3. fejezet
Péntek délután William az irodája
kellemes magányában javította a tanulók dolgozatait. Kint napsütéses jó idő
volt, így hát az ablakot nyitva hagyta, hadd áradjon be a friss tavaszi levegő.
A szél virágillatot és különböző hangokat hozott a kert felől – hallotta a
méhek döngicsélését, az udvaron nevetgélő fiatalok hangját, az énekesmadarak
vidám csiripelését. Tökéletes nyugalom szállta meg, ahogy a nyárba forduló
természet és a matematika harmóniája összefonódott és magába ölelte őt.
Ez a tökéletes nyugalom egészen
addig uralta a világát, amíg valaki otromba módon verni nem kezdte az iroda
ajtaját.
– Tessék? – kiáltott ki a
kopogónak. Még áthúzott egy rosszul megoldott egyenletet, aztán letette a
tollát és megtornáztatta ujjait, miközben érdeklődve figyelte az iroda
bejáratát.
Az ajtó nyikorogva nyílt ki és egy
alacsony férfi lépett be rajta. William rögtön felismerte: Andrew Dublin gróf
volt az, aki megörökölte bátyja uradalmait és rangját. Kinézetre ugyanúgy
festett, mint a fivére, csak jóval alacsonyabbra nőtt, de az őszülő
pofaszakáll, a kopaszodó fejtető és a pöttömnyi orr mind Baront idézték.
Öltönyt és elegáns fekete bőrkabátot viselt; fényesre suvickolt cipőben
topogott a küszöbön. A cilinderét fehér kesztyűs kezébe vette, úgy mérte végig
a szobát becsmérlő pillantásával.
– Elnézést a zavarásért, Moriarty
professzort keresem – szólalt meg rekedtes hangon. William látta rajta, hogy
fáradt, napok óta nem aludhatott rendesen.
– Megtalált – tájékoztatta a
grófot, és hátradőlt a székében. – Miben segíthetek?
– Andrew Dublin vagyok –
mutatkozott be lényegében teljesen fölöslegesen az idősebb férfi. – Mielőtt
részvétet nyilvánítana a bátyám miatt, köszönöm, de azt már eleget hallottam.
William oldalra döntötte a fejét,
nem válaszolt, várta, hogy a vendége belekezdjen a mondandójába.
– A segítségét szeretném kérni,
professzor. Úgy tudom, maga személyes tanácsadóként is dolgozik.
– Jól tudja, uram.
– Megkérdezhetem, miben ad
tanácsokat? – Dublin a kezében gyűrögette a fejfedőjét, apró szeme idegesen
villant hol az órára, hol Williamre, hol az ablakból nyíló külvilágra.
– Amiben a segítségemet kérik –
válaszolt William, megvonva a vállát. Dublin lehajtotta a fejét, összegörnyedt,
valahogy úgy eresztett le, mint egy kipukkasztott léggömb.
– Szeretném a segítségét kérni,
professzor.
A testtartásából és a hangjából
William előre tudta, hogy hazudni fog.
– Igazán?
– Igazán. Hol is kezdjem… – A
cilinder az arisztokrata kezében egy elnyűtt kendőre kezdett hasonlítani.
– Talán az elején – tanácsolta
William, előrehajolt és összefűzte ujjait az asztalon.
Andrew Dublin nagyot sóhajtott.
– Szükségem lenne a maga zsenialitására.
William megemelte a szemöldökét. A gróf hízeleg neki
– nagy kérésről lehet szó.
– Fel szeretném bérelni, mint
magántanárt. – Dublin nem nézett William szemébe, lesütötte a tekintetét, az
arcán szégyenrózsák gyúltak.
– Van egy szeretett lányom, akinek egészen
különleges képességei vannak.
William arra gondolt, hogy micsoda fergeteges
véletlen folytán születhetett egy Dublinnek különleges képességű lánya, de ezt
inkább nem tette szóvá.
Dublin folytatta.
– Egy zseniális lányom, aki…
nagyon közel állt a bácsikájához, Baronhoz. Féléve az anyját is elvesztette, és
igen rosszul érzi magát. – Dublin sóhajtott egy nagyot, majd hirtelen a
melléhez kapott. Egy pillanatra William azt hitte, az ő szíve is felmondta a
szolgálatot, de végül a férfi éktelen harsogásba kezdett: – Kérem, segítsen
rajta! Rajong a számtanért, a csillagokért, a növényekért, egy tudós veszett el
benne… csak épp a gyász felemészti, és képtelen tanulni, vagy csinálni bármit
is. Kérem, Ön az egyetlen ember, akire rábízhatom a lányomat!
William először csak nagyokat
pislogott a zavaros hadoválást hallva.
– Én vagyok az egyetlen?
– Senkinek nincsenek ilyen
képességei, mint magának – mondta hevesen bólogatva Dublin. – És az én
kicsilányom nagyon szeretne tanulni.
– Miért nem megy egyetemre? –
kérdezte William. – Úgy tudom, az igazgató úrral jó barátságban áll.
Dublin idegesen összeszorította az
ajkait.
– Így van. De Corbish igazgató úr nem veszi fel a
lányom, mert fiatal még, de főként azért, mert nő.
– Értem – bólintott William. A gróf előrébb lépett.
– Pedig Catherine annyi mindent tud, olyan sok
mindenre lehetne képes! – erősködött tovább. – Segítsen rajtunk, kérem!
William végigsimított ujjbegyével az egyik
papírlapon.
– Tehát azt mondja, a hölgy
szeretne tanulni?
– Mindennél jobban!
William lehajtott fővel
gondolkozott. Az egyetemistái és Ron mellé egy másik tanítvány…?
– Mikor kellene kezdenem?
– Esetleg ma – mondta vállat vonva
a gróf, egy fokkal hidegebb hangszínen.
– Ma? – kérdezett vissza
meghökkenten William.
– Ahogy hallja.
– Sajnálom, gróf uram, de ma nem
megfelelő. A fivéreimmel töltöm az estét – mondta William határozottan. Andrew
vett egy nagy levegőt, és a fejébe nyomta a cilinderét.
– Nos, professzor, hadd
emlékeztessem rá, hogy ki az úr a vidéken. Sok kellemetlenséget okozhatok
magának, ha nem teszi, amire kérem.
Williamet meglepte a hirtelen
hangszínváltozás, de legalább bebizonyosodott az is, hogy Andrew nemcsak
külsőre hasonlít Baronra.
– Miért nem kezdhetünk mondjuk
kedden? – kötötte az ebet a karóhoz csak azért is. Dublin dühösen ráncolta az
orrát.
– Catherine miatt – közölte. – Jó
lány, okos lány, de az utóbbi időben sokat van távol.
William érezte, hogy szemöldöke
ismét felszáguld a homlokán.
Dublin bizalmasan előrehajolt, és
halkan hozzátette:
– Attól tartok, tudja, hogy egy
egyetemi diák elcsavarta a gyermek naiv fejecskéjét. És egy péntek délután, egy
péntek este… amikor nem kell a fiúnak másnapra tanulni…
William bólintott – jól ismerte a
diákjait.
– Értem, uram.
– Akkor átírja a ma esti
programját, professzor? – vonta kérdőre Dublin gróf. Visszacsapta a fejére a
cilinderét, mintha már lezártnak tekintené a beszélgetést. – A kedvünkért!
William megadón nézett farkasszemet
vele. Tudta, hogy nincs más lehetősége, mint beleegyezni, de bosszantotta a
lekezelő stílus.
– Legyen – mondta erőltetett
mosollyal az arcán.
Közben pedig arra gondolt: a Bűn
Urának új prédája kiszemelve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése