5. fejezet
– Köszönj az úrnak, kisasszony! – nógatott a
mostohaapám, de a hangja csak nehezen tudott kivonni a professzor látványa
okozta sokkból.
Hirtelenjében nem tudtam eldönteni, a sírás vagy a
nevetés lenne-e az érzéseimet leginkább kifejező reakció.
Remélem, nem egy százéves
aggastyánt szereztél, aki a nyálát fogja csorgatni és elalszik miközben beszél,
és…
Ne aggódj, nem fogsz csalódni…
A helyzet pozitívuma: nem egy százéves álmos aggastyán
simogatta a könyveimet görbe, ráncos ujjakkal.
A helyzet negatívuma: William James Moriarty nézett
rám szőke pillák alól vérszínű szemeivel.
Miközben udvarias mosolyt varázsoltam arcomra és
pukedliztem, felmértem a lehetőségeket.
Egy: Moriarty ráismer a nemesi ruhába bújt,
virágdíszes kisasszonyban a koszos utcafiúra, Ronra, mérges lesz, amiért
becsapták, s ezt a gróf jelenlétében a tudtomra adja, aminek a következménye
semmi jó.
Kettő: Moriarty felismeri a nevetséges öltözékben
feszítő hölgyben a piszkos suhancot, mérges lesz, de nem szól a mostohaapám
előtt, megvárja, amíg kettesben maradunk, és akkor szid meg.
Három: Moriartynak feltűnik a hasonlóság a
neveletlen, de okos nemeslány és a szegény, de okos falusi fiú között, ellenben
nem szól egy szót sem, kíváncsian várja, hogy én leplezzem le magam.
Négy: Moriarty nem észleli a két személy közti
hasonlóságot, és én fölöslegesen buktatnám le magam, ha ijedten beismerném a
bűnömet.
Az utolsónak volt a legkevesebb esélye, én mégis
reménykedve szorítottam csuriba mutató- és középsőujjaim a hátam mögött, amíg
berogyasztott térddel bókoltam.
– Üdvözlöm, professzor úr! – mondtam engedelmes
hangon. Mivel Ronként alapvetően elszoktam mélyíteni a hangom, ezért nem
aggódtam különösebben amiatt, hogy ez fog elárulni – ha lebukok, az másért
lesz.
Moriarty szája sarka mosolyra görbült.
– Örülök, hogy látom, kisasszony – mondta kedvesen.
– Az apja már sokat mesélt önről.
Az „apja” kifejezést hallva igyekeztem nem
fintorogni.
– Remélem, csak jókat – jegyeztem meg. A professzor
halk, rövid nevetést hallatott, majd a kezemért nyúlt, hogy csókot hintsen rá.
– Ódákat zengtem ám rólad, Cathykém – mondta szinte
dúdolva Dublin, és a vállamra ejtette súlyos markát, amíg Moriarty hideg ajkát
a bőrömhöz érintette. Ellenálltam a kísértésnek, hogy rosszallón felmorduljak:
Dublin pontosan tudja, mennyire gyűlölöm, amikor Cathynek hív, mert nincs joga
így nevezni, anyámon kívül senkinek nem lehet joga hozzá.
– Úgy látom, kegyed nem számított rám – szólalt meg
Moriarty, és abból a röpke pillantásból, amit Dublinra vetett, könnyen
rájöhettem, hogy a mostohám nem régiben törhetett rá hirtelen kívánságával.
– Nem mondom, kicsit meglepetésként ért a hír, hogy
jön – ismertem be. – Sajnálom, ha esetleg…
Dublin nyilván rájött azzal a diónyi méretű agyával,
hogy mit akarok mondani, mert gyorsan közbe vágott.
– Gyertek csak az asztalhoz! – Úgy terelgetett
minket, mint a bárányokat. A székek előre ki voltak húzva, csöndben helyet
foglaltunk a nagyasztal két oldalán, egymással szemközt. Moriarty láthatóan még
mindig a könyvtár hatása alatt állt; kíváncsian hordozta végig a pillantását
újra meg újra a helyiségen, többször rajtakaptam, hogy a tekintete elidőzik a
kandalló párkányára pakolt fényképeken – melyek többnyire rólam és anyámról
készültek, miközben feszes, kényelmetlen hölgyi ruhában és napernyővel a
kezünkben kellemetlen pózba kényszerítve bámulunk a fényképezőgépbe – és a
falon függő festményen – a régi és elég előnytelenül sikerült alkotás Andrew
Dublint, a volt feleségét és a fiukat, Firmirt ábrázolta, és személy szerint ez
volt a kedvenc portrém a házban, mert mindig jobb kedvre derített, ha ránéztem.
Moriartyt nem szórakoztatta a festmény, de mély
érdeklődést mutatott iránta. Amikor feltűnt neki, hogy figyelem, félmosolyra
húzta a száját és azt kérdezte:
– Mennyi könyv a magáé, Miss Dublin?
– Threston – javítottam ki ösztönösen, mire
bezsebeltem Dublintól egy éles pillantást, Moriartytól pedig egy meglepett
szemöldökfelvonást. – De… hívjon csak…
– Az egyszerű kisasszony tökéletesen megfelel
– fejezte be elferdítve a mondatom kedves mostohám. Moriarty biccentett. Dublin
türelmetlenül az órájára nézett, idegesen toporgott a kandalló előtt, s én
rövid időre elmerültem a látványában: roppant mulatságos volt összehasonlítani
a mostani alakját az egykorival – az amúgy is előnytelen kép modellje élőben
még előnytelenebben festett. Kíváncsian gondoltam arra, vajon Moriarty is ezért
nézi-e őt ennyire.
– Mi a baj, papa? – kérdeztem negédes,
csöpögős hangon, hogy kicsit bosszantsam a gróf urat, akit látványosan kirázott
a hideg a megszólítás hallatán.
– Már itt kellene lennie a szobalánynak a teával –
felelt türelmetlenül.
– Ó, én kávét szeretnék – vágtam rá rögtön, de amint
elhagyta számat az utolsó hang, már meg is bántam, hogy elkezdtem a mondatot.
– Nem szereti a teát? – érdeklődött Moriarty
derűsen. Rápillantottam, de ő nem mutatta jelét semmiféle felvilágosodásnak,
viszont én élesen emlékeztem, mit mondtam neki akkor, amikor a Mimózába hívott
Ron képemben: ha kaphatok ott kávét, nekem tökéletes.
– Ma nem kívánom – hárítottam.
– Nem fogsz tudni aludni, Cathy – feddett meg Dublin
szórakozottan. Az égre emeltem a tekintetem és lazán elnyúltam a székemben.
Ahogy kinyújtottam a lábamat, véletlenül belerúgtam Moriarty lábába, de az arca
meg sem rezzent, mintha fel sem tűnt volna neki a dolog. Nyeltem egyet,
reméltem, hogy ez nem valami trükk vagy bevett szokás arra, hogy nem mutatja ki
a reakcióit, mert akkor könnyen lehetek bajban.
Úgy döntöttem, ideje témát váltani.
– Van egy félbehagyott könyvem. Egyébként, innen nem
sok kötet az enyém – válaszoltam a korábbi kérdésre. Utólag jutott csak
eszembe, s már késő volt visszaszívni, hogy ez sem lehet a tökéletes téma,
ugyanis a városban arra is tettem említést, hogy szokásom olvasni.
– A szobájában van egy kisebb könyvtár – tette hozzá
savanyúan Dublin, tovább nehezítve a dolgom.
– Látom, szeret olvasni, kisasszony. Remek
tulajdonság – dicsért meg Moriarty, figyelmen kívül hagyva a mostohám mogorva
grimaszát. Bizonytalanul rámosolyogtam, még mindig nem tudtam biztosan, hogy
vajon ő tudja-e a titkomat.
Dublin összecsapta a tenyerét, kizökkentve az
aggodalmas gondolkodásból.
– Nem tudom, hol késlekedik az a kutya szolgálólány,
de most magatokra hagylak bennetek. Jó szórakozást! Ha bármire szükségetek
lenne, csak csöngessetek valakinek, és kiszolgálnak bennetek.
– Köszönjük, gróf uram – mondta tisztelettudón
Moriarty, skarláttekintete egészen addig kísérte a mostohaapám, amíg az be nem
csukta maga mögött az ajtót.
– Mit fogunk csinálni, professzor? – kérdeztem, hogy
megtörjem a lassan kínossá váló csöndet.
– Máris mutatom, kisasszony – mosolygott Moriarty.
Az ölébe vette a táskáját, amit már a városban is láttam, s kotorászni kezdett
benne. – Remélem, kellemes meglepetést okozok vele.
Egy pillanatra behunytam a szemem, hogy elszámoljak
magamban háromig és törhetetlen higgadtságot erőltessek magamra, nehogy újabb
hibát vétsek és eláruljam magam. A szoknyám gyűrődéseivel játszottam, amíg a
professzor elő nem húzott egy kedvesen ismerős mintájú dobozt.
– Sakk! – szakadt ki belőlem a kiáltás. Az egyik
legszeretettebb játékom, habár már hónapok óta nem láttam egyet sem.
– Úgy látom, ismeri a játékot, kisasszony – tette
szóvá Moriarty, a mosolya elégedettséget sugallt. Visszanyeltem egy szemtelen
„na ne mondja!”-féle felkiáltást, és inkább fényezni kezdtem magam:
– Hogy ismerem-e? Tudja, professzor, a hazámban
sokan sakk-királynőnek neveztek ügyességem után.
– A hazájában? – kérdezte Moriarty.
– Amerikában. – Ez a felelet nem vethette rám jobban
a gyanú árnyékát, mint a könyvekre vagy a kávéra tett megjegyzésem, a
professzor azonban mégis tovább lovagolt a témán.
– Mégpedig az Egyesült Államok északi részéről, ha
jól sejtem.
Felvontam a szemöldököm, és figyeltem, ahogy
kibontja a fényesre csiszolt fadobozt.
– Hát ezt meg honnan sejti?
– Elárulja, ahogy beszél.
Díszes aprólékossággal faragott figurák bukkantak
elő, amiket egyesével megnézegettem, miközben a válaszon törtem a fejem.
– Azt hittem, maga a tudományokhoz ért, nem pedig a
nyelvészethez – böktem ki végül.
– Az talán nem volna tudomány?
Legyőzötten megvontam a vállam.
– Bostonból származom.
Erre a professzor tekintete egy pillanatra
elfelhősödött, s ha halállal fenyegetnek sem tudtam volna megmondani, mire
gondolhat, ami meglehetősen bosszantott, mivelhogy édesanyám tanítása nyomán az
emberismeret tudományát igen ügyesen sikerült elsajátítanom.
– Szép hely lehet – mondta végül Moriarty, s
pillantása ismét kitisztult. – Az újságban láttam róla rajzokat és fényképeket.
– Ha gondolja, a következő órára kereshetek elő
párat jómagam is – udvariaskodtam. Aztán máris fejbe akartam csapni magam:
következő óra? Lesz egyáltalán olyan? Próbáltam erről elterelni a figyelmét, de
aztán, mint kiderült, nem jártam sikerrel. – Érdeklik a Harvard Egyetem
előadótermei?
– A következő órára? – kérdezett vissza a
professzor. – A sakkjátszma után megbeszélhetjük az időpontját.
Éreztem, hogy felforrósodik az arcom, s mielőtt
ismét valami butaságot mondhattam volna, jött a földre szállt angyal, a
megmentőm – az egyébként utálatos és házsártos Lotte, kezében az ezüsttálcán
billegő csészékkel és cukortartókkal. Megkérdezte, szükséges-e a jelenléte, de
én a lehető legkedvesebb hangomon utasítottam el a mindkettőnk számára
elképzelhetetlenül szörnyű ajánlatot.
Miután a német származású időshölgy elhagyta a
könyvtárszobát, Moriarty nem nyúlt rögtön a virágmintás porceláncsészéjéért,
inkább felrakosgatta a figurákat a táblára, az ő oldalára a feketéket, az
enyémre a fehéreket.
– Nem cserélhetnénk színt? – kérdeztem tűzforró
kávémat kevergetve.
– Mert a fehér szín a fehérnép kifejezést
juttatja eszébe? – érdeklődött a professzor, mire megállt a kezemben a kanál.
– Professzor, kérem, maga arra céloz, hogy feminista
vagyok – jelentettem ki, nem vallva be, de nem is utasítva el, hogy egyetértek
a mozgalomért dolgozó nőkkel.
– Csupán feltettem egy kérdést – felelt egyszerűen
Moriarty, majd megfordította a táblát és előreléptette két fehér gyalogját,
megkezdve ezzel teljes földbe tiprását a sakk-királynői címemnek.
Jó harminc percet töltöttünk el játékkal – én
alaposan megizzadtam, Moriarty viszont az egészet rezzenetlen arccal ülte végig
–, s már indult haza. Udvariasságból elkísértem az ajtóig, habár sok kedvem nem
volt hozzá, hogy a kelleténél több időt eltöltsek mellette, akármennyire is
tűnt alapvetően rokonszenves alaknak. Siettem a kijárat felé vezető folyosón,
nem szerettem volna, ha még egyszer találkozna a gróffal indulása előtt.
Kint már várt rá a kocsija, a bakon ülő fickó intett
neki, amikor észrevette, hogy kiléptünk az ajtón a délutánba.
Már a professzor fején ült a fényes cilinder, amikor
az úrnak eszébe jutott, hogy meg kellene tárgyalnunk a következő óránk
időpontját. Csalódottan adtam neki igazat, pedig reménykedtem benne, hogy majd
levél útján tudjuk ezt lebonyolítani.
– Hétfő délután elmarad egy-két órám, esetleg
jöhetnék akkor – ajánlotta a professzor, mire azonnal kővé dermedtem.
Tehát tudja.
Nem sikerült időben ráharapnom a nyelvemre, és
sajnálatos módon kicsúszott a számon:
– Számomra a kedd délután kedvezőbb lenne, persze,
csak ha megfelel a tanár úrnak.
Moriarty halvány mosollyal az arcán bólintott, s én
nem tudtam nem arra gondolni, hogy most megbizonyosodhatott a hazugságom felől.
– Megfelel. – Megfogta idegességtől remegő kezemet,
és búcsúcsókot nyomott rá. Hátrált két lépést, és még mindig mosolyogva
megemelte felém a kalapját. – Nos, kisasszony, hamarosan ismét látjuk egymást.
Ne aggódjon, akkor már komolyabb feladványokat fog kapni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése