Hóvár Vége ~ 1. rész

1. rész

A támadás előszele

Hóvári James a zsebébe gyűrte a nagyvonalakban megrajzolt térképet, magára kanyarította köpenyét, és kiállt az ablakba. A falon függő, jégből faragott óra háromnegyed tizenkettőt mutatott – épp elég ideje maradt Jamesnek és a húgának, hogy kiérjenek az erdőbe.

James kimászott az ablakba. Vett egy mély levegőt, kiélvezte az éjszaka hűvösét. A Hold ezüstös fénnyel világított rá, a csillagok apró aranypettyekként ragyogtak. A fenyőerdő hátborzongatóan festett, mindent vastagon beborított a hó. James összehúzta a szemét: rendben, azon a fatörzsön ott van még a kékkel festett hópehelyük.

Nives szobája egy emelettel volt Jamesé alatt. Mivel a szüleik és a szobáikat őrző őrök egészen biztosan nem támogatták az éjszakai kalandot, kénytelen volt kastélyon kívüli utat keresni és bejárni a húgához.

Felállt, belekapaszkodott az ablakkeretbe. Vastag kesztyűjét nem kezdte ki a hideg, viszont az arcát annál inkább. Hozzászokott élete elmúlt tizenegy évében, de azért mindig vágyakozott egy kis napsütés, szavannák és homokos tengerpartok után.

Hóvárat hatalmas kövekből építették, és mivel a nagyanyjuk mestere volt a télnek, rengeteg jégfaragvány díszítette a falakat. James most ezekbe kapaszkodva rugaszkodott el a párkányról, és szorosan a csúszós, érces falnak lapulva nekiállt lesiklani egy emeletet.

Ha ő is örökölte volna Elza mama erejét… hát akkor most nem félne annyira, hogy lezuhan az irdatlan mélységbe. De mivel őt az adottságai és életkora miatt anyjuk nővére, Christabel néni kezdte el tanítani, csak a sötétben való repülésre számíthatott – volna, ugyanis ami azt illeti, nem éppen brillírozott repülés terén.

Mire leért a húga erkélyére, a hideg ellenére is csatakosra izzadta magát. Szerencsére bent lobogott a kandallóban a tűz, James rögtön meg is rohamozta az előtte álló karosszéket. Felkapta belőle a díszpárnát, és a húgához vágta.

– Ehh… – hallatszott a párnába fojtott válasz.

– Nives – suttogta James –, lemaradunk!

– Jaj.

James hamar belátta, hogy távolról nem fog sikerrel járni, így kénytelen-kelletlen otthagyta a meleget árasztó kandallót, és a testvére ágyához ment.

– Gyere, Nives! Jéghold; emlékszel?

A jéghold szóra a kislány egyből megébredt.

– Jéghold – ismételte, és lassan kinyitotta jégkék szemét. James néha sajnálta, hogy neki anyjuk barna szembogara jutott, de hát ilyen az élet. A kislány felült, szőke haja hatalmas kusza szénakazalban állt össze a feje tetején. James most örült, hogy neki rövid, sima barna haja van, ami nem viselkedik ilyen rendetlenül.

– Fel vagyok öltözve – állapította meg Nives. James levette az ágy mellett álló fogasról a húga köpenyét, és átnyújtotta neki.

– Hercegnő – bókolt szórakozottan. – Néha komolyan azt lehet hinni, hogy mormota vagy. Talán még náluk is mélyebben tudsz aludni.

– A mormoták alusznak téli álmot, igaz? – kérdezte Nives, és a köpeny után bundás cipőjét vette föl. James türelmetlenül dobolt a lábával, és visszatért a hideget beeresztő ablakhoz. Lehúzta kesztyűit remegő kezéről.

– Igen, alusznak – mondta, kiemelve húga tudatlan szójárását. A kislánynak nem tűnt fel a gúny.

– Egészen biztosan? – pislogott inkább.

– Igen – bólintott James idegesen. – De most tényleg ez a legfontosabb, kicsike? Gyere, el fogunk késni.

Nives egy pillanatig nem válaszolt, csak bambán bámult az ablakra, amihez lassú léptekkel közeledett.

– James…

– Igen? – A fiú a száját harapdálta. Mindjárt komoly varázslatot kell elvégeznie, erre Nives pont most kezdi el bosszantani. Annyira jellemző!

– Jamie, én azt hiszem, tegnap láttam egy mormotát az erdőben – mondta a kislány halkan.

– Az nem lehet – ráncolta a homlokát James. – Biztosan összekeverted valamilyen másik állattal. – Megvonta a vállát, és megropogtatta az ujjait. Szörnyű hangja volt, de kellett a feszültséglevezetés. – De most már tényleg gyere, Nives, ha nem akarod lekésni a jégholdat – sürgette tovább a húgát, aki lábujjhegyen odasietett hozzá.

Izgatottan pislogott, úgy tűnt, elfelejtette a mormotákat. James ezt örömmel vette tudomásul.

– Ugye repülünk, James, ugye repülünk?

– Hát, ha szeretnéd… – James igyekezett nagyon magabiztosnak tűnni. Bár elég sokszor csinálta meg ezt a varázslatot kétéves tanoncsága alatt (igazából ezt végezte el és gyakorolta legtöbbször), mégis idegessé tette a tudat, hogy a húga testi épsége van a kezében. Elvégre szörnyen magasan van ez a szoba is, és ha valami félresikerül…

Megrázta a fejét. Mit tanított neki Christabel néni? Hát nem azt, hogy nincs lehetetlen?

James felmászott a párkányra, és maga mellé húzta Nivest.

– Nos, mint a Sötétség Mágusa…

– A Sötétség ifjú Mágusa – kotyogott közbe Nives, és türelmetlenül, mintha nem rá kellett volna várni ezidáig, kihajolt a konkrét semmifelé és lebámult a mélységbe. James elkapta a vállánál fogva, mielőtt egy erősebb szélroham felkaphatná.

– Arra gondoltam, átváltoztathatnálak madárrá. Meg magamat is – összegezte gyorsan a tervet. – Mit szólsz?

Nives megvonta a vállát.

– Hát ha azt mondod, ifjú mágusként ezt tudod a legtökéletesebben varázsolni, én hiszek neked.

– Christabel néni ezt a varázslatot találta a legfontosabbnak. Az átváltoztatást – magyarázta James, talán csakhogy kicsit húzza az időt. Fújtatott, összedörzsölte a tenyerét. Menni fog, biztatta magát.

– Menni fog a repülés azonnal? – érdeklődött Nives.

– Amikor én repültem először, ösztönösen éreztem, hogy hogyan kell.

– Pompás – nyugtázta Nives. – Akkor mehetünk már? – hajolt ki újból.

– Csitt már! – szólt rá James. A húga a szemét forgatta, aztán széttárta a karjait. James az arcára simította szárnnyá formált kezeit.

– Sólyom vagy, én tudom! – mondta a varázserejű szavakat. A kis szőke hercegnő helyett egy kis feketerigó ugrált a párkányon. James elhúzta a száját. Nem épp sólyom, de legalább madár. Az alkarjára vette az apróságot.

– Remélem, nem fogsz megfagyni – jegyezte meg. Nives csipogott, és megcsipkedte James ujjait. Felröppent, és körözött kicsit a testvére feje fölött. A fiú bólintott.

– Én is megyek.

Lehunyta a szemét, és erősen arra koncentrált, hogy karjai szárnyakká válnak, szája helyére csőr nő, a lábai karmokban végződnek és puha tollak fedik a testék.

Tíz másodpercnyi tömény bizsergés után a mutatvány sikerült, bár James gyanította, hogy ő sem sólyomként álldogál a párkányon. Ha lett volna válla, megrántotta volna (hiába intette tőle etikettmániás apja). Kitárta hát szárnyait, és elrugaszkodott a kőről. Nives fekete gombszemekkel bámult rá, és türelmetlenül csipogott.

A levegő konkrétan felkapta Jameset, befurakodott a szárnyai alá és a hátára kapta. Nives boldog rikácsolással követte, hevesen verdesett kis szárnyacskáival.

Elrepültek a várkert, a várárok, egy kisebb mező fölött, majd elérkezett a fenyves. A fák ijesztően is festhettek volna, ahogy az ég felé törtek hegyes és lompos ágaikkal, de James itt nőtt föl, és szerette a helyet.

Egy puha hóbuckában landoltak, a földet érés nem sikerült olyan fényesen, mint a felszállás. Nem esett semmi bajuk, és James a visszaváltozást is ügyesen bonyolította le. Nives izgatottan tapsikolt kesztyűtlen kezeivel, ujjai körül jégszikrák pattogtak.

– Indulás! – szólt James, és a húgát maga után vezetve, a térképét lesve kereste a megfelelő helyre vezető ösvényt. Csöndben, az erdő neszeit hallgatva haladtak előre, közben fel-fellestek az égre, ahol a Holdat már kezdte körbelengeni egy halvány kék fény. A levegő is kezdett egyre jobban lehűlni.

Mire elértek a kedvenc sziklájukig, James szája reszketett a hidegtől, de csak menetelt tovább. A hatalmas követ puha moha borította; egy kis tisztáson állt, őrként a mögötte húzódó mélységes mély résen.

Nives felnézett az égre.

– Mindjárt kezdődik!

Szaladni kezdett, s amikor a sziklához ért, széttárta a karját, átölelte öreg barátjukat. Nives egészen apró kora óta hitt benne, hogy az arandelle-i kőtrollok rokona, hiába cáfolt rá minden körülmény.

James már nem is szólt rá, hogy ne ölelgessen egy élettelen követ.

– A hátadra mászunk, rendben? – gügyögte Nives a sziklának. – És építünk egy kis jégkilátót!

James segített felmászni a húgának, utána a kislány maga mellé húzta őt.

– Kapaszkodj, most én villogok a varázserőmmel – fuvolázta Nives, és már emelte is a magasba fehér kezecskéit. Csuklóját behajtotta, ujjaival zongorázott a levegőben, mire vastag jégréteg vonta be a sziklát. Egyre vastagodott és nőt, James pedig feladva büszkeségét megmarkolta húga vállát, ahogy emelkedésbe kezdtek. Nives precízen emelte őket a magasba – bonyolult kézmozdulatokkal lépcsőt és korlátot varázsolt maguknak. James már csak egy kis önkiszolgáló vacsorás bódét hiányolt.

– Gratulálok! – mondta elismerően, de a bűbájnak még nem volt vége: Nives hóbuckákat is alkotott maguknak, hogy legyen mire ülniük.

– Bizseregnek az ujjaim – rázogatta a kezét a kislány, majd helyet foglalt. James rámosolygott, és leült mellé. Belesüppedt a hóba, szerencsére a köpenye vastag volt és melegítette.

– Nézd, Nives! – mutatott az égre James. – Elkezdődött a jéghold!

A kislány ábrándosan sóhajtott. A Hold ezüstszínét fokozatosan elnyelte a kék egyszerre halvány és erős árnyalata. Az égitest körüli csillagok fehérre változták, fényükkel elkápráztatták a gyerekeket. Olyan érzésük volt, mintha kék dunyhát borítottak volna a világra: minden kékes fényben játszott. A hó fehérje jégkékbe fordult. A fák már nem zöldek voltak, hanem azúrszínűek, törzsük és ágaik királykékek lettek.

– James – rángatta meg bátyja köpenyét Nives, kizökkentve őt a nagy ámulás-bámulásból. A kislány előremutatott. – Azok a fák… nem kékek.

James arra nézett. Valóban, néhány fa nem vált kékké, megmaradt az átlagos kinézeténél. Ha ez nem lett volna elég különös, még rátett egy lapáttal, hogy szélcsendben is izegtek-mozogtak az ágai, de még a gyökerei is.

James összevonta a szemöldökét. Nem kellett kristálytisztán emlékeznie a legutolsó varázsóra minden elhangzott szavára – az óra címe egyébként: Hogy lehet felismerni egy átváltozott varázslót? volt –, így is tudta, hogy nagy a baj.

– James! – Nives hangja rémülten csendült.

– Mi az? – pördült meg a fiú.

– Ott… Mögötted! – kiáltotta Nives, és meglendítette a karját, hogy jégfalat varázsoljon maguk elé. Süvítő hang hallatszott, aztán egy koppanás – egy nyílvessző pattant le a mágikus pajzsról. James kikémlelt a védelem mögül. Testes alakokat látott a kék és a nem kék fák között; fedezékből fedezékbe ugráltak, közben nyilakat lőttek feléjük. Christabel néni szerint minden varázsló képes irányítani a vizet – James azonban sehogy sem boldogult a fagyott vízzel. Ellenben Nives harciasan lövöldözött hógolyókat és jégcsapokat a szélrózsa minden irányába. James tudta, hogy pánikol a húga, és csak véletlenszerűen támadja az ellenséges fákat és embereket.

Az ajkába harapott. Volt egy bűbáj, ami egész jól ment neki a nagynénje szerint; legalábbis a Jelenj meg, Tűnj el! című óra után alaposan megdicsérte. Most egyik fát a másik után változtatta láthatatlanná, amiknek az idegenek hangos puffanások és durva káromkodások kíséretében neki is szaladtak.

Nives kezdett lenyugodni, és James szerint pompásan teljesített, csak ámulni tudott az ügyességén: a jégcsapok és hógolyók elmaradtak, viszont a lány egyetlen intésére jégburok zárult egy ember köré, a másiknak a lábait fagyasztotta a földhöz, a harmadik kardját kicsapta a kezéből.

Egy dologra azonban egyikük sem figyelt fel időben. A hátuk mögötti ártalmatlannak tűnő fákról kiderült, hogy egyáltalán nem azok: földből kiálló gyökereiket súlyos léptekre használva közelítettek feléjük.

Az egyik fenyő ága kinyúlt, elkapta Nives derekát. James rácsapott az ágra a kezével, és megpróbálta elporlasztani a fát, valahogy úgy, ahogy Christabel néni változtatott egyszer porrá egy botot. Sajnálatos módon neki nem sikerült olyan fényesen, mint a nénikéjének. A gonosz faág húzni kezdte a vadul csapkodó és kiáltozó Nivest; James hiába kapott utána, elvesztette az egyensúlyát, és a húga által varázsolt jégkorlátnak tántorodott. Recsegés-ropogást hallott, a következő pillanatban pedig arra lett figyelmes, hogy nincs se talaj, se jég a talpa alatt.

A szakadék nagyon mély volt. James másodpercekig zuhant, mire a teste reagált a történésekre. Kapálózni kezdett, és megpróbált úgy mozdulni, ahogy Christabel néni tanította repülésórán. Térdeit behajlította, a fejét megemelte, hogy fölfelé szálljon, a karjait széttárta, hogy egyensúlyozzon velük. Rövid idő után abbamaradt a sebes zuhanás, James lebegett. A biztonság kedvéért megkapaszkodott egy kiálló sziklában, és felhúzta magát a vékony peremre. Hanyatt feküdt, köhögött és próbálta visszanyerni a lélegzetét.

A húgomat elfogták…

Muszáj volt mély levegőket vennie, hogy értelmezze a gondolatait és a történteket.

Hóvárat megtámadták – hogy kik, az James számára rejtély maradt. Annyit tudott csak, hogy ki kell szabadítania a húgát, akárkik ejtették is foglyul.

Előhúzta az övéből a kését, amit nem is olyan régen Christabel nénitől kapott. Az asszony azt mondta, varázsereje van. Hortensia Pollimon barátnőm készítette, márpedig ő a fémek mestere. Jamesnek csak halvány fogalma volt arról, ki az a Hortensia Pollimon, de remélte, hogy valóban kitűnő pengét készített. Értékelte volna, ha valami varázslatot is csempészett volna bele, de ez csak akkor derülhetett ki, ha használja.

Felült, majd talpraállt, megfeszítette az izmait. Felszálláshoz készülődött. Amikor újra a levegőt szelte, nem érezte a hideget, sem a testében lüktető fájdalmat.

Mielőtt kiért volna a szakadékból, összeszorította a szemét, és elképzelte, hogy láthatatlan. A teste bizsergett, ahogy megtörtént a varázslat.

A támadók eltűntek a környékről; a távolban viszont tűz lobogott. James izzadt tenyerével erősen rámarkolt a tőrje markolatára.

Készen állt rá, hogy akár az életét áldozva is kimentse a húgát a gonoszok kezei közül.

/*/

 Alvar, a jegesalföldi zsoldoskatonák vezére volt. Tűfenyves ura, Rodal utasítására került ellentétbe a hóváriakkal, egyébként semmi baja nem volt velük, még tisztelte is őket. Ez a kislány is, akit elfogtak, tökéletes példája a hóváriaknak: okos, bátor és erős, mint a bivaly. Persze a lányka még annyira nem erős, mint egy bivaly, de egy kilencéveshez képest nagy ereje van. És nemcsak fizikailag – két embere is lesántult a jégvarázslatai miatt. A kislányt kénytelenek voltak leütni, hogy ne pattogjon annyit, így most ott hevert a hóban, köpenyét gondosan ráterítették, csak egy nagy kupac szőttesanyag látszott ki a földből.

Alvart nagyot sóhajtott. Parancsba kapták Rodaltól, hogy mindenkit, akit találnak, öljenek meg, de nem volt szíve végezni ezzel a tökmaggal. Eszébe jutott, hogy hazavihetné Oswald királynak. Jobban mondva annak a lányának, Fridának, hogy legyen egy barátnője. A lányok szeretik, ha tudnak valakivel csacsogni és játszani.

Megrázta a fejét.

Az egyik embere, Erasmus, aki eddig megállás nélkül a kis csöppséget bámulta, megszólalt.

– Mi legyen vele?

Alvar látta rajta, hogy az ő gondolatai is Rodal kegyetlen parancsa körül forognak. Ő maga még egyszer végigfuttatta fejben a terveket, aztán döntött.

– Elvisszük magunkkal. Nem ölünk gyereket.

Erasmus megnyugodva bólintott, és nekidöntötte a hátát egy kék fának. Fölnézett az égre, ahol még mindig szórta kísérteties kék fényét a Hold.

– Bámulatos. Megértem, hogy a kölykök meg akarták nézni.

Alvar egyetértőn hümmögött. Nem volt kedve beszélni, arra gondolt, hány embert kell még megölniük az éjszaka folyamán. Valószínűleg ennek a szerencsétlen kisgyermeknek a családja is odaveszik, akárcsak az a vele lévő fiú, aki lezuhant a szurdokba.

Az őrük, Sigurd kocogott oda hozzájuk, a talpa alatt hangosan ropogott a hó.

– Alvar!

– Mondd.

– Rodal küldött, azt mondta, készüljünk a támadásra.

A zsoldosok rögtön szedelődzködni kezdtek, magukra szíjazták fegyvereiket és pajzsaikat. A hangos recsegést-kopogást követően kislány mocorogni kezdett a ruhakupac alatt, megfordult, szőke haja, porcelánbaba arca kivillant a takarók alól. Sigurd felhördült, amikor megpillantotta.

– Alvar! Mit keres itt Hóvár hercegnője?

Alvar nem hitt a fülének.

– Hogy mondod?

Sigurd vádaskodva mutatott a kislányra. A többiek öltözködés közben figyeltek minden szavukra

– Ez Rodal unokahúga, Alvar. Az öccsének, Eugene-nak a gyermeke. Ha jól emlékszem, a neve Hóvári Nives.

Alvar kifújta a levegőt. Ez nem lehet igaz.

– Ébredezik – jegyezte meg Erasmus, és megigazgatta a fején a sisakját. Alvar odament a kislányhoz, aki nagyokat pislogva nézett körbe a bundák alól. A szája elnyílt csodálkozásában, nyilván nem tudta, hol lehet.

Összepréselte a száját, és segítségkérőn nézett Sigurdra, aki csak a vállát vonogatta.

– Nem éppen úri szállást adtál neki, viseld a következményeit!

Alvar meg akarta ütni, de akkor hangos kiáltás kíséretében felült a kislány, ő pedig védekezőn maga elé rántotta a pajzsát.

/*/

Nives döbbenten nézett ki egy nagy kupac bunda alól. Mégis hol az ördögben vagyok? Akiket látott, egyáltalán nem voltak ismerősek a számára: csupa fonott szakáll és haj, szarvas sisakok, hatalmas kerek pajzsok, csatabárdok, lándzsák… halvány sejtés ébredt benne, hogy kik lehetnek, de a feje annyira sajgott, hogy nem tudott rendesen gondolkozni.

Megérintette a feje búbját: jókora pukli éktelenkedett rajta.

Hirtelen minden eszébe jutott – hogy a testvére hogyan zuhant a szeme láttára a mély szakadékba, hogy hogyan szakították őt le a fenyőfák a jégkilátójáról, hogy hogyan dobták a sisakos katonák elé a hóba, majd ezután hogyan igyekezett sikertelenül szabadulni a nagydarab férfiak fogságából…

Most körülötte a férfiak készülődtek valahova: fémcsikorgást hallott, az idegenek fegyvereket és pajzsokat szíjaztak magukra. Harcba indultak.

Kettő közülük, egy szőke meg egy barna copfos felé indult. Nives idegesen felült, maga elé emelte a kezeit, hogy jégcsapokkal szórhassa meg a közeledőket.

A kezét azonban vastag szőrmekesztyűkkel fedték be, a csuklójára szíjazták az anyagokat. A fogával próbálta szétfűzni a kapcsokat, de erős karok ragadták meg a vállánál fogva, aztán a kezeit a háta mögé szorították.

– Hé! – kiáltott fel, de nem ért vele semmit.

– Úgysem tudsz megszökni, fölösleges próbálkoznod – közölte vele a szőke copfos. Mély, dörmögő hangon szólt, Nives remegni kezdett tőle.

– Hol van a bátyám? – kérdezte, és igyekezett elnyomni magában a reszketve ébredező félelmet.

– Meghalt.

– Hazudsz – vágta rá. Ha valóban így lenne…ha James valóban meghalt volna, azt éreznie kellett volna.

Az ajkába harapott, hogy visszafojtsa a kitörni vágyó kétségbeesett zokogást.

– Induljatok, majd megyek utánatok – mondta a szőke a társainak, miközben egy kötéllel összekötötte Nives csuklóját. – Mindent csináljatok a megbeszéltek szerint, rendben? És akkor nem lesz semmi baj.

– Ki vagy te? – kérdezte a lány gyanakodva. A férfi arcát durva vonások alkották, ajka húsos volt, szeme halványzöld. Akárcsak a hangja, a termete is egy medvéhez volt leginkább hasonlítható; vállai szélesek, karjai izmosak voltak. Bőrpáncél fedte felsőtestét, a hátán pajzs lógott, övén különböző méretű balták függtek.

– Alvar, Jegesalföldi Oswald udvarából.

Nives elfojtotta a nyögését. Jegesalföld?!

A jegesalföldi katonák – nyilván zsoldosok – trappolva otthagyták a tábort, csak a szőke copfos Alvar és egy fekete hajú férfi maradt ott.

Alvar megköszörülte a torkát.

– A családod nem éli túl az éjszakát – tájékoztatta a lányt. – Neked is meg kellene halnod, Rodal holtan akar látni. Nem fogunk megölni, inkább elviszünk Oswaldhoz.

Nives szeme tágra nyílt. Megrángatta a kezét – muszáj kiszabadítani magát, hogy megmenthesse a családját. Talán elég csak fellőnie egy jégkristályt az égbe, az figyelmeztetné a vár lakóit…

– Jó ideig eszméletlen voltál – mondta Alvar. – Tűfenyves katonái rég feldúlták a várba vezető utat.

– Őrült vagy, ha azt hiszed, hogy a családomat bárki is meg tudja ölni.

– Vállaljuk az őrültséget – fújtatott a fekete copfos. Alvar vállára csapott. – Most már mennünk kell, ha el akarjuk kerülni Rodalt…

– Nem mentek sehova! – Egy mély hang harsant a fák közül, Nives összerezzent a rémülettől. Mi az ördögöt művel James?

/*/ 

Jamesnek fogalma sem volt arról, mit csinál. Egy bűbáj segítségével varázsolta mélyre és rekedtre a hangját, de annyira lemerítette a mágia, hogy inkább hagyta a fenébe.

Nives mögé kell lopakodnia, hogy ott átváltoztassa kisállattá vagy láthatatlanná. A késére pillantott, de nem gondolta, hogy lenne annyira éles a pengéje, hogy átszakítsa a zsoldosok bőrmellényét.

A húga tágra nyílt szemekkel fürkészte az erdőt, kereste őt, de nem láthatta, hogy a fákon bujkál. James viszont látta, hogy a kezeit összekötözték – tehát nem tudott varázsolni. Láthatatlanul sem fog tudni elmenekülni a kötél- és bundafogságból, marad hát a kisállattá változtatás.

Nemrég kitűnően megcsinálta, szóval csak semmi idegeskedés. Ügyes lesz.

– Ki az? – üvöltötte el magát az egyik jegesalföldi férfi. Úgy nézett ki, mint egy átlagos jegesalföldi zsoldos – bőrruha, nevetséges fejfedő, nagy copfos haj és szakáll. Ó, és a hatalmas izomkötegeket se felejtsük ki a listából.

James nyelt egyet, az arca elé tekerte a sálját, majd lekúszott a fa tövébe. A tábortűz fénye elrejtette őt a harcosok szeme elől, de nem várhatott sokáig.

Előrenyúlt fedezékéből, Nives homlokára simította a tenyerét.

– Egér vagy, én tudom! – suttogta. Fény villant, a jegesalföldiek felordítottak. James a combjába marva koncentrált, majd összezsugorodott, a világ körülötte pedig megnőtt.

Ujjongásra nem maradt ideje, ugyanis rögtön menekülniük kellett. A jegesalföldiek baltákat és fejszéket ragadtak meg, ő pedig még mindig nem látta, hogy Nives előfurakodott volna a sokréteg takaró alól.

Közelebb sietett, tappancsai fáztak a havon. Halk nyüszítést hallott, mire orrával és mancsaival igyekezett kaparni, megemelni a pokrócokat. Miután nagy nehezen előásta a húgát, az egérszemeivel ránézett és annyit cincogott:

– Nyomás!

/*/

Nives rohant, ahogy csak bírt apró lábaival, az útjelző az orra előtt legyező fekete farkinca volt. Hiába zihált, hiába dolgoztatta izmait, sehogy sem sikerült távolabb jutniuk.

– Okosabb lett volna, ha fehér egerekké változtatsz! – tette szóvá lihegve, mire a bátyja arcon legyintette egérfarkincájával.

– Psszt!

A föld hirtelen megremegett, Nives majdnem megbotlott. A hatalmas jegesalföldi katonák – akik egérmérete nélkül is óriások voltak Niveshez képest – a nyomukban trappoltak, felverték a havat, egy jégdarab majdnem leszúrta Nivest.

Azon gondolkozott, egérként tudja-e a nagyanyjától örökölt varázslatot alkalmazni. Megállt, hogy kipróbálja, de ezzel végzetes hibát követett el.

Az egyik jegesalföldi elvetődött, hatalmas tenyere Nives hátát érte. A kislány rögtön visszaváltozott ember alakba, fulladozott, a levegő kiszorult a tüdejéből, az arca belenyomódott a hóba, ahol nem volt oxigén. Kínosan röhejesnek érezte, hogy ő, Nives, aki a tél mágiáját uralja, így hal meg.

Csak akkor tűnt fel neki, hogy könnyek mossák az arcát, amikor Alvar megragadta a hajánál fogva, és ülőhelyzetbe rántotta. Köhögött egy sort, kezeit az arcára tapasztotta.

– Ki volt az a fiú? – mordult rá Alvar.

– Csak egy szolga – hazudott csípőből Nives, habár nem tudta, mennyire hisznek neki. – A neve Tor, ő engedett ki minket a várból.

– Akkor nem fontos – szólt Alvar a hátrébb álló társának. – Úgyis meghal.

Alvar rongyokba csavarta Nives kezét, mielőtt a kislány varázsolhatott volna. Nives remegve, könnyes szemekkel bámult az erdő sötétjébe, ahol James eltűnt. Remélte, hogy a fiú nem jön vissza többet, menekül, amilyen messzire csak lehet.

A szíve majd meghasadt, ahogy az általa olyannyira szeretett erdő a feje fölé hajolt, a sötétség szinte összenyomta.

Lehunyta a szemét.

Ég veled, James!