Kések a Falban ~ 2. fejezet

Miután Chris és Caderyn is befejezte a reggelit, Nathaniel tanácsára szedelődzködni kezdtünk, és dzsekibe burkolózva kifelé indultunk.

– Hova mentek? – kiabált felénk Madame Cerrie.

– A Falhoz – kiáltott vissza neki Nathaniel. Jó pár szempár villant felénk, de Nathaniel és Caderyn nem foglalkoztak velük. Madame Cerrie arca elsötétült.

– Vigyázzatok a szépfiúra, nem örülnék neki, ha összevagdosnák az arcát – mondta, majd megfordult és beleveszett a hangoskodók és járkálók zsúfolt tömegébe.

Chrisszel összenéztünk, utána kérdőn két claytowni barátunkra pillantottunk, de ők már kint is voltak a szabadban. Követtük őket.

A talaj még mindig saras volt az éjszakától, és a levegőn is érezni lehetett az eső illatát. Az ég azonban tiszta volt, egyetlen felhő sem zavarta meg a végtelenbe nyúló kékséget. Gumicsizmáink cuppogtak, ahogy a Fal felé vettük az irányt.

– Most már nincs kedvük megosztani velünk, hova visznek minket pontosan? – faggatta Chris a szürke sálas Nathanielt és a bottal járó Caderynt. Nem érkezett válasz. Sóhajtva, egymásba kapaszkodva csoszogtunk tovább. Az utakon lovaskocsik és lovasok haladtak el mellettünk, az agyagfalú, agyagcseréptetős házikók között. Némelyik kéményéből füstfelhő gomolygott, egy-két ablakból kiabálás, nevetés szűrődött ki, néhány kertben gyerekek játszottak.

Egy idő után letértünk a házak között vezető utcáról, és egy másik földúton folytattuk a csúszkálást. Az út lejteni kezdett, de a bal oldalunkon egy agyagfal függőlegesen maradt, mintha mesterségesen állt volna ott. Jobbra zöld fű borította a földet. Nem kerülte el a figyelmemet az út szélére állított tábla: SZIGORÚAN TILTOTT TERÜLET!

– Biztos jó ötlet ez? – morogta Chris az orra alatt, és átkarolva a vállam magához húzott. Átöleltem a derekát, és egymást támogatva folytattuk az utunkat a lejtőn, melynek végén már ott állt Nathaniel és Caderyn, a vörös hajú kék egyenruhás fickó oldalán.

– Az isten szerelmére, hogy történhetett ez?! – hallottuk Nathaniel háborgását. Néma összhangban gyorsítottuk lépteinket. Mire leértünk, már láthattuk, mi okozta Nathaniel aggodalmát.

– Jóságos ég – motyogtam. Éreztem, hogy megremeg a lábam. Chrisnek dőltem, aki rövid gondolkodás után Nathaniel kezébe nyomott, hogy vizsgálódhasson.

Tőlünk előre nagyjából két méterre folyószerű, ám sima tükrű víz húzódott. Nyilván ez volt a Vérfagyasz-tó. A folyó-tó másik oldalán lévő erdő a Halálos Pagony lehetett, a fák sűrűn és sötéten olvadtak egybe. A folyón innen, az agyagfal tövében öt holttestet számoltam össze, miközben Nathaniel karjaiban remegtem. Öt sötétkék egyenruhás férfi hevert a lábaim előtt mozdulatlanul. Az egyik mellett Alexander Costa guggolt, lába mellett a sárban nyitott bőrtáska, valószínűleg orvosi felszerelés.

– Doktor Costa, mit lát? – tudakolta bizonytalan hangon a vörös.

– Neki is elvágták a torkát – felelte a férfi. Mély, érdes hangja volt, aggodalomtól összehúzódó szemöldökei alatt fekete szempár meredt a halottra. – Kés lehetett.

– Na nem mondod! – horkant föl gúnyosan Nathaniel, de szívverésének ütemén éreztem, hogy nem érzi úgy magát, ahogy mutatja. Chrisre pillantottam, aki szintén erre a következtetésre juthatott. Egy kopasz férfi vértől szinte feketére színeződött gallérját igazgatta, majd az arca felé nyúlt és lecsukta a halott szemeit.

– Nem rég lehetnek halottak – szólalt meg a bátyám is, aki bár nem orvos, azért az évek alatt szerzett tapasztalataiból ennyit meg tudott állapítani.

– Az éjszaka ölték meg őket – közölte a Csodabogár. Lassan fölemelte a fejét és sötét szemeit előbb Chrisre, majd rám szegezte. Próbáltam az arcára összpontosítani, nem akartam a halottakat nézni. Láttam már sok vérengzős filmet, holttesttel is volt már dolgom – de ilyen sokan még sose vettek körül. Szinte látni véltem a Kaszást, ahogy kis csapatunk körül járkál.

– Ők kicsodák? – kérdezte Costa mogorván, felénk biccentve. Megemeltem az állam, és nagy levegőt vettem. Éreztem, ahogy Nathaniel megszorítja a könyököm.

– A nevem Dorie Asbert, ő pedig a bátyám, Christopher.

– Mondanám, hogy örvendek, de nem így van – közölte a Csodabogár. – Mit keresnek itt? És mikor jöttek?

– Nathaniel Wilds hívott – érintettem meg a szőke férfi vállát –, és tegnap éjjel jöttünk – feleltem. Hallottam, hogy Nathaniel felszisszen, Chris is csak a fejét csóválta. A Csodabogár és a vörös hajú fickó összenéztek. Láttam, hogy a szemük villog, és rájöttem, hogy hibáztam. Elmondtam, hogy tegnap éjjel érkeztünk – amikor ezeket az embereket megölték.

– Nem ők voltak a hibások – jelentette ki Nathaniel. A Csodabogár felállt, leporolta hosszúszárú kabátját. Chris is felpattant, és átvett Nathanieltől. Megsimogatta a hátam, és a fülembe súgott:

– Jól vagy, ugye? Ne gondolj rá, régen volt…

Bólintottam, és kihúztam magam. Léptem egyet előre, hogy vitába szállhassak a gyanakvón minket méregető Csodabogárral, de a következő pillanatban meg is torpantam.

Gyermeksikolyok hasították félbe a ránk szálló várakozással teli csendet.

A Halálos Pagony felé kaptam a fejem; három különböző hangot számláltam, két kislányét és egy kisfiúét. Kiáltani akartam Chrisnek, de süvítő hangot hallottam az erdő irányából, fémes csillanással suhant el valami az orrom előtt, meleg cseppek érték a bőrömet. Három döngés szólt ezúttal a Fal felől, és amikor arra néztem, három még remegő pengét láttam az agyagba fúródva.

– Ez meg mi a franc volt?! – fakadt ki Chris, és a Falhoz ugrott. A fülemben dobolt a vér, a mellkasom összeszorult. Nathaniel és Caderyn felé néztem. Az alacsony öregember keresztet vetett, Nathaniel pedig komoran bámulta a Falból kiálló késeket. A Csodabogár már oda is szökkent Chris mellé, tőlünk balra pedig a vörös hajú férfi öklendezte vissza a reggelijét.

– Felvételről mehettek – találgatott Nathaniel rekedten.

Nagy levegőt vettem, elszámoltam hétig, majd én is odamentem a bátyámhoz és a másik férfihoz. A három penge vértől vöröslött, még a markolat is. A gyomrom felfordult, ha a meleg cseppekre gondoltam, amik az arcomra hulltak, amikor elrepültek az orrom előtt ezek a tőrök.

Tele voltam kérdésekkel.

– A sikolyok? – tettem föl az elsőt, és büszke voltam magamra, hogy nem remegett meg a hangom. Legalábbis nem annyira.

– Igen. A múltkor is ezeket a gyerekeket hallottam – mondta határozottan Nathaniel.

Még egy hang szakította meg a párbeszédünket: ezúttal egy gong hangjához hasonló kongás.

– Hasra! – üvöltötte el magát a Csodabogár, és mi gondolkodás nélkül engedelmeskedtünk. Még két döngés jelezte két újabb penge érkezését.

Éreztem, hogy a nedves sár beleivódott kibontott dzsekim alatt viselt pulóverem anyagába, az arcom, az ujjaim és a hajam is koszos lett.

– Mi van rá írva? – kérdezte Nathaniel. Feltérdeltem, és láttam, hogy a Csodabogár már az új, tiszta pengéjű kések előtt áll.

– 16f – olvasta hangosan. Nagyot nyelt és remegő hangon folytatta. – És…12l.

– Ó – mondta Nathaniel, és mellé lépett. Chrisszel összenéztünk. Felém nyújtotta a kezét, felsegített és odafurakodtunk a két férfi közé, hogy jobban lássunk. A tiszta, ezüst fémlapokba cirádás betűket és számokat karcoltak.

– Mi ez? – faggattam őket. A Csodabogár úgy festett, menten elájul. Az arca és az ajka fehérre váltott. Öklével és alkarjával a Falnak támaszkodott, mélyeket lélegzett.

– Mi történt? Mi baja van? – kérdezgette Nathanielt Chris. A szőke hajú férfi hátra lesett a válla fölött, én is így tettem. Caderyn épp a vörös hajú fickó vállát paskolgatta, majd egymásba karolva elindultak fölfelé a lejtőn, vissza a városba.

– A szám a kort jelöli, a betű a nemet – magyarázta halkan Nathaniel. Aggódó pillantást vetett a Csodabogárra. Én is a fickóra néztem; zihálva lélegzett. Megfordult, és hátát az agyagfalnak vetve lecsúszott a földre; sötét hajába túrt és eltakarta az arcát.

– Ezt meg hogy érti? – kérdezte Chris fagyosan, és láttam, ahogy szinte felnyársalja Nathanielt a tekintetével. A férfi zavartan, halkan, egy levegővételre hadarta el:

– A szám a kort jelöli, a betű a nemet – ismételte. – Tehát ma éjjel ki kell állítanunk egy tizenhat éves fiút, és egy tizenkét éves lányt.

– Nem adom Vanessát – motyogta magában a Csodabogár.

– Mi az, hogy ki kell állítaniuk? – A döbbenettől földbe gyökerezett a lábam. Nathaniel a földre roskadt Alexander Costára sandított.

– Ki kell hoznunk őket ide, a Falhoz.

– Minek? – sürgette Chris.

– Ezt nem itt szerettem volna elmagyarázni – bosszankodott Nathaniel. – Az ég szerelmére, Costa sokkot kapott. Segítsen őt vinni!

Chris rögtön lehajolt, megragadta a Csodabogár karját, azt átlendítette a saját vállán és felhúzta.

– Azért álljon csak neki! – szóltam rá ellent mondást nem tűrő hangon.

– Kiállítjuk tehát a kért gyerekeket, és Ők pedig elviszik – biccentett a Halálos Pagony felé, miközben Chrisnek segített Costával.

– Ők? Kik azok az ők? – tudakoltam, és mellettük sétálva visszalestem a sötét erdő felé.

– Azt nem tudjuk – felelte Nathaniel. A gyomrom öklömnyire szorult.

– Nem próbálták meglesni őket?

– De.

– És mi történt?

– Azt maguk is láthatták – intett szabad kezével hátra felé.

– Szóval Tőlük kell megvédenünk Claytownt? – kérdeztem elszoruló torokkal.

– Sok sikert hozzá! – motyogta a félholt Csodabogár. Megálltam, nem törődve vele, hogy így lemaradok. Csak álltam és bámultam a Halálos Pagonyt, a sötét, fenyegetőn az ég felé törő fákat, és nem tudtam elhinni, hogy valahol a mélyén gyerekek halnak meg. Vagy gyerekeket ölnek meg. Ők.

Kések a Falban ~ 1. fejezet

A fogadó zsúfolásig volt telve. A helyiek jókedvűen kiabáltak egymásnak és nekünk, vigyorogva köszöntöttek, mint ártatlan lelkű újoncokat. Meglepett, hogy reggel fél nyolckor az emberek mennyire élénkek. Ez is felírható Claytown furcsaságainak listájára.

Egy asztalnál ott ült a két férfi, akik tegnap este az ajtóban vártak minket. A szőke hajú, fiatal fickó, Nathaniel Wilds és mellette a sarokban egy öregember, akinek nem jegyeztem meg tegnap a nevét. Sajnáltam, hogy nem az ablak közelében foglaltak helyet. A lépcsőnél, ahol álltam, nagyjából semmi levegő nem volt. A nyitott ablakokon keresztül a nap fölmelegítette a fogadó kocsma részét, a levegő fülledt volt. A fejem már azelőtt zsongott a bent iszogatók zsivajától, mielőtt helyet foglaltam volna Nathaniellel szemben. Chris a mellettem lévő székre huppant le. Elégedetten szemlélte az asztallapot – két korsó várt minket, bennük érdekes színű löttyel.

– Maguk ikrek? – köszöntött minket hunyorogva Nathaniel. – Teljesen egyformák. Egyforma, meseszép aranyhaj, szemük akár a smaragd…

– Mondja, maga irodalmár? – szólt közbe Chris, feltűnően üdén. Legalább ő jól aludt a tegnapi megpróbáltatások után. Én személy szerint alig hunytam le a szemem, egyfolytában a mai napon járt az agyam. Vajon mit fogok látni? Elég leszek a feladathoz?

– Dornak bejönnek az irodalmárok – tette hozzá Chris, Nathanielre kacsintva. Félig kómában voltam még, de így is sikerült elvörösödnöm. Utálom, hogy könnyen elpirulok. A fejemet ráztam, hogy enyhüljön a zavarom, és válaszoltam Wilds kérdésére.

– Ó, nem, nem vagyunk ikrek. Ő a bátyám. – Chrisre sandítottam. – Az idegesítő bátyám.

– Most őszintén, melyik a rosszabb? Ha van egy idegesítő bátyád vagy egy idegesítő húgod? Szerintem az utóbbi.

Horkantottam, és meglöktem a vállát. Gyakran ugrat, de sose gondolja komolyan. Az ember azt hinné, a normális testvérek kinövik felnőttkorukra egymás cukkolását, de mi nem vagyunk normális testvérek. Egymásra vigyorogtunk. Chris meghúzta a saját korsóját, én csak méregettem a sajátom. A számhoz emeltem és megkóstoltam. Kellemetlenül cuppogtam.

– Nem ízlik a kis édesszájúnak – jegyezte meg vigyorogva a bátyám.

– Túl keserű.

– Sörnek hívják, Dor. Az pedig keserű.

A fal mellett ücsörgő öregember rekedtes hangon megszólalt, nem tudva arról, hogy egy vitát előz meg vele.

– Itt nincsenek irodalmárok – mondta tűnődve. – Három dolog van, ami számít ebben a városban: a sör, a fal és a benne lévő kések. Az összes normális munka ezekhez kapcsolódik.

Úgy gondoltam, elég erős kifejezés a város – Claytown egy kis falu minimális méretét is alig érte el.

– Persze, van, akit ez nem érdekel – tette hozzá Nathaniel, és a helyiség másik végébe intett. – Látják ott azt a fickót?

Nyakamat nyújtogatva próbáltam megnézni magamnak az alakot, de nem sok mindent láttam belőle. Egyrészt, mert a vendégek és a pincérek fel-alá járkáltak, másrészt mert a férfit egymásra halmozott könyvek takarták el. Előtte az asztalán teleírt papírok szétszórva. Kicsit balra dőlve sikerült megpillantanom őt. Orra egy különösen vastag kötetbe lógott, a szemüvege majdnem teljesen lecsúszott a helyéről. Sötét haja kócosan szerte állt, kockás inge gyűrött volt. Komikus hatást keltett. Megint eltűnt a szemem elől: egy csinos, vászonszoknyás pincérlány szökkent mellé, és lecsapott az asztalra egy korsót, amiből kilöttyent pár csepp az egyik lapra. A férfi olyan gyilkos tekintettel nézett föl a nőre, hogy én szégyelltem el magam. A pincér azonban csak kacagott, és ringó csípővel eltipegett. A fickó nem nézett utána, Chris pedig alig hallhatóan füttyentett.

– Ő Alexander Costa – mutatta be nekünk Nathaniel.

– És a csodabogár fickó? – Chris szórakozott tekintettel hátra dőlt, hogy könnyebben követhesse a szemével a csinos lányt. Hosszú barna haja befonva verdeste a hátát, bőre tejfehér volt.

– Ő Alexander Costa. A legnagyobb tökfej a városban – ismételte az öregember. Furcsállva mérte végig a testvéremet.

– Chris a hölgy nevére lenne kíváncsi – segítettem ki ábrándosan bambuló bátyámat. – A csinos pincérnőére.

– A lány? Veronica a neve – mondta legyintve Nathaniel. A két claytowni hamar visszatért az Alexander Costa-témára.

– Úgy fest, mint akinek vaj van a fején – suttogta az öregember bizalmasan előre hajolva. Kíváncsian pillantottam rá.

– Szóval őt gyanúsítják? Miért? – súgtam vissza. Az öregember a fejét ingatta.

– Őt, igen, őt. Folyamatosan azokat a régi könyveket bújja – intett a fickó felé. – Még csak nem is angolul írnak bennük. Ráadásul éjjelente kint járkál! A temetőben. Szörnyű az a hely! Az a hír járja, hogy a megölt gyermekek szellemei ott kísértenek éjfélkor.

Nagyot nyeltem és eltátottam a szám, de mielőtt kérdezhettem volna, Nathaniel is előre hajolt.

– Miután a temetőben végzett, a Falhoz megy – egészítette ki a történetet.

– Épeszű ember nem megy oda éjjel. Épeszű ember nem megy oda nappal! – tódította az öreg.

– Csak nem a Csodabogárról beszéltek? – szólalt meg egy hang összedugott fejünk fölül. Felnéztem, és egy termetes asszonyságot láttam meg, bő szoknyában. Őszülő haját kendő fedte. Húsos ujjait megrovón lengette felénk. – Vigyázzatok, mert még meghallja és elvarázsol bennetek!

– Costa varázsló? – biccentettem a Csodabogár felé.

– Ki tudja, miket csinál a latin szövegeivel – dörmögte az asszony, és a szoknyájából jegyzetfüzetet és ceruzát húzott elő. – Mit kérnek?

Nathaniel rámosolygott az asszonyra.

– Caderynnel a szokásost kérjük, Madame Cerrie.

– Caderyn? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

– Én volnék – dünnyögte sértetten a sarokban görnyedő öregember.

– Elnézést – motyogtam, de úgy tűnt, senki sem hallotta meg. Vagy csak senkit sem érdekelt. Caderyn a Csodabogár felé lesegetett.

– Bodzaszörp, két korsó sör, csirkehúscafatokkal és rántottával – mormolta Madame Cerrie a két claytowni szokásos reggelijét. Miután lefirkantotta a füzetébe, rám és Chrisre nézett. Felcsillant a szeme, ahogy végig mérte a bátyámat, aki még mindig Veronicát kereste a tekintetével.

– A csinos fiú a ház vendége – közölte Madame Cerrie. Erre már Chris is felfigyelt. Imád enni. Amíg nézegette az étlapot, én is rendeltem magamnak bodzaszörpöt, mert nem tetszett a sör; és bár nem voltam éhes, kértem egy tükörtojást pirítóssal.

– De pici adag legyen – kértem, és ujjaimat egymáshoz közelítve mutattam a mértéket.

– Tudom, mit jelent a pici adag – mondta mogorván Madame Cerrie. – Attól még, hogy kívül állunk a maga fejlett világán, értem, mi az a pici adag – közölte sértetten. Nagyokat pislogtam. Segítségkérőn pillantottam Nathanielre, de ő csak a fejét csóválta, száján halvány mosollyal.

– Mondhatom a rendelésem? – kérdezte Chris. Bár úgy tűnt, rettenetesen belefeledkezett a merítettpapír-étlapjába, tudtam, hogy minden elhangzott szó, hanghordozás és pillantás az elméjébe vésődött. Ilyen, ha ez embernek Sherlock Holmes szintű bátyja van.

– Hogyne! – vágta rá Madame Cerrie. Chris legalább három percen keresztül folyamatosan sorolta a reggelijét, a terjedelmes asszony kapkodva jegyzetelt. Amikor a hölgy magunkra hagyott bennünket, Nathaniel hátra dőlt és kedvesen rámosolygott Chrisre.

– Nehéz útjuk volt, nem igaz?

Chris bólintott. Ő is hátradőlt és megpaskolta a hasát.

– Kell az energia. Az éjszakát egy döcögő lovaskocsin töltöttem esőben, ázott szalmákon fetrengve. Annyit okádtam, mint még eddig életemben soha.

– Chris! – pirítottam rá. Ha nem a felbérlőim előtt mondta volna, amit mondott, még nevettem is volna rajta. De így csak azt éreztem, hogy ég az arcom. Újra.

– Mi van? – pislogott rám ártatlanul. Ami a szívén, az a száján. Ez rengeteg problémát okozott eddig életében – ha össze tudnám számolni, hányszor küldték igazgatóhoz vagy a főnökéhez egy-egy keresetlen megjegyzése miatt!

Sóhajtottam, és Nathanielék felé fordultam. A napsugarak beáradtak a kitárt ablakon. A fejembe újból fájdalom hasított, ahogy a fülledtség rám telepedett. Ölni tudtam volna egy asztalért valahol a friss levegő közelében.

– Az autónkkal mi lesz? – érdeklődtem. Az ezeréves kiskocsink tegnap éjjel feldobta a talpát, pedig Chris esküdözött, hogy nemrég még a szerelő szerint semmi baja nem volt.

– Ugyan, Dor, annak a kocsinak annyi – legyintett a bátyám. – Úgy lerobbant, mint még soha. Pedig egyszer-kétszer már volt rá alkalom.

Fáradtan könyököltem az asztallapra, állam a tenyerembe támasztottam.

– Ráadásul ki tudja? Lehet, hogy a közeli ligetből fákat csavart ki a szél, amik összelapították. Vagy egy tehenet kapott föl a vihar és…

– Igen, és egy csapat földönkívüli felszippantotta az űrhajójával – folytattam mogorván, a szememet forgatva. Chris megpaskolta a hátam.

– Szörnyű vihar volt – mondta bólogatva Nathaniel. – Rég nem esett ennyi eső.

– A szél se volt semmi – helyeselt Caderyn. – Ágak törtek be ablakokat, agyagcserepek zuhogtak a tetőkről. Rettenetes pusztítás.

– Még a mindig nyugodt Vérfagyasz-tó is kiöntött, pedig annak a folyónak a víztükre egész évben olyan sima, mintha folyton jégpáncél borítaná – folytatta a szőke hajú férfi.

Nem tudtam elég gyorsan Chris bordái közé fúrni a könyököm, kirobbant belőle a gúnyos röhögés.

– Vérfagyasz-tó? Hát ez haláli!

– Chris! – sziszegtem, de akárhogy igyekeztem, nekem is mosoly kívánkozott az arcomra.

– Mi ebben a vicces? – kérdezte sértetten Caderyn. Az értetlenül néző Nathanielre pillantott, de az csak a vállát vonogatta.

– Semmi, csak kreatív – mondtam, miután megköszörültem a torkom. Kínos csend állt be, amit pár perc múlva Madame Cerrie tört meg. Kihozta a reggeliket és az italokat, mi pedig nekiláttunk. Az asszony valamilyen oknál fogva ott maradt velünk, a falnak támaszkodva figyelt bennünket. Leginkább a mohón falatozó bátyámat. Nathaniel és Caderyn kényelmes tempóban evett. A gyomrom összeszorult, így én éppen, hogy csak kóstolgattam a tükörtojást.

– Na és miért hívják így a folyót? – érdeklődött Chris. Sóhajtottam. Ez a srác nem bírja tartani a száját…

Azonban a claytowniak láthatóan megenyhültek a kíváncsiskodástól.

– Hogy miért neveztük el Vérfagyasz-tónak? – kérdezett vissza Caderyn. Chris csak bólintott, mert tele volt a szája szalonnával. – Amiért az erdőt Halálos Pagonynak hívjuk.

– Becézve: Halpa – szólt közbe Madame Cerrie, halálosan komoly hangon. Láttam, hogy Chris nagy levegőt vesz, hogy ne nevessen föl. Én tüsszentésnek álcáztam horkantásom.

– Egészségére – mosolygott rám Nathaniel. Caderyn folytatásra nyitotta a száját, de Chris már nem figyelt rá – lekötötte az üresedő tányérja és az én szinte érintetlen reggelim különbsége. Caderyn sértetten pislogott.

– Megehetem? – bökött Chris a tojásomra és pirítósomra. Elé toltam a tányéromat.

– Csak meg ne ártson.

– Ugyan már, úgy ismersz engem? – kérdezte, és leöblítette a rántottáját egy nagy korttyal. Elégedetten cuppantott az ajkával. Én is megkóstoltam a bodzaszörpöm. Túl édesnek találtam, de mivel Madame Cerrie fürkészőn nézett, nem tettem vissza az asztalra és nem kezdtem el köhögni. Legközelebb inkább majd vizet kérek.

– Ízlik? – kérdezte az asszony. Mosolyogtam, és bólintottam.

– Isteni!

Madame Cerrie elégedett pillantással nyugtázta a válaszom, majd elvonult.

– Lehet tényleg nem ártana lassítani a tempón – mondta Nathaniel Chrisnek. – Láthatnak a délelőtt folyamán dolgokat, amik felkavarhatják a gyomruk nyugalmát – figyelmeztetett minket. Az izgalomtól és félelemtől gombócot éreztem a torkomban.

– Hogy érti? – kérdeztem, lehalkítva a hangom.

– Majd meglátja, Asbert kisasszony.

Édes mosollyal a szája szegletében mondta a kisasszony szót. Nevethetnékem támadt – még soha senki nem hívott kisasszonynak. Chris is erre gondolhatott, mert horkantva fölnevetett, amitől félrenyelte a félig megrágott pirítósát és köhögni kezdett. Erőteljes ütésekkel veregettem meg a hátát.

– Na, semmi baj – motyogtam. Miután alaposan kiköhögte magát, Nathanielre pillantott.

– Azért mégis, nem akarna felkészíteni rá, Wilds?

– Leírhatatlan – csóválta a fejét a férfi. Caderyn fürgén bólogatott. Keresztet vetett.

– Borzasztó…remélem, bírja a szívük a vér látványát. Nem szeretném, ha szívrohamot kapnának, mielőtt segíthetnének rajtunk.

Nagyot nyeltem. El nem tudtam képzelni, mi várhat ránk.

– Megpróbálunk – ígérte Chris. Hallgatásba burkolództunk, de a mi csöndünket maga alá gyűrte a kocsmában összegyűlt emberek zsivaja.

– Oda nézzetek! – szólalt meg egyszer csak Caderyn, és a Csodabogár sarka felé biccentett. Egy vörös hajú, sötétkék egyenruhás férfi tört utat magának Alexander Costa felé. Közel hajolt hozzá, és a fülébe súgott valamit. A Csodabogár arca elkomorult, és rögvest felpattant. Kifelé menet lekapott egy fogasról egy kabátot, belebújt, majd nyílt az ajtó és kilépett a vörössel a szabad ég alá. Nathaniel szeme megvillant, ahogy követte a tekintetével a barna hajú férfit.

Csak egyszer hagytak itthon egyedül… ~ novella

Megtörtént események alapján.

Csak egyszer hagytak itthon egyedül…

Csak egyszer hagytak itthon egyedül…

Én se, és valószínűleg a szüleim sem számítottak arra, hogy hiba lesz egy órácskára egyedül itthon hagyniuk. Nem terveztem kimenni a konyhába, csak olvasni akartam – abból pedig, ugye, mi baj lehet? Talán az, hogy túl jó volt a könyv, emiatt huzamosabb ideig ültem meg se rezdülve, magam alá hajtott lábbal, csak olvastam és olvastam, annyira belemerülve a történetbe, hogy mozdulni sem bírtam.

A lábam úgy reagált erre az egy órás kényelmetlen mozdulatlanságra, ahogy az ember várná: borzasztóan elzsibbadt. Masszírozgattam kicsit, de az órára nézve láttam, hogy tíz percem van az első osztályfőnöki órámig. Beléptem a kért linkre, a Tanár úr még nem volt jelen, csak egy-két osztálytársam. A lábam iszonyúan bizsergett és fájt, talán jobb lett volna, ha ülve maradok, de én mindenképp szerettem volna ébresztőként hideg vizet locsolni az arcomra, hogy visszatérjek a könyvem világából a valóságba. Felálltam, figyelmen kívül hagyva a zsibbadást, és bicegni kezdtem a fürdőszoba felé. Nem nagy táv, de két lépés után már elegem volt abból, hogy húznom kell magam után a lábam, így hát két kézzel felemeltem – tessék már lépni; nem lehetsz ilyen béna; ne idegesíts már, te ostoba balláb –, egy-két pillanatra diadalmasan sóhajtottam fel. Aztán kiderült: a lábam megmakacsolta magát és esze ágában sincs úgy működni, mint normális esetben, most el van zsibbadva, tessék őt úgy kezelni. Egyszóval nem tartotta meg magát a bokám, ahogy lépéskor kell, és a lábfejem szépen becsuklott maga alá.

Először fel se tűnt a baj, tekintve, hogy nem éreztem a lábamból nagyjából semmit. Csak egy reccsenést hallottam. Aztán persze a testem reagált a történtekre, megtántorodtam, a vérnyomásom rögtön felugrott ezerre, egy pillanatra elfeketedett előttem a világ, bár a lábam még mindig nem fájt. Megkapaszkodtam a fürdőszobaajtó kilincsébe, és gondoltam, jó lesz, ha hideg vízbe mártom az arcom, kicsit felélénkülök tőle. Forróság öntött el, a szívdobogásomon kívül nem hallottam semmit, a lábaim mintha zseléből lettek volna – mindkettő, nem csak az, amelyik kifordult. Emiatt csak nagy nehezen sikerült betámolyognom a fürdőbe, közben komolyan azt hittem, elájulok, pedig addig nem tudtam, milyen lehet elájulni. Annyira gondolkozni azért tudtam, hogy valószínűleg nem lenne szerencsés pont ebben a szűk helyiségben ájuldozni, tekintve, mennyi helyen tudom betörni a fejem. Úgyhogy megmakacsoltam magam, belekapaszkodtam a mosdókagylóba, vettem két nagy levegőt. Elhatároztam, hogy csak azért is magamnál maradok, még ha a világ eszeveszett iramban forog is körülöttem. Elvégre hány ezer könyvkarakternek sikerül kikeverednie már sokkal rosszabb helyzetekből is?

Megmostam az arcom, egy kicsit jobban is éreztem magam. Most már igencsak égő lábbal, fogcsikorgatva, a bútorokba kapaszkodva indultam be a szobába, közben legalább háromszor jött rám megint az érzés, mennyivel könnyebb lenne egyszerűen csak beájulni a szobába! De sejtettem, a szüleim talán nem örülnének túlzottan annak, ha arra jönnének haza, hogy lányuk az ajtóban fekszik eszméletlenül.

Szóval megacéloztam magam, figyelmen kívül hagytam testem ijesztő remegését. Tudtam, hogy fel kéne hívnom anyukámat, mi tévő legyek, mi a csudát kezdjek magammal, amíg az apukámmal együtt haza nem érnek.

De mindenekelőtt jeget akartam szerezni. Nagy nehezen kibukdácsoltam a konyhába, kitártam a hűtőt és fagyasztott borsót kerestem, mert régen mindig fagyasztott borsóval jegeltük a különböző sérüléseket – visszagondolva a rutinos jegelés a múltból ragadt meg, ugyanis a testvéremmel gyerekkorunk nagyrészét homlokunkra szorított fagyasztott borsóval töltöttük a sok esés-kelés miatt.

Találtam valamit, ami zöld és hideg volt, de amikor kiemeltem, nem találtam benne borsószemeket, csak valami levelet. Nem baj, hideg és zöld, megteszi, gondoltam. A már ijesztő módon dagadt lábfejemre helyeztem. Járkálni próbáltam, hogy ne merevedjen meg a lábam, viszont folyton lepotyogott róla az a zöld leveles valami. Visszaügyeskedtem magam az előszobába, és a fiókból előkerestem egy neonsárga, -zöld és -rózsaszín mintás kendőt, ami legalább öt éve pihent érintetlenül a ruhák között, és amin még rajta volt a címke. A rikító kendő segítségével a lábfejemre erősítettem a hideg bigyót, és már kicsit lehiggadva a hirtelen jött sokkból elindultam megkeresni a mobilom.

Még mindig reszkető ujjakkal kerestem ki anyát a névjegyzékből. Amíg kicsöngött a telefon, gondoltam, iszok, hogy visszarázzam magam az életbe. Meghúztam a flakonom, de a hirtelen mozdulattól megint rám tört a szédülés, és a fotelbe rogyva kaptam a telefon után, amiben anya hirtelen megszólalt. Rögtön kérdezte, miért hívom, mi a baj.

– Hát – feleltem kicsit remegő hangon –, kitörtem a lábam.

Erre persze kiakadt, és egyből tudni akarta, mi történt, ugye jól vagyok, ugye nem a konyhában okoztam-e felfordulást?

– Nem, dehogy, a fürdőszoba felé menet – nyugtattam meg, de szerintem ettől sem érezte jobban magát. Megkérdeztem, mit csináljak a sok lehetőség közül:

– Mozgassam, pihentessem, most épp jegelem, jegeljem-e tovább, az igaz, hogy jót tesz neki? És jaj, ó, ó, te jó ég, ugye nem tört el? Kicsit mozog, akkor csak nem tört el, anya, ugye nem tört el?

Beszéd közben kicsit bepánikoltam, mert kimondva sokkal rosszabbul hangzott minden. Ledőltem az ágyra, és amíg anya válaszára várva levegő után kapkodtam, meghallottam egy halk hangot. A laptopba csatlakoztatott fejhallgatóból szűrődött ki. Rosszat sejtve néztem a telefon kijelzőjére. 11:02. A fenébe, elkezdődött az óra.

– Mit csináljak? – sürgettem anyát idegesen, mert ezek szerint nem sikerült köszönteni a Tanár urat, amikor belépett a beszélgetésbe. Kellemetlen, reméltem, emiatt nem tart bunkónak.

– Apa üzeni, ha mozog a lábad, nincs baj, vigyázz magadra, sietünk haza – mondta végül, én pedig fújtattam a roppant informatív választól. – Hozzunk haza ebédet, vagy inkább siessünk haza? – kérdezte, én meg megnyugtattam, hogy elleszek és leadtam a rendelést, mert nem lett volna szívem szegény családomat megfosztani az ebédtől a szerencsétlen balesetem miatt.

Leraktuk a telefont, odasántikáltam az asztalhoz, kihúztam a fejhallgatót a gépből, hogy halljam, miről van szó. Hiányzások: kinek van igazolatlan hiányzása október nyolcadika hetedik óráról, november negyedike első három óráról, december elseje második és ötödik óráról, ésatöbbi. Én rendes gyerek vagyok, nem szokásom igazolatlanokat gyűjteni, szóval sétálni indultam a nappaliban, fel-alá járkáltam, hajlítgatva, mozgatva sajgó lábfejem, amit igazából kezdtem már újra nem érezni, ezúttal a jég miatt. Közben kérdéseket írogattam sportoló osztálytársaimnak – ha valakinek eltörik a lábfeje, akkor nem tudna vele lépkedni, igaz? Hát, sokáig nem, mert valószínűleg elájulna a fájdalomtól, érkezett a válasz. Megvontam a vállam, én ugyanis nem ájultam el, szóval kilencvenszázalékosan biztos, hogy nem tört el. Meg aztán akkor biztos jobban fel lenne dagadva, igaz? Kicsit paranoiás létemre azért megnyugtattam magam, hogy legfeljebb csak egy szalag húzódott meg.

Bár nagyon rossz, kattogó hangok kíséretében mozogtak a lábujjaim. Sebaj. Nincs nagy probléma, kis kenőcs, jegelés, és pikk-pakk rendbe jövök, csitítottam a fejemben sikoltozó ideges hangokat.

Épp valahol a szoba túlsó felében, az ablaknál jártam, amikor hallottam, a Tanár úr engem szólít. Magamban szitkozódva siettem vissza, de a kapkodó mozgástól megint szédülni kezdtem és ezúttal hányinger is társult hozzá. Remek. Lezuttyantam a székre, és sietősen bekapcsoltam a mikrofont.

– Igen, Tanár úr? – kérdeztem cincogó hangon.

– Neked van még félbehagyva egy kiselőadásod – emlékeztetett rá, lehúzva az orrára a szemüvegét, hogy lássa a képernyőjét.

– Ó, igen – válaszoltam elhaló hangon.

– Sok van még belőle? – Célzatosan meresztette a szemét a kamerába.

– Ööö…le fogom rövidíteni – ígértem, és megmasszíroztam az orrnyergem, próbálva elmulasztani a szédülést.

– Igen, az jó lenne – értett egyet, látszólag megnyugodva. – Szeretnéd nagyon lerövidítve befejezni jövő héten?

– Nekem tökéletes lenne élőben is, Tanár úr, nem szeretném ezzel elvenni a digitális órát – válaszoltam, mert ő tanítja a földrajzot is, amiből kevés óránk van egy héten. Meg aztán nem sok kedvem volt digitálisan kiselőadást tartani, se az eredeti hosszával, sem lerövidítve.

– Rendben, akkor miután visszamentünk az iskolába? Decemberben, ha visszamegyünk, bár ki tudja – elmélkedett, egy naptárat nézve. Közben csöndesen lefejeltem az asztalt, hátha a hideg asztallap csillapítja a fájdalmat, ami a végre elmúlt szédülést váltotta fel.

– Igen, igen – feleltem engedelmesen.

– Értem. Szóval, ha visszatér a rendes oktatás, decemberben vagy később, az első osztályfőnöki órán megtartod a nagyon lerövidített kiselőadást?

Fáradtan sóhajtottam, beletörődve, hogy itt fogok meghalni, bekapcsolt mikrofonnal. A lábam, ha lehet, még jobban fájt úgy, hogy nem mozgott, de felpolcolva sem volt, szédültem, a szemem előtt megint fekete foltok táncoltak, a fülem újra zúgni kezdett. Mit ne mondjak, nagyon örültem a sokáig húzódó beszélgetésnek.

– Igen, Tanár úr – nyögtem ki nagy nehezen.

– Remek – bólintott a Tanár úr, visszatolta orrára a szemüvegét és leírt valamit. – Akkor decemberben…hát, valószínűleg nem decemberben, de ha egyszer valamikor a jövőben visszamegyünk, befejezed nagyon lerövidítve a kiselőadást. Jó így?

Már szinte imádkoztam azért, hogy Isten lenyugtassa a Tanár urat, pedig nem vagyok hívő.

– Persze, Tanár úr – mondtam azért, próbálva illedelmes és nem szenvedő hangsúllyal felelni. Kikapcsoltam a mikrofont, eldöntve, hogy többet, ha törik, ha szakad – remélhetőleg nem a lábam –, nem válaszolok neki.

– Akkor felírtalak – nyugtázta a Tanár úr, én meg felálltam, hogy folytassam a sétafikálást. Ismét körbe kérdeztem a sportoló ismerősöket, hogy egy szalagszakadásba is ugye beleőrülnék, igenlő választ kaptam, és nyugodtan folytattam tovább köreimet. A pár percnyi üléstől is újra zsibbadni és fájni kezdett, belefolyt a vér. Morcosan szidtam magamban a Tanár urat, aki nem csak, hogy szörnyen meg akarja húzatni velem a kiselőadást, de még szenvedni sem hagy zavartalanul.

A Tanár úrnak egyébként nagyon megnyugtató hangja van, sikerült is ellazulnom őt hallgatva, ahogy fel-alá járkáltam. Vártam, hogy a szüleim hazaérjenek a vásárlásból, és leszidjanak, túlzó aggódással babusgassanak vagy kinevessenek a szerencsétlenségem miatt.

Az utóbbi történt, pedig azt hittem, anya a másodikat fogja választani.

A szüleim beléptek az ajtón, én pedig a szoba túlsó végében álltam, a zöld valamitől – ami, anya elmondása szerint leveles spenót volt – és a nagy, neonszínű kendőtől buci lábammal, és rájuk néztem, várva, mi lesz. Anya végig nézett rajtam, és fejét csóválva elnevette magát.

– Csak egyszer hagyunk itthon egyedül…

2021. 01.