3. fejezet
Corvus Black nehezen ébredt fel reggel, és akkor sem
arra, amire szeretett volna – legszívesebben Johanna csókjára kelt volna, a
simogatására, a suttogására, de még rugdosására is. Ehelyett a furkásza
nyalogatására kellett kinyitnia a szemét, meg kinyújtania a kezét, hogy
kihajíthassa az ágyból. Pimpa nyüszítve röpült egy darabig, majd a
könyvespolcok tövében földet ér, és eliszkolt valahová.
– Johanna – motyogta félálomban. Talán
csak a fürdőbe ment ki, gondolta, nem kell aggodalmaskodni. De amikor a
lány tíz perc múlva sem tért vissza, egyből éberebbnek érezte magát.
– Johanna! –
ismételte hangosabban. Nem érkezett válasz. Felült, ösztönösen intett a
kezével, mire a függönyök ellibbentek az ablak elől és a hirtelen beáradó fény
elvakította. Idegesen hunyorogva nézett körbe a Szükség szobájában. Az
éjszakára egy a helyiség nagyrészét elfoglaló csodás, Viktória korabeli ágyat
varázsolt nekik a szoba (amelyet Magnus egészen biztosan megirigyelt volna),
illetve a szokásos könyvespolcokat, az íróasztalt, és egy kísérletezős sarkot
üsttel és bájitalhozzávalókkal.
– Johanna! –
kiáltotta Corvus, amikor nem látta sem az asztal alatt, sem az ablakfülkében,
sem a könyvespolcok tövében a lányt. Már rohanni akart, hogy riadóztassa az
egész Roxfortot, amikor kinyílt a fürdőszoba ajtaja, és a kómás Johanna lépett
ki rajta. Talpig felöltözve, a tegnap este levetett zöld szoknyájába. Corvus
megemelte a szemöldökét.
– Szóltál? –
kérdezte Johanna, és ásítva nyújtózkodott. Corvus figyelmét nem kerülte el,
hogy a bokája beleakadt valamibe, ami nagyon úgy nézett ki, mint egy takaró.
– Te a
fürdőben aludtál? – kérdezett vissza kertelés nélkül. Johanna megilletődve
pislantott le a lábára, az arca bűntudatosan megvonaglott, mire Corvust szörnyű
érzések öntötték el, mintha sav marta volna a szívét. Nem kellett
belekukucskálnia a lány fejébe, hogy tudja, mire gondol.
– Én…ez… –
Johanna sóhajtott, majd megmondta az igazat. – Igen.
Corvus
hirtelen nagyon kellemetlenül érezte magát egy szál semmiben.
– Mi a baj,
kedvesem?
– Talán túl
sokat ittam abból a konyakos vajsörből – vonta meg a vállát könnyedén Johanna,
de Corvus tudta, hogy sokkal több van a mozdulat mögött.
– Ne hazudj
– kérte halkan. Johanna fejében különböző képek villantak fel, róla, róla és
róla, de keserű színt öltöttek.
Johanna
hallgatott.
– Én csak…
– Sajnálom a
tegnap éjjelt, ha azzal volt baj – mondta sietve Corvus, pedig eddig esze
ágában sem volt sajnálni, az volt eddigi élete legjobb éjszakája. Rég aludt
ilyen keveset.
– Nem, nem,
nem! – rázta a fejét Johanna. – Nem azzal volt a baj. – A haját piszkálta,
ahogy megpróbálta összeszedni kusza gondolatait. Corvus kívül-belül látta
rajta, hogy nehezen megy neki, s közben majd belehalt a kíváncsiságba.
– A
következményeivel – bökte ki végül Johanna. Corvus érezte, hogy grimaszba
rándul az arca.
– Kizárt
dolog, hogy terhes legyél, drágám, ugye tudod?
Johanna fülig
vörösödött.
– Nem erről
van szó!
– Fájt
valami? – kérdezte habozva Corvus. Az éjjel nem úgy tűnt, mintha így lenne.
– Nem. –
Johanna lehajtotta a fejét, haja függönyként takarta el Corvus elől bájos
arcát.
– Hát mi
baj? – sürgette Corvus. Amíg Johanna nem nézett rá, gyorsan magára rángatta a
nadrágját.
– Nem tudom,
mennyi esélyünk van! – jajdult föl Johanna, és nekitámaszkodott egy padnak,
miközben a tenyerébe temette az arcát.
– Mire? –
kérdezte megrökönyödve Corvus. Akaratlanul is újra megfigyelte Johanna
gondolatait, de semmi érthetőt nem talált benne.
– Arra, hogy
boldogok lehessünk. Úgy őszintén, igazán, örökkön örökre.
Corvust
fájdalmasan érték ezek a szavak.
– Nem értem,
mire gondolsz – mondta halkan. Felállt, de megtorpant, amikor Johanna mérgesen
felkapott egy könyvet maga mellől, és a sarokban álló üsthöz vágta. Az nagyot
kondult, a benne lévő folyadék felpezsgett.
– Hé, hé,
óvatosan! – szólt rá idegesen Corvus.
– Óvatosan?
Ahogy a titkokkal is csak óvatosan, ugye? – zokogott föl váratlanul a lány. Ez
Corvust úgy érte, akár egy csattanós pofon.
– Ezt már
megbeszéltük… – próbálta békíteni Johannát, de az nem hallgatott rá, újabb
könyvet dobott el, az üstbe borult pár üvegcse, a lé sisteregni kezdett. Corvus
gyorsan odaugrott a pálcájához, de végül inkább puszta kézzel kapta el a lány
csuklóját.
– Hagyd
abba, Johanna! – mondta kemény hangon. Tudta, hogy ezt a titkolózás-dolgot a
lány nehezen viseli, de ezzel egyszerűen nem tudott mit kezdeni. Vannak olyan
titkok, amiket nem szabad megosztania senkivel sem. És ezen nem változtat az
sem, ha valaki könyveket dobál és sírva fakad. – Nőj fel, és értsd meg! Ez
államtitok! A Mágiaügyi Minisztérium titka! És talán ott se tud mindenki róla,
az aurorparancsnokságot leszámítva.
Johanna
kitépte magát a kezéből, és lángoló tekintettel nézett Corvus szemébe. A fiú
azt hitte, az aurorokat fogja kritizálni, mint oly sokszor, de ezúttal egészen
másra harapott rá a lány.
– Nőjek föl?
Bezzeg az éjjel elég felnőttes meg érett voltam, mi? – Csípőre tette a kezét, a
hangjából áradt a keserű gúny. Corvusnak egyaránt fájt a hangnem és a szavak.
Nagyon jól tudta, hogy ő is megbántotta Johannát, de inkább bántsa meg a
lelkét, minthogy az ő hibájából legyen veszélyeztetve a lány testi épsége.
– Ne csináld
ezt – kérte Corvus. – Attól még, hogy nem mondhatok el valamit, igenis
szeretlek. Nem volt elég bizonyíték a tegnap este?
Johanna
dühösen nézett rá, szeméből még mindig könnyek folytak.
– Nem. Nem
volt elég.
Azzal
kiviharzott a szobából csapzott hajjal és gyűrött báliruhában, piros szemekkel,
cipő nélkül. Corvus utána akarta menni, de aztán Johanna indulatosan
feldöntötte a falhoz támasztott sétapálcáját, és belátta, hogy nem mehet,
amikor a lány ilyen állapotban van. Inkább ártana, mint segítene. A
sétapálcáért nyúlt, és hallotta, ahogy Johanna bevágja maga mögött az ajtót,
majd a folyosón csattogó meztelen talpaival végigszalad.
– Ha vége
ennek az évnek, úgyis megérted – morogta magának, és végighúzta az ujját a
sétapálca ezüst fején. Kingsley szavaira gondolt vissza. A férfi tanította őt
az aurorképzésen, és amikor ellátta ezzel a feladattal, előre figyelmeztette,
hogy ne bízzon meg senkiben, még a közeli hozzátartóiban sem, mert azt ők
járhatják meg. Így hát nem is beszélt senkinek idejövetele céljáról. Biztos
volt benne, hogy a testvérei is érzékelik a titkolózást és a feszélyezettségét,
de ők nem firtatták. Johanna viszont nem bírt magával, időről időre dührohamot
kapott és leüvöltötte a fejét, emlékeztetve a tavalyi évben elkövetett minden
hibájára. Corvus sejtette, hogy a titkoknál valami mélyebb dolog lehet, ami
zavarja, de nem tudta volna megmondani, pontosan mi a baja a lánynak.
Mindenesetre Johanna az összes vitát erre a pontra vezette vissza, márpedig
ebben az ügyben ő bizony hajthatatlan volt.
Johannának
soha, de soha nem mondja el, mire kérték a kiképzői.
Sóhajtott,
és megcirógatta a sétapálcája fejét. Ez mindig segítette abban, hogy
lecsillapodjon.
A földre
koppintott a pálcával. Csak egy ember van, aki ilyen állapotban segíteni tud
rajta, és neki most nagy szüksége volt a segítségre. Összekapta hát magát, és
nekivágott a hajnali Roxfort hűvös folyosóinak.

Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése