Erdő és Magány ~ montázs

Még egy Azuraverzumos montázs: ezt Johanna Masonről és Corvus Blackről csináltam, az Erdő és Magány főszereplőiről.:)

Balga britek

  Egy montázs a drága, balga britjeimről.❤

(Igen, ide nem illett Azuhoz a Keira által játszott 'Tolvajok hercegnője', Azura az íját többnyire csak Araluenben használja, illetve a nem túl 20. századi ruhái is csak akkor vannak rajta.:D)

Azura L. Black

 Amíg rá nem jöttem, hogy a Black nővérek tökéletes 'közös' megtestesítője Keira Knightley, addig Azut sokszor random, Pinteresten talált lányok "játszották el", akiket kiadott a kereső mint 'barna hajú, kék szemű lány'.

Balga bolgár, balga brit ~ 6. fejezet

6. fejezet

Sagitta jókedvűen ébredt. Leszökdécselt a klubhelységbe, ahol Oliver már várta. Egy fotelben ült, és azt a barna kötött pulóverét viselte, amit Corvus vett neki két éve karácsonyra, és ami még mindig nagy volt rá. Sagitta tudta, mit jelent, ha ezt viseli – a nap folyamán valamikor a bátyjával fog bandázni, mert Corvust mindig feldobta, ha Oliver hordta az ajándékát. (Sagitta azt viszont nem tudta eldönteni, hogy azért érez így, mert megmelengeti a szívét a visszajelzés, vagy egyszerűen csak remekül szórakozik a méretes ruhadarabban szerencsétlenkedő barátján.)

A lány jókedvűen fütyörészni kezdett, hogy felhívja magára párja figyelmét. A délelőtt az övé volt, a délután Corvusé, az este pedig megint Sagittáé. Alig várta már a napot.

– Gitta! – A fiú felpattant, a karjait ölelésre tárta, Sagitta pedig rávetette magát. Még mindig új volt neki, hogy megteheti ezt – hónapok teltek el, mire múlt éjjel végre újra találkoztak, és még korántsem élvezték ki százszázalékosan a viszontlátás örömét.

– Jó reggelt, Olley!

Majdnem elestek, de Olivernek sikerült megtartania magukat. Egymás szemébe néztek, aztán összeforrt az ajkuk, Sagitta belemerült a forróságba. A puha pulóver alatt karolta át a fiút, aki viszonzásul a lány haját igazgatta és a fülét simogatta hosszú ujjaival.

Aztán Oliver feljajdult, és elrántotta a fejét.

– Mit csináltam? – kérdezte megilletődve Sagitta. Oliver a tarkóját dörgölte, és oldalra nézett. Sagitta félve követte a tekintetét.

– Na-na, kölykök, elég! – Corvus tekintete szinte lángolt, ahogy őket bámulta.

– Te meg mit keresel itt? – ripakodott rá a bátyjára Sagitta, és érezte, hogy elvörösödik. Corvus haja kócos volt, a szájat vékony vonallá préselte össze, a kabátja gallérja a nyakára csapva, kezében az ezüstfejű sétapálcája. – És miért vered a barátomat?

– Ő az én barátom – vágott vissza a fiú.

– Mi bajod van, Corvus? – kérdezte rosszkedvűen Oliver. Sagitta bátyja úgy nézett ki, mintha bármelyik pillanatban felrobbanhatna.

– Azt hittem, Johannával ti… – Oliver nem tudta befejezni a mondatot, Corvus felmordult, és felhúzta a felső ajkát, mintha farkas vagy vámpír lenne. Ha nem lett volna nyilvánvalóan pocsékul, Sagitta kinevette volna ezt látván.

– Tudni akarom, hol van Azura – jelentette ki halk, de rémesen hideg hangon Corvus.

– Nem vagyok a bébiszittere – közölte Sagitta, és átölelte Olivert, csakhogy bosszantsa a testvérét. A nyakába puszilt, majd az arcára nyomta a száját. A fiú átölelte a derekát, mire Corvus szeme megvillant.

– Hozd le fentről! Ne nekem kelljen fölmennem.

– Nem is mehetsz föl – emlékeztette Sagitta. Corvus állatias vigyorra húzta a száját. Ha Sagitta nem ismeri, akkor megijedt volna tőle. Na jó, kicsit így is ijesztő volt.

– Előttem nincsenek akadályok.

– Hogyne – morogta Sagitta, és farkasszemet nézett a bátyjával, de veszített. – Lehozom – mondta megadóan, és elsietett. A lépcsőről végig a lent álló fiúkat bámulta, nem merte felügyelet nélkül hagyni őket. Tudta, hogy Corvus nem teljesen örül annak, ami köztük van Oliverrel, mert két-év-korkülönbség (mintha közte meg Johanna között nem ugyanennyi lenne).

Betört a negyedikes lányok szobájába, de nem látta Azurát a helyén.

– Azu! –  suttogta a sötétbe. – Azura!

A lány ágyán nem volt ott az a gömbölyű kupac, ami azt jelezte volna, hogy épp ott alszik. Rosszat sejtve lépett oda Hermione Grangerhöz. A lány még mélyen aludt. Megrázogatta a vállát, mire felnyíltak a szemei.

– Fred? – suttogta kótyagosan.

– Fred a fene – dünnyögte Sagitta. Hermione csalódottan megpróbált visszaaludni, de Sagittának eszébe jutott még valami: – Fred, igen! Hol van Fred? – Hátha vele van Azu.

– Nem tudom – motyogta Hermione, és lerázta magáról a lány kezét.

Sagitta kicsit dühösen vonult vissza a klubhelyiségbe, ahol a bátyját és a barátját látta ölelkezni. Megtorpant, de Corvus így is felnézett Oliver válláról.

– Ott van? – kérdezte, és hátrébb lépett Olivertől.

– Baj van? – kérdezett vissza Sagitta gyanakodva.

– Csak szagolgattam a pulóvert – közölte Corvus.

– Nem vagyok hülye.

– Azurát akarom.

Sagitta ökölbe szorította a kezeit. Tudta, hogy Corvus titkol valamit előle, és nagyon bosszantotta, hogy kizárja őt az életéből. Hirtelen eszébe jutott, milyen felemelő érzés volt verekedni vele, amikor előrejelzés nélkül beállított a kastélyba.

Az elmúlt hetekben különösen bűzlöttek körülötte a dolgok, Johannával közösen mérgelődtek is emiatt – fogalmuk sem volt, mibe keveredhetett már megint a fiú.

– Keresd meg te! – kiabált Corvusra Sagitta, a kezei remegtek.

A csodásan bimbódzó vitát Parvati Patil hangja szakította meg.

– Egy bolgár fiúval láttam tegnap este kisétálni a kertbe. Már ha érdekel.

Mindhárman egyszerre kapták a fejüket a lány felé, aki egy alvó fiú fejét tartotta az ölében. Sagitta Dean Thomasra tippelt volna, de nem volt biztos a nevében.

– Milyen bolgár fiú? Melyikük? – Corvus összehúzta a szemét, mire Parvati elpirult, a szája negédes mosolyra görbült.

– Jóképű volt. Szőke hajú és magas. Táncoltak, aztán kivonultak a kertbe.

– Ez elég tág leírás – jegyezte meg Sagitta, de rosszat kezdett sejteni.

– Azt hiszem, ő a fülbevalós – mondta elgondolkodva Parvati. Bájos mosolyt villantott Corvusra. – Idén is tartasz majd Legendás Lények Gondozását?

Megrebegtette a szempilláit. Sagitta el akarta hányni magát.

Corvus nem válaszolt, csak vállat vont. Látszott a szemein, hogy nincs jelen fejben. Úgy szorította a pálcáját, hogy kifehéredtek a bütykei. Sagitta kezdte úgy gondolni, hogy az a nyomorult fülbevalós bolgár srác szép pofija nem marad túl sokáig szép.

 

/*/

 

Sagitta Oliverrel a könyvtárba ment, mert Corvus kinevezte magát főnöknek, és eldöntötte, hogy ők odamennek megkeresni a húgukat – Sagitta gyanította, hogy csak elterelésből küldi őket oda, amíg ő hősiesen megmenti Azurát.

– Utálom, hogy folyton parancsolgat – duzzogott lefelé menet. – Pedig csak két év van kettőnk között!

– Nyugalom, csak izgatott vagy – ölelte át a vállát Oliver, de ő lerázta magáról a kezét. Túl ideges volt most ehhez.

– Nem, én az agybaj határán vagyok. Corvus és Pyxis parancsolgatnak és nem mondanak el semmit, Azura meg folyton eltűnik, és ő is titkol valamit. Szörnyű az egész helyzet – panaszolta.

– Nem akartok beszélgetni valakivel? Pitonnal?

Oliver tanácstalannak látszott, segíteni akart, de Sagitta tudta, hogy nem fog tudni.

– Hogy még ő is beleüsse az orrát? Kösz, nem.

Sietve mentek a könyvtárhoz, hogy megtalálják Azurát – vagy ne –, annyit tudtak csak, hogy szeretnének rajta mielőbb túl lenni, hogy utána kettesben tölthessék a délelőttöt.

A könyvtárban Azura helyett azonban Pyxist találták, aki egy üres polc mellett állt. Vérvörös inget viselt, a kivágása olyan mély volt, hogy Sagittának felugrott tőle a szemöldöke. Egy fekete bőrkabátot vett fel fölé, alá pedig egy bőrnadrágot. A bokacsizmája szárát piros kövekkel rakták ki.

– Magnustól vannak? – kérdezte kertelés nélkül Sagitta.

– Jól néznek ki, mi? – vigyorgott Pyxis, és megforgatta a lábfejét, hogy a piros kövek megcsillanjanak a fényben.

– Vagány – bólintott Sagitta. Piros foltokat vett észre a nővére nyakán, akinek feltűnt az éles pillantást és eltakarta a kabátjával a nyakát. – Nem tudod, hol járkál Azu?

– Miért nekem kéne tudnom? – kérdezett vissza összevont szemöldökkel Pyxis. – Te miért nem tudod?

Sagitta idegesen nevetve tárta szét a karjait.

– Na és nekem miért kellene tudnom? Nem vagyok a dajkája.

– Lehet, hogy az ikrekkel csibészkednek valamit – mondta Pyxis, minden aggodalom nélkül.

– Utoljára egy bolgár fiúval látták – szólt közbe Oliver.

– Boyanovval – tette hozzá Sagitta. Pyxis erre zavarba jött, majd mérges lett. Ledobta a földre a kezében lévő könyvet, és erősen megragadta Sagitta karját.

– És miért vagyunk még itt? Azonnal elő kell kerítenünk, mielőtt valami baja esne!

Balga bolgár, balga brit ~ 5. fejezet

5. fejezet

Corvus feldúltan jött ki Pyxistől. Jó volt a nővérével beszélni, de nem oldódott meg semmi. A leküldött pohár whiskyk vadul perzselték a torkát és úgy egyáltalán a lelkét, talpát dühösen vágta minden lépésnél a földhöz.

Nem tudta pontosan, hova tart. Talán a Szobába, ahol ellehet a kis jegyzeteivel meg az üstben fortyogó főzetével.

Sajnos ez a terve meghiúsult, amikor összefutott az egyik aurorkiképzőjével, Braith Barrett-tel.

– Nahát, uram! Maga meg mit keres? – kérdezte meglepetten, és lekoppintotta a földre a sétapálcáját. Barrett megállt vele szemben. A férfi lenyalt barna haja, komiszul csillogó fekete szeme, vékony mosolya és ízléstelen fekete kabátja Corvust riasztotta – ellenben a kiképzésen nyáladzó csoporttársnőivel.

– Örvendek, Black – vigyorgott rá Barrett. Corvus mosolyt erőltetett az arcára.

– Mi szél hozta a Roxfortba, uram? Talán Ludo Bumfolt hívta meg?

Barrett kacsintott, és barátian átkarolta Corvus vállát.

– Mr. Bumfolt jó barátom.

Corvus hagyta, hogy a kiképzője vezesse, amerre akarja.

– Nos, hogy vagy a kis barátnőddel? – érdeklődött jókedvűen Barrett.

– Pompásan – hazudta Corvus.

– Na és mi újság van a testvéreiddel? – kérdezgette tovább Barrett. Corvus fintorgott. Elsősorban nyilván Pyxisre célzott a férfi.

– Pyxis boldog Charlie-val.

– Weasley-vel? – vonta föl a szemöldökét Barrett. Corvus bólintott. – És a nagyobbik húgocskád?

– Mi van vele?

– Jár valakivel?

Corvus összepréselte a száját, mire Barrett elnevette magát.

– Tegnap láttam, hogy egy csinos fiúval táncolt, csak azért kérdem!

– Oliver Wood a srác neve – közölte, mire Barrett elégedetten elmosolyodott.

– Kviddicsezik, ugye?

– Igen.

Egy ideig hallgattak séta közben. Corvus nem tudta, merre mennek. Talán nem is volt elhatározott céljuk, aminek nem örült – túl sokáig kell majd elviselnie a férfit.

– A legkisebb Black is összeszedett valakit, úgy láttam – jegyezte meg Barrett. Corvus először csak hümmögött, aztán a szavak eljutottak az agyáig.

– Hogy mondta?

Barrett úgy vigyorgott, mint aki pontosan tisztában van helyzeti fölényével.

– Egy furcsa alakkal láttam a kisebbik húgocskád kisurranni tegnap éjjel a kertbe. A reggelinél nem futottam össze egyikükkel sem…

– Ki volt az? – szakította félbe Corvus.

– Egy bolgár fiú – mondta okoskodón bólogatva Barrett. – Magas, szélesvállú, szőke hajú. Erősen hasonlít egy bolgár származású bűnözőre, akit már majdnem húsz éve csukott le apám…

Corvus megtorpant, és szembe pördült a kiképzővel. Nem sokkal volt idősebb Pyxisnél, tehát jó tíz évvel körözte le Corvust, de ebben a pillanatban a fiú idősebbnek érezte magát nála. És veszélyesebbnek is. Ujjai görcsösen szorították a sétapálcáját.

– Mit nem mond, uram? – sziszegte dühösen. Barrett sértetten felhúzta az orrát, és összefonta a karjait.

– A testvéred egy bolgár bűnöző fiával lépett le az éjjel – ismételte meg.

– És miért nem ment utána, Mr. Barrett? – vonta kérdőre idegesen a férfit Corvus. Hátha auror, nem az volna a dolga, hogy ilyesmiket megakadályozzon?

Barrett a vállát vonogatta.

– Gondoltam, egy kis szerelmi légyottra szaladnak.

– Azura tizenhárom éves! – kiabálta dühösen. Gondolatban kijavította magát – tizennégy és fél –, de csakmert Azura allergiás volt a fiatalításra.

Barrett felvonta a szemöldökét.

– Akkor vigyázz rá, Black. A nővéréből kiindulva úgy véltem, nem lesz baja fiúkkal. De hát…

Corvus tudta, hogy illetlenség, amit tesz, de nem bírta tovább hallgatni. Faképnél hagyta a kiképzőjét.

Barrett ismert volt szerelmi kalandjairól, és akár a kiképzője volt, akár nem, Corvus nem bízott meg benne.

Egyből rohant a Griffendél klubhelyiségébe, mert ha valahol, hát Azurának ott kellett lennie.

Balga bolgár, balga brit ~ 3. fejezet

3. fejezet

Corvus Black nehezen ébredt fel reggel, és akkor sem arra, amire szeretett volna – legszívesebben Johanna csókjára kelt volna, a simogatására, a suttogására, de még rugdosására is. Ehelyett a furkásza nyalogatására kellett kinyitnia a szemét, meg kinyújtania a kezét, hogy kihajíthassa az ágyból. Pimpa nyüszítve röpült egy darabig, majd a könyvespolcok tövében földet ér, és eliszkolt valahová.

Corvus hunyorgott, a félhomály miatt szerencsére nem vakította meg a reggeli napfény. Ásított, nem akart fölkelni vagy felébreszteni Johannát. Inkább egy kicsit álmodozott – az előző nap estéjéről, a bálról, hogy milyen jól szórakoztak a többiekkel, hogy milyen finom volt az egyik asztalon felkínált vajsör, és hogy milyen érzések szorították el a torkát, amikor Johannával úgy döntöttek, ott hagyják a bált. Még most is megremegett a gyomra, ha arra gondolt, milyen volt végigbotladozni a folyosókon, egymásba gabalyodva lépcsőzni… szerencséjük volt, hogy Hóborc nem bukkant fel. Vagy Frics. Az borzasztó kellemetlen lett volna, és biztosan lehűtötte volna forró érzelmeiket. Így azonban a két mumus elkerülése végett nem tűnt fel semmi, ami megakadályozta volna szenvedélyük lángolását.

Corvus nyújtózkodott, és amikor lába kibukkant a takaró alól, fázósan összerándult. Átfordult a másik oldalára, hogy magához húzza Johannát, de csak az üres ágyat tapogatta maga mellett.

– Johanna – motyogta félálomban. Talán csak a fürdőbe ment ki, gondolta, nem kell aggodalmaskodni. De amikor a lány tíz perc múlva sem tért vissza, egyből éberebbnek érezte magát.

– Johanna! – ismételte hangosabban. Nem érkezett válasz. Felült, ösztönösen intett a kezével, mire a függönyök ellibbentek az ablak elől és a hirtelen beáradó fény elvakította. Idegesen hunyorogva nézett körbe a Szükség szobájában. Az éjszakára egy a helyiség nagyrészét elfoglaló csodás, Viktória korabeli ágyat varázsolt nekik a szoba (amelyet Magnus egészen biztosan megirigyelt volna), illetve a szokásos könyvespolcokat, az íróasztalt, és egy kísérletezős sarkot üsttel és bájitalhozzávalókkal.

– Johanna! – kiáltotta Corvus, amikor nem látta sem az asztal alatt, sem az ablakfülkében, sem a könyvespolcok tövében a lányt. Már rohanni akart, hogy riadóztassa az egész Roxfortot, amikor kinyílt a fürdőszoba ajtaja, és a kómás Johanna lépett ki rajta. Talpig felöltözve, a tegnap este levetett zöld szoknyájába. Corvus megemelte a szemöldökét.

– Szóltál? – kérdezte Johanna, és ásítva nyújtózkodott. Corvus figyelmét nem kerülte el, hogy a bokája beleakadt valamibe, ami nagyon úgy nézett ki, mint egy takaró.

– Te a fürdőben aludtál? – kérdezett vissza kertelés nélkül. Johanna megilletődve pislantott le a lábára, az arca bűntudatosan megvonaglott, mire Corvust szörnyű érzések öntötték el, mintha sav marta volna a szívét. Nem kellett belekukucskálnia a lány fejébe, hogy tudja, mire gondol.

– Én…ez… – Johanna sóhajtott, majd megmondta az igazat. – Igen.

Corvus hirtelen nagyon kellemetlenül érezte magát egy szál semmiben.

– Mi a baj, kedvesem?

– Talán túl sokat ittam abból a konyakos vajsörből – vonta meg a vállát könnyedén Johanna, de Corvus tudta, hogy sokkal több van a mozdulat mögött.

– Ne hazudj – kérte halkan. Johanna fejében különböző képek villantak fel, róla, róla és róla, de keserű színt öltöttek.

Johanna hallgatott.

– Én csak…

– Sajnálom a tegnap éjjelt, ha azzal volt baj – mondta sietve Corvus, pedig eddig esze ágában sem volt sajnálni, az volt eddigi élete legjobb éjszakája. Rég aludt ilyen keveset.

– Nem, nem, nem! – rázta a fejét Johanna. – Nem azzal volt a baj. – A haját piszkálta, ahogy megpróbálta összeszedni kusza gondolatait. Corvus kívül-belül látta rajta, hogy nehezen megy neki, s közben majd belehalt a kíváncsiságba.

– A következményeivel – bökte ki végül Johanna. Corvus érezte, hogy grimaszba rándul az arca.

– Kizárt dolog, hogy terhes legyél, drágám, ugye tudod?

Johanna fülig vörösödött.

– Nem erről van szó!

– Fájt valami? – kérdezte habozva Corvus. Az éjjel nem úgy tűnt, mintha így lenne.

– Nem. – Johanna lehajtotta a fejét, haja függönyként takarta el Corvus elől bájos arcát.

– Hát mi baj? – sürgette Corvus. Amíg Johanna nem nézett rá, gyorsan magára rángatta a nadrágját.

– Nem tudom, mennyi esélyünk van! – jajdult föl Johanna, és nekitámaszkodott egy padnak, miközben a tenyerébe temette az arcát.

– Mire? – kérdezte megrökönyödve Corvus. Akaratlanul is újra megfigyelte Johanna gondolatait, de semmi érthetőt nem talált benne.

– Arra, hogy boldogok lehessünk. Úgy őszintén, igazán, örökkön örökre.

Corvust fájdalmasan érték ezek a szavak.

– Nem értem, mire gondolsz – mondta halkan. Felállt, de megtorpant, amikor Johanna mérgesen felkapott egy könyvet maga mellől, és a sarokban álló üsthöz vágta. Az nagyot kondult, a benne lévő folyadék felpezsgett.

– Hé, hé, óvatosan! – szólt rá idegesen Corvus.

– Óvatosan? Ahogy a titkokkal is csak óvatosan, ugye? – zokogott föl váratlanul a lány. Ez Corvust úgy érte, akár egy csattanós pofon.

– Ezt már megbeszéltük… – próbálta békíteni Johannát, de az nem hallgatott rá, újabb könyvet dobott el, az üstbe borult pár üvegcse, a lé sisteregni kezdett. Corvus gyorsan odaugrott a pálcájához, de végül inkább puszta kézzel kapta el a lány csuklóját.

– Hagyd abba, Johanna! – mondta kemény hangon. Tudta, hogy ezt a titkolózás-dolgot a lány nehezen viseli, de ezzel egyszerűen nem tudott mit kezdeni. Vannak olyan titkok, amiket nem szabad megosztania senkivel sem. És ezen nem változtat az sem, ha valaki könyveket dobál és sírva fakad. – Nőj fel, és értsd meg! Ez államtitok! A Mágiaügyi Minisztérium titka! És talán ott se tud mindenki róla, az aurorparancsnokságot leszámítva.

Johanna kitépte magát a kezéből, és lángoló tekintettel nézett Corvus szemébe. A fiú azt hitte, az aurorokat fogja kritizálni, mint oly sokszor, de ezúttal egészen másra harapott rá a lány.

– Nőjek föl? Bezzeg az éjjel elég felnőttes meg érett voltam, mi? – Csípőre tette a kezét, a hangjából áradt a keserű gúny. Corvusnak egyaránt fájt a hangnem és a szavak. Nagyon jól tudta, hogy ő is megbántotta Johannát, de inkább bántsa meg a lelkét, minthogy az ő hibájából legyen veszélyeztetve a lány testi épsége.

– Ne csináld ezt – kérte Corvus. – Attól még, hogy nem mondhatok el valamit, igenis szeretlek. Nem volt elég bizonyíték a tegnap este?

Johanna dühösen nézett rá, szeméből még mindig könnyek folytak.

– Nem. Nem volt elég.

Azzal kiviharzott a szobából csapzott hajjal és gyűrött báliruhában, piros szemekkel, cipő nélkül. Corvus utána akarta menni, de aztán Johanna indulatosan feldöntötte a falhoz támasztott sétapálcáját, és belátta, hogy nem mehet, amikor a lány ilyen állapotban van. Inkább ártana, mint segítene. A sétapálcáért nyúlt, és hallotta, ahogy Johanna bevágja maga mögött az ajtót, majd a folyosón csattogó meztelen talpaival végigszalad.

– Ha vége ennek az évnek, úgyis megérted – morogta magának, és végighúzta az ujját a sétapálca ezüst fején. Kingsley szavaira gondolt vissza. A férfi tanította őt az aurorképzésen, és amikor ellátta ezzel a feladattal, előre figyelmeztette, hogy ne bízzon meg senkiben, még a közeli hozzátartóiban sem, mert azt ők járhatják meg. Így hát nem is beszélt senkinek idejövetele céljáról. Biztos volt benne, hogy a testvérei is érzékelik a titkolózást és a feszélyezettségét, de ők nem firtatták. Johanna viszont nem bírt magával, időről időre dührohamot kapott és leüvöltötte a fejét, emlékeztetve a tavalyi évben elkövetett minden hibájára. Corvus sejtette, hogy a titkoknál valami mélyebb dolog lehet, ami zavarja, de nem tudta volna megmondani, pontosan mi a baja a lánynak. Mindenesetre Johanna az összes vitát erre a pontra vezette vissza, márpedig ebben az ügyben ő bizony hajthatatlan volt.

Johannának soha, de soha nem mondja el, mire kérték a kiképzői.

Sóhajtott, és megcirógatta a sétapálcája fejét. Ez mindig segítette abban, hogy lecsillapodjon.

A földre koppintott a pálcával. Csak egy ember van, aki ilyen állapotban segíteni tud rajta, és neki most nagy szüksége volt a segítségre. Összekapta hát magát, és nekivágott a hajnali Roxfort hűvös folyosóinak.

Balga bolgár, balga brit ~ 2. fejezet

2. fejezet

Sagitta Black szinte rögtön kiszúrta a folyosón lökdösődő emberek között Oliver Woodot.

– Gitta! – kiáltotta a fiú, és izgatottan megindult felé. Sagitta a lépcső tövében várta, hogy odaérjen hozzá, majd amikor Oliver elé ért, nemes egyszerűséggel pofon vágta. Oliver elképedve kapott vörösödő arcához, Sagitta pedig csípőre tette a kezét, kidüllesztette a mellét, felszegte az állát és nekikészült a nagy szidásnak.

– Irtó jól nézel ki, Gitta – mondta Oliver, mielőtt belekezdhetett volna. A fiú tekintete végigsuhant rajta, és Sagitta hirtelen bánni kezdte, hogy engedte Angelinának, hogy ráaggassa a mély dekoltázsú ruhát.

– Te már kevésbé, Ollie – vágta rá. – Ráadásul ősz óta egy szót sem írtál nekem! Most meg képes vagy így beállítani ide, a nyáladat csorgatni Angelina ostoba ruhájára, és…

A fiú felemelte a kezét, hogy megállítsa a szóáradatot, és Sagitta kelletlenül bár, de elhallgatott. Igazából szerette volna, ha Oliver előáll valami rendes indokkal, valami hihető magyarázattal.

– Először is, nem értem, hogy jön ide Angelina. Aztán meg, valóban nem írtam neked egy levelet sem – kezdte, és Sagitta érezte, hogy elszorítja szívét a kétségbeesés. Aztán Oliver folytatta, őt meg elöntötte a vak düh. Az érzés hasonló volt ahhoz, amikor Corvust pillantotta meg váratlanul és felkészületlenül másfél hónappal ezelőtt.

Sajnos báliruhában sokkal nehezebb verekedni.

– Nem hittem, hogy igényled – folytatta a fiú. – Merthogy te sem írtál nekem. Ősz óta egy szót sem – jegyezte meg Oliver, és leeresztette a kezét az arcáról. Sagitta hitetlenkedve tárta szét a karját.

– Azért nem írtam, mert arra vártam, hogy te jelentkezz! – mondta vádlón. Többen furcsán néztek rájuk, amikor elhaladtak mellettük, de ők nem zavartatták magukat.

– Miért jelentkeztem volna? Azt hittem, talán már nem is kellek neked – közölte Oliver egyszerűen.

– Akkor miért viselkedsz most ilyen könnyedén? – vonta kérdőre Sagitta.

– Találkoztam Corvusszal, és figyelmeztetett, hogy előbb mondjak el neked mindent, mert különben ronggyá versz a folyosó közepén. Mint őt.

– Megérdemelte. És te is megérdemelnéd – morgolódott Sagitta.

– Ennyi erővel te is – mondta Oliver váll rándítva. – Miért nekem kellett volna előbb jelentkeznem?

– Mert te léptél le innen!

Oliver csúnyán nézett a lányra.

– Csak engem hibáztatsz. Féltél írni? – Sagitta nem válaszolt, csak elindult a folyosón. – Attól féltél, megcsallak.

– Nem voltam féltékeny – szögezte le Sagitta, és félrelökött az útjából egy csapat másodikos fiút és lányt. Oliver követte az ösvényen, amit magának tört.

– Én viszont igen. A Weasley-fiúktól kezdve a bájgúnár Diggoryig minden hímnemű lényre, aki a Roxfortba jár.

Sagitta erre sem állt meg. A bálterem felé menet feltűnt neki, hogy egyre kevesebben lézengenek kint a folyosókon, és akik kint vannak, azok is csak a kicsik. Zene csendült a teremből, és Sagitta tudta, hogy lekésték az első táncot. Annyira nem bánta.

– Ezt csak azért mondod, hogy elolvadjak.

– Nem sikerül jól?

– Határozottan nem!

De azért hagyta, hogy Oliver kézen fogva vezesse be a szélesre tárt ajtókon, és leültesse egy üres asztalhoz. Az emberek többsége táncolt, de akkora volt a tumultus, hogy Sagitta képtelen volt bárkit is felismerni a tömegben.

– Akkor beszéljük meg, drágám.

– Nem vagyok a drágád – mordult rögtön Sagitta. Oliver nem vette magára.

– Dehogynem az vagy.

– Te meg beképzelt majom.

Oliver elvigyorodott.

– Egy profi őrző beképzelt majom, akit betettek hivatalos cserének a következő meccsre a Tutshill Tornados ellen.

Akármennyire haragudott is Sagitta Oliverre az elmúlt hónapokban, most egy pillanatra megcsappant a dühe.

– Drágám, ez nagyszerű! – ujjongott, és megszorongatta Oliver ujjait. A fiú diadalmasan vigyorgott. – Annyira büszke vagyok rád! És mindezt félév alatt?

Sagitta ömlengést egy jókedvű hang szakította félbe.

– Na, ezt aztán igazán megírhattad volna levélben…

Oliver összehúzta a szemét, Sagittának pedig fél pillanat sem kellett hozzá, hogy meggondolatlan vigyorát vicsorba torzítsa.

– Te is megírhattad volna neki, Black! – csattant fel Oliver.

– Az én leveleimet ellopták – vont vállat az asztaluk mellett felbukkanó Corvus. Ha Sagitta nem akarta volna megfojtani a bátyját, akkor elismerő biccentéssel nyugtázta volna a fekete öltönyben feszítő fiút, aki mintha még a haját is kifésülte volna, az oldalához pedig a meglepően csinos, zöld szoknyába bújt Johanna Masont szorította.

– Hónapok óta rontod a levegőt Roxfortban, és egyszer sem jutott eszedbe közölni vele, hogy még élek? – szegezte Corvusnak a kérdést Oliver.

– Ez elég nagy bunkóság – vágta rá Sagitta, élvezve, hogy egy csapatban játszhat Oliverrel a bátyja ellen.

– Tényleg az, Corvus – szólt közbe Johanna, és megpaskolta Corvus állát. A fiú rajongó tekintettel nézett le a lányra, mire Sagitta unottan felsóhajtott.

– Csináljátok másutt ezt az ostoba oda-vagyok-érted-nézést, mert felfordul a gyomra a nem-boldog párkapcsolatban élőknek.

– Nem lennénk boldogok? – vonta föl a szemöldökét Oliver.

– Te jelen állás szerint lehet, hogy nem is élsz sokáig, és a Propicynek új cserét kell keresnie helyetted. Nemhogy boldogság…

– Gratulálok, Wood! – mondta mosolyogva Johanna Oliverre nézve. – Tudtam én, hogy jó játékos leszel.

– Roxfort alatt is jó játékos voltam.

– Azt nem mondanám. A Mardekár mindig is jobb lesz – vigyorgott szélesen Johanna.

– Csak reménykedsz, édesem – vágta rá Corvus, és csókot nyomott a lány szájára. – Jössz táncolni? Hadd veszekedjék ki magukat.

Johanna lábujjhegyre állt, és arcon puszilta a fiút.

– Menjünk!

Sagitta durcásan sóhajtott.

– Mindenkinek tökéletes a szerelmi élete, csak nekem nem…

– Miért, még kinek az? – kérdezett vissza Oliver. – Jó, Corvusék tavaly óta folyamatosan nyáladzanak, Pyxis…

– Újra együtt vannak Charlie-val.

– Ja, Azu meg Viktor Krumot táncoltatta meg. Nágyon romántik lehetett.

– Ez francia akcentus volt – dünnyögte Sagitta. Fújtatott, majd mellbe bökte Olivert, aki várakozón pillantott rá. – Na, ha megesküszöl az életedre, hogy minden rendben van köztünk, akkor elmegyek veled táncolni!

– Táncolni? Hogy ráléphess a lábamra? Kösz, nem. – Oliver felháborítóan aranyos mosolyra húzta a száját, majd békítőn felemelte a két tenyerét, amikor látta, hogy Sagitta csak idegesebb lesz. – Esküszöm az életemre és bármi egyébre, hogy az égvilágon minden rendben van köztünk. Továbbra is szeretlek, Gitta, és téged tartalak a legmenőbb csajnak a világon.

Sagitta egyáltalán nem pirult el, talán csak egy icipicit.

– Jó, én is szeretlek, és sajnálom, hogy nem írtam és hogy nem bíztam benned eléggé – mondta, és türelmetlenül dobolt a lábával. Úgy sokkal nehezebb utálni valakit, ha itt ül közvetlen melletted. Főleg úgy, ha igazából nem is akarod utálni, és örülsz, hogy kiderül, mégsem kell.

Sagitta úgy döntött, már nem is utálja a fiút.

– Akkor szent a béke? – Oliver felé nyújtotta a balját.

– Aha. – Sagitta megfogta a kezét, és hagyta, hogy a fiú felhúzza a székről.

– Ennek örülök. Azt hittem, több hónapon keresztül fogunk még vitatkozni – jegyezte meg Oliver. – És hogy a végén nem is fogok tudni kviddicsezni, mert eltöröd valamimet.

Sagitta nem piszkálta vissza a fiút, csak átkarolta a derekát.

– Sajnos ahhoz túlságosan hiányoztál – mondta sajnálkozva. – Pedig szívesen megnyúztalak volna.

Oliver felnevetett, majd táncra penderítette a lányt.

Balga bolgár, balga brit ~ 1. fejezet

1. fejezet

Azura Black spontán embernek tartotta magát, aki alaposan megtervezi spontán ötleteit. Az például, hogy Fred kedvéért lekérje Viktor Krumot táncolni, egy ilyen alaposan megtervezett spontán ötlet volt, és nem bánta meg.

Ó, hogy is bánta volna meg!

Na, nem mintha Krum bolgár szitkozódásának és morgolódásának örült volna meg annyira – inkább a társasága volt szimpatikus a számára. A bolgárok eleinte ferde szemmel néztek rá, amikor megjelent Krum oldalán, de aztán hamar összemelegedtek, amikor megmutatta nekik a legjobb fajta vajsört – amibe a konyhán előzetesen pár csepp mézbort kotyvasztottak Sagittával, így az embernek sokkal jobb kedve támadt tőle.

Fél óra alatt a fél bolgár csapatot a barátjának tudhatta, Tatiana Sokolovsky és Rosica Zima minden elsütött vicce után arcon csókolták jókedvükben, Bogomil Utkin pedig két percenként megdicsérte a ruháját.

Csak azt nem tudta kiküszöbölni, hogy a nevén hívják. A bolgárok a létező legkülönbözőbb gúnyneveket aggatták rá, amik többnyire a származásából jöttek: brit, fekete özvegy, Roxfort, kékike.

A leghangosabb az összes közül egy fiú volt, sötétszőke haja copfban lógott a hátára, a szeme aranyszínű volt, a fülében egy koponya virított, az ajkán csúfondáros vigyor ült. Határozottan jól nézett ki.

– Szóval íjászkodsz, Black? – A fiú előre hajolt az asztalon, szeme vadul csillogott. Azura egészen beleborzongott a látványba.

– Még hozzá tökéletesen jól, Boyanov – vágta rá, és ő is az asztalra könyökölt.

– Íjászpárbajt! – kurjantotta egy Anton nevű fiú.

– Á, biztos vagyok benne, hogy a kis britecske nem mer kiállni ellenem – mondta kajánul Boyanov. Azura horkantva fölnevetett.

– El ne bízd magad, drágaság, mert a végén a nyílvesszőim nagyon nem kívánatos helyeken fognak eltalálni.

Boyanov felhúzta a szemöldökét. Azura elbűvölőnek találta a mozdulatot, de ezt a világért sem vallotta volna be.

– Nem tudom eldönteni, hogy ez most flörtölés, vagy fenyegetés volt.

A megjegyzést kitörő tapsvihar és hahota kísérte a bolgár csapattól. Azura kihúzott háttal ült, a szájára vigyor kúszott. Büszke volt magára, amiért nem pirult el. Több kell ahhoz, hogy őt megszégyenítse valaki! Hogy megszégyenítse egy francos bolgár…

– Hát azt döntsd el te, ha tudod! Akkor talán egyszerűbb lesz a döntés, amikor a nyílvesszőket szedegeted ki magadból.

– Tetszel nekem – jelentette ki Boyanov. Azura hátradőlt a székében, közben végig a bolgár fiú aranyszemébe nézett. Úgy érezte, mintha a saját vigyorának a tükörképét látná Boyanov arcán.

Új dalba kezdett a Walpurgis lányai, és a bolgárok üvölteni kezdtek az energiától, egymást ráncigálták a táncparkettre. Azura egy pillanatra megijedt, mert semmi kedve nem volt újra Viktor Krummal táncolni, aki jó ideje csak ült az asztalnál és a sótartóval játszott.

Aztán Boyanov felállt, és a kezét nyújtotta a lány felé.

– Jössz táncolni, szép Azura?

Na, most Azura ténylegesen elpirult, elfordította a fejét, hogy Boyanov ne lássa, de a fiú vigyorából ítélve fölöslegesen próbált szépíteni.

Boyanov fél kézzel átkarolta a derekát, a másikkal Azura kezét fogta meg. A lánynak feltűnt, mennyire izmos a fiú – sokkal, de sokkal izmosabb Ackley-nél, ahogy meglepő módon Krumnál is. Zavarba jött, nem tudta, pontosan hova tegye a balját, aztán végül úgy gondolta, jó helyen lesz az Boyanov mellkasán.

Tévedett.

– Minden lány a mellizmom tapizásával kezdi – jegyezte meg a fiú. – Utána nyúlkálnak lejjebb is.

– Te hivatásos bunkó vagy? – kérdezett vissza Azura rezzenéstelen arccal. Mivel nem látta Boyanov arcát anélkül, hogy megemelte volna az állát, a fiú karcsú nyakát bámulta.

– Csak rosszfiú – vigyorgott Boyanov, majd hozzátette: – Egyébként nem, csak a tűréshatárodat próbálgatom. Nem fél tőled a fiúd?

– Nincs fiúm – közölte Azura, miközben a kezét tüntetőn Boyanov mellkasán hagyta. Tenyere alatt érezte a fiú szívdobogását.

– Ezt alig tudom elhinni. Nem állnak sorban a kegyeidért?

Azura nem tudta eldönteni, hogy Boyanov gúnyolódik-e rajta, ezért inkább csak megvonta a vállát. Elfordította a fejét, megpillantotta a tömegben keringő Sagittát és Woodot, a sarokban csókolózó Pyxist és Charlie-t, majd az ajtónál az épp kisurranó Corvust és Johannát is. Legnagyobb szívfájdalmára az Ericát ölelő Ackley-t is látta.

– Nem öreg ő hozzád? – érdeklődött Boyanov, amikor követte Azura tekintetét.

– Te nem vagy öreg hozzám?

– Ki mondta, hogy akarok tőled valamit? – vigyorgott Boyanov. – Bár, ha jobban átgondolom, tök nyilvánvalóan jeleztem, hogy le vagyok nyűgözve tőled, és bánom, hogy nem sikerült nekem meghívnom téged a bálba.

Azura meglepődve fordult vissza Boyanov felé, és felemelte a fejét, hogy a fiú szemébe nézhessen.

– Miről beszélsz? Én eddig észre sem vettelek téged.

Boyanov arcáról még ez a megjegyzés sem tudta letörölni a kaján mosolyt.

– Olyan szimpatikus a kedvességed.

– Nagyon igyekszem.

Boyanov megforgatta Azurát, aki próbált nem ügyetlenül lépkedni. Sose szerette a táncórákat. Boyanov viszont egyértelműen értett hozzá; úgy állította meg a forgó lányt, hogy háttal álljon neki. Így Azurának sokkal jobb kilátása nyílt a most már egymást faló Ackley-re és Ericára, miközben Boyanov lehajolt hozzá és a vállára tette az állát.

– Nem akarsz kijönni a kertbe?

Azura nagyot sóhajtott. Ackley és Erica elváltak egymás ajkától, majd a lány egy porcukros epret nyomott párja szájába, miközben végigcirógatta Ackley nyakát és arcát. Azura mintha kelletlen mosolyt látott volna Ackley arcán, de aztán szomorúan belátta, hogy ezt valószínűleg csak beképzeli.

Boyanov lehelete csiklandozta a nyakát, majd hirtelen ötlettől vezérelve bólintott.

– Menjünk! Megmutatom neked, hogy sokkal szebb a Roxfort kertje télen, mint amilyen a tietek.

Boyanov felnevetett.

– Nálunk télen konkrétan nincs is kert a nagy hó miatt.

Azzal megragadta Azurát a csuklójánál fogva, és kisiettek a táncolók tömegéből, ki az ajtón, végig a folyosón, egészen a főbejáratig. Útközben egy szót sem szóltak, csak néha-néha horkantottak föl, amikor egy-egy vadul csókolózó párba ütköztek.

Amikor kiértek a szabadlevegőre, Azura rájött, hogy nem ártott volna valami kabátot hoznia magával, mert így Pyxis meg fogja fojtani. Boyanov szinte rögtön lekapta magáról a zakót és Azura vállára terítette.

– Szerelmi bánatban szenvedsz, szép Azura? – kérdezte, miközben a lány vállát simogatta. Azura megdermedt, és hirtelen nem is tudott mit mondani. Pedig az ritkán fordult elő vele.

– Miért kérdezed? – nyögte ki végül.

– Ismerem a jeleit – mondta nagy komolyan Boyanov, majd megfogta Azura kezét. Sétálni kezdtek, és közben Azura nem tudta hova tenni a mellkasában szétáradó kellemes melegséget.

A kert valóban csodásan festett – a bokrokon és fákon hótakaró fehérlett, a kikövezett út mellett jégszobrok álltak. Lidércfények világítottak, de Azurának a Hold ezüstje volt a kedvence.

– Nem nevezném szerelmi bánatnak – szólalt meg egy idő után. – Csak egy nagy csalódásnak.

– Az még a jobbik eset – felelte Boyanov.

– Gondolom – sóhajtotta Azura. Oldalra sandított, Boyanov nem nézett rá, a kertben gyönyörködött. Nagyon próbált koncentrálni, hogy tudjon olvasni a fiú fejében, bár Corvus szerint még mindig nem ment neki tökéletesen a gyakorlat. Most is csak egy-két felvillanó képet látott egy fekete hajú, oroszosan húzott szemű lányról, meg egy fiúról, aki erősen hasonlított Krumra. Azura elkapta a fejét, mielőtt több emlékbe is beletúrhatott volna, bár majd meghalt a kíváncsiságtól.

De azért gyorsan végigpörgette fejben a jelenlévő bolgár lányok arcait.

– Radka Voronin volt az – mondta Boyanov, mire Azura összerezzent. – Fél éves sztori, neked nem kell vele törődni.

– Hát mivel kell törődnöm? – tette föl a kérdést, és megállt. Megigazgatta magán a kabátot, és kérdőn nézett Boyanovra. A fiú is megtorpant, még mindig nem engedte el a lány kezét, és szembefordult vele.

– Törődhetnél mondjuk velem.

– Az elmúlt fél órában veled törődtem, annyi nem volt elég?

Boyanov elvigyorodott, és közelebb lépett Azurához, a lány érezte magán a testének a melegét.

– Korántsem volt annyi elég – mondta. Majd lehajtotta a fejét, és megcsókolta Azurát. A lány megdöbbent, de esze ágában sem volt elhúzódni. Ackley-re akart gondolni, hogy ezek szerint sikerült túltennie magát rajta, de aztán nem nagyon tudott másra gondolni Andrei Boyanovon kívül. Puha, meleg ajka és erős szorítása lefegyverezte, mintha mágiával szipolyozta volna ki belőle az erőt. Nekidőlt a fiú mellkasának, ahogy viszonozta a csókot, remegő ujjakkal bontotta ki Boyanov haját a copfból. Pyxis mesélt neki már arról, hogy milyen könnyen be lehet dőlni egy hímnemű egyed ilyenfajta közeledésének, hogy ő hányszor megjárta már, de Azura nem érzett semmi negatív kisugárzást a fiúból.

Amikor elhúzódott Boyanovtól, szégyenlősen kapkodta a levegőt és nem mert ránézni a bolgárra. De a fiú nem zavartatta magát, Azura hajához nyúlt és elkezdte kirángatni belőle a hajtűket.

– Ez volt az első csókod? – kérdezte halkan, kíváncsian.

– Nem – felelte csöndesen Azura. A nyáron csókolta meg először fiú, de az minden szempontból más volt, Gilannal inkább hívták egy titok megpecsételésének és hirtelen jött heves érzelmektől való elragadtatottságnak.

Felsóhajtott, és belekapaszkodott Boyanov nyakába.

– És Andrei – különös, de jó érzés volt kimondani a keresztnevét –, ajánlom, hogy az utolsó se legyen.

A fiú felnevetett, és szófogadón újra magához húzta.

Azura néha nagyon szerette a spontán jött ötleteit.

Corvus és a szerelem ~ Erdő és Magány ~ Azuraverzum

 

Corvusnak nem kellett volna meglepődnie, amikor hallott Pyxis balesetéről. A lány sárkányokkal dolgozott, bármikor benne lehetett a pakliban egy ilyen eset. Pyxis még figyelmeztette is őket, mielőtt elment volna. Ne aggódjanak, úgyse lesz semmi komolyabb baja.

Azért Corvusszal megígértette, ha mégis valami komolyabb baja esne, vigyázzon a kicsikre.

Az orvosok azt mondták, meggyógyul. De közel volt a halálhoz, Corvus egyszerűen érezte.

A folyosókon senki sem járt már ilyen későn. Nem értette, Johanna mit találhatott, és annyira nem is akarta tudni. Az utóbbi időben igencsak kellemetlenül érintette a lány közelsége. Ideges volt mellette és alig tudta levenni róla a szemét. Ami csak duplán idegesítette.

Megállt a Szükség Szobája előtt, bámulta a díszes ajtót. Elgondolkozott, hogy fejfájásra hivatkozva ne menjen-e vissza a gyengélkedőre. Végül elhatározta magát, nagy levegőt vett és benyitott. Nem volt hatásos a belépője – legalábbis nem volt szemtanúja hozzá. Johanna Mason az első padban egy könyvre borulva szuszogott. Corvus közelebb lépett a lányhoz. Az arca békés volt, szája résnyire elnyílva, szemhéja meg-megremegett álmában. Tejfehér bőre puhának tűnt, Corvus ennyire még sosem akart végig simítani rajta. Sötét, szinte fekete haja az orrára lógott, és Corvus szerette volna a helyére tűrni, de félt, hogy felébreszti vele. Mégse bírt magával, közel hajolt, orra szinte a lányét súrolta. Érezte meleg lélegzetét a bőrén. Előre nyúlt, és óvatosan visszaigazította a szökevény tincset a helyére. Beleborzongott, amikor hozzáért Johanna járomcsontjához. A haja puha volt és selymes. Megsimogatta a fejét. Imádta a tapintását.

Megijedt, amikor Johanna hirtelen felriadt. Abban a pillanatban, hogy kipattant a lány szeme, a fiú a mellkasához kapta a kezét. Johanna elképedve meredt rá. Menekülni próbált, de nem volt hova, leesett a székről.

– Meg vagy hibbanva? – kiáltott föl. A dühtől vörösség áradt szét az arcán, ami Corvus szerint csak még gyönyörűbbé varázsolta azt. Érezte, hogy elnyílik a szája. Eddig föl se tűnt neki, hogy Johanna ennyire szép lenne.

– Jobban vagy már? – érdeklődött a lány, ahogy feltápászkodott. Átfutott az agyán, hogy ilyenkor az az illendő, ha fölsegíti, de elképzelni nem tudta, hogy újra hozzáérjen. Félt, hogy a lány bőre megégetné. Szótlanul bólintott. Még mindig nem tudta feldolgozni, hogy ez a szépség Johanna Mason lenne, a lány, akivel eddig találkozgatott és sétált mindenfele.

Johanna leporolta az ingét.

– Elvitte Mrs. Norris a nyelved?

Corvus oldalra biccentette a fejét, nem értette a kérdést. Johanna sóhajtott.

– Most komolyan kérdezem, Corvus, jól vagy? Itt állsz legalább öt perce és még nem szólaltál meg. Kezdek aggódni.

Corvus érezte, hogy a szája sarka mosolyra húzódik.

– Jobban vagy? – ismételte Johanna.

– Azt hiszem – mondta halkan Corvus. A lány szemei őt fürkészték.

– Pyxis?

Corvus szíve és torka elszorult, alig bírt válaszolni.

– Túl fogja élni, azt mondják. – Megköszörülte a torkát. Johanna tekintete az övébe mélyedt. Nem akarta, hogy gyengének lássa, gyorsan a könyvre pillantott. – Azt mondtad, találtál valamit.

– Igen! – Johanna lelkesen felkapta a kötetet, és felcsapta egy helyen, amit megjelölt korábban. Corvus rettentő aranyosnak találta, ahogy izgatottan mesélni kezdett. – Írtam apámnak azzal kapcsolatban, hogy az anyám hogyan érkezett Panembe. – Corvus a lány mögé lépett, ha akarta volna, simán átkarolhatta volna a derekát, az állát meg a vállára tehette volna. A lányok imádták, ha így ölelte őket, de félt, hogy Johanna mit reagálna rá. Meg aztán így is elég melege volt, hogy csak állt mellette, aggódott, hogy ez a hirtelen jött tűz valahogy kitör belőle és megégeti Johannát is.

– Lapokat küldött, amiken anyám kézírásával vannak jegyzetek. Ezt a könyvet említette, ezen az oldalon kell lennie a dolog nyitjának. Azt találtam, hogy előfordulnak ilyen balesetek. Fogd meg egy picit a könyvet! – kérte. Corvus átvette a kezébe a könyvet és érdeklődve figyelte, ahogy Johanna a két keze segítségével bemutatta a megoldást. – Látod ezeket a réseket? – Megmozgatta az ujjait, Corvus elmosolyodott. – Ezek a határok, ahol a mágia fala vékony. Úgy fest, anyám kísérletezgető barátnője véletlenül talált egy ilyen helyet…és megtörtént a baj, Panembe kerültek. Azt hiszem, csak bizonyos varázslatok hozhatnak létre ilyet, de úgy fest, nekik véletlenül sikerült. Ha jól tudom, Kit Bellnél, a házánál ritka erősek voltak a spirituális és egyéb mágikus meg különleges terek, így történhetett a véletlen utazásuk.

Johanna várakozón pillantott rá, ő pedig ráébredt, hogy egyáltalán nem arra figyelt, amit a lány mondott, hanem hogy hogyan mondta. Hümmögött.

– Érdekes. – Belelapozott a könyvbe, próbálta gyorsan átfutni a szöveget. Amikor úgy gondolta, ennyi elég, visszaadta. – Köszönöm, hogy elmondtad.

– Ennyi? – Johanna felháborodottnak tűnt. – Corvus, amit találtam az zseniális! Hol a korábbi lelkesedésed? Pörögj föl, Black! – Corvus úgy gondolta, Johanna kettejük helyett is pörög. A lány elészökkent, megragadta a vállait és erőteljesen megrázta. Villámcsapásként érte az érintés, Johanna ujjainak szorítása. Elhúzódott. Felkavarta a sok egyszerre rá törő érzés.

– Nagyon ügyes vagy, Johanna – nyugtatta meg zavarodottan. Megfordult és az ajtó felé indult. Úgy érezte, muszáj valakinek kiöntenie a szívét. – Nem láttad Sagittát?

– Nem – hangzott Johanna rideg válasza. Corvus nagyon sajnálta, hogy így kell otthagynia a lányt, de úgy gondolta, menten elveszti az eszét. Szinte menekült a Griffendél klubhelyisége felé.

Szerencséje volt, húga épp szembe tartott vele a folyosón. Wood sétált mellette, mindketten nevettek. Corvus szemöldöke összeszaladt, de most nem akart ezzel foglalkozni.

– Sagitta, segítened kell! – kapta el húga karját, aki meglepődött, de az arca rögtön felderült és a nyakába ugrott. Corvus átkarolta vékony derekát és magához húzta.

– Jobban vagy, Cor! – kiáltott föl boldogan Sagitta.

– Igen. Nem. Talán. Azt hiszem. Fogalmam sincs. Segíts, kérlek! – Szinte rimánkodónak hallotta a saját hangját. Sagitta elhúzódott és mélyen a szemébe nézett. Koncentrált, valószínűleg legilimenciával próbálkozott, de nem volt még olyan ügyes.

– Segítek, persze. – Woodra sandított, aki felvont szemöldökkel nézte őket.

– Örülök, hogy jobban vagy, haver – mondta, és megveregette Corvus vállát. Corvus rá akart vigyorogni, de csak egy grimaszra futotta. – Találkozunk este, Gitta – biccentett a lány felé. Corvus idegessége ellenére is majdnem elnevette magát.

– Gitta? – Efölött egyszerűen nem tudott elsiklani. Sagitta elvörösödött, meglökte a vállával, majd benyitott egy ajtón.

– Üres, ide bejöhetünk – mondta inkább. Corvus figyelmét nem kerülte el a válasz elől való kitérés. Majd később még emlékezteti rá.

– Félek – bökte ki, és a tenyerébe temette az arcát.

– Ó, kedvesem, semmi baj – ölelte át óvón Sagitta a derekát. Magas lány volt, de nem magasabb Corvusnál. – Pyxisnek semmi baja nem lesz. A testvérünk, a legerősebb nő, akit valaha ismertem….

– Igen, igen tudom… – motyogta Corvus, és hirtelen bűntudata támadt, amiért nem inkább a nővére miatt aggódik. Önzőnek érezte magát, hogy a saját érzéseivel foglalkozik.

– Nem ez a baj – jött rá Sagitta. – Hadd halljam, Cor, hátha tudok segíteni! – A vállának döntötte a fejét és hozzábújt. Egy ideig némán álltak, Corvus leengedte a karjait, átfogta húga hátát és megsimogatta. Aztán Sagitta megragadta a kezét és egy padhoz húzta. Felültek rá, egymás mellett kuporogtak, mint két madárka. Corvusnak régi emlékek jutottak az eszébe – Rőtvárban korlátokon és faágakon ücsörögtek így, néha Azura is velük volt. Ritkán volt mindhármuknak egyszerre szabadidejük, de azokat az ajándék órákat mindig rendesen kihasználták.

– Attól tartok, szerelmes vagyok – szaladt ki a száján, mielőtt megfogalmazhatta volna magában. Ez így, ebben a formában még nem volt tálalásra kész. Sagitta kuncogni kezdett.

– Ez olyan nagy baj? A nagy Corvus Black szívét valaki végre valahára meghódította?

Corvus rámeredt kacarászó testvérére.

– Ez miért olyan vicces? – kérdezte duzzogva.

– Na, ne sértődj meg, Corvus! – kérte nevetve Sagitta. – De hát ez nem baj. Miért lenne baj? Ki az illető? Együtt vagytok már? Mióta? Ismerem?

Corvus feje kezdett belefájdulni a lány kérdéseibe.

– Johanna Mason – mondta ki az egyetlen kérdésre a választ, amire szívesen felelt. Élvezte, hogy kimondhatta Johanna nevét. Ettől kicsit a magáénak érezte a lányt. Nem számított Sagitta reakciójára: fintorgott.

– Mason? Komolyan ő? Azt hittem, Sirius miatt kavarsz vele…

Corvus az ölében összekulcsolt kezeire bámult. A szeme sarkából látta, hogy Sagitta elszörnyedő arcot vág.

– Eleinte úgyis volt… gondoltam, egy kis bájolgás, és mindent elmond, amire szükségem van, aztán lezárom a dolgot és békében elválunk.

– Ezt nem kommentálnám – jegyezte meg gúnyosan Sagitta. Sóhajtott egyet. – De hát miért baj az, ha úgy érzed, tényleg szereted Masont? Egy csomó barátnőd volt már…

– Igen, de az mind más volt – szögezte le gyorsan Corvus. Nagy levegőt vett és hagyta, hogy kicsússzon a száján az egyik legféltettebb titka: – Én sose voltam szerelmes. – Sagitta kérdésre nyitotta a száját, de ő fölemelte a kezét, hogy elhallgattassa. – Sok barátnőm volt, igen, ez igaz. De… egyiküknél sem éreztem azt, amit most Johannánál. A legtöbb lány még csak nem is tetszett vagy érdekelt. Egyszerűen nem tudtam nemet mondani a sok vágyakozó tekintetnek, nem akartam őket elszomorítani. Meg aztán féltem is nemet mondani… Te még nem emlékezhetsz rá, de… Szóval anyánk nem épp a legfinomabb módszerekkel jutalmazta apánkat, amikor az nemet mondott…

– A szüleink miatt nem mertél igazi kapcsolatba kezdeni? – kérdezte óvatosan Sagitta és a fiú térdére simította a tenyerét.

– Igen. És mert nem akartam senkit megbántani – tette hozzá Corvus, mert úgy gondolta ez azért elég fontos tényező.

– És nem bántottad meg őket, amikor ejtetted őket egy másik lány után?

– Voltak ebből konfliktusok. De a nyáron az összes függőben lévő kapcsolatomat lezártam. Elegem volt az egészből és megfogadtam, hogy már nem érdekelnek a lányok.

– Aztán jött Mason…

– Igen. Nem ájult el tőlem rögtön.

– És ezen meglepődtél.

– Nem szoktam hozzá – vonta meg a vállát Corvus. – Amikor meg megpróbáltam megcsókolni…pofon vágott.

– Te smároltál vele? – kerekedett el Sagitta szeme.

– Nem, most mondtam: csak próbáltam. De megütött – mesélte elkeseredve Corvus, ahogy visszagondolt arra az esős őszi délutánra. – Ekkor egy kicsit eltávolodtunk, pedig én bocsánatot akartam kérni, mert tudtam, hogy hibáztam… akkor már volt bennem egy érzés, kavargott…és most rámborult az egész, elöntött és nem tudok ezzel mit kezdeni. Ez a baj.

– Édesem! – Sagitta csilingelőn fölnevetett és átkarolta Corvus vállát. – Ez nem baj. A szerelem jó dolog.

– Miért, te…? – Corvus lassan összevonta a szemöldökét, ahogy összeállt a kép lelki szemei előtt. – Te meg Wood!

Sagitta elpirult.

– Nem kell kiabálni, Corvus!

– Komolyan? Te meg Wood? – Corvus elámult. Soha nem gondolta volna, hogy a hugicája meg az egyik legjobb barátja együtt… – Mióta?

– Hát… nem tudom… – Sagitta láthatóan zavarba jött. A nyaka és az arca is tiszta piros volt, Corvus pedig remekül szórakozott. – Na jó, visszatérve Masonre: ő is kedvel téged, tudod, ugye?

– Kedvel? – lepődött meg Corvus. – Szerintem nem szeret túlságosan… – Jeges félelem markolt bele a szívébe. Nem akart arra gondolni, hogy Johanna esetleg nem szereti őt. – Inkább menjünk! – ugrott le a padról. – Még beszéljünk erről, de mára elég lesz ennyi…

Az ajtóban állva felöltötte szokásos vigyorát, és bár kicsit belefájdult az állkapcsa, kényelmesnek érezte a folyamatos gúnyos vigyorgás álarcát. Megnyugtatta.

– De most komolyan, te meg Wood?