Erdő és Magány ~ montázs

Még egy Azuraverzumos montázs: ezt Johanna Masonről és Corvus Blackről csináltam, az Erdő és Magány főszereplőiről.:)

Balga bolgár, balga brit ~ 3. fejezet

3. fejezet

Corvus Black nehezen ébredt fel reggel, és akkor sem arra, amire szeretett volna – legszívesebben Johanna csókjára kelt volna, a simogatására, a suttogására, de még rugdosására is. Ehelyett a furkásza nyalogatására kellett kinyitnia a szemét, meg kinyújtania a kezét, hogy kihajíthassa az ágyból. Pimpa nyüszítve röpült egy darabig, majd a könyvespolcok tövében földet ér, és eliszkolt valahová.

Corvus hunyorgott, a félhomály miatt szerencsére nem vakította meg a reggeli napfény. Ásított, nem akart fölkelni vagy felébreszteni Johannát. Inkább egy kicsit álmodozott – az előző nap estéjéről, a bálról, hogy milyen jól szórakoztak a többiekkel, hogy milyen finom volt az egyik asztalon felkínált vajsör, és hogy milyen érzések szorították el a torkát, amikor Johannával úgy döntöttek, ott hagyják a bált. Még most is megremegett a gyomra, ha arra gondolt, milyen volt végigbotladozni a folyosókon, egymásba gabalyodva lépcsőzni… szerencséjük volt, hogy Hóborc nem bukkant fel. Vagy Frics. Az borzasztó kellemetlen lett volna, és biztosan lehűtötte volna forró érzelmeiket. Így azonban a két mumus elkerülése végett nem tűnt fel semmi, ami megakadályozta volna szenvedélyük lángolását.

Corvus nyújtózkodott, és amikor lába kibukkant a takaró alól, fázósan összerándult. Átfordult a másik oldalára, hogy magához húzza Johannát, de csak az üres ágyat tapogatta maga mellett.

– Johanna – motyogta félálomban. Talán csak a fürdőbe ment ki, gondolta, nem kell aggodalmaskodni. De amikor a lány tíz perc múlva sem tért vissza, egyből éberebbnek érezte magát.

– Johanna! – ismételte hangosabban. Nem érkezett válasz. Felült, ösztönösen intett a kezével, mire a függönyök ellibbentek az ablak elől és a hirtelen beáradó fény elvakította. Idegesen hunyorogva nézett körbe a Szükség szobájában. Az éjszakára egy a helyiség nagyrészét elfoglaló csodás, Viktória korabeli ágyat varázsolt nekik a szoba (amelyet Magnus egészen biztosan megirigyelt volna), illetve a szokásos könyvespolcokat, az íróasztalt, és egy kísérletezős sarkot üsttel és bájitalhozzávalókkal.

– Johanna! – kiáltotta Corvus, amikor nem látta sem az asztal alatt, sem az ablakfülkében, sem a könyvespolcok tövében a lányt. Már rohanni akart, hogy riadóztassa az egész Roxfortot, amikor kinyílt a fürdőszoba ajtaja, és a kómás Johanna lépett ki rajta. Talpig felöltözve, a tegnap este levetett zöld szoknyájába. Corvus megemelte a szemöldökét.

– Szóltál? – kérdezte Johanna, és ásítva nyújtózkodott. Corvus figyelmét nem kerülte el, hogy a bokája beleakadt valamibe, ami nagyon úgy nézett ki, mint egy takaró.

– Te a fürdőben aludtál? – kérdezett vissza kertelés nélkül. Johanna megilletődve pislantott le a lábára, az arca bűntudatosan megvonaglott, mire Corvust szörnyű érzések öntötték el, mintha sav marta volna a szívét. Nem kellett belekukucskálnia a lány fejébe, hogy tudja, mire gondol.

– Én…ez… – Johanna sóhajtott, majd megmondta az igazat. – Igen.

Corvus hirtelen nagyon kellemetlenül érezte magát egy szál semmiben.

– Mi a baj, kedvesem?

– Talán túl sokat ittam abból a konyakos vajsörből – vonta meg a vállát könnyedén Johanna, de Corvus tudta, hogy sokkal több van a mozdulat mögött.

– Ne hazudj – kérte halkan. Johanna fejében különböző képek villantak fel, róla, róla és róla, de keserű színt öltöttek.

Johanna hallgatott.

– Én csak…

– Sajnálom a tegnap éjjelt, ha azzal volt baj – mondta sietve Corvus, pedig eddig esze ágában sem volt sajnálni, az volt eddigi élete legjobb éjszakája. Rég aludt ilyen keveset.

– Nem, nem, nem! – rázta a fejét Johanna. – Nem azzal volt a baj. – A haját piszkálta, ahogy megpróbálta összeszedni kusza gondolatait. Corvus kívül-belül látta rajta, hogy nehezen megy neki, s közben majd belehalt a kíváncsiságba.

– A következményeivel – bökte ki végül Johanna. Corvus érezte, hogy grimaszba rándul az arca.

– Kizárt dolog, hogy terhes legyél, drágám, ugye tudod?

Johanna fülig vörösödött.

– Nem erről van szó!

– Fájt valami? – kérdezte habozva Corvus. Az éjjel nem úgy tűnt, mintha így lenne.

– Nem. – Johanna lehajtotta a fejét, haja függönyként takarta el Corvus elől bájos arcát.

– Hát mi baj? – sürgette Corvus. Amíg Johanna nem nézett rá, gyorsan magára rángatta a nadrágját.

– Nem tudom, mennyi esélyünk van! – jajdult föl Johanna, és nekitámaszkodott egy padnak, miközben a tenyerébe temette az arcát.

– Mire? – kérdezte megrökönyödve Corvus. Akaratlanul is újra megfigyelte Johanna gondolatait, de semmi érthetőt nem talált benne.

– Arra, hogy boldogok lehessünk. Úgy őszintén, igazán, örökkön örökre.

Corvust fájdalmasan érték ezek a szavak.

– Nem értem, mire gondolsz – mondta halkan. Felállt, de megtorpant, amikor Johanna mérgesen felkapott egy könyvet maga mellől, és a sarokban álló üsthöz vágta. Az nagyot kondult, a benne lévő folyadék felpezsgett.

– Hé, hé, óvatosan! – szólt rá idegesen Corvus.

– Óvatosan? Ahogy a titkokkal is csak óvatosan, ugye? – zokogott föl váratlanul a lány. Ez Corvust úgy érte, akár egy csattanós pofon.

– Ezt már megbeszéltük… – próbálta békíteni Johannát, de az nem hallgatott rá, újabb könyvet dobott el, az üstbe borult pár üvegcse, a lé sisteregni kezdett. Corvus gyorsan odaugrott a pálcájához, de végül inkább puszta kézzel kapta el a lány csuklóját.

– Hagyd abba, Johanna! – mondta kemény hangon. Tudta, hogy ezt a titkolózás-dolgot a lány nehezen viseli, de ezzel egyszerűen nem tudott mit kezdeni. Vannak olyan titkok, amiket nem szabad megosztania senkivel sem. És ezen nem változtat az sem, ha valaki könyveket dobál és sírva fakad. – Nőj fel, és értsd meg! Ez államtitok! A Mágiaügyi Minisztérium titka! És talán ott se tud mindenki róla, az aurorparancsnokságot leszámítva.

Johanna kitépte magát a kezéből, és lángoló tekintettel nézett Corvus szemébe. A fiú azt hitte, az aurorokat fogja kritizálni, mint oly sokszor, de ezúttal egészen másra harapott rá a lány.

– Nőjek föl? Bezzeg az éjjel elég felnőttes meg érett voltam, mi? – Csípőre tette a kezét, a hangjából áradt a keserű gúny. Corvusnak egyaránt fájt a hangnem és a szavak. Nagyon jól tudta, hogy ő is megbántotta Johannát, de inkább bántsa meg a lelkét, minthogy az ő hibájából legyen veszélyeztetve a lány testi épsége.

– Ne csináld ezt – kérte Corvus. – Attól még, hogy nem mondhatok el valamit, igenis szeretlek. Nem volt elég bizonyíték a tegnap este?

Johanna dühösen nézett rá, szeméből még mindig könnyek folytak.

– Nem. Nem volt elég.

Azzal kiviharzott a szobából csapzott hajjal és gyűrött báliruhában, piros szemekkel, cipő nélkül. Corvus utána akarta menni, de aztán Johanna indulatosan feldöntötte a falhoz támasztott sétapálcáját, és belátta, hogy nem mehet, amikor a lány ilyen állapotban van. Inkább ártana, mint segítene. A sétapálcáért nyúlt, és hallotta, ahogy Johanna bevágja maga mögött az ajtót, majd a folyosón csattogó meztelen talpaival végigszalad.

– Ha vége ennek az évnek, úgyis megérted – morogta magának, és végighúzta az ujját a sétapálca ezüst fején. Kingsley szavaira gondolt vissza. A férfi tanította őt az aurorképzésen, és amikor ellátta ezzel a feladattal, előre figyelmeztette, hogy ne bízzon meg senkiben, még a közeli hozzátartóiban sem, mert azt ők járhatják meg. Így hát nem is beszélt senkinek idejövetele céljáról. Biztos volt benne, hogy a testvérei is érzékelik a titkolózást és a feszélyezettségét, de ők nem firtatták. Johanna viszont nem bírt magával, időről időre dührohamot kapott és leüvöltötte a fejét, emlékeztetve a tavalyi évben elkövetett minden hibájára. Corvus sejtette, hogy a titkoknál valami mélyebb dolog lehet, ami zavarja, de nem tudta volna megmondani, pontosan mi a baja a lánynak. Mindenesetre Johanna az összes vitát erre a pontra vezette vissza, márpedig ebben az ügyben ő bizony hajthatatlan volt.

Johannának soha, de soha nem mondja el, mire kérték a kiképzői.

Sóhajtott, és megcirógatta a sétapálcája fejét. Ez mindig segítette abban, hogy lecsillapodjon.

A földre koppintott a pálcával. Csak egy ember van, aki ilyen állapotban segíteni tud rajta, és neki most nagy szüksége volt a segítségre. Összekapta hát magát, és nekivágott a hajnali Roxfort hűvös folyosóinak.

Corvus és a szerelem ~ Erdő és Magány ~ Azuraverzum

 

Corvusnak nem kellett volna meglepődnie, amikor hallott Pyxis balesetéről. A lány sárkányokkal dolgozott, bármikor benne lehetett a pakliban egy ilyen eset. Pyxis még figyelmeztette is őket, mielőtt elment volna. Ne aggódjanak, úgyse lesz semmi komolyabb baja.

Azért Corvusszal megígértette, ha mégis valami komolyabb baja esne, vigyázzon a kicsikre.

Az orvosok azt mondták, meggyógyul. De közel volt a halálhoz, Corvus egyszerűen érezte.

A folyosókon senki sem járt már ilyen későn. Nem értette, Johanna mit találhatott, és annyira nem is akarta tudni. Az utóbbi időben igencsak kellemetlenül érintette a lány közelsége. Ideges volt mellette és alig tudta levenni róla a szemét. Ami csak duplán idegesítette.

Megállt a Szükség Szobája előtt, bámulta a díszes ajtót. Elgondolkozott, hogy fejfájásra hivatkozva ne menjen-e vissza a gyengélkedőre. Végül elhatározta magát, nagy levegőt vett és benyitott. Nem volt hatásos a belépője – legalábbis nem volt szemtanúja hozzá. Johanna Mason az első padban egy könyvre borulva szuszogott. Corvus közelebb lépett a lányhoz. Az arca békés volt, szája résnyire elnyílva, szemhéja meg-megremegett álmában. Tejfehér bőre puhának tűnt, Corvus ennyire még sosem akart végig simítani rajta. Sötét, szinte fekete haja az orrára lógott, és Corvus szerette volna a helyére tűrni, de félt, hogy felébreszti vele. Mégse bírt magával, közel hajolt, orra szinte a lányét súrolta. Érezte meleg lélegzetét a bőrén. Előre nyúlt, és óvatosan visszaigazította a szökevény tincset a helyére. Beleborzongott, amikor hozzáért Johanna járomcsontjához. A haja puha volt és selymes. Megsimogatta a fejét. Imádta a tapintását.

Megijedt, amikor Johanna hirtelen felriadt. Abban a pillanatban, hogy kipattant a lány szeme, a fiú a mellkasához kapta a kezét. Johanna elképedve meredt rá. Menekülni próbált, de nem volt hova, leesett a székről.

– Meg vagy hibbanva? – kiáltott föl. A dühtől vörösség áradt szét az arcán, ami Corvus szerint csak még gyönyörűbbé varázsolta azt. Érezte, hogy elnyílik a szája. Eddig föl se tűnt neki, hogy Johanna ennyire szép lenne.

– Jobban vagy már? – érdeklődött a lány, ahogy feltápászkodott. Átfutott az agyán, hogy ilyenkor az az illendő, ha fölsegíti, de elképzelni nem tudta, hogy újra hozzáérjen. Félt, hogy a lány bőre megégetné. Szótlanul bólintott. Még mindig nem tudta feldolgozni, hogy ez a szépség Johanna Mason lenne, a lány, akivel eddig találkozgatott és sétált mindenfele.

Johanna leporolta az ingét.

– Elvitte Mrs. Norris a nyelved?

Corvus oldalra biccentette a fejét, nem értette a kérdést. Johanna sóhajtott.

– Most komolyan kérdezem, Corvus, jól vagy? Itt állsz legalább öt perce és még nem szólaltál meg. Kezdek aggódni.

Corvus érezte, hogy a szája sarka mosolyra húzódik.

– Jobban vagy? – ismételte Johanna.

– Azt hiszem – mondta halkan Corvus. A lány szemei őt fürkészték.

– Pyxis?

Corvus szíve és torka elszorult, alig bírt válaszolni.

– Túl fogja élni, azt mondják. – Megköszörülte a torkát. Johanna tekintete az övébe mélyedt. Nem akarta, hogy gyengének lássa, gyorsan a könyvre pillantott. – Azt mondtad, találtál valamit.

– Igen! – Johanna lelkesen felkapta a kötetet, és felcsapta egy helyen, amit megjelölt korábban. Corvus rettentő aranyosnak találta, ahogy izgatottan mesélni kezdett. – Írtam apámnak azzal kapcsolatban, hogy az anyám hogyan érkezett Panembe. – Corvus a lány mögé lépett, ha akarta volna, simán átkarolhatta volna a derekát, az állát meg a vállára tehette volna. A lányok imádták, ha így ölelte őket, de félt, hogy Johanna mit reagálna rá. Meg aztán így is elég melege volt, hogy csak állt mellette, aggódott, hogy ez a hirtelen jött tűz valahogy kitör belőle és megégeti Johannát is.

– Lapokat küldött, amiken anyám kézírásával vannak jegyzetek. Ezt a könyvet említette, ezen az oldalon kell lennie a dolog nyitjának. Azt találtam, hogy előfordulnak ilyen balesetek. Fogd meg egy picit a könyvet! – kérte. Corvus átvette a kezébe a könyvet és érdeklődve figyelte, ahogy Johanna a két keze segítségével bemutatta a megoldást. – Látod ezeket a réseket? – Megmozgatta az ujjait, Corvus elmosolyodott. – Ezek a határok, ahol a mágia fala vékony. Úgy fest, anyám kísérletezgető barátnője véletlenül talált egy ilyen helyet…és megtörtént a baj, Panembe kerültek. Azt hiszem, csak bizonyos varázslatok hozhatnak létre ilyet, de úgy fest, nekik véletlenül sikerült. Ha jól tudom, Kit Bellnél, a házánál ritka erősek voltak a spirituális és egyéb mágikus meg különleges terek, így történhetett a véletlen utazásuk.

Johanna várakozón pillantott rá, ő pedig ráébredt, hogy egyáltalán nem arra figyelt, amit a lány mondott, hanem hogy hogyan mondta. Hümmögött.

– Érdekes. – Belelapozott a könyvbe, próbálta gyorsan átfutni a szöveget. Amikor úgy gondolta, ennyi elég, visszaadta. – Köszönöm, hogy elmondtad.

– Ennyi? – Johanna felháborodottnak tűnt. – Corvus, amit találtam az zseniális! Hol a korábbi lelkesedésed? Pörögj föl, Black! – Corvus úgy gondolta, Johanna kettejük helyett is pörög. A lány elészökkent, megragadta a vállait és erőteljesen megrázta. Villámcsapásként érte az érintés, Johanna ujjainak szorítása. Elhúzódott. Felkavarta a sok egyszerre rá törő érzés.

– Nagyon ügyes vagy, Johanna – nyugtatta meg zavarodottan. Megfordult és az ajtó felé indult. Úgy érezte, muszáj valakinek kiöntenie a szívét. – Nem láttad Sagittát?

– Nem – hangzott Johanna rideg válasza. Corvus nagyon sajnálta, hogy így kell otthagynia a lányt, de úgy gondolta, menten elveszti az eszét. Szinte menekült a Griffendél klubhelyisége felé.

Szerencséje volt, húga épp szembe tartott vele a folyosón. Wood sétált mellette, mindketten nevettek. Corvus szemöldöke összeszaladt, de most nem akart ezzel foglalkozni.

– Sagitta, segítened kell! – kapta el húga karját, aki meglepődött, de az arca rögtön felderült és a nyakába ugrott. Corvus átkarolta vékony derekát és magához húzta.

– Jobban vagy, Cor! – kiáltott föl boldogan Sagitta.

– Igen. Nem. Talán. Azt hiszem. Fogalmam sincs. Segíts, kérlek! – Szinte rimánkodónak hallotta a saját hangját. Sagitta elhúzódott és mélyen a szemébe nézett. Koncentrált, valószínűleg legilimenciával próbálkozott, de nem volt még olyan ügyes.

– Segítek, persze. – Woodra sandított, aki felvont szemöldökkel nézte őket.

– Örülök, hogy jobban vagy, haver – mondta, és megveregette Corvus vállát. Corvus rá akart vigyorogni, de csak egy grimaszra futotta. – Találkozunk este, Gitta – biccentett a lány felé. Corvus idegessége ellenére is majdnem elnevette magát.

– Gitta? – Efölött egyszerűen nem tudott elsiklani. Sagitta elvörösödött, meglökte a vállával, majd benyitott egy ajtón.

– Üres, ide bejöhetünk – mondta inkább. Corvus figyelmét nem kerülte el a válasz elől való kitérés. Majd később még emlékezteti rá.

– Félek – bökte ki, és a tenyerébe temette az arcát.

– Ó, kedvesem, semmi baj – ölelte át óvón Sagitta a derekát. Magas lány volt, de nem magasabb Corvusnál. – Pyxisnek semmi baja nem lesz. A testvérünk, a legerősebb nő, akit valaha ismertem….

– Igen, igen tudom… – motyogta Corvus, és hirtelen bűntudata támadt, amiért nem inkább a nővére miatt aggódik. Önzőnek érezte magát, hogy a saját érzéseivel foglalkozik.

– Nem ez a baj – jött rá Sagitta. – Hadd halljam, Cor, hátha tudok segíteni! – A vállának döntötte a fejét és hozzábújt. Egy ideig némán álltak, Corvus leengedte a karjait, átfogta húga hátát és megsimogatta. Aztán Sagitta megragadta a kezét és egy padhoz húzta. Felültek rá, egymás mellett kuporogtak, mint két madárka. Corvusnak régi emlékek jutottak az eszébe – Rőtvárban korlátokon és faágakon ücsörögtek így, néha Azura is velük volt. Ritkán volt mindhármuknak egyszerre szabadidejük, de azokat az ajándék órákat mindig rendesen kihasználták.

– Attól tartok, szerelmes vagyok – szaladt ki a száján, mielőtt megfogalmazhatta volna magában. Ez így, ebben a formában még nem volt tálalásra kész. Sagitta kuncogni kezdett.

– Ez olyan nagy baj? A nagy Corvus Black szívét valaki végre valahára meghódította?

Corvus rámeredt kacarászó testvérére.

– Ez miért olyan vicces? – kérdezte duzzogva.

– Na, ne sértődj meg, Corvus! – kérte nevetve Sagitta. – De hát ez nem baj. Miért lenne baj? Ki az illető? Együtt vagytok már? Mióta? Ismerem?

Corvus feje kezdett belefájdulni a lány kérdéseibe.

– Johanna Mason – mondta ki az egyetlen kérdésre a választ, amire szívesen felelt. Élvezte, hogy kimondhatta Johanna nevét. Ettől kicsit a magáénak érezte a lányt. Nem számított Sagitta reakciójára: fintorgott.

– Mason? Komolyan ő? Azt hittem, Sirius miatt kavarsz vele…

Corvus az ölében összekulcsolt kezeire bámult. A szeme sarkából látta, hogy Sagitta elszörnyedő arcot vág.

– Eleinte úgyis volt… gondoltam, egy kis bájolgás, és mindent elmond, amire szükségem van, aztán lezárom a dolgot és békében elválunk.

– Ezt nem kommentálnám – jegyezte meg gúnyosan Sagitta. Sóhajtott egyet. – De hát miért baj az, ha úgy érzed, tényleg szereted Masont? Egy csomó barátnőd volt már…

– Igen, de az mind más volt – szögezte le gyorsan Corvus. Nagy levegőt vett és hagyta, hogy kicsússzon a száján az egyik legféltettebb titka: – Én sose voltam szerelmes. – Sagitta kérdésre nyitotta a száját, de ő fölemelte a kezét, hogy elhallgattassa. – Sok barátnőm volt, igen, ez igaz. De… egyiküknél sem éreztem azt, amit most Johannánál. A legtöbb lány még csak nem is tetszett vagy érdekelt. Egyszerűen nem tudtam nemet mondani a sok vágyakozó tekintetnek, nem akartam őket elszomorítani. Meg aztán féltem is nemet mondani… Te még nem emlékezhetsz rá, de… Szóval anyánk nem épp a legfinomabb módszerekkel jutalmazta apánkat, amikor az nemet mondott…

– A szüleink miatt nem mertél igazi kapcsolatba kezdeni? – kérdezte óvatosan Sagitta és a fiú térdére simította a tenyerét.

– Igen. És mert nem akartam senkit megbántani – tette hozzá Corvus, mert úgy gondolta ez azért elég fontos tényező.

– És nem bántottad meg őket, amikor ejtetted őket egy másik lány után?

– Voltak ebből konfliktusok. De a nyáron az összes függőben lévő kapcsolatomat lezártam. Elegem volt az egészből és megfogadtam, hogy már nem érdekelnek a lányok.

– Aztán jött Mason…

– Igen. Nem ájult el tőlem rögtön.

– És ezen meglepődtél.

– Nem szoktam hozzá – vonta meg a vállát Corvus. – Amikor meg megpróbáltam megcsókolni…pofon vágott.

– Te smároltál vele? – kerekedett el Sagitta szeme.

– Nem, most mondtam: csak próbáltam. De megütött – mesélte elkeseredve Corvus, ahogy visszagondolt arra az esős őszi délutánra. – Ekkor egy kicsit eltávolodtunk, pedig én bocsánatot akartam kérni, mert tudtam, hogy hibáztam… akkor már volt bennem egy érzés, kavargott…és most rámborult az egész, elöntött és nem tudok ezzel mit kezdeni. Ez a baj.

– Édesem! – Sagitta csilingelőn fölnevetett és átkarolta Corvus vállát. – Ez nem baj. A szerelem jó dolog.

– Miért, te…? – Corvus lassan összevonta a szemöldökét, ahogy összeállt a kép lelki szemei előtt. – Te meg Wood!

Sagitta elpirult.

– Nem kell kiabálni, Corvus!

– Komolyan? Te meg Wood? – Corvus elámult. Soha nem gondolta volna, hogy a hugicája meg az egyik legjobb barátja együtt… – Mióta?

– Hát… nem tudom… – Sagitta láthatóan zavarba jött. A nyaka és az arca is tiszta piros volt, Corvus pedig remekül szórakozott. – Na jó, visszatérve Masonre: ő is kedvel téged, tudod, ugye?

– Kedvel? – lepődött meg Corvus. – Szerintem nem szeret túlságosan… – Jeges félelem markolt bele a szívébe. Nem akart arra gondolni, hogy Johanna esetleg nem szereti őt. – Inkább menjünk! – ugrott le a padról. – Még beszéljünk erről, de mára elég lesz ennyi…

Az ajtóban állva felöltötte szokásos vigyorát, és bár kicsit belefájdult az állkapcsa, kényelmesnek érezte a folyamatos gúnyos vigyorgás álarcát. Megnyugtatta.

– De most komolyan, te meg Wood?

Terence Higgs

Terence Higgs

Erdő és Magány

Azuraverzum

A kép készült: Canva

A kép forrása: Pinterest

Flora Carrow

 Flora Carrow

Erdő és Magány

Azuraverzum

A kép készült: Canva

A kép forrása: Pinterest

Daphne Greengrass

 Daphne Greengrass

Erdő és Magány

Azuraverzum

A kép készült: Canva

A kép forrása: Pinterest

Pyxis D. Black

 Pyxis D. Black

Azuraverzum

A képet készítettem: Canva

A kép forrása: Pinterest

Hestia Carrow

 Hestia Carrow

Erdő és Magány

Azuraverzum

A kép készült: Canva

A kép forrása: Pinterest

Deneb Holloway

 Deneb Holloway

Erdő és Magány

Azuraverzum

A képet itt készítettem: Canva.

A kép forrása: Pinterest.

Sagitta A. Black

 Sagitta A. Black

Azuraverzum

A kép ezzel készült: Canva

Kép forrása: Pinterest

Azura L. Black

 Azura L. Black

Azuraverzum

A kép készült ezzel: Canva

A kép forrása: Pinterest

Corvus Black

 Corvus Black

Azuraverzum

A képet ezen a fórumon szerkesztettem: Canva

A felhasznált kép linkje: https://eglwedding.tumblr.com/post/33651453298/the-cinema-show-dorian-gray-2009

 Johanna Mason

Erdő és Magány

Azuraverzum

A képet szerkesztettem: Canva

A kép forrása: https://www.listal.com/viewimage/4495967

Bökött csokoládé ~ 2. rész

Másnap reggelre már mindenki tudta, hogy a lányt Bonnie-nak hívják és hogy Newt nyerte meg a versenyt. Különböző történetek és elméletek keringtek arról, Newtnak vajon hogy sikerülhetett szóra bírnia a hölgyet. A fiú reggel nyolc körülre tíz féle valószerűtlenebbnél valószerűtlenebb sztorival került szembe. Az összeset megcáfolta, de egyik tökfej sem hitt neki.

– Newt fölszedte a csajszit! – hallotta valaki kurjantását, miközben Alby felé igyekezett. Lába aznap a szokásosnál jobban sajgott.

– Hallom, sikerrel jártál – vigyorgott rá a sötét bőrű fiú. – Tényleg úgy…?

Newt savanyúan vágta rá:

– Csokoládé. Ennyi történt. Csokoládé, Alby, mindössze egy kis francos csokoládé!

– Hé, hé, nyugi, haver! – emelte föl a kezét védekezőn a vezér.

– Nyugi?! Rohadtul nincs nyugi! Mindenki elméleteket gyárt, hogy kényszerítettem ki szegény lányból a választ… – fakadt ki Newt, a hajába túrva. Nem volt hozzászokva, hogy a fiúk szörnyetegként tekintsenek rá.

– Newt, egy kibökött lány van itt. A srácok megőrültek, ráadásul most már a nevét is tudják. Dupla őrület. De egyet se félj, tesó, pár nap alatt lecseng a dolog. Nem fogja őket érdekelni, hogy csokoládéval vagy más módszer segítségével szedted ki a csajból a nevét. Sokkal inkább az fogja őket izgatni, ők miként tudnak majd közelebb kerülni hozzá.

– Szerinted hagyni fogja? – horkantott föl Newt. – Fogadni mernék, hogy fél perc alatt laposra veri az egész bökött bagázst!

– Ja, ezt el is hiszem.

Olyan hujjogatás és kiabálás kezdődött, hogy Newt nem tudott válaszolni Albynek.

– Mi van, még egy francos Zöldfül jött? – kapták a zaj felé a fejüket.

– Csak a kis barátnőd hagyta el kuckóját – jött rá Alby, és vigyorogva hátba veregette Newtot. A szőke fiú tudta, hogy barátja csak ugratja, de attól még hirtelen kedve támadt megszorongatni a torkát.

Newt csöndben, hunyorogva figyelte, ahogy a lány – még mindig kicsit furának tartotta a nevén hívni – kibiceg az erdőből. A kezét a hátára szorítva, fájdalmas arckifejezéssel tipegett Alby és Newt felé. Útja közben sok tisztárs kiabált felé, sőt néhányan oda is szaladtak hozzá, de ő mindegyiküket elküldte. Newt már épp indulni akart felé, mert nem bírta nézni, ahogy szenved, de ekkor előbukkant a fekete hajú Gally, akinek végül Bonnie hagyta, hogy segítsen neki. A magas srác átkarolta a lány vállát és úgy mentek tovább.

– Van még kenőcs, tarajos gőte? – kiáltott Bonnie, amikor közel kerültek Newthoz és Albyhez.

– Mit csináltál azzal, amit tegnap kaptál? – kérdezett vissza Newt.

– Elhagyta – válaszolt a lány helyett Gally.

– Nem téged kérdeztelek – közölte Newt. Gally felvonta szemöldökét, és átadta Albynek és Newtnak Bonnie-t.

– Nekem mennem kell, különben a vacadékaim leborítják a vázat – mondta, azzal elkocogott abba az irányba, ahonnan jött.

– Rohadtul igazi hős lovagokkal vagy körülvéve, kislány – vigyorgott Alby. Newtnak megint pofozkodhatnékja támadt, pedig isten a tanúja, meglehetősen kedvelte ezt a bököttet.

– Ja, baromira el vagyok kényeztetve – dörmögte Bonnie, és nekitámaszkodott az ülésező ház külső falának.

– Nem kented be a hátad? – találgatott Newt, és végigmérte a lányt. Gally tényleg úgy pillantott rá?

– Mondtam már, hogy elhagytam azt a hülye kencét – fújtatott Bonnie és karba fonta a kezét. – Alig tudok mozogni! – panaszkodott.

– Nem is te mondtad – emlékeztette Newt. Miközben ezt mondta, nem nézett a lányra, Gally távolodó alakját fixírozta.

– Most bezzeg tanácskozol a tisztársakkal, mi? – vetette oda Alby. – Amikor neked kéne valami.

Bonnie mérgesen nézett rá.

– Meglennék én kence nélkül is, nehogy azt hidd! Csak épp eldöntöttem, hogy beszállok közétek és abbahagyom az értelmetlen tartózkodást – tette hozzá csöndesen, lesütött szemmel. Newt feléje kapta a fejét és csodálkozva pislogott. Jól hallotta? Valóban azt mondta a lány, amit mondott? És jól látta – Bonnie tényleg elpirult?

– Szóval Newtnak tényleg sikerült megtérítenie. – Alby megveregette a lány hátát. – Na, haver, kenegesd be a hölgyemény hátát, utána meg találjátok ki, melyik Elöljáróhoz kíván csatlakozni a hercegnő.

– Ne hívj így! – förmedt rá Bonnie, és megtapogatta a vállát, ahol Alby széles tenyere hozzáért. – És csakhogy tudd, ez rohadtul fájt.

– Bocs. Majdnem két hónapig ignoráltad, hogy én vagyok az egyik francos vezetőd, úgyhogy ez a legkevesebb. – Alby elvonult. Newt és Bonnie nagyokat pislogva nézett utána.

– Tényleg elhagytad, amit adtam neked? – törte meg a csöndet Newt. Bonnie olyan pillantást vetett rá, amitől a fiú gyomra szinte kiugrott a helyéről.

– Nem hallottad? Pedig legalább háromszor mondtuk ki, ha összeszámol…

– Nem matekórán vagyunk! – csattant föl Newt.

– Óó, valaki két ballábbal kelt a reggel? – szurkálódott Bonnie. Newt válaszként morgott valamit az orra alatt.

– Kérek még kenőcsöt Clinttől – mondta végül hangosan, és magára hagyta a dünnyögő Bonnie-t.

/*/

– Hagyd abba, ez marhára fáj! – szitkozódott Bonnie.

– Mondtam, hogy megmutatom, hogy fogd azt a francos baltát, vagy nem?! – csattant föl Newt. Kicsit – na jó, nem kicsit – meghökkenve fogadta, hogy Bonnie nem engedte a kóroncokat közel magához, és Newtra hagyta, hogy bekenje a hátán azt a felületet, amit ő nem ért el a saját kezével.

Bonnie nem válaszolt, csak morgott és sziszegett. És ficánkolt, folyton mocorgott.

– Így órákig fog tartani, amíg rád kerül ez a nyavalyás krém! – dörmögte Newt. Bonnie nem volt hajlandó lefeküdni Clinték betegágyára, ezért az nagyban megnehezítette az ápolást, hogy a lány egy széken csücsült, miközben Newt próbálta a lehető leghatékonyabban a leggyorsabb munkát végezni.

Az igazat megvallva, borzasztó zavarban volt. A lány bőre selymes volt. Selymes, meleg és annyira puha. Igyekezett a lehető legkevesebbszer érinteni, de hát ez nehéz volt, ha egyszer krémmel kellett befednie Bonnie hátát. A szegény lány izmainak nem tett jót az éjszaka – Bonnie szinte minden apró mozdulatra feljajdult.

– Kész is – közölte Newt, amint elegendőnek találta a kencemennyiséget, és gyorsan hátrébb lépett. Nem értette és nem is akarta megérteni, miért kezdett el mocorogni valami a mellkasában. Valami fura állatnak tűnt, ami belülről kapirgálta éles körmeivel, és amikor a lány megszólalt, hozzáért vagy mosolygott, teljesen megkergült és ide-oda dobálta magát, mintha ki akarna szakadni Newt mellkasából.

– Kösz, tarajos gőte – motyogta Bonnie, és megigazította magán a fölsőjét.

– Semmiség – biccentett Newt. A különös bestia a mellkasában dorombolni kezdett a „tarajos gőte” megnevezésre. – Clint azt mondta, pihentesd egy darabig.

– De nem akarom – válaszolta dacosan a lány. Newt a szemét forgatta. Bonnie talpra kecmergett és kihúzva magát a fiú szemébe nézett. Ez nem ment neki könnyen, ugyanis Newt jóval magasabb volt nála.

– Bonnie, ha erőlteted, a kúrád akár egy vacadék hétnél is tovább tarthat.

A lány kicsit meggörnyedt és lesütötte a szemét.

– Clint biztosít neked egy külön zugot – ígérte Newt, és rámosolygott Bonnie-ra. – Veszettül gyorsan rendbe jössz, ha mindent úgy csinálsz, ahogy az a bökött mondja!

Bonnie húzta ugyan a száját, de végül beleegyezőn bólintott.

– Igyekszem majd.

/*/

Bonnie továbbra sem engedte túl közel magához a fiúkat – Newt ez alól kivételt képezett, bár a hét utóbbi napjaiban őt is csak akkor engedte be függönnyel elkerített birodalmába, ha csokoládét is hozott.

– Mondták már, hogy irtóra falánk vagy? – kérdezte Newt, amikor a lány gyengélkedőfogsága utolsó napjának utolsó krém adagját vitte föl a fájó hátra. Bonnie kényelmesen elnyújtózott az ágyán, és az állát a kezébe támasztva szopogatta az édességet.

– Előző életemben biztosan – felelte a lány. – Na meg persze te, az elmúlt napok során. Egyszer-kétszer-ötször-százszor.

Newt mosolyogva csóválta a fejét.

– Ez az igazság! – folytatta Bonnie drámaian. – Így kell elfogadni, így kell szeretni. Mindenkinek van hibája, egy végzetes hibája. Ez az én hübriszem, ami egyszer majd a vesztemet okozza…

Newt hamar belezavarodott abba, amiről a lány beszélt, de szívesen hallgatta. Bonnie-nak szoktak lenni percei, amikor szónokol és csak úgy ömlenek belőle a szavak – ez ritka volt, mert többnyire hallgatott, és ha megszólalt, akkor is csak gúnyos csipkelődésre futotta. Newt szerette azt képzelni, hogy a lány csak neki nyílik meg ennyire és senki másnak.

– Na és neked, Newt? Neked mi a hübriszed? – érdeklődött Bonnie, miután befejezte a szövegelést, harapott egy nagyot a csokoládéjából és vett egy nagy levegőt.

Newt nem tudta, mit feleljen, mert elvonta a figyelmét a lány beszédének dallamossága, így inkább a kérdés egy másik részére reagált, miközben óvatos mozdulatokkal masszírozta Bonnie – már csak kicsit fájó – hátát a gerince mentén.

– Ritkán hívsz a nevemen. Valami baj van? – kérdezett vissza. Bonnie kuncogott (Newt beleborzongott), és kicsit mocorgott.

– Dehogy, csak belemelegedtem a beszédbe és elfelejtettem, kivel is dumálok – felelte. – De, ha tetszik: tarajos gőte...

Newt, csak úgy mellékesen, a lány bordái közé bökött.

– Hé! – sikkantott Bonnie.

– Kész vagy ám, hölgyemény. – Newt megpaskolta a lány hátát, és arrébb tolva Bonnie lábát az ágyon, leült mellé. A lány összehúzta magát és ülésbe gömbölyödött.

– Kösz – mondta, és a fiú felé nyújtotta a kis csomagját. – Kérsz?

Newt elfogadott egy kis szeletet. Csöndben csámcsogtak.

– Holnaptól kiszabadulsz, bökött – jelentette be ünnepélyesen Newt. Bonnie bólogatott.

– Előre félek Albytől.

Newt vállat vont. Nem jegyezte meg, hogy Nick a legfőbb főnök – de hát szegény srác jelen pillanatban valószínűleg a saját nevére és rangjára sem emlékszik, csak az kéne még neki, hogy egy makrancos exZöldfüllel szórakozzon.

– Nem kell. Alby jó fej.

– Szerinted hova fog beosztani?

Newt megint csak a vállát tudta vonogatni. A padlót bámulta, mert általában, ha ránézett Bonnie-ra, elterelődtek a gondolatai és nemigen tudta követni a beszélgetés fonalát.

– Hova akarsz menni? Mihez értesz?

Bonnie láthatóan elgondolkodott – még a rágásban is megállt.

– Fogalmam sincs mihez értek – kezdte. – De szívesen megnézném az Útvesztőt.

Newt félrenyelte a csokoládéját.

– Hogy mi? Futár akarsz lenni?

Bonnie a vállát vonogatta.

– Te is az voltál, nem?

Newt sebesült lábára mutatott.

– Az Útvesztőben sántultam le, Bonnie. Baromira veszélyes ez a hely. Nem puszta kíváncsiságból járnak oda a bökött Futárjaink.

Bonnie Newt lábát bámulta.

– Sosem akartam rákérdezni – suttogta. Előrenyúlt és Newt combjára simította a kezét. A fiú örült, hogy épp nem rág, mert biztos, hogy félrenyelt volna.

– Nem nagy ügy – mondta könnyedén. – Baleset volt – hazudta, és továbbra is kerülte Bonnie pillantását. A lány visszahúzta a kezét és szerencsére nem lovagolt tovább a témán.

– Akkor talán a Konyhára megyek – mondta végül. Newt fellélegzett, és úgy döntött, mára eleget kínozta a szívét és a mellkasában szenvedő kis társát.

– Nekem most indulnom kell. Van még valami elintéznivalóm. – Ez persze nem volt teljesen igaz, de ezt a lánynak nem is kellett tudnia.

– Oké. Holnap találkozunk, tarajos gőte! – búcsúzott a lány, és a takarót maga köré tekerve fészket csinált, úgy majszolgatta tovább a csokoládét.

/*/

Newt a múltkori beszélgetésük alkalmával fellélegzett, hogy a lány meggondolta magát az Útvesztővel kapcsolatban – de amikor vacsoránál hallotta, hogy a lány mégiscsak jelentkezett Futárnak, rögtön félrenyelte a sült krumpliját.

– Nem ízlik, haver? – kérdezte Serpenyő és megveregette a hátát. Newt elhessegette.

– Mi a francot mondtál, Minho? – fordult barátja felé.

– A kiscsaj Futárkodni akar az Útvesztőben – ismételte meg a srác. Newt eltolta magától a tányért.

– Hol van a kiscsaj? – kérdezte. Serpenyő vállat vont.

– Láttam bemenni az Építők fenségterületére.

Newt köszönetet mormolt, azzal az új, épülő ház felé vette az irányt. Már majdnem készen volt, a tetőből már csak kevés hiányzott, a falak már a helyükön álltak.

– Bonnie! – szólongatta Newt a lányt. Fellépett a verandára, és rögtön meg is torpant. Ajtó még nem volt a zsanérokon, így tökéletesen belátott a szobába.

Elakadó lélegzettel meredt a szeme elé táruló jelenetre. Gally épp a falhoz préselte a könnyes arcú Bonnie-t, és a lány pólóját felgyűrve, hallhatóan visszafojtott hangon kiabált vele.

– Megszúrtak?! Valld be!

– Az igazat mondom, Gally! Az igazat! – hajtogatta sírva Bonnie. – Nem szúrtak meg, semmi bajom nincs!

Newt leesett állal bámult. Két pillanatba telt, mire összeszedte magát és a dühe legyőzte a döbbenetét.

– Mi a francot művelsz?! – üvöltött az Építők Elöljárójára és pár hatalmas lépéssel átszelte a szobát, majd megragadva Gally pólóját, hátrarántotta a srácot.

– Megszúrták! – kiabálta az. Newt pofon vágta. Gally nem támadott vissza, így Newt újabb ütésre emelte a karját, de Bonnie rácsimpaszkodott és a fülébe suttogta:

– Ne bántsd! Kérlek, Newt, kérlek! Hagyd őt békén! – rimánkodott a lány. Newt hitetlenkedve pillantott rá.

– De hát ő bántott téged!

Úgyhogy lerázta magáról Bonnie-t és tenyéréllel fültövön találta Gallyt, aki viszont továbbra sem mozdult a földről.

– Én most elmegyek – nyögte Gally. Newt utánanyúlt, nem akarta, hogy csak úgy elmenjen, de Bonnie újból megakadályozta.

– Én rohadtul nem vagyok egy agresszív vacadék, de…

– Newt… – szipogta Bonnie, és a fiú lapockájához szorította nedves arcát. Gally elhagyta a kunyhót, és Newt magára maradt a lánnyal.

– Ez meg mégis mi a franc volt?! – förmedt rá Bonnie-ra. A lány ellépett tőle és a szemét törölgetve motyogni kezdett:

– É-én…egy e-e-emlékkép…vi-visszajött… – dadogta. Newt nem bírta nézni, hogy sír, és hirtelen ötlettől vezérelve magához húzta.

– Emlékkép? – kérdezte halkan, és ahogy a lány közelebb lépett hozzá és a mellkasához bújt, simogatni kezdte a nemrég még fájó hátát. Bonnie kapkodva szedte a levegőt.

– A-aha…

Newt várta, hogy Bonnie folytassa vagy mondjon valamit.

– Azt hiszem, ő a testvérem – mormolta Newt ingébe. A lány olyan gyorsan, halkan és artikulátlanul beszélt, hogy Newt nem volt benne biztos, hogy jól értette.

– Parancsolsz?

Bonnie elhúzódott a fiútól, fölemelte az állát és a másikéba fúrta a tekintetét. Newt összeszorította a száját. A lány kegyetlenül szép volt – barna szeme csillogott, arca még könnyesen is varázslatosan festett.

– Azt hiszem, hogy ő a testvérem – ismételte mérgesen, minden szót megnyomva.

– Ezt meg honnan a fra…

– Emlék. – Bonnie lesütötte a szemét. – Álmodtam.

Newt nem tudott erre mit mondani.

– A testvéred?

– Nem hiszi el – szipogott Bonnie és újból megdörgölte az arcát. Newt nem válaszolt. Előre hajolt és ajkát puhán a lány homlokához érintette. Bonnie lélegzete hallhatóan elakadt és megremegett Newt karjában.

– Nem lesz semmi baj – ígérte halkan, ajka a lány bőrén mozgott. – Egy ideje ismerem őt. Meg tudjátok majd beszélni. – Habár nem hitt ebben túlságosan, valahogy muszáj volt lenyugtatnia a lányt.

– Köszönöm, Newt – susogta Bonnie. Karját a fiú köré fonta. Newt vele maradt, amíg teljesen le nem higgadt.

/*/

Másnap Bonnie úgy tett, mintha semmi nem történt volna. Egész délelőtt gúnyolódott és csipkelődött, de nem úgy, ahogy eddig tette, kedvesen és szórakozottan – most sértő volt és gonoszkodó. Newt egyre elkeseredettebben hallgatta, ahogy a lány piszkálta. Belekötött a szőke hajába, az akcentusába, az öltözködési és tisztálkodási szokásaiba…Nagyjából mindenbe, amibe csak lehetett. Newt nem akarta közölni vele, hogy menjen a búsba és hecceljen mást…így inkább megpróbálta udvariasan elkerülni a kommunikációt.

Bonnie a nap első felében a Vérházat szemlélte meg – Newt vele tartott, mert a lány ragaszkodott hozzá, és leszögezte, hogy nélküle nem megy sehova. Ennek ellenére végig cukkolta, és délre Newtnak elege lett belőle. Bonnie épp azt kritizálta, hogy hogyan fűzi be a cipőfűzőjét, amivel nem lett volna nagy baj – Newt talán még nevetett is volna rajta –, ha nem idegesíti föl már órákkal előbb.

– Na ide figyelj, te bökött – fordult Bonnie felé, miközben Serpenyő ebédlőasztalához igyekeztek. A lány riposztra nyitotta a száját, de Newt belé fojtotta a szót. – Fogalmam sincs, mi a franc bajod van velem, viszont marhára szeretném tudni! Ha a tegnap esti Gally-balhé az oka, akkor tessék, menj oda ahhoz a vacadékhoz és beszéld meg vele! Rólam szállj le.

Bonnie megtorpant, és keresztbe fonta a karját.

– Nem lett volna szabad tegnap este bejönnöd – közölte jeges hangon. Newt felhorkantott.

– Ó, elnézést! Hagynom kellett volna, hogy…

– Semmi baj nem lett volna, ha nem jössz oda, hogy te most péppé vered a testvéremet!

Newt a fejét ingatta.

– Te komolyan elhiszed ezt a vackot? Csak mert azt láttad egy hülye álomban, hogy a bátyád?

Bonnie mérgesen ráncolta a homlokát.

– Én tudom, hogy a bátyám! – javította ki. Newt hitetlenkedve rázta a fejét. – Tudom, mert érzem! Ez egy…ez egy érzés. Egy ösztön!

– Bonnie…

– Mi van? – förmedt rá a lány. Newt sóhajtott, lépett egyet előre és Bonnie vállára tette a kezét. Akaratlanul is eszébe jutott, előző éjjel hogyan simult hozzá a lány, és erősen kellett koncentrálnia, hogy a jelenben maradjon.

– Ha az a tökfej valóban a testvéred lenne… ő is érezné, nem?

Bonnie nem felelt. Lesütötte a szemét és leeresztette eddig feszesen hátrahúzott vállait. Olyan gyengének és sebezhetőnek tűnt, hogy Newt szíve belesajdult.

– Beszélj vele, Bon – mondta halkan, kedvesen.

– Szeretem, amikor így becézel – motyogta Bonnie a földet nézve. Newt az ajkába harapott és visszarántotta a kezét a törzse mellé. Bonnie erre megijedt és felpillantott, tekintete a fiúéba fúródott. Halvány rózsaszínre pirult az arca. – Nem úgy értettem, Newt… csak azt akartam mondani, hogy köszönöm, hogy velem vagy. A legjobb barátom vagy. – Kis hallgatás után halkan elnevette magát: – Igazából, az egyetlen barátom.

Newt is mosolyra húzta a száját, de a bensője égett és tombolt a „barát” megszólítás nyomán. Serpenyőék felé biccentette a fejét.

– Lemaradunk a francos ebédről.

– Akkor menjünk a francos ebédlőbe – vigyorgott a lány, utánozva Newt akcentusát, és a fiú mellé lépett. Belekarolt Newt könyökhajlatába, amitől a fiú szívverése kétszeresére gyorsult, és elindultak, hogy végre elfogyaszthassák francos ebédjüket.

/*/

– Gally nem hajlandó velem beszélni.

Három nappal később Bonnie ezzel a mondattal huppant le Newt mellé egy padra, ahol a fiú épp pengéket és szerszámokat javítgatott és élesítgetett.

– Ha azt mondom, baromira megértem, megharagudnál? – gúnyolódott Newt, majd felnézve rávigyorgott a lányra, jelezve, hogy nem komoly sértésnek szánta. Bonnie egy kés után nyúlt. Newt letette a kis baltát, amit a kezében fogott, és a lány szerzeményét azzal a lendülettel kivette a hosszú, vékony ujjak közül.

– Na! – morgolódott Bonnie.

– Még a végén megvágod magad – intette Newt. Nem örült volna neki, ha Bonnie megsebesítené magát. Nem akarta, hogy rossz legyen neki. Nem szerette nézni, hogyha a lány lógatta az orrát – ilyenkor valami esetlen viccel mindig megpróbálta jobb kedvre deríteni. Azt pedig egyenesen utálta nézni, ha a lánynak fizikai fájdalmai voltak – biztosra vette, hogy az egyhetes hátfájás neki is annyira rossz volt, mint magának Bonnie-nak.

– Bocs, mama – forgatta a szemét Bonnie. Newt éles pillantást vetett rá és visszatette a kést a helyére.

– Na, mesélj, kicsikém – mondta, és visszafordult az élezéshez. Bonnie keze megint a pengék felé kalandozott, és Newt ezúttal hagyta, hogy elvegyen egy bicskát és nézegesse. Persze jó párszor a frász jött rá, amikor kattogtatta a kis szerszámot, és százszor látta lelkiszemei előtt, ahogy a lány ujja éles sikolyok kíséretében lepottyan. Megborzongott és inkább figyelt Bonnie beszédére.

– Gally mindig lelép – mesélte a lány lebiggyesztett ajkakkal.

– Hát, Gally gyökér – vont vállat Newt. Bonnie horkantással próbálta leplezni nevetését.

– A tesóm! – hangsúlyozta.

– Hogyne – forgatta a szemét Newt. Tudta, hogy a lány szentül meg van győződve az igazáról, és kedveskedő szurkálódásnál nem akarta jobban elmélyíteni a vitát.

– Nem bírod őt – állapította meg Bonnie.

– Ez így van – értett egyet Newt. Bonnie sóhajtott.

– Nem baj, ő a bátyám, te a barátom. Nem kell egymást bírnotok – mondta töprengve. Newt keze megállt élezés közben, aztán gyorsan összeszedte magát és folytatta a munkát. Nagy levegőt vett, hogy rákérdezzen a mondat „barát” részére, de kiabálás szakította meg az el nem kezdett cselekedetet:

– GALLY!

Erdő és Magány ~ 30. fejezet

30. fejezet

B a sokadikon – Blackek, Brooklyn meg Büszkeség és Balítélet

 

Augusztus elsején reggel a Holloway ház előtt állunk, felszerelkezve mindennel, ami a Roxfortba kellhet – plusz Deneb festményeivel –, és várunk Ragnorra. A kabátzsebemben ott lapul a végtelen oldalú kis füzet, amibe a D&D tervet részletezzük, illetve amibe Tarira történetét írtuk. Nem lett részletes, de a célnak megfelel. Megemlékezünk róla.

– Nem kéne gyászolnod – mondja Deneb, már sokadjára az elmúlt pár napban. Fáradtan bólintok.

– Tudom.

És tényleg tudom – Tarira azért jelentkezett a Viadalra, hogy meghaljon és a halálban találkozhasson szeretett öccsével. Bűntudatom támad – én sose gondoltam öngyilkosságra, hogy Remusszal vagy Siriusszal találkozhassak a halál utáni világban.

– Akkor vegyél egy nagy levegőt, és nyugodj meg! – mosolyog rám óvatosan Deneb. – Nemsokára találkozol Daphne-val és Corvusszal. Mi kéne még?

Sóhajtok, és igazat adok neki.

Halljuk, hogy Nick fölkel. Zörgés, dörömbölés, csörömpölés. Kérdőn nézünk össze Denebbel.

– Biztos leesett az ágyáról – von vállat a fiú. Elmosolyodok. Jól esik, hogy megpróbál jókedvre deríteni egy kis viccelődéssel.

Nick félmeztelenül támolyog ki a szobájából.

– Ledobott az ágy. Elvarázsoltátok? – néz ránk mogorván, egyértelműen az álom ködén át.

– Lehet a sok alkohol volt – szólal meg egy ismeretlen hang az előszobából. – Ki ez az izmos, félmeztelen csoda?

Denebbel megint összenézünk.

– Ki az? – kérdezem gyanakodva, és felpattanok. A nappaliba egy fiatalember lép be. A bőre napbarnított, haja sötét, szinte fekete, de rózsaszín csillámpor borítja. Jóképű arcából két macskaszem mér végig hármunkat. Ezüst mellényt és karmazsinpiros inget visel, fekete bőrnadrággal és ezüst papuccsal.

– Helló, fiatalok – köszönt minket.

– Helló? – vonja föl a szemöldökét Deneb. – Ki az ördög vagy?

– Több tisztelet, kérem! – A fickó elnyújtja a „kérem” e betűjét. Széttárja a karjait. – Hát így kell bánni Brooklyn főboszorkánymesterével?!

Kinyitom a szám, majd becsukom. Ugye nem…

– A nevem Magnus Bane, napsugaraim! – jelenti be ünnepélyesen a váratlan jövevény. Deneb bólint.

– Aha. Üdvözöllek, űrlény – mered rá. Majd rám sandít. – Ittunk mi valamit tegnap este, Jo? – kérdezi hunyorogva.

– Nem – sütöm le a szemem.

– Te ismered? – ámul el Deneb.

– Corvus barátja…

– Az ördögbe, tudnom kellett volna, hogy annak az ostoba Blacknek köze van ehhez az űrlényhez…

– Nem vagyok űrlény, szőke tulok – néz rá jelentőségteljesen Magnus Bane.

– Ki ez a vásári majom? – szólal meg most Nick, és a boszorkánymester felé int, aki úgy fest, kezdi elveszíteni a türelmét.

– Néha elegem van a mondénokból – csóválja a fejét. – Pedig alapvetően kedvelem őket…

– Mit keres itt, Mr. Bane? – kérdezem óvatosan. Nem kérdezek rá a „mondén” szó jelentésére. A fickó nagyokat pislogva néz rám.

– Végre egy udvarias emberi lény! Köszönöm, hölgyem, köszönöm!

– Johanna udvarias? Hagyjál már! – röhög ki Deneb. Magnus Bane nagyot sóhajt.

– Corvus küldött ide, hogy vigyelek titeket a brooklyni lakásomra – közli, nekem pedig a torkomba ugrik a szívem.

– Corvus? – kérdezem reménykedve.

– Nem úgy volt, hogy Ragnor visz el minket, és a Greengrass-kúriába megyünk? – kérdezi savanyú képpel Deneb. Magnus Bane elvigyorodik.

– Hát, Ragnor most nyaral. Peruban. Nélkülem. – Savanyú képet vág, majd látványosan dramatikusan nagy levegőt vesz, és folytatja: – Úgyhogy gyerünk, gyerekek, mindenetek megvan? – csapja össze a tenyerét.

Deneb rám pillant.

– Johanna, csinálj valamit. A te bolond fiúdnak a bolond ismerőse akar minket elvinni. Nem tetszik, határozottan nem tetszik.

Sóhajtok, és felállok a kanapéról.

– Legalább tudjuk tökéletesíteni a D&D tervet – paskolom meg a vállát. Deneb biccent, és fájdalmas arckifejezéssel föl áll.

– Hát jó. Vezess minket, Csillámpor Lovag – fordul Magnus Bane felé, aki rezzenéstelen arccal bámulja Denebet. Aki nyilván kezdi ettől kényelmetlenül érezni magát, feszengve rám pillant a válla fölött. – Most meg mi baja? – sziszegi nekem.

– Lehet, hogy nem tetszik neki a Csillámpor Lovag megnevezés – mondom vállat vonva. Végül Magnus vesz egy nagy levegőt, és csettint. Kék szikrák pattannak elő az ujjaiból.

– Indulás, drágáim! – mondja unottan. Nick odalép hozzánk, megpaskolja fia vállát, és alkoholbűzös csókot nyom az arcomra.

– Na, menjetek, csodabogarak – búcsúzik el, és visszafordul a szobájába. Magnus Bane addigra már kész is a varázslattal: egy ajtóméretű hullámzó valamit rajzolt a levegőbe.

– Kész a hajó – hajol meg felénk. – Én megyek előre, utána te, Mrs. Black, utánad meg a félnótás, ha képes lesz nem itt felejteni magát.

Bólintok, és megpróbálom visszafojtani a kitörni készülő nevetésem. Deneb csak hápogni tud a méregtől, de Magnus nem törődik vele. Csettint, és a holmijaink berepülnek a hullámzó masszába. Ő is belép, őt követem én. Még hátra pillantok Denebre, és biztatón rámosolygok.

– Várlak – mondom, és belépek az ajtón. Hideg simít végig a bőrömön, megborzongok. Évente kétszer szoktunk ezzel a módszerrel utazni – a King’s Crossra és vissza onnan, ide.

Amikor kilépek a fura ajtóból, egy folyosót pillantok meg, fapadlóval és rajta lila hosszúszőnyeggel. Vaj színű falakat, rajtuk indián fejdíszekkel. Teszek pár lépést. Magnust már nem látom, eltűnt valamerre. Egy visítást hallok, és valaki nekem ütközik.

– JOHANNA! – üvölti a nevem egy ismerős hang. Daphne az. Fogalmam sincs, mit keres itt, de nem is törődök vele, csak örülök, hogy itt van. Amennyire a nyakamban csimpaszkodó lányt szemügyre tudom venni, látom, hogy mugliruhákba, fekete farmernadrágba és bő, sötétzöld pólóba öltözött. Arcon csókol, aztán eltol magától. – Aggódtam ám érted – mondja, és eszkimópuszit ad az orromra. Kinyitja a száját, hogy elkezdjen mondani valamit, de végül nem szólal meg, oldalra biccentett fejjel elnéz a vállam felett. Hátra sandítok, és látom, hogy Deneb akkor lépi át szitkozódva a fura ajtó küszöbét. Amikor meglátja Daphne-t, elkerekedik a szeme, és gyorsan beletúr kócos hajába. Daphne őt is lerohanja; a nyakába veti magát, de ahelyett, hogy a fiú mellkasába fúrná a fejét, felnyúl, és Denebet a tarkójánál fogva a szája fölé húzza, és összeforrasztja az ajkukat. Tátott szájjal bámulom, ahogy az elmúlt hetek D&D terv részletezése, tökéletesítése tönkremegy egyetlen pillanat alatt. Aminek persze örülök, de a kedves bókok és udvarias megjegyzések helyett most úgy fest, mintha ki akarnák szorítani a másokból a szuszt. Eszembe jut, hogy amikor még suli közben Deneb beteg volt, azt mondta, Daphne-val finoman kell bánni, nehogy összetörjék. Erre most mindjárt összeroppantja a lányt, annyira szorítja magához. Leesett állal meresztgetem a szemem.

– Nem hiszem el – szólal meg egy töprengő hang a hátam mögött. – Pedig mennyi ideig terveztük, hogy hogyan csábítsuk el Hollowayt!

– Corvus? – pördülök meg azonnal. Ott áll, a falnak támaszkodva, vigyorogva. Fehér inget és fekete farmernadrágot visel, fekete haja selymesnek tűnik, bogárszemei csillognak. Vigyorog, de amikor a szemembe néz, elkomorodik. Kitárja a karját, én pedig egyszerűen csak hozzábújok. Magához szorít, minden szenvedély nélkül.

– Megijesztettél – súgja a fülembe, én pedig válaszként erőteljesen a mellkasába fúrom az arcom. Én is megijedtem – ha elvisznek a Viadalra, soha, de soha nem ölelhetném őt. Egy ideig csak állunk, és öleljük egymást, halljuk, ahogy Deneb és Daphne hevesen csókolóznak, ahogy levernek egy-két indiánmaszkot. Ekkor Corvus rájuk szól.

– Ne már, gyerekek, ezt nem a folyosón kéne…

Megfordulok karjai szorításában, a mellkasának dőlök, úgy nézem vigyorogva, ahogy a D&D terv alakul. Daphne tökéletesen sima haja kócosan áll mindenfele, pólója a derekán felgyűrődve. Zihálva nevet, és most minden hév nélkül karolja át az ábrándosan pislogó Denebet, aki gondolkozás nélkül magához szorítja újdonsült kedvesét.

– Van reggeli, kértek? – kérdezi Corvus, és kézen fogva bevezet a nappaliba. Az ajka elé emeli a mutatóujját. – A kicsik még alszanak!

– Kicsik? – kérdezem, és ujjaim az övéi közé kulcsolom.

– Kicsik – bólint, és állával egy csukott ajtó felé int. – Azura meg Sagitta – magyarázza. – Kicsik.

– Nagyon kicsik – mondom szemforgatva. Rávigyorgok Corvusra. Olyan jó érzés újra látni. Ilyen hosszú ideig még nem voltunk távol, mióta együtt vagyunk.

– Igen, ez így van. És közben ráadásul ki is húztak meghalatni – mondja Corvus. Meglököm a vállát.

– Nem arról volt szó, hogy többet nem nézel bele a fejembe? – érdeklődöm. Rám vigyorog.

– Sajnálom, de olyan régen hallottam a hangod, hogy nem tudok ellenállni annak, hogy a gondolataidat is…hát, lássam vagy halljam, ahogy jön.

– Ez remek, de engem zavar, hogy én meg nem tudom, te mit gondolsz – pislogok ártatlanul. Corvus megáll, elengedi a kezem, majd közelebb lép hozzám. Két tenyere közé fogja az arcom, és megcsókol. Lágyan és lassan. Egyik kezével átkarolja a derekam, és magához húz.

– Ne már, gyerekek, ezt nem a nappaliban kéne – hallom Deneb elvékonyított hangját.

– Hagyd már őket – nevet rá Daphne. Corvus elhúzódik, és mosolyogva nyom még egy utolsó csókot a számra.

– Szóval, kértek reggelit? Van itt nagyjából minden – lép oda a konyhapulthoz.

– Igen? Én semmit sem látok – nyújtogatja a nyakát Deneb. Látom rajta, hogy az egész arca, de még a nyaka is piros. Daphne hozzábújik oldalról, zöld szeme csillog. Ő is ki van pirulva rendesen.

– Inkább magyarázzátok meg, mi volt ez – teszem csípőre a kezem. Deneb sóhajt és megvakargatja a tarkóját.

– Igazából nekem fogalmam sincs. Daph? – pillant segítségkérőn a lányra, aki csak kuncog. Vállat vonva ezt mondja:

– Hát, Corvus tartott nekem párkapcsolati órákat – villant a fiúra egy széles vigyort, aki biccentve vigyorog rá vissza. Denebbel csak kapkodjuk a fejünket közöttük. Valamiről rendesen sikerült lemaradnunk.

– Persze nem azt mondtam, hogy rögtön rohanja le Hollowayt, az rosszul is kijöhetett volna – teszi hozzá Corvus. – De szerencsére nem így történt.

– Hát nem – bólogatok. – De mit keres itt Daphne? És mi mit keresünk itt egyáltalán? Greengrassékhoz szólt a meghívónk.

– Ha akartok, mehettek a kúriába is, a szüleim meg Astoria biztos szívesen fogadnak – mondja vállvonogatva a lány.

– De mit keresel itt, kislány? – csóválja a fejét Deneb. Daphne mosolyogva megérinti az arcát. Innen látom, hogy Deneb beleremeg az érintésbe.

– Leveleztünk. Megírta, hogy nézni szeretné majd az idei Bajnokságotokat…

– Viadal – javítom ki. Daphne biccent.

– Viadalotokat. Felajánlotta, hogy jöhetek ide, úgyhogy jöttem, és annyira megtetszett a hely, hogy itt maradtam. Magnustól rengeteg mindent tanultam! – mondja csillogó szemekkel.

– Az klassz – pislog Deneb. Látom, ahogy végigfuttatja a fejében a lehetséges válaszokat, mi tetszett meg annyira Daphne-nak Magnus Bane lakásában, hogy maradjon. Nevetnem kell a gondolatra, hogy esetleg Corvus miatt – Deneb arca erről a gondolatmenetről árulkodik. Daphne is észre veheti, mert lábujjhegyre áll és arcon csókolja a fiút.

– Nyugi, drágám – súgja a fülébe olyan hangosan, hogy még én is hallom. Deneb vállat von, és szembe fordítja magával Daphne-t, hogy újra megcsókolhassa. Corvus mosolyogva sóhajt, és felém fordul.

– Te kérsz enni, Johanna?

Bizsergés fut végig a gerincemen, ahogy kimondja a nevem.

– Farkaséhes vagyok.

Corvus ragyogó mosollyal biccent, és sürgölődni kezd a konyhácskában.

Fél óra múlva, nyolc körül már a „kicsik” is felébrednek. Illetve csak Azura, Sagitta még húzza a lóbőrt az ágyban.

– Jó reggelt! – köszönt nagyot ásítva. Ránk mosolyog. Az arckifejezése annyira a bátyjáé, hogy nem tudok nem visszamosolyogni. A következő mondatától persze hamar lelohad a jókedvem. – Örülök, hogy egyikőtök sem halt meg.

– Ööö…kösz – pillant rá Deneb elkerekedett szemmel. Corvus kenyérszeletet vág, közben ránk néz.

– Ne vegyétek komolyan, egy percig sem hittük, hogy bármelyikőtöknek baja eshet.

– Pedig nagy eséllyel lehetett volna – mondom színtelen hangon, visszaemlékezve arra a szörnyű pillanatra, amikor Lucia Grandanova felolvasta a nevem.

– Semmi baj – nyugtatgat Deneb, és a kézfejemre teszi a kezét. – Semmi baj nem történt, és nem is fog.

Összemosolygunk. Elkapom a szemem, nem akarom látni az arcán annak az ijedelemnek a nyomát, ami Aratás óta ott van.

– Mikor is lesz a kviddics kupa? – kérdezem, Corvusra kapva a tekintetem.

– Másfél hét múlva.

– Hogy jutunk oda? – faggatom, hogy eltereljem a gondolataim.

– Egy hét múlva elutazunk az Odúba…

– Az mi? – szúrja közbe Deneb.

– A Weasley-család otthona – hangzik a felelet. Denebbel és Daphne-val összenézünk.

– Biztos jó ötlet ez? – kérdezem óvatosan.

– Hogy érted? – hunyorog rám Corvus.

– Hát, Weasley-ékkel…Nem feltétlenül ápolunk olyan jó kapcsolatot… – Próbálok úgy fogalmazni, hogy a lehető legkevésbé sértsem meg őket.

– Ne aggódj, nem lesz semmi baj – mosolyog Corvus, és nekem nincs szívem tiltakozni.

A napot többnyire semmittevéssel töltjük. Egész nap beszélgetünk és játszunk. Sok mugli társasjátékot kipróbálunk, amiknek eleinte nem nagyon értem a szabályát, de aztán egyre jobban megy. Végig nevetjük az egészet, vicces dolog a Black-testvérekkel közös játék. Corvus már nagykorú, szóval suttyomban varázsolgat.

– Csaló! – rikoltja Sagitta, és a bátyja hátára ugrik. A mozdulattól felborul az asztal, a tábla és a bábuk szétszóródnak. Kuncogva dőlök hátra, és nézem, ahogy Sagitta és Corvus gyilkolják egymást a kanapén. Deneb és Daphne kihasználják a pár percnyi nyugalmat, és egymásba feledkeznek. Magnus valahol a városban mászkál, Azura pedig összegömbölyödve alszik egy bársony fotelben, karja alatt Magnus macskájával, Miau Ce-tunggal.

Este, amikor Magnus hazaér, vacsorát készít, és szinte a Roxfortban érzem magam. Összefut a nyál a számban, amikor megpillantom a különféle ételek sorát. Jóízűen eszünk, Denebbel szinte meg sem szólalunk, csak hallgatjuk a többiek diskurzusát.

– Pyxis odajön majd – újságolja Magnus. A Black-testvérek összevigyorognak.

– Meg is oldódtak a problémák közte meg Charlie között? – kérdezi Azura, ártatlanul pislogva.

– Remélem – mondja a boszorkánymester. – Örülnék, ha boldog lenne.

– Ugye te már nem érzel semmit iránta? – kérdezi óvatosan Corvus, felfigyelve Magnus bánatosságára. Deneb, Daphne és én a tányérunkba feledkezünk – ez túl családias beszélgetés ahhoz, hogy hozzászóljunk.

– Nem – mosolyog rá Magnus. A szemében aggodalom csillan. – Csak rossz előérzetem van.

– Charlie miatt? – vonja föl a szemöldökét Sagitta. Magnus nem válaszol, csak a fejét csóválja.

– Még csirkét? – kérdezi Denebtől, és ezzel le is zárja a beszélgetést Pyxisről és a szerelmi életéről.

Vacsora után Magnus és Corvus berendezi a nappalit.

– Mit fogunk csinálni? – kíváncsiskodom, kilépve a fürdőből. A hajam még vizes, odalépek Corvus elé, aki szó nélkül int a pálcájával, megszárítva ezzel a tincseim. Köszönetképp arcon csókolom. Mosolyogva megsimogatja a hajam.

– Mekkorára növeszted? – kérdezi, a végénél fogva megcsiklandozza vele a nyakam.

– Még nem tudom – vonom meg a vállam. Az összetolt kanapékra intek. – Mi lesz itt?

– Tartozom még neked Miss Elizabeth Bennett bemutatásával – feleli Corvus, és elvigyorodik. Nevetve lököm meg a vállát.

– Úgysem fogod tudni megszerettetni velem – vágom rá. – Nem szimpatikus a lány.

– Csak azért, mert Cornak bejön, igaz? – szól közbe Sagitta. Egy kanapén fekszik, feje és lába lelóg két oldalt a karfákról.

– Már más jön be – javítja ki a húgát Corvus, és rám mosolyog. Visszamosolyognék, ha nem folytatná a vitát Sagitta.

– Kicsoda? Jane Eyre? – vág vissza a lány.

– Eyre? Jane Eyre? Az meg kicsoda? – kapkodom a fejem összevont szemöldökkel. Corvus nagyot sóhajt.

– Senki – mondja legyintve, amitől csak még jobban fölmegy bennem a pumpa, és egy pillanatra nagyon megijedek.

– Az sose jó, ha egy lányra azt mondják, hogy senki – közlöm, csípőre tett kézzel.

– Ez most feminista vagy féltékenykedő szöveg? – vihog Sagitta. Gyilkos pillantást vetek rá.

– Drágám, Jane Eyre egy könyvszereplő – mondja Corvus, és látom rajta, hogy alig bírja visszatartani a nevetését. Meglököm a mellkasát.

– Nem vagy vicces, Black – jelentem ki, és lehuppanok a kanapéra. Corvus hátulról lehajol, és nevetve végig húzza az ujját a felkaromon.

– Naa, csak nem haragszol most meg – mondja, és belecsókol a nyakamba. Csiklandósan összerándulok.

– Hát, őszintén, nem tudom – felelem incselkedve, és hátra hajtom a fejem, hogy felnézhessek rá. – A helyedben megpróbálnám magam kiengesztelni…

– Ó, te jó ég, ne itt éljétek ki minden romantikus életetek – könyörög Sagitta. Corvus fölnevet és beül mellém. Átkarol, én pedig oldalról hozzábújok.

Jó félórába telik, mire mindenki elhelyezkedik. Magnusnak egy új fotelt kell varázsolnia, hogy mindannyian elférhessünk. Azura és Sagitta egy-egy székben terülnek el, Magnus a földön ül, ölében Miau Ce-tunggal, mi Corvusszal elfoglaljuk a kanapét. Deneb és Daphne bejelentették, hogy ha nem bánjuk, akkor ők most inkább elvonulnának megbeszélni a dolgaikat. Mondjuk fene tudja, ebből mennyi lesz a beszélgetés.

Amikor megpillantom a muglihölgyet, Corvusra pillantok.

– Komolyan, ez Elizabeth Benett? – kérdezem felvont szemöldökkel. – Csúnyább, mint amilyennek elképzeltem.

Corvus nevet, és nem válaszol, még akkor sem, amikor kommentálni kezdem a filmet. Úgy fest, élvezi a folyamatos narrációmat. Egy idő után bökködni kezd, de szavakkal nem mondja ki, hogy hagyjam abba.

– Fogd már be! – ripakodik rám Sagitta, úgy a film felénél. Utána már csak Corvus fülébe sugdosom a megjegyzéseimet, aki halkan föl-fölnevet.

– A panemiek tudnak filmezni? – érdeklődik Magnus, amíg várok arra, hogy Sagitta kijöjjön a fürdőből. Későre jár, csak ásítozni tudok. A film nagyon hosszú volt – több részből állt.

– Nem – felelem.

– Az látszik – kuncog Corvus. Mögém áll és átkarol, állát a vállamra illeszti. Felemelem a kezem, hogy beletúrhassak kócos sötét tincseibe.

– Probléma állt föl – lép ki a fürdőszobából Sagitta. Fehérköntöst visel, haja besötétedett a víztől.  

– Na mi történt? Elfogyasztottad a meleg vizet? – kérdezi Corvus. Nem kell látnom, hogy tudjam, fintorog. A hideg víz a gyengéje.

– Nem – rázza a fejét Sagitta. – Hogy fogunk aludni? – Csípőre teszi a kezét, és végig mér minket, a fotelben olvasgató húgát és Magnust.

– Hogyhogy hogy? Hát, fogod magad, lefekszel, betakarózol és…

– Imádom, amikor humorzsákot játszol, Corrie – grimaszol Sagitta. – Na, de komolyan beszélek! – Átdobja szőke haját a válla fölött. – Deneb és Daphne abba a szobában vannak, ahol Johannának is aludnia kéne, de ők bealudtak és nincs szívem kirobbantani őket onnan…

– Milyen jó fej lett a kishúgom, figyeled? – kötözködik Corvus. Sagitta gyilkos pillantást vet rá.

– Magnus, nem tudsz több szobát csinálni? – fordul a boszorkánymester felé a lány.

– Amíg mindenki bent van, nem – rázza a fejét a fickó. Sagitta fújtat.

– Oké, mi Azurával alszunk a szobánkban, ti pedig Johannával alhattok itt kint – osztja föl az alvóhelyeket. Corvus persze rögtön visszavág.

– Miért mi alszunk kint? Idősebbek vagyunk! – érvel.

– Csak te vagy idősebb nálam – tiltakozik Sagitta.

– De nagyobbak vagyunk nálatok – méricskél Corvus.

– Dehogyis. Magasabb vagyok Masonnél!

– Jó, de én magasabb vagyok nálad, Johanna meg Azuránál. Tehát mi vagyunk a nagyobbak…

– Hagyd, Corvus, elférünk a kanapén is – csitítom, de Corvus már rég elengedett, felkészül a csatára a húgával. Szemforgatva várok. Végül Magnus megelégeli a szócsatát és igazságot oszt:

– Majd én alszok a kanapén Miau Ce-tunggal, rendben? Corvus és Johanna alhatnak az én ágyamban, Sagittáék maradnak a Black-szobában.

Még be sem fejezi a mondatot, amikor a két testvér egyszerre kezd ellenkezni.

– Majd alszunk mi a kanapén – mondja Corvus. – Te vagy a vendéglátó, nyugodtan aludj a szobádban.

– Nem, nem, mi majd alszunk kint Azuval, ti meg nyugodtan össze tudtok bújni a nagy ágyon – ajánlja Sagitta. A fejem fogva próbálok kiigazodni rajtuk. Nehezen megy.

Végül mi alszunk a Black testvérek szobájában. Az ágy nagy, de mégis hatalmas hely marad üresen, mert Corvusszal csak a kis részét foglaljuk el. A lábam az övé köré fonom, hogy ne fázzon. Kuncogva húz magához egy csókra.

– El is felejtettem a lábfej-fázós problémádat – mondja, miután elenged.

– A húgaid nem szokták ezt csinálni? – érdeklődöm, és felkönyöklök. A függönyök nincsenek rendesen behúzva – aminek reggel egészen biztosan meg fogjuk inni a levét –, a holdfény megvilágítja elnyűtt pólójából előbukkanó kulcscsontját, fehér nyakát és arcát, megcsillan szinte fekete haján, sötét szemén. Vékony ajkai elnyílnak mosolygás közben.

– Ha velük alszom, örülök, ha egyben az ágyban maradok – feleli. Halkan fölnevetek. Felnyúl, végig vezeti a hátamon a kezét, majd ujjait a hajamba fúrja. – Amilyen vadak ébren, legalább olyan vadak álmukban.

Lehajolok, hogy megcsókoljam. Corvus simogatja a karom, az arcom, és bókokat súg a fülembe.

– Ez hiányzott – motyogja. Visszafordulok az oldalamra, és hozzábújok. A mellkasán összefonódó kezünket figyelem, és hallgatom a lélegzetvételét.

– Tudod, Johanna Mason, nem élném túl, ha téged beküldenének a Bolondok Viadalára.

– Lehet, hogy én sem – felelem. Corvus átkarol, és megpaskolja a derekam.

– Úgyis legyőznél mindenkit, kedvesem – mondja.

– Remélem.

Többet nem szólunk, csak egymás légzését hallgatva élvezzük a másik társaságát és hogy nem kell már aggódnunk.

Legalábbis még egy évig.