.

Fred szíve ki akart ugrani a mellkasából.

– Én sem – vágta rá, és eszkimópuszira érintette össze az orrukat, de Hermione lábujjhegyen pipiskedve szájon csókolta. Épp csak összeérintette az ajkukat, már el is húzódott. Fred türelmetlenül követte, de a lány nevetve fordította el a fejét.

– Ne mindenki előtt! És különben is. Ezt meg kell beszélni. Még nem bocsátottam meg neked – mondta figyelmeztetőn, de hangja izgatottan remegett. Megfogta Fred kezét, és kivezette a táncparkettről.

 

/*/*/*/

 

Hermionénak fogalma sem volt, hova menjenek, hogy nyugtuk legyen. Csak céltalanul húzta maga után Fredet. Valahol az első emeleten belebotlottak Ronba, aki egy szőke franciával kergetőzött.

Hermione és Fred megtorpantak, és értetlenül bámulták a szemük elé táruló látványt.

– Ez lenne Coralie Delacourt? – kérdezte halkan, lassan Hermione. Az ocsmány dísztalárját levedlett Ron a franciául káromkodó lány elől szaladt, kezében a cipőjével.

– A’sszem – biccentett Fred.

– Hát ti? – fékezett le előttük Ron. Lihegett egy sort, és kisöpörte az arcából a haját. – Bemutathatom nektek Coralie-t? Kicsit rosszul beszéli a nyelvet, de…

Hermione nem szívesen, de félbeszakította barátját.

– Bocs, Ron de most dolgunk van a könyvtárban – mondta ki, ami először eszébe jutott.

– A könyvtárban? – visszhangozta egyszerre a két Weasley. Hermione felvont szemöldökkel pillantott Fredre.

– Az az egyetlen hely, aki senki nem fog minket megzavarni – közölte, és Fred beleegyezőn bólintott.

– Igazad van.

Ron elvigyorodott. Majdnem orra bukott, amikor Coralie Delacour lendületből a hátára ugrott, így nem tudta megjegyezni, amit az arckifejezéséből ítélve meg akart.

– Cora! – nevetett Ron, és megpróbált kiszabadulni a lány fogságából, Hermione próbált nem sokat törődni azzal, hogy Coralie mennyivel tűnik harciasabbnak unokanővérénél.

Továbbsiettek a folyosón. Szerencsére nyitva találták a könyvtár ajtaját, besurrantak. Találtak egy kis kanapészerű ablakbeugrót, elnyűtt díszpárnákkal. Mellettük az ablakból a kilátás a feldíszített, kékben és aranyban ragyogó kertre nyílt, láthatták a világító sövény- és jégszobrokat.

– Nagyon romantikus – jegyezte meg Fred, és helyet foglalt. Hermione nem ült le, az adrenalin túl sok volt a testében, hogy nyugton maradjon. Fel-alá járkálásba fogott, próbálta felfogni, amit Fred mondott neki.

– Azura nem szerelmes beléd – kezdte a legfontosabb tényezővel. Ez mérhetetlen megkönnyebbüléssel töltötte el. És borzasztó mérges volt Fredre.

– Dehogyis!

– És ő tudta, hogy ezt kamuztad nekem?

– Igen.

Hermione megdörgölte a halántékát.

– Nem értem. Miért nem mondta el akkor?

– Mert megkértem rá – vallotta be Fred. Hermione sóhajtott, de Fred feltartotta a tenyerét. – Ezt, kérlek, ne firtasd! Majd egyszer elmondom, ha a dolgok úgy alakulnak. A lényeg, hogy nem tudja befolyásolni a kapcsolatunkat…

– Dehogynem. Nem bízol bennem eléggé.

Fred a kezét tördelte. Hermione látta az arcán, hogy keresi a módját annak, hogy humorizálhatna.

– Meg ne próbáld! – szólt fenyegetően, és már bánta, hogy nem hozta magával a pálcáját. Így csak a mutatóujját tudta figyelmeztetőn a fiú orra előtt lengetni.

Végül is, ha úgy alakul, kitudja szúrni az ujjával Fred szemét. De tényleg csak végső esetben.

– Ezzel mást árulnék el – mondta végül őszintén a fiú. Hermione a hangja és szeme tisztasága miatt hitt csak neki.

Újabb kérdés fogalmazódott meg benne.

– De ha Azu… Ha Azu nem szeretett téged soha…akkor miért sírt éjszakánként? Azt hittem a nyáron történt szörnyűségek alatt azt érti, hogy te meg én…tudod.

Fred előbb elvigyorodott, valószínűleg azért, hogy valami nagyon vicces megjegyzést tegyen, aztán elkomolyodott.

– Azu sírt? Mikor? Miért?

Hermione széttárta a karját.

– Ha tudnám, nem kérdezném!

Fred a fejét csóválta.

– Fogalmam sincs. De ki kellene deríteni. Ez így nem maradhat.

– Lehet Ackley miatt – találgatott Hermione, és végre úgy érezte, lenyugodott annyira, hogy leüljön Fred mellé. A fiú rögtön a keze után nyúlt.

– Nem úgy ismerem őt, hogy egy fiú miatt akadjon ki ennyire.

Hermione bölcsen hallgatott arról, hány éjszakán át sírt Fred után. Leginkább a Tusa után, aztán a sárkányok után, amikor Azurával összeveszett.

Hát igen, az utóbbi időben elég instabil volt érzelmileg.

De legalább nyugtázhatta, hogy igenis érző emberi lény (Ron még elsőben és másodikban, meg harmadikban és negyedikben piszkálta emiatt), van szíve, és nem egy teáskanál érzelmi szintjén áll.

– Ez volt minden? Csak mert akkor… – Fred őrjítően aranyos és fredes vigyorra húzta a száját, és közelebb hajolt a lányhoz. Hermione összehúzta a szemét, és elfordította a fejét Fredtől.

– De…

– Mit de? – türelmetlenkedett Fred. – Minden rendben, nem? Szeretlek téged, te szeretsz engem, Azu és Ron nem zavarnak bele a képbe, a hazugságok kiderültek, a problémák megoldódtak…

Hermione csak egy szót hallott az egészből, pontosabban egy nevet.

– Ron? – horkant fel hitetlenkedve. – Te komolyan azt hitted, hogy Ronald Weasley szerelmes belém?

Fred elvörösödött és hátrahúzódott.

– Hát…én…

Hermione felnevetett.

– Ez ostobaság!

Amikor Fred nem nevetett vele, elhalkult.

– Ugye? Ostobaság, igaz? – kérdezte aggodalmasan. Fred vállat vont.

– Coralie-ból ítélve eléggé úgy tűnik.

Hermione az ölébe húzta az egyik díszpárnát. A hímzés felbomlott, a kiálló szálakat húzogatta.

– Egyébként…még nem mondtam, hogy szeretlek – közölte. Fred gúnyosan felnevetett.

– Még?

– Idegesítő vagy! – dobta arcon a párnával Hermione. Fred ettől csak még jobban nevetett.

– Ne bókolj!

Hermione felpattant, és tett pár lépést. Fred nevetése elhalt.

– Baj van?

Hermione nem válaszolt, végigpörgette magában az elmúlt nap eseményeit. Nem akarta megbántani Viktort…de most itt volt az esélye, hogy végre boldog lehessen azzal, akit igazán szeret. Aki azzal szórakoztatta magát és a többieket, hogy hajnal belopózott az Odúban kialakított lányszobába, és gyíkokat eresztettek rájuk. Aki elbűvölte a könyveit, aki a macskájára vadászott, aki éjjelente a folyosókat járta, hogy a manók szálláshelyét felkutassák neki…Ilyen fiúból csak egy létezhet.

– Igen, van – mondta, és megfordult. Arcára letörölhetetlen vigyor kúszott. Fred ijedt arca értetlenre váltott. – Ha idejössz, elmondom, mi az – közölte kihívóan. Fred szája erre felfelé görbült, és gyorsan átszelte a kettejüket elválasztó távolságot.

Gyorsan letörölte Hermione arcáról a vigyort.

Ajkuk összeforrt, Hermione megszédült a forróságtól, ami elöntötte Fred ölelésétől. A fiú a derekánál fogva magához vonta, lassú mozdulatokkal simogatta a hátát. Ahol tenyere a lány fedetlen bőrfelületét érte, lángnyelvek kaptak Hermione idegvégződéseibe. Karjaival belekapaszkodott Fred nyakába, és a még most is kócosan álló vörös tincseket piszkálta. Közéjük túrt, játékosan húzogatta őket, az ujja köré csavarta. Fred szája puhán simult az övére, lélegzetük összeolvadt, a fiú szempillája Hermione arcát csiklandozta.

Levegőért kapkodva váltak szét.

– Nem mondtad el, mi a baj – emlékeztette Fred, és bátran nekidőlt egy rozoga könyvespolcnak, maga után húzva Hermionét. A lány egy pillanatra azt hitte, most fog befuccsolni roxforti varázsló- és boszorkánypályafutásuk – felborítják a többszáz éves kötetekkel telepakolt polcot, ami tucatnyi másikat dönt magával…Kész katasztrófa lenne.

– A manók – suttogta Hermione Fred ajkaira. A fiú hátravetett fejjel nevetett.

– Mi van velük?

– Nem találtuk meg őket. Azt a helyet, ahol elszállásolják őket.

– Ó – mondta Fred összevont szemöldökkel. Lassú mozdulattal végighúzta Hermione fedetlen karján az ujjbegyeit. A lányt elöntötte a libabőr, egyszerre fázott és egyszerre volt melege. – Hát igen, ez a játék lezárult, amikor Boyanov és Karkarov nyakon csípett minket Saggie-vel…

Hermione agyán átsuhant valami a nevek hallatán, de Fred újra lehajolt hozzá, és hosszasan megcsókolta így elfelejtette, mit akart mondani.

– Csokoládét ettél? – kérdezte kuncogva Hermione, egy pillanatra elhúzódva. Fred felnevetett, és kibontotta a lány haját a belakkozott kontyból.

– Hogy találtad ki? – vigyorgott, és nagyot sóhajtott, amikor ujjait beletúrta a lakktól kivételesen egyenes tincsek közé. Hermione mosolygott, szíve a torkában dobogott, pulzusa az egekben szárnyalt.

– De igazad van, még lógok neked azzal, hogy megkeressem neked a manókat. Együtt fogjuk csinálni, csak ketten. – Fred megcirógatta a lány arcát. Szürke szeme csillogott. Száján csibész vigyor ült. – Mit szólsz hozzá? Csak mi ketten… járnánk a folyosókat éjjelente…milyen romantikus lenne!

– Táncolunk? – szakította félbe Hermione nevetve, és Fred tenyerét a derekára vezette. A lány előbb lágy csókot nyomott a fiú szája sarkára, majd hagyta, hogy a könyvespolcok és a fal közötti kis helyen táncra perdítsék.

– Táncolunk – suttogta Fred, mire Hermione hozzásimult. Az esetlen keringőt hamar feladták, és inkább egymás köré fonva karjukat lassúba kezdtek, a nagyteremben szóló zene ide nem ért el, szívük eszeveszett dobogásának ritmusára lépkedtek. Ajkuk összetapadt. Eleinte tüzes hévvel csókolták egymást, sóhajtozva, összebújva, megpróbálva minél többet érezni a másikból, s csak akkor húzódva el, amikor elfogyott a levegőjük. Aztán a lendület alábbhagyott, és csak finoman, lágyan érintették össze szájukat, kimutatva szeretetüket, kedvesen simogatták a másik karját, hátát, arcát. Ígéreteket súgtak egymás fülébe, csöndesen kuncogtak.

Olyan szorosan ölelték egymást, hogy Hermione nem tudta, valaha is el fogja-e tudni engedni Fredet. Abban viszont biztos volt, hogy nem akarja. Amikor hosszú idő után szájuk már nem simult össze, csak álltak. Hermione Fred mellkasára hajtotta a fejét, hallgatta a szívdobogását, és megmosolyogta a fiú forró lélegzetének csiklandozó érzését a nyakán.

– Rájöttem valamire – szólalt meg egyszer csak Fred halkan, visszafojtott hangon. Hermione fáradtan felnevetett, és csókot nyomott a fiú arcára.

– Na mire?

– Több időt szeretnék tölteni a könyvtárban.

Hermione mosolygott, két tenyere közé fogta Fred arcát, és lehúzta magához, hogy orruk összeérjen. Eszkimópuszikat és röpke csókokat váltottak, aztán felelt:

– Annak szerintem semmi akadálya.

 

VÉGE

 

Következő kötet: Balga bolgár, balga brit