1. fejezet
Lis, 18:32 perc, erdő
Tizenegy és fél perccel azelőtt, hogy Lis Howardot
elrabolták volna, a lány a nyári erdőben csavargott, és közben, mint a legtöbb tinédzser,
a szüleit szidta.
– Jó lesz, ne aggódjatok, élvezni fogjátok! –
ismételte affektálva a Howard házaspár oly sokszor elhangzott szavait, és
átlépett egy halkan csörgedező patakot. Leguggolt, nem törődve azzal, hogy
szoknyája szegélye belelóg a vízbe, és egy kőre támasztotta a fényképezőgépét.
Állítgatta a fókuszt, hogy tökéletesen megörökíthesse a víz fölé lógó fűszálon
mászó hangyát.
– Ja, Elaine élvezi is – dünnyögte, és kattintott
párat a géppel. – Fél nap sem telt el, máris mindenki imádja…
Azt nem tette hozzá hangosan, hogy fél nap sem telt
el, őt meg máris mindenki utálja, mert megpillantott egy lapos kövön napozó
gyíkot, és nem akarta elijeszteni. Közelebb lépett, és még pont sikerült
elkapnia a pillanatot, ahogy a gyík a fejét fölemelve megmártózik a napfényben,
mielőtt durva hangok csendültek volna és a kis hüllő sebesen szedve a lábait
eliszkolt a burjánzó aljnövényzet biztonságot nyújtó menedékébe.
Lis fújtatott. Fogalma sem volt, kik járnak ki az
erdőbe kiabálni, és őszintén szólva nem is érdekelte túlságosan. Biztos helyiek
– nem volt nehéz felismerni az olasz nyelvet. Talán majd ő is megérti, miért
jönnek ki ide ordibálni, ha elég időt tölt el itt. Megborzongott. Ez még csak
az első nap a huszonnégyből, és valószínűleg már ma kap egy fekete pontot,
amiért szó nélkül lelépett az erdőbe. Megint kirázta a hideg. Hiszen már egy
van egy hatalmas fekete pontja…ó, bár ne kiabált volna az anyjával aznap! Akkor
Mrs. Howard észrevette volna a járdáról lelépő öregasszonyt…
Igen, elképesztően nagy fekete ponttal kezdte ezt a
nyelvtábort. Nem értette, hogy lehet olyan szerencsétlen, hogy pont annak
az öregasszonynak a párját fogta ki kísérő tanárnak.
Megrázta a fejét, és tovább indult a patak mentén.
Megpillantott egy színes pillangót, és követni kezdte. A szép szárnyú lepke
szép képek ígéretével csalogatta, ő pedig készenlétben tartva a
fényképezőgépét, engedelmesen ment utána.
– Mindjárt megvagy – lehelte diadalmasan, amikor a
pillangó leszállt egy ágra. Lis kidugott nyelvvel közelített rá gépével a
szépségre, de mielőtt lenyomhatta volna a gombot, újból zajongás támadt, és
elriasztotta a pillangót. – A fene essen beléjük – morogta Lis, és körbenézett,
hogy merre repült a prédája. A lepkét nem látta meg, viszont a csodás tájra
felfigyelt: zöldellő szőlőültetvények szaladtak végig a dombokon; a szőlősöket
sziklás falak választották el az erdőtől; az ég búzakék volt, a nap ragyogott.
Nem messze Listől legalább tíz méteres meredek sziklafal futott lefelé, a
szőlősök irányába.
– Remek! – füttyentett Lis, és már emelte is a
gépét, de heves szóváltás hangjai ütötték meg a fülét. Megint azok az őrült
olaszok, gondolta magában. Jobbra fordította a fejét, és látta, hogy két férfi áll
úgy öt méterre tőle, az erdő szélén, a sziklák közelében. Az egyik fickó kék,
kantáros nadrágot viselt, és szalmakalapot, a másik öltönyt és fekete
napszemüveget. Furán festettek egymás mellett, de megragadták Lis
művészfantáziáját, és az arca elé tartva a fényképezőt, képeket készített
róluk. Nem kért tőlük engedélyt, majd utólag rákérdez és megmutatja nekik a
fotókat. Jobbra lépett, balra, leguggolt, lábujjhegyre állt, a kalaposra
fókuszált, majd a napszemüvegesre.
Aztán az ujja rápréselődött a gombra, a gyomra pedig
öklömnyire zsugorodott. A napszemüveges hirtelen a szalmakalapos arcába vágta
az öklét, mire az megtántorodott, a szalmakalap lehullott a mögötte húzódó
mélységbe. A férfi az arcához kapott, vér folyt ki az orrából; aztán
visszatámadott: megtaszajtotta a napszemüveges mellkasát, akinek előbb a
napszemüvege zuhant a pórul járt szalmakalap után, majd iszonyatos ordítás
kíséretében a teste is.
Mindez körülbelül tíz másodperc alatt történt. Lis a
sokktól mozdulni sem tudott – az ujja sem mozdult a gombról. A dulakodás és
vitatkozás élénk hangai után beálló csöndet megszakítva halk kattanás jelezte,
hogy a gép sorozatfelvételt készített.
Francba! – szitkozódott magában, és
imádkozott a fotósok védőszentjéhez (már ha létezett ilyen), hogy legyen süket
az exszalmakalapos alak.
Amikor az még további tíz másodpercig nem fordult
hátra, csak a térdére támaszkodva meredt a mélybe a kalapja, a napszemüveg és
az öltönyös fickó után, Lis fellélegzett.
Kár volt.
Már épp elkezdett volna hátrálni a fák közé,
reménykedve, hogy feltűnésmentesen sikerülni fog, amikor éles vijjogással
madarak röppentek föl a közeli bokrokból. Az olasz férfi meglepően gyorsan
perdült meg. Most, hogy szemből, kalap nélkül is látta, Lis észrevette ősz
haját, napbarnított, színes festékfoltos bőrét és szinte fekete szemét.
– Kezit csókolom! Én…nem beszélni…italiano –
makogta Lis, zavartan nevetgélve. Az olasz láthatóan elsápadt, és
összeszorított ajkakkal megindult a lány felé. Döngő járása dühös, nagytermetű
bikáéhoz hasonlított.
Lis okos lány volt, hamar felfogta, hogy most kell
hasznosítania minden testnevelésórán szerzett tudását, és futásnak eredt. Egyik
kezével a gépét szorította a mellkasához, másikkal a szoknyáját csippentette
fel.
– A francba, a francba! – mantrázta, mintha a
káromkodás és dühöngés megmenthetné. Rohanás közben úgy szidta magát, ahogy a
nővére szokta őt veszekedéseik alkalmával (ostoba, bolond, féleszű, ésatöbbi…),
aztán egy idő után már a turkálóból szerzett, csinos hosszúszoknyáját hordta el
mindennek, amiért az beleakadt minden kiálló szúrós ágba és tövisbe.
A menekülés első pár másodpercében még hallotta a
csapáson dübörgő súlyos lépteket, de nemsokára csak a saját zihálása és saját
csizmájára aggatott láncok csörgése zavarta meg az erdő nyugalmas csöndjét. Egy
fának dőlt, nem törődve azzal, hogy a kérge csúnya nyomot fog hagyni a bőrén,
ahogy fájó erővel préseli a hátát a törzsnek. Nagy levegőket vett, hogy
lelassítsa légzését. Öt percet várt, de az öltönyös ember gyilkosa nem bukkant
fel. Megkönnyebbülve lépett elő a fa mögül, szemével már a következő probléma
megoldását kutatta. Történetesen, hogy merre kell visszamenni a szállásra, hogy
ott szólhasson a tanárainak, akik majd értesítik a helyi hatóságokat a
gyilkosságról.
Csak kár, hogy amikor nekivágott az erdőnek, nem az
volt a legfontosabb, hogy tudja, merről jött.
Lépésre emelte a lábát, de letenni már nem tudta –
egy kéz a csuklójánál fogva visszarántotta.
– Nehogy kitörd nekem a bokád, bambino –
figyelmeztette egy reszelős hang. Lis lenézett a lába elé, és látta, hogy egy
kisebb mélyedésbe esett volna bele, ha újdonsült ismerőse nem húzza vissza.
Sóhajtott, és a fejét csóválta.
Mindig figyelj a lábad elé, ne csak akkor, amikor
fényképezel! – fedte meg magát. Az olasz szembe fordította magával, és Lis
belebámult a már-nem-szalmakalapos ember arcába.
Megköszörülte a torkát, és valami frappáns, mindent
megoldó megjegyzésen gondolkodott. A férfi azonban még előtte megszólalt,
kertelés nélkül szegezte neki a kérdést, ahogy egy bérgyilkos szegezné a kést
az áldozat torkának.
– Felvetted?
– Dehogy! – próbált legyinteni Lis azzal a kezével,
amit a fickó szorongatott. A másikkal ő szorongatta a fényképezőgépét, és
elhatározta, hogy soha az ég világon nem adja ki a kezei közül.
– Velem jössz – jelentette be a férfi. A hangja éles
volt, de a mondat végére elcsuklott. Lis lába is majdnem összecsuklott, ahogy
kelletlenül követte az olaszt.
– Megyek magával, de úgy sokkal könnyebben menne, ha
elengedne! – ajánlotta, és már törte is a fejét, merre tudna legegyszerűbben
elszökni, de a fickó minden bizonnyal nézett filmeket, mert csípőből elutasította
az ötletet.
– Persze, hogy leléphess, mi? – horkant föl. Lis
szája megremegett, és akaratlanul is kibukott belőle a kérdés.
– Engem is meg fog ölni?
Nem látta a férfi arcát, pedig sokat segített volna
a lelkiállapotán, ha látja, hogy reagál a mondataira.
– Még nem tudom – felelte olyan komoran és sötéten,
hogy Lis inkább befogta a száját. A francokért kellett neked elcsászkálni!,
korholta magát. Ha a helyeden maradtál volna, ha beköltöztél volna Elaine
szobájába, ahogy kérte, ha te is barátok után néztél volna, ha…
Tíz percig mentek az erdőben. Lis ezúttal minden fát
és kiálló gyökeret az emlékezetébe vésett, hogyha esetleg menekülésre kerülne a
sor, akkor könnyebb legyen a dolga. Nem kérdezte hova mennek, mert ő is nézett
tévét – egy igazi, gyakorlott gyilkos és fogva tartó úgysem árulná el.
– Megjöttünk – közölte egyszer csak az öreg, és
olyan hirtelen torpant meg, hogy Lis akaratlanul is beleütközött.
– Elnézést, uram – hebegte, és egy pillanatra azt
hitte, most rebegte el utolsó szavait, mielőtt ő is a sziklák tövében landol.
Elég béna utolsó szavak, meg kell hagyni, gondolta keserűen. Az olasz
megfordult, és Lis a földre vetette magát, hogy nehezebb legyen a férfi dolga.
Mivel az még mindig fogta a karját, őt is majdnem a földre rántotta.
– Mit rángatódzol, bambino?! – mérgelődött a
férfi, azzal talpra állította a lányt. Erősebben fogta a csuklóját. Lis bele
sem mert gondolni, hány napig lesz ott a vaskos ujjak nyoma. A másik kezével
Lis felkarját ragadta meg, és balra kezdte vezetni, egy tornácos, pincelejárós,
vörös muskátlikkal díszített ház felé. Nem tűnt nézett ki, ahogy az ember egy
őrült, kegyetlen gyilkos otthonát képzeli el. Sőt, normálisnak volt mondható,
Lisnek még tetszett is. Jó képeket lehetne róla készíteni, futott át az agyán.
Egy fadeszkákból készült, fehérre festett kerítés
kapuján mentek be, aminek az elején egy kis festett szőlőlevelekkel ékesített
fatábla lógott. Szép, kacskaringós betűkkel csak ennyi állt rajta: Boscorelli.
Ez lehet a fickó neve, okoskodott magában Lis. Boscorelli végigvezette egy
kitaposott ösvényen, és a ház alatti, kövekkel szegélyezett faajtókhoz érve
elengedte az egyik kezét.
– Itt maradsz – jelentett be ellentmondást nem tűrő
hangon, és belökte a pince ajtaját. Lis nem értette, miért nincs kulcsra zárva.
Talán a gyilkosok nem zárják a házukat, mert senki nem meri őket kirabolni,
gondolta. Boscorelli List is belökte a már nyitott ajtón, és a lány egy
koromsötét helyiségben találta magát. Hosszú szoknyájában természetesen orra
esett, lehorzsolta mindkét térdét és az egyik tenyerét – a másikkal a
fényképezőgépét óvta. Nem látott semmit, de az erős szőlőillatból és a ház
körül futó szőlőültetvényekből ítélve borospincében lehetett. Boscorelli
lapátkezével benyúlt, visszahúzta az ajtószárnyat, és egy lámpakapcsolóra
tenyerelt. Fények gyúltak, és Lis látta, hogy igaza volt: boroshordók és
borosüvegekkel megrakodott polcsorok húzódtak a teremben.
– Mindjárt visszajövök, hozok neked ebédet – ígérte
az olasz. Az ajtó becsukódott, mielőtt Lis tiltakozhatott volna. A lány fáradt
és mérges volt, nem éhes. Az ajtóhoz rohant, és dörömbölni kezdett, amíg a keze
meg nem fájdult és a torka be nem rekedt.
– Engedjen ki! Engedjen már ki! Nem kérek enni! Nincs
is ebédidő, maga idióta! – ordibálta, de nem hitte, hogy Boscorellit érdekli ő,
az idő, vagy a válogatott sértések.
Talán, ha elárulnám, ki vagyok,
morfondírozott magában, akkor megijedne és elengedne. Aztán sóhajtott,
és szembesítette magát az igazsággal: ha Boscorelli megtudja, hogy Dom Howard
lánya, nemhogy megrémülve kergetné el otthonról, hanem rögtön csörögne is a
Howard irodába, hogy húszmillió dollárért átvehető a kicsi Lis.
Amikor megfájdult a keze és berekedt a torka, még
folytatta egy kis ideig a zajongást, de egyre erőtlenebbül és reménytelenebbül.
Boscorelli olasz, biztos sokáig főzi a tésztát vagy valami. Fújtatott. Miért
adna neki egy emberrabló ebédet?
– Mert olasz – válaszolt magának. – És ők mindig
esznek – zsörtölődött. Teltek a percek, de sem az emlegetett ebéd (ami már
inkább vacsora lett volna) nem érkezett, sem Boscorelli.
Elfogta az éhség, ahogy sorra eszébe jutottak a
finomabbnál finomabb olasz ételek – pizza, tészta…Nagyot kordult a gyomra.
– Nem is biztos, hogy emberrabló – gondolkozott
fennhangon, hogy elnyomja hasa korgását. Lis szerette hallani a hangját, amikor
egyedül volt, így kevésbé érezte magányosnak magát. – Talán csak azért zárt be
ide, mert láttam, hogy megölt valakit…
Erre a gondolatra elszorult a torka. Eddig bele sem
gondolt, mit látott, csak azon törte a fejét, hogy szabadulhatna meg a
leggyorsabban.
– Láttam valakit meghalni – suttogta, és lerogyott
az ajtó tövébe.
Nem akart erre gondolni, mert akkor biztosan sírva
fakad, az elméjére a pánik ködje száll, és akkor mit fog tudni tenni a
szabadulása érdekében? Semmit. A szabadulása fontos dolog a halott
napszemüveges fickó számára is – ha Lis Howard nem menekül meg, akkor Mr.
Napszemüveg halálának körülményei sem kerülnek napvilágra. Boscorelli biztos
olyasmivel fog holnap, vagy talán még ma beállítani a rendőrségre, hogy az a
férfi megcsúszott és összezúzta magát a sziklákon. Véletlen baleset az egész.
Igen, igen, borzasztó sajnálatos, de hát ez van. Veszélyes a környéknek ez a
része, minek ment olyan helyre, ahonnan ilyen könnyen lezuhanhat? Hát ki itt a
hibás – az, aki oktondi módon az életét kockáztatta a szép kilátás érdekében,
vagy az, aki megtalálta és jelentette az ügyet rendőrségnek?
Lisnek felfordult a gyomra, már hirtelen nem is
gyötörte annyira az éhség. Elővette a fényképezőgépét, hogy valamivel lekösse a
figyelmét, amíg Boscorelli újból föl nem tűnik. Nem akarta most átkutatni a
helyiséget, mert félt, hogy az olasz akkor nyitna rá, amikor épp megpróbál
kimászni a szellőzőn. Különben sem volt ereje hozzá, a lábai és karjai mintha
zseléből lettek volna.
Lassan nyomogatta a gépét, nézegette a délután során
készített képeit. Egy virág. Egy bogyó. Virág és bogyó. Virágok. Bogyók.
Virágok és bogyók.
Katicabogár ebből a szemszögből, katicabogár abból a
szemszögből. Levelek, katicabogárral a háttérben és katicabogarak levelekkel a
háttérben.
Egy madár. Egy pókháló. A patak vize. Buborékok a
patakban. Kövek a patakban. Hangyák sora. Fűszálak.
Hangya egy fűszálon a patak felett.
Egy napozó gyík.
Egy elmosódott kép egy színes szárnyú pillangóról.
Egy szalmakalapos és egy öltönyös, feketített
lencséjű napszemüveges férfi áll egymással szemben a szakadék szélén. Az egyik,
mint egy kertész, a másik mint James Bond. A következő képen James Bond mozdul,
utána az ökle a kertész arcában van, majd a kertész kalapja a levegőben száll,
utána a kertész előrelép, a kezei James Bond vállán, ezután a napszemüveg
repül, látni lehet egy kép erejéig a kitérni próbáló, az erdő felé forduló
James Bond arcát (jóképű, harmincas végeit taposó férfi fekete hajjal, fekete
borostával, fekete szemmel és fehér bőrrel), végül James Bond, akárcsak egy
igazi filmhős, széttárt karokkal zuhan a semmi felé, szája nyitva, láthatóan
ordít, szeme feketéje még képen keresztül is olyan élesen hasít az emberbe,
mintha őt okolná a haláláért. Lis szeméből könny csordult ki a legutolsó képet
bámulva. Végigsimított James Bond arcán. A fotóból kiderült, hogy ő, a
kamerájával a kezében volt az utolsó, amit a férfi látott. Reszketegen
sóhajtott.
Talán a napszemüveges utolsó gondolata az volt, hogy
az a lány majd tisztázhatja a halálának körülményeit, lebuktathatja a kegyetlen
gyilkost. Nagy kesergésében Lis ráközelített a férfi arcára, hogy minden
vonását az arcába véshesse, ha egyszer majd kikérdezik a rendőrségen.
Ahogy a férfi arca betöltötte a képernyőt, Lis a
könnyei által elhomályosított arckifejezést bámulta, és újra végiggondolta, mit
gondolhatott magában a fickó halála előtti utolsó pillanatokban.
– Ez az őrült elvette az életem, dögöljön meg –
hangosította ki James Bond lehetséges gondolatait. Szipogva és érthetetlenül
beszélt. Kitörölte a könnyeket a szeméből, és amikor újra a napszemüvegjét
vesztett napszemüveges szemébe nézett, jeges marok szorította össze a szívét.
Nem mondta ki hangosan, de szinte hallotta, ahogy a
férfi őt, a fénykép készítőjét akarja felnyársalni az utálattól izzó
tekintetével, mintha miatta halt volna meg. Mintha Lis lett volna a hibás,
amiért Boscorelli lelökte a szikláról. Talán tényleg Lis hibája volt – nem
szólt közbe, pedig ezzel talán megakadályozhatta volna a gyilkosságot. Talán
mégis csak meg kellett volna kérdeznie, szabad-e fotózni. Akkor a
napszemüveges, James Bond olasz kiadása még most is élne, és Lis nem poshadna
egy borospincében, várva Boscorellire.
Ó, a fene egy meg! – képzelte el Lis, ahogy
James Bond káromkodik. Szinte érezte, ahogy összefonódik a tekintetük, és az a
tömény utálat, ami a férfi szeméből áradt, teljesen behálózta.
Letette maga mellé a gépet, és zokogni kezdett.
