Van még új a Nap alatt ~ 3. fejezet

3. fejezet

Gyógyfagyi, avagy a legtöbb gondra megoldás a cukor és a nevetés

(Olvasáshoz ajánlott zene: It's a new day ~ fordításért, magyarázatért KATT!)

Harangvölgyi a tanári asztalnál ült, és intett, hogy foglaljak helyet vele szemben. Visszaültem a székre, amiről alig negyedórája keltem fel. Összeszorítottam a fogamat és vártam.

– Amadé, drágám… – Becézés: ez sose jó kezdés. – Szeretném, ha tudnád, hogy beszélgettem a nagyapáddal.

Bár felkészültem rá, hogy tudja a történetet, de az, hogy a nagyapámmal vezette föl a témát, hidegzuhanyként ért. Hirtelen fázni kezdtem a májusi melegben.

Harangvölgyi előrébb hajolt, és bizalmasan lehalkította a hangját.

– Azt is tudnod kell, hogy erről nem beszéltem senkivel. Sem az igazgató úrral, sem a többi tanárral.

Lassan bólintottam. Talán köszönetet kellett volna mondanom, de nem akaródzott megszólalnom.

Harangvölgyi sóhajtott, majd még egyet és még egyet, mellei egyenletes ütemben emelkedtek és süllyedtek. Fölöttébb izgalmas látványnak találtam, szóval inkább az asztalon nyugvó kezeit kezdtem fixírozni – a szemébe nem voltam képes nézni, a mellkasát meg illetlenség volt így bámulni.

– Szeretném, ha beszélnél egy pszichológussal, édesem.

Szerettem volna rászólni, hogy hanyagolja ezeket a kis kedveskedéseket, de ha ő ettől jobban érzi magát…

– Rendben – mondtam gépiesen, mert éreztem, hogy várja a válaszomat.

– Jártál korábban pszichológushoz?

– Igen.

A háta mögött, az öreg, zöld tábla fölött ott lógott a címer. Az általános iskolában egy citromsárga Nagy-Magyarország is virít a falon. Alig várom már, hogy megszabaduljak attól a helytől és az eszméitől! És hogy Nagy-Magyarország nélküli termekben tanuljak.

– Meg tudod adni az elérhetőségeit? – A tanárnő felém nyújtott egy tollat meg egy papírt. Eszembe jutott, hogy Dávidnál maradt a tollam.

Haboztam, végül lefirkantottam nagyapa barátnőjének, Mariettának az elérhetőségeit, aki ugyan nem volt hivatásos pszichológus, de rengeteget segített rajtam az évek során.

– Hogy vagy most? – mosolygott rám tündérien Harangvölgyi. Már nem tűnt úgy, hogy le akarná harapni a fejem a késés miatt, de így se tudtam teljesen hová tenni őt. Mint egy angyalbőrbe bújt ördög? Ha hazaértem, mindenképp gondolkoznom kell Harangvölgyi leírásán.

– Nem ment valami jól a matekdoga – vontam meg a vállam rövid gondolkozás után. A nő szeme összeszűkült.

– Úgy értem, család ügyileg.

– Ja, hogy úgy. – Megint felhúztam a vállam. – Jól. Régen történt, már túl tettem magam rajta.

Életem legszebb pillanata volt, amikor megtudtam, hogy a szüleim nem jönnek többet haza.

– Mehetek? – kérdeztem óvatosan, és az ajtó felé biccentettem. – A többiek már biztos elindultak, én pedig nem tudom az útvonalat.

Harangvölgyi sóhajtott, megemelte a kezét, mintha meg akarna érinteni (valószínűleg nem tiltakoztam volna), de aztán mégse tette.

– Jó szórakozást, Amadé. És ha bármikor szeretnél beszélni, nyugodtan fordulj hozzám.

– Köszönöm – mondtam, megpróbálva nagyon hálásnak tűnni.

Igazából az, hogy a szüleimet rácsok mögé dugták, soha nem okozott különösebben nagy traumát – az előtte lévő évek annál inkább, de arról meg már beszéltem eleget az elmúlt sok-sok-sok évben.

Égett az egész arcom és nyakam, amikor végre kiszabadultam a teremből. Gondolkodás nélkül a fiúvécé felé vettem az irányt, megnyitottam a csapot és víz alá dugtam a fejem.

Utáltam, hogy felzaklatott ez a beszélgetés, de mégis így történt: nem sokat beszélek a szüleimről, nem túl kényelmes a téma. Számíthattam volna rá, hogy ilyen helyzetbe kerülök: az ilyesmit nehéz eltitkolni az adminisztráció során.

Szívrohamot kaptam, amikor egy hang hasított át a nyakamra zubogó víz hangján.

– Minden oké?

Elzártam a vizet és felemeltem a fejem. Kicsaptam vizes hajam a szememből és rámeredtem az ajtófélfának dőlő Pataky Dávidra.

– Aha – bólintottam. Éreztem, hogy patakokban csorog rajtam végig rajtam a víz, a fülemen, az orromon, a nyakamon, be az ingem alá. Dávid végigmért, amitől kicsit megremegtem.

– Nem fürdök ám itt – böktem ki. – Csak felfrissítem magam.

Dávid szája laza vigyorra rándult.

– Ahogy jólesik. Van nálam tusfürdő, ha meggondolnád magad.

Erre én se tudtam megállni a mosolygást, de közben azért zavarban is éreztem magam.

– Köszi. – Papírt kerestem, de kifogyott a tartóból. Összevont szemöldökkel néztem a tükörbe. Csurom vizes voltam.

Dávid egy textilzsebkendőt nyújtott felém, a fehér anyagot piros foltok pettyezték.

– Tessék, használd ezt!

– Ez Góliát vére? – kérdeztem, csak úgy mellékesen.

– Macska – adott rövid magyarázatot Dávid.

Megrándult a szemöldököm, akaratlanul is vigyor ült ki az arcomra.

– Egy macska vére?

Dávid felnevetett, aztán felmutatta apró sebesüléseit a jobb kézfején, amit a teremben nem vettem észre.

– Verekedős kiscica még – mondta.

– Van cicátok? – kérdeztem vissza. Sokkal jobban éreztem magam, hogy nem a szüleimről, hanem kiscicákról beszélgethetek. A zsebkendővel végigtörölgettem a tarkóm, a fülem és az arcom, de a hajam ellen esélye sem volt, szóval azt hagytam nedvesen.

– Nincs. A barátnőmé – mondta Dávid, mire egy pillanatra megállt a kezemben a kendő, de aztán úgy tettem, mintha semmilyen hatással nem lenne rám az információ. Miért is lenne? Egy ilyen srácnak nyilván van barátnője, semmi okom meglepődni.

– Az tök jó – mondtam aztán. Dávid nem reagált, csak fürkészett.

– Biztos minden rendben?

– Persze. – Még mindig úgy bámult, mintha a lelkembe akarna látni, szóval megkönnyítettem a dolgát és elmondtam: – Családi gubancok, de nem komoly. Harangvölgyi kicsit túlreagálja. Tényleg semmi gond.

– Sajnálom – húzta el a száját Dávid. Szívesen megpaskoltam volna a vállát, de elég hülyén nézett volna ki, hogy átszelem a fél mosdót, csak hogy kicsit megtapogathassam.

– Ó, nem kell. Csak éles a váltás az osztálytalálkozó és Harangvölgyi között – mondtam könnyedén, és visszaadtam neki a kendőjét. – Majd a napon megszárad a sörényem. Tudod, merre van a Park?

Dávid igennel felelt, aztán csibész vigyorra kanyarult a szája.

– Előtte nem lenne kedved beugrani valahova?

*

Azt hittem, kocsmába visz, de végül a közeli cukrászdába vezetett be.

– Rosszkedvre mindig jó valami finomat nyalni – avatott be vigyorogva, és a hihetetlenül széles választékú fagylaltos pultra mutatott. A színkavalkádtól sokkot kaptam.

– Hú – nyögtem, még a pajzán viccre sem tudtam reagálni. Beletúrtam a hajamba – ha ideges vagyok, mindig a hajamat piszkálom, le kellene róla szoknom.

– Nem láttál még fagyit? – érdeklődött Dávid jókedvűen. Cselszövőn közelebb hajolt és halkan kérdezte: – Vagy a pultos néni fogott meg ennyire?

Leblokkoltam kicsit, de aztán nevetést préseltem ki magamból.

– Nagyon csinos a pultos néni, való igaz – mondtam –, de sajnos nem hoztam magammal pénzt. Eléggé utolsó pillanatban kaptam össze magam. Én is elkéstem.

Dávid szemöldöke megrándult.

– Megalapítjuk a késős srácok klubját? Késősgang. Pazarul hangzik.

– Azért ne szokjunk hozzá, Harangvölgyi elég idegesnek tűnt – jegyeztem meg. Dávid felnevetett, akkorát horkantott, hogy a pultos néni, aki egyébként tényleg nagyon csinos volt, rosszallón nézett ránk.

– Harangvölgyi! – mondta ábrándos hangon. – Megbüntethet, ha szeretne. Nyugodtan, ahányszor csak akar.

– Na de Dávid! – képedtem el, nem tudtam, hogy nevessek vagy a fejemet fogjam. – Nem azt mondtad, hogy…

– Van barátnőm? Igen, van, de ettől még mindenkinek kell egy tanár, akibe szerelmes lehet kicsit. – Előhúzta a táskájából a pénztárcáját, és kivett belőle egy kétezrest. – Válassz valamit! Meghívlak. Családi gondok és matekdogák után szükséged van cukorra.

– Köszönöm – mondtam megilletődötten. Dávid teljesen természetesen viselkedett, én viszont nehezen oldódtam fel egy idegen mellett, aki nem mellesleg igen jól nézett ki.

– Amúgy meg Helga ezen nem sértődne meg, lényegében bármit megtett volna bárkivel, hogy bejuthasson a Berzsenyibe. Csak hát ide tanulni kell, és nem… – Nem fejezte be a mondatot, pedig kíváncsi lettem volna, hogy tenné, inkább elhallgatott és a kínálatra pillantott.

– Én egy gombóc citromot szeretnék – mondta a pultosnak. Szőke haja, rózsaszín blúza volt, az orrában karika csillogott. Nem az én esetem, de Dávidnak láthatóan tetszett. Egy percen belül a harmadik lányt dicsérte a pillantásával vagy a szavaival. Bár Helgát nem éppen dicsérte…

– Szép név – szólaltam meg, de rögtön el is szégyelltem magam.

– Citrom – ismételte Dávid, és értetlenül hunyorgott rám, a grimasztól az orra körül apró ráncok futottak csokorba.

– A Helgára gondoltam – javítottam ki elpirulva. Dávid az tároló üvegén dobolt, és nézte, ahogy a pultos néni előre hajol, hogy kimerjen neki egy gombócot.

– Ja, tényleg szép neve van. És még csinos is. Csak hát… szeszélyesebb, mint a tavasz. Ez a bátyám szavajárása – tette hozzá, amikor látta, hogy megtetszik a kifejezés. – Na de! Mit kívánsz?

– Azt hiszem, csokit – böktem rá az egyik félére. Ezeréve nem ettem fagyit.

Dávid elvette a sajátját a szőke hölgytől, elbűvölően mosolygott rá – végtelenül heteroszexuális mosollyal. Elhessegettem a gondolatot. Egy mosolyt minden bizonnyal még soha senki nem jellemzett úgy, hogy „végtelenül heteroszexuális”. Főleg nem nagy költők.

*

A Park felé menet rengeteget beszélgettünk, Dávid könnyedén társalgott, cseverészett, én próbáltam hasonlóan fesztelenül válaszolgatni, de nehezen ment. Ráadásul még a fagyievésre is koncentrálnom kellett – szerencsére Dávid el volt foglalva a lényegében folyamatos beszéddel, és így nem tűnt fel neki a bénázásom, ahogy próbáltam megakadályozni, hogy szétolvadjon a tölcsér a kezemben.

Persze nem sokáig kerülhettem el a figyelmét.

– Bocsi a kérdésért – kezdte visszafojtott nevetéssel –, de tudsz te rendesen enni? Vagyis, ezesetben, nyalni.

– Félórán belül kétszer elsütni ugyanazt az amúgy is rossz szóviccet nem túl menő – hadartam, hogy a mondat végén kidugott nyelvvel még elkaphassam a tölcsér aljáról csöppenő csokicseppet. Micsoda alliteráció.

Dávid a homlokát ráncolta, és pár pillanatig maga elé meredt, aztán könyékkel oldalba bökött.

– Nincs jó humorérzéked – dorgált meg.

– Lenne, de miközben ragadok a csokitól, nem tudok nevetni – mondtam lebiggyesztett ajakkal.

– Nem tudom megenni helyetted, Amadé – ingatta a fejét Dávid. – De bízom benned.

Milyen dallamosan mondja a nevem!

– Igyekszem – dünnyögtem. Fájdalmasan felnyögtem, amikor egy csepp az ingemen landolt. Panaszosan tartottam magamtól messze a tölcsért. – Soha többet nem eszek fagyit – jelentettem ki. – Soha de soha. Ez volt a kedvenc ingem.

– Ugyan már, a folt kijön belőle, emiatt igazán nem éri meg lemondani a világ egyik legnagyobb élvezetéről.

– Nem fog kijönni – szipogtam. Dávid a fejét rázta.

– Ha ti nem tudjátok kimosni, akkor elhozod nekem és én kimosom valami spéci folteltávolítóval, ami anyunak van. Az anyám kicsit ketyós, és kegyetlenül tisztaságmániás. – Megtapogatta az ingem anyagát. – Egyébként jól áll, a szabása és a színe is. A bátyám fotós, művész, ő szokott kiselőadásokat tartani, tehát nyugodtan vehetsz mérget a szavaimra. Szóval ez az üvegzöld szépen kiemeli a bőr- és hajszíned, meg – a szemembe bámult, mire apró csomóvá szorult a gyomrom – a szemed színét is. Amit amúgy nem teljesen tudok megfejteni, mert elég sokszínű, de attól még passzol hozzá az ing. A szabása meg megy a hajad formájához.

– Tegnap csináltam. – Ennyi volt a reakcióm erre a szó- és bókáradatra és szembe bámulásra? Tényleg?

– Az inget? – vonta fel a szemöldökét Dávid. Most a fagyimat kezdte nagyon figyelni, éhes fény csillant a szemében. – Ha megharagudtál rá és nem akarod megenni, én megmentem, mielőtt pocsolyává olvad.

– Tessék csak – nyomtam a kezébe, és elkeseredve néztem meg a tenyerem: ragadt a csokitól.

– Tudsz varrni? – kérdezte Dávid, és tovább indult.

– Mi? – kaptam fel a fejem értetlenül. Ez meg honnan jött?

– Azt mondtad, tegnap csináltad az inged.

– A hajamat. – Szívesen beletúrtam volna, hogy megmutassam, milyen csinosan tudnak lobogni a fürtjeim, de ezzel a kézzel inkább nem nyúltam sehova. Dávid látta, hogy mennyire tanácstalanul meredek a tenyeremre, megszánt és a kezembe nyomta a zsebkendőt, amivel a mosdóban is törülköztem.

– Köszi – hálálkodtam. Dávid vigyorgott, és a hajamra mutatott.

– Vagány. Fodrász leszel, ha nagy leszel?

– Nem. Költő.

– Humántagozat? – Megmozgatta a szemöldökét és elnevette magát. – Örülök, hogy téged jó helyre vettek fel.

– Hát téged nem? – lepődtem meg. Dávid felhúzta a vállát.

– Olaszra akartam menni, mint a nagyobbik bátyám.

Érdekelt volna, hogy miért oda akart menni és mennyivel maradt le róla, de az, hogy nagyobbik bátyám, teljesen magával ragadt. Kis korom óta mindennél jobban szeretnék egy idősebb fiútestvért!

– Ó, két bátyád van?

– Kettő bizony – bólintott Dávid. – Meg egy nővérem. Nagy család.

– Tényleg az – ámultam. – Te vagy a legkisebb?

Dávid fintorgott.

– Aha. Ráadásul sokkal fiatalabb vagyok a többieknél. – Vártam, hogy folytassa, láttam rajta, hogy valamit még hozzá akar fűzni, de aztán nem tette; hirtelen és lelkesen előrelendítette a karját, majd felkiáltott:

– Nézd, itt a Park!

Van még új a Nap alatt ~ 2. fejezet

 2. fejezet

Góliát és Dávid

(Olvasáshoz ajánlott zene: Addicted to you ~ fordításért, magyarázatért KATT!)

Negyedóra múlva már a Dózsa György úton süvítettünk a motorjával. Mire – késve bár, de meglepő módon törve nem – eljutottam a Berzsenyibe, minimum tízszer hittem azt, hogy szörnyet fogok halni a következő kanyarban. Nagyapa mindig úgy vezeti a motorját, mintha nem lenne rajta kívül más az utakon; most is folyamatos dudaszó kísérte végig száguldásunkat.

Zihálva rontottam be az iskolába, a portásnéni, hiába köszöntem neki, csak egy unott pillantásra méltatott. Elkeseredetten láttam az ajtó üvegében, hogy a hajam teljesen összekócolódott, az ingem is összegyűrődött, de nem tudtam sokáig nézegetni magam, mert hihetetlen mértékben késésben voltam.

Az osztályfőnök levele alapján a 211-es terembe kellett mennem. Nekivágtam az első lépcsőnek, amit megláttam, és közben azon siránkoztam, hogy nem tudtam drámaian megtorpanni, behunyni a szemem és magamba szívni a berzsenyis életérzést, az új korszak édes ízét. Nem, ehelyett itt botladozok felfelé, mert még a cipőfűzőm is kikötődött.

Lehet, meg kellett volna állnom bekötni, mert a lépcsőfordulóban megbotlottam és sikeresen beleütköztem egy lányba, aki éppen egy plakátot tépdesett le az oszlopról. Nem tűnt meglepettnek, higgadtan a papír után kapott és sikerült is az ujjai közé zárnia. Elnézést hebegtem, ő pedig csak nézett rám nagyra nyílt szemekkel, majd azt mondta:

– Attól tartok, rossz irányba mész.

– Tessék? – Végigmértem őt: sötétszürke hosszúujjú pólót viselt, fehér bőrétől élesen elütő sötétbarna haja fonatban hullott a hátára. Egy pöttynyi sminket nem láttam az arcán, ami kellemes meglepetésként ért. Manapság nem jár lány az utcán tonnányi vakolat nélkül.

– Feltételezem, a humánosok matek szintfelmérőjére igyekszel, késve, teszem hozzá, viszont a termetek az épület másik végében van. Konkrétan a másik végében.

Egészen eddig a pillanatig szimpatikusnak találtam, most azonban kicsit megsértődtem a gúnyos hangnemen.

– Most vagyok itt életemben másodjára – tájékoztattam. Kihúztam magam, de még így is magasabb volt nálam fél fejjel. A lány kinyitotta a kezét, egy piros jojó pattant a föld felé.

– És ez kifogás az agy hiányára? – érdeklődött. A hangjának ezúttal nem volt kifejezetten gúnyos árnyalata, de a pillantása csípett. Tudtam, hogy a humánosokat gyakran lenézik a természettudományos tagozatra járók, a lány pedig egyértelműen odatartozónak tűnt.

– Elmondod, merre kell mennem? – kérdeztem türelmetlenül. Szerettem volna visszaszúrni, de nem volt rá se időm, se kedvem, így válasz nélkül hagytam a megjegyzést. A lány felemelte a karját, a jojó ugrált a levegőben.

– A másik irányba. A tizenegy az egyhez képest távol van, az egyes termek pedig arra találhatók – mutatott el a háta mögé is. Továbbra sem értettem egyet azzal, hogy erre (még) nem berzsenyisként gondolnom kellett volna, de azért kedvesen megköszöntem a segítségét.

– Aztán sok sikert a matekhoz! – kiabált utánam, amikor már nekivágtam a folyosónak. Biztosra vettem, hogy remekül szórakozik rajtam. Átsuhant bennem a megalázottság érzése, de megráztam a fejem: valószínűleg nem sok kapcsolatom lesz vele a jövőben, holnap pedig már emlékezni sem fog rám.

Arra jutottam, hogy inkább máson kellene izgulnom: például, hogy késve érek be a szintfelmérőre, és az új osztályfőnököm, Harangvölgyi Rita le fogja harapni a fejem. Megszaporáztam a lépteimet.

Amikor végre megtaláltam a termet, még ácsorogtam egy kicsit az ajtó előtt. Megigazgattam zilált ingemet és a hajamat is – semmi kedvem nem volt benyitni harmincvalahány diáktárs közé, akik már vadul körmölnek és akik idegesek lesznek rám, amiért megzavarom őket. És végképp nem akartam találkozni Harangvölgyivel, aki dühös keselyűként nyit majd ajtót és rám aggasztja a „késős fiú” bélyeget és életem végéig utálni fog…

Nagy levegőt vettem és bekopogtam. Az ajtót nem egy dühös keselyű, hanem egy igen csinos fiatal nő nyitotta ki.

– Üdvözlet… Pataky Dávid? – szólalt meg. Lángvörös haját kontyba kötötte a tarkójánál, szeme zöldeskéken ragyogott, vékony ajka piroslott a rúzstól.

– Elnézést a késésért – böktem ki, és félénken beljebb léptem. Ez a nő lenne az osztályfőnököm?

– Ezek szerint te vagy Dávid? – kérdezte ismét a nő, becsukta mögöttem az ajtót, és felkapott a tanári asztalról egy csiptetős táblát. Megráztam a fejem.

– Madarász Amadé vagyok.

Harangvölgyi erre egy pillanatra megdermedt, a tekintetünk összetalálkozott, némán megbeszéltük: tényleg én vagyok ő, Madarász Amadé. Vagyishogy én vagyok én.

– Foglalj helyet. A késést nem tolerálom, de mivel még nem jársz az osztályomba, nem tudlak beírni későként.

– Ó. – Elszakítottam róla a pillantásom, kiszáradt torokkal vettem szemügyre az osztályt. Túl sok ember volt, túl sok arc, túl sok szempár. Senkit nem ismertem fel Facebookról, esélyem sem volt – ennyi mindent nem bírtam egyszerre feldolgozni, ráadásul a lámpaláz is elfogott.

– Sziasztok – köszöntem, és éreztem, hogy felforrósodik az arcom. Szerencsés vagyok, amiért sötétebb színű a bőröm: nem nagyon látszik rajta a pír.

– Ne sziasztokozz – korholt Harangvölgyi. Megint ránéztem, tengerkék blúza olyan hangsúlyosan tapadt a testére, hogy megzavarodtam: divatbemutatóra vagy gimnáziumba jöttem? – Ülj le, és láss hozzá a dolgozathoz. Tíz perccel tovább írhatod kicsöngő után.

– Köszönöm – motyogtam, próbáltam nem kimutatni, mennyire szégyellem magam. Természetesen már csak az első padsorban, a tanári asztal előtt maradt üres hely, mindegyik másik foglalt volt. Szinte éreztem, ahogy a többiek tekintete lyukat éget a hátamba. Meg Harangvölgyi tekintete is, csak szemből. Gyorsan lesütöttem a szemem, de hiába akartam eltűnni a pillanatból, itt kellett maradnom, mert megszólított:

– Dávidról tudsz valamit? – kérdezte feszülten, miközben én a tolltartómat ástam elő a táskámból.

– Milyen Dávid? – kérdeztem vissza zavarodottan. Hátulról nevetés hangzott fel, mire a nyakam is égni kezdett.

– Lehet, hogy egy patakban fürdik Pataky Dávid – jegyezte meg valaki.

– Vagy épp Góliátot győzi le – érkezett rá a riposzt. Harangvölgyi elnézett mögém, a szája pedig mosolyra rándult:

– Humántagozat, tied a szívem!

Örültem, hogy elterelődött rólam a figyelem. Kíváncsi lettem volna, kik ülnek mögöttem, de nem mertem hátrafordulni, így előhúztam a szerencsetollamat és kinyitottam a dolgozatfüzetet. Számok, számok, számok. És betűk – miért van betű egy matematikadolgozatban?

Kapásból átugrottam öt feladatot, hogy majd később visszatérek rájuk, és épp nekikezdtem volna a hatodiknak, amikor kopogtak az ajtón. Harangvölgyi kihúzta magát ültében és kikiáltott, hogy „gyere”.

Nyílt az ajtó, és belépett egy fiú.

Visszatartottam a lélegzetem, úgy figyeltem. A srácnak borzas – hihetetlenül borzas – fekete haja, bő pulcsija és csillogó szeme volt. Olyannak tűnt, akiért minden lány odavan, akinek minden fiú a barátja akar lenni.

– Óriásölő Dávid az? – kiabált valaki hátulról, egy lány. – Megcsúszott a csata?

– A busz miatt késtem – válaszolt lassan a fiú, Dávid, a tekintete a megszólalóra tévedt. – És nem azért, mert Góliáttal küzdöttem.

– Pataky Dávid – szólt közbe Harangvölgyi, mielőtt a lány válaszolhatott volna. Szúrós szemmel nézte a fiút.

– Igen. Elnézést a késésért. – Dávid lebiccentett fejjel végigmérte a nőt, láthatóan értékelte a kinézetét. Ezt Harangvölgyi szerencsére nem látta, épp valamit firkált a lapjára.

– Ülj le – mondta. Ezúttal nem tett megjegyzést a késésre. Szerettem volna azon bosszankodni, hogy vele kivételezett, de csak arra tudtam gondolni, hogy egyedül mellettem van üres hely az egész teremben, Dávid mellém fog leülni.

Így is tett. Köszönésre, bemutatkozásra nyitottam a szám, de ő a táskájával volt elfoglalva, nem figyelt. Nyeltem egyet, és visszafordultam a dolgozatom felé. A számok kicsit összefolytak előttem, próbáltam kibogozni, hogy hol is tartottam.

Aztán Dávid ujja finoman a vállamhoz ért.

– Bocsi – suttogta, szemei nagyra nyíltak –, de nincs egy tollad? Otthon hagytam a tolltartómat.

– Adok – súgtam vissza. A szívem sebesebben kezdett dobogni, de próbáltam figyelmen kívül hagyni.

– Köszi! – Elvigyorodott, és felém nyújtotta a jobbját. – Dávid vagyok.

Elfogadtam a kezét, megszorítottam az ujjait.

– Tudom. Hallottam. – Megijedtem egy pillanatra: túl bunkó voltam? Nem akartam az lenni!

– Hát persze – bólintott Dávid. Oldalra lesve láttam, hogy Harangvölgyi mérgesen néz minket, de Dávid azért megkérdezte: – És te?

– Amadé vagyok.

– Szép név – dicsérte Dávid

– Köszi, szülinapomra kaptam – csúszott ki a számon nagyapa ezredszer is elsütött, ezredjére is borzalmas vicce, amit legszívesebben azonnal visszanyeltem volna. Dávid horkantással nyomta el a nevetését, aztán elengedte a kezem és letette a táskáját a földre. Tenyerének melegét még utána is éreztem az enyémen, de nem akartam beletörölni a nadrágomba az izzadtságot, mert az hogyan nézne már ki. Én egy udvarias fiú vagyok.

– Jó vicc volt, tetszett. – Kattant a kezében a tollam, és kinyitotta a füzetét.

– Köszi – tátogtam. Azt hittem, már nem figyel, de aztán rám villantott egy féloldalas mosolyt. Ettől kicsit melegem lett, de megráztam a fejem és megpróbáltam újra a dolgozatra koncentrálni. Nem igazán sikerült. Az egyenletek helyett újra meg újra utasításokat futtattam végig az agyamon, hogy hűtsem le magam, mert a világ legnagyobb hülyesége lenne reménytelenül belezúgni valakibe első pillantásra, amikor itt vagyok az új életem küszöbén, a nagybetűs Fehér Lappal a kezeim közt.

Ittam volna egy korty vizet, de persze otthon hagytam a kulacsomat. Csak nyeltem egyet száraz torkomra, és a kellemetlen érzés kicsit ki is tisztította az elmémet, visszafordultam a dolgozathoz.

Feszülten szoroztam-osztottam, vadul nyírbáltam az értékeket, számoltam a százalékokat, a feladatok elvégzésében nem segített Dávid térde, ami az enyémnek nyomódott időről időre. A fiúra lestem, szája sarkán kidugott nyelvvel körmölte a számokat, néha dühösen satírozta át, amit korábban írt. Nem akartam őt nézni, ezért sürgettem magam, hogy minél előbb fejezzem be, minél előbb tűnjek el mellőle, mert higgyem el, annál jobb lesz nekem.

Az utolsó feladatban egy Réka nevű lány szerepelt, és én megkönnyebbülten sóhajtottam fel s merültem alá a Réka iránt érzett reménytelen szerelembe: hosszú mézszínű hajára, piros arcára, formás lábára, vékony hangjára gondoltam. A szívem lustán, lassan, de súlyosakat dobbant a mellkasomban.

Gyorsan befejeztem a feladatsort, jóval leelőztem azokat is, akik már a kezdéskor is a teremben ültek. Sokan meglepetten néztek rám, én meg legszívesebben megmondtam volna nekik, hogy ez nem azért van, mert olyan különösen penge lennék matekból, egyszerűen csak nem szeretek fölöslegesen ülni a feladatok fölött, amiket amúgysem tudok megoldani.

Jeleztem a tanárnőnek, hogy végeztem, aki felvont szemöldökkel vette át tőlem a dolgozatot.

– Biztos kész vagy?

Bólintottam, és szedelődzködni kezdtem, úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha én most kimenekülök ebből a teremből, el Dávid mellől. Éreztem, hogy a tűz közelében állok, erőteljes füstszag telítette el az orromat, és láttam, ahogy Dávidot megvilágítják a lángok, fehér bőre vöröses-sárgás árnyalatban pislákolt. Lehunytam a szemem egy pillanatra, majd kinyitottam, Dávid pedig ismét önmaga volt és épp nagyon dühösen bámulta a dolgozatát. Aztán felpillantott, összeakadt a tekintetünk, és én gyorsan megindultam az ajtó felé.

– A terem előtt várj meg – mondta Harangvölgyi, miközben vörösre festett körmeivel átpergette a füzetemet. – Szeretnék veled beszélni.

Nyeltem egyet, mert tudtam, hogy nemcsak azt akarja elmondani nekem, amiről óra elején lemaradtam.

Megkerestem a mosdót, hogy igyak és kicsit megmossam az arcomat. Tetszett a helyiség: kék csempe, viszonylag tiszta tükör, igényes mivolta eléggé lekötötte a figyelmemet ahhoz, hogy ne Harangvölgyin és ne Dávidon töprengjek. A mosdókról hamar elterelődött a gondolatom Rékára, akit egyszer láttam a lánymosdóban rúzsozni, hogy akkor mennyire tetszett és mennyire feleségül venni akartam venni.

A terem előtti folyosón kanapék sorakoztak, odavonszoltam magam az egyikhez. Előhúztam a verses füzetemet, visszaolvasgattam a sorokat, amiket Rékáról írtam. Üres szavaknak tűntek csupán – bodzaarcú lány, kósza villanás a sötétben, jégrianás, amit levezetsz a lelkemben. Micsoda nyálözön. Nyálözön és mégis, mégis…

Megragadtam a tollam és véletlenszerű rímeket vetettem a papírra, a gyomromban csomódzó idegességet próbáltam megragadni és tintába fojtani.

Egyszer csak árnyék vetült a füzetemre, és valaki hahózott nekem, amitől úgy megrémültem, hogy leejtettem a tollam.

– Amadé, ugye? – kérdezte egy lányhang. Felkaptam a fejem, és azonnal becsaptam a füzetemet.

– Én volnék – bólogattam hevesen. A hanghoz tartozó lány leguggolt, hogy felvegye a tollamat.

– Lujza vagyok – mutatkozott be.

– Üdv! – Esetlenül a jobbomat nyújtottam felé, mire kuncogva megrázta. Végigmértem: derékig érő szőke fürtök, csinos arc, meztelen combok, meztelen has, meztelen kar. Mintha nem is iskolában, hanem a strandon lenne. Csak a napszemüveg hiányzott.

– Jössz velünk, ugye? – A mosolya elvakított, de nem a jó értelemben.

– Megyek, igen. Kicsit még beszélnem kell Harangvölgyivel, de utána megyek. – Én is elmosolyodtam, és próbáltam ellazulni. Lujza leült mellém, ami megnyugtatott, mert kicsit kellemetlen volt ültemből felbámulni rá, és attól féltem, ha felállnék se lennék nála magasabb.

– Hogy ment a teszt? Jó gyorsan kijöttél – mondta. – Te leszel az, aki az egész osztálynak odaadja a matekháziját?

Ezen akaratlanul is horkantva nevettem fel.

– Ó, dehogy! Csak… – Nem akartam Dávid mellett maradni. – Csak nem tudtam mindent megoldani. Nem jutottunk túl sokra a suliban.

– Na igen, ez ismerős, az én matektanárom is elég béna volt – kezdett bele a csacsogásba. Lujza mesterien irányította a beszélgetést, egész fesztelenül tudtam vele csevegni. Tökéletesen elterelte a figyelmemet Harangvölgyiről, Dávidról és Rékáról.

Egy idő után elkezdtek kiszállingózni az osztálytársak, rajtam meg egy pillanatra eluralkodott a szorongás: miért vannak ennyien?! Mindnek bemutatkozni, mindre mosolyogni hatalmas kihívás volt, de igyekeztem elengedni magam. Elvégre az elkövetkező, briliáns négy évet velük fogom tölteni.

Próbáltam nem fulladozni a sok ismeretlen, vagy csak félig ismert fiatal között, de tudtam: minél többen jönnek ki, annál hamarabb kell bemennem egyesegyedül Harangvölgyihez.

Végül nagysokára az utolsók, a rosszkedvűnek tűnő Dávid és egy másik, kicsit testesebb fiú is kijött a teremből, Harangvölgyi pedig túlharsogva a hangosan beszélgető, röhögcsélő osztályt, visszahívott a tanterembe.

Úgy mentem be az ajtón, mint évekkel ezelőtt arra a bizonyos bírósági ülésre: lélegzetvisszafojtva, vacogva, izzadva, felkészülve az esetleges darabokra törésre.

Van még új a Nap alatt ~ 1. fejezet

1. fejezet

Utolsó vacsora… az új élet előtt, és néhány jó tanács

Ajánlott zene: Béla László ~ Te másnap megjöttél (ABBA - The Day Before You Came magyar cover)

Fordításért, magyarázatért KATT!

Már az ágyamban feküdtem, amikor rájöttem, hogy az utolsó vacsorám az új élet előtt nem sikerült valami fényesre. Zacskós leves hideg teával. Nahát, emlékezetes.

A butaságomon duzzogva válogattam ki a ruháimat holnapra, aztán leültem a kis füzetemmel, próbáltam tökéletesen szavakba önteni és megörökíteni jelenlegi érzéseimet, hogy évekkel később visszaolvasva elcsodálkozzak: nahát, életem legjobb időszaka előtt így izgultam.

Amikor kifulladtam az alkotásban, az ajkamat rágva olvastam vissza a Messenger-csoportban az osztály beszélgetését. Nem mertem sokszor beleszólni, csupán annyit írtam, hogy szívesen elmegyek a szintfelmérő utáni találkozóra.

Összerándultam, amikor nagyapa széthúzta az ajtó helyén lógó függönyt. Ősz tincsein megcsillant a gyertya fénye, amit az éjjeli szekrényemen égettem.

– Jó lett a hajad – mondta. Megköszöntem a bókot. Egész délután a hajammal variáltam, az eredménnyel pedig nagyjából elégedett voltam.

– Elmegyek itthonról, holnap dél körül érek haza.

– Oké.

Nem kérdeztem meg, hova megy. Nem is akartam tudni, ő pedig nyilván nem kívánta az orromra kötni.

– Holnap alhatsz nálam, de holnapután vendégem jön, Erikához kell menned.

Próbáltam rezzenéstelen arccal nyugtázni a tényt. Nem szeretek Erikánál aludni – nem jövünk ki valami jól.

Nagyapa intett, kiment a szobámból, majd hallottam, hogy a lakást is elhagyja. Rám telepedett az ismerős magány súlyos köde. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel.

Visszafordultam a telefonomhoz, az új osztálytársakat nézegettem Facebookon. Kicsit belezavarodtam a használatába, ugyanis ezeréve (azaz egy-két éve) csak azért csináltam egy profilt, mert Ervin rávett. A profilképem egy Shakespeare-kötet megsárgult lapjait ábrázolja, rólam semmi információ.

Az új osztálytársak közül nem mindenkinek volt profilképe, amiről felismerhettem volna az embereket, így majdnem belevesztem a nevek kavalkádjába. Márk. Csibész vigyor, gördeszka, szép barátnő. Edit. Csicsás körmök, festett haj, versek. Veronika – abból mindjárt három is van, ebből egy copfos, a másiknak nincs profilképe, a harmadik virágokat fotóz. Dávid, nincs profilképe. Ivett, lovak. Vilmos, szintén lovak, és nagy család.

Mire végignéztem az összes osztálytársam profilját, már zúgott a fejem a sok információtól meg a berepedt képernyő bámulásától. Elraktam a mobilt, és arra gondoltam, Sherlock Holmesnak mennyire hasznára lett volna ez az applikáció. Míg el nem aludtam, ezen járattam az agyam, hogy ne szorongjak annyira a holnapon.

 

Reggel azzal a gondolattal ébredtem, hogy sikerült megfejtenem egy régóta bennem élő kérdést: ha az idegesség egy kémiai anyag lenne, bizonyosan méregként tartanánk számon. Méregként, amit az ereinkbe kell injekciózni, ami megfagyasztja a vért és megbénítja a testet.

Tíz körül kivánszorogtam a nappali-konyhába (kettő az egyben), közben a kezemet nézegettem és elképzeltem, hogy az idegméreg kékké változtatja az ereimet és a kék átüt sötét bőrömön. Megettem egy szelet száraz kenyeret, amit a pulton találtam. Kutakodtam még, hátha találok valamit, de életünk kiszámíthatatlan körforgásában most arra a pontra jutottunk, amikor száraz kenyér és hideg kávé a reggeli. Ezt szomorúan vettem tudomásul – a körforgás azon részét valahogy jobban kedvelem, amikor nagyapa egyszer csak bejelenti, hogy családi vacsorát tartunk, felhívja ide Erikát és kacsát vagy libát süt nekünk.

Hogy eltereljem a testem figyelmét az éhségről, az ablakon kihajolva elszívtam egy cigarettát – nagyapa készletéből nyúltam le egyet, csak nem sajnálja tőlem –, de szigorúan csak egyet: Réka közölte velem, hogy soha, de soha nem jönne össze egy bagós sráccal. Ezt mondjuk kétkedéssel fogadtam, a nyakamat tenném rá, hogy simán összejönne eggyel, csak velem nem akar. Mindenesetre pár hete úgy döntöttem, megpróbálkozhatok a leszokással – ki tudja, a berzsenyis lányok mennyire akarnak majd bagós sráccal járni!

Meg aztán fene sem akar huszonötévesen tüdőbetegségben meghalni, csak mert kiskamasz korában a nővére rászoktatta a dohányzásra.

Olvastam és pihengettem, amíg nagyapa meg nem érkezett úgy fél egykor. Nem tettem szóvá a félórás késést, tehát nem kezdtünk el vitatkozni és így tízpercen belül már elém is rakta az ebédet: tarhonya pörkölttel. Kíváncsi lettem volna, honnan hozta, de úgyse kaptam volna választ, szóval inkább másról kezdtem el beszélni:

– A doga után elmegyünk az osztállyal a Parkba – újságoltam.

– Nagyszerű – bólintott nagyapa és letörölte a bajszáról a szószt. – Csak nem tudod, hol van.

– Nem, de majd a többiek megmutatják.

Nagyapa bólintott még párat, aztán letette a villáját és nagyon komoly fejet vágva így szólt:

– Adok neked egy életre szóló jó tanácsot.

Némán nyammogva figyeltem, a gyönyörök kertjében éreztem magam, miközben a meleg ételt ettem.

– Nem akarok beleszólni szívügyeidbe, édes fiam, de…

– De?

– Tudom, mennyi mindent vársz a Bercsényitől.

– Berzsenyi.

– Az – intett ingerülten nagyapa. – Figyelj, ne várj az új helytől túl sok izgalmat. Nincs már új a nap alatt, csupán a réginek a változatai.

– Ez Conan Doyle volt – jegyeztem meg. Nagyapa a szemét forgatta.

– Igen, de nem ez a lényeg. Sok mindent tapasztaltál már, és nem szeretném, ha valami felhők fölött lebegő csodaországnak képzeld ezt az új sulit.

– Nem fogom, nem fogom – ígértem meg, de csak félvállról. Igazából tudtam, hogy a Berzsenyi pontosan ez lesz: felhők fölött lebegő csodaország.

– És, Amadé… azt se szeretném, ha olyasvalakibe szeretnél bele, akivel… nem biztos, hogy összejöhetnek a dolgok.

– Nem egyszer és nem kétszer fordult már elő – közöltem vele. Nagyapa fújtatott.

– Mondom akkor egyenesen: ne egy srácba szeress bele, ha már első pillantásos módszerrel keresed a szerelmet. Nem szeretném, ha Rómeót játszanál és mérget innál.

Most én forgattam a szemem: ez egy régóta tartó vita kettőnk között.

– Rómeó nem Mercutio, hanem Júlia miatt lett öngyilkos – mondtam. – És ő nem ivott mérget, leszúrta magát.

Nagyapa szeme élesen megvillant.

– De azért értetted a célzást.

Mélyet sóhajtottam.

– Értettem. Majd inkább a lányokat figyelem.

Nagyapa biccentett, és láthatóan megnyugodott a szavaimtól – amik bevallom, elég felületesek voltak, de tény, hogy elsősorban a saját életemet tenném tönkre azzal, ha egy srácba zúgnék bele. Milyen egyszerű lenne, ha ezt az eszünkkel irányíthatnánk!

Nagyapával pár pillanatig mindketten a gondolatainkba merültünk: magunkban szidtuk a rendszert, az országunk társadalmát, amiért olyan súlyosan kitaszítja a más embereket, hogy hetente lehet olvasni a hírekben, hogy egy meleg tizenéves felakasztotta magát vagy kiugrott az ablakon.

Ettől a sorstól akart megóvni nagyapa, ezért próbálja folyamatosan hangsúlyozni, hogy lányt hozzak haza.

– Olaszt, ha lehet – mondta most is, a megszokott beszélgetésünk következő fázisaként. – Olyat, amelyik tud spagettit csinálni. Régen ettem utoljára igazán jó spagettit; a nagyanyád specialitása volt.

Rövid hallgatás után hozzátette:

– A szüleid bezzeg még arra sem voltak képesek, hogy megtanuljanak rendes spagettit készíteni.

Nagyapa évek óta úgy beszélt a szüleimről, mintha már nem élnének, de már jó ideje nem javítom ki, most is csak hümmögtem.

Befejeztük az ebédet, segítettem elmosogatni, közben az olasz rádiót hallgattuk. Szeretem az olasz zenéket, a nyelv miatt mintha még dallamosabbak lennének.

Teljesen átszellemültem egy másik világba, hallgatva a lágy gitárpengetést és a tányérokat súrolva, így szívrohamként ért, amikor nagyapa oldalba bökött:

– Neked nem háromra kéne odaérned a suliba?

– De. – Idegesen konstatáltam, hogy az ingemre víz fröccsent. A szép ingemre!

– És az nem zavar, hogy fél három van?

– Nincs fél három. Az előbb néztem meg. Fél kettő van.

Nagyapa újra a karórájára nézett, aztán elővette a telefonját.

– Nem. Fél három van.

Én is megnéztem az órámat, és egy pillanatra megfagyott körülöttem a világ.

A mutatók ugyanott álltak, ahol húsz perce: fél kettőnél. Sziszegés tört elő belőlem, ha nem robbant volna fel éppen az agyam, biztos jól szórakoztam volna kígyóutánzó tehetségemen.

Nagyapa ősz szemöldökei összehúzódtak, homlokán a bosszúság vetett ráncot. Beletörődötten sóhajtott fel:

– Amadé!

Van még új a Nap alatt ~ Prológus#2

 Prológus #2

Dávid is visszaszámol

Dávid nehezen figyelt – utolsó óra, matematika, ki tudna figyelni?

A mellette ülő Helga biztosan nem. A gyönyörű lány a telefonját nyomkodta a pad alatt, látványosan semmibe véve a tanárt. Dávid a füzetébe firkálgatott, és várta, hogy Helga ránézzen, ő pedig olyan pajkos vigyort küldhessen felé, amit a lány úgy szeret.

De Helga most épp nem szerette őt különösebben: tegnap nem ment el vele vásárolni, és rémesen megsértődött, amikor Dávid kijelentette, neki mindegy, milyen illatú parfümöt vesz meg.

Úgyhogy azóta lényegében nem szólt hozzá, és Dávid ezt annyira nem is bánta. Amióta Dávidot felvették a Berzsenyibe, Helgát pedig nem (aki egyébként nem is készült a felvételire annyit, mint Dávid), még puskaporosabb lett köztük a levegő, mindenen összekaptak.

Dávidra hirtelen rátört az ihlet, hogy ki akarja számolni, mennyi időt kell még kibírnia a Berzsenyiig – mármint elsősorban addig, hogy másnap bemehessen oda matek szintfelmérőt írni és megismerni az új osztályát. Gyanította, hogy sokkal több hozzá hasonló emberrel fog találkozni, mint az itteni helyen.

Szünetben elővette az új osztályfőnöke által küldött ismertetőt az iskoláról, a szintfelmérőkről, a nulltáborról. Helga egészen véletlenül ráborította rózsaszínű energiaitalát a papírokra és Dávid fehér pólójára.

– Istenem! – szisszent fel idegesen Dávid.

– Bocs – pislogott Helga, és Dávid térdére simította a kezét. – Este átjössz? – kérdezte negédesen. Az előbb meg még rá sem akart nézni.

Dávid textilzsebkendőjével törölgette a színes, cukorszagú folyadékot, közben próbálta eldönteni, mit válaszoljon. Helga folyton csak hülyítette. Esze ágában sem volt lefeküdni vele, az utolsó előtti pillanatban mindig közölte, hogy mégsem akarja, Dávid meg bosszankodhatott magában. Helga egyértelműen élvezte, hogy sóvárog utána.

– Nem tudok menni – mondta végül. – Muszáj készülnöm a holnapi matekra.

Helga látványosan forgatta a szemét és fekete haját úgy söpörte hátra, hogy Dávid arcába csapódjanak tincsei. Érezte a vita előszelét, láthatóan a többiek is – a srácok, akikkel Dávid úgy-ahogy jóba volt, inkább kivonultak a folyosóra.

Dávid sóhajtva végezte el most már sürgősen a fejszámolást:

Huszonkilenc óra, húsz perc, ötvenegy másodperc van hátra.

Van még új a Nap alatt ~ Prológus#1

 Prológus #1

Amadé visszaszámol

Még huszonkilenc óra, harminc perc, negyvenkét másodperc.

Sose tartottam magam nagy géniusznak matekból, most azonban mégiscsak úgy csüngtem a számokon. Türelmetlenül doboltam az ujjaimmal a padon, és izgatottan néztem, ahogy az órámon a másodpercmutató szorítja, szorítja ki az időt a jelenből.

Lyukasóránk volt, senki nem tudott bejönni helyettesíteni – utoljára hetedik évvégén volt kémiám, de ezt nem is nagyon bánom. Az osztályom nagyrésze hátul bandázott a teremben, én pedig elöl ültem az ablak közelében, bámultam ki az utcára. Verset próbáltam írni, de túl nagy volt a hangzavar, a tinta a tollamból mintha inkább az ereimbe folyt volna vissza, ahelyett, hogy szavak formájában papírra hullt volna.

Valaki hátulról megdobott egy papírgalacsinnal, de nem törődtem vele, tudtam, mi szerepel benne: nyilván egy pár igencsak pajzán sor, ami kiparodizálja a szerelmes verset, amit Réka táskájába rejtettem jó pár hete.

Még huszonkilenc óra, huszonhét perc, tizenkilenc másodperc…

Mintha a gondolataim varázserejűek lettek volna, Ella lépett be a terembe hűséges barátnőivel, akik inkább a ragyogása, mintsem személyisége miatt követték mindenhova. Ebbe a csatlóskörbe tartozott Réka is. Mind az öt lány megvető pillantást vetett rám, felhúzták az orrukat és fintorogtak.

Sóhajtottam és folytattam az ablakon való kibámulást.

Huszonkilenc óra, huszonöt perc, negyvennégy másodperc…

Ennyi idő van hátra addig, hogy átlépjek új életem kapuján. Persze még nem teljesen (hiszen május van), csak a fél lábamat dughatom át rajta, de az is valami.

Holnap megyek matekszintfelmérőt írni a Berzsenyibe. Az új iskolám gondolatára kellemes borzongás futott végig a gerincemen, el is feledkeztem az osztályom szörnyűségéről. Egy iskola, ahol hozzám hasonló emberek lesznek, ahol megtalálhatom a közegemet, ahol megértenek, ahol nem fognak kiszorítani.

Ahol talán megtalálom Életem Szerelmét – és nem úgy, ahogy eddig sikerült. Beleszerettem Sziszibe, feleségül akartam venni, nem jött össze. Volt az a kis ügy Ervinnel, de végül kiderült, hogy ő sem lesz Életem Szerelme. Rékáról meg beszélni sem érdemes…

Ünnepélyesen ismét felemeltem a tollam: a Berzsenyi minden szempontból pozitív változást fog hozni az életembe, ezt pedig most muszáj megörökítenem egy versben, még ha nem is találom meg rögtön a legszebb szavakat.

Nem törődve a hátamnak csapódó újabb papírgalacsinnal, írni kezdtem. Közben az órámra lestem:

Még huszonkilenc óra, húsz perc, ötvenegy másodperc.