Nóra rövid éltű szabadsága
Színdarab három felvonásban
I. felvonás
A ház előtt, az utcán sötét van, csak egy gázlámpa ad
gyér fényt. Jobbra-balra sötét üzletek sorakoznak, az utcán kevesen járnak csak,
bérkocsik zötyögnek át az úton. Nóra kabátban, táskával a kezében, arcán
felszabadult mosollyal áll a járdán.
NÓRA Szabadság! Annyi év rabság után… Szabad lettem. (Sóhajt,
behunyja a szemét, arcát az ég felé fordítja, áhítat keríti hatalmába) Szabad
lettem. Végre… önmagam lehetek, önmagamé, a saját magam ura. Nem tartozok
senkihez. Ámde… ki is vagyok én? Honnan kellene tudnom, mikor időm, helyem,
lehetőségem nem volt ezen elgondolkodni? (Félig megfordul, felnéz egykori
lakása ablakaiból áradó fényre) Helmer még nem alszik, csak ül és mereng, minden
bizonnyal nem tudja, mit kellene tennie. Habár soha nem mutatta, hogy szüksége
volna rám, nélkülem mégsem tud mihez kezdeni… (Összeszorítja a száját,
határozottan újra az utca felé fordul) Én viszont elengedem őt, magam
leszek a saját világomnak ura, mostantól mindörökké.
(Nagy levegőt vesz, és homlokegyenest elindul előre, nem
néz se jobbra, se balra; nem veszi észre a balról felé tartó bérkocsit, ami
aztán hatalmas csattanás következtében nekiszalad Nórának. Minden elsötétül,
csak Nóra sikolya hallatszik.)
II. felvonás
Helmer ugyanott ül ugyanúgy, mint amikor és ahogyan Nóra
otthagyta. Bámul maga elé, az ujjai között Nóra gyűrűjét forgatja.
HELMER Csoda… Uram, csodáért könyörgök! Add, hogy ez
a makacs, önfejű, szeszélyes gyermek rájöjjön vétkére, benőjön feje lágya,
képes legyen végre gondolkozni! Add, hogy az én kis Nórácskám visszatérjen! Add
meg nekem ezt a csodát!
Feláll a díványról, tesz pár lépést erre, pár lépést
arra, gondterhelt az arca. Végül az ablakhoz lép, nekitámaszkodik az
ablakkeretnek. A gyűrűt a magasba emeli, ahhoz beszél.
HELMER Hogy megzavarodtál, drága pacsirtám… milyen kegyetlen
szavak hagyták el azt az apró, csókolnivaló kis szájacskádat… (Halkan
dünnyög, csak a bajsza alatt. Megrázza a fejét, majd félrehúzza a függönyt,
lenéz az utcára) No nézd csak! A kis madárka még nem vett erőt magán, még
nem röppent ki az édenkertből, amit ő kalickának nevezett. Tán meggondolja
magát, visszajön? Édes kicsi Nórácskám, légy okos, légy türelmes, ne add át
magad a féktelen viharnak, mely most lelkedben tombol… ez a kényes ügy az apád
pénzével, ez zavarta meg botor fejecskédet… (Csókot nyom a gyűrűre, a
tenyerét az ablaküvegre nyomja. Nórát figyeli, majd felkiált) Idenéz!
Vágyódik vissza a melegbe, a biztonságba. Kint biztos fázik, alig öltött fel
valami melegruhát, csak épp, ami a keze ügyébe került. Kis pacsirtám, gyere
vissza, gyere! Majd én felmelegítlek, a családi melegség újra belebújik kihűlt
lelkedbe. Leülsz a kandalló mellé, lábacskáid a tűz felé dugod, épp csak
annyira, hogy a lángok hője csiklandozza csupasz talpad, de fájdalmat ne érezz…
Na, kis madárkám, szökdécselj vissza ide! (Egyre ingerültebben beszél, ahogy
Nóra lent elfordul tőle. Helmer idegesen szorongatja a gyűrűt és a függönyt)
Nórácskám… ne bolondozz… (Sóhajt és megtapogatja a nyakkendőjét)
Lemegyek és beszélek vele, visszahozom, és… (Hirtelen megakad a beszédben)
Uramisten! (Látja, amint elütik a feleségét, hallja a sikolyát, eltorzul az
arca, a kezéből kiesik a gyűrű) Teremtőm, most segíts! Dajka, dajka, Anna
Marie, hívja Rank doktort, Nóra megsérült! (Kétségbeesetten kiabál, még
Rankot is hívja, amikor őt már nem lehet)
(Lázas rohangálás kezdődik a színen, ajtók
nyitódnak-csukódnak, Anne Marie rohan ki a szobából. Helmer kabát nélkül rohan
ki a színről)
III. felvonás
Fehér szoba, egy kórterem. Egy ágy áll középen, Nóra
fekszik rajta eszméletlenül, álláig húzva a takaró. Az ágy mellett egy
éjjeliszekrény és egy szék áll. A széken Helmer ül, előrehajolva nézi Nórát.
Sötét van, csak egy gyertya ég az éjjeliszekrényen.
HELMER Ó, Nóra, Nóra… Mindig olyan heves és meggondolatlan
voltál. (A hangja halk, fáradt. A hajába túr, majd megcsavarja ujján a
jegygyűrűjét) Azonban vitathatatlan a tény: hatalmas erővel bírsz. Egy
kocsi rohant neked, de te kiálltad az élet próbáját, itt vagy. Zúzódásokkal,
kék-zöld foltokkal, törött csontokkal, de te, édes Nórám, még mindig a földi
világban csapkodsz lekonyuló szárnyaiddal, nem szabadultál el az égbe, hol
végeláthatatlan kékségben bukfencezhetnél bárányfelhők között. Ó, nem! Itt
maradsz velem, édes Nóra… itt, ugye? Mindennap etetlek meleg levessel,
gondoskodom rólad, forróvizes kendőt terítek a nyakadra. (Csókot lehel Nóra
homlokára, de az nem ébred föl rá) Tudod, csodában reménykedtem, ami
visszavezet hozzám. Csodát kívántam, hogy visszatérj hozzám. És… a csoda
megtörtént, itt vagy: de milyen áron! Meghalhattál volna, édes Nóra! A doktor
úr, Rank doktor barátja azt mondotta, élet s halál határmezsgyéjén lebegtél
ideig-óráig, mígnem makacsságod és erősséged győzött. Nem ébredtél föl azóta, de
én tudom: hallasz. Hallasz és érted szavam, és most talán végre megvilágosodsz.
Szeretlek, édes Nórám, és nem fogom hagyni, hogy elragadjon tőlem bármi –
pillanatnyi hevességed, szeszélyed, vagy az élet. Nem, nekünk együtt kell
maradnunk, Nóra. Megteszek mindent, hogy jobban érezd magad. Látom, micsoda
szemfényvesztésnek voltam tanúja: nem vagy gyönge, törékeny kislány már, többet
is bírsz tán, mint én. (Megsimogatja Nóra haját, gyengéden megcirógatja az
arcát) Nekünk nem szabad elválnunk, minden erre utal! Az élet egymásnak
teremtett minket, és egy úton is terelget minket tova, egészen annak végéig. (Előredől,
homlokát az ágy szélének támasztja Nóra karja mellett. Suttog) Meglásd, így
lesz…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése