Nem szeretek válságba kerülni – se olvasóiba, se íróiba, se
érzelmibe, se semmilyenbe. Most azonban egyszerre sikerült beleesni mindháromba.
Gondolom, függenek is egymástól meg nem is, a véletlen műve vagy az életé.
Nem tudom, a lényeg az, hogy meg kell vele birkózni – nekem a
legnehezebb benne talán az, hogy semmihez nem érzek kedvet, és tudom, ha
kényszeríteném rá magam, csak rosszabb lenne.
Úgyhogy most próbálok bukdácsolni – rendezni az érzéseim;
azt olvasni, amit szeretnék; próbálom nem feladatnak érezni az írást és olyat
alkotni, amivel végre elégedett leszek.
Emellett pedig muszáj tanulnom, április elején
nyelvvizsgázok, májusban pedig itt az érettségi. Ez elég sok munkával jár, és
fizikailag és mentálisan is megterhelő számomra.
Úgyhogy ezek miatt kicsit úgy érzem, akarva akaratlanul is hanyagolom
azokat a dolgokat, amiket egyébként szeretek csinálni, kikapcsolnak és
feltöltenek.
Viszont azt hiszem, eljutottam arra a pontra, hogy ez
annyira hiányzik és annyira padlóra dob, hogy muszáj csinálnom valamit. Szóval
most első lépésként megpróbálok újra (vagy úgy egyáltalán) elkezdeni tartalmat
gyártani Instagramra és a blogra, könyvekről, az írásaimról.
Aztán második lépésként igyekszem majd helyre tenni az
olvasási szokásaimat – mindennél jobban utálok több történetet olvasni
egyszerre, mégis sikerült újra beleszaladnom. Ezt most az Ötödik pecsétre fogom
Sánta Ferenctől, ami amúgy egy jó könyv, és ha nem lett volna kötelező,
valószínűleg tetszett volna. Az utóbbi időben sajnos a kötelező olvasmányok azt
a hatást érték el nálam, hogy blokkolták és szétzilálták az olvasási
szokásaimat, nem volt kedvem leülni olvasni semmit, próbáltam a kedvemhez
igazítani az olvasmányaimat, hátha most jobban esik egy gyerek könyv, vagy esetleg
egy kicsit brutálisabb témájú, talán valami vicces… hát, nem tudom. Még nem
tudom, milyen sorrendben fogom a jelenleg folyamatban lévő könyveimet befejezni,
majd meglátom – a lényeg csak az, hogy olvassak.
És akkor pár szót az írásról. A jelenleg íródó történetem (Van
még új a Nap alatt) egy nehezebb részhez ért, legalábbis én nehezen élem meg,
hogy erről kell írnom, mert nagyon sajnálom a karaktereimet, sajnos elég fájdalmas
dolgokat teszek velük – mea culpa, tudom, akkor meg mit panaszkodom, ám sajnos
muszáááj. És épp ezért szeretném tökéletesre is írni, ami kevés idővel és kedv
nélkül kifejezetten nehéz. Úgyhogy most próbálok ilyen spin-offokat írogatni,
hogy a karakterek azért velem legyenek, mert imádok velük dolgozni. Remélem,
mielőbb meg tudom csinálni a 17. fejezetet, hátha, ha azon túllendülök,
könnyebb lesz. Addig is szerintem csinálgatok majd esetleg ilyen montázsokat,
esetleg editet. Majd meglátom. De nagyon kéne már a szívemnek ez a sztori!<3
Szóval ez lett volna ez a gyors kis helyzetjelentés. Érzem magamban
az akarat szikráját a cselekvésre, remélem, egyenlő arányban fogom tudni ezt
fordítani a hobbimra és az érettségire való készülésre.
Hát, idén jó sok minden történt velem írás-olvasás terén.
Előbb szólnék pár szót az írásról, utána pedig rátérek az év könyveire:)
Az elmúlt három évben szerintem ez az első, amikor nem
fejeztem be egy történetet sem, ami kicsit furcsa érzés így visszagondolva. Viszont
rögtön januárban sikerült végre megragadnom azt a sztorit, amivel október óta próbáltam
kezdeni valamit, és belevetettem magam a közepébe. Sokáig „terápiásírásként”
szolgált számomra, hogy a mindennapos teperés és tanulás mellett legyen egy sztori,
amit élvezek írni és nem okoz nehézséget leülni a gép elé.
Aztán augusztus végére elegem lett abból, hogy túlságosan hógolyó
módszerrel írtam, és emiatt a történet nem olyan feszes, mint szeretném, szóval
nekiláttam újraírni. Emiatt legalább pár hétre kiütöttem az írósmotivációm,
mert nehéz volt jól újraindítani a sztorit, de most, nagyjából az elképzelt első
kötet felénél járva, örülök, hogy megmertem tenni ezt a lépést. Bár látom magam
előtt, ahogy pár év múlva megint újraírom, hogy még jobb legyen, nem bánom,
mert imádok ezekkel a karakterekkel együtt dolgozni.:) (Innen is nagy ölelés Amadénak,
Dávidnak, Petrának és Vilnek.)
Amit viszont kicsit sajnálok, hogy idén nem nagyon írtam a
kedvenc fantasy szereplőgárdámmal – Azura, Corvus, Sagitta, Pyxis, Johanna,
Deneb, Daphne… És még sorolhatnám a neveket, de a lényeg az, hogy: na, ők
nagyon hiányoztak!
Viszont megtapasztaltam egy olyan évet is, ami egyetlen történet körül forgott.
Pár szó a 2023-as tervekről:
Nos… nem tudom. Nem tudom. Nem akarok ezen sokat gondolkozni,
mert érettségi lesz meg egyetem lesz meg minden is lesz, szóval azt, hogy mit
és meddig és hogyan és mennyit akarok írni, nem határozom meg, viszont
szeretném itt magam megkérni magam, hogy igyekezzek rendesen vezetni a napi
szószámokat a kis naptáramban!
És akkor most térjünk át a könyvekre… 2022-ben 110
könyvet és 32150 oldalt sikerült elolvasnom. Ezek elég nagy számok, de azért
ezt leginkább a sok mangának köszönhetem:) Elég sok műfajt olvastam, például az
említett mangát, képregényt, krimit, thrillert, klasszikust, romantikust,
gyerekkönyvet, lélektanit, ifjúságit, fantasyt, disztópiát.
Gondoltam, hozok egy TOPlistát, és csak remélem, hogy nem
fogok túlnyúlni a 10-en!:D
TOP 10 olvasmány
Bár nagyon-nagyon-NAGYON sok kedvenc könyvem lett idén,
azért igyekszem kiemelni közülük tízet (és ezzel nem megbántani a többit:D).
10. Cassandra Clare – Aranylánc
Szeretem Clare Árnyvadász univerzumát, abból is leginkább a
19. századbeli köteteit – a Pokoli szerkezetek nagykedvencem, és az Aranylánc
annak a sorozatnak a folytatása. Nagyon megszerettem a karaktereket, sokszor
megkönnyeztem a történéseket, másszor a szemem forgattam, néha a könyvet legszívesebben
földhöz vágtam volna… Hatalmas érzelmi hullámvasút volt ez a kötet, és alig várom,
hogy olvashassam a folytatását!
9. Ally Carter – Tolvajok klubja
Ez is egy Vörös Pöttyös kötet. Szerintem nagyjából másfél
éve várakozott a polcomon, és végül 2022. utolsó olvasmányként fel is ugrott a
TOP10-es listára. Egy hihetetlenül izgalmas, letehetetlen ifjúsági tolvajos
sztori. Tetszett, hogy olyan bűnözőkről olvashatok, akiknek nem tapad vér a
kezéhez, mert ők csak grandiózus rablásokat visznek véghez, ellopnak ezt-azt és
hasonlók. A következő könyvrendelésemben biztos benne lesz a folytatása!:)
8. Thomas Hardy – Távol a világ zajától
Ezt a könyvet a Ben Barnes kedvenc könyvei kihíváshoz olvastam
el, és azt kell mondanom, nagyon-nagyon megszerettem! Egy erős női főszereplő,
csavaros történet, gyönyörű leírások, szórakoztató stílus. Tökéletes összetevők
egy klasszikus regényhez, amit ráadásul egy férfi írt. Nekem nagyon szívemcsücske
történet, ajánlom mindenkinek!
7. Böszörményi Gyula – A Rudnay-gyilkosságok
Az Ambrózy báró esetei sorozat második kötete, egy féltégla.
Bevallom, ezért is halogattam sokáig az olvasását (és ezért halogatom most a
következő részt…). És bár tényleg elég hosszú könyv, elég gyorsan kivégeztem:
az események pörögtek, ide-oda kapkodtam a fejem. Hihetetlenül izgalmas volt a
sztori, igazi krimi!
6. Gulyás Péter: A végtelen térségek örök hallgatása
Őszintén szólva, nem gondoltam volna, hogy ez a kötet ide
fog kerülni, de akkora hatást gyakorolt rám, hogy nem tudom kihagyni. Egy brutális
lélektani-thriller, iszonyú izgalmas volt, egy délután daráltam le a több mint
kétszáz oldalas könyvet.
5. Alice Oseman – Heartstopper sorozat, Nick and Charlie
Alice Oseman kötetei nyilván felkerültek erre a listára. Rengeteg
sokat adtak hozzá az életemhez, és megtanítottak egy nagyon fontos dologra:
hogy a happy end egy csudajó dolog. Nagyon megszerettem a sorozat karaktereit,
és alig várom, hogy mindent végigolvassak, amiben szerepelnek. Ha elakadnék a
saját történetemben, akkor elég csak kézbe vennem az egyik kötetet, hogy kedvet
és ihletet kapjak az írásához, szóval emiatt irtózatosan hálás vagyok mind az
írónőnek, mind a könyveinek!
4. Szerb Antal – Utas és holdvilág
Minél többet gondolkodtam rajta utólag, annál fontosabb lett
számomra ez a kötet. Olvasni is nagyon élveztem, imádom Szerb Antal stílusát. Megkedveltem
a karaktereket, tetszett a légkör, érdekelt a történet, tehát már rögtön az
olvasáskor nagyon megszerettem. Ám ahogy később többet töprengtem és merengtem
rajta, megmagyarázhatatlan módon még jobban a szívem közelébe került. Csak
annyit tudok még hozzátenni: olvassátok az Utas és holdvilágot!<3
3. C. S. Pacat – Hercegi csel
Ez is egy sorozat második része, és bár az elsőt is idén
olvastam, nem tudom azt is idehozni. Az első része talán három csillagot
kapott, mert nem igazán tudtam hova tenni, fura volt, bizarr volt, nem kifejezetten
szerettem. Mégis, amikor megjelent a második kötet, megrendeltem, és amikor betegen
feküdtem itthon, gondoltam egyet, és elolvastam. Nagyjából két nap alatt. És
imádtam. Bevallom, voltak kétségeim afelől, hogy hogyan lesz itt az ellenségeskedésből
szerelem… na, erre nem számítottam. Egyáltalán nem. Viszont gyönyörűen lett
megoldva, nagyon tetszett Damen és Laurent kapcsolatának alakulása, és nagyon
várom a befejező kötetet!:)
2. Neal Shusterman – Kaszás
Ez egy hihetetlenül briliáns élmény volt számomra. Nagyon
vártam már, a borítója keltette föl az érdeklődésemet, aztán a fülszövege
fogott meg teljesen. Hihetetlenül gyorsan elolvastam, és rajongtam érte, a
történetért, a karakterekért. Imádtam az alapötletet, és szerintem jól helyt
állt az író a történet kidolgozása és a világépítés során is. Sajnos ez is egy
első rész, aminek nincs még meg a folytatása magyarul, pedig rettenetesen
kíváncsi vagyok a folytatásra… szóval alig várom, hogy kiadják!:)
1. Madeline Miller – Akhilleusz dala
Imádtam. Minden sorát. A legelején, amikor az elbeszélő még
gyermek volt, imádtam a stílusát, ami később csak még érettebb és szebb lett. Nagyon
szerettem belekerülni az ókori görög mitológiai világba, és kedvet kaptam
elolvasni elejétől a végéig az Iliászt. Sokat sírtam a végén, és bár voltak néhol
túl epikus jelenetek, de összességében az egész annyira-annyira fájt, tetszett,
szerettem, utáltam, imádtam. Ez is egy elég nagy érzelmi hullámvasút volt, és
miután befejeztem, napokig el sem akartam engedni ezt a kötetet. Na, ezt
tényleg ajánlom mindenkinek!:)
Akik közel voltak a TOP10-es listához...:
Ian McEwan - Vágy és vezeklés, Erin A. Craig - Só és bánat háza, Babits Mihály - A gólyakalifa, Maurice Leblanc - Arséne Lupin, az úri betörő, John Flanagan - Váltságdíj Erakért
Ha felkeltette valamelyik kötet az érdeklődéseteket, tessék, egy molyos lista, amin megtaláljátok a könyveket: https://moly.hu/listak/2022-kedvencei
2023-as terveimről pedig itt egy lista. Szeretnék legalább 100 könyvet elolvasni, de nem ragaszkodom hozzá, inkább minőség, mint mennyiség számít. Ezt a tíz kötetet mindenképpen szeretném elolvasni: https://moly.hu/listak/10-konyv-amit-biztosan-elolvasok-2023-ban.
(Ajánlott zene az olvasáshoz: Így játszom ~ magyarázatért KATT!)
Az elmúlt években sokat
gondolkoztam azon, vajon milyen íze lehet a szabadságnak.
Amikor megkóstoltam a friss
háziepret (amit Vil hozott magával a piknikre), rögtön megtaláltam a tökéletes
ízt.
– Ez a szabadság! – sóhajtottam
fel, mire a mellettem ülő Lujza felnevetett. Ő egy zabkekszet rágcsált.
– Mit élvezel ennyire? – kérdezte
vidáman.
– Az epret – avattam be, a szám
elé tartva a kezem, hogy látszani azért ne látszódjon, mit eszek.
Lujza megint nevetett. Próbáltam
édesen csilingelőnek felfogni a nevetése dallamát, de valahogy nem sikerült.
Azért nem tiltakoztam, amikor
felemelt egy epret, porcukros tálba mártotta és felém tartotta. Ujjai a számhoz
értek, ahogy a fogaim közé csíptem a gyümölcsöt, amitől hirtelen nagyon kínosan
éreztem magam. Főleg, hogy legszívesebben megint felsóhajtottam volna – porcukor
és eper. Ez a legjobb dolog a világon.
Nem tudtam eldönteni, hogy Lujza
most ezzel lényegében flörtöl-e velem. Aztán végiggondoltam, hogyha én ezt
csinálnám Dáviddal, akkor azt valószínűleg ilyesmi indítékokkal tenném, és
menten elpirultam.
– Ez nagyon jó – mondtam teli
szájjal nyammogva.
– Tudom – mosolygott Lujza. –
Régen nagyon sokat ettem ilyet, most már igyekszem elhagyni ezt a szokást.
Erre hirtelenjében nem tudtam mit
felelni, ám hiába igyekeztem, végül lehetőségem sem akadt választ adni, mert
valaki a hátamra csapott és rám kiáltott:
– Mekkora kujon vagy te! – Még egy
csapás, mire majdnem kiköptem a mennyei porcukros epret. – Már csak a
sétapálca, a cilinder, a fűzők meg a szoknyák kellenek, és tiszta Jane Austen-korabeli
udvarlós jelenet lehetnétek.
Lenyeltem az epret, és nem bírtam
ki, hogy ne vigyorogjak. Szerintem az elmúlt tíz évben összesen nem mosolyogtam
annyit, mint ebben az egy hónapban.
– Ennyire jártas vagy a témában? –
fordultam Dávid felé, aki lehuppant mellém.
– Dorián angol irodalom mániás –
közölte. – Mindent tudok Austenról. Jó, nem, de annyit igen, hogy ezzel a
vajszínű inggel egy magyar Mr. Darcy is lehetnél.
– Nem is hasonlítok Mr. Darcyra –
ellenkeztem. – Epret?
Dávid felvonta a szemöldökét és ő
is elvigyorodott.
– Austen-korabeli udvarlás második
forduló? Elfogadom.
– Csukd be a szemed, megleplek.
– Jaj, jaj, jaj – hajtogatta, de
azért becsukta a szemét. Adtam neki porcukros epret. Nem gondoltam bele, hogy hogyan
tudnám úgy odaadni a gyümölcsöt, hogy ne érintsem a száját, szóval majdnem
leejtettem az epret, de aztán úgy gondoltam, megérte: sosem érintettem semmit,
ami puhább lenne Dávid ajkánál.
Dávid orrán összehúzódtak a kis
ráncok, ahogy beleharapott az eperbe. Felnyögött, és elkapta a karom.
– Istenek istene! Ennél finomabbat
még soha nem ettem!
– Lujzának köszönd – mondtam
pironkodva, és hirtelen eszembe jutott, hogy ő is itt van. Oldalra néztem, ahol
az imént ült, de meglepetten konstatáltam, hogy már nincs ott.
– Lujza elszublimált – állapította
meg Dávid. – Kár, mert meg akartam dicsérni a mályvarózsaszín fölsőjét, passzol
a hajához és a bőrszínéhez.
Szóval ezt nemcsak rajtam szokta
kiszúrni, ha valami passzol. Fájt – ma is kaptam tőle bókot, hogy a
vajszín ingem milyen szépen kiemeli a sötét színeimet.
– Na de mit fog szólni hozzá
Helga? – tettem fel a kérdést, amit lehet nem kellett volna. Mintha egy
pillanatra megbomlott volna Dávid jókedve, a homloka ráncokba gyűrődött.
– A piknik után van kedved még
maradni velem kicsit? – kérdezte, tőle szokatlanul komoly hangon.
– Persze – vágtam rá. Próbáltam
nem leizzadni a gondolattól, hogy valami történt, valami történt, valami
történt. Legszívesebben körömmel martam volna az agyamba, hogy kitépjen
onnan ezeket a gondolatokat. Remélem, nem történt semmi, és nagyon boldogok
Helgával. Igen. Úgy remélem!
Elfordítottam a tekintetem
Dávidról, aki rávetette magát a porcukros eperre. Végignéztem az osztályon,
majdnem mindenki itt volt, kisebb-nagyobb csoportokba verődve ácsorogtak,
beszélgettek, iszogattak. Idilli pillanat volt, bár kicsit jobban örültem volna,
ha nem vagyunk jelen annyian, mondjuk kicsivel többen egy főnél és kicsit
kevesebben, mint hárman – úgy nagyjából a kettő lenne a legtökéletesebb szám.
Búcsúként Ádám maga köré gyűjtött
minket, és vigyorogva invitált:
– A bátyámék bulit szerveznek a
Kuckóban, és mindenkinek szabad a belépés! Mármint persze nyilván fizetni kell
a jegyért, de tizenhat év alatt is beléphetünk, szóval tiszta jó lesz.
– Jóóóó! – ugrott fel Dávid. – Én
mennék.
Egy sötét hajú, alacsony srác a
tarkóját vakargatta.
– Én nem hiszem, hogy…
Ádám felé fordult és széles
vigyorra húzta a száját.
– Na-na, Zétény, te mindenképp
gyere! És hozd el a nővéred meg a legjobb barátnőjét is, légyszi. Annyit
hallottam már Daliról, hogy most már muszáj élőben is látnom!
Kíváncsian fürkésztem a fiút, aki
paprikapirosra pirult, láthatóan nem örült, hogy a figyelem középpontjába
került. Eddig még nem nagyon figyeltem fel rá, szerintem az eddigi találkozókra
nem is jött el.
Már ment le a nap, amikor a
csoport szétvált és én kettesben maradtam Dáviddal. Izgatottan reszketett a
gyomrom, bár tisztában voltam vele, hogy a „gyomrom” fölöslegesen reménykedik.
– Történt valami? – kérdeztem rá,
amikor Dávid csak leszegett fejjel kavicsokat rugdalt. A Margit-szigeten
kóvályogtunk, a fák itt még lélegeztek, nagyjából madarak is éldegéltek itt. A
Margit-sziget és a Park folyamatosan párbajoztak egymással, ezért nem volt
nehéz kényelmes padot találnunk, amiről gyönyörű kilátás nyílt a Dunára.
– Elég sok minden történt –
sóhajtotta Dávid, és ingerülten beletúrt a hajába. Ilyen komolynak szerintem
még nem láttam rövid ismertségünk során, és meleg érzéssel töltött el, hogy
felfedi előttem ezt az oldalát.
– Nekem elmondhatsz bármit –
mondtam halkan, és nem tudtam, hogy illik-e most megfogni a másik térdét vagy
sem. Azért megfogtam, megsimogattam, majd gyorsan elvettem a kezem.
Dávid fújt egyet, majd röviden
összefoglalta a problémát:
– Szakítottunk Helgával.
Aztán mielőtt reagálhattam volna,
ömleni kezdett belőle a szó.
– Szóval ott aludtam nála,
sokszor, vagyis inkább többször, igazából legfeljebb háromszor, de mindig
inkább aludtunk, nem csináltunk semmi mást, vagyis, azért de. Úgy értem,
megbeszéltük, mi lesz, és akartuk is, aztán… hiába… ott voltam, hogy végre… de
aztán… – Dávid az arcára szorította a kezét, és hosszasan, szaggatottan, hol
hadarva, hol fojtott hangon összefoglalta a történetet, én pedig a végére már
megint a térdét simogattam és próbáltam együttérző arcot vágni.
– Sajnálom – mondtam, amikor végül
befejezte.
– Én is! – kiáltott fel. – Jászon
esküszik, hogy kell a szerelem, Dorián szerint viszont egyáltalán nincs rá
szükség.
– Hát… én nem tudom.
– Helga a leggyönyörűbb ember a
világon, és én mégis… – A tenyerébe temette az arcát és azt hittem, felzokog.
De nem, csak hátradőlt a padon, aztán a vállamra borult.
– Ó, Dávid, úgy sajnálom – húztam
közel magamhoz. – És… mit gondolsz, miért…?
– Nem tudom! – kesergett Dávid. –
Mert egy nyomorék vagyok?
Reméltem, hogy a nyomorék alatt
nem homoszexuálist ért.
– Dávidom, ezt azonnal felejtsd
el! – szóltam rá igen mérgesen, és rászorítottam a vállára. Teljesen
felélénkített az érzés, hogy ilyen közel van hozzám és így érinthetem.
– Tudod mi a legrosszabb az
egészben? – Dávid felpattant a mellkasomról, hogy a szemembe nézhessen. – Az,
hogy megkönnyebbültséget érzek minden egyéb helyett, amit egy szakítás után
éreznem kéne.
– Ó.
– Nem volt egy jó kapcsolat. Sőt,
Helgával azt hiszem, ki nem állhatjuk egymást. Volt köztünk kémia, bár inkább
csak… szikra. Nem, még annyi se. Nem tudom, mi volt köztünk, de ez valami
tragédia.
Nem tudtam, mit mondjak és ez
zavart. Valószínűleg a legrosszabbat böktem ki, amit lehetett:
– De… a lányok tetszenek, vagy
mégsem?
Dávid elszörnyedve nézett rám.
– Persze, ki más?
Meghökkenten és kicsit
megbántottan hátrahőköltem, mire Dávid visszakozott.
– Úgy értem, semmi bajom a
melegekkel, felőlem mindenki szeressen, akit akar, egyszer Franciaországban
láttam két lányt csókolózni és a látvány kifejezetten tetszett… de… jaj, mit is
akartam mondani?
– Hogy a lányok tetszenek – segítettem
ki keserű ízzel a számban.
– Ja, igen. Sose gondoltam másra.
– Félrenézett és rémültnek tűnt. – Azért nem tudtam vele lefeküdni, mert meleg
vagyok?
– Dehogy – vágtam rá gyorsan. –
Lujzán is tetszett a babarózsaszín, ha meleg lennél, nem akartad volna
megdicsérni.
– Jó, igaz. Mindig a lányok
tetszettek. Helgával van baj – mentette ki magát gyorsan a krízisből Dávid.
Próbáltam tartani magam, nehogy feltűnjön neki, mennyire rosszul esik mindez.
– Amúgy meg mályva.
– Mi?
– Mályvarózsaszín tetszett Lujzán,
a babarózsaszín nem állna neki olyan jól.
– Aha – válaszoltam zavartan.
Dávid összefonta a karjait a mellkasán és a lábával dobolt az aszfalton.
– Ideges vagyok – mondta.
– Látom. De el fog múlni. Hidd el,
hogy fogsz te még sokkal jobbat is találni Helgánál, akivel sokkal
kényelmesebben és fesztelenebbül fogod érezni magad. Aki lehet, hogy nem lesz
annyira modell alkatú és szépségű, mint Helga, de téged sokkal jobban el fog
bűvölni és sokkal jobban fogod őt akarni, mint ezt a lányt.
Dávid kicsit feloldott, leengedte
a kezeit, a könyöke az enyémhez ért.
– Sose kedvelted őt.
– Nem igazán. És valóban csinos
volt, de soha egy ujjal sem érnék hozzá – vallottam be. Dávid ajka és
szemöldöke komiszan megrándult.
– Miért, neked nem a lányok
tetszenek?
Elfutott a méreg.
– A lányok tetszenek, de azok,
akik természetesek és nem….
– Helgán semmi nem volt
szilikonból, ha erre gondolsz. Ennyit azért biztosan állíthatok.
A fejem ráztam, és próbáltam
figyelmen kívül hagyni a kaján vigyorát, ami fogalmam sincs, miért került az
arcára. Azt hittem, sikerült kiismernem, de ezek szerint mégsem.
– Nem, nem fizikailag gondolom,
hogy mű lenne. A kisugárzása, a nevetése, a pillantása. Kiráz tőle a hideg, és
ezért nem akarok hozzányúlni.
Dávid oldalra biccentette a fejét,
elgondolkozott.
– Igen, értem, mit mondasz. Engem
sajnos jobban lekötött a lehetőség, hogy… hát igen. – Újra lehangolt lett,
remek. – Nem tudom. Lehet, hogy Helga egy az egyben hiba volt. Talán mégis a
szőkébb Emma Lédánál kellett volna próbálkoznom.
– Mi lenne, ha egyszer a
belsőségek alapján szeretnél választani, nem pedig a kinézet alapján? – tettem
fel a kérdést igencsak ingerülten. Dávid a tenyerébe támasztotta az állát.
– Nem igazán érdekel, hogy néz ki
a gyomra, a mája, a tüdeje vagy a szíve.
– Az a baj, hogy téged tényleg nem
érdekel a lányok szíve.
Dávid szemöldöke összeszaladt.
– Úgy nézek ki, mint aki összetöri
a lányok szívét?
Rövid gondolkodás után
válaszoltam:
– Nos, az alapján, amit eddig
tapasztaltam, igen. Miért, nem szeretnél ilyen lenni?
Dávid a szájába harapott. Nem
tudtam követni a hangulatingadozásait.
– De, de, csak… mármint, nem. Hagyjuk.
– Felnézett rám nagy, sötét szemeivel. – Nem alszol nálunk?
– Ha így próbálkoztál Emma Lédánál
is, nem csodálkozom, hogy csak egy Helgára futotta.
Amint kimondtam, rögvest
megbántam: Dávid arca fájdalmasan összerándult. De a hangján nem hallatszott
fintora:
– Nem tudom eldönteni, ez most
flört volt-e vagy gúny. De szeretném azt hinni, hogy az előbbi. És ezzel együtt
azt is szeretném hinni, hogy ez egy igen. Átjössz?
– Nem – mondtam a fejemet ingatva.
Dávid megbántódva húzódott hátrébb, és csípős tekintettel nézett rám.
– Miért? Mert azt hiszed, téged is
meg akarlak fektetni?
– Leállnál végre? – csattantam
fel. – Dolgom van.
Felpattantam és a hajamba túrtam,
gondolatok zakatoltak át az elmémen, aztán visszahuppantam a padra.
– Sajnálom – sóhajtottam.
– Nincs dolgod, ugye? – kérdezte
halkan Dávid. Komolyan elgondolkodtam rajta, vajon skizofréniával küzd-e: egyik
pillanatban édes szépfiú, másikban pedig bunkó rosszfiú. Utálom, ha nem tudok
valakin kiigazodni.
– Nincs.
– Átjössz?
– Át.
– Nem is érdemlem meg.
Mondanám, hogy „nem, tényleg nem”,
de végül nem teszem. Mert miért ne érdemelné meg?
– Barátok vagyunk, persze, hogy
átmegyek – mondtam, de nem néztem rá. A szemem sarkából láttam, hogy ő is maga
elé bámul.
– Barátok vagyunk – ismételte
Dávid. Szerettem volna megfogni a kezét, de megelégedtem azzal, hogy a térdünk
kicsit összeér.
– Nem? – kérdeztem vissza
esetlenül.
– De, barátok – bólintott Dávid.
Felállt, és a karját a magasba emelte, várta, némán kérte, hogy megöleljem.
Elkapott a sírás utáni vágy, amiért meg akar ölelni, mert ez annyira sok, de
közben azért is sírni akartam, amiért Dávid csak meg akar ölelni, mert
az annyira kevés. Dávid köré fontam a karjaim, összesimultunk, és bár az
ölelésben nem volt semmi romantikus, az én szívem így is majdnem kidobogta
magát a helyéről: az arcom Dávid puha, meleg nyakához simult, bőrénél is puhább
haja a homlokomat érte, a mellkasomon éreztem, ahogy az ő mellkasa
emelkedik-süllyed minden egyes lélegzetvételénél. Próbáltam visszafogni a
lélegzetem, mert tudtam, hogy a testem igénye szerint egyre sebesebben
kapkodnám a levegőt, és az lehet, hogy nem venné ki túl jól magát. Dávid ujja
kőrözött a tarkómon, a hajamnál, ujjbegye csiklandozott, én is lassú köröket
írtam le a vállán a hüvelykujjammal.
Könnyű dolga lehet, ha el akar
csábítani egy lányt – borzasztó, hogy még a nem romantikus ölelésétől is
el lehet olvadni.
Ott álltam Dávid karjaiban, és
annyira gyűlöltem, amennyire embert gyűlölni lehet. Amiért barátian megölel és
én így érzem magam, amiért lányok szívét töri össze, és én nem tudom itthagyni
és elkönyvelni, mint egy társaságomra nem érdemes személyt. Nem tudtam
elengedni, és talán még jobban gyűlöltem volna, ha elenged.
Dávid a derekamra vezette a kezét,
és a fülembe pisszegett.
– Amadé.
– Hm?
Lehet, hogy túl sokáig öleltem?
Lehet, hogy nem vettem észre és túl hevesen szorítottam magamhoz? Lehet, hogy
úgy öleltem meg, ahogy szerettem volna? Lehet, hogy melegnek hisz?
– Semmi, csak… – Nyeltem egyet,
kővé dermedtem, rettegtem a válaszától. – Azt hiszem, túl sok málnaszörpöt
ittam. Vil nem tudom, honnan hozta, de irtó finom volt, legalább négy pohárnyit
ledöntöttem, az utolsóban pedig valami likőrt is tett, ha jól értettem…
mindegy, a lényeg az, hogy mindjárt szétrobban a hólyagom, szóval lehet,
elindulhatnánk és beugorhatnánk egy Mekibe vagy ilyesmi. Fogalmazzunk úgy, hogy
nem bánnám.
Megkönnyebbülésemben elnevettem
magam, a homlokom a vállának támasztottam.
– A fene egyen meg, amiért mindig
meglepsz!
– Ha figyelted volna minden
lépésem a piknik folyamán, biztos nem lepődnél meg – vélekedett Dávid, és
finoman eltolt magától. Felnéztem az arcába, az orra majdnem az enyémet
érintette. A nap fénye beragyogott bennünket, táncot járt Dávid fekete
szempilláin és új színekben pompáztatta a szemét.
– Nem figyeltem minden lépésed,
bocsi – vigyorogtam rá, és vetettem egy gyors pillantást az ajkára. Épp
megnedvesítette, nyelve hegye rózsaszín foltocska volt. Ellenállhatatlan késztetést
éreztem, hogy megízleljem, de embertelen erőfeszítéseket téve hátrébb léptem
úgy egy tíz centit.
– Ja, téged is lekötött Lujza
pólója. – Dávid menetirányba fordult és átdobta a karját a vállamon, az
oldalunk összeért, ahogy elindultunk kifelé a szigetről.
– Inkább Vil epre – válaszoltam. –
De tény, hogy Lujza is érdekes volt, bár a pólóját túlzás lenne pólónak
nevezni. Inkább melltartónak plusz valami kis anyagocskának.
Dávid felkacagott.
– Kis babácska, imádom a humorod.
– Babácska?
– A nővérem hívott így, még
kiskoromban. Évek óta nem használtuk, de most rád néztem, és eszembe jutott a
szó. Mármint, nyilván nem látod magad kívülről, de várj, megmutatom… – Előhúzta
a telefonját és mielőtt tiltakozhattam volna, lefotózott. Aztán megmutatta a
képet, amin nagyra nyílt szemekkel bámulok rá, a szám O betűt formáz, készülök
az ellenkezésre.
– Mi van? Ez én vagyok – mondtam,
és majdnem megbotlottam menet közben, ahogy Dávid az arcomra közelített.
– Ez itt egy haaatalmas babácska –
gügyögte elhúzva a magánhangzót. – Babácska. Nézd a hajad meg a kis mosolyod!
– Nem is mosolygok.
– De mielőtt lefotóztalak volna,
mosolyogtál. Olyan kis édesen.
– Ne bókolj, mindjárt elpirulok –
duzzogtam, és hagytam, hogy újra békítőn átkaroljon. Megborzolta a hajam, és én
is átkaroltam.
– Az végzetes lenne – vigyorgott
Dávid. – Jól áll a pír az orcádon, Mr. Darcy.
– Utállak, Mr. Akárki – vágtam
vissza, és a vállára döntöttem a fejem.
Pont úgy nézhettünk ki, mint egy
pár, vagy legalábbis én szerettem volna ezt gondolni. Biztos úgy nézhettünk ki,
mert amikor emberek közé értünk, a villamos megállóhoz, kibontakoztunk az
ölelésből és én akkor mindennél, de tényleg mindennél jobban szerettem volna
tudni, mi zajlik le Dávid fejében.
Mert sajnos abban biztos voltam,
hogy egyáltalán nem az, ami az enyémben.
(Ajánlott zene az olvasáshoz: Il mondo che vorrei ~ fordításért, magyarázatért KATT!)
Az iskolai ballagás reggelén
beteget jelentettem, a Nagyapa pedig úgy tett, mint aki elhiszi (lustán
felajánlotta, hogy készít nekem teát), de csak azzal a feltétellel maradhattam
itthon, ha cserébe egész nap pókerezek vele.
– Nemsokára utazok Monte-Carlóba,
muszáj visszarázódnom a játékba – magyarázta, én pedig beleegyeztem bármibe,
csak ne kelljen látnom, ahogy az osztályban körülöttem mindenki sír, ölelgeti
és csókolgatja a másikat.
– Na és, találtál már lányt a
kínálatból? – érdeklődött, miközben a kedvenc pakliját kevergette. Húztam a
számat a pókerre, mert inkább a svindlire esüszöm, az sokkal jobb játék.
– Még nem – dünnyögtem. Neki is
füllenthettem volna azt a lányt, akit Dávidnak, de az a helyzet, hogy azóta
(másfél hét telt el) elfelejtettem az illető nevét. Csak annyi rémlik, Dávidot
mennyire meglepte, hogy a hippi stílus jön be. Az évfolyamtalálkozón láttam a
lányt, váltottunk pár szót, de nem rá figyeltem, inkább a hajába font
gyöngyöket néztem, és micsoda véletlen, ahogy abba az irányba fordítottam a
fejem, pont ráláttam Dávidra, amint Szandrával koccint egy sörösüveggel.
– Elég nyomorultul nézel ki pedig.
Akkor szoktál ilyen fejeket vágni és ennyire belebújni a versekbe, ha
megtaláltad az új igaz szerelmed. – Nagyapa gúnyolódott. Azt szokta mondani,
hogy nem hisz az igaz szerelemben, pedig egyértelmű, hogy a nagymamám volt az ő
igaz és egyetlen szerelme. Azóta se tartott ki senki mellett úgy, mint Nonna
mellett. Akinek nem mellesleg még mindig nem tudom a keresztnevét, mert Nagyapa
megtartja magának, mint valami édes kis titkot.
– Hát, pedig mégse találtam meg.
Lehet, hogy Ervin volt az, csak annyira nyomorultul béna vagyok, hogy az igaz
szerelmem nem szeret viszont. – Mondjuk ebben az esetben az is bökkenő
lenne, hogy az én érzéseim is elmúltak a fiú iránt.
– Na igen, ha fiú az igaz
szerelmed, az kellemetlen a mai világban – vélekedett Nagyapa nagy bölcsen, és
kapkodó ujjakkal pergette ki a kártyákat. Úgy beszélt Ervinről, mintha ő
jéghidegen tagadott volna engem. Úgy gondoltam, segítenem kell neki
visszaemlékezni:
– Csókolóztunk. Nem is egyszer.
Nagyapa felvonta a szemöldökét.
– Mármint te meg én? Ne haragudj,
de nem rémlik.
A szemem forgattam. Nem volt sok
kedvem Nagyapa humorához.
– A csókhoz nem kell szerelem –
lépett tovább a viccen Nagyapa.
– Te már csak tudod – szúrtam neki
vissza, mire igen csúnyán nézett rám.
– Meg kéne tanulnod ebben a
világban élni.
– Mármint az alvilágban?
– Magyarországon. Ha nem megy, lépj
le. Vagy maradj és változtasd meg. Élhetsz álomvilágban, de annak csak akkor
van értelme, ha az álomvilágod a földre hozod.
– Ezt csinálom – emlékeztettem. –
Álomvilágban élek, és abból az álomvilágból tudok alkotni. Az álomvilág
létezése a legjobb dolog, ami egy művésszel történhet.
Nagyapa összevonta a szemöldökét.
– Na jó, ezt a hasonlatot vagy
micsodát ne folytassuk. Már habfelhőket és rózsaszín egyszarvúkat látok itt
ugrálni.
Sóhajtottam, és megnéztem a
kártyáimat. Csöndben játszottunk tovább, a gondolataim a szerelem, a csók, az
igazi és az álomvilág körül forogtak. Indokolatlanul sokszor sejlett fel lelki
szemeim előtt Dávid arca, de mindig gyorsan elhomályosítottam a képét. Inkább
próbáltam eszembe idézni a hippi lány nevét.
Nagyapa megjegyzése az álomvilágra
annyira felkavart, hogy úgy éreztem, muszáj valakivel megbeszélnem. Bármennyire
is próbáltam legyűrni a késztetést, egyre csak Dávidra tudtam gondolni, mint
lehetséges beszélgetőtársra.
A szobámban feküdtem az ágyon, a
plafont bámultam, és felhívtam Dávidot. Sokáig csengett ki, már azt hittem, fel
sem veszi, aztán amikor mégis megtette, nem bírtam megszólalni.
– Amadé? – szólt bele.
– Dávid – mondtam elszoruló
torokkal. Mi az istent művelek?
– Amadé – ismételte a nevem. Rövid
hallgatás után feltette a kérdést: – Minden rendben?
Válaszolni próbáltam, de elakadt a
szavam, nem tudtam, mit mondjak, azt se tudtam, egyáltalán miért hívtam fel
Dávidot.
Vagyis de, pontosan tudtam, vagy
legalábbis erősen sejtettem. De ezt nem akartam az orrára kötni.
Dávid megköszörülte a torkát.
– Nos… Képzeld, a hétvégén itt
volt a bátyám és kutakodtunk a régi holmik között… és megtaláltam az Oscart,
Dorián szerint egy briliáns film. Pont most akartam megnézni. Van kedved
átjönni?
Megint nem tudtam hirtelen
válaszolni, de aztán nagy nehezen kinyögtem egy igent és egy köszönömöt.
Gyorsan összekaptam magam, és szóltam Nagyapának, hogy elmegyek.
– Hát hova mész? – vonta össze a
szemöldökét.
– Sose kérdezed meg – válaszoltam kitérően.
– Remélem, nem bántani akarod
magad.
Oldalra biccentettem a fejem.
Igazából eléggé biztos voltam abban, hogy a Dávidnál való filmezés inkább fog
ártani, mint segíteni a lelkemnek, de ezt nem akartam részletezni.
– Miért tenném? Nem szokásom.
– A kamaszok mind ezt csinálják,
amikor rájuk jön az ötperc.
– Egy új osztálytársammal fogok
találkozni.
– Az előbb még azt mondtad, nincs
lány a képben.
– Nem lány, hanem fiú, és nincs a
képben – szögeztem le gyorsan, és már készültem is kipenderülni a lakásból.
Láttam, hogy mondani akar valamit, szóval becsuktam az ajtót és nekivágtam a
lépcsőháznak. Nem akartam tudni, mit gondol és mit hisz Nagyapa, csak Dávidra
akartam koncentrálni. Vagyis a filmre, amit meg fogunk nézni.
Seperc alatt ott voltam a Pataky-rezidenciánál,
ezúttal nem a házinéni nyitott ajtót, hanem Dávid. Pizsamában volt, rövid
nadrágban és bő pólóban. A haja egy része kócosan lógott a szemébe, a másik
része égnek állt. Szerettem volna megigazítani kusza fürtjeit, de igazából így is
pompásan festett a srác.
– Hogyhogy nem vagy suliban? –
kérdeztem.
– Tegnap volt a ballagás. Most már
minek menjek? – vigyorgott, és átkarolt és megborzolta a hajam, amint beléptem.
Kezdtem komoly butaságnak érezni, hogy itt vagyok. – Hivatalosan is osztálytársak
vagyunk, Amadé!
– Éljen! – mosolyogtam vissza nagy
nehezen.
Bár most hoztam váltóruhát, amikor
a kezembe nyomta a saját holmijait, nem tiltakoztam és átöltöztem.
Kellemetlenül éreztem magam, hogy az ő jelenlétében, a szobájában teszem ezt,
de a tévéjével babrált és nem nézett ide. Hál’istennek, mert majdnem elestem a
bokámba akadó nadrágomban.
– Készen állsz a nevetésre? –
kérdezte Dávid és összedörzsölte a tenyerét.
– Készen hát.
– De mindenekelőtt… – Dávid
átszelte a szobát és megállt velem szemben. Mélyen a szemembe nézett, amitől
elpirultam. – Jól vagy?
– Tökéletesen. – A mosolyom
szerintem egész őszintének és kellemesnek hatott. – Alig várom a filmet!
Dávid kétkedőn pislogott, majd
megpöckölte az orrom és felugrott az ágyára. Mellé ültem, de jó sok helyet
hagytam kettőnk között, az illendőség kedvéért.
Mintha csak az idióta
tizennyolcadik században lettünk volna, és ellenkező neműnek születtünk volna…
A fenébe is.
Elindult a film, az én agyam meg
azonnal kikapcsolt. Illetve nem is, mert folyamatosan pörgött, mint egy
ringlispíl, a gondolatokat egy-két körig a fejemben tartotta, aztán messzire
repítette őket.
Harminc perc után Dávid felemelte
a távirányítót és megállította a filmet. Én még a képernyőt bámultam, de aztán
Dávid ujjai az államhoz értek és elfordították a fejem.
Mintha tűzijáték robbant volna a
testemben.
Dávid arcán aggodalmon kívül nem
látszott más, őt nem zaklatta fel ennyire, hogy a bőrünk egymáshoz ért. Mert Dávidnak
egy érintés semmi, nekem viszont egy érintés minden.
– Mi az? – kérdeztem rekedten, a
hangszínem hallatán elszégyelltem magam.
– Én is megkérdezem, most még
egyszer: mi az? Jól vagy?
A számba haraptam, ahogy kerestem
a gondolatokat. De ahogy a vér sem buggyant ki az ajkamból, úgy a válasz sem
jött a nyelvemre.
– Amadé, harminc perc alatt én már
izomlázig nevettem magam, de te kimeredt szemekkel bámulod a filmet.
Egyértelmű, hogy valami nem oké.
Eltakartam előle az arcom, és
hagytam, hogy kibukjanak belőlem a szavak, beszéltem neki a tüskékről, amik
fájdalmat okoznak és amiket Nagyapa tudatosan vagy véletlenül szúrt a szívembe:
hogy túl sokat álmodozok, hogy nem élek úgy, ahogy kellene.
Dávid bosszúsan ráncolta a
homlokát.
– Amadé, ne tudd meg, milyen irigy
vagyok a bátyámra azért, mert művészlélek.
– Melyik? – szipogtam.
– Mindkettő! – méltatlankodott
Dávid. – A lányok mindig a művészfiúkra buknak.
– Eddig csak egy barátnőm volt – tettem
szóvá. – És az is egy nagy semmi volt. Mármint nem ő, hanem a kapcsolat…
– Persze, mert egy béna iskolába
jártál – intett Dávid. – Hidd el, ha olyan közegbe kerülsz, értékelni fogják
azt, hogy édes vagy, álmodozó és ilyen…ilyen Amadé.
– Milyen közegbe? – kérdeztem
vissza elkeseredetten. Most olyan mérges voltam magamra: pár hete még örültem,
hogy nem sajnálom magam, most pedig itt tocsogok az önutálatban. Nehéz dolog egyszerre
kamasznak és művésznek lenni.
– Például a Berzsenyibe. Itt
egészen biztosan találni fogsz olyat, akit teljesen leveszel a lábáról. Már az
osztályban is mennyien kedvelnek!
– Mennyien?
Dávid az ujjait hívta segítségül.
– Hát, Lujza, Tekla, Vil például
biztosan. Meg a tanárnő is, ami nagy szó. Meeeg, őszintén több névre most nem
emlékszem, de biztos mindenkit elbűvöltél. Ja, meg engem is, ki ne maradjak a
sorból! Sőt, legelőre törekszem, hogy én ölelgethesselek meg először az Amadé-portréval
ellátott rajongói pólómban.
– Mi? – értetlenkedtem, mert nem tudtam
rájönni, mikor és hogyan jutottunk el A pontból B pontba.
– Mindegy – legyintett Dávid. – A
lényeg az, hogy már tényleg a pozitív változás küszöbén állsz. Elhiszed nekem?
Olyan lelkesen beszélt, hogy egy
kicsit rám is átragadt a jövőbe vetett vak bizalma.
– El – böktem ki, mire felborzolta
a hajam. Amikor elhúzta a kezét, kicsit megigazgattam a frizurám és feltettem a
kérdést:
– Na és Helga? Mi újság veletek?
Sikerült szintet lépnetek? – Gúnyosabban mondtam ki a szavakat, mint
akartam, Dávid ajka mintha kicsit meg is rándult volna. Láttam, hogy erőlködik,
de így is mintha kicsit beborult volna az arckifejezése.
– Igen – válaszolta, szokásától
eltérően szűkszavúan. Nem mertem pedzegetni a témát, de némi elégtétel azért
oldalba szúrt, és akaratlanul is eljátszottam a gondolattal: Dávid épp Helga
fedetlen vállát csókolja, amikor rájön, hogy nem is a lányokat szereti. Beletúr
Helga hajába, és arra gondol, hogy „de jó lenne, ha rövidebb és bubibb haja
lenne, mint mondjuk Amadénak!”
Elszörnyedtem a gondolataimon és
gyorsan megráztam a fejem.
Dávid gyengéden a térdemre
fektette a tenyerét, mire az összes gondolat visszatért, kicsit más
szereposztással. Konkrétan fizikai fájdalmat éreztem.
– Folytathatjuk a filmet? Vagy
kezdjük elölről?
Nagyokat pislogtam, próbáltam a
jelenben maradni.
– Nézzük elölről! Szeretnék veled
nevetni. Olyan szépen nevetsz – mondta, és a végére elvigyorodott. Hozzá
akartam bújni, de mégsem. Végül ő ült közelebb hozzám, én pedig csak úgy
véletlenül a vállára döntöttem a fejem. Nem húzódott el, mert neki egy érintés
semmit nem jelent. Nekem viszont ez az apró gesztus jelentett mindent.
(Ajánlott zeneszám: t.A.T.u. ~ All The Thing She Said - fordításért, magyarázatért KATT)
Suli után amúgy is a Dunához akartam elsétálni, de amikor megláttam az épület bejárata mellett enyelegni Rékát egy bagós fiúval, hirtelen még több kedvem lett hozzá – mondjuk úgy, kedvem támadt közelebbről is szemügyre venni a folyó zavaros vizét.– Mi van, ökörszem? – nézett fel a
Bunkó Bagós srác és büdös füstöt fújt felém. Nehéz láthatatlanul elmenni a
korlát és az épület közötti járdarészen, hiába próbáltam meg úgy tenni, mintha
a szemben lévő házban gyönyörködnék.
– Köszönöm, nagyon jól vagyok –
biccentettem felé, és igyekeztem a lehető leggyorsabban eliszkolni a suli
közeléből. Réka nem szólt hozzám, csak szánalomtól csöpögő tekintettel nézte a
menekülésem, miközben a névtelen Bunkó Bagós sráchoz simult.
Ettől olyan ideges lettem, hogy
azonnal rá kellett gyújtanom, remegő kézzel sodortam magamnak cigarettát.
A Duna-parton a korlátnak
támaszkodva füstölögtem egy darabig, de végül nem szívtam végig a szálat, a
felénél elnyomtam. Szinte éreztem bomlani az egészséges sejteket a tüdőmben.
Köhögni kezdtem, és szívem szerint még köptem is volna egyet, de valószínűleg
nem nézte volna jó szemmel az az öregnéni, aki gyökkettes sebességgel totyogott
előre, mellette hasonló tempóban tipegett fehér kiskutyája.
Milyen különösen nyugalmas élete
lehet ennek a hölgynek! Otthon puha papucs, esetleg egy angyalarcú unoka várja,
leginkább aggódnia pedig a kiskutyája épsége miatt kell.
Egyszóval minden bizonnyal nem úgy
éli a nyugdíjas éveit, ahogy az én nagyapám teszi. Vagy ahogy a nagyanyám
tenné, ha még élne.
Mielőtt belemerülhettem volna
abba, hogy vajon a nagyanyám miként tengetné napjait most, csörögni kezdett a
telefonom. Amint megláttam, ki hív, konkrétan szívrohamot kaptam.
– Dávid! – kiáltottam fel
kétségbeesetten.
Pár napja megbeszéltük, hogy
találkozunk a Jászai Mari téri cukrászdában, ahol megkóstolhatom a világ
legfinomabb karamellatortáját, ugyanis Dávid addig nem volt hajlandó elfogadni,
hogy nem szeretem a karamellát, amíg meg nem kóstoltam a Jászai Mari téri
cukrászda tortáját.
Én meg elfelejtettem a találkozót.
A francba!
– Sietek! – vettem föl a telefont
és kiabáltam bele gyorsan. Rögtön futásnak eredtem.
Dávid felnevetett a vonal
túloldalán.
– Elfelejtettél? – kérdezett rá,
tökéletesen átlátva a helyzetet.
– Sajnálom-sajnálom-sajnálom-sajnálom
– hadartam, Dávid pedig továbbra is csak nevetett.
– Jól van, jól van, nyugalom! –
csitított jókedvűen. Kíváncsian vártam, hogy elmesélje majd, mi derítette fel
ennyire. – Még én sem értem oda.
– Legeslegfeljebb húsz perc –
szögeztem le, bár őszintén szólva fogalmam sem volt, mennyi időbe telhet, hogy
odaérjek.
Jó harmincpercbe telt. Nem vagyok
egy nagy matekzseni, de Dávid biztosan nem ment sehova, ezt éreztem.
A Jászai Mari tér kellemes és
kellemetlen érzéseket is ébresztett bennem. Kellemetlent a tömeg és nyomorgás
és rosszullét miatt, és kellemest, Dávid meg a többiek miatt.
Egyre növekedett bennem az
izgalom, ahogy közelebb és közelebb értem. Izgatottan kémleltem körbe,
lábujjhegyre pipiskedve kerestem Dávidot, de csak kisgyerekes anyukákat,
telefonáló üzletembereket, hevesen csókolózó párokat és kutyát sétáltató
néniket láttam.
Elővettem a mobilom, hogy
diadalmasan cukkolódva írjak Dávidnak, én már itt vagyok, de aztán láttam, hogy
ő már írt nekem, itt van és vár rám. Összeráncoltam a homlokomat, és újra
körbenéztem, megint semmi, aztán arrébb mentem, hogy új perspektívából
szemléljem a teret, és így most sikerrel is jártam: a közeli padon ülő,
ölelkező és csókolódzó pár fiútagja ő volt.
Nagyjából húsz másodpercig csak
bámultam és próbáltam feldolgozni, amit látok. Dávid édes, borzas hajában egy
lány fehér ujjai matattak, az ujjak egy fehér karhoz tartoztak, amit nem fedett
semmise. Azonnal felismertem Helgát, hosszú fekete haját, a köldök piercingjét.
Dávid úgy ölelte, mintha Helga lenne az utolsó ember a világon, ujjai alatt
összegyűrődött Helga bőrszoknyája, a lány lába az ő lába köré fonódott.
Konkrétan falták egymást, szégyentelenül-szemérmetlenül-zavartalanul.
Gyorsan hátraarcot csináltam és
elsiettem a térről, a sarok mögé bújtam be, sebesen kapkodtam a levegőt.
Hirtelen belém döfött a
féltékenység, de olyan erővel, hogy majdnem összeestem – én akartam Helga
helyében lenni. Ami hülyeség volt. Bár, jobban belegondolva… annyira nem is
az. Gyanítom, legalább az emberiség fele szívesen lenne jelenleg Helga helyében.
Dávid egy igen vonzó személyiség, és nyilván jól csókol. Abból, amit láttam,
valószínűleg elképesztően jó lehet hozzábújni.
Szeretnék én is valakihez így
hozzábújni, valakit így ölelni, valakit így szeretni. Szóval igazából lehet,
hogy nem Helgára vagyok féltékeny, hanem Dávidra, vagy mindkettőjükre, amiért
ilyen kapcsolatban vannak.
Felnyögtem és megdörgöltem az
arcom.
– Mindegy, hagyjuk, andiamo
avanti! – szóltam rá magamra. Az olasz nyelv kicsit visszarántott a
valóságba. Megcsörgettem Dávidot Messengeren. Isten őrizzen attól, hogy élőben kelljen
megzavarnom őket ebben a nagy nyelvcsatában.
– Itt vagy már? – zihálta bele a
telefonba Dávid.
– Aha, mindjárt odaérek. Merre
leszel?
– Egy padon Helgával. Bemutatlak
neki, oké?
Egy álom válna valóra.
– Persze, szuper! – Mosolyt kényszerítettem
az arcomra, letettem a telefont és visszamentem a térre. Dávid és Helga már
kibontakoztak az ölelésből, nevetgéltek, próbáltak visszakerülni a valóságba
kettejük kis romantikus világából.
Biztos emiatt volt olyan jókedvű…
Szánalmasnak éreztem magam, nem
tudom, pontosan miért, de megszállt ez az érzés és nem bírtam elengedni. Még
akkor sem, amikor Dávid vidáman felugrott, hogy üdvözöljön.
– Amadé! – kiabált és vadul
integetett. Visszaintettem, és felkészültem a legrosszabbra.
Közelről nézve Helga még szebb
volt, mint a fotókon. Haja szögegyenes, szeme fénylett, de az ajka még ennél is
jobban csillogott – gondolom, Dávid ajkától, pontosabban a nyálától. A topja pántja
félrecsúszott, a szoknyája felgyűrődött.
Megint elharapódzott bennem a
féltékenység és emiatt még rosszabb kedvem lett. Miért nem tudok örülni más
boldogságának?
– Sokat hallottam már rólad –
mosolygott rám Helga. Megnyugtatott azért, hogy kicsit affektálva beszélt, mert
erre számítottam.
– Én is rólad – viszonoztam a
mosolyt. Úgy láttam, mindketten elég sok erőfeszítést tettünk az elbűvölő
arckifejezésbe. Dávid fél karját átvetette a vállamon, majd előrehajolt, hogy
szájon csókolja az ő Helgáját. Visszanyeltem a hányingerem.
– Most megyünk fiús dolgokat
csinálni, majd írok.
– Remélem, nem sztriptízbárba
mentek – jegyezte meg Helga.
– Biztosan nem – vágtam rá. Még
a végén összefutnánk Erikával. Más se kéne!
– Akkor jó – nevetett fel a lány
erőltetetten.
– Melegbárba megyünk – viccelődött
Dávid, mire Helga vállon lökte, én meg próbáltam nem egy űrlénynek érezni
magam. Elvégre, nem meleg voltam, csak biszexuális. Az teljesen más. Igyekeztem
megállni, hogy a fogamat csikorgassam. Egyre kevésbé volt kedvem
karamellatortát eszegetni Dáviddal.
– Tizenhat évesen már lecsukhatnak
– emlékeztette Helga. – Amúgy meg azok a dolgok még mindannyiunknak
tiltottak.
Hoppácska. Most azért egy
kis nevetés kikívánkozott belőlem, és hirtelen emlékképek villantak föl bennem
olyan cselekedetekről, amiknek már a látványa is tiltott lenne a számomra.
– Jó, na. Csak eszegetünk egy kis
tortát – nyugtatgatta Dávid. – Elhiheted. Csak meg akarom szerettetni Amadéval
a karamellát.
– Aha – bólintott Helga. Összevont
szemöldökkel néztem hol az egyikra, hol a másikra. Helga láthatóan nem hitte
el, amit Dávid mondott.
Amikor végre szétváltunk, Dávid
karja még mindig a nyakamban volt, úgy vezetett a cukrászda felé.
– Inkább kémia van köztünk, mint…
mint bármi más – gondolkozott fennhangon.
Szerettem volna mogorva
megjegyzést tenni arra, hogy láttam, mennyi kémia szikrázik köztük, de tudtam,
hogy ez így természetes. Ez természetes: nem olyan, mint én. Természetellenes.
Hú, de sok szép, gyötrelemtől
csöpögő, depresszióba süllyedő verssor vár majd rám otthon!
– Sajnálom – mondtam színtelen
hangon.
– Pedig most még, azt hiszem, jól
is vagyunk. Megbeszéltük, hogy most már ideje… szintet lépni, ha érted,
mire gondolok. – Meglökött a csípőjével és úgy vigyorgott, mint egy kisgyerek,
aki tízmarék cukorkát kapott a semmiből.
– Örülök, ha ez teszi teljessé az
életed.
– Minden rendben van, drágám? –
szorított rá a vállamra Dávid. Drágám – ez kicsit fájt.
– Ja. Bocsi, csak… – Lázas
gondolkodás után kiböktem: – Csak Réka összejött egy sráccal. Olyannal, aki
cigizik.
– Ó, basszus! – Dávid megtorpant,
és szembeállt velem. – Ha Réka fiú lenne, most megverném. De Réka lány, nyilván
lány, a fiúk mindig lányok miatt sírnak…
Most speciel legszívesebben Dávid
miatt sírtam volna, amiért ilyen érzelmi viharba lökött – már rég elfogadtam
magam, tudtam, hogy nehéz életnek nézek elébe egy ilyen országban, de most újra
felszakadtak bennem a sebek azáltal, hogy Dávid hol így, hol úgy nyilatkozott a
témáról, a melegekről, hol természetesnek vette, hol nem, bár már abba se
voltam biztos, mikor mire gondol, de egyébként is, honnan tudhatnám, mikor mit
gondol, nem vagyok telepata vagy jós vagy ki tudja, ki csinál ilyesmit…
– Amadé! – Dávid megrázta a
vállam. Lecsillapítottam a légzésem és behunytam a szemem. Majdnem pánikrohamot
kaptam… ennyitől? Ökölbe szorítottam a kezem és ellazítottam az arcizmaim.
Felnéztem Dávidra és mosolyt villantottam rá.
– Menjünk tortázni. Fogadjunk,
hogy nem fog ízleni a karamella!
Dávid aggodalmasan nézett,
miközben vártuk a pincért. Aztán átnyúlt az asztalon és megfogta a kezem, ami
kicsit olyan érzés volt, mintha áramot vezettek volna a testembe.
– Amadé, remélem, most nem utálod
magad.
Pislogtam. Honnan vette ezt?
– Látom rajtad – folytatta gyengéd
hangon Dávid. – De hidd el, egy lány visszautasítása nem a világ vége. Réka nem
érdemel meg téged. Bolond, ha kikosarazott.
– Ha te mondod… – Azt hittem,
elengedtem Rékát, de most újra bántott a döntése. Lefejeltem az asztalt. – De
ő is dohányzik!
– Nem értem a csajt. De hidd el…
jobb neked nélküle. Nézz körül a Berzsenyiben, jövőhéten lesz megint találkozó!
Évfolyamos. Nem gondolod, hogy találsz magadnak egy csinos lányt?
– De – mormogtam az asztallapnak.
Felemeltem a fejem, az állam az alkaromra fektettem. – De én nem azért akarok
lányt, hogy legyen. Hanem hogy szeressem és ő is szeressen engem.
– Szeretetre vágysz – értette meg
Dávid.
– Persze, ki nem?
Dávid röviden gondolkodott, az
ajkát rágcsálta. Az ajkát, amit alig tíz perce még Helga rágcsált és nyálazott.
– Nekem nem teljesen erről szólnak
a lányok.
– Nem-e? – kérdeztem, és éreztem,
hogy megrándul a szemöldököm.
– Nyilván ez is benne van – mondta
Dávid, látszott, hogy feszeng a szituációban. – De ez bonyolult. Helga nem az
első barátnőm, de egyik lánynál sem éreztem azt, amiről te beszélsz.
– Majd fogod – válaszoltam
fáradtan. Valahogy nem volt kedvem ehhez a beszélgetéshez.
– Nem hiszem – mondta lehajtott
fejjel. – Nem tudom… – Felnézett és megszorította a kezem. – De mindegy is,
most muszáj felvidítsalak! Nem akarlak letörve látni, Amadé, szörnyű látvány.
– Kösz – dünnyögtem.
– Ma este nevetve fogsz hazamenni!
– ígérte, és látszott az arcán, hogy kihívásnak veszi a helyzetet. És azt is
láttam rajta, hogy biztosra veszi: győzni fog.
Hát, veszített. Nem nevetve mentem
haza – illetve az utolsó pillanat, amit még Dáviddal töltöttem, valóban
nevetéssel telt, de az is csak félig. Amikor búcsúzóul megölelt, már tudtam,
hogy jó ideig nem fogok tudni jóízűen nevetni.
Miután megettem a karamellatortát
(valóban nem volt olyan rossz), elmentünk egy játszótérre, aztán
könyvesboltokat néztünk meg, játékboltokba mentünk be, és hiába nem csináltunk
semmi különösebbet, tényleg elérte, hogy jobban érezzem magam. Felszabadultam,
és már nem gondoltam sem Rékára, sem Helgára, csak Dávidra és arra, hogy milyen
jó, hogy itt van velem, hogy kedves és nevet és hogy a haja nagyon puha, ha
megborzolom.
Mindenem égett, amikor hazaértem.
Mintha tűzön lépdeltem volna órákon át, izzadtam, a sírás határán álltam,
mintha betegség kínzott volna. De nem betegség volt ez, csak az érzések.
Fűtöttek, szúrtak, fájtak. Lángoltam, tüzes volt a testem, forró a bőröm, és
megőrjített mindez és megőrjített az is, hogy így gondolok Dávidra, hogy
egyáltalán gondolok Dávidra.
Tudtam, hogy újra a szám közelében
tartom a tiltott gyümölcsöt, és tudtam azt is: nem fogom tudni megállni, hogy
bele ne harapjak.
(Ajánlott zene az olvasáshoz: What a life ~ fordításért, magyarázatért KATT!)
Dávidék lakása egy… nos, nincsenek rá jó szavak. Mintha egy jövőbeli filmből emelték volna ki a lakást: minden fehéren ragyog, minden tiszta, minden modern. Robotszolgát vártam, de egy aranyos, dundi ötvenes nő várt minket az előszobában. Akivel Dávid franciául beszélt. Franciául!
Amint meghallottam folyékony beszédét, úgy éreztem, mintha
gyomron vágtak volna.
Micsoda dallamos nyelv a francia!
Vagy legalábbis Dávidtól dallamosan hangzik.
A francia asszony ruhákat hozott nekünk, és ahogy Dávid
tolmácsolta, vacsorát akart adni – egy kis gyümölcsön kívül azonban mást nem
bírtunk enni, a McDonald’sban alaposan túlettük magunkat, és minimum ötször
érezte úgy mindegyikünk a hosszú út során, hogy el akarja hányni magát.
A második emeleti előtérben ültünk Villel és Lujzával, amíg
Tekla a fürdőszobában tusolt és amíg Dávid a hálószobájában pakolt.
– Imádom ezt a lakást – sóhajtotta Lujza, és a falon függő
absztraktfestményt bámulta. Vil félig lehunyt szemmel dünnyögött valamit,
belesüppedt a párnákba. Én nem bírtam sem kikapcsolódni, sem gyönyörködni a
díszekben, borzalmasan feszélyezetten éreztem magam. Az utolsó hasonló
társasági élményemet ismételten csak Ervinhez tudtam fűzni – az ő lakásán
voltam utoljára, de ott is legfeljebb kétszer. Aztán eszembe jutott az összes
ábránd, amit a Rékával közös lakásunk látványához találtam ki és mély sóhaj
szakadt fel belőlem.
Felnyögtem és az arcomra szorítottam a kezem.
Miért ilyen bonyolultak a kamaszok érzései?
Nagyapa próbált segíteni túllendülni a szerelmi mélypontokon
– többnyire alkohollal kínált és hagyta, hogy kisírjam magam a vállán. De azt
hiszem, leginkább a verseknek köszönhetem a lelkem újjáépülését – a szavak, a
rímek balzsamos gyógyírrel szolgáltak a fájdalmamra, és emiatt újra és újra fel
tudtam állni és menni tovább.
– Lujza, mehetsz a másik fürdőbe! – jött ki Dávid a
szobájából. Lujza megkönnyebbülten szökkent fel és követte Dávid utasítását,
majd eltűnt a lépcsőfordulóban.
– Fiúbanda – jegyezte meg Vil. Mind a ketten Dávid
melegítőjében és pólójában feszítettünk. Odaadta a ruháit, folyamatosan
szabadkozva, amiért az anyja tisztaságmániás és még az utcai ruha gondolatát
sem bírja elviselni a lakásban.
Finom illata volt a ruháinak, olyan otthonos.
– Bezony – bólintott Dávid, majd intett, hogy menjünk be a
szobájába. Még idegesebb lettem attól, hogy egy ismeretlen ember ilyen mély
magánszférájába kapok belépést. A helyiségből áradt Dávid szelleme, ami kicsit
új oldalát mutatta meg a fiúnak: gördeszkás képek lógtak a falról, gitáros
képek lógtak a falról, énekesnők fotói lógtak a falról, egy csinos lány fotója
lógott a falról, helyes fiúk fotói mellett.
– Hű – mondta Vil és rábökött egy képre, amin Dávid és a
csinos lány (nyilván Helga) álltak egymást ölelve a tengerben. Helga csupán egy
falatnyi bikinit viselt, Dávid pedig félmeztelen volt, de a mellkasa nem látszott,
mert Helga háta nekisimult.
– Ja. Hű – ismételte Dávid, és nem tudtam eldönteni, hogy
büszkeség vagy fáradtság hallatszik ki a hangjából.
– Ő a csajod?
– Igen.
– Nagyon bejön.
Dávid rávigyorgott.
– Bocs, de már foglalt.
Zavartan mosolyogtam én is, és próbáltam nem elmerülni a
rendezett ágy, a rendezett íróasztalban való gyönyörködésben. Legjobban azt
hiszem, a könyvespolc tetszett. Bátortalanul Dávidra pillantottam.
– Szabad? – kérdeztem előre mutatva. Dávid elnevette magát,
és kedveskedve a polca elé lökött, ami tömve állt könyvekkel… amik szinte
egytől egyig vagy angolul, vagy franciául voltak.
– Te ezeket olvastad? – ámultam el.
– Nem olvastam mindet – vont vállat –, valamit viszont
többször is.
– Hogy tudsz így nyelveken? – kíváncsiskodott Vil, amikor
neki is feltűnt, mit nézünk ennyire. Nekem délután Dávid már elmesélte, miért,
így némi elégtételt érezve hallgattam, ahogy Vilnek is elregéli, mennyit
utaztak gyerekkorában, járták az országokat és vették neki a szülei ezeket a
csicsás, illusztrált, nagyon-nagyon drága a könyveket, hogy ne nyavalyogjon.
– Hm – reagált rá Vil. Megtapogatta néhány könyv gerincét,
aztán továbblépett Dávid asztalához. Mivel a dolgozókuckó engem is igencsak
érdekelt, követtem.
– Les plus importants – olvasta botladozva Vil, és
hunyorogva nézett egy parafatáblát, amire fotókat tűztek ki. Én is kíváncsian
nézegettem a fényképeket: a legtöbbön Dávid testvérei szerepelhettek, nagyon
hasonlítottak rá. A gyerekkori fotókon Dávid nagyon aranyos kisfiú volt, a
testvérei pedig mind jóval idősebbek nála: ahol Dávid két-három évesen vigyorog,
ott a többiek legalább tíz évesek.
– A legfontosabbak – fordította Dávid, gondolom,
franciáról. – A nővéremtől kaptam a táblát, hogy ragasszam ki a legfontosabb
emlékeimet. Ez volt a búcsúajándéka, mielőtt elutazott volna Ausztráliába.
Nekem elakadt a lélegzetem Ausztrália hallatán, de Vil
figyelmét más ragadta meg:
– Hát hol van innen a barátnőd?
Dávid megvakargatta a tarkóját.
– A falakon sok helyen ő van.
– És ő nem legfontosabb? – kíváncsiskodott Vil.
Hunyorítottam rá, hogy most már illene hallgatnia, de nem figyelt rám.
– De, de, persze, Helga is az, csak már nem fért ide –
magyarázta Dávid.
– Lefeküdtetek már? – kérdezett rá Vil és az asztalra
támaszkodott.
– Vil! – szaladt ki a számon. Hát hogy lehet ennyire… ennyire
antiudvariasnak lenni?
Dávid bosszús arckifejezést vágott.
– Még nem. Pedig már hónapok óta járunk! – panaszolta. – És
azt hittem, hogy vele már… hogy ő majd…
Nem tudhattuk meg tőle, mit hitt, mert nyílt az ajtó, és
Tekla toppant be.
– Azannya, mennyi lány! – kiáltotta, amikor körbenézett.
– Ez mind egy lány – közölte vele Dávid.
– Jó, na – legyintett Tekla. – Hú, mennyi DVD!
Dávid sóhajtott. Mintha megbánta volna, hogy beengedett
minket a szentélyébe. Bátorítón rámosolyogtam, de nem vette észre, így gyorsan
komoly fejet vágtam.
– Akartok valamit filmezni? – vetette föl, mire Vil és Tekla
azonnal igent rikoltottak. Nem is tudom, melyikük volt hangosabb.
Dávid elküldött engem is zuhanyozni abba a fürdőbe, ahonnan
Tekla jött ki. Elvarázsolva néztem körbe a csillogóvillogó helyiségben.
– Hú, de kipancsolt Tekla – grimaszolt Dávid, amikor
meglátta a fürdőt. – Mindjárt felmosok, egy pillanat…
– Hagyd csak, majd én – ráztam a fejem. – Vigyázz inkább a
többiekre, nehogy szétszedjék a szobád!
Dávid hálásan pillantott rám.
– Olyanok, mint az óvodások –
mondta a fejét ingatva.
– Csak zizik a ma estétől – próbáltam mentegetni őket.
– Attól tartok, ők folyamatosan azok – dőlt az ajtófélfának
Dávid, az álla fáradtan biccent előre. – Kényelmes most itt veled lenni, jóval
csöndesebb vagy.
– Most te is – jegyeztem meg. – De ha ébren vagy, te is
tudsz sokat beszélni.
Dávid mosolyra húzta a száját.
– Menj zuhanyozni – biccentett a zuhanyfülke felé. – Ez a
melegítő megfelel pizsamának is?
– Tökéletes – bólogattam buzgón. Újból érezni kezdtem a
feszítő csomót a gyomromban. Nem volt túl kellemes. Dávid visszament a
szobájába, én pedig magamra zártam a fürdőt.
– Jaj! – sóhajtottam feszülten, és megdörgöltem a szemem.
Próbáltam arra koncentrálni, milyen fenomenális ez a fürdő.
Alig vártam, hogy beléphessek a zuhanyba, és forró vizet folyassak magamra. Forró
vizet. Forró vizet!
Miután végeztem, felmostam a kipancsolt vizet, és próbáltam
úgy rendezni nedves hajam, hogy ne úgy nézzek ki, mint egy vödör vízből
kimenekült kutya. Miután tíz perc múlva sem jártam sikerrel, inkább visszamentem
a szobába.
Tekla, Lujza és Vil is ott ültek
már Dávid hatalmas ágyán (párnákkal körbebástyázva), de az ágy tulajdonosa
sehol nem volt.
– Gyere, ülj le! – paskolta meg maga mellett a helyet Vil,
én pedig lezöttyentem mellé.
– Hát a ház ura? – érdeklődtem.
– Kaját hoz – vigyorgott rám Tekla előrehajolva.
– És mit nézünk?
– Meglátod – kacsintott rám a
lány.
Monty Pythont néztünk. Otthon
Nagyapa milliószor megnézette már velem a filmjeiket – imádja a rosszabbnál
rosszabb vicceket, a Gyaloggalopp pedig ezeknek a melegágya.
Bár a fürdés után egészen melegem
lett a forróvíztől, hamar újra elkezdtem fázni. Senkin nem volt zokni, Tekla
jóformán csak egy trikóban ücsörgött, én viszont a térdemet a mellkasomhoz
húzva próbáltam életet masszírozni a lábujjaimba.
– Fáj? – kérdezte Dávid, amikor
már tízperce simogattam a lábfejem.
– Fázok – vallottam be kicsit
zavartan. – Esetleg kaphatok egy zoknit?
– Hozok, de mindjárt kapsz takarót
is – mondta Dávid. Kényelmetlenül éreztem magam: az emberek mindig furán néznek
rám, kiröhögnek, Dávid viszont csupán egy széles vigyorral a száján reagált
arra, hogy májusban szétfagy a lábam.
– Jégmadarászka – vigyorgott,
és a kezembe nyomott egy bundás zoknit.
– Ha-ha – grimaszoltam, de
be kellett látnom, jó szóvicc volt.
A meleg zokni és a takaró
mondhatni egyenes úton vezetett ahhoz, hogy bealudjak a filmen, amit már szinte
kívülről tudtam. A fejem puha párnába süppedt, Dávid szobájának finom illata
körüllengett, az ismerős szövegrészletek lenyugtatták az elmémet, és nagyon
hamar álomba merültem.
Órákkal később, még az éjszaka
közepén Dávid ideges fújtatására és halk szitkozódására ébredtem meg. Lassan
kinyitottam a szemem, és láttam, hogy mellettem fekszik, folyamatosan pötyög, az
arcát kékre festi a mobilja fénye. A homlokát ráncolta, a körmét rágta,
láthatóan nagyon felzaklatta valami. Aztán egyszer csak kikapcsolta a telefont
és lecsapta az ágyra.
Próbáltam úgy tenni, mintha nem
ébredtem volna fel, de Dávidnak feltűnt, hogy őt nézem.
– Bocsánat, felébresztettelek? –
kérdezte suttogva. A haja kócos volt, mintha ezerszer végigfuttatta volna rajta
az ujjait.
– Nem a te hibád. Csak éberen
alszok – feleltem, mire Dávid bosszúsan (és olyan kis viccesen) összeráncolta
az orrát.
– Nem akartam – mormolta. – Helga
ki van akadva, amiért Lujza és Tekla itt alszanak.
– Ó. – Tökéletes reakció,
Amadé, gratulálok.
Dávid látta, hogy hirtelenjében
nem tudok erre mit reagálni, ezért könnyedebb hangnemre váltott:
– Az bezzeg nem érdekli, hogy két
igen jóképű srác is itt szuszog mellettem.
Megrándult a szemöldököm.
– Igen jóképű? Fura az ízlésed.
– Azért tényleg eléggé jóképűek
vagytok – vigyorgott Dávid. Az oldalára fordult, hogy szemben legyen velem, és
felkönyökölt. Tudatosítanom kellett magamban, hogy Dávid csak viccel, barátnője
van, csupán viccből flörtöl velem, egy sráccal.
Ez nagy baj a kamasz fiúkkal:
simán flörtölnek viccből a fiúbarátaikkal is, amivel teljesen meg tudják
zavarni az esetlegesen fiúk felé is nyitott haverokat.
Csak zavartan mosolyogtam, nem tudtam
mit mondani. Ez zavarba ejtő volt – még alig ismertük egymást, és máris túl
sokszor fagytam le mellette. Pedig általában a szavakban rejlik az erősségem.
– És veled mi újság van lányügyben?
– érdeklődött Dávid. – Remélem, jobban megy, mint nekem.
Akkorát sóhajtottam, hogy az
önmagában is válasz lehetett volna. De a sötét éjszaka olyan hangulatot hozott
magával, hogy egyáltalán nem éreztem magam kényelmetlenül erről beszélni.
– Nem mondanám – vallottam be. –
Van… azaz volt… vagyis, nem tudnám megmondani a létezésének pontos
idejét…
Dávid elnyomta a horkantását,
miközben kicsit szánakozón sütötte le a pilláit.
– Vagyis Réka persze nyilván
létezik jelenleg is, csak… – Összeszorítottam a szám, amíg kigondoltam, mi a
megfelelő kifejezés. Nem létezett. – Hát, nagyjából egy évig voltam belé
halálosan szerelmes, aztán bevallottam neki, de kikosarazott.
Dávid felhúzta mindkét
szemöldökét, sötét szemei nagyra nyíltak.
– Kikosarazott? Téged? De
miért?
Levegőt vettem a válaszhoz, de
Dávid folytatta a halk méltatlankodást:
– Úgy értem, jól nézel ki, kedves
és udvarias vagy, nyilván okos is, és…
– Mert dohányzom – ismételtem Réka
kifogását. Próbáltam meg sem hallani, amiket Dávid az imént rólam mondott.
– Jaj – húzta el a száját Dávid.
– De többen is dohányoznak Réka
baráti körében. mást viszont nem dob el emiatt! – tört ki belőlem fájdalmasan.
– És ők még őszintén élvezik is a cigit. Én pedig… Én pedig úgy szeretnék
leszokni! – jajdultam fel, de igyekeztem visszafogni a hangomat, nehogy a
többiek megébredjenek, így még szánalmasabban hangozhattam. – Én… én rászokni
sem akartam, csak… úgy hozta az élet. Pontosabban, a nővérem hozta úgy,
rászoktatott, belementem, most meg… most meg már úgy bánom, hogy engedtem a
nyomásnak.
– Ezzel nagyon tudok azonosulni –
vallotta meg Dávid. – Én viszont csak egyszerűen hülye voltam, amiért
rászoktam.
Bátorítón biccentettem felé, hogy
meséljen.
Dávid gyötrődőn sóhajtott, de
végül válaszolt, gondolom, azért, hogy viszonozza a bizalmat, amit én mutattam
az irányába Réka rövid történetének elmesélésével.
Mindössze egy szóban foglalta
össze az okát:
– Társaság.
A hajába túrt, tincseit az arca
elé húzta, hogy ne lássa a tekintetem.
– Jóba lettem a srácokkal,
egy ideig minden szuper volt, csak aztán jött Helga és… minden kicsit-nagyon
szétcsúszott. Helga nagyon népszerű lány volt, egy ideig nagyon élveztük a
társaságot, amiben közösen benne voltunk, csak aztán… csak aztán jöttek a „bökkenők”.
Folyamatosan veszekszünk, öljük egymást, de közben azt hiszem, össze is tart
minket valami, de ezzel felhúztuk a társaságot, inkább nem hívnak magukkal
mindkettőnket, de egyikőnket sem, kerülnek minket és… és…
Kilesett a haja és az ujjai közül.
– Istenem, úgy sajnálom, nem
akartam ezt a… ezt a mindent rád zúdítani. Bocsánat, őszintén,
nagyon-nagyon…
– Oddio, Dávid, fogd be –
szakítottam félbe kapkodós bocsánatkéréseit, és megragadtam a vállát. – Csak
elmondtad az érzéseid. Köszönöm.
– Nem szoktam az érzéseimről
beszélni – mondta csöndesen. – Csak megint veszekedtünk Helgával, és most… most
ez kibukott… tényleg szégyellem, alig ismerlek és máris ilyenekkel traktállak…
és… – Elhallgatott, és idegesen megfeszítette a testét. Elhúztam a kezem a
válláról, a tenyerem szinte égett.
– Mindenkinek vannak problémái –
vontam meg a vállam. – És én pedig tényleg, őszintén köszönöm, hogy
megtiszteltél a bizalmaddal. Vagyis, úgy értem, hogy… – Elszakítottam róla a pillantásom
és a plafont kezdtem tanulmányozni. Aztán halkan azt mondtam: – Régen mondta el
nekem bárki is a problémáját.
Dávid nem válaszolt, de olyan
sokáig, hogy mégiscsak felé fordítottam a fejem, hogy lássam, milyen érzelmek
jelennek meg az arcán.
– Tényleg nincsenek barátaim –
tettem hozzá. Kicsit idétlenül éreztem magam.
– Most már egy biztosan van. –
Dávid halvány mosolyt küldött felém, amitől végtelenül meghatódtam.
Tényleg életem legjobb döntése
volt Nagyapa barátnőjére hallgatni, és a Berzsenyit választani.
.png)
.png)
