Zenék a Lords of Crime-hoz

Ebben a bejegyzésben összeszedtem néhány zenét, amit a Lords of Crime írása közben hallgattam, ha esetleg valaki szívesen hallgatná őket olvasás közben!:) Mindegyik valamilyen formában kapcsolódik hozzá, vagy a hangulata, vagy a dalszövege, vagy csak szimplán ihlető hatással volt rám írás közben. Kellemes zenehallgatást!:)

• Corki Ray ~ Whirlwind
• https://www.youtube.com/watch?v=3VbEqERwPJk

• Taylor Swift ~ London Boy
• https://www.youtube.com/watch?v=VsKoOH6DVys

• The Rolling Stones ~ Paint It, Black
• https://www.youtube.com/watch?v=O4irXQhgMqg

• Britney Spears ~ My Prerogative
• https://www.youtube.com/watch?v=dIOH8Trfas4

• Bon Entendur & Isabelle Pierre ~ Le temps est bon
• https://www.youtube.com/watch?v=RMWBriHwVrI

• Petula Clark ~ Downtown
• https://www.youtube.com/watch?v=Zx06XNfDvk0

• Taylor Swift ~ Don't Blame Me
• https://www.youtube.com/watch?v=kRJKB291Z1g

• Taylor Swift ~ no body, no crime
• https://www.youtube.com/watch?v=IEPomqor2A8

• Vandaveer ~ Pretty Polly
• https://www.youtube.com/watch?v=9g8BV6zrVBs

• Olivia Newton-John ~ Banks Of The Ohio
• https://www.youtube.com/watch?v=-LT5ZJGj5QA

• Sigrid ~ Burning Bridges
• https://www.youtube.com/watch?v=udRAIF6MOm8

• Oh Susanna ~ a traditional american song
• https://www.youtube.com/watch?v=jYiXyZwgPB8

• Michael Jackson ~ Smooth Criminal
• https://www.youtube.com/watch?v=h_D3VFfhvs4

• Michael Jackson ~ Smooth Criminal (Glee Cast Version)
• https://www.youtube.com/watch?v=kZyLmn2moMM

• ABBA ~ Don't Shut Me Down
• https://www.youtube.com/watch?v=hWGWFa3jznI

2021.

Lords of Crime ~ 5. fejezet

5. fejezet

– Köszönj az úrnak, kisasszony! – nógatott a mostohaapám, de a hangja csak nehezen tudott kivonni a professzor látványa okozta sokkból.

Hirtelenjében nem tudtam eldönteni, a sírás vagy a nevetés lenne-e az érzéseimet leginkább kifejező reakció.

Remélem, nem egy százéves aggastyánt szereztél, aki a nyálát fogja csorgatni és elalszik miközben beszél, és…

Ne aggódj, nem fogsz csalódni…

A helyzet pozitívuma: nem egy százéves álmos aggastyán simogatta a könyveimet görbe, ráncos ujjakkal.

A helyzet negatívuma: William James Moriarty nézett rám szőke pillák alól vérszínű szemeivel.

Miközben udvarias mosolyt varázsoltam arcomra és pukedliztem, felmértem a lehetőségeket.

Egy: Moriarty ráismer a nemesi ruhába bújt, virágdíszes kisasszonyban a koszos utcafiúra, Ronra, mérges lesz, amiért becsapták, s ezt a gróf jelenlétében a tudtomra adja, aminek a következménye semmi jó.

Kettő: Moriarty felismeri a nevetséges öltözékben feszítő hölgyben a piszkos suhancot, mérges lesz, de nem szól a mostohaapám előtt, megvárja, amíg kettesben maradunk, és akkor szid meg.

Három: Moriartynak feltűnik a hasonlóság a neveletlen, de okos nemeslány és a szegény, de okos falusi fiú között, ellenben nem szól egy szót sem, kíváncsian várja, hogy én leplezzem le magam.

Négy: Moriarty nem észleli a két személy közti hasonlóságot, és én fölöslegesen buktatnám le magam, ha ijedten beismerném a bűnömet.

Az utolsónak volt a legkevesebb esélye, én mégis reménykedve szorítottam csuriba mutató- és középsőujjaim a hátam mögött, amíg berogyasztott térddel bókoltam.

– Üdvözlöm, professzor úr! – mondtam engedelmes hangon. Mivel Ronként alapvetően elszoktam mélyíteni a hangom, ezért nem aggódtam különösebben amiatt, hogy ez fog elárulni – ha lebukok, az másért lesz.

Moriarty szája sarka mosolyra görbült.

– Örülök, hogy látom, kisasszony – mondta kedvesen. – Az apja már sokat mesélt önről.

Az „apja” kifejezést hallva igyekeztem nem fintorogni.

– Remélem, csak jókat – jegyeztem meg. A professzor halk, rövid nevetést hallatott, majd a kezemért nyúlt, hogy csókot hintsen rá.

– Ódákat zengtem ám rólad, Cathykém – mondta szinte dúdolva Dublin, és a vállamra ejtette súlyos markát, amíg Moriarty hideg ajkát a bőrömhöz érintette. Ellenálltam a kísértésnek, hogy rosszallón felmorduljak: Dublin pontosan tudja, mennyire gyűlölöm, amikor Cathynek hív, mert nincs joga így nevezni, anyámon kívül senkinek nem lehet joga hozzá.

– Úgy látom, kegyed nem számított rám – szólalt meg Moriarty, és abból a röpke pillantásból, amit Dublinra vetett, könnyen rájöhettem, hogy a mostohám nem régiben törhetett rá hirtelen kívánságával.

– Nem mondom, kicsit meglepetésként ért a hír, hogy jön – ismertem be. – Sajnálom, ha esetleg…

Dublin nyilván rájött azzal a diónyi méretű agyával, hogy mit akarok mondani, mert gyorsan közbe vágott.

– Gyertek csak az asztalhoz! – Úgy terelgetett minket, mint a bárányokat. A székek előre ki voltak húzva, csöndben helyet foglaltunk a nagyasztal két oldalán, egymással szemközt. Moriarty láthatóan még mindig a könyvtár hatása alatt állt; kíváncsian hordozta végig a pillantását újra meg újra a helyiségen, többször rajtakaptam, hogy a tekintete elidőzik a kandalló párkányára pakolt fényképeken – melyek többnyire rólam és anyámról készültek, miközben feszes, kényelmetlen hölgyi ruhában és napernyővel a kezünkben kellemetlen pózba kényszerítve bámulunk a fényképezőgépbe – és a falon függő festményen – a régi és elég előnytelenül sikerült alkotás Andrew Dublint, a volt feleségét és a fiukat, Firmirt ábrázolta, és személy szerint ez volt a kedvenc portrém a házban, mert mindig jobb kedvre derített, ha ránéztem.

Moriartyt nem szórakoztatta a festmény, de mély érdeklődést mutatott iránta. Amikor feltűnt neki, hogy figyelem, félmosolyra húzta a száját és azt kérdezte:

– Mennyi könyv a magáé, Miss Dublin?

– Threston – javítottam ki ösztönösen, mire bezsebeltem Dublintól egy éles pillantást, Moriartytól pedig egy meglepett szemöldökfelvonást. – De… hívjon csak…

– Az egyszerű kisasszony tökéletesen megfelel – fejezte be elferdítve a mondatom kedves mostohám. Moriarty biccentett. Dublin türelmetlenül az órájára nézett, idegesen toporgott a kandalló előtt, s én rövid időre elmerültem a látványában: roppant mulatságos volt összehasonlítani a mostani alakját az egykorival – az amúgy is előnytelen kép modellje élőben még előnytelenebben festett. Kíváncsian gondoltam arra, vajon Moriarty is ezért nézi-e őt ennyire.

– Mi a baj, papa? – kérdeztem negédes, csöpögős hangon, hogy kicsit bosszantsam a gróf urat, akit látványosan kirázott a hideg a megszólítás hallatán.

– Már itt kellene lennie a szobalánynak a teával – felelt türelmetlenül.

– Ó, én kávét szeretnék – vágtam rá rögtön, de amint elhagyta számat az utolsó hang, már meg is bántam, hogy elkezdtem a mondatot.

– Nem szereti a teát? – érdeklődött Moriarty derűsen. Rápillantottam, de ő nem mutatta jelét semmiféle felvilágosodásnak, viszont én élesen emlékeztem, mit mondtam neki akkor, amikor a Mimózába hívott Ron képemben: ha kaphatok ott kávét, nekem tökéletes.

– Ma nem kívánom – hárítottam.

– Nem fogsz tudni aludni, Cathy – feddett meg Dublin szórakozottan. Az égre emeltem a tekintetem és lazán elnyúltam a székemben. Ahogy kinyújtottam a lábamat, véletlenül belerúgtam Moriarty lábába, de az arca meg sem rezzent, mintha fel sem tűnt volna neki a dolog. Nyeltem egyet, reméltem, hogy ez nem valami trükk vagy bevett szokás arra, hogy nem mutatja ki a reakcióit, mert akkor könnyen lehetek bajban.

Úgy döntöttem, ideje témát váltani.

– Van egy félbehagyott könyvem. Egyébként, innen nem sok kötet az enyém – válaszoltam a korábbi kérdésre. Utólag jutott csak eszembe, s már késő volt visszaszívni, hogy ez sem lehet a tökéletes téma, ugyanis a városban arra is tettem említést, hogy szokásom olvasni.

– A szobájában van egy kisebb könyvtár – tette hozzá savanyúan Dublin, tovább nehezítve a dolgom.

– Látom, szeret olvasni, kisasszony. Remek tulajdonság – dicsért meg Moriarty, figyelmen kívül hagyva a mostohám mogorva grimaszát. Bizonytalanul rámosolyogtam, még mindig nem tudtam biztosan, hogy vajon ő tudja-e a titkomat.

Dublin összecsapta a tenyerét, kizökkentve az aggodalmas gondolkodásból.

– Nem tudom, hol késlekedik az a kutya szolgálólány, de most magatokra hagylak bennetek. Jó szórakozást! Ha bármire szükségetek lenne, csak csöngessetek valakinek, és kiszolgálnak bennetek.

– Köszönjük, gróf uram – mondta tisztelettudón Moriarty, skarláttekintete egészen addig kísérte a mostohaapám, amíg az be nem csukta maga mögött az ajtót.

– Mit fogunk csinálni, professzor? – kérdeztem, hogy megtörjem a lassan kínossá váló csöndet.

– Máris mutatom, kisasszony – mosolygott Moriarty. Az ölébe vette a táskáját, amit már a városban is láttam, s kotorászni kezdett benne. – Remélem, kellemes meglepetést okozok vele.

Egy pillanatra behunytam a szemem, hogy elszámoljak magamban háromig és törhetetlen higgadtságot erőltessek magamra, nehogy újabb hibát vétsek és eláruljam magam. A szoknyám gyűrődéseivel játszottam, amíg a professzor elő nem húzott egy kedvesen ismerős mintájú dobozt.

– Sakk! – szakadt ki belőlem a kiáltás. Az egyik legszeretettebb játékom, habár már hónapok óta nem láttam egyet sem.

– Úgy látom, ismeri a játékot, kisasszony – tette szóvá Moriarty, a mosolya elégedettséget sugallt. Visszanyeltem egy szemtelen „na ne mondja!”-féle felkiáltást, és inkább fényezni kezdtem magam:

– Hogy ismerem-e? Tudja, professzor, a hazámban sokan sakk-királynőnek neveztek ügyességem után.

– A hazájában? – kérdezte Moriarty.

– Amerikában. – Ez a felelet nem vethette rám jobban a gyanú árnyékát, mint a könyvekre vagy a kávéra tett megjegyzésem, a professzor azonban mégis tovább lovagolt a témán.

– Mégpedig az Egyesült Államok északi részéről, ha jól sejtem.

Felvontam a szemöldököm, és figyeltem, ahogy kibontja a fényesre csiszolt fadobozt.

– Hát ezt meg honnan sejti?

– Elárulja, ahogy beszél.

Díszes aprólékossággal faragott figurák bukkantak elő, amiket egyesével megnézegettem, miközben a válaszon törtem a fejem.

– Azt hittem, maga a tudományokhoz ért, nem pedig a nyelvészethez – böktem ki végül.

– Az talán nem volna tudomány?

Legyőzötten megvontam a vállam.

– Bostonból származom.

Erre a professzor tekintete egy pillanatra elfelhősödött, s ha halállal fenyegetnek sem tudtam volna megmondani, mire gondolhat, ami meglehetősen bosszantott, mivelhogy édesanyám tanítása nyomán az emberismeret tudományát igen ügyesen sikerült elsajátítanom.

– Szép hely lehet – mondta végül Moriarty, s pillantása ismét kitisztult. – Az újságban láttam róla rajzokat és fényképeket.

– Ha gondolja, a következő órára kereshetek elő párat jómagam is – udvariaskodtam. Aztán máris fejbe akartam csapni magam: következő óra? Lesz egyáltalán olyan? Próbáltam erről elterelni a figyelmét, de aztán, mint kiderült, nem jártam sikerrel. – Érdeklik a Harvard Egyetem előadótermei?

– A következő órára? – kérdezett vissza a professzor. – A sakkjátszma után megbeszélhetjük az időpontját.

Éreztem, hogy felforrósodik az arcom, s mielőtt ismét valami butaságot mondhattam volna, jött a földre szállt angyal, a megmentőm – az egyébként utálatos és házsártos Lotte, kezében az ezüsttálcán billegő csészékkel és cukortartókkal. Megkérdezte, szükséges-e a jelenléte, de én a lehető legkedvesebb hangomon utasítottam el a mindkettőnk számára elképzelhetetlenül szörnyű ajánlatot.

Miután a német származású időshölgy elhagyta a könyvtárszobát, Moriarty nem nyúlt rögtön a virágmintás porceláncsészéjéért, inkább felrakosgatta a figurákat a táblára, az ő oldalára a feketéket, az enyémre a fehéreket.

– Nem cserélhetnénk színt? – kérdeztem tűzforró kávémat kevergetve.

– Mert a fehér szín a fehérnép kifejezést juttatja eszébe? – érdeklődött a professzor, mire megállt a kezemben a kanál.

– Professzor, kérem, maga arra céloz, hogy feminista vagyok – jelentettem ki, nem vallva be, de nem is utasítva el, hogy egyetértek a mozgalomért dolgozó nőkkel.

– Csupán feltettem egy kérdést – felelt egyszerűen Moriarty, majd megfordította a táblát és előreléptette két fehér gyalogját, megkezdve ezzel teljes földbe tiprását a sakk-királynői címemnek.

Jó harminc percet töltöttünk el játékkal – én alaposan megizzadtam, Moriarty viszont az egészet rezzenetlen arccal ülte végig –, s már indult haza. Udvariasságból elkísértem az ajtóig, habár sok kedvem nem volt hozzá, hogy a kelleténél több időt eltöltsek mellette, akármennyire is tűnt alapvetően rokonszenves alaknak. Siettem a kijárat felé vezető folyosón, nem szerettem volna, ha még egyszer találkozna a gróffal indulása előtt.

Kint már várt rá a kocsija, a bakon ülő fickó intett neki, amikor észrevette, hogy kiléptünk az ajtón a délutánba.

Már a professzor fején ült a fényes cilinder, amikor az úrnak eszébe jutott, hogy meg kellene tárgyalnunk a következő óránk időpontját. Csalódottan adtam neki igazat, pedig reménykedtem benne, hogy majd levél útján tudjuk ezt lebonyolítani.

– Hétfő délután elmarad egy-két órám, esetleg jöhetnék akkor – ajánlotta a professzor, mire azonnal kővé dermedtem.

Tehát tudja.

Nem sikerült időben ráharapnom a nyelvemre, és sajnálatos módon kicsúszott a számon:

– Számomra a kedd délután kedvezőbb lenne, persze, csak ha megfelel a tanár úrnak.

Moriarty halvány mosollyal az arcán bólintott, s én nem tudtam nem arra gondolni, hogy most megbizonyosodhatott a hazugságom felől.

– Megfelel. – Megfogta idegességtől remegő kezemet, és búcsúcsókot nyomott rá. Hátrált két lépést, és még mindig mosolyogva megemelte felém a kalapját. – Nos, kisasszony, hamarosan ismét látjuk egymást. Ne aggódjon, akkor már komolyabb feladványokat fog kapni!

Lords of Crime ~ 4. fejezet

4. fejezet

Andrew Dublin roppant büszke volt magára.

Alig várta, hogy a kislány ideérjen a kertből, és ő közölhesse vele, hogy ma este bizony nem megy lófrálni a városba.

Igazából meglehetősen biztos volt benne, hogy a kicsi nem egyetemi fiúval randevúzgat. Ha így volna, ő még örülne is neki. De nem, Catherine egészen biztosan valami olyasmit csinál, amivel szégyent hozhat a Dublin névre, holott még csak nem is viseli azt.

A kerti padon ülve dohányzott, várta, hogy Catherine-t iderángassa az egyik szolgálólány.

Amikor végre megjelentek, a kislány arca, keze és nyaka merő kosz volt, álláig érő, ízléstelenül fiúsra nyírt haja az ég felé meredezett. Rongyos inget és szoknyát viselt, a talpát nem fedte cipő. Dublin a fogát csikorgatta. Ostoba csitri! Bár itt lenne az anyja, hogy megnevelje…

Idegesen kifújta a füstöt. Az anyja, na persze! Az kéne még! Legalább annyira volt nevelt az is, mint egy állatkertbe való csimpánz…

– Mit akarsz? – kiabált rá már messziről Catherine. Olyan hangja volt, mint az anyjának – mint amilyen az ördögnek lehet.

– Ajándékot kapsz tőlem, apróság – közölte vele Dublin. Catherine nem ült le, ő pedig nem kínálta hellyel. A szolgálólány, aki idekísérte, némán, lehorgasztott fővel állt mögöttük.

– Szent ég, mit vétettem? – fintorgott Catherine.

– Fogalmazok máshogy: alku. Alkut ajánlok. – Dublin most elégedetten figyelte, ahogy Catherine a homlokát ráncolva fürkészi. Most bezzeg nem tud a gondolataiban olvasni!

– Miféle alkut?

– Ami mindkettőnknek jó. – Dublin élvezte, hogy húzhatja a lány idegeit, aki úgy tűnt, menten felrobban. – Nem kell aggódnod tehát.

Catherine az égre emelte a tekintetét, de nem mert ellenkezni. Nagyon helyes.

– Röviden elmondom, kölyök. Ami neked jó: taníttatlak. Ami nekem jó… arra később kitérünk.

A kislány ökölbe szorította az ujjait és toporgott, mint egy ötéves.

– Készülődj össze, nagyjából húsz perced van rendbe szedni magad. Egy professzort hívattam, hogy reáltudományokat tanítson neked.

Catherine megdermedt, vállait hátrahúzta.

– Matematikát fogok tanulni? – kérdezte halkan. A gróf látta, hogy ezernyi különféle, megfoghatatlan érzelem suhan át az arcán, de most kivételesen nem bánta, hogy örömet is okozhat neki.

– Ha rendesen viselkedsz – bólintott, majd idegesen intett a szivarjával. – Na, iparkodj!

 

/*/

 

Valóban hamar érkezett meg Moriarty professzor, egy családi címeres kocsin hajtott be az udvarra. Ugyanazt az elegáns öltönyt viselte, mint délután, hóna alatt aktatáskát hozott.

– Üdvözlöm, gróf úr – köszönt illedelmesen a fiatalember. Az ajtóban álló Dublin elvigyorodott.

– Öröm önt látni, professzor – mondta negédesen. – Fáradjon beljebb, kérem! A lányom már a könyvtárban várja.

Moriarty sugárzó mosollyal az arcán bólintott, felsietett a lépcsőn és hagyta, hogy egy szolgálólány levegye róla a zakóját és felakassza egy fogasra.

– Köszönöm – mondta halkan. Dublin úgy tett, mintha meg sem hallotta volna; nem ismert nemest, aki köszönetet mondott volna valamiért egy alsóbbrendű szolgalónak.

Moriarty csöndesen nézelődött a könyvtárba vezető folyosón, ahol Dublin bemutatta a falon függő aranykeretes festményeknek, a Svájcból hozatott antik óráknak és a kifényesített fenyőbútoroknak.

– Ritka szép gyűjtemény – mondta illedelmesen az ifjú, amikor a gróf megállt a könyvtár ajtaja előtt.

– Tudom – bólintott büszkén Andrew, és megsimogatta az ajtót őrző porcelánkutya fejét. A bátyjáé volt, és mindig irigyelte tőle, de Baron halála után – mint annyi minden mást is – megörökölte.

– Készen áll rá, hogy találkozzon a kicsilányommal? – kérdezte izgatottan, és nagy nehezen megállta, hogy összedörzsölje a tenyerét.

– Alig várom – udvariaskodott Moriarty. Dublin elégedetten vette szemügyre még egyszer a fésült szőke hajat, a tudástól ragyogó vörös szempárt, a karcsú, gyűrűtlen ujjakat.

Hatásvadász módon lökte be az ajtószárnyakat, s eléjük tárult a meleg színekbe öltöztetett könyvtárszoba. A bordó szín uralta a helyiséget: bordó volt a növénymintás perzsaszőnyeg a földön, a vastag függönyök az ablakok előtt, a festett csipketerítő a mahagónifa asztalon. A falakat roskadásig telepakolt könyvespolcok borították, amiket a gróf rendszeresen leporoltatott és amiket sohasem használt. Az ajtótól jobbra egy kerekeken guruló állvány kapott helyet, de az is inkább csak kötelező eleme volt a díszkönyvtárnak. Egyedül Catherine szokta használni – a gróf azt hitte, most is azon fog gubbasztani, de gyanúja nem vált valóra: a kislány nemhogy nem kuporgott az állványon, de mégcsak a helyiségben sem tartózkodott!

– Gyönyörű hely – bókolt Moriarty, aki még mindig mosolyogva nézelődött a helyiségben. Beljebb lépett, érdeklődve kezdte tanulmányozni az ajtótól balra álló polcokat. Dublin nem pillantott rá, a mosoly az arcára fagyott. Hol az ördögben lehet Catherine? Pedig megegyeztek, hogy itt lesz…

– Úgy látszik, a lányom... – Feszülten kezdett mentegetőzni, bár nem tudta, Moriarty figyel-e rá, annyira belemerült a professzor a címek böngészésébe.

Harsány kiáltás – itt vagyok, itt vagyok! – csendült valahonnan távolról, mire Dublin egyszerre idegesen és megkönnyebbülten pördült ki a folyosóra, behajtva az ajtót, hogy Moriarty ne hallja az elkövetkező pár perc fojtott hangon lefolytatandó vitáját.

Catherine mezítláb szaladt feléje a hosszú, süppedős szőnyegen (amit egyébként szintén Baron kúriájából hozattak át), rózsaszín fodros ruhája és rózsaszín rózsákkal teletüzdelt haja lobogott utána.

– Esetleg a professzor megtaníthatna órát olvasni – jegyezte meg vidáman, lihegve a lány, amikor lefékezett Dublin előtt. – Habár őt se látom itt, úgyhogy talán ő sem ért hozzá annyira…

Egy szolgálólány érkezett futva Catherine nyomában, egy pár cipőt lóbált a kezében.

– Kisasszony, kisasszony! – zihálta. A gróf fintorgott, amikor látta, hogy a nő haja kibomlott a kontyból és az arca hogy eltorzul dühében. Mint egy vadállat! Vett egy mély levegőt, nyugalmat erőltetett magára. Nem akart felrobbanni a vendégük előtt. Remélte, hogy Catherine szívélyesebben fog bánni a kisebb Moriartyval, mint a legutóbbi bálon annak bátyjával...

– A professzor tíz perccel előbb érkezett – szűrte a fogai közt, de nem lehetett túl halk, mert válaszhang érkezett a könyvtárból:

– Ugyan, csak öt perccel – helyesbített a professzor. Catherine meg sem hallotta őket, a szolgálólányt legyezgette el és vitatkozott vele.

– Mondtam, hogy ez a cipő kicsi rám, Nora! Vidd innen!

– Olyan randa lesz a talpa, kisasszony, egy úr se fogja feleségül venni – morogta a szolgálólány. Dublin a homlokát dörgölte.

– Még csak az kellene, hogy valaki feleségül vegyen – zúgolódott Catherine. Dublin megragadta a karját, és a szolgálólányhoz fordult.

– Vigye azt a cipőt, és hozzon egy másikat, az isten szerelmére!

A szolgálólány pukedlizett, majd magában dünnyögve távozott. A gróf indult volna vissza a könyvtárba, de Catherine még rávicsorgott és azt sziszegte:

– Remélem, nem egy százéves aggastyánt szereztél, aki a nyálát fogja csorgatni és elalszik miközben beszél, és…

– Ne aggódj, nem fogsz csalódni – nyugtatta Dublin, és meg sem hallva a lány tiltakozását, berángatta a könyvtárba, nem törődve vele, hogy a virágkoszorú vadul imbolyog Catherine fején.

Bent pont úgy találta Moriartyt, ahogy otthagyta. A könyveket nézegette, ujját a díszes gerinceken nyugtatta. Hátulról rásütött a nap, aranyhaja köré glóriát vont, ahogy feléjük fordította a fejét. Meglehet, hogy csak Dublin látta őt egy jótevő angyalnak, amiért a kis Catherine torkára fagyasztotta az Emiliától tanult illetlen megjegyzéseket, mindenesetre abban a pillanatban legszívesebben aranyszobrot állítatott volna neki. Na meg magának is, amiért eszébe jutott, hogy őt hívja ide a kislányhoz.

Elégedetten figyelte, ahogy a professzor is hasonlón reagál a kislányra: kővé dermedve, tágra nyílt szemekkel fürkészte a virágoskertnek öltözött Catherine-t.

Izgatottan paskolta meg a lány hátát, mire egy rózsa kipottyant annak hajzatából. Megköszörülte a torkát, leheletnyit meglökte Catherine-t, majd rászólt:

– Köszönj az úrnak, kisasszony!

Lords of Crime ~ 3. fejezet

3. fejezet 

Péntek délután William az irodája kellemes magányában javította a tanulók dolgozatait. Kint napsütéses jó idő volt, így hát az ablakot nyitva hagyta, hadd áradjon be a friss tavaszi levegő. A szél virágillatot és különböző hangokat hozott a kert felől – hallotta a méhek döngicsélését, az udvaron nevetgélő fiatalok hangját, az énekesmadarak vidám csiripelését. Tökéletes nyugalom szállta meg, ahogy a nyárba forduló természet és a matematika harmóniája összefonódott és magába ölelte őt.

Ez a tökéletes nyugalom egészen addig uralta a világát, amíg valaki otromba módon verni nem kezdte az iroda ajtaját.

– Tessék? – kiáltott ki a kopogónak. Még áthúzott egy rosszul megoldott egyenletet, aztán letette a tollát és megtornáztatta ujjait, miközben érdeklődve figyelte az iroda bejáratát.

Az ajtó nyikorogva nyílt ki és egy alacsony férfi lépett be rajta. William rögtön felismerte: Andrew Dublin gróf volt az, aki megörökölte bátyja uradalmait és rangját. Kinézetre ugyanúgy festett, mint a fivére, csak jóval alacsonyabbra nőtt, de az őszülő pofaszakáll, a kopaszodó fejtető és a pöttömnyi orr mind Baront idézték. Öltönyt és elegáns fekete bőrkabátot viselt; fényesre suvickolt cipőben topogott a küszöbön. A cilinderét fehér kesztyűs kezébe vette, úgy mérte végig a szobát becsmérlő pillantásával.

– Elnézést a zavarásért, Moriarty professzort keresem – szólalt meg rekedtes hangon. William látta rajta, hogy fáradt, napok óta nem aludhatott rendesen.

– Megtalált – tájékoztatta a grófot, és hátradőlt a székében. – Miben segíthetek?

– Andrew Dublin vagyok – mutatkozott be lényegében teljesen fölöslegesen az idősebb férfi. – Mielőtt részvétet nyilvánítana a bátyám miatt, köszönöm, de azt már eleget hallottam.

William oldalra döntötte a fejét, nem válaszolt, várta, hogy a vendége belekezdjen a mondandójába.

– A segítségét szeretném kérni, professzor. Úgy tudom, maga személyes tanácsadóként is dolgozik.

– Jól tudja, uram.

– Megkérdezhetem, miben ad tanácsokat? – Dublin a kezében gyűrögette a fejfedőjét, apró szeme idegesen villant hol az órára, hol Williamre, hol az ablakból nyíló külvilágra.

– Amiben a segítségemet kérik – válaszolt William, megvonva a vállát. Dublin lehajtotta a fejét, összegörnyedt, valahogy úgy eresztett le, mint egy kipukkasztott léggömb.

– Szeretném a segítségét kérni, professzor.

A testtartásából és a hangjából William előre tudta, hogy hazudni fog.

– Igazán?

– Igazán. Hol is kezdjem… – A cilinder az arisztokrata kezében egy elnyűtt kendőre kezdett hasonlítani.

– Talán az elején – tanácsolta William, előrehajolt és összefűzte ujjait az asztalon.

Andrew Dublin nagyot sóhajtott.

– Szükségem lenne a maga zsenialitására.

William megemelte a szemöldökét. A gróf hízeleg neki – nagy kérésről lehet szó.

– Fel szeretném bérelni, mint magántanárt. – Dublin nem nézett William szemébe, lesütötte a tekintetét, az arcán szégyenrózsák gyúltak.

– Van egy szeretett lányom, akinek egészen különleges képességei vannak.

William arra gondolt, hogy micsoda fergeteges véletlen folytán születhetett egy Dublinnek különleges képességű lánya, de ezt inkább nem tette szóvá.

Dublin folytatta.

– Egy zseniális lányom, aki… nagyon közel állt a bácsikájához, Baronhoz. Féléve az anyját is elvesztette, és igen rosszul érzi magát. – Dublin sóhajtott egy nagyot, majd hirtelen a melléhez kapott. Egy pillanatra William azt hitte, az ő szíve is felmondta a szolgálatot, de végül a férfi éktelen harsogásba kezdett: – Kérem, segítsen rajta! Rajong a számtanért, a csillagokért, a növényekért, egy tudós veszett el benne… csak épp a gyász felemészti, és képtelen tanulni, vagy csinálni bármit is. Kérem, Ön az egyetlen ember, akire rábízhatom a lányomat!

William először csak nagyokat pislogott a zavaros hadoválást hallva.

– Én vagyok az egyetlen?

– Senkinek nincsenek ilyen képességei, mint magának – mondta hevesen bólogatva Dublin. – És az én kicsilányom nagyon szeretne tanulni.

– Miért nem megy egyetemre? – kérdezte William. – Úgy tudom, az igazgató úrral jó barátságban áll.

Dublin idegesen összeszorította az ajkait.

– Így van. De Corbish igazgató úr nem veszi fel a lányom, mert fiatal még, de főként azért, mert nő.

– Értem – bólintott William. A gróf előrébb lépett.

– Pedig Catherine annyi mindent tud, olyan sok mindenre lehetne képes! – erősködött tovább. – Segítsen rajtunk, kérem!

William végigsimított ujjbegyével az egyik papírlapon.

– Tehát azt mondja, a hölgy szeretne tanulni?

– Mindennél jobban!

William lehajtott fővel gondolkozott. Az egyetemistái és Ron mellé egy másik tanítvány…?

– Mikor kellene kezdenem?

– Esetleg ma – mondta vállat vonva a gróf, egy fokkal hidegebb hangszínen.

– Ma? – kérdezett vissza meghökkenten William.

– Ahogy hallja.

– Sajnálom, gróf uram, de ma nem megfelelő. A fivéreimmel töltöm az estét – mondta William határozottan. Andrew vett egy nagy levegőt, és a fejébe nyomta a cilinderét.

– Nos, professzor, hadd emlékeztessem rá, hogy ki az úr a vidéken. Sok kellemetlenséget okozhatok magának, ha nem teszi, amire kérem.

Williamet meglepte a hirtelen hangszínváltozás, de legalább bebizonyosodott az is, hogy Andrew nemcsak külsőre hasonlít Baronra.

– Miért nem kezdhetünk mondjuk kedden? – kötötte az ebet a karóhoz csak azért is. Dublin dühösen ráncolta az orrát.

– Catherine miatt – közölte. – Jó lány, okos lány, de az utóbbi időben sokat van távol.

William érezte, hogy szemöldöke ismét felszáguld a homlokán.

Dublin bizalmasan előrehajolt, és halkan hozzátette:

– Attól tartok, tudja, hogy egy egyetemi diák elcsavarta a gyermek naiv fejecskéjét. És egy péntek délután, egy péntek este… amikor nem kell a fiúnak másnapra tanulni…

William bólintott – jól ismerte a diákjait.

– Értem, uram.

– Akkor átírja a ma esti programját, professzor? – vonta kérdőre Dublin gróf. Visszacsapta a fejére a cilinderét, mintha már lezártnak tekintené a beszélgetést. – A kedvünkért!

William megadón nézett farkasszemet vele. Tudta, hogy nincs más lehetősége, mint beleegyezni, de bosszantotta a lekezelő stílus.

– Legyen – mondta erőltetett mosollyal az arcán.

Közben pedig arra gondolt: a Bűn Urának új prédája kiszemelve.

Lords of Crime ~ 2. fejezet

2. fejezet

Hevesen dobogó szívvel néztem Moriarty professzor után, aki az álmaimat hordozta a hátán. Segít nekem! Felkészít! Egyetemre megyek! El innen, jó messzire!

Mielőtt örömujjongásba, ugrándozásba törhettem volna ki, a „fogadott bátyám”, Jackie rám talált és elkapott a karomnál fogva.

– Catherine, mi az ördögöt művelsz itt? Gyorsan át kell öltöznöd, Lizzie keresett.

– De hát még egy félórám biztos van, amíg…

Jackie a fejét rázta és a tőlem kapott óráját lóbálta az orrom előtt.

– Nincs annyid, drága kicsikém. Elbeszélted az időt a csinos professzorral? – Jackie vigyorgott és visszaejtette a mellényzsebébe az óráját.

– Tanítani fog – közöltem vele, és kihúztam magam. – Elmegyek innen, Amerikába, felvesznek a Harvardra és én leszek a világ legfiatalabb, leghíresebb és legsikeresebb női tudósa!

– Jól hangzik – bólintott Jackie és megveregette a hátam. – Most menj öltözni, mielőtt lebuktatod magad a város előtt. És siess Lizzie-nél is, ugyanis haza kell még érned időben, hogy lemosdhass a vacsorára.

– Kösz, hogy emlékeztetsz, milyen nyomorúságos életem van – fintorogtam –, amikor most kaptam meg a jövőm kulcsát.

Jackie a szemét forgatta, majd belökdösött a sikátorba, ahol a lányöltözékem tartottam.

Alig két perc múlva tiszta arccal és rózsaszín ruhácskában álltam az álbátyám előtt.

– Tökély – mondta, közben az óráját nézegette, mintha igazán fontos személy lenne.

Az árvaházba Jackie nem jött velem, azt mondta, seprűt kell szereznie, mert Durham új grófja nem vesz neki ahelyett, ami eltört.

Jókedvűen csengettem a kapun, Lizzie barátnőm széles mosollyal engedett be.

– Nézd, mit szereztem a zsibvásáron! – kiáltott köszönés helyett, és a nyakán virító sárga festett selyemkendőt mutogatta. – Nagyon olcsón vettem, el se lehetett menni mellette.

– Gyönyörű – értettem egyet. A kendő illett Lizzie színes, mindig boldog személyiségéhez, kék ruhájához és göndör, sötétszőke hajához is.

– Meddig maradsz? Moriarty úr épp a kicsiket tanítgatja számolni, de azt mondta, nemsokára hazamegy.

– Moriarty úr? – kérdeztem szórakozottan. Tudtam, hogy nem William, csak az öccse van az árvaházban, mégis izgatott remegés futott rajtam végig.

Ha valóban megtanít mindenre, amit egy egyetemen kérhetnek, akkor utána már csak annyi feladatom lesz, hogy a mostohaapámtól lenyúljak egy adag pénzt, és magammal vigyem Jackie-t meg Lizzie-t… bár Lizzie talán maradna. Mindegy, akkor kell átmenni a folyón, ha odaér az ember, szóval…

– Figyelsz te rám? – csettintgetett az orrom előtt Lizzie.

– Nem – vallottam be. – Elnézést, mit mondtál?

Lizzie a fejét ingatta, és intett, hogy kövessem. Az előkertben most nem rohangásztak a gyerekek, csak az idős kertész rendezgette a virágágyásokat. Az árvaház lakói a hátsó udvaron ültek a földön egy kis körben, előttük egy padon Louis James Moriarty foglalt helyet, egy hordozható palatáblára firkált a hozzá tartozó fehér krétával.

– Tündéri, nem? – súgta Lizzie lázas mosollyal az arcán. Egyetértőn bólogattam. Belekaroltam barátnőmbe, és közelebb sétáltunk a gyerekekhez. Louis közben végig magyarázott, mosolygott a kicsikre, akik egytől egyig imádtak.

– Hogy tud ilyen szépen beszélni a számokról? – sóhajtott fel Lizzie, és megszorította a karom. A kislányok, amikor meglátták, hogy jövünk, ránk vigyorogtak. Jobban mondva talán inkább Lizzie-re, aki olyan nyilvánvalóan rajongott Louisért, hogy majdnem mindenkinek feltűnt ez – leszámítva persze az okos, de egyben ártatlan és szemérmes Louist.

– Szép napot, Louis! – köszöntem neki, mire éreztem, hogy Lizzie egész testében megremeg. A fiatal férfi felnézett ránk, a bátyjáéval egyforma vörös szeme boldogan megcsillant.

– Veronica! Üdvözlöm. – Mosolyogva intett, aztán megleste az óráját és a szeme köré ráncok gyűltek. – Nahát, hogy elszaladt az idő! A bátyám előbb fog hazaérni, mint én.

Nem mondtam, de tudtam, hogy igaz – a professzor valószínűleg megtette már az útja háromnegyedét, ha kellemes sétatempóban halad, még akkor is.

– Nem maradna egy teára, Louis? – kérdezte reménykedve Lizzie, a hangja megbicsaklott a fiatalúr nevénél. Louis a fejét ingatva felállt, lesöpörte az öltönyéről a krétaport és a bőrtáskájába rejtette a táblácskát.

– Sajnálom, kisasszony, muszáj mennem – szabadkozott. Lizzie elvörösödve lehajtotta a fejét.

– Persze, megértjük – mondtam helyette, szélesen mosolyogva. – Hát akkor, szép estét, Louis! – Oldalba böktem Lizzie-t, de amikor ő nem mozdult, nem szólalt, cselekedtem helyette. – Kikísérjük, jöjjön csak.

– Szervusztok, gyerekek! – búcsúzott Louis. – Jövök, amint tudok.

A kicsik integettek neki, szomorkodtak, amiért elmegy.

– Jól kijön a gyerkőcökkel – jegyeztem meg, a megnémult Lizzie-t úgy kellett magam után vonszolnom.

– Nem nehéz, igazán kedves gyermekek. Ügyes kezek nevelték őket. – Meleg pillantással nézett Lizzie-re, de ő a cipője orrát bámulta és nem vette észre. Most Louis is elnézett, halvány pír vonta be orcáját, zavarában megigazgatta a szemüvegét és a kalapját.

Fáradtan sóhajtottam.

– Mikor jön legközelebb? – próbáltam beszélgetést kezdeményezni, miközben a kapuhoz vezető ösvényen sétáltunk.

– Nem tudom. Elizabeth kisasszony, mikor felelne meg Önnek? Maga tudja, mikor jó a gyermekeknek.

Lizzie az ajkába harapott és rám bámult, de én csak megvontam a vállam, nem ismertem az árvaház májusi időbeosztását.

– Bármikor jó – nyögte ki Lizzie.

– Hát rendben – mondta bizonytalanul Louis. – Holnap délután meglehet, hogy kevesebb dolgot kell elvégeznem.

– A holnap délután tökéletes – vágta rá Lizzie rögtön. Egyszerre mosolyogtak egymásra, amitől mindketten zavarba jöttek és elkapták a tekintetük.

– Akkor holnap. Szép estét, hölgyeim! – köszönt el Louis, megemelve a kalapját. Amint befordult a sarkon, Lizzie nekem dőlt, a hirtelen súlytól én is majdnem továbbdőltem.

– Hé, Liz! Állj már fel!

– Nem szeret engem – nyöszörögte Lizzie, és felnézett az arcomba, hatalmasra nyílt, könnytől csillogó szemekkel.

– Na ezt meg honnan az ördögből veszed? – kérdeztem nagyot sóhajtva, és megráztam a vállainál fogva. – Odáig van érted!

– Ne hazudj, hogy jobb legyen nekem – kérte lebiggyesztett ajkakkal. Mielőtt tiltakozhattam volna, belekapaszkodott a vállamba, és azt suttogta: – Nem figyelted meg? Engem csak nagyon ritkán hív a nevemen, pedig ő kérte, hogy szólítsuk egymást keresztnevünkön.

– Mihez képest ritkán?

– Például hozzád képest! – mondta vádlón, mire az égnek emeltem a tekintetem. – Többször mondta ki azt, hogy Veronica, mint azt, hogy Elizabeth! Engem kisasszonynak hív.

– Mert udvarias – közöltem vele. – Vagy nem meri kimondani a neved.

– Miért ne merné? – kérdezte szomorkodva Lizzie. Fázósan maga köré tekerte a selyemkendőjét, és a vállamnak döntötte a fejét. – Mint a romantikus regényekben! Két barátnő szívét egy férfi rejtette rabul…!

– Ne butáskodj, Liz, ennek se füle, se farka.

Két kislány rohant elénk, rózsaszín szalagos ruhácskákat viseltek, fonott copfjaik ugráltak a hátuk mögött.

– Lizzie néni, Moriarty úr mikor kéri meg a kezed?

Felnyögtem, mert erre Lizzie elsírta magát. Olyan lányosan érzelmes!

– Gyere, kislány – hívtam. – Nagyjából félórám van, addig kigyógyítalak ebből a tarthatatlan állapotból.

Ám jóval több időbe telt pátyolgatni Lizzie-t, már vörös volt az égalja, amikor Jackie csengetett értem.

– Ajjaj – nyögtem. Teljesen belemerültem abba a délután folyamán, hogy szívügyi tanácsokat osztogassak Lizzie-nek, amiknek egy részét anyámtól, másik részét pedig könyvekből tanultam.

– Szóval ne reagáljak túl semmit – értelmezte Lizzie a tananyagot, amikor sétáltunk Jackie felé. Majdnem megnyugodott, már nem szipogott, csak idegesen csavargatta a kendője sarkát.

– Főleg ne ezt a nevesdit – bólogattam szaporán, és arcon csókoltam. – Minden rendben lesz, Liz.

– Ugye holnap is jössz, Ronnie? – kérdezte szinte nyüszítve, és megfogta a könyököm.

– Igyekszem – mondtam, de fogalmam sem volt, mi lesz még holnap. Hátranéztem Lizzie válla fölött, és elhúzva a szám szorítottam meg a kezét. – Valaki orra esett, mentsd meg!

Lizzie azonnal sarkon fordult és rohant a síró aprósághoz, még csak el sem búcsúzott, és nem is köszönt Jackie-nek.

– Majd a nővére köszönt helyette is – dünnyögte az utcán váró Jackie. Egyik kezében egy kosár gyümölcsöt, másikban pedig egy seprűt tartott.

– Az Nanette-nek lesz? – érdeklődtem a kosárra bökve. Jackie pironkodva bólintott.

– De mondd azt, hogy Lizzie-től van!

– Úgy lesz – bólogattam, és átvettem tőle a kosarat. Belekaroltam, hogy összekapaszkodva lökdösődhessünk el a kis kocsmáig, amit Lizzie nővére és a férje vezetnek már évek óta.

Estefelé járt az idő, az ég egészen besötétedett, így még hangulatosabbak lettek a zsibvásár fényei: az árusok lampionokat gyújtottak, a gyertyák elé színes kendőt akasztottak, hogy pirosban, zöldben és kékben pompázzanak a kirakatok.

A kocsma is fel volt díszítve, virágok lógtak az ablakokról, az ajtóról és bent a mennyezetről is.

– Michelle kedvenc virága – mondta mosolyogva Nanette, amikor leültetett minket egy üres asztalhoz. Nem terveztünk sokáig maradni, de már úgyis lekéstem az otthoni vacsorát – ami miatt szobafogságra leszek ítélve és nem kapok majd reggelig enni –, úgyhogy ezt bepótoltuk inkább az Odvas Szőlőben.

– Valóban – mosolygott vissza Jackie. Az asztalon Nanette felé löktem a kosarat.

– Jó étvágyat! Lizzie küldi.

– Nahát, ez kedves! Holnap átugrok hozzá és megköszönöm, úgyis régen láttam.

Jackie elrejtette a fintorát, de nyilván tudta, hogy Lizzie falazni fog neki.

Nanette előkészítette a papírkáját, és felvette a rendelésünket. Pukedlizett, és a kosárral együtt eltűnt a konyhában. Ugyanúgy nézett ki, mint Lizzie, csak pár évvel idősebb kiadásban. Mindketten az árvaház szülöttei – akárcsak Jackie –, de Nanette otthagyta a vezetői szerepet, hogy Clauddal vezethesse a kocsmát.

– Mocsok Claud – dünnyögte Jackie nekem, miután a férfi gyors biccentés kíséretében elment mellettünk.

– De még mennyire, hogy az – értettem egyet. Én valószínűleg jobban is tudtam, mennyi az igazság Jackie állításában, mint ő maga, de az indokot nem a kocsma hangzavarában kívántam elé tárni.

– Szóval… matematikus kisasszony – vigyorgott rám Jackie. – Hogy s mint lesz ez a tanulás?

A témaváltás nyomán elhalványult a Nanette-ék iránt érzett keserűségem, és tömény izgalom töltött el.

– Moriarty professzor azt mondta, tanítani fog. Jövőhét hétfőn tartja az első órámat, először gondolom megnézi, mennyit tudok… Úgyhogy egy kicsit ismételnem kell majd. – A tenyerembe támasztottam az állam, álmodozva bámultam a fölöttem himbálódzó virágokat. – Tudod, Jackie, már látom magam fekete talárban, kezemben a diplomámmal…

– Egy szempillantás és itt lesz – mosolygott Jackie, és megveregette a karom. Nagyot sóhajtottam, s próbáltam a lehető legderűlátóbban ismételni a szavait:

– Bizony. Egy szempillantás!