A bál ~ Hamlet ~ egy Prokameron novella...

Sosem szerettem a pompát és a fényűzést – Hamlet herceggel ellentétben, aki otthon érezte magát a több száz fős bálokon és hangos, zsúfolt mulatságokon.

– Mi baj, kedves Horatio? – lép mellém. Én egy ablakmélyedésben állok, és a színes ruhák forgatagát bámulom. Már kicsit fáj tőle a fejem. Összerezzenek a hangjára, ránézek. Bő, díszes fekete kabátot visel, buggyos, fodros inget, szőke haja kócos.

– Rosszul érzed magad?

– Nem, fenség, jól vagyok, köszönöm – felelem illedelmesen, meghajolva. Hamlet türelmetlenül legyint.

– Hagyd már a formaságokat! Gyermekkorom óta ismerlek. A legjobb barátom vagy.

Egyszerre esik jól és rosszul a kedveskedése.

– Remélem, még nem felejtetted el a keresztnevem – viccelődik. Felborzolja a hajam, mindig élvezte, hogy magasabb nálam. – És azt sem, hogy bármikor őszintén megmondhatod, ha unod a születésnapi mulatságom.

– Hát, Hamlet, ez az ünnepély most kivételesen rossz – vallom be, mire elneveti magát.

– Egyetértek, drága Horatio.

Próbálok nem megrezzenni a „drága” hallatán.

– Van kedved kijönni? – biccent Hamlet egy ajtó felé. Megkönnyebbülve bólintok, és követem ki a zajos teremből.

– Örülök, hogy hazajöttél – mondja, amikor a folyosókat szeljük. Elhaladunk sötét sarkokban szerelmeskedő párok mellett, kiérünk a palotakertbe. Az őrök a falnak dőlve szuszognak, nem figyelnek fel a távozásunkra.

– Én is. Franciaország már kezdett az agyamra menni a sok formasággal – panaszolom. Hamlet megint felnevet, hogy tőlem vagy az alkoholtól van-e jó kedve, rejtély számomra. Vagy talán mégsem – a másodikra tippelek.

– El tudom hinni. Remélem, nem mész vissza egyhamar – karolja át a vállam. A gyomrom összeszorul az érintésétől. Évek óta nem láttuk egymást, tegnap éjjel érkeztem meg, a bál előtt csak gyors köszönésre futotta.

– Az édesapjától függ, fenség – válaszolom. A sötét fák árnyékában vezet a herceg, nem tudom, hova megyünk, nem emlékszem az útvonalra.

– Horatio, ha továbbra is folytatod a fenségezést, lecsapatom a fejed – fenyegetőzik játékosan Hamlet.

– Elnézést, fen… – vágom rá megszokásból, de Hamlet a mellemnek támasztja a kezét, hogy belémfojtsa a szót. Azt hiszem, valami fontosat akar mondani, de csak leszid:

– Fen…fen mi? Mit akartál mondani, Horatio? – Halványkék szemével fürkész, túl közel van az arca az enyémhez.

– Hmm…hogy a fenébe, beleléptem valamibe – próbálok rögtönözni, de Hamlet kegyetlen módon kinevet.

– Nem vagy túl jó az imrpovizálásban, drága barátom… – Megsimogatja a hajam, és félrehúzza az álarcom. – Így sokkal jobb – jelenti ki. Megragadja a csuklóm és húzni kezd. Elhagyom az álarcom, de nem törődök vele.

– Hova megyünk, Hamlet? Hova megyünk? – faggatom, de nem felel, csak kuncog. A sötétben nem látom, hova kellene lépnem, így történhet meg, hogy rátaposok divatosan széles szárú nadrágomra, és majdnem orra esek. De csak majdnem: Hamlet még időben elkap, erős karjaival átfog.

– Mit művelsz, Horatio? – kacag. Zavarba jövök, és próbálok valami értelmeset kinyögni, de nem sikerül. Nem csak azért, mert az agyam képtelen józanul gondolkozni, ha Hamlet egy méteres távolságnál közelebb van hozzám, hanem mert a herceg a számra illeszti az ujját, majd lehajtva a fejét az ajkát is.

– Mit művelsz, Hamlet? – húzódom el tőle megijedve. Még soha senki nem csókolt meg. Főleg nem az, akinek a csókjára egész életemben vágytam.

– Megteszem azt, amit mindig is akartam – morogja válaszul Hamlet, és újra megcsókol. Úgy csókol, ahogy minden mást is tesz: hevesen és szenvedélyesen, teljes odafigyeléssel. Ujjával a hajamba túr és megszorítja a vállam. Puha ajka az ajkamhoz nyomódik, forró nyelve az enyémet érinti, lélegzetünk összekeveredik. Nem érzékelem a külvilágot, csak Hamletet, meg azt, hogy az álarca a bőrömbe nyomódik. Türelmetlen mozdulattal szedem le róla.

– Milyen heves valaki… – kuncog Hamlet.

– Sokat beszél, fenség – dünnyögöm, és újabb csókért hajolok hozzá.

– Igen, Horatio, és szeretném folytatni a beszédet – válaszolja. Sóhajtok.

– Mondd csak, barátom – simogatom meg puha, a holdfényben ezüstnek tűnő haját.

– Akkor is olyan rémesnek találnád Franciaországot, ha veled mennék?

Nagyokat pislogok, ahogy lassan felfogom szavai jelentését.

– Jó, amíg gondolkozol… – motyogja Hamlet, és megcsókol, ezúttal lassan, finoman. Hátradönt, és azt hiszem egy pillanatra, hogy el fogunk esni, de egy fa érdes törzsének nyomódik a hátam.

– Veled semmi sem rémes – jelentem ki elhúzódva tőle. Hamlet felvonja a szemöldökét, és vigyorog. Fehér arca kipirult, nagyon jól áll neki. Lesütöm a szemem, elvörösödök kaján tekintetétől, de nem járok jól, mert így meglátom díszes kék, kicsit gyűrött ingéből előbukkanó izmos, fehér mellkasát. Fene ebbe a hercegbe! Úgy érzem, muszáj megérintenem kiugró kulcscsontját.

– Szeretlek, Horatio – sóhajtja Hamlet, és érzem, hogy megremeg az érintésemre. – Úgy hiányoztál! Amíg távol voltunk…addig nem is jöttem rá, hogy így tudok érezni valaki iránt, és hogy az a valaki te vagy.

Ahhoz képest, hogy részegnek tűnőn hagyta el a báltermet, hangja meglepően őszintén cseng.

Válaszolnom kéne. Évekig tanultam retorikát, mégse tudok semmi szépet kibökni, csak annyit, hogy:

– Én is szeretlek, Hamlet.

– Ha ennyit tanítanak a franciák, lehet, hogy máshova kellene mennünk – mondja tűnődve Hamlet. Kiskorunkban is mindig egyre gondoltunk, boldog vagyok, hogy megmaradt ez a képességünk. Felnevetek, és a homlokának támasztom az enyémet. Nem számítottam rá, hogy az este eseményei ebbe az irányba fognak kanyarodni, de nem panaszkodok. Összeérintem az orrunk hegyét, nem törődök azzal, hogy ez a kis légyottunk mennyi problémát szülhet a későbbiekben. Csak megcsókolom, újra és újra, és hiába várom, hogy elegem legyen Hamlet hercegből, nem jutok el arra a pontra. Ezt jelentheti a szerelem.