Interjú Chrisszel Doriéról
A szobában ketten ülünk, egymással szemben, kanapékon. Chris
lábát a fotelje karfáján nyugtatja, kék inge gallérjával babrál, amíg arra vár,
hogy rendezzem a jegyzeteim.
– Mi a teljes neved? – kezdek bele. Rám néz és mosolyra
húzza a száját.
– Christopher Morgan Quirino Asbert.
– Téged is megjelölt az olasz nagyi?
– De meg ám. Gianinna keze mindenhova elér.
– Hány éves is vagy?
– Nemsokára huszonkilenc. Nálam ünneplünk péntek este, gyere
majd át.
– Hát hogyne – dünnyögöm magamban. Tollam végét rágcsálom,
és rátérek a lényegre. – Milyen a kapcsolatod a húgoddal?
Chris megköszörüli a torkát, mielőtt beszélni kezdene. –
Mindig is egyértelmű volt, hogy kettőnk közül én vagyok a szüleink kedvence.
Ennek én nem örültem, láttam, anya hogy lökdösi arrébb Dorie-t és a babáit,
amikor játszani akart. Csúnyán bántak vele, úgyhogy szép lassan eltávolodott
tőlük Dorie, én pedig követtem őt, játszottam, foglalkoztam vele. Mindent
együtt csináltunk és mindent megosztottunk egymással. Szerencsére manapság is
hasonlóképp vagyunk ezzel.
– Mi a véleményed az új munkájáról?
– A magándetektíves heppjéről vagy a konkrét ügyéről szól a
kérdés? – kérdez vissza hunyorogva.
– Előbb erről, aztán arról.
– Korántsem lepődtem meg annyira a magándetektív ötleten,
mint azt Dor gondolta. Az egyetemes sztori óta szinte már vártam a pillanatot,
mikor jelenti ezt be. Az új ügyről pedig… igazából ez az első igazi ügye.
Félek, hogy lelkileg megterheli, bár az egyetem… na mindegy. A lényeg, hogy
eddig kisállatok felkutatására kérték csak föl.
– Te is elmész vele, igaz?
– Még szép. Nem hagyom magára, segítek neki. Elkel a biztos
kéz egy ilyen ügyben – nyújtózkodik, szája elégedett vigyorra húzódik.
– Rendőrként dolgozol, ugye?
– De még mennyire.
Sokáig nem szólunk, aztán ő töri meg a csendet.
– Indulnom kell, Dorie vár. – Felállunk, kitárja izmos
karját és megölel. Megsimogatja a hátam, én pedig nyomok egy csókot az arcára.
– Vigyázzatok magatokra!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése