Erdő és Magány ~ montázs

Még egy Azuraverzumos montázs: ezt Johanna Masonről és Corvus Blackről csináltam, az Erdő és Magány főszereplőiről.:)

Corvus és a szerelem ~ Erdő és Magány ~ Azuraverzum

 

Corvusnak nem kellett volna meglepődnie, amikor hallott Pyxis balesetéről. A lány sárkányokkal dolgozott, bármikor benne lehetett a pakliban egy ilyen eset. Pyxis még figyelmeztette is őket, mielőtt elment volna. Ne aggódjanak, úgyse lesz semmi komolyabb baja.

Azért Corvusszal megígértette, ha mégis valami komolyabb baja esne, vigyázzon a kicsikre.

Az orvosok azt mondták, meggyógyul. De közel volt a halálhoz, Corvus egyszerűen érezte.

A folyosókon senki sem járt már ilyen későn. Nem értette, Johanna mit találhatott, és annyira nem is akarta tudni. Az utóbbi időben igencsak kellemetlenül érintette a lány közelsége. Ideges volt mellette és alig tudta levenni róla a szemét. Ami csak duplán idegesítette.

Megállt a Szükség Szobája előtt, bámulta a díszes ajtót. Elgondolkozott, hogy fejfájásra hivatkozva ne menjen-e vissza a gyengélkedőre. Végül elhatározta magát, nagy levegőt vett és benyitott. Nem volt hatásos a belépője – legalábbis nem volt szemtanúja hozzá. Johanna Mason az első padban egy könyvre borulva szuszogott. Corvus közelebb lépett a lányhoz. Az arca békés volt, szája résnyire elnyílva, szemhéja meg-megremegett álmában. Tejfehér bőre puhának tűnt, Corvus ennyire még sosem akart végig simítani rajta. Sötét, szinte fekete haja az orrára lógott, és Corvus szerette volna a helyére tűrni, de félt, hogy felébreszti vele. Mégse bírt magával, közel hajolt, orra szinte a lányét súrolta. Érezte meleg lélegzetét a bőrén. Előre nyúlt, és óvatosan visszaigazította a szökevény tincset a helyére. Beleborzongott, amikor hozzáért Johanna járomcsontjához. A haja puha volt és selymes. Megsimogatta a fejét. Imádta a tapintását.

Megijedt, amikor Johanna hirtelen felriadt. Abban a pillanatban, hogy kipattant a lány szeme, a fiú a mellkasához kapta a kezét. Johanna elképedve meredt rá. Menekülni próbált, de nem volt hova, leesett a székről.

– Meg vagy hibbanva? – kiáltott föl. A dühtől vörösség áradt szét az arcán, ami Corvus szerint csak még gyönyörűbbé varázsolta azt. Érezte, hogy elnyílik a szája. Eddig föl se tűnt neki, hogy Johanna ennyire szép lenne.

– Jobban vagy már? – érdeklődött a lány, ahogy feltápászkodott. Átfutott az agyán, hogy ilyenkor az az illendő, ha fölsegíti, de elképzelni nem tudta, hogy újra hozzáérjen. Félt, hogy a lány bőre megégetné. Szótlanul bólintott. Még mindig nem tudta feldolgozni, hogy ez a szépség Johanna Mason lenne, a lány, akivel eddig találkozgatott és sétált mindenfele.

Johanna leporolta az ingét.

– Elvitte Mrs. Norris a nyelved?

Corvus oldalra biccentette a fejét, nem értette a kérdést. Johanna sóhajtott.

– Most komolyan kérdezem, Corvus, jól vagy? Itt állsz legalább öt perce és még nem szólaltál meg. Kezdek aggódni.

Corvus érezte, hogy a szája sarka mosolyra húzódik.

– Jobban vagy? – ismételte Johanna.

– Azt hiszem – mondta halkan Corvus. A lány szemei őt fürkészték.

– Pyxis?

Corvus szíve és torka elszorult, alig bírt válaszolni.

– Túl fogja élni, azt mondják. – Megköszörülte a torkát. Johanna tekintete az övébe mélyedt. Nem akarta, hogy gyengének lássa, gyorsan a könyvre pillantott. – Azt mondtad, találtál valamit.

– Igen! – Johanna lelkesen felkapta a kötetet, és felcsapta egy helyen, amit megjelölt korábban. Corvus rettentő aranyosnak találta, ahogy izgatottan mesélni kezdett. – Írtam apámnak azzal kapcsolatban, hogy az anyám hogyan érkezett Panembe. – Corvus a lány mögé lépett, ha akarta volna, simán átkarolhatta volna a derekát, az állát meg a vállára tehette volna. A lányok imádták, ha így ölelte őket, de félt, hogy Johanna mit reagálna rá. Meg aztán így is elég melege volt, hogy csak állt mellette, aggódott, hogy ez a hirtelen jött tűz valahogy kitör belőle és megégeti Johannát is.

– Lapokat küldött, amiken anyám kézírásával vannak jegyzetek. Ezt a könyvet említette, ezen az oldalon kell lennie a dolog nyitjának. Azt találtam, hogy előfordulnak ilyen balesetek. Fogd meg egy picit a könyvet! – kérte. Corvus átvette a kezébe a könyvet és érdeklődve figyelte, ahogy Johanna a két keze segítségével bemutatta a megoldást. – Látod ezeket a réseket? – Megmozgatta az ujjait, Corvus elmosolyodott. – Ezek a határok, ahol a mágia fala vékony. Úgy fest, anyám kísérletezgető barátnője véletlenül talált egy ilyen helyet…és megtörtént a baj, Panembe kerültek. Azt hiszem, csak bizonyos varázslatok hozhatnak létre ilyet, de úgy fest, nekik véletlenül sikerült. Ha jól tudom, Kit Bellnél, a házánál ritka erősek voltak a spirituális és egyéb mágikus meg különleges terek, így történhetett a véletlen utazásuk.

Johanna várakozón pillantott rá, ő pedig ráébredt, hogy egyáltalán nem arra figyelt, amit a lány mondott, hanem hogy hogyan mondta. Hümmögött.

– Érdekes. – Belelapozott a könyvbe, próbálta gyorsan átfutni a szöveget. Amikor úgy gondolta, ennyi elég, visszaadta. – Köszönöm, hogy elmondtad.

– Ennyi? – Johanna felháborodottnak tűnt. – Corvus, amit találtam az zseniális! Hol a korábbi lelkesedésed? Pörögj föl, Black! – Corvus úgy gondolta, Johanna kettejük helyett is pörög. A lány elészökkent, megragadta a vállait és erőteljesen megrázta. Villámcsapásként érte az érintés, Johanna ujjainak szorítása. Elhúzódott. Felkavarta a sok egyszerre rá törő érzés.

– Nagyon ügyes vagy, Johanna – nyugtatta meg zavarodottan. Megfordult és az ajtó felé indult. Úgy érezte, muszáj valakinek kiöntenie a szívét. – Nem láttad Sagittát?

– Nem – hangzott Johanna rideg válasza. Corvus nagyon sajnálta, hogy így kell otthagynia a lányt, de úgy gondolta, menten elveszti az eszét. Szinte menekült a Griffendél klubhelyisége felé.

Szerencséje volt, húga épp szembe tartott vele a folyosón. Wood sétált mellette, mindketten nevettek. Corvus szemöldöke összeszaladt, de most nem akart ezzel foglalkozni.

– Sagitta, segítened kell! – kapta el húga karját, aki meglepődött, de az arca rögtön felderült és a nyakába ugrott. Corvus átkarolta vékony derekát és magához húzta.

– Jobban vagy, Cor! – kiáltott föl boldogan Sagitta.

– Igen. Nem. Talán. Azt hiszem. Fogalmam sincs. Segíts, kérlek! – Szinte rimánkodónak hallotta a saját hangját. Sagitta elhúzódott és mélyen a szemébe nézett. Koncentrált, valószínűleg legilimenciával próbálkozott, de nem volt még olyan ügyes.

– Segítek, persze. – Woodra sandított, aki felvont szemöldökkel nézte őket.

– Örülök, hogy jobban vagy, haver – mondta, és megveregette Corvus vállát. Corvus rá akart vigyorogni, de csak egy grimaszra futotta. – Találkozunk este, Gitta – biccentett a lány felé. Corvus idegessége ellenére is majdnem elnevette magát.

– Gitta? – Efölött egyszerűen nem tudott elsiklani. Sagitta elvörösödött, meglökte a vállával, majd benyitott egy ajtón.

– Üres, ide bejöhetünk – mondta inkább. Corvus figyelmét nem kerülte el a válasz elől való kitérés. Majd később még emlékezteti rá.

– Félek – bökte ki, és a tenyerébe temette az arcát.

– Ó, kedvesem, semmi baj – ölelte át óvón Sagitta a derekát. Magas lány volt, de nem magasabb Corvusnál. – Pyxisnek semmi baja nem lesz. A testvérünk, a legerősebb nő, akit valaha ismertem….

– Igen, igen tudom… – motyogta Corvus, és hirtelen bűntudata támadt, amiért nem inkább a nővére miatt aggódik. Önzőnek érezte magát, hogy a saját érzéseivel foglalkozik.

– Nem ez a baj – jött rá Sagitta. – Hadd halljam, Cor, hátha tudok segíteni! – A vállának döntötte a fejét és hozzábújt. Egy ideig némán álltak, Corvus leengedte a karjait, átfogta húga hátát és megsimogatta. Aztán Sagitta megragadta a kezét és egy padhoz húzta. Felültek rá, egymás mellett kuporogtak, mint két madárka. Corvusnak régi emlékek jutottak az eszébe – Rőtvárban korlátokon és faágakon ücsörögtek így, néha Azura is velük volt. Ritkán volt mindhármuknak egyszerre szabadidejük, de azokat az ajándék órákat mindig rendesen kihasználták.

– Attól tartok, szerelmes vagyok – szaladt ki a száján, mielőtt megfogalmazhatta volna magában. Ez így, ebben a formában még nem volt tálalásra kész. Sagitta kuncogni kezdett.

– Ez olyan nagy baj? A nagy Corvus Black szívét valaki végre valahára meghódította?

Corvus rámeredt kacarászó testvérére.

– Ez miért olyan vicces? – kérdezte duzzogva.

– Na, ne sértődj meg, Corvus! – kérte nevetve Sagitta. – De hát ez nem baj. Miért lenne baj? Ki az illető? Együtt vagytok már? Mióta? Ismerem?

Corvus feje kezdett belefájdulni a lány kérdéseibe.

– Johanna Mason – mondta ki az egyetlen kérdésre a választ, amire szívesen felelt. Élvezte, hogy kimondhatta Johanna nevét. Ettől kicsit a magáénak érezte a lányt. Nem számított Sagitta reakciójára: fintorgott.

– Mason? Komolyan ő? Azt hittem, Sirius miatt kavarsz vele…

Corvus az ölében összekulcsolt kezeire bámult. A szeme sarkából látta, hogy Sagitta elszörnyedő arcot vág.

– Eleinte úgyis volt… gondoltam, egy kis bájolgás, és mindent elmond, amire szükségem van, aztán lezárom a dolgot és békében elválunk.

– Ezt nem kommentálnám – jegyezte meg gúnyosan Sagitta. Sóhajtott egyet. – De hát miért baj az, ha úgy érzed, tényleg szereted Masont? Egy csomó barátnőd volt már…

– Igen, de az mind más volt – szögezte le gyorsan Corvus. Nagy levegőt vett és hagyta, hogy kicsússzon a száján az egyik legféltettebb titka: – Én sose voltam szerelmes. – Sagitta kérdésre nyitotta a száját, de ő fölemelte a kezét, hogy elhallgattassa. – Sok barátnőm volt, igen, ez igaz. De… egyiküknél sem éreztem azt, amit most Johannánál. A legtöbb lány még csak nem is tetszett vagy érdekelt. Egyszerűen nem tudtam nemet mondani a sok vágyakozó tekintetnek, nem akartam őket elszomorítani. Meg aztán féltem is nemet mondani… Te még nem emlékezhetsz rá, de… Szóval anyánk nem épp a legfinomabb módszerekkel jutalmazta apánkat, amikor az nemet mondott…

– A szüleink miatt nem mertél igazi kapcsolatba kezdeni? – kérdezte óvatosan Sagitta és a fiú térdére simította a tenyerét.

– Igen. És mert nem akartam senkit megbántani – tette hozzá Corvus, mert úgy gondolta ez azért elég fontos tényező.

– És nem bántottad meg őket, amikor ejtetted őket egy másik lány után?

– Voltak ebből konfliktusok. De a nyáron az összes függőben lévő kapcsolatomat lezártam. Elegem volt az egészből és megfogadtam, hogy már nem érdekelnek a lányok.

– Aztán jött Mason…

– Igen. Nem ájult el tőlem rögtön.

– És ezen meglepődtél.

– Nem szoktam hozzá – vonta meg a vállát Corvus. – Amikor meg megpróbáltam megcsókolni…pofon vágott.

– Te smároltál vele? – kerekedett el Sagitta szeme.

– Nem, most mondtam: csak próbáltam. De megütött – mesélte elkeseredve Corvus, ahogy visszagondolt arra az esős őszi délutánra. – Ekkor egy kicsit eltávolodtunk, pedig én bocsánatot akartam kérni, mert tudtam, hogy hibáztam… akkor már volt bennem egy érzés, kavargott…és most rámborult az egész, elöntött és nem tudok ezzel mit kezdeni. Ez a baj.

– Édesem! – Sagitta csilingelőn fölnevetett és átkarolta Corvus vállát. – Ez nem baj. A szerelem jó dolog.

– Miért, te…? – Corvus lassan összevonta a szemöldökét, ahogy összeállt a kép lelki szemei előtt. – Te meg Wood!

Sagitta elpirult.

– Nem kell kiabálni, Corvus!

– Komolyan? Te meg Wood? – Corvus elámult. Soha nem gondolta volna, hogy a hugicája meg az egyik legjobb barátja együtt… – Mióta?

– Hát… nem tudom… – Sagitta láthatóan zavarba jött. A nyaka és az arca is tiszta piros volt, Corvus pedig remekül szórakozott. – Na jó, visszatérve Masonre: ő is kedvel téged, tudod, ugye?

– Kedvel? – lepődött meg Corvus. – Szerintem nem szeret túlságosan… – Jeges félelem markolt bele a szívébe. Nem akart arra gondolni, hogy Johanna esetleg nem szereti őt. – Inkább menjünk! – ugrott le a padról. – Még beszéljünk erről, de mára elég lesz ennyi…

Az ajtóban állva felöltötte szokásos vigyorát, és bár kicsit belefájdult az állkapcsa, kényelmesnek érezte a folyamatos gúnyos vigyorgás álarcát. Megnyugtatta.

– De most komolyan, te meg Wood?

...Előbb dolgom van a könyvtárban ~ 12. fejezet

                                                                               12. fejezet

 

Bájitaltanon Piton Hermionét két olyan lánnyal osztotta be egy csoportba, akikkel most nem vágyott különösebben közeli viszonyra: Pansy Parkinsonnal, és (akármennyire is bűntudata volt az érzései miatt) Azura Blackkel. Próbálta megjátszani magát és úgy tenni, mintha az ég világon semmi baja sem lenne vele, de ez sajnos nagyon nehezen ment.

– Idepasszolnád azt a mozsarat? – kérdezte Pansy, mire Azura felé pöckölt valami gusztustalanságot a tálcájáról. – Ez meg… – kezdte Pansy, és hihetetlenkedve, pislogás nélkül meredt a ruháját csúfító békabensőségekre.

– Bocs, a’sszem félreértettem, amit mondtál – nézett ártatlanul Azura. – Úgy hallottam…

– Black, csak nem bontja a rendet? – förmedt rá a lányra Piton. Hermione összerezzent, amikor felbukkant mellettük a görbe orrú tanár. Úgy tudott settenkedni, mint egy macska. Hátborzongató volt, és meglehetősen idegesítő.

– Szerintem el kéne menni megvizsgáltatnom a fülemet, professzor úr – mondta Azura, és feltűrte az ingujját. Piton sóhajtott.

– Öt pont a Griffendéltől! Parkinson, mosakodjon meg, förtelmesen néz ki.

Azura vigyorgott, és követte a tekintetével, ahogy a mardekáros lány háborogva a mosdókagylókhoz megy. Hermione megrovón pillantott rá.

– Ennek nem kéne örülnöd! – szidta meg, és be kellett vallania magának, élvezi a köztük támadt kis vitát. Valószínűleg a haragja és tehetetlensége egy részét most rajta fogja levezetni – pedig mondhatni csak rosszkor került rossz helyre. Vagy inkább rossz helyzetbe kerítette magát, külső segítséggel…

– Nem örülök neki – szabadkozott Azura, de akármennyire igyekezett látványosan, csak ott maradt az arcán az a vigyor.

Hermione morgott valamit. Inkább csendben maradt, amikor látta, hogy Piton felé les. Felsandítva látta, hogy Azura a szemét meresztgetve keresi a tekintetét. Egy-két pillanat erejéig összekapcsolódott a tekintetük, Hermione belebámult a most éppen végtelen azúrkék szemekbe. Gyönyörű és különleges – Frednek biztosan nagyon tetszik. Az ajkába harapott és elfordította a fejét. Letette a mozsarát és beleszórta az aprított őzszemet a közös üstjükbe.

– Mit akarsz, Black? – hallotta Piton hangját. Felnézett: Azura jelentkezett. Az arcán nyoma sem volt a jókedvű vigyornak, olyan keménységet látott rajta, amitől bűntudata támadt, pedig tudta, hogy jogosan rótta meg.

– Nem cserélhetek valakivel? Itt valahogy rossz a levegő, tüsszögnöm kell mindentől. – Szavait igazolva hatalmasat prüszkölt. Piton felhúzta az orrát.

– Kérem, cseréljen valakivel, amúgy is akartam kérni – mondta, és suhogó köpennyel elfordult, hogy kerítsen valakit Azura helyére.

Hermione a barátnőjére meredt.

– Neked meg mi bajod van?

Azura felvonta a szemöldökét.

– Nekem mi bajom van? – visszhangozta. – Drágám, nem én vagyok az, aki egy fiú miatt képes tönkre tenni egy évek óta tartó barátságot.

Hermione köpni-nyelni nem tudott a döbbenettől.

– Granger, a nővérem Pyxis Black, a bátyám Corvus Black. A keresztapám Perselus Piton. Hadd ne kezdjem el sorolni, hány különböző forrásból tudhatom a gondolataid. Egyébként pedig hülye sem vagyok – sziszegte Azura, és felállt, amikor Piton az asztalhoz kísérte Lavendert.

Hermione lesütötte a szemét. Nem akarta elsírni magát mindenki előtt.

Corvus beszélt volna neki? Biztos nem. Habár…

Vagy Azura is legilimentor lenne? Túl fiatal hozzá.

Azt se tudhatná, hogy ő mit érez Fred iránt, sose mondta el neki és sosem mutatta ki nyilvánosan. Jó, a múltkor éjjel Freddel kézen fogva járkáltak egy rövid ideig, de nem úgy tűnt, mintha Azura észrevette volna, és különben is, barátok is szoktak kézen fogva járkálni. Jó példák erre pont ők, a Black-nővérek.

Szinte hálás volt Lavendernek, amiért nem tudta befogni a száját. Próbált minden szavára odafigyelni, bólogatni és hümmögni.

– …és akkor odajött hozzám, egy rózsát nyújtott nekem, és megkérdezte, lennék-e partnere a bálra! Természetesen igent mondtam. Azóta mindig rám mosolyog a terem másik végéből. Hát nem csodálatos? – lelkendezett a lány. Épp azt ecsetelte, hogy kérte fel Seamus. Oldalra hajolt és vigyorogva integetett valakinek, valószínűleg a srácnak. Hermione nem ellenőrizte le. Lefárasztotta a feladat, hogy úgy kellett tennie, mintha ez lenne a világon a legérdekesebb dolog.

– Parvatit még nem kérték fel, gondolom, annak örült volna, ha Seamus kéri fel, csak nem akarja bevallani. De lehet, hogy Deanre vár. Na, rá is várhat! Le se száll arról a hetedikes mardekáros lányról, Hestia Carrowról! Pedig azt mondják a múltkor behúzott neki a csaj…tudod, a tavalyi csapat hajtója. Akinek van egy ikre, és a haja vége vörösre van festve – csacsogott tovább Lavender. Hermione bólintott.

– Igen, igen, a Carrow-ikrek. Tudom, kik ők. De az egyik nem a tavalyi fogóval jár? Terence Higgsszel?

Lavender legyintett. – Fogalmam sincs. A srác különben is elballagott már, Deannek mondhatni könnyű dolga lenne, ha nem bénázná el folyton.

– Szerintem nem ezen múlik. Ha Hestiáék tényleg szeretik egymást…

– Á, nem tudom – intett újból Lavender. – Szóval a negyedikből nézzük…Harrynek és Ronnak sincs partnere, pedig azt hittem, egyikük veled megy. Na mindegy, még bármi lehet. Szóval azt mondod, téged még nem kértek fel?

– Nem, nem kértek fel – sóhajtotta Hermione, és elnyomta magában Viktor kedvesen mosolygó arcát.

– Neville viszont… – Lavender arca sugárzott. – Neville-nek viszont van párja!

Hermione rosszul érezte magát, amiért így meglepődik a dolgon.

– Ki?

Lavender szélesen vigyorogva bólintott. Nyilván rettentő jól érezte magát amiatt, hogy ennyi pletykát tud megosztani egy ennyire tudatlan személlyel.

– Ginevra Weasley! A kis Ginny. Bizony! Nem semmi, igaz?

Hermione elismerően biccentett.

– Tényleg nem semmi.

– Hmm igen, Griffendélből azt hiszem, mindenkit mondtam. Ja, nem, ugyan, dehogy mondtam mindenkit! Hát a mi kis Azuránk! – A vigyora valahogy gonoszabbra sikeredett, mint ahogy az illett volna. – Képzeld, őt is viszik a bálba – osztotta meg a nagy hírt suttogva, lázasan csillogó szemmel.

Hermione megkönnyebbülten sóhajtott föl.

– Kicsoda?

– Fred Weasley! – árulta el elvékonyodó hangon Lavender, és kacagásban tört ki. – El tudod ezt hinni? Már eddig is gyanúsak voltak, ölelkeztek a folyosón, kézen fogva szaladgáltak, puszit adtak egymásnak… de ez pontot tesz az ügy végére!

Hermionét mintha nyakon öntötték volna hideg vízzel. Hányinger tört rá, és megszédült.

– Honnan veszed? – A homlokára szorította a kezét. Érezte, hogy verejtékezik, és fújtatva megrázta a fejét.

– Parvati mesélte – fecsegett Lavender. – Vagyis, még azt hiszem, nem kérte fel Fred „hivatalosan”, de tényleg csak egy lépés választja el őket tőle. Csak rájuk kell nézni, az ember nem kételkedik. Olyan természetes, hogy együtt mennek a bálba, mint az, hogy az ember egy nap megiszik egy pohár vizet. Lehet, hogy még nagy leánykérés se lesz, annyire egyértelmű…

Hermione nem akart többet hallani. Elnézést kért, és a mosdókagylóhoz ment, ahol még mindig Pansy mosakodott.

– Baj van, Granger? – kérdezte kárörvendve a mardekáros lány. Hermione erőltetetten elmosolyodott.

– Csak kicsit fülledt a levegő.

– Aha – nézett rá furcsállva Pansy.

Lavender az óra hátralévő részében végigvette az ötödik, hatodik és hetedik évfolyamot is, és elújságolta, hogy régi diákokat is visszahívnak a bálra. Hermionét nem varázsolta el annyira ez a hír, mint az osztálytársát.

Még szerencse, hogy az utolsó órája volt. Amint véget ért, szinte menekült a könyvtárba. Rögtön bebújt a kis zugba, és elővette a könyveit, barikádot épített maga elé. Aztán szabad utat engedett a könnyeinek.

Hagyott magának tíz teljes percet az önsajnáltatásra, aztán a szeméhez szorítva az ingujját próbálta elállítani a sírást.

– Baj van, Harmonia?

Hermione rekedten felnevetett.

– Szia, Viktor! – köszönt, és kinézett a könyvkupaca mögül. Viktor tanácstalan arccal bámult rá az asztal túlsó végéről. – Jól vagyok, csak… csak allergia.

Az asztalra fektette az egyik kezét, és dobolni kezdett az ujjaival.

– Allergia, igen…Porallergia – magyarázta lassan, bólogatva. Viktor összehúzott szemöldökkel koncentrált, hogy megértse a szavait.

– Azt hinni, rosszul ért.

– Nem, nem, tényleg allergia – intett Hermione, és mosolyogni próbált.

Hirtelen eszébe jutott valami, és még szélesebbre húzta a száját.

– Hé, Viktor!

A fiú felvont szemöldökkel jelezte, hogy figyel rá.

– Beszéltem a szüleimmel, maradhatok szünetre. Még mindig van kedved bálozni menni? – Angyalinak szánt mosollyal pislogott rá. Valószínűleg csinosnak is hatott volna, ha nem püffedt a szeme és nem könnyes az arca a sírástól. Ráadásként még egy könnycsepp is lepottyant a szempillájáról, rá az orrára, onnan pedig végigfolyt az arcán. Viktor úgy tűnt, megértette, mit mondott, mert ő is mosolyogni kezdett, és felemelte a kezét, kviddicstől bőrkeményedéses ujjbegyével letörölte a könnycseppet Hermione arcáról. Ugyan az érintése nem volt olyan hatással rá, mint amikor Fred ért hozzá, de azért jól esett neki.

– Jó! – örvendezett Viktor, és Hermione elnevette magát. Aranyos volt, ahogy a fiú törte az angolt.

– Majd adok neked nyelvórákat – ajánlotta, Viktor pedig mosolyogva beleegyezett. Valószínűleg nem arra számított, hogy Hermione rögtön elszalad könyvekért, amikből tud tanítani.

Hermione pedig arra nem számított, hogy pont most botlik bele Fred Weasley-be.

– Ó, Fred! – lepődött meg, és gyorsan kikerülte, hogy továbbmenjen. Suttyomban megtörölte az arcát, hogy nyomai se maradjanak a könnyeinek, de ez hiú ábránd volt. Az mindig meglátszik az ember arcán, ha sírt.

– Hermione. – Fred elkapta a karját, így nem tudott továbbmenni.

– Hm? Bocs, Fred, most elég sok dolgom van… – szabadkozott, és megpróbálta kihúzni a kezét a fiú szorításából.

– Baj van, Hermione? Nyugodtan elmondhatod. Nyugodtan elmondhatsz bármit – hangsúlyozta.

– Ööö, nem, semmi baj…

– Bántott? Ha igen, akkor…

– Ki bántott kit? – értetlenkedett Hermione. Fred célzatosan oldalra biccentette a fejét. Amikor Hermione nem vette az adást, türelmetlenül hadarni kezdett:

– Hát Krum! Láttam, hogy sírtál…ha kényszerített valamire…

– Merlin szakállára, te mit képzelsz?! – csattant fel Hermione. Hitetlenkedve megrázta a fejét. – Miért kényszerített volna bármire is? Viktor Krum egy kedves, udvarias fiú, nem úgy, mint egyesek! És eszében sincs kényszeríteni senkit semmire. Ha valamit akar, akkor megmondja. Őszinte és egyenes. Csupa olyan tulajdonsággal rendelkezik, amit én tisztelek. – Még folytatta volna a felsorolást, de elfogyott a levegője, kénytelen volt szünetet tartani. Nem akarta megvárni, hogy Fred közbeszóljon, fújtatva eliramodott a sorból.

 

/*/*/*/

 

Fred egész nap az izgalom hevében égett. Még a szokásosnál is nehezebben ment az órákon való figyelés, de még George-ra és Sagittára sem tudott rendesen koncentrálni.

– Nyugi már, szépfiú! – szólt rá a lány átváltoztatástanon, amikor páros munkánál McGalagony professzor összeadta őket.

– Nyugi? Most akarok fél hónap kihagyással odamenni egy lányhoz, akit jó párszor lesmároltam, majd azt mondtam neki, nem lehetünk együtt, hazudtam neki az okkal kapcsolatban, hogy eljönne-e velem a bálba!

– Jó, ez tényleg nem hangzik fényesen. De lehetne rosszabb is.

– Például?

Sagitta az asztalhoz csapta a pálcáját, mire összetört az előtte lévő teáscsésze.

– Például ha megtudnád, hogy a fiúd, aki talán már nem is a fiúd, több hónapos kommunikáció nélkül a kastélyba érkezik, amiről szintén nem is ő szólt.

Fred bölcsen hallgatott.

Sagitta sóhajtott.

– Ne haragudj, ideges vagyok. – Pár másodperces szünetet hagyott, visszavarázsolta eredeti állapotába a csészéjét. – Most, hogy tudjuk, Ron ácsingózik valaki után, nyugodtan felkérheted. Nem lesz baj belőle.

– De Azura még mindig ott van.

– Hol van Azura? – kérdezte szórakozottan Sagitta.

– A képben.

Fred elszólta magát – a lányt ebbe a részletbe még mindig nem avatta be.

– Hoppá. Nem mondtam semmit!

Sagitta lassan, ijesztően lassan fordította felé a fejét, szemöldöke összehúzva, sötét szemei villogtak.

– Mi van a húgommal, Frederic Weasley?

Fred nyelt egyet, de a lány nem engedte, hogy válaszoljon.

– Hallottam ám pletykákat, Frederic Weasley. Nevezetesen, hogy a húgommal kavarsz, Frederic Weasley.

– Nem hívnál a nevemen? – morgolódott Fred. Sóhajtott. – Egyébként nincs alapja a pletykáknak. Nagyon szeretem Azut, de te is tudod, hogy nem úgy.

Sagitta kitágul orrlyukakkal, kihúzott háttal figyelt.

– Szóval, azt hiszem, azt hagytam ki a mesémből, hogy azt mondtam Hermionének, hogy Azura miatt nem lehetünk együtt.

– Ó, hogy ezt hazudtad neki! – értette meg Sagitta. – Azt hittem, ez még az, hogy nem szereted és nem érzel iránta semmit.

– Nem, ez a nyáron volt.

– Megnyugtató, hogy szíved hölgyének ennyit kamuzol.

– Mérges vagy, amiért belekevertem Azurát.

– Jó hogy. Teljesen fölösleges volt, Freddie – ingatta a fejét Sagitta. – Hogy fogsz kimászni ebből?

– Fogalmam sincs. De legalább Ront már kitörölhetjük a képből.

A traccspartit McGalagony professzor rémisztőn föléjük magasodó alakja szakította félbe.

– Ha ennyire nem tudnak mit kezdeni a feladattal, hogy fognak vizsgázni belőle?

– Igyekszünk, Tanárnő, igyekszünk – felelte engedelmesen Sagitta. McGalagony ferde szemmel nézett rájuk, majd George és Angelina párosa felé kapta a tekintetét, akiknek felrobbant a csészéje.

– Ezek a hóbortos Weasley-k – morogta a professzor és továbbállt.

 

/*/

 

Fred a kviddicscsapat néhány tagjával igyekezett a klubhelyiség felé. Katie és Angelina egymásba karolva nevetgéltek, Alicia és Sagitta George-ot és Fredet boldogította. Szinte egyszerre lapultak a falakhoz, amikor meghallották Hóborc visongó nevetését és Frics dühödt ordibálását. Miután újra biztonságosan közlekedhettek, a társaság rácuppant Katie új titulusára: nem méltó hozzá, hogy ilyen csirkefogókkal barátkozzon. Vajon a prefektusokat tényleg Piton professzor képzi ki csattanós ostorral a kezében, hogy minden szabályt bemagoljanak?

– Kinek van kedve holnap este egy kis lubickoláshoz a prefektusi fürdőben? – villogtatta meg válaszként Katie a mellére tűzött kitűzőt. – Azért nem olyan rossz prefektusnak lenni, srácok.

– Ó, én benne vagyok! – egyezett bele rögtön Angelina, és nyoma sem volt korábbi gunyoros vigyorának.

– Georgie is – szólt közbe gyorsan Fred, mire kapott egy gyilkos pillantást a testvérétől. Alicia a fejét rázta és a füle mögé tűrt egy szőke tincset.

– Nekem most nem jó, de máskor is rendezhetnénk ilyet, tetszik az ötlet.

– Majd a téli szünetben, amikor Wood is itt lesz, ugye, Saggie? – vigyorgott a lányra George. – Biztos csodásan fog festeni ing nélkül…ha tényleg olyan keményen edzenek abban a szuperjátékos-képző suliban, mint mondják.

– Menj a fenébe! – reagálta le Sagitta, és meglökte a fiút a vállával. Fred megpaskolta barátnője hátát.

– Kinek van meg a bájitaltan házi? – váltott témát Angelina váratlanul, amikor a folyosón elhaladt mellettük (egy igencsak megvető pillantás kíséretében) az emlegetett Piton.

– Saggie-nek megvan – jegyezte meg Fred.

– Még szép, hogy megvan! – bólintott az magabiztosan.

– Még szép, mert Piton úgy kivételez veled, mintha te is mardekáros lennél! – vágta rá Angelina.

– Valaki féltékeeeny! – fuvolázta Sagitta, hosszan elnyújtva az e-t.

– Srácok, a bájitaltanról jut eszembe… – kezdte Fred, és bűntudatos képet vágva megvakargatta a tarkóját – pedig igazából leírhatatlanul örült, hogy megvan a kifogása. – Készítsétek ki nekem is a megoldásokat, nekem előbb még dolgom van a könyvtárban…

– Mi dolgod van ott? – méregette felvont szemöldökkel Katie. Sagitta arcára vigyor kúszott, a többiek mind gyanakodva pislogtak felé.

– Öööö…otthagytam valamit – mondott gyorsan valamit. Erről a szokásáról sürgősen le kéne szoknia. Könnyen félre tud ezzel csúszni és hatalmas kalamajkákat okozni.

– Aha – nézett rá furcsállva George. A szemeivel azt üzente, hamarosan beszélgetniük kell majd, és Fred erőltetetten mosolyogva bólintott.

– Nemsokára utolérlek bennetek, ígérem! – Azzal meg se várva barátai reakcióit, vagy azt, hogy valaki felajánlja, elkíséri, sarkon fordult és elsietett az ellenkező irányba.

 

/*/

 

Tudta, hol szokott tanulni Hermione. Az utóbbi időben nem egyszer keresett magának úgy helyet a különböző sorokban, hogy a lányra lásson rá. Legtöbbször Azurával jött ide, aki újabb és újabb elméleteket gyártott Ronnal kapcsolatban.

Az utóbbi időben felfigyelt rá, hogy nemcsak ő látogatja Hermionét, hanem az iskolában állomásozó világhírű fogó is. Fred mondhatni bírta Krumot, remek játékosnak tartotta – de egyre ellenszenvesebbé vált számára azzal, hogy olyan sok időt töltött az ő Hermionéjéval.

Százegyedjére is végiggondolta, mit fog mondani a lánynak.

Rettenetesen sajnálja az elmúlt pár hetet, de végre tisztázódott a helyzet. Beszélt Azurával, aki már túltette magát rajta, és örülne, ha ők ketten boldogok lehetnének. Szóval, ha Hermione is szeretné, mehetnének együtt a bálba – de persze teljesen megérti, ha a történtek után látni sem akarja…

Befordult a gyógynövényekkel kapcsolatos könyvekkel megpakolt polcsorba, és látta a végén a lányt. A helyén ült, rázkódó vállal, tenyerébe temetett arccal. Fred megijedt. Mi baja lehet? Gyanakodva ment közelebb. Úgy volt, ahogy sejtette: Krum ott ücsörgött vele szemben. Fogalma sem volt, mi történt kettejük között, agya máris különböző, durvábbnál durvább ötletekkel állt elő magyarázatként.

Megállt egy asztal mögött – aminél Azurával szoktak tanakodni – hallgatódzni. Sajnos túl halkan beszéltek, de ha közelebb merészkedik, rögtön észreveszik.

Milyen jó lenne valami, aminek a segítségével hallanám őket!, ábrándozott.

Csak annyit látott, hogy Krum megszólítja Hermionét – az ő Hermionéjét –, aki felnevet, majd zavartan váltanak pár szót. Egy ideig hallgattak, majd Hermione mosolyogva mondott még valamit, aminek Krum megörült, amin Hermione nevetett. A nevetését tisztán hallotta, annyira gyönyörű volt, Fred egyszerűen imádta. Bármit megtett volna, hogy megnevettesse a lányt.

Az épp abban a pillanatban állt föl, és Fred úgy gondolta, remek alkalom arra, hogy gyorsan elkapja, magához húzza, és ha meg nem is csókolhatja most rögtön, de színt vallhat neki.

Igen, ezt fogja csinálni.

Addig a terv be is vált, hogy elkapja a karját.

– Ó, Fred! – lepődött meg Hermione. Nyilván azon, hogy mit keres a könyvtárban. A lány tovább akarta menni, de ő nem engedte.

– Hermione.

Olyan jó érzés volt kimondani őelőtte is a nevét!

– Hm? Bocs, Fred, most elég sok dolgom van… – hadarta a fejét rázva, és megpróbált elhúzódni, Fred azonban nem engedett. Azt akarta mondani, hogy tudnak-e beszélgetni, de akkor észrevette könnytől maszatos arcát és véreres szemét, Krumra gondolt, és kiszaladtak a gondolatai a száján.

– Baj van, Hermione? Nyugodtan elmondhatod. Nyugodtan elmondhatsz bármit – hangsúlyozta, és Krum felé pillantott.

– Ööö, nem semmi baj…

Fred ezt elég nehezen tudta elhinni. Hermione nem nézett rá, lesütött szemekkel a földet bámulta.

– Bántott? Ha igen, akkor…

– Ki bántott kit? – értetlenkedett a lány. Fred türelmetlenül Krum felé intett az állával. Hermione tágra nyílt szemekkel követte a tekintetét. Láthatóan nem fogta fel, mire célozgat.

– Hát Krum! – fakadt ki. – Láttam, hogy sírtál… ha kényszerített valamire, én esküszöm…

Mielőtt elmondhatta volna, mit tenne Krummal, Hermione félbeszakította.

– Merlin szakállára, te mit képzelsz?! – csattant fel a lány. A fejét rázta és egy határozott mozdulattal kirántotta a karját Fred kezéből. – Miért kényszerített volna bármire is? Viktor Krum egy kedves, udvarias fiú, nem úgy, mint egyesek! És eszében sincs kényszeríteni senkit semmire. Ha valamit akar, akkor megmondja. Őszinte és egyenes. Csupa olyan tulajdonsággal rendelkezik, amit én tisztelek.

Fred már csak egy „nem úgy, mint egyesek” megjegyzést hiányolt a végéről.

Hermione nagy levegőt vett, Fred már azt hitte, megkapja a hiányzó megjegyzést is, de végül ökölbe szorított kézzel, lobogó hajjal elrobogott a sorból.

Fred lerogyott az egyik székre és az asztalra könyökölve a tenyerébe támasztotta a homlokát.

Hát ez nem úgy sült el, ahogy tervezte.

Terence Higgs

Terence Higgs

Erdő és Magány

Azuraverzum

A kép készült: Canva

A kép forrása: Pinterest

Flora Carrow

 Flora Carrow

Erdő és Magány

Azuraverzum

A kép készült: Canva

A kép forrása: Pinterest

Daphne Greengrass

 Daphne Greengrass

Erdő és Magány

Azuraverzum

A kép készült: Canva

A kép forrása: Pinterest

Pyxis D. Black

 Pyxis D. Black

Azuraverzum

A képet készítettem: Canva

A kép forrása: Pinterest

Hestia Carrow

 Hestia Carrow

Erdő és Magány

Azuraverzum

A kép készült: Canva

A kép forrása: Pinterest

Deneb Holloway

 Deneb Holloway

Erdő és Magány

Azuraverzum

A képet itt készítettem: Canva.

A kép forrása: Pinterest.

Sagitta A. Black

 Sagitta A. Black

Azuraverzum

A kép ezzel készült: Canva

Kép forrása: Pinterest

Azura L. Black

 Azura L. Black

Azuraverzum

A kép készült ezzel: Canva

A kép forrása: Pinterest

Corvus Black

 Corvus Black

Azuraverzum

A képet ezen a fórumon szerkesztettem: Canva

A felhasznált kép linkje: https://eglwedding.tumblr.com/post/33651453298/the-cinema-show-dorian-gray-2009

 Johanna Mason

Erdő és Magány

Azuraverzum

A képet szerkesztettem: Canva

A kép forrása: https://www.listal.com/viewimage/4495967

Erdő és Magány ~ 30. fejezet

30. fejezet

B a sokadikon – Blackek, Brooklyn meg Büszkeség és Balítélet

 

Augusztus elsején reggel a Holloway ház előtt állunk, felszerelkezve mindennel, ami a Roxfortba kellhet – plusz Deneb festményeivel –, és várunk Ragnorra. A kabátzsebemben ott lapul a végtelen oldalú kis füzet, amibe a D&D tervet részletezzük, illetve amibe Tarira történetét írtuk. Nem lett részletes, de a célnak megfelel. Megemlékezünk róla.

– Nem kéne gyászolnod – mondja Deneb, már sokadjára az elmúlt pár napban. Fáradtan bólintok.

– Tudom.

És tényleg tudom – Tarira azért jelentkezett a Viadalra, hogy meghaljon és a halálban találkozhasson szeretett öccsével. Bűntudatom támad – én sose gondoltam öngyilkosságra, hogy Remusszal vagy Siriusszal találkozhassak a halál utáni világban.

– Akkor vegyél egy nagy levegőt, és nyugodj meg! – mosolyog rám óvatosan Deneb. – Nemsokára találkozol Daphne-val és Corvusszal. Mi kéne még?

Sóhajtok, és igazat adok neki.

Halljuk, hogy Nick fölkel. Zörgés, dörömbölés, csörömpölés. Kérdőn nézünk össze Denebbel.

– Biztos leesett az ágyáról – von vállat a fiú. Elmosolyodok. Jól esik, hogy megpróbál jókedvre deríteni egy kis viccelődéssel.

Nick félmeztelenül támolyog ki a szobájából.

– Ledobott az ágy. Elvarázsoltátok? – néz ránk mogorván, egyértelműen az álom ködén át.

– Lehet a sok alkohol volt – szólal meg egy ismeretlen hang az előszobából. – Ki ez az izmos, félmeztelen csoda?

Denebbel megint összenézünk.

– Ki az? – kérdezem gyanakodva, és felpattanok. A nappaliba egy fiatalember lép be. A bőre napbarnított, haja sötét, szinte fekete, de rózsaszín csillámpor borítja. Jóképű arcából két macskaszem mér végig hármunkat. Ezüst mellényt és karmazsinpiros inget visel, fekete bőrnadrággal és ezüst papuccsal.

– Helló, fiatalok – köszönt minket.

– Helló? – vonja föl a szemöldökét Deneb. – Ki az ördög vagy?

– Több tisztelet, kérem! – A fickó elnyújtja a „kérem” e betűjét. Széttárja a karjait. – Hát így kell bánni Brooklyn főboszorkánymesterével?!

Kinyitom a szám, majd becsukom. Ugye nem…

– A nevem Magnus Bane, napsugaraim! – jelenti be ünnepélyesen a váratlan jövevény. Deneb bólint.

– Aha. Üdvözöllek, űrlény – mered rá. Majd rám sandít. – Ittunk mi valamit tegnap este, Jo? – kérdezi hunyorogva.

– Nem – sütöm le a szemem.

– Te ismered? – ámul el Deneb.

– Corvus barátja…

– Az ördögbe, tudnom kellett volna, hogy annak az ostoba Blacknek köze van ehhez az űrlényhez…

– Nem vagyok űrlény, szőke tulok – néz rá jelentőségteljesen Magnus Bane.

– Ki ez a vásári majom? – szólal meg most Nick, és a boszorkánymester felé int, aki úgy fest, kezdi elveszíteni a türelmét.

– Néha elegem van a mondénokból – csóválja a fejét. – Pedig alapvetően kedvelem őket…

– Mit keres itt, Mr. Bane? – kérdezem óvatosan. Nem kérdezek rá a „mondén” szó jelentésére. A fickó nagyokat pislogva néz rám.

– Végre egy udvarias emberi lény! Köszönöm, hölgyem, köszönöm!

– Johanna udvarias? Hagyjál már! – röhög ki Deneb. Magnus Bane nagyot sóhajt.

– Corvus küldött ide, hogy vigyelek titeket a brooklyni lakásomra – közli, nekem pedig a torkomba ugrik a szívem.

– Corvus? – kérdezem reménykedve.

– Nem úgy volt, hogy Ragnor visz el minket, és a Greengrass-kúriába megyünk? – kérdezi savanyú képpel Deneb. Magnus Bane elvigyorodik.

– Hát, Ragnor most nyaral. Peruban. Nélkülem. – Savanyú képet vág, majd látványosan dramatikusan nagy levegőt vesz, és folytatja: – Úgyhogy gyerünk, gyerekek, mindenetek megvan? – csapja össze a tenyerét.

Deneb rám pillant.

– Johanna, csinálj valamit. A te bolond fiúdnak a bolond ismerőse akar minket elvinni. Nem tetszik, határozottan nem tetszik.

Sóhajtok, és felállok a kanapéról.

– Legalább tudjuk tökéletesíteni a D&D tervet – paskolom meg a vállát. Deneb biccent, és fájdalmas arckifejezéssel föl áll.

– Hát jó. Vezess minket, Csillámpor Lovag – fordul Magnus Bane felé, aki rezzenéstelen arccal bámulja Denebet. Aki nyilván kezdi ettől kényelmetlenül érezni magát, feszengve rám pillant a válla fölött. – Most meg mi baja? – sziszegi nekem.

– Lehet, hogy nem tetszik neki a Csillámpor Lovag megnevezés – mondom vállat vonva. Végül Magnus vesz egy nagy levegőt, és csettint. Kék szikrák pattannak elő az ujjaiból.

– Indulás, drágáim! – mondja unottan. Nick odalép hozzánk, megpaskolja fia vállát, és alkoholbűzös csókot nyom az arcomra.

– Na, menjetek, csodabogarak – búcsúzik el, és visszafordul a szobájába. Magnus Bane addigra már kész is a varázslattal: egy ajtóméretű hullámzó valamit rajzolt a levegőbe.

– Kész a hajó – hajol meg felénk. – Én megyek előre, utána te, Mrs. Black, utánad meg a félnótás, ha képes lesz nem itt felejteni magát.

Bólintok, és megpróbálom visszafojtani a kitörni készülő nevetésem. Deneb csak hápogni tud a méregtől, de Magnus nem törődik vele. Csettint, és a holmijaink berepülnek a hullámzó masszába. Ő is belép, őt követem én. Még hátra pillantok Denebre, és biztatón rámosolygok.

– Várlak – mondom, és belépek az ajtón. Hideg simít végig a bőrömön, megborzongok. Évente kétszer szoktunk ezzel a módszerrel utazni – a King’s Crossra és vissza onnan, ide.

Amikor kilépek a fura ajtóból, egy folyosót pillantok meg, fapadlóval és rajta lila hosszúszőnyeggel. Vaj színű falakat, rajtuk indián fejdíszekkel. Teszek pár lépést. Magnust már nem látom, eltűnt valamerre. Egy visítást hallok, és valaki nekem ütközik.

– JOHANNA! – üvölti a nevem egy ismerős hang. Daphne az. Fogalmam sincs, mit keres itt, de nem is törődök vele, csak örülök, hogy itt van. Amennyire a nyakamban csimpaszkodó lányt szemügyre tudom venni, látom, hogy mugliruhákba, fekete farmernadrágba és bő, sötétzöld pólóba öltözött. Arcon csókol, aztán eltol magától. – Aggódtam ám érted – mondja, és eszkimópuszit ad az orromra. Kinyitja a száját, hogy elkezdjen mondani valamit, de végül nem szólal meg, oldalra biccentett fejjel elnéz a vállam felett. Hátra sandítok, és látom, hogy Deneb akkor lépi át szitkozódva a fura ajtó küszöbét. Amikor meglátja Daphne-t, elkerekedik a szeme, és gyorsan beletúr kócos hajába. Daphne őt is lerohanja; a nyakába veti magát, de ahelyett, hogy a fiú mellkasába fúrná a fejét, felnyúl, és Denebet a tarkójánál fogva a szája fölé húzza, és összeforrasztja az ajkukat. Tátott szájjal bámulom, ahogy az elmúlt hetek D&D terv részletezése, tökéletesítése tönkremegy egyetlen pillanat alatt. Aminek persze örülök, de a kedves bókok és udvarias megjegyzések helyett most úgy fest, mintha ki akarnák szorítani a másokból a szuszt. Eszembe jut, hogy amikor még suli közben Deneb beteg volt, azt mondta, Daphne-val finoman kell bánni, nehogy összetörjék. Erre most mindjárt összeroppantja a lányt, annyira szorítja magához. Leesett állal meresztgetem a szemem.

– Nem hiszem el – szólal meg egy töprengő hang a hátam mögött. – Pedig mennyi ideig terveztük, hogy hogyan csábítsuk el Hollowayt!

– Corvus? – pördülök meg azonnal. Ott áll, a falnak támaszkodva, vigyorogva. Fehér inget és fekete farmernadrágot visel, fekete haja selymesnek tűnik, bogárszemei csillognak. Vigyorog, de amikor a szemembe néz, elkomorodik. Kitárja a karját, én pedig egyszerűen csak hozzábújok. Magához szorít, minden szenvedély nélkül.

– Megijesztettél – súgja a fülembe, én pedig válaszként erőteljesen a mellkasába fúrom az arcom. Én is megijedtem – ha elvisznek a Viadalra, soha, de soha nem ölelhetném őt. Egy ideig csak állunk, és öleljük egymást, halljuk, ahogy Deneb és Daphne hevesen csókolóznak, ahogy levernek egy-két indiánmaszkot. Ekkor Corvus rájuk szól.

– Ne már, gyerekek, ezt nem a folyosón kéne…

Megfordulok karjai szorításában, a mellkasának dőlök, úgy nézem vigyorogva, ahogy a D&D terv alakul. Daphne tökéletesen sima haja kócosan áll mindenfele, pólója a derekán felgyűrődve. Zihálva nevet, és most minden hév nélkül karolja át az ábrándosan pislogó Denebet, aki gondolkozás nélkül magához szorítja újdonsült kedvesét.

– Van reggeli, kértek? – kérdezi Corvus, és kézen fogva bevezet a nappaliba. Az ajka elé emeli a mutatóujját. – A kicsik még alszanak!

– Kicsik? – kérdezem, és ujjaim az övéi közé kulcsolom.

– Kicsik – bólint, és állával egy csukott ajtó felé int. – Azura meg Sagitta – magyarázza. – Kicsik.

– Nagyon kicsik – mondom szemforgatva. Rávigyorgok Corvusra. Olyan jó érzés újra látni. Ilyen hosszú ideig még nem voltunk távol, mióta együtt vagyunk.

– Igen, ez így van. És közben ráadásul ki is húztak meghalatni – mondja Corvus. Meglököm a vállát.

– Nem arról volt szó, hogy többet nem nézel bele a fejembe? – érdeklődöm. Rám vigyorog.

– Sajnálom, de olyan régen hallottam a hangod, hogy nem tudok ellenállni annak, hogy a gondolataidat is…hát, lássam vagy halljam, ahogy jön.

– Ez remek, de engem zavar, hogy én meg nem tudom, te mit gondolsz – pislogok ártatlanul. Corvus megáll, elengedi a kezem, majd közelebb lép hozzám. Két tenyere közé fogja az arcom, és megcsókol. Lágyan és lassan. Egyik kezével átkarolja a derekam, és magához húz.

– Ne már, gyerekek, ezt nem a nappaliban kéne – hallom Deneb elvékonyított hangját.

– Hagyd már őket – nevet rá Daphne. Corvus elhúzódik, és mosolyogva nyom még egy utolsó csókot a számra.

– Szóval, kértek reggelit? Van itt nagyjából minden – lép oda a konyhapulthoz.

– Igen? Én semmit sem látok – nyújtogatja a nyakát Deneb. Látom rajta, hogy az egész arca, de még a nyaka is piros. Daphne hozzábújik oldalról, zöld szeme csillog. Ő is ki van pirulva rendesen.

– Inkább magyarázzátok meg, mi volt ez – teszem csípőre a kezem. Deneb sóhajt és megvakargatja a tarkóját.

– Igazából nekem fogalmam sincs. Daph? – pillant segítségkérőn a lányra, aki csak kuncog. Vállat vonva ezt mondja:

– Hát, Corvus tartott nekem párkapcsolati órákat – villant a fiúra egy széles vigyort, aki biccentve vigyorog rá vissza. Denebbel csak kapkodjuk a fejünket közöttük. Valamiről rendesen sikerült lemaradnunk.

– Persze nem azt mondtam, hogy rögtön rohanja le Hollowayt, az rosszul is kijöhetett volna – teszi hozzá Corvus. – De szerencsére nem így történt.

– Hát nem – bólogatok. – De mit keres itt Daphne? És mi mit keresünk itt egyáltalán? Greengrassékhoz szólt a meghívónk.

– Ha akartok, mehettek a kúriába is, a szüleim meg Astoria biztos szívesen fogadnak – mondja vállvonogatva a lány.

– De mit keresel itt, kislány? – csóválja a fejét Deneb. Daphne mosolyogva megérinti az arcát. Innen látom, hogy Deneb beleremeg az érintésbe.

– Leveleztünk. Megírta, hogy nézni szeretné majd az idei Bajnokságotokat…

– Viadal – javítom ki. Daphne biccent.

– Viadalotokat. Felajánlotta, hogy jöhetek ide, úgyhogy jöttem, és annyira megtetszett a hely, hogy itt maradtam. Magnustól rengeteg mindent tanultam! – mondja csillogó szemekkel.

– Az klassz – pislog Deneb. Látom, ahogy végigfuttatja a fejében a lehetséges válaszokat, mi tetszett meg annyira Daphne-nak Magnus Bane lakásában, hogy maradjon. Nevetnem kell a gondolatra, hogy esetleg Corvus miatt – Deneb arca erről a gondolatmenetről árulkodik. Daphne is észre veheti, mert lábujjhegyre áll és arcon csókolja a fiút.

– Nyugi, drágám – súgja a fülébe olyan hangosan, hogy még én is hallom. Deneb vállat von, és szembe fordítja magával Daphne-t, hogy újra megcsókolhassa. Corvus mosolyogva sóhajt, és felém fordul.

– Te kérsz enni, Johanna?

Bizsergés fut végig a gerincemen, ahogy kimondja a nevem.

– Farkaséhes vagyok.

Corvus ragyogó mosollyal biccent, és sürgölődni kezd a konyhácskában.

Fél óra múlva, nyolc körül már a „kicsik” is felébrednek. Illetve csak Azura, Sagitta még húzza a lóbőrt az ágyban.

– Jó reggelt! – köszönt nagyot ásítva. Ránk mosolyog. Az arckifejezése annyira a bátyjáé, hogy nem tudok nem visszamosolyogni. A következő mondatától persze hamar lelohad a jókedvem. – Örülök, hogy egyikőtök sem halt meg.

– Ööö…kösz – pillant rá Deneb elkerekedett szemmel. Corvus kenyérszeletet vág, közben ránk néz.

– Ne vegyétek komolyan, egy percig sem hittük, hogy bármelyikőtöknek baja eshet.

– Pedig nagy eséllyel lehetett volna – mondom színtelen hangon, visszaemlékezve arra a szörnyű pillanatra, amikor Lucia Grandanova felolvasta a nevem.

– Semmi baj – nyugtatgat Deneb, és a kézfejemre teszi a kezét. – Semmi baj nem történt, és nem is fog.

Összemosolygunk. Elkapom a szemem, nem akarom látni az arcán annak az ijedelemnek a nyomát, ami Aratás óta ott van.

– Mikor is lesz a kviddics kupa? – kérdezem, Corvusra kapva a tekintetem.

– Másfél hét múlva.

– Hogy jutunk oda? – faggatom, hogy eltereljem a gondolataim.

– Egy hét múlva elutazunk az Odúba…

– Az mi? – szúrja közbe Deneb.

– A Weasley-család otthona – hangzik a felelet. Denebbel és Daphne-val összenézünk.

– Biztos jó ötlet ez? – kérdezem óvatosan.

– Hogy érted? – hunyorog rám Corvus.

– Hát, Weasley-ékkel…Nem feltétlenül ápolunk olyan jó kapcsolatot… – Próbálok úgy fogalmazni, hogy a lehető legkevésbé sértsem meg őket.

– Ne aggódj, nem lesz semmi baj – mosolyog Corvus, és nekem nincs szívem tiltakozni.

A napot többnyire semmittevéssel töltjük. Egész nap beszélgetünk és játszunk. Sok mugli társasjátékot kipróbálunk, amiknek eleinte nem nagyon értem a szabályát, de aztán egyre jobban megy. Végig nevetjük az egészet, vicces dolog a Black-testvérekkel közös játék. Corvus már nagykorú, szóval suttyomban varázsolgat.

– Csaló! – rikoltja Sagitta, és a bátyja hátára ugrik. A mozdulattól felborul az asztal, a tábla és a bábuk szétszóródnak. Kuncogva dőlök hátra, és nézem, ahogy Sagitta és Corvus gyilkolják egymást a kanapén. Deneb és Daphne kihasználják a pár percnyi nyugalmat, és egymásba feledkeznek. Magnus valahol a városban mászkál, Azura pedig összegömbölyödve alszik egy bársony fotelben, karja alatt Magnus macskájával, Miau Ce-tunggal.

Este, amikor Magnus hazaér, vacsorát készít, és szinte a Roxfortban érzem magam. Összefut a nyál a számban, amikor megpillantom a különféle ételek sorát. Jóízűen eszünk, Denebbel szinte meg sem szólalunk, csak hallgatjuk a többiek diskurzusát.

– Pyxis odajön majd – újságolja Magnus. A Black-testvérek összevigyorognak.

– Meg is oldódtak a problémák közte meg Charlie között? – kérdezi Azura, ártatlanul pislogva.

– Remélem – mondja a boszorkánymester. – Örülnék, ha boldog lenne.

– Ugye te már nem érzel semmit iránta? – kérdezi óvatosan Corvus, felfigyelve Magnus bánatosságára. Deneb, Daphne és én a tányérunkba feledkezünk – ez túl családias beszélgetés ahhoz, hogy hozzászóljunk.

– Nem – mosolyog rá Magnus. A szemében aggodalom csillan. – Csak rossz előérzetem van.

– Charlie miatt? – vonja föl a szemöldökét Sagitta. Magnus nem válaszol, csak a fejét csóválja.

– Még csirkét? – kérdezi Denebtől, és ezzel le is zárja a beszélgetést Pyxisről és a szerelmi életéről.

Vacsora után Magnus és Corvus berendezi a nappalit.

– Mit fogunk csinálni? – kíváncsiskodom, kilépve a fürdőből. A hajam még vizes, odalépek Corvus elé, aki szó nélkül int a pálcájával, megszárítva ezzel a tincseim. Köszönetképp arcon csókolom. Mosolyogva megsimogatja a hajam.

– Mekkorára növeszted? – kérdezi, a végénél fogva megcsiklandozza vele a nyakam.

– Még nem tudom – vonom meg a vállam. Az összetolt kanapékra intek. – Mi lesz itt?

– Tartozom még neked Miss Elizabeth Bennett bemutatásával – feleli Corvus, és elvigyorodik. Nevetve lököm meg a vállát.

– Úgysem fogod tudni megszerettetni velem – vágom rá. – Nem szimpatikus a lány.

– Csak azért, mert Cornak bejön, igaz? – szól közbe Sagitta. Egy kanapén fekszik, feje és lába lelóg két oldalt a karfákról.

– Már más jön be – javítja ki a húgát Corvus, és rám mosolyog. Visszamosolyognék, ha nem folytatná a vitát Sagitta.

– Kicsoda? Jane Eyre? – vág vissza a lány.

– Eyre? Jane Eyre? Az meg kicsoda? – kapkodom a fejem összevont szemöldökkel. Corvus nagyot sóhajt.

– Senki – mondja legyintve, amitől csak még jobban fölmegy bennem a pumpa, és egy pillanatra nagyon megijedek.

– Az sose jó, ha egy lányra azt mondják, hogy senki – közlöm, csípőre tett kézzel.

– Ez most feminista vagy féltékenykedő szöveg? – vihog Sagitta. Gyilkos pillantást vetek rá.

– Drágám, Jane Eyre egy könyvszereplő – mondja Corvus, és látom rajta, hogy alig bírja visszatartani a nevetését. Meglököm a mellkasát.

– Nem vagy vicces, Black – jelentem ki, és lehuppanok a kanapéra. Corvus hátulról lehajol, és nevetve végig húzza az ujját a felkaromon.

– Naa, csak nem haragszol most meg – mondja, és belecsókol a nyakamba. Csiklandósan összerándulok.

– Hát, őszintén, nem tudom – felelem incselkedve, és hátra hajtom a fejem, hogy felnézhessek rá. – A helyedben megpróbálnám magam kiengesztelni…

– Ó, te jó ég, ne itt éljétek ki minden romantikus életetek – könyörög Sagitta. Corvus fölnevet és beül mellém. Átkarol, én pedig oldalról hozzábújok.

Jó félórába telik, mire mindenki elhelyezkedik. Magnusnak egy új fotelt kell varázsolnia, hogy mindannyian elférhessünk. Azura és Sagitta egy-egy székben terülnek el, Magnus a földön ül, ölében Miau Ce-tunggal, mi Corvusszal elfoglaljuk a kanapét. Deneb és Daphne bejelentették, hogy ha nem bánjuk, akkor ők most inkább elvonulnának megbeszélni a dolgaikat. Mondjuk fene tudja, ebből mennyi lesz a beszélgetés.

Amikor megpillantom a muglihölgyet, Corvusra pillantok.

– Komolyan, ez Elizabeth Benett? – kérdezem felvont szemöldökkel. – Csúnyább, mint amilyennek elképzeltem.

Corvus nevet, és nem válaszol, még akkor sem, amikor kommentálni kezdem a filmet. Úgy fest, élvezi a folyamatos narrációmat. Egy idő után bökködni kezd, de szavakkal nem mondja ki, hogy hagyjam abba.

– Fogd már be! – ripakodik rám Sagitta, úgy a film felénél. Utána már csak Corvus fülébe sugdosom a megjegyzéseimet, aki halkan föl-fölnevet.

– A panemiek tudnak filmezni? – érdeklődik Magnus, amíg várok arra, hogy Sagitta kijöjjön a fürdőből. Későre jár, csak ásítozni tudok. A film nagyon hosszú volt – több részből állt.

– Nem – felelem.

– Az látszik – kuncog Corvus. Mögém áll és átkarol, állát a vállamra illeszti. Felemelem a kezem, hogy beletúrhassak kócos sötét tincseibe.

– Probléma állt föl – lép ki a fürdőszobából Sagitta. Fehérköntöst visel, haja besötétedett a víztől.  

– Na mi történt? Elfogyasztottad a meleg vizet? – kérdezi Corvus. Nem kell látnom, hogy tudjam, fintorog. A hideg víz a gyengéje.

– Nem – rázza a fejét Sagitta. – Hogy fogunk aludni? – Csípőre teszi a kezét, és végig mér minket, a fotelben olvasgató húgát és Magnust.

– Hogyhogy hogy? Hát, fogod magad, lefekszel, betakarózol és…

– Imádom, amikor humorzsákot játszol, Corrie – grimaszol Sagitta. – Na, de komolyan beszélek! – Átdobja szőke haját a válla fölött. – Deneb és Daphne abba a szobában vannak, ahol Johannának is aludnia kéne, de ők bealudtak és nincs szívem kirobbantani őket onnan…

– Milyen jó fej lett a kishúgom, figyeled? – kötözködik Corvus. Sagitta gyilkos pillantást vet rá.

– Magnus, nem tudsz több szobát csinálni? – fordul a boszorkánymester felé a lány.

– Amíg mindenki bent van, nem – rázza a fejét a fickó. Sagitta fújtat.

– Oké, mi Azurával alszunk a szobánkban, ti pedig Johannával alhattok itt kint – osztja föl az alvóhelyeket. Corvus persze rögtön visszavág.

– Miért mi alszunk kint? Idősebbek vagyunk! – érvel.

– Csak te vagy idősebb nálam – tiltakozik Sagitta.

– De nagyobbak vagyunk nálatok – méricskél Corvus.

– Dehogyis. Magasabb vagyok Masonnél!

– Jó, de én magasabb vagyok nálad, Johanna meg Azuránál. Tehát mi vagyunk a nagyobbak…

– Hagyd, Corvus, elférünk a kanapén is – csitítom, de Corvus már rég elengedett, felkészül a csatára a húgával. Szemforgatva várok. Végül Magnus megelégeli a szócsatát és igazságot oszt:

– Majd én alszok a kanapén Miau Ce-tunggal, rendben? Corvus és Johanna alhatnak az én ágyamban, Sagittáék maradnak a Black-szobában.

Még be sem fejezi a mondatot, amikor a két testvér egyszerre kezd ellenkezni.

– Majd alszunk mi a kanapén – mondja Corvus. – Te vagy a vendéglátó, nyugodtan aludj a szobádban.

– Nem, nem, mi majd alszunk kint Azuval, ti meg nyugodtan össze tudtok bújni a nagy ágyon – ajánlja Sagitta. A fejem fogva próbálok kiigazodni rajtuk. Nehezen megy.

Végül mi alszunk a Black testvérek szobájában. Az ágy nagy, de mégis hatalmas hely marad üresen, mert Corvusszal csak a kis részét foglaljuk el. A lábam az övé köré fonom, hogy ne fázzon. Kuncogva húz magához egy csókra.

– El is felejtettem a lábfej-fázós problémádat – mondja, miután elenged.

– A húgaid nem szokták ezt csinálni? – érdeklődöm, és felkönyöklök. A függönyök nincsenek rendesen behúzva – aminek reggel egészen biztosan meg fogjuk inni a levét –, a holdfény megvilágítja elnyűtt pólójából előbukkanó kulcscsontját, fehér nyakát és arcát, megcsillan szinte fekete haján, sötét szemén. Vékony ajkai elnyílnak mosolygás közben.

– Ha velük alszom, örülök, ha egyben az ágyban maradok – feleli. Halkan fölnevetek. Felnyúl, végig vezeti a hátamon a kezét, majd ujjait a hajamba fúrja. – Amilyen vadak ébren, legalább olyan vadak álmukban.

Lehajolok, hogy megcsókoljam. Corvus simogatja a karom, az arcom, és bókokat súg a fülembe.

– Ez hiányzott – motyogja. Visszafordulok az oldalamra, és hozzábújok. A mellkasán összefonódó kezünket figyelem, és hallgatom a lélegzetvételét.

– Tudod, Johanna Mason, nem élném túl, ha téged beküldenének a Bolondok Viadalára.

– Lehet, hogy én sem – felelem. Corvus átkarol, és megpaskolja a derekam.

– Úgyis legyőznél mindenkit, kedvesem – mondja.

– Remélem.

Többet nem szólunk, csak egymás légzését hallgatva élvezzük a másik társaságát és hogy nem kell már aggódnunk.

Legalábbis még egy évig.