Lords of Crime ~ 5. fejezet

5. fejezet

– Köszönj az úrnak, kisasszony! – nógatott a mostohaapám, de a hangja csak nehezen tudott kivonni a professzor látványa okozta sokkból.

Hirtelenjében nem tudtam eldönteni, a sírás vagy a nevetés lenne-e az érzéseimet leginkább kifejező reakció.

Remélem, nem egy százéves aggastyánt szereztél, aki a nyálát fogja csorgatni és elalszik miközben beszél, és…

Ne aggódj, nem fogsz csalódni…

A helyzet pozitívuma: nem egy százéves álmos aggastyán simogatta a könyveimet görbe, ráncos ujjakkal.

A helyzet negatívuma: William James Moriarty nézett rám szőke pillák alól vérszínű szemeivel.

Miközben udvarias mosolyt varázsoltam arcomra és pukedliztem, felmértem a lehetőségeket.

Egy: Moriarty ráismer a nemesi ruhába bújt, virágdíszes kisasszonyban a koszos utcafiúra, Ronra, mérges lesz, amiért becsapták, s ezt a gróf jelenlétében a tudtomra adja, aminek a következménye semmi jó.

Kettő: Moriarty felismeri a nevetséges öltözékben feszítő hölgyben a piszkos suhancot, mérges lesz, de nem szól a mostohaapám előtt, megvárja, amíg kettesben maradunk, és akkor szid meg.

Három: Moriartynak feltűnik a hasonlóság a neveletlen, de okos nemeslány és a szegény, de okos falusi fiú között, ellenben nem szól egy szót sem, kíváncsian várja, hogy én leplezzem le magam.

Négy: Moriarty nem észleli a két személy közti hasonlóságot, és én fölöslegesen buktatnám le magam, ha ijedten beismerném a bűnömet.

Az utolsónak volt a legkevesebb esélye, én mégis reménykedve szorítottam csuriba mutató- és középsőujjaim a hátam mögött, amíg berogyasztott térddel bókoltam.

– Üdvözlöm, professzor úr! – mondtam engedelmes hangon. Mivel Ronként alapvetően elszoktam mélyíteni a hangom, ezért nem aggódtam különösebben amiatt, hogy ez fog elárulni – ha lebukok, az másért lesz.

Moriarty szája sarka mosolyra görbült.

– Örülök, hogy látom, kisasszony – mondta kedvesen. – Az apja már sokat mesélt önről.

Az „apja” kifejezést hallva igyekeztem nem fintorogni.

– Remélem, csak jókat – jegyeztem meg. A professzor halk, rövid nevetést hallatott, majd a kezemért nyúlt, hogy csókot hintsen rá.

– Ódákat zengtem ám rólad, Cathykém – mondta szinte dúdolva Dublin, és a vállamra ejtette súlyos markát, amíg Moriarty hideg ajkát a bőrömhöz érintette. Ellenálltam a kísértésnek, hogy rosszallón felmorduljak: Dublin pontosan tudja, mennyire gyűlölöm, amikor Cathynek hív, mert nincs joga így nevezni, anyámon kívül senkinek nem lehet joga hozzá.

– Úgy látom, kegyed nem számított rám – szólalt meg Moriarty, és abból a röpke pillantásból, amit Dublinra vetett, könnyen rájöhettem, hogy a mostohám nem régiben törhetett rá hirtelen kívánságával.

– Nem mondom, kicsit meglepetésként ért a hír, hogy jön – ismertem be. – Sajnálom, ha esetleg…

Dublin nyilván rájött azzal a diónyi méretű agyával, hogy mit akarok mondani, mert gyorsan közbe vágott.

– Gyertek csak az asztalhoz! – Úgy terelgetett minket, mint a bárányokat. A székek előre ki voltak húzva, csöndben helyet foglaltunk a nagyasztal két oldalán, egymással szemközt. Moriarty láthatóan még mindig a könyvtár hatása alatt állt; kíváncsian hordozta végig a pillantását újra meg újra a helyiségen, többször rajtakaptam, hogy a tekintete elidőzik a kandalló párkányára pakolt fényképeken – melyek többnyire rólam és anyámról készültek, miközben feszes, kényelmetlen hölgyi ruhában és napernyővel a kezünkben kellemetlen pózba kényszerítve bámulunk a fényképezőgépbe – és a falon függő festményen – a régi és elég előnytelenül sikerült alkotás Andrew Dublint, a volt feleségét és a fiukat, Firmirt ábrázolta, és személy szerint ez volt a kedvenc portrém a házban, mert mindig jobb kedvre derített, ha ránéztem.

Moriartyt nem szórakoztatta a festmény, de mély érdeklődést mutatott iránta. Amikor feltűnt neki, hogy figyelem, félmosolyra húzta a száját és azt kérdezte:

– Mennyi könyv a magáé, Miss Dublin?

– Threston – javítottam ki ösztönösen, mire bezsebeltem Dublintól egy éles pillantást, Moriartytól pedig egy meglepett szemöldökfelvonást. – De… hívjon csak…

– Az egyszerű kisasszony tökéletesen megfelel – fejezte be elferdítve a mondatom kedves mostohám. Moriarty biccentett. Dublin türelmetlenül az órájára nézett, idegesen toporgott a kandalló előtt, s én rövid időre elmerültem a látványában: roppant mulatságos volt összehasonlítani a mostani alakját az egykorival – az amúgy is előnytelen kép modellje élőben még előnytelenebben festett. Kíváncsian gondoltam arra, vajon Moriarty is ezért nézi-e őt ennyire.

– Mi a baj, papa? – kérdeztem negédes, csöpögős hangon, hogy kicsit bosszantsam a gróf urat, akit látványosan kirázott a hideg a megszólítás hallatán.

– Már itt kellene lennie a szobalánynak a teával – felelt türelmetlenül.

– Ó, én kávét szeretnék – vágtam rá rögtön, de amint elhagyta számat az utolsó hang, már meg is bántam, hogy elkezdtem a mondatot.

– Nem szereti a teát? – érdeklődött Moriarty derűsen. Rápillantottam, de ő nem mutatta jelét semmiféle felvilágosodásnak, viszont én élesen emlékeztem, mit mondtam neki akkor, amikor a Mimózába hívott Ron képemben: ha kaphatok ott kávét, nekem tökéletes.

– Ma nem kívánom – hárítottam.

– Nem fogsz tudni aludni, Cathy – feddett meg Dublin szórakozottan. Az égre emeltem a tekintetem és lazán elnyúltam a székemben. Ahogy kinyújtottam a lábamat, véletlenül belerúgtam Moriarty lábába, de az arca meg sem rezzent, mintha fel sem tűnt volna neki a dolog. Nyeltem egyet, reméltem, hogy ez nem valami trükk vagy bevett szokás arra, hogy nem mutatja ki a reakcióit, mert akkor könnyen lehetek bajban.

Úgy döntöttem, ideje témát váltani.

– Van egy félbehagyott könyvem. Egyébként, innen nem sok kötet az enyém – válaszoltam a korábbi kérdésre. Utólag jutott csak eszembe, s már késő volt visszaszívni, hogy ez sem lehet a tökéletes téma, ugyanis a városban arra is tettem említést, hogy szokásom olvasni.

– A szobájában van egy kisebb könyvtár – tette hozzá savanyúan Dublin, tovább nehezítve a dolgom.

– Látom, szeret olvasni, kisasszony. Remek tulajdonság – dicsért meg Moriarty, figyelmen kívül hagyva a mostohám mogorva grimaszát. Bizonytalanul rámosolyogtam, még mindig nem tudtam biztosan, hogy vajon ő tudja-e a titkomat.

Dublin összecsapta a tenyerét, kizökkentve az aggodalmas gondolkodásból.

– Nem tudom, hol késlekedik az a kutya szolgálólány, de most magatokra hagylak bennetek. Jó szórakozást! Ha bármire szükségetek lenne, csak csöngessetek valakinek, és kiszolgálnak bennetek.

– Köszönjük, gróf uram – mondta tisztelettudón Moriarty, skarláttekintete egészen addig kísérte a mostohaapám, amíg az be nem csukta maga mögött az ajtót.

– Mit fogunk csinálni, professzor? – kérdeztem, hogy megtörjem a lassan kínossá váló csöndet.

– Máris mutatom, kisasszony – mosolygott Moriarty. Az ölébe vette a táskáját, amit már a városban is láttam, s kotorászni kezdett benne. – Remélem, kellemes meglepetést okozok vele.

Egy pillanatra behunytam a szemem, hogy elszámoljak magamban háromig és törhetetlen higgadtságot erőltessek magamra, nehogy újabb hibát vétsek és eláruljam magam. A szoknyám gyűrődéseivel játszottam, amíg a professzor elő nem húzott egy kedvesen ismerős mintájú dobozt.

– Sakk! – szakadt ki belőlem a kiáltás. Az egyik legszeretettebb játékom, habár már hónapok óta nem láttam egyet sem.

– Úgy látom, ismeri a játékot, kisasszony – tette szóvá Moriarty, a mosolya elégedettséget sugallt. Visszanyeltem egy szemtelen „na ne mondja!”-féle felkiáltást, és inkább fényezni kezdtem magam:

– Hogy ismerem-e? Tudja, professzor, a hazámban sokan sakk-királynőnek neveztek ügyességem után.

– A hazájában? – kérdezte Moriarty.

– Amerikában. – Ez a felelet nem vethette rám jobban a gyanú árnyékát, mint a könyvekre vagy a kávéra tett megjegyzésem, a professzor azonban mégis tovább lovagolt a témán.

– Mégpedig az Egyesült Államok északi részéről, ha jól sejtem.

Felvontam a szemöldököm, és figyeltem, ahogy kibontja a fényesre csiszolt fadobozt.

– Hát ezt meg honnan sejti?

– Elárulja, ahogy beszél.

Díszes aprólékossággal faragott figurák bukkantak elő, amiket egyesével megnézegettem, miközben a válaszon törtem a fejem.

– Azt hittem, maga a tudományokhoz ért, nem pedig a nyelvészethez – böktem ki végül.

– Az talán nem volna tudomány?

Legyőzötten megvontam a vállam.

– Bostonból származom.

Erre a professzor tekintete egy pillanatra elfelhősödött, s ha halállal fenyegetnek sem tudtam volna megmondani, mire gondolhat, ami meglehetősen bosszantott, mivelhogy édesanyám tanítása nyomán az emberismeret tudományát igen ügyesen sikerült elsajátítanom.

– Szép hely lehet – mondta végül Moriarty, s pillantása ismét kitisztult. – Az újságban láttam róla rajzokat és fényképeket.

– Ha gondolja, a következő órára kereshetek elő párat jómagam is – udvariaskodtam. Aztán máris fejbe akartam csapni magam: következő óra? Lesz egyáltalán olyan? Próbáltam erről elterelni a figyelmét, de aztán, mint kiderült, nem jártam sikerrel. – Érdeklik a Harvard Egyetem előadótermei?

– A következő órára? – kérdezett vissza a professzor. – A sakkjátszma után megbeszélhetjük az időpontját.

Éreztem, hogy felforrósodik az arcom, s mielőtt ismét valami butaságot mondhattam volna, jött a földre szállt angyal, a megmentőm – az egyébként utálatos és házsártos Lotte, kezében az ezüsttálcán billegő csészékkel és cukortartókkal. Megkérdezte, szükséges-e a jelenléte, de én a lehető legkedvesebb hangomon utasítottam el a mindkettőnk számára elképzelhetetlenül szörnyű ajánlatot.

Miután a német származású időshölgy elhagyta a könyvtárszobát, Moriarty nem nyúlt rögtön a virágmintás porceláncsészéjéért, inkább felrakosgatta a figurákat a táblára, az ő oldalára a feketéket, az enyémre a fehéreket.

– Nem cserélhetnénk színt? – kérdeztem tűzforró kávémat kevergetve.

– Mert a fehér szín a fehérnép kifejezést juttatja eszébe? – érdeklődött a professzor, mire megállt a kezemben a kanál.

– Professzor, kérem, maga arra céloz, hogy feminista vagyok – jelentettem ki, nem vallva be, de nem is utasítva el, hogy egyetértek a mozgalomért dolgozó nőkkel.

– Csupán feltettem egy kérdést – felelt egyszerűen Moriarty, majd megfordította a táblát és előreléptette két fehér gyalogját, megkezdve ezzel teljes földbe tiprását a sakk-királynői címemnek.

Jó harminc percet töltöttünk el játékkal – én alaposan megizzadtam, Moriarty viszont az egészet rezzenetlen arccal ülte végig –, s már indult haza. Udvariasságból elkísértem az ajtóig, habár sok kedvem nem volt hozzá, hogy a kelleténél több időt eltöltsek mellette, akármennyire is tűnt alapvetően rokonszenves alaknak. Siettem a kijárat felé vezető folyosón, nem szerettem volna, ha még egyszer találkozna a gróffal indulása előtt.

Kint már várt rá a kocsija, a bakon ülő fickó intett neki, amikor észrevette, hogy kiléptünk az ajtón a délutánba.

Már a professzor fején ült a fényes cilinder, amikor az úrnak eszébe jutott, hogy meg kellene tárgyalnunk a következő óránk időpontját. Csalódottan adtam neki igazat, pedig reménykedtem benne, hogy majd levél útján tudjuk ezt lebonyolítani.

– Hétfő délután elmarad egy-két órám, esetleg jöhetnék akkor – ajánlotta a professzor, mire azonnal kővé dermedtem.

Tehát tudja.

Nem sikerült időben ráharapnom a nyelvemre, és sajnálatos módon kicsúszott a számon:

– Számomra a kedd délután kedvezőbb lenne, persze, csak ha megfelel a tanár úrnak.

Moriarty halvány mosollyal az arcán bólintott, s én nem tudtam nem arra gondolni, hogy most megbizonyosodhatott a hazugságom felől.

– Megfelel. – Megfogta idegességtől remegő kezemet, és búcsúcsókot nyomott rá. Hátrált két lépést, és még mindig mosolyogva megemelte felém a kalapját. – Nos, kisasszony, hamarosan ismét látjuk egymást. Ne aggódjon, akkor már komolyabb feladványokat fog kapni!

Lords of Crime ~ 4. fejezet

4. fejezet

Andrew Dublin roppant büszke volt magára.

Alig várta, hogy a kislány ideérjen a kertből, és ő közölhesse vele, hogy ma este bizony nem megy lófrálni a városba.

Igazából meglehetősen biztos volt benne, hogy a kicsi nem egyetemi fiúval randevúzgat. Ha így volna, ő még örülne is neki. De nem, Catherine egészen biztosan valami olyasmit csinál, amivel szégyent hozhat a Dublin névre, holott még csak nem is viseli azt.

A kerti padon ülve dohányzott, várta, hogy Catherine-t iderángassa az egyik szolgálólány.

Amikor végre megjelentek, a kislány arca, keze és nyaka merő kosz volt, álláig érő, ízléstelenül fiúsra nyírt haja az ég felé meredezett. Rongyos inget és szoknyát viselt, a talpát nem fedte cipő. Dublin a fogát csikorgatta. Ostoba csitri! Bár itt lenne az anyja, hogy megnevelje…

Idegesen kifújta a füstöt. Az anyja, na persze! Az kéne még! Legalább annyira volt nevelt az is, mint egy állatkertbe való csimpánz…

– Mit akarsz? – kiabált rá már messziről Catherine. Olyan hangja volt, mint az anyjának – mint amilyen az ördögnek lehet.

– Ajándékot kapsz tőlem, apróság – közölte vele Dublin. Catherine nem ült le, ő pedig nem kínálta hellyel. A szolgálólány, aki idekísérte, némán, lehorgasztott fővel állt mögöttük.

– Szent ég, mit vétettem? – fintorgott Catherine.

– Fogalmazok máshogy: alku. Alkut ajánlok. – Dublin most elégedetten figyelte, ahogy Catherine a homlokát ráncolva fürkészi. Most bezzeg nem tud a gondolataiban olvasni!

– Miféle alkut?

– Ami mindkettőnknek jó. – Dublin élvezte, hogy húzhatja a lány idegeit, aki úgy tűnt, menten felrobban. – Nem kell aggódnod tehát.

Catherine az égre emelte a tekintetét, de nem mert ellenkezni. Nagyon helyes.

– Röviden elmondom, kölyök. Ami neked jó: taníttatlak. Ami nekem jó… arra később kitérünk.

A kislány ökölbe szorította az ujjait és toporgott, mint egy ötéves.

– Készülődj össze, nagyjából húsz perced van rendbe szedni magad. Egy professzort hívattam, hogy reáltudományokat tanítson neked.

Catherine megdermedt, vállait hátrahúzta.

– Matematikát fogok tanulni? – kérdezte halkan. A gróf látta, hogy ezernyi különféle, megfoghatatlan érzelem suhan át az arcán, de most kivételesen nem bánta, hogy örömet is okozhat neki.

– Ha rendesen viselkedsz – bólintott, majd idegesen intett a szivarjával. – Na, iparkodj!

 

/*/

 

Valóban hamar érkezett meg Moriarty professzor, egy családi címeres kocsin hajtott be az udvarra. Ugyanazt az elegáns öltönyt viselte, mint délután, hóna alatt aktatáskát hozott.

– Üdvözlöm, gróf úr – köszönt illedelmesen a fiatalember. Az ajtóban álló Dublin elvigyorodott.

– Öröm önt látni, professzor – mondta negédesen. – Fáradjon beljebb, kérem! A lányom már a könyvtárban várja.

Moriarty sugárzó mosollyal az arcán bólintott, felsietett a lépcsőn és hagyta, hogy egy szolgálólány levegye róla a zakóját és felakassza egy fogasra.

– Köszönöm – mondta halkan. Dublin úgy tett, mintha meg sem hallotta volna; nem ismert nemest, aki köszönetet mondott volna valamiért egy alsóbbrendű szolgalónak.

Moriarty csöndesen nézelődött a könyvtárba vezető folyosón, ahol Dublin bemutatta a falon függő aranykeretes festményeknek, a Svájcból hozatott antik óráknak és a kifényesített fenyőbútoroknak.

– Ritka szép gyűjtemény – mondta illedelmesen az ifjú, amikor a gróf megállt a könyvtár ajtaja előtt.

– Tudom – bólintott büszkén Andrew, és megsimogatta az ajtót őrző porcelánkutya fejét. A bátyjáé volt, és mindig irigyelte tőle, de Baron halála után – mint annyi minden mást is – megörökölte.

– Készen áll rá, hogy találkozzon a kicsilányommal? – kérdezte izgatottan, és nagy nehezen megállta, hogy összedörzsölje a tenyerét.

– Alig várom – udvariaskodott Moriarty. Dublin elégedetten vette szemügyre még egyszer a fésült szőke hajat, a tudástól ragyogó vörös szempárt, a karcsú, gyűrűtlen ujjakat.

Hatásvadász módon lökte be az ajtószárnyakat, s eléjük tárult a meleg színekbe öltöztetett könyvtárszoba. A bordó szín uralta a helyiséget: bordó volt a növénymintás perzsaszőnyeg a földön, a vastag függönyök az ablakok előtt, a festett csipketerítő a mahagónifa asztalon. A falakat roskadásig telepakolt könyvespolcok borították, amiket a gróf rendszeresen leporoltatott és amiket sohasem használt. Az ajtótól jobbra egy kerekeken guruló állvány kapott helyet, de az is inkább csak kötelező eleme volt a díszkönyvtárnak. Egyedül Catherine szokta használni – a gróf azt hitte, most is azon fog gubbasztani, de gyanúja nem vált valóra: a kislány nemhogy nem kuporgott az állványon, de mégcsak a helyiségben sem tartózkodott!

– Gyönyörű hely – bókolt Moriarty, aki még mindig mosolyogva nézelődött a helyiségben. Beljebb lépett, érdeklődve kezdte tanulmányozni az ajtótól balra álló polcokat. Dublin nem pillantott rá, a mosoly az arcára fagyott. Hol az ördögben lehet Catherine? Pedig megegyeztek, hogy itt lesz…

– Úgy látszik, a lányom... – Feszülten kezdett mentegetőzni, bár nem tudta, Moriarty figyel-e rá, annyira belemerült a professzor a címek böngészésébe.

Harsány kiáltás – itt vagyok, itt vagyok! – csendült valahonnan távolról, mire Dublin egyszerre idegesen és megkönnyebbülten pördült ki a folyosóra, behajtva az ajtót, hogy Moriarty ne hallja az elkövetkező pár perc fojtott hangon lefolytatandó vitáját.

Catherine mezítláb szaladt feléje a hosszú, süppedős szőnyegen (amit egyébként szintén Baron kúriájából hozattak át), rózsaszín fodros ruhája és rózsaszín rózsákkal teletüzdelt haja lobogott utána.

– Esetleg a professzor megtaníthatna órát olvasni – jegyezte meg vidáman, lihegve a lány, amikor lefékezett Dublin előtt. – Habár őt se látom itt, úgyhogy talán ő sem ért hozzá annyira…

Egy szolgálólány érkezett futva Catherine nyomában, egy pár cipőt lóbált a kezében.

– Kisasszony, kisasszony! – zihálta. A gróf fintorgott, amikor látta, hogy a nő haja kibomlott a kontyból és az arca hogy eltorzul dühében. Mint egy vadállat! Vett egy mély levegőt, nyugalmat erőltetett magára. Nem akart felrobbanni a vendégük előtt. Remélte, hogy Catherine szívélyesebben fog bánni a kisebb Moriartyval, mint a legutóbbi bálon annak bátyjával...

– A professzor tíz perccel előbb érkezett – szűrte a fogai közt, de nem lehetett túl halk, mert válaszhang érkezett a könyvtárból:

– Ugyan, csak öt perccel – helyesbített a professzor. Catherine meg sem hallotta őket, a szolgálólányt legyezgette el és vitatkozott vele.

– Mondtam, hogy ez a cipő kicsi rám, Nora! Vidd innen!

– Olyan randa lesz a talpa, kisasszony, egy úr se fogja feleségül venni – morogta a szolgálólány. Dublin a homlokát dörgölte.

– Még csak az kellene, hogy valaki feleségül vegyen – zúgolódott Catherine. Dublin megragadta a karját, és a szolgálólányhoz fordult.

– Vigye azt a cipőt, és hozzon egy másikat, az isten szerelmére!

A szolgálólány pukedlizett, majd magában dünnyögve távozott. A gróf indult volna vissza a könyvtárba, de Catherine még rávicsorgott és azt sziszegte:

– Remélem, nem egy százéves aggastyánt szereztél, aki a nyálát fogja csorgatni és elalszik miközben beszél, és…

– Ne aggódj, nem fogsz csalódni – nyugtatta Dublin, és meg sem hallva a lány tiltakozását, berángatta a könyvtárba, nem törődve vele, hogy a virágkoszorú vadul imbolyog Catherine fején.

Bent pont úgy találta Moriartyt, ahogy otthagyta. A könyveket nézegette, ujját a díszes gerinceken nyugtatta. Hátulról rásütött a nap, aranyhaja köré glóriát vont, ahogy feléjük fordította a fejét. Meglehet, hogy csak Dublin látta őt egy jótevő angyalnak, amiért a kis Catherine torkára fagyasztotta az Emiliától tanult illetlen megjegyzéseket, mindenesetre abban a pillanatban legszívesebben aranyszobrot állítatott volna neki. Na meg magának is, amiért eszébe jutott, hogy őt hívja ide a kislányhoz.

Elégedetten figyelte, ahogy a professzor is hasonlón reagál a kislányra: kővé dermedve, tágra nyílt szemekkel fürkészte a virágoskertnek öltözött Catherine-t.

Izgatottan paskolta meg a lány hátát, mire egy rózsa kipottyant annak hajzatából. Megköszörülte a torkát, leheletnyit meglökte Catherine-t, majd rászólt:

– Köszönj az úrnak, kisasszony!

Lords of Crime ~ 3. fejezet

3. fejezet 

Péntek délután William az irodája kellemes magányában javította a tanulók dolgozatait. Kint napsütéses jó idő volt, így hát az ablakot nyitva hagyta, hadd áradjon be a friss tavaszi levegő. A szél virágillatot és különböző hangokat hozott a kert felől – hallotta a méhek döngicsélését, az udvaron nevetgélő fiatalok hangját, az énekesmadarak vidám csiripelését. Tökéletes nyugalom szállta meg, ahogy a nyárba forduló természet és a matematika harmóniája összefonódott és magába ölelte őt.

Ez a tökéletes nyugalom egészen addig uralta a világát, amíg valaki otromba módon verni nem kezdte az iroda ajtaját.

– Tessék? – kiáltott ki a kopogónak. Még áthúzott egy rosszul megoldott egyenletet, aztán letette a tollát és megtornáztatta ujjait, miközben érdeklődve figyelte az iroda bejáratát.

Az ajtó nyikorogva nyílt ki és egy alacsony férfi lépett be rajta. William rögtön felismerte: Andrew Dublin gróf volt az, aki megörökölte bátyja uradalmait és rangját. Kinézetre ugyanúgy festett, mint a fivére, csak jóval alacsonyabbra nőtt, de az őszülő pofaszakáll, a kopaszodó fejtető és a pöttömnyi orr mind Baront idézték. Öltönyt és elegáns fekete bőrkabátot viselt; fényesre suvickolt cipőben topogott a küszöbön. A cilinderét fehér kesztyűs kezébe vette, úgy mérte végig a szobát becsmérlő pillantásával.

– Elnézést a zavarásért, Moriarty professzort keresem – szólalt meg rekedtes hangon. William látta rajta, hogy fáradt, napok óta nem aludhatott rendesen.

– Megtalált – tájékoztatta a grófot, és hátradőlt a székében. – Miben segíthetek?

– Andrew Dublin vagyok – mutatkozott be lényegében teljesen fölöslegesen az idősebb férfi. – Mielőtt részvétet nyilvánítana a bátyám miatt, köszönöm, de azt már eleget hallottam.

William oldalra döntötte a fejét, nem válaszolt, várta, hogy a vendége belekezdjen a mondandójába.

– A segítségét szeretném kérni, professzor. Úgy tudom, maga személyes tanácsadóként is dolgozik.

– Jól tudja, uram.

– Megkérdezhetem, miben ad tanácsokat? – Dublin a kezében gyűrögette a fejfedőjét, apró szeme idegesen villant hol az órára, hol Williamre, hol az ablakból nyíló külvilágra.

– Amiben a segítségemet kérik – válaszolt William, megvonva a vállát. Dublin lehajtotta a fejét, összegörnyedt, valahogy úgy eresztett le, mint egy kipukkasztott léggömb.

– Szeretném a segítségét kérni, professzor.

A testtartásából és a hangjából William előre tudta, hogy hazudni fog.

– Igazán?

– Igazán. Hol is kezdjem… – A cilinder az arisztokrata kezében egy elnyűtt kendőre kezdett hasonlítani.

– Talán az elején – tanácsolta William, előrehajolt és összefűzte ujjait az asztalon.

Andrew Dublin nagyot sóhajtott.

– Szükségem lenne a maga zsenialitására.

William megemelte a szemöldökét. A gróf hízeleg neki – nagy kérésről lehet szó.

– Fel szeretném bérelni, mint magántanárt. – Dublin nem nézett William szemébe, lesütötte a tekintetét, az arcán szégyenrózsák gyúltak.

– Van egy szeretett lányom, akinek egészen különleges képességei vannak.

William arra gondolt, hogy micsoda fergeteges véletlen folytán születhetett egy Dublinnek különleges képességű lánya, de ezt inkább nem tette szóvá.

Dublin folytatta.

– Egy zseniális lányom, aki… nagyon közel állt a bácsikájához, Baronhoz. Féléve az anyját is elvesztette, és igen rosszul érzi magát. – Dublin sóhajtott egy nagyot, majd hirtelen a melléhez kapott. Egy pillanatra William azt hitte, az ő szíve is felmondta a szolgálatot, de végül a férfi éktelen harsogásba kezdett: – Kérem, segítsen rajta! Rajong a számtanért, a csillagokért, a növényekért, egy tudós veszett el benne… csak épp a gyász felemészti, és képtelen tanulni, vagy csinálni bármit is. Kérem, Ön az egyetlen ember, akire rábízhatom a lányomat!

William először csak nagyokat pislogott a zavaros hadoválást hallva.

– Én vagyok az egyetlen?

– Senkinek nincsenek ilyen képességei, mint magának – mondta hevesen bólogatva Dublin. – És az én kicsilányom nagyon szeretne tanulni.

– Miért nem megy egyetemre? – kérdezte William. – Úgy tudom, az igazgató úrral jó barátságban áll.

Dublin idegesen összeszorította az ajkait.

– Így van. De Corbish igazgató úr nem veszi fel a lányom, mert fiatal még, de főként azért, mert nő.

– Értem – bólintott William. A gróf előrébb lépett.

– Pedig Catherine annyi mindent tud, olyan sok mindenre lehetne képes! – erősködött tovább. – Segítsen rajtunk, kérem!

William végigsimított ujjbegyével az egyik papírlapon.

– Tehát azt mondja, a hölgy szeretne tanulni?

– Mindennél jobban!

William lehajtott fővel gondolkozott. Az egyetemistái és Ron mellé egy másik tanítvány…?

– Mikor kellene kezdenem?

– Esetleg ma – mondta vállat vonva a gróf, egy fokkal hidegebb hangszínen.

– Ma? – kérdezett vissza meghökkenten William.

– Ahogy hallja.

– Sajnálom, gróf uram, de ma nem megfelelő. A fivéreimmel töltöm az estét – mondta William határozottan. Andrew vett egy nagy levegőt, és a fejébe nyomta a cilinderét.

– Nos, professzor, hadd emlékeztessem rá, hogy ki az úr a vidéken. Sok kellemetlenséget okozhatok magának, ha nem teszi, amire kérem.

Williamet meglepte a hirtelen hangszínváltozás, de legalább bebizonyosodott az is, hogy Andrew nemcsak külsőre hasonlít Baronra.

– Miért nem kezdhetünk mondjuk kedden? – kötötte az ebet a karóhoz csak azért is. Dublin dühösen ráncolta az orrát.

– Catherine miatt – közölte. – Jó lány, okos lány, de az utóbbi időben sokat van távol.

William érezte, hogy szemöldöke ismét felszáguld a homlokán.

Dublin bizalmasan előrehajolt, és halkan hozzátette:

– Attól tartok, tudja, hogy egy egyetemi diák elcsavarta a gyermek naiv fejecskéjét. És egy péntek délután, egy péntek este… amikor nem kell a fiúnak másnapra tanulni…

William bólintott – jól ismerte a diákjait.

– Értem, uram.

– Akkor átírja a ma esti programját, professzor? – vonta kérdőre Dublin gróf. Visszacsapta a fejére a cilinderét, mintha már lezártnak tekintené a beszélgetést. – A kedvünkért!

William megadón nézett farkasszemet vele. Tudta, hogy nincs más lehetősége, mint beleegyezni, de bosszantotta a lekezelő stílus.

– Legyen – mondta erőltetett mosollyal az arcán.

Közben pedig arra gondolt: a Bűn Urának új prédája kiszemelve.

Lords of Crime ~ 1. fejezet

 1. fejezet

A város utcái tömve voltak, a zajos, színes zsibvásárban kocsi, lovas nem férhetett el, az emberek vadul tülekedtek kosaraikkal és táskáikkal. Az egyetemről hazafelé igyekvő William James Moriarty igyekezett minél kevesebb embert meglökni, ahogy a sétapálcáját és aktatáskáját magához ölelve sétált.

Nem is tudta, merre nézzen – a fából ácsolt bódék előtt emberek tolongtak, árusok kiabáltak, utcazenészek énekeltek és hegedültek, a levegő vibrált a különböző hangoktól. Bódító illatok terjengtek a levegőben; egy jósnő standjából tömény füstölőszag áradt, nem sokkal utána egy pulton színes tavaszi virágok bólogattak, a következő utcában pedig már ínycsiklandó illatú mézes süteményt árultak.

Mielőtt örökre elveszhetett volna Durhamben, megállt egy szellősebb sarkon, hogy szemügyre vegye a környezetét, de nem tudta beazonosítani tartózkodási helyét, szüksége volt a bátyja által rajzolt térképére. Ebben a tömegben úgy elkeveredett az eredeti úti céljától, hogy attól tartott, vacsorára sem ér haza, nemhogy az ötórai teára.

A zsebében kotorászott a térkép után és majdnem elejtette a holmiját, amikor egy kaján hang szólt hozzá:

– Nahát, professzor, ennyi idő után sem igazodik ki a városon?

William megfordult, jobbra tőle egy sikátor húzódott – áruraktárnak tűnt, legalábbis telepakolták mindenféle ládával és hordóval, amiken suhanc fiúk foglaltak helyet. A földön elnyűtt pokrócon fafaragások sorakoztak, mögöttük szintén fiúk ültek, összesen hatan voltak a csapatban.

– Nagy itt a kavalkád – válaszolt William halvány mosollyal a kérdezőnek, aki egy hordón ült, vigyorogva nézett őrá. A vonásai enyhén lányosak voltak, valaha fehérszínű inge fekete volt a piszoktól, nadrágjára sár száradt, a májusi napfénytől széleskarimájú sapkával védte arcát. William megítélése szerint munkásfiú lehetett, talán talicskákat tologatott fel-alá egész nap, esetleg a földeken dolgozott.

Szemügyre vette társait is, mind hasonló ruhában feszítettek, mint a pimasz fiatal, gyűrött, sáros, piszkos ingben és nadrágban. Talán új öltözékre gyűjtöttek – a fafaragások mellett kis dobozban pénzérmek gyülekeztek.

A nagyszájú fiú leugrott a hordójáról, kezeit a háta mögé dugta, úgy járta körbe Williamet.

– Ron vagyok. Szívesen kivezetem innen – ajánlotta, szája még mindig fülig ért.

– Aminek meglesz az ára – szólt közbe egy másik suhanc. William már értette a helyzetet: ezek a fiatalok tudják, ki ő, és pénzt szeretnének tőle kunyerálni.

– Ha nem káros dologra költik az összeszedett pénzt, vennék pár faragást – ajánlotta, és rájuk mosolygott. Alig pár évvel voltak nála fiatalabbak, mégis sokkal idősebbnek érezte magát, ahogy a fiúk értetlenül nézte össze.

– Alkoholra, cigarettára, drogra gondol – sorolta Ron félig visszafordulva.

– Ugye lányokra nem? – kérdezte aggodalmasan az egyikük. Ron horkantott és válasz nélkül hagyta a barátját. William közben közelebb lépett, hogy megnézze a kirakatnak csak túlzással nevezhető szőnyeget. Fabábuk, konyhai felszerelések, díszek álltak kipakolva, árcímke nélkül.

– Egy szép tolltartót, amiben elférnek a professzor tollai? – nyújtott William felé egy fadobozt az egyik fiú. A fedelét virágfaragások és holdmotívumok díszítették, néhol színes festékkel emeltek egy-egy részletet. William rábólintott, és a mellényzsebébe dugott tárcáért nyúlt.

– Igazán szép munka – dicsérte meg, mire a fiú büszkén kihúzta magát.

– Ne adja Steve alá a lovat, így is túl büszke magára – jegyezte meg Ron. Steve felhúzta az orrát, mire Ron elnevette magát. – Csak ugratlak, mind tudjuk, hogy zseni vagy!

A szőke Steve mondott egy árat, ami William szerint jóval meghaladta a tolltartó értékét, de azért kifizette nekik, hadd örüljenek.

– Köszönjük! – mondta vidáman Ron, fekete szeme csak úgy csillogott a pénzt látva, a barátai ámuldozva nézegették az aranyérméket. – Amióta az új Dublin gróf kirúgta a Fiatal Hősök Szövetségének a felét, sokkal többe kerül a fenntartásunk.

– Fiatal Hősök Szövetsége? – kérdezte William, és beletuszkolta a bőrtáskájába a tolltartódobozt.

– Plusz pénzért mesélhetek róla – vont vállat Ron, és előreszökkent. – Jöjjön, professzor! Még egy-két érméért regélek a város történelméről is!

William intett a fiúknak – akik nem néztek rá, még mindig mohón számolgatták a pénzüket –, majd követte a heves suhancot a fullasztó tömegbe.

– Igazán könnyű itt elkeveredni – mondta Ron, és a zsebébe süllyesztette kezeit. Mosolyogva köszöntött egy tollas kalapot viselő öreghölgyet, udvariasan meghajolt egy madarakat áruló bácsi felé.

– Mire fel ez a nagy ünneplés? – kérdezte William, és megigazította a karján átvetett zakóját meg a táskáját, igyekezve úgy igazítani a holmiját, nehogy zsebtolvajok nézzék ki őt maguknak.

Ron megrántotta a vállát, és hátat fordított a menetiránynak, hogy Williammel szembe nézhessen.

– Tudja, Dublin gróf meghalt és… – A mondat félbeszakadt, a fiú szeme mohón villant meg. – Hát még szép, hogy tudja! Hiszen ott volt. Miként történt? A városba csak azok a mendemondák jutottak el, hogy az urat megmérgezték, valóban így volt? Meséljen, professzor! És elengedem a várostörténetért járó pluszpénzt.

William könnyedén válaszolt:

– A gróf szívrohamot kapott, nem vette be a gyógyszerét.

– Sokat szenvedett?

– Hamar kilehelte a lelkét.

Ron nemtörődöm módon rántotta meg ismét a vállait.

– Mondanám, hogy kár, de akkor lehet, hogy a Pokolra kerülnék. Tudja, rossz ember volt a gróf. Hallotta, mit tett Mr. és Mrs. Burton gyermekével?

William bólintott. A fiatal házaspárra gondolt, akiknek utoljára segített a fivéreivel.

– Szörnyű történet.

– Az bizony – helyeselt Ron. A vállával most Williamét célozta meg, finoman meglökte és széles vigyort vetett rá. A fiatal matematikus megfigyelte, hogy a fogai ápoltak, fehérek és hibátlanok, amik feltűnően eltértek a fiú alapvetően szegényes és koszos megjelenésétől. – Professzor úr, ha én kérnék segítséget a gyermekemért, maga ugye segítene?

– Van gyermeke? – vonta föl a szemöldökét William.

– Dehogy van. – Ron oldalra táncolt, megnézett egy árusstandot, William követte, nehogy szem elől tévessze. A színes ponyva alatt a kirakatban könyvek álltak, hátul egy tábla hirdette, hogy a Durhami könyvtáré a hely, de a könyvtáros nem volt sehol.

– Semmi új – állapította meg a fiú.

– Szeret olvasni? – érdeklődött William. Hátulról egy szamarat vezető férfi meglökte, neki kellett támaszkodnia a pultnak. Ron megszidta a fickót helyette is, mire az csak mordult egyet és folytatta útját szembe az áramlattal.

– Csak ami jó – válaszolta Ron, s tovább indult a zsúfolt utcán. Hátrasandított, és kíváncsiskodásba kezdett: – Mondja, maga tényleg tizenévesen végezte el az egyetemet?

William péksütemény illatát érezte; már nem volt messze az út, amiről a birtok felé vezető földútra lehet kanyarodni.

– Így történt – bólintott William. Kikerült egy ruhákkal és kendőkkel teli dézsát cipelő nőt, emiatt egy pillanatra szem elől vesztette Ront, de aztán beleütközött a következő lépésnél. Elnézést kért, de a fiú rá sem hederített, inkább tovább faggatódzott.

– És valóban huszonegyévesen lett professzor?

 William felé emelte az arcát, barna, selymesnek tűnő tincsei egyenetlenre vágva követték az álla vonalát.

– Igen, akkor kaptam az első tanári állásomat egy londoni iskolában – bólintott. Eltöprengve figyelte segítőjét, még a léptét is majdnem elvétette.

Ron elmosolyodott, Williamben pedig ekkor megszólalt a vészcsengő – a fiú ajka túl lágy ívű volt.

– Gratulálok, legyőzte Galileo Galileit. Ő huszonnégy évesen kezdett tanítani.

William oldalra döntötte a fejét, Ron viszont elfordult. A nyakát hiába borította több réteg kosz, látszott rajta, hogy természetesen karcsú – a hattyúnyak kifejezés tökéletes ábrázolása.

– Galilei? Még nem hasonlítottak hozzá.

– Én sem hasonlítom. Azt mondtam, hogy jobb nála.

– Tanult lehet, ha ennyi mindent tud egy neves csillagászról – jegyezte meg William. Két mellette elrohanó kislány majdnem felborította, de végül sikerült megőriznie az egyensúlyát, csak a sétapálcája esett ki a kezéből. Ron rögtön előkapta kezeit a zsebéből, lehajolt és felvette a pálcát. William elégedetten bólintott, ahogy meglátta Ron apró kezeit.

– Köszönöm – mondta. Ron megvonta a vállát, ökleit újból elnyelték a nadrág zsebei.

– Semmiség. Egyébként érdekel a csillagászat. Meg a matematika is. Ha lenne elég pénzem, egyetemre is mennék. Csak hát… nincs.

– Erre gyűjt a Fiatal Hősök Szövetsége? – kérdezte William. Ron felékapta a fejét. Közeledtek a falu széléhez, a folyó ott kúszott előttük, a víz csobogása versenyre kélt a zsibvásár zajaival.

– Egyetemre? Nem. Közösen gyűjtünk, és mindenki kap belőle részt. Ki erre, ki arra gyűjtöget.

– Értem – biccentett William. Az utolsó házak vonalában megálltak, és Ron kibökte, amit William szerint egész végig meg akart kérdezni:

– Nem tanítana, professzor? Kérem, okos vagyok, csak épp szegény. Ön az egyetlen reményem!

A professzort egy kicsit meglepte a kirohanás, s felhúzta a szemöldökét.

– Fizetek magának, ha gondolja – folytatta kicsit visszafogottabban Ron. – Vagy dolgozok a birtokán, vagy viszem ide-oda kocsival, javítom a dolgozatait, vagy…

William érezte, hogy mosolyra húzódik a szája, ahogy a lesütött szemű fiút nézte.

– Becsülöm a tudásvágyat, Ron – mondta. – Szívesen segítek.

– Tényleg? – A fiú felemelte a fejét, szemei tágra nyíltak. – Komolyan mondja?

– Maga szerint viccelődnék ilyen helyzetben? – kérdezett vissza William oldalra biccentve a fejét.

– Remélem, hogy nem – bólintott Ron. – Mikor érne rá, professzor?

– A következő hétfőn az utolsó órám elmarad – ajánlotta William. – Tizennégy órakor találkozzunk a Mimóza Teaházban?

Ron ezúttal szégyenlősen vonta meg a vállát, a mozdulat felettébb nőiesre sikeredett.

– Ha kaphatok ott kávét, nekem tökéletes. – Előrelépett, megemelte az állát és William szemébe nézett. – Nagyon szépen köszönöm, professzor. Ígérem, hogy nem okozok csalódást!

– Tudom, hogy nem fog – mondta William. A zsebébe nyúlt, pénzt vett elő, az érméket Ronnak nyújtotta. A fiú a tenyerét tartotta, vékony ujjait rázárta az aranytallérokra. William rámosolygott. – Köszönöm, Ron, hogy kisegített. Remélem, legközelebb egy kis várostörténet is belefér!

Nem várta meg a fiú válaszát, hátat fordított neki és a gondolataiba merülve elindult a hazafelé vezető földúton.