Hóvári Nives ~ Hóvár Vége

Kiskoromban (na jó, most is) imádtam Tea Stilton A Fantázia Birodalmának hercegnői című sorozatát, de a leginkább a grafikáját - és amikor kitaláltam ezt a történetet, a kis Nivest a nevét és a kinézetét is ebből a könyvből kölcsönöztem, habár egészen más életkörülmények közé és egészen más világba csöppentettem itt, Hóvárban.

Hóvár Vége ~ 1. rész

1. rész

A támadás előszele

Hóvári James a zsebébe gyűrte a nagyvonalakban megrajzolt térképet, magára kanyarította köpenyét, és kiállt az ablakba. A falon függő, jégből faragott óra háromnegyed tizenkettőt mutatott – épp elég ideje maradt Jamesnek és a húgának, hogy kiérjenek az erdőbe.

James kimászott az ablakba. Vett egy mély levegőt, kiélvezte az éjszaka hűvösét. A Hold ezüstös fénnyel világított rá, a csillagok apró aranypettyekként ragyogtak. A fenyőerdő hátborzongatóan festett, mindent vastagon beborított a hó. James összehúzta a szemét: rendben, azon a fatörzsön ott van még a kékkel festett hópehelyük.

Nives szobája egy emelettel volt Jamesé alatt. Mivel a szüleik és a szobáikat őrző őrök egészen biztosan nem támogatták az éjszakai kalandot, kénytelen volt kastélyon kívüli utat keresni és bejárni a húgához.

Felállt, belekapaszkodott az ablakkeretbe. Vastag kesztyűjét nem kezdte ki a hideg, viszont az arcát annál inkább. Hozzászokott élete elmúlt tizenegy évében, de azért mindig vágyakozott egy kis napsütés, szavannák és homokos tengerpartok után.

Hóvárat hatalmas kövekből építették, és mivel a nagyanyjuk mestere volt a télnek, rengeteg jégfaragvány díszítette a falakat. James most ezekbe kapaszkodva rugaszkodott el a párkányról, és szorosan a csúszós, érces falnak lapulva nekiállt lesiklani egy emeletet.

Ha ő is örökölte volna Elza mama erejét… hát akkor most nem félne annyira, hogy lezuhan az irdatlan mélységbe. De mivel őt az adottságai és életkora miatt anyjuk nővére, Christabel néni kezdte el tanítani, csak a sötétben való repülésre számíthatott – volna, ugyanis ami azt illeti, nem éppen brillírozott repülés terén.

Mire leért a húga erkélyére, a hideg ellenére is csatakosra izzadta magát. Szerencsére bent lobogott a kandallóban a tűz, James rögtön meg is rohamozta az előtte álló karosszéket. Felkapta belőle a díszpárnát, és a húgához vágta.

– Ehh… – hallatszott a párnába fojtott válasz.

– Nives – suttogta James –, lemaradunk!

– Jaj.

James hamar belátta, hogy távolról nem fog sikerrel járni, így kénytelen-kelletlen otthagyta a meleget árasztó kandallót, és a testvére ágyához ment.

– Gyere, Nives! Jéghold; emlékszel?

A jéghold szóra a kislány egyből megébredt.

– Jéghold – ismételte, és lassan kinyitotta jégkék szemét. James néha sajnálta, hogy neki anyjuk barna szembogara jutott, de hát ilyen az élet. A kislány felült, szőke haja hatalmas kusza szénakazalban állt össze a feje tetején. James most örült, hogy neki rövid, sima barna haja van, ami nem viselkedik ilyen rendetlenül.

– Fel vagyok öltözve – állapította meg Nives. James levette az ágy mellett álló fogasról a húga köpenyét, és átnyújtotta neki.

– Hercegnő – bókolt szórakozottan. – Néha komolyan azt lehet hinni, hogy mormota vagy. Talán még náluk is mélyebben tudsz aludni.

– A mormoták alusznak téli álmot, igaz? – kérdezte Nives, és a köpeny után bundás cipőjét vette föl. James türelmetlenül dobolt a lábával, és visszatért a hideget beeresztő ablakhoz. Lehúzta kesztyűit remegő kezéről.

– Igen, alusznak – mondta, kiemelve húga tudatlan szójárását. A kislánynak nem tűnt fel a gúny.

– Egészen biztosan? – pislogott inkább.

– Igen – bólintott James idegesen. – De most tényleg ez a legfontosabb, kicsike? Gyere, el fogunk késni.

Nives egy pillanatig nem válaszolt, csak bambán bámult az ablakra, amihez lassú léptekkel közeledett.

– James…

– Igen? – A fiú a száját harapdálta. Mindjárt komoly varázslatot kell elvégeznie, erre Nives pont most kezdi el bosszantani. Annyira jellemző!

– Jamie, én azt hiszem, tegnap láttam egy mormotát az erdőben – mondta a kislány halkan.

– Az nem lehet – ráncolta a homlokát James. – Biztosan összekeverted valamilyen másik állattal. – Megvonta a vállát, és megropogtatta az ujjait. Szörnyű hangja volt, de kellett a feszültséglevezetés. – De most már tényleg gyere, Nives, ha nem akarod lekésni a jégholdat – sürgette tovább a húgát, aki lábujjhegyen odasietett hozzá.

Izgatottan pislogott, úgy tűnt, elfelejtette a mormotákat. James ezt örömmel vette tudomásul.

– Ugye repülünk, James, ugye repülünk?

– Hát, ha szeretnéd… – James igyekezett nagyon magabiztosnak tűnni. Bár elég sokszor csinálta meg ezt a varázslatot kétéves tanoncsága alatt (igazából ezt végezte el és gyakorolta legtöbbször), mégis idegessé tette a tudat, hogy a húga testi épsége van a kezében. Elvégre szörnyen magasan van ez a szoba is, és ha valami félresikerül…

Megrázta a fejét. Mit tanított neki Christabel néni? Hát nem azt, hogy nincs lehetetlen?

James felmászott a párkányra, és maga mellé húzta Nivest.

– Nos, mint a Sötétség Mágusa…

– A Sötétség ifjú Mágusa – kotyogott közbe Nives, és türelmetlenül, mintha nem rá kellett volna várni ezidáig, kihajolt a konkrét semmifelé és lebámult a mélységbe. James elkapta a vállánál fogva, mielőtt egy erősebb szélroham felkaphatná.

– Arra gondoltam, átváltoztathatnálak madárrá. Meg magamat is – összegezte gyorsan a tervet. – Mit szólsz?

Nives megvonta a vállát.

– Hát ha azt mondod, ifjú mágusként ezt tudod a legtökéletesebben varázsolni, én hiszek neked.

– Christabel néni ezt a varázslatot találta a legfontosabbnak. Az átváltoztatást – magyarázta James, talán csakhogy kicsit húzza az időt. Fújtatott, összedörzsölte a tenyerét. Menni fog, biztatta magát.

– Menni fog a repülés azonnal? – érdeklődött Nives.

– Amikor én repültem először, ösztönösen éreztem, hogy hogyan kell.

– Pompás – nyugtázta Nives. – Akkor mehetünk már? – hajolt ki újból.

– Csitt már! – szólt rá James. A húga a szemét forgatta, aztán széttárta a karjait. James az arcára simította szárnnyá formált kezeit.

– Sólyom vagy, én tudom! – mondta a varázserejű szavakat. A kis szőke hercegnő helyett egy kis feketerigó ugrált a párkányon. James elhúzta a száját. Nem épp sólyom, de legalább madár. Az alkarjára vette az apróságot.

– Remélem, nem fogsz megfagyni – jegyezte meg. Nives csipogott, és megcsipkedte James ujjait. Felröppent, és körözött kicsit a testvére feje fölött. A fiú bólintott.

– Én is megyek.

Lehunyta a szemét, és erősen arra koncentrált, hogy karjai szárnyakká válnak, szája helyére csőr nő, a lábai karmokban végződnek és puha tollak fedik a testék.

Tíz másodpercnyi tömény bizsergés után a mutatvány sikerült, bár James gyanította, hogy ő sem sólyomként álldogál a párkányon. Ha lett volna válla, megrántotta volna (hiába intette tőle etikettmániás apja). Kitárta hát szárnyait, és elrugaszkodott a kőről. Nives fekete gombszemekkel bámult rá, és türelmetlenül csipogott.

A levegő konkrétan felkapta Jameset, befurakodott a szárnyai alá és a hátára kapta. Nives boldog rikácsolással követte, hevesen verdesett kis szárnyacskáival.

Elrepültek a várkert, a várárok, egy kisebb mező fölött, majd elérkezett a fenyves. A fák ijesztően is festhettek volna, ahogy az ég felé törtek hegyes és lompos ágaikkal, de James itt nőtt föl, és szerette a helyet.

Egy puha hóbuckában landoltak, a földet érés nem sikerült olyan fényesen, mint a felszállás. Nem esett semmi bajuk, és James a visszaváltozást is ügyesen bonyolította le. Nives izgatottan tapsikolt kesztyűtlen kezeivel, ujjai körül jégszikrák pattogtak.

– Indulás! – szólt James, és a húgát maga után vezetve, a térképét lesve kereste a megfelelő helyre vezető ösvényt. Csöndben, az erdő neszeit hallgatva haladtak előre, közben fel-fellestek az égre, ahol a Holdat már kezdte körbelengeni egy halvány kék fény. A levegő is kezdett egyre jobban lehűlni.

Mire elértek a kedvenc sziklájukig, James szája reszketett a hidegtől, de csak menetelt tovább. A hatalmas követ puha moha borította; egy kis tisztáson állt, őrként a mögötte húzódó mélységes mély résen.

Nives felnézett az égre.

– Mindjárt kezdődik!

Szaladni kezdett, s amikor a sziklához ért, széttárta a karját, átölelte öreg barátjukat. Nives egészen apró kora óta hitt benne, hogy az arandelle-i kőtrollok rokona, hiába cáfolt rá minden körülmény.

James már nem is szólt rá, hogy ne ölelgessen egy élettelen követ.

– A hátadra mászunk, rendben? – gügyögte Nives a sziklának. – És építünk egy kis jégkilátót!

James segített felmászni a húgának, utána a kislány maga mellé húzta őt.

– Kapaszkodj, most én villogok a varázserőmmel – fuvolázta Nives, és már emelte is a magasba fehér kezecskéit. Csuklóját behajtotta, ujjaival zongorázott a levegőben, mire vastag jégréteg vonta be a sziklát. Egyre vastagodott és nőt, James pedig feladva büszkeségét megmarkolta húga vállát, ahogy emelkedésbe kezdtek. Nives precízen emelte őket a magasba – bonyolult kézmozdulatokkal lépcsőt és korlátot varázsolt maguknak. James már csak egy kis önkiszolgáló vacsorás bódét hiányolt.

– Gratulálok! – mondta elismerően, de a bűbájnak még nem volt vége: Nives hóbuckákat is alkotott maguknak, hogy legyen mire ülniük.

– Bizseregnek az ujjaim – rázogatta a kezét a kislány, majd helyet foglalt. James rámosolygott, és leült mellé. Belesüppedt a hóba, szerencsére a köpenye vastag volt és melegítette.

– Nézd, Nives! – mutatott az égre James. – Elkezdődött a jéghold!

A kislány ábrándosan sóhajtott. A Hold ezüstszínét fokozatosan elnyelte a kék egyszerre halvány és erős árnyalata. Az égitest körüli csillagok fehérre változták, fényükkel elkápráztatták a gyerekeket. Olyan érzésük volt, mintha kék dunyhát borítottak volna a világra: minden kékes fényben játszott. A hó fehérje jégkékbe fordult. A fák már nem zöldek voltak, hanem azúrszínűek, törzsük és ágaik királykékek lettek.

– James – rángatta meg bátyja köpenyét Nives, kizökkentve őt a nagy ámulás-bámulásból. A kislány előremutatott. – Azok a fák… nem kékek.

James arra nézett. Valóban, néhány fa nem vált kékké, megmaradt az átlagos kinézeténél. Ha ez nem lett volna elég különös, még rátett egy lapáttal, hogy szélcsendben is izegtek-mozogtak az ágai, de még a gyökerei is.

James összevonta a szemöldökét. Nem kellett kristálytisztán emlékeznie a legutolsó varázsóra minden elhangzott szavára – az óra címe egyébként: Hogy lehet felismerni egy átváltozott varázslót? volt –, így is tudta, hogy nagy a baj.

– James! – Nives hangja rémülten csendült.

– Mi az? – pördült meg a fiú.

– Ott… Mögötted! – kiáltotta Nives, és meglendítette a karját, hogy jégfalat varázsoljon maguk elé. Süvítő hang hallatszott, aztán egy koppanás – egy nyílvessző pattant le a mágikus pajzsról. James kikémlelt a védelem mögül. Testes alakokat látott a kék és a nem kék fák között; fedezékből fedezékbe ugráltak, közben nyilakat lőttek feléjük. Christabel néni szerint minden varázsló képes irányítani a vizet – James azonban sehogy sem boldogult a fagyott vízzel. Ellenben Nives harciasan lövöldözött hógolyókat és jégcsapokat a szélrózsa minden irányába. James tudta, hogy pánikol a húga, és csak véletlenszerűen támadja az ellenséges fákat és embereket.

Az ajkába harapott. Volt egy bűbáj, ami egész jól ment neki a nagynénje szerint; legalábbis a Jelenj meg, Tűnj el! című óra után alaposan megdicsérte. Most egyik fát a másik után változtatta láthatatlanná, amiknek az idegenek hangos puffanások és durva káromkodások kíséretében neki is szaladtak.

Nives kezdett lenyugodni, és James szerint pompásan teljesített, csak ámulni tudott az ügyességén: a jégcsapok és hógolyók elmaradtak, viszont a lány egyetlen intésére jégburok zárult egy ember köré, a másiknak a lábait fagyasztotta a földhöz, a harmadik kardját kicsapta a kezéből.

Egy dologra azonban egyikük sem figyelt fel időben. A hátuk mögötti ártalmatlannak tűnő fákról kiderült, hogy egyáltalán nem azok: földből kiálló gyökereiket súlyos léptekre használva közelítettek feléjük.

Az egyik fenyő ága kinyúlt, elkapta Nives derekát. James rácsapott az ágra a kezével, és megpróbálta elporlasztani a fát, valahogy úgy, ahogy Christabel néni változtatott egyszer porrá egy botot. Sajnálatos módon neki nem sikerült olyan fényesen, mint a nénikéjének. A gonosz faág húzni kezdte a vadul csapkodó és kiáltozó Nivest; James hiába kapott utána, elvesztette az egyensúlyát, és a húga által varázsolt jégkorlátnak tántorodott. Recsegés-ropogást hallott, a következő pillanatban pedig arra lett figyelmes, hogy nincs se talaj, se jég a talpa alatt.

A szakadék nagyon mély volt. James másodpercekig zuhant, mire a teste reagált a történésekre. Kapálózni kezdett, és megpróbált úgy mozdulni, ahogy Christabel néni tanította repülésórán. Térdeit behajlította, a fejét megemelte, hogy fölfelé szálljon, a karjait széttárta, hogy egyensúlyozzon velük. Rövid idő után abbamaradt a sebes zuhanás, James lebegett. A biztonság kedvéért megkapaszkodott egy kiálló sziklában, és felhúzta magát a vékony peremre. Hanyatt feküdt, köhögött és próbálta visszanyerni a lélegzetét.

A húgomat elfogták…

Muszáj volt mély levegőket vennie, hogy értelmezze a gondolatait és a történteket.

Hóvárat megtámadták – hogy kik, az James számára rejtély maradt. Annyit tudott csak, hogy ki kell szabadítania a húgát, akárkik ejtették is foglyul.

Előhúzta az övéből a kését, amit nem is olyan régen Christabel nénitől kapott. Az asszony azt mondta, varázsereje van. Hortensia Pollimon barátnőm készítette, márpedig ő a fémek mestere. Jamesnek csak halvány fogalma volt arról, ki az a Hortensia Pollimon, de remélte, hogy valóban kitűnő pengét készített. Értékelte volna, ha valami varázslatot is csempészett volna bele, de ez csak akkor derülhetett ki, ha használja.

Felült, majd talpraállt, megfeszítette az izmait. Felszálláshoz készülődött. Amikor újra a levegőt szelte, nem érezte a hideget, sem a testében lüktető fájdalmat.

Mielőtt kiért volna a szakadékból, összeszorította a szemét, és elképzelte, hogy láthatatlan. A teste bizsergett, ahogy megtörtént a varázslat.

A támadók eltűntek a környékről; a távolban viszont tűz lobogott. James izzadt tenyerével erősen rámarkolt a tőrje markolatára.

Készen állt rá, hogy akár az életét áldozva is kimentse a húgát a gonoszok kezei közül.

/*/

 Alvar, a jegesalföldi zsoldoskatonák vezére volt. Tűfenyves ura, Rodal utasítására került ellentétbe a hóváriakkal, egyébként semmi baja nem volt velük, még tisztelte is őket. Ez a kislány is, akit elfogtak, tökéletes példája a hóváriaknak: okos, bátor és erős, mint a bivaly. Persze a lányka még annyira nem erős, mint egy bivaly, de egy kilencéveshez képest nagy ereje van. És nemcsak fizikailag – két embere is lesántult a jégvarázslatai miatt. A kislányt kénytelenek voltak leütni, hogy ne pattogjon annyit, így most ott hevert a hóban, köpenyét gondosan ráterítették, csak egy nagy kupac szőttesanyag látszott ki a földből.

Alvart nagyot sóhajtott. Parancsba kapták Rodaltól, hogy mindenkit, akit találnak, öljenek meg, de nem volt szíve végezni ezzel a tökmaggal. Eszébe jutott, hogy hazavihetné Oswald királynak. Jobban mondva annak a lányának, Fridának, hogy legyen egy barátnője. A lányok szeretik, ha tudnak valakivel csacsogni és játszani.

Megrázta a fejét.

Az egyik embere, Erasmus, aki eddig megállás nélkül a kis csöppséget bámulta, megszólalt.

– Mi legyen vele?

Alvar látta rajta, hogy az ő gondolatai is Rodal kegyetlen parancsa körül forognak. Ő maga még egyszer végigfuttatta fejben a terveket, aztán döntött.

– Elvisszük magunkkal. Nem ölünk gyereket.

Erasmus megnyugodva bólintott, és nekidöntötte a hátát egy kék fának. Fölnézett az égre, ahol még mindig szórta kísérteties kék fényét a Hold.

– Bámulatos. Megértem, hogy a kölykök meg akarták nézni.

Alvar egyetértőn hümmögött. Nem volt kedve beszélni, arra gondolt, hány embert kell még megölniük az éjszaka folyamán. Valószínűleg ennek a szerencsétlen kisgyermeknek a családja is odaveszik, akárcsak az a vele lévő fiú, aki lezuhant a szurdokba.

Az őrük, Sigurd kocogott oda hozzájuk, a talpa alatt hangosan ropogott a hó.

– Alvar!

– Mondd.

– Rodal küldött, azt mondta, készüljünk a támadásra.

A zsoldosok rögtön szedelődzködni kezdtek, magukra szíjazták fegyvereiket és pajzsaikat. A hangos recsegést-kopogást követően kislány mocorogni kezdett a ruhakupac alatt, megfordult, szőke haja, porcelánbaba arca kivillant a takarók alól. Sigurd felhördült, amikor megpillantotta.

– Alvar! Mit keres itt Hóvár hercegnője?

Alvar nem hitt a fülének.

– Hogy mondod?

Sigurd vádaskodva mutatott a kislányra. A többiek öltözködés közben figyeltek minden szavukra

– Ez Rodal unokahúga, Alvar. Az öccsének, Eugene-nak a gyermeke. Ha jól emlékszem, a neve Hóvári Nives.

Alvar kifújta a levegőt. Ez nem lehet igaz.

– Ébredezik – jegyezte meg Erasmus, és megigazgatta a fején a sisakját. Alvar odament a kislányhoz, aki nagyokat pislogva nézett körbe a bundák alól. A szája elnyílt csodálkozásában, nyilván nem tudta, hol lehet.

Összepréselte a száját, és segítségkérőn nézett Sigurdra, aki csak a vállát vonogatta.

– Nem éppen úri szállást adtál neki, viseld a következményeit!

Alvar meg akarta ütni, de akkor hangos kiáltás kíséretében felült a kislány, ő pedig védekezőn maga elé rántotta a pajzsát.

/*/

Nives döbbenten nézett ki egy nagy kupac bunda alól. Mégis hol az ördögben vagyok? Akiket látott, egyáltalán nem voltak ismerősek a számára: csupa fonott szakáll és haj, szarvas sisakok, hatalmas kerek pajzsok, csatabárdok, lándzsák… halvány sejtés ébredt benne, hogy kik lehetnek, de a feje annyira sajgott, hogy nem tudott rendesen gondolkozni.

Megérintette a feje búbját: jókora pukli éktelenkedett rajta.

Hirtelen minden eszébe jutott – hogy a testvére hogyan zuhant a szeme láttára a mély szakadékba, hogy hogyan szakították őt le a fenyőfák a jégkilátójáról, hogy hogyan dobták a sisakos katonák elé a hóba, majd ezután hogyan igyekezett sikertelenül szabadulni a nagydarab férfiak fogságából…

Most körülötte a férfiak készülődtek valahova: fémcsikorgást hallott, az idegenek fegyvereket és pajzsokat szíjaztak magukra. Harcba indultak.

Kettő közülük, egy szőke meg egy barna copfos felé indult. Nives idegesen felült, maga elé emelte a kezeit, hogy jégcsapokkal szórhassa meg a közeledőket.

A kezét azonban vastag szőrmekesztyűkkel fedték be, a csuklójára szíjazták az anyagokat. A fogával próbálta szétfűzni a kapcsokat, de erős karok ragadták meg a vállánál fogva, aztán a kezeit a háta mögé szorították.

– Hé! – kiáltott fel, de nem ért vele semmit.

– Úgysem tudsz megszökni, fölösleges próbálkoznod – közölte vele a szőke copfos. Mély, dörmögő hangon szólt, Nives remegni kezdett tőle.

– Hol van a bátyám? – kérdezte, és igyekezett elnyomni magában a reszketve ébredező félelmet.

– Meghalt.

– Hazudsz – vágta rá. Ha valóban így lenne…ha James valóban meghalt volna, azt éreznie kellett volna.

Az ajkába harapott, hogy visszafojtsa a kitörni vágyó kétségbeesett zokogást.

– Induljatok, majd megyek utánatok – mondta a szőke a társainak, miközben egy kötéllel összekötötte Nives csuklóját. – Mindent csináljatok a megbeszéltek szerint, rendben? És akkor nem lesz semmi baj.

– Ki vagy te? – kérdezte a lány gyanakodva. A férfi arcát durva vonások alkották, ajka húsos volt, szeme halványzöld. Akárcsak a hangja, a termete is egy medvéhez volt leginkább hasonlítható; vállai szélesek, karjai izmosak voltak. Bőrpáncél fedte felsőtestét, a hátán pajzs lógott, övén különböző méretű balták függtek.

– Alvar, Jegesalföldi Oswald udvarából.

Nives elfojtotta a nyögését. Jegesalföld?!

A jegesalföldi katonák – nyilván zsoldosok – trappolva otthagyták a tábort, csak a szőke copfos Alvar és egy fekete hajú férfi maradt ott.

Alvar megköszörülte a torkát.

– A családod nem éli túl az éjszakát – tájékoztatta a lányt. – Neked is meg kellene halnod, Rodal holtan akar látni. Nem fogunk megölni, inkább elviszünk Oswaldhoz.

Nives szeme tágra nyílt. Megrángatta a kezét – muszáj kiszabadítani magát, hogy megmenthesse a családját. Talán elég csak fellőnie egy jégkristályt az égbe, az figyelmeztetné a vár lakóit…

– Jó ideig eszméletlen voltál – mondta Alvar. – Tűfenyves katonái rég feldúlták a várba vezető utat.

– Őrült vagy, ha azt hiszed, hogy a családomat bárki is meg tudja ölni.

– Vállaljuk az őrültséget – fújtatott a fekete copfos. Alvar vállára csapott. – Most már mennünk kell, ha el akarjuk kerülni Rodalt…

– Nem mentek sehova! – Egy mély hang harsant a fák közül, Nives összerezzent a rémülettől. Mi az ördögöt művel James?

/*/ 

Jamesnek fogalma sem volt arról, mit csinál. Egy bűbáj segítségével varázsolta mélyre és rekedtre a hangját, de annyira lemerítette a mágia, hogy inkább hagyta a fenébe.

Nives mögé kell lopakodnia, hogy ott átváltoztassa kisállattá vagy láthatatlanná. A késére pillantott, de nem gondolta, hogy lenne annyira éles a pengéje, hogy átszakítsa a zsoldosok bőrmellényét.

A húga tágra nyílt szemekkel fürkészte az erdőt, kereste őt, de nem láthatta, hogy a fákon bujkál. James viszont látta, hogy a kezeit összekötözték – tehát nem tudott varázsolni. Láthatatlanul sem fog tudni elmenekülni a kötél- és bundafogságból, marad hát a kisállattá változtatás.

Nemrég kitűnően megcsinálta, szóval csak semmi idegeskedés. Ügyes lesz.

– Ki az? – üvöltötte el magát az egyik jegesalföldi férfi. Úgy nézett ki, mint egy átlagos jegesalföldi zsoldos – bőrruha, nevetséges fejfedő, nagy copfos haj és szakáll. Ó, és a hatalmas izomkötegeket se felejtsük ki a listából.

James nyelt egyet, az arca elé tekerte a sálját, majd lekúszott a fa tövébe. A tábortűz fénye elrejtette őt a harcosok szeme elől, de nem várhatott sokáig.

Előrenyúlt fedezékéből, Nives homlokára simította a tenyerét.

– Egér vagy, én tudom! – suttogta. Fény villant, a jegesalföldiek felordítottak. James a combjába marva koncentrált, majd összezsugorodott, a világ körülötte pedig megnőtt.

Ujjongásra nem maradt ideje, ugyanis rögtön menekülniük kellett. A jegesalföldiek baltákat és fejszéket ragadtak meg, ő pedig még mindig nem látta, hogy Nives előfurakodott volna a sokréteg takaró alól.

Közelebb sietett, tappancsai fáztak a havon. Halk nyüszítést hallott, mire orrával és mancsaival igyekezett kaparni, megemelni a pokrócokat. Miután nagy nehezen előásta a húgát, az egérszemeivel ránézett és annyit cincogott:

– Nyomás!

/*/

Nives rohant, ahogy csak bírt apró lábaival, az útjelző az orra előtt legyező fekete farkinca volt. Hiába zihált, hiába dolgoztatta izmait, sehogy sem sikerült távolabb jutniuk.

– Okosabb lett volna, ha fehér egerekké változtatsz! – tette szóvá lihegve, mire a bátyja arcon legyintette egérfarkincájával.

– Psszt!

A föld hirtelen megremegett, Nives majdnem megbotlott. A hatalmas jegesalföldi katonák – akik egérmérete nélkül is óriások voltak Niveshez képest – a nyomukban trappoltak, felverték a havat, egy jégdarab majdnem leszúrta Nivest.

Azon gondolkozott, egérként tudja-e a nagyanyjától örökölt varázslatot alkalmazni. Megállt, hogy kipróbálja, de ezzel végzetes hibát követett el.

Az egyik jegesalföldi elvetődött, hatalmas tenyere Nives hátát érte. A kislány rögtön visszaváltozott ember alakba, fulladozott, a levegő kiszorult a tüdejéből, az arca belenyomódott a hóba, ahol nem volt oxigén. Kínosan röhejesnek érezte, hogy ő, Nives, aki a tél mágiáját uralja, így hal meg.

Csak akkor tűnt fel neki, hogy könnyek mossák az arcát, amikor Alvar megragadta a hajánál fogva, és ülőhelyzetbe rántotta. Köhögött egy sort, kezeit az arcára tapasztotta.

– Ki volt az a fiú? – mordult rá Alvar.

– Csak egy szolga – hazudott csípőből Nives, habár nem tudta, mennyire hisznek neki. – A neve Tor, ő engedett ki minket a várból.

– Akkor nem fontos – szólt Alvar a hátrébb álló társának. – Úgyis meghal.

Alvar rongyokba csavarta Nives kezét, mielőtt a kislány varázsolhatott volna. Nives remegve, könnyes szemekkel bámult az erdő sötétjébe, ahol James eltűnt. Remélte, hogy a fiú nem jön vissza többet, menekül, amilyen messzire csak lehet.

A szíve majd meghasadt, ahogy az általa olyannyira szeretett erdő a feje fölé hajolt, a sötétség szinte összenyomta.

Lehunyta a szemét.

Ég veled, James!

A Tiara Nyomában ~ 5. fejezet

5. fejezet

Különleges feladat

Cassida valahogy így képzelte el hatásos belépőjét: kilép a napfényre, ami tökéletesen megragyogtatja tökéletes mosolyát és tökéletes szikrázó hatást kelt a szemében; Elric, aki egy csinos sellőlánnyal társalog a tengerparton guggolva, ámulva fordul felé, és… tovább nem folytatta a gondolatmenetet, amíg a lépcsőn igyekezett fölfelé. Majd a sors úgyis a csúcsra viszi a jelenetet. Vagy nem.

Az egész a Nap hibája volt.

– Azt a rohadt… – szaladt ki a száján. Az anyja arra nevelte, hogy ne káromkodjon, még akkor se, ha letört a cipője magassark, és még akkor se, ha a repülő elsőosztályán való olvasás közben meghal a kedvenc karaktere.

De most Berit nem volt itt, és ilyen helyzetre különben sem tiltotta meg a káromkodást.

Az egész a Nap hibája volt – olyan vakítóan sütött, hogy Cassida alig látott valamit. Szóval: az egész a Nap hibája volt, meg annak a flancos, észbontóan gyönyörű kagylóhintónak, ami a parton várta, és az aranyborításának, ami visszaverte a fényt. Ja, és Kettynek, az (immáron óriás) teknősnek.

– A fenébe is! – csattant föl, és rohanni kezdett a homokos parton. Felcsippentette ruhája szegélyét, és közben kiabált. – Ez meg mi a pokol?!

Elric valóban a homokban guggolt, de nem egy sellőlány, hanem a hatalmasra nőtt ékszerteknős mellett. Mondhat bárki bármit, Cassida tudta, hogy az az óriási hüllő az ő Kettyje.

– Nehogy orra ess! – rótta meg Tarira. – Ha szétesik a hajad és újra kell csinálnom, elkésünk!

– Az pedig nem lenne jó – mondta egy idegen hang. Cassida nem látta a hozzá tartozó lányt, de már most utálta. Az a hangszín, amin a hölgy sikkantott, erősen emlékeztette az osztályába járó Miss Főbunkóságéra, így rögtön egy szőke hajú, vörösre rúzsozott ajkú, tökéletes mosolyú cafkaként látta maga előtt.

Sokat nem tévedett. Ahogy Ketty és Elric mellé ért, meglátta őt is. Szőke volt (hihetetlenül szőke), világoskék szemű, de az ajka vörös helyett babarózsaszínben csillogott. A kezét Ketty páncélján – ami ékkőként szikrázott a kora reggeli napfényben – nyugtatta. Cassida megállt egy biztonságos lépésnyire Kettytől (azért mégiscsak óriásira nőtt!), és levegőt kapkodva próbálta felvenni a fonalat, illetve eldönteni, hogy mit csodáljon meg előbb: az arany kagylóhintót, a csillogó, vadonatúj külsejű teknősét, vagy a mesebeli hercegként álmodozón a tengert bámuló Elricet. Fújtatott a harmadik pont miatt (megesküdött volna, hogy nem a józan esze tette a felsorolás végére), majd elfordult a sellőlánytól, Elrictől és Kettytől, hogy megnézze a tengeren lebegő kagylóhintót.

– Az mit csinál? – kérdezte izgatottan. Gyöngyöző kacagást hallott.

– Hát levisz az Úrnőhöz, te kis butus!

Cassida felhördült, és megpördült. A mozdulat egyébként hatásosra sikeredett, az igazgyöngyök Ravenna ruháján vadul szikráztak. Remélte, hogy a szőkeség kénytelen lesz hunyorogni, és arca mesés vonásait elcsúfítva fintorogni, de továbbra is fényes mosoly ragyogta be az angyalarcot.

– Attól még, hogy új vagyok, nem vagyok butus – kérte ki magának, nagyot toppantva. Talpát égette a forró homok – cipőt nem kapott öltöztetőjétől.

– Igaza van – helyeselt Tarira. Elric háta mögött állt, mellkasán összefont karral. Fonott tincseit a szél fújta hátra. Fekete szemei különös csillogásán Cassida nem tudott kiigazodni, és a lány arckifejezése sem segített sokat. Ugyanúgy utálhatta az új lányt, ahogy szerethette is.

– Sajnálom – szabadkozott a szöszi. – Ne hari!

Cassida felhúzta az orrát. Nem kedvelte az ilyen típusú szlenget. A szöszi ellépett a teknőstől, és a kezét nyújtotta Cassidának. A lány gondolkodás nélkül nyúlt a kézfej után – ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy megérintse a puhának tűnő bőrt.

– A nevem Corallia – mutatkozott be a sellőhölgy. Cassida visszarántotta a kezét és az oldalához szorította.

– Mily kreatív egy hableánynak – jegyezte meg. Elégedetten elmosolyodott, amikor Elric és Tarira felhorkantott. Corallia nem reagált, hibátlan mosolya nem rezdült meg.

– Te pedig Cassida vagy.

– Aha. – A lány lebilincselő kék szeme szinte utasította, hogy értsen egyet vele. Cassida morcosan vette tudomásul, hogy ennek a Korall-lánynak is mesterien működik a szirénképessége. – Vicces, hogy itt mindenki ismer, én viszont semmit nem tudok senkiről és semmiről.

Hogy ne kelljen Corallia arcát bámulnia, inkább végignézett a lány ruháján. Kék pikkelyekből szabták, a dekoltázsa mély volt, a szegélye olyan hosszú, hogy a lábfejet nem engedte látni. Néhány helyen igazgyöngyök és kagylók ragyogtak rajta. Cassidának el kellett ismernie, hogy Berit ezt a darabot is imádná – nyilvánvalóan a viselőjével együtt. Coralliából sugárzott az elegancia és a báj. Nem kellett megerőltetnie magát azért, hogy folyamatosan boldognak tűnjön – Cassidától ezt várta el az anyja, de neki sosem sikerült tíz per tízesre tökéletesítenie az akciót. A legtöbb pont, amit kapott, az egy erős nyolcas volt.

– Indulnunk kéne, Aquata türelmetlen.

– Nem kaptunk kíséretet – szólalt meg Elric. Corallia feléje fordult, és kimeresztette csodás kék szemét. A fiú felemelte a fejét, és a lány arcába nézett. Cassida úgy érezte, menten visszaadja a szép hajnali tengerpart kellemesen puha homokjának azt a pár falatnyi reggelijét a két fiatal romantikus szemkontaktusától.

– Szegény sellőhercegért nem jött halszolgák hada – gúnyolódott, hogy elterelje Elric figyelmét. Sóhajtott – neki semmi köze ehhez, semmi joga igényt tartani a srácra, és hogy őszinte legyen, nincs is rá szüksége, hogy egy veszélyes, gyilkos, őrületesen-varázslatosan vonzó meseherceg a kegyeibe fogadja.

– Na, indulhatunk, emberek? – lépett arrébb Kettytől, amikor az ijesztő hangot adva ki fölemelte a fejét. – Vagyis – korrigált gyorsan –, emberek, azaz én, sellők, ti ketten, és juhé, teknősök!

 ***

Egyszerre töltötte el elégedettség és megbántottság érzése, amikor látta, hogy Corallia nem vele és Elrickel utazik a kagylóhintóban, hanem Ketty páncélján ülve halad mellettük.

– Mi történt Kettyvel? – érdeklődött a mellette ülő fiúra nézve, és megkapaszkodott az ülése szélében. Borzasztó hányingere volt: Elric valami kék löttyöt itatott vele, ami savként égette végig előbb a torkát, majd a gyomrát is. A tüdeje két perccel később marni kezdett, olyan erősen, hogy öklendeznie kellett. Megrémült, amikor térdre esett, és vért köhögött föl. Tarira azon morgolódott, hogy a ruha felhúzása előtt kellett volna vele ezt megitatni, Elric aggódva lapogatta a hátát (az érintése majdhogynem jobban égette a bőrét, mint az ital a bensőjét, ami pedig nagyon durva volt), Corallia meg oda sem figyelve gügyögött Kettynek.

Kellemetlen élmény volt, de legalább most, a víz alatt nem fulladt meg.

– Majd elmondja, ha úgy gondolja, rászolgálsz – vont vállat Corallia. Cassida lesújtó pillantást vetett rá, a szöveg értelmével nem is törődött.

– Nem hozzád beszéltem, Lia.

A lány erre majdnem leesett – ilyen egyáltalán lehetséges a víz alatt? – a teknősről.

– Lia?! – kérdezte kikerekedett kék szemekkel.

– Nem így hívnak? – sóhajtott Cassida, mintha egy szörnyen buta emberrel próbálna megértetni valami teljesen egyértelmű dolgot.

– Nem, nem így hívnak, Ida – vágott vissza Corallia, kizökkenve az örökké nyugodt, békés, ártatlan hölgyemény szerepből. Cassida tudta, hogy csak megjátssza magát. Büszkén kihúzva magát sandított Elricre, de az az ölében nyugvó kezét bámulta.

Cassida töprengve nézte a fiút. Inget viselt és bő vászonnadrágot – a józan ész és a fizika törvényei alapján bőrig kellett volna áznia szegény srácnak, mégsem történt semmi ilyesmi.

Cassida hátradőlt a bársonyülésen, és próbált nem arra a koncentrálni, hogy talán egyenesen a végzetébe utazik. Inkább igyekezett kiélvezni a bőrét simogató víz kellemes langyosságát (bár ahogy egyre mélyebbre ereszkedtek, egyre hűvösebb lett a hőmérséklete), hogy kap levegőt a víz alatt (a szirének és Tarira nem voltak hajlandók elmagyarázni, miért olyan sikeres az oxigénfelvétel folyamata olyan helyen, ahol nyilván nincsenek megfelelő körülmények az oxigénfelvételhez), és azt, hogy a szeme nem csíp és fáj, ha nyitva tartja. A szép vízalatti felszínért abszolút megérte szenvedni azzal a löttyel, de az, hogy egy élőlényt sem látott moszatokon és korallokon kívül, kicsit megzavarta.

– Mi történt az élővilággal?

Elric válaszolt, de a fejét nem emelte meg.

– Elmentek.

– Hova?

– Fogalmam sincs. Honnan tudnám?

– Hát…

– Nem tudnád egy kicsit befogni?! – förmedt rá a fiú. Cassida duzzogva kezdte húzogatni a gyöngyöket a ruháján.

– De.

Befogta, és tovább figyelte a tájat. Egyre sötétebb és sötétebb lett, komorabb, lehangolóbb és valami megmagyarázhatatlan rossz érzést keltett a lányban. Rossz érzés volt – olyan baj-szagú. Valami történni fog, vagy történt, vagy esetleg épp történik.

Cassida nem tudta, melyik változatban reménykedjen.

 ***

Palotára számított – tornyokkal, csicsás termekkel, átriumokkal, hidakkal, csinos ruhába öltözött sellőkkel, csikóhalakkal…igazából A kishableányból ismert vízalatti kastélyt látta lelkiszemei előtt, ahogy az elbűvölő szépségű királynő egy korallból és kagylókból álló trónban ülve szendén, kedvesen mosolyog rá, és kék (mert milyen más színű lehetne?) halfarkával a vizet kavarja maga alatt.

Ehhez képest mintha ókori romok közé csöppent volna. Valaha csodás hely lehetett a korinthoszi oszlopokkal meg faldíszekkel. De a homlokzatok a padlón terpeszkedtek, az oszlopok közül valamelyik csonkként állt, letört fele szintén valahol a töredezett padlón hevert.

Egy hang harsant a feszült csöndbe:

– Cassida Baldrick, Fergus Baldrick kisebbik gyermeke, betérhetsz Aquata királynő, a Földközi-tenger úrnőjének Szertartási Palotájába!

Cassida az ajkába harapott, és görcsösen a széke szélébe markolt. Elric megérezhette a feszültségét, mert nyugtatónak szánt mozdulattal megérintette a lány ujjait, de Cassida ettől csak még jobban remegni kezdett. A fiú fejét fölszegte, és előremeredt, Cassida félve követte a tekintetét.

Először a vízen és a romokon kívül semmit nem látott, de amikor átléptek valamiféle láthatatlan határt (valószínűleg a Szertartási Palota küszöbét), fájdalom hasított a mellkasába, előregörnyedt, levegő után kapkodott, ami a víz alatt szürreálisan vicces érzés volt; éles fény villanása késztette a szeme becsukására.

Elric megfogta a kezét, ujjaikat összefonta, ezzel noszogatva, hogy nézzen föl. Cassida így tett.

Arra gondolt, hogy miután kinyitja a szemét, valami varázslat révén a hely megtelik sellőkkel, csikóhalakkal, delfinekkel, teknősökkel és halakkal; fénnyel, ragyogással és pompával, ünnepi díszítéssel; a fényűző királyi gárdával és persze magával az utánozhatatlan szépségű és csodás királynővel.

Ehelyett ugyanaz a rom fogadta, mint amit eddig is látott. A Palota közepén ott ült ugyan valaki, de hogy nem trónon, az biztos. Valami lebegő kagylóhéj lehetett, de Cassida nem tudta pontosan beazonosítani, mert a királynő hatalmas, sötét ruhája fedte be a nagyrészét. Nem tudta, hogy eltalálta-e az uralkodó szépségét, ugyanis az arcát egy óriási maszk takarta. Sötét türkizkék volt, néhány zöldes és kékes ecsetvonással, amik elnagyolt arcvonásokra emlékeztettek; korallszerű ágak álltak ki belőle, de nem kifejezetten elegánsan – inkább hatott az egész ijesztőnek.

– Atyavilág… – motyogta Cassida, ahogy körbefordult ültében, hogy mindent alaposan megnézhessen.

Őrökből volt nyolc, ebből hat az oszlopok között állomásozott, kettő a királynő mögött lebegett. Azt legalább eltalálta, hogy sellőfarkuk van. Ámulva figyelte, ahogy egyenletes uszonycsapásokkal tartják magukat egyhelyben. A pikkelyeik sötétkékek voltak, testük nagyrészét aranypáncél fedte. Egyik kezükben szigony, másikban fenyegetőn előremeredő lándzsa. Cassida hátán felállt a szőr. Visszafordult a királynő felé.

Aquata szoknyája leért egészen a padlózatig, így Cassida nem látta, hogy ő rendelkezik-e sellőfarokkal. A ruha súlyos redőkben hullott alá, a víz is alig tudta mozgatni; a feketétől az égszínkékig folyamatosan változó színekkel kápráztatta a lányt, aki nem tudott betelni a komor, sötét gyönyörűséggel.

Elképesztő volt az egész.

A víz mélyén egy sellőkirálynő színe elé vezetik. Zseniális.

Nevethetnékje támadt a helyzet abszurditásától, hisztérikus kacaj kívánkozott ki a torkán, de erőnek erejével magába fojtotta. Nem lenne szerencsés kiröhögni egy rémisztő, maszkos, hablegény-őrökkel rendelkező hölgyet.

– Cassida Baldrick – harsant egy földöntúli hang. A magas és a mély szürreális keverékeként hangzott. Egyértelműen Aquata szólalt meg. – Elric d’Callow. Corallia.

– Úrnőm – hangzott Elric és Corallia egybeolvadó válasza. Cassida nem szólalt meg.

– Cassida Baldrick – ismételte a nevét a királynő. Hallhatóan türelmetlenebbül. A lány nyelt egyet.

– Úrnőm – nyögte ki halkan.

– Cassida Baldrick! – harsogta Aquata, a hangja olyan erős volt, hogy Cassida dobhártyája majd’ beszakadt. Mintha öten szóltak volna egyszerre, a hang vibrált a vízben.

– Úrnőm – mondta újra, ezúttal hangosabban. A szíve a torkában dobogott, így nehéz volt megemelnie a hangját. Sokat segített, hogy Elric még mindig az ujjait szorongatta. Most nem kerítette hatalmába a vágy, hogy még közelebb kerüljön hozzá, amiért őszintén hálás volt az égnek vagy istennek, vagy Elricnek – bárkinek, aki ezt a dolgot irányítja.

– D’Callow, Corallia, gyertek ide – hívta őket magához a királynő. Cassidát rémület kerítette hatalmába. Elric mellett viszonylag biztonságban érezte magát. A fiú még egyszer, bátorítón megszorította az ujjait. Corallia mellé siklott Kettyvel, a kezét nyújtva, hogy felsegítse Elricet maga mögé a páncélra. Elric még előrehajolt, és gyors csókot nyomott Cassida arcára. A szája puha volt, s az égető érzés újból elmaradt. Hálásan mosolygott a fiúra, akinek az arca félelemről árulkodott.

Miután Elric és Corallia Ketty hátán a királynő mellé úsztak, Aquata újra Cassidának szentelte a figyelmét.

– Gyermekem.

Rossz kezdés.

– Nyilván tudod, hogy miért vagy itt.

Cassida Elricre szögezte a tekintetét, hogy ne féljen túlságosan az úrnőtől. Aki váratlanul felkacagott. Furcsa módon a nevetése még ijesztőbb volt, mint a sima beszéd hangja vagy a kinézete.

– Ó, Elric, drágám, drágám! – kacarászott tovább. – Hát nem megmondtam neked ezerszer, hogy a munka és a romantika nem járhat kéz a kézben?

Cassida jó pár méterre volt a fiútól, mégis látta, hogy elvörösödik. Ő is kellemetlenül érezte magát. A köztük lévő összes „romantika” csak a szirénképességekből fakad, és ez tény. Oké, most megpuszilta – na és? Barátok is puszilkodnak (a könyveiben legalábbis biztosan). De mit jelenthet az, hogy ezerszer? És Corallia miért néz olyan kifürkészhetetlen, mégis sokat mondó szemekkel Elricre?

Cassida úgy érezte, csúnyán kihagyták valamiből.

– De térjünk a tárgyra. Téged, fiam, majd később is ráérek megdorgálni.

– Ne! – csúszott ki Cassida száján. Gondolatban nyakon vágta magát. Ezt most miért kellett? Nem tök mindegy neki, hogy ki mikor dorgálja meg a fogolygyilkos Elric d’Callow-t? Sóhajtva beismerte magának, hogy nem mindegy. Ő alapvetően egy kedves ember, mindig törődik másokkal. Az anyja arra tanította, hogy minél többet jótékonykodjon – fizessen az árváknak, az otthontalanoknak és a munkanélkülieknek eszméletlen összegeket. De azért Cassida a hétköznapjaiban is szerette rendben tudni az embereket maga körül; ha valaki sírt, odament és megvigasztalta; ha valaki nem haladt a matematikával, odament, és megpróbált segíteni. Ha egy – valószínűleg – félig hal nő meg akar „dorgálni” valakit, az megérdemli, hogy segítsenek neki.

Kérdés, hogy mit lehet ilyenkor segíteni.

– Hogy mondtad, gyermekem? – szegezte neki a kérdést Aquata. Cassida hallgatott egy ideig. Legnagyobb sajnálatára úgy tűnt, hogy az úrnő választ vár. Válaszra nyitotta a száját, de Aquata előbb kezdett beszélni, így hát hallgatott tovább.

– Először is, kislány, ne szólj bele abba, amiről nem tudsz semmit. Másodszor: nem szólalhatsz meg, amikor nem kérdezlek. Harmadszor: szólásra adok jogot, hogy megválaszold az előbb feltett kérdésem.

Hogy mondtad, gyermekem? – ezt? De nem, valamit kérdezett azelőtt is, hogy Elricet kezdte volna szapulni…ó, de mi lehetett az…?

– Nem is kérdezett semmit – tiltakozott, olyan gépies hangon, amivel magát is meglepte. – Csak kijelentette, hogy nyilván tudom, miért vagyok itt. – Nagy levegőt vett, véletlenül sem nézett Elricre, és folytatta:

– Azt tudom, úrnőm, hogy valamelyik szülőm szirén, ennek következtében én félvér vagyok, de nem teljesen. Hogy teljesen az lehessek, meg minden, ahhoz végig kell csinálnom a most következő…szertartást.

Fú, de összeszedetlen volt! Lesütötte a szemét, és ölébe ejtett kezeit bámulta.

– Egy feladattal kell szembe nézned.

– Tudom.

– Felkészültnek érzed magad?

Cassida ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy felnézzen a királynőre. Úgy érezte, a tekintetük találkozik, de a maszk miatt ezt nem vehette biztosra.

– Soha nem voltam még ennyire felkészült.

Úgy érezte valahol legbelül, hogy Aquata elégedett a válasszal.

– Nyilván tudod, hogy milyen feladatokat szoktam kiadni – mondta lassan a királynő, kiélvezve minden szót. Cassida összeszorította a száját, várta, hogy az úrnő folytassa. Őrjítő volt a csönd. Szeme sarkából látta, hogy Elric az ajkába harapva ül a teknős páncélján. Nem mert nyíltan rápillantani.

– Öld meg ezt a foglyot, küzdj meg azzal a lovagommal. – Hatásszünetet tartott, és Csasida biztos volt benne, hogy vigyorog a maszk alatt. Kiszáradt torokkal várta a folytatást. – Neked azonban valami egészen mást tartogatok. Szeretném, ha megkeresnél nekem valamit.

Cassida oldalra biccentette a fejét.

– A húgom tiarája elveszett. Szerezd vissza!

A Tiara Nyomában ~ 4. fejezet

4. fejezet

Egy mese kezdete

Cassida egy molyrágta matracot meg egy vékony lepedőt kapott Aldus bácsitól, és bevackolta magát a sötét pince legvilágosabb sarkába. Egy rozoga éjjeliszekrényen gyertya pislákolt. A lány attól tartott, hogy az éjjel egyszer csak összedől a bútor, és lángra kap a matraca. Vagy álmában lerúgja a gyertyát. Egyik sem volt túl szerencsés.

Tarira a helyiség másik végében ágyazott meg magának, és közben őt figyelte. Kérdéseket szeretett volna feltenni, de a lángszító, vagy hogy hívták, olyan szúrós szemekkel méregette, hogy Cassida szinte levegőt venni sem mert.

Megdörrent az ég.

Cassida összehúzta magát, és megigazította a párnáját. Hanyatt dőlt, aztán oldalra fordult, a nyirkos (és remélhetőleg nem penészes) fal felé, majd a mellkasához húzta a térdeit és összegömbölyödött.

Összeszorította a szemét, nem akart gondolkozni. Igyekezett a legjobban kizárni a külvilágot, de nem volt nála könyv, aminek segítségével ez a legmódszeresebben sikerülhetett volna.

Valaki odament hozzá, és leült a matraca szélére.

– Alszol? – kérdezte Tarira.

– Tudod, hogy nem. – Cassida nem fordult felé, nem akart beszélni vele. A gyomra fájt az idegességtől.

– Ja.

A lány egy ideig dobolt a padlón, mielőtt újból megszólalt volna. Pedig Cassida már reménykedett, hogy békén hagyja, hadd aludjon nyugodtan, hogy aztán másnap reggel újra anyja hatalmas villájában térjen magához…milyen szép is lenne!

– Ismered? – kérdezte Tarira. Cassida nem válaszolt, csak a hátára gördült, és csúnyán nézett a szítóra, jelezve, hogy menjen onnan. De az persze nem vette a jeleket. Egy könyvet emelt magasra, hogy a gyertya fényében Cassida láthassa a borítót. Mivel a kötet rongyos volt, a lány nem tudta kivenni, milyen ábrákkal díszítették.

– Keresztes hadjárat farmerban. Ismered?

Cassida nem ismerte, és nem volt benne biztos, hogy alapból érdekelné a történet, de most úgy nyúlt érte, mint a vízben fuldokló a mentőövért.

– Egy holland írónő írta, Thea Beckman.

– Aha.

Óvatosan belelapozott; a lapok ropogósak voltak, és sárgásak. Réginek tűnt, de olyan vonzónak, hogy Cassida rögtön átpakolta a párnáját a gyertyához közelebb eső matrac felére, hogy tudjon olvasni.

– Kösz – mondta. Biccentett Tarira felé, aki ezúttal vette a jelet, és visszament a saját kuckójához.

 ***

Cassida nem tudott túl sokáig olvasni. Élvezte, hogy angol szavakat és gépelt betűket lát. Biztonságban érezte magát az ismerős cselekvéstől, de az idegesség csak nem akart múlni. Mégis mi a csuda történik vele itt? Másnap a tenger fenekére akar utazni, egy szirénkirályságba. Talán magával Ariellel is találkozik…

A könyvet egy idő után a mellkasára ejtette, behunyta a szemét, és relaxálni próbált. Sorban ellazította a porcikáit, lassan teljesen elálmosította a testében kerengő bizsergető melegség. De aludnia így sem sikerült. Órákig lebegett félálomban, aztán zajok zavarták meg békésnek nem nevezhető állapotában.

– Halkabban! – pisszegett valaki. Lányhang volt, így Cassida Tarirára tippelt. – Felébreszted! Végre elaludt…

– Bocsánat – morogta egy mélyebb hang. Elric. Nagyot nyögve leült valahova, valószínűleg valamelyik matracra.

– Csúnya vágás – jegyezte meg halkan Tarira.

– Kösz.

Elric felszisszent.

– Aldus jól van?

– Behívták.

Cassida légzése gyorsulni kezdett, de próbálta visszafogni magát. Nagy levegőket vett, és igyekezett elhitetni vendéglátóival, hogy legmélyebb álmát alussza. Teátrálisan horkantva oldalra fordult, a fal felé. Hallotta, hogy Tarira és Elric megállnak, még szinte levegőt sem vesznek, feszült csendben telt el a következő egy perc. Aztán Tarira kifújta a levegőt, és így szólt:

– Alszik, mint a bunda.

– Remélem is…

Legalább öt perc csönd. Cassida torkában gombóc kezdett nőni a feszültségtől. Hangokat hallott csak, azokból próbálta kitalálni, mi történhet éppen. Elric folyamatos sziszegéséből és szitkozódásából, meg Tarira sűrű elnézést kéréseiből arra következtetett, hogy épp a fiú sebét tisztítják ki. Vajon hol szerezhette? Cassida szíve gyorsabban kezdett dobogni az izgalomtól és a félelemtől. Fáradtsága elillant, gondolatai száguldozni kezdtek, és a szorgalmas krimiolvasó előtört belőle: Elric d’Callow-t akkor látta utoljára, amikor az odaadott neki egy matracot, aztán a srác felrohant a házba és utána nem jött vissza többet. Aldus bácsi maximum fél órát maradhatott unokaöccse távozása után a pincében, aztán ő is fölment. Ő sem tért vissza azóta.

Ott lent Cassida nem hallotta ugyan a hirtelen keletkező vihar zajait, csak néha-néha egy-egy borzasztó hangos mennydörgést. Az az ijesztő kiáltás nem ismétlődött meg többé.

Előtte az a kis teknős hozott üzenetet, hogy korábbra hozzák az ő szertartását.

Ezeknek mind-mind össze kéne függnie valahogy. De mégis hogy? Az ajkába harapott a tehetetlensége miatt érzett dühében.

– Biztos vagy benne, hogy jó ötlet ez? – kérdezte Tarira. Már annyira nem törődött vele, hogy lehalkítsa a hangját.

– Mármint mi? – Elric továbbra is csöndesen beszélt.

– A csajt levinni Aquatához.

– Tarira, ez a kötelességünk.

– Értem, értem – biztosította Tarira. – De mégis… nézz rá. Ha a királynőd valami olyan szeszélyes ostobasággal áll elő, amire az ember számít tőle… akkor azt csúnyán el fogja bukni. Akár még bele is halhat.

– Láttad délután.

– Épp ez a baj.

Cassida szíve elszorult. Oké, hogy nem egy nagy harcoszseni meg minden, de azért nem szép dolog ezt a háta mögött kitárgyalni.

– Több van benne, mint látod – közölte Elric. A lánynak jól estek a szavai, de tudta, hogy Tarirának igaza van. És ez nem csak, hogy rosszul esett neki, de egyenesen megrémítette. Az a nagy szeszélykirálynő milyen egy perszóna lehet? Képes lenne vajon a halálába kergetni?

Ő még sosem gondolkozott el igazán a halálon. Vagyis, de, persze, mindenki elgondolkozik rajta egyszer-kétszer. Nagyszülei még életben voltak (mármint azok, akiket ismert), szóval velük kapcsolatban nem volt még ilyen élménye. Meghalt pár kedvenc karaktere, akiket meggyászolt… de abba még nem gondolt bele, hogy milyen lehet meghalni. Elveszíteni az életét – ez vajon hogy történne meg? Szenvedne közben, vagy nem? Milyen körülmények között folyna le? Milyen lenne egyszer csak már…nem létezni?

A hideg kirázta.

– El, kérlek! – rimánkodott Tarira. – Velem őszinte lehetsz. Lehet, hogy Baldrickot nem akarod megbántani. De én látom, amit te is. Ez a lány tíz feladatból egyet, ha túlélhet.

– Bízz benne! – makacskodott Elric. Tarira frusztráltan sóhajtott.

– Elric, ez a csaj olyan, mint Forrest Gump! A futáson kívül nagyjából semmire sem képes. De még abban sem lehetünk biztosak, hogy futni tud.

– Ki az a Forrest Gump? Egy szító ismerősöd?

Cassida elképesztően morbidnak érezte a szituációt, hogy Forrest Gumphoz hasonlítgatja egy tűzgolyókkal dobálózó lány.

– Elric, egy katasztrófa vagy – szidta meg a fiút Tarira. – A lényeg az, hogy ez így nem mehet. Baldrick nem tudja megvédeni magát, ha olyan helyzetbe kerül.

– Majd megvédem én… – Elric hősködése erőteljes, borzasztó köhögésbe fulladt. A hangok alapján a padlón kötött ki a rohamtól.

– Mondtam, hogy… – kezdte Tarira, de Elric hörögve ráripakodott:

– Hozd!

Cassida ösztönösen összehúzta magát, amikor hallotta, hogy Tarira trappolva szalad végig a pincén. Közben Elric nem hagyta abba a fulladozást. Tarira a pince rozoga lépcsőjén rohant most fölfelé, Cassida attól tartott, a lány alatt beszakadnak a fokok.

Nagyjából fél percig bírta, hogy ne mozduljon. Aztán felpattant, és a lepedőt lerázva magáról a fiúhoz sietett, aki összegömbölyödve köhögött a padlón. Láthatóan fájdalmai voltak, a keze előtt a földön vérfolt éktelenkedett.

– Elric! – szólította meg aggódva, és megfogta a vállát. A fiú zihálva fölemelte a fejét, szőke tincsei nedvesen tapadtak izzadt arcához. Kék szeme olyan sötét viharszínű lett, hogy Cassida egy pillanatra megijedt tőle. Szája sarkából vér szivárgott.

– Jól vagy?

Ostoba kérdés – nyilván nincs jól. A körmét rágva próbált valamit kitalálni. A pizsamának kapott ing ujjával letörölgette Elric arcáról a vért, amíg az lihegett. Aztán újabb köhögőroham jött rá, és újabb adag vért köpött a padlóra.

– Tarira! – kiáltotta kétségbeesetten Cassida. Segíteni akart, de egyszerűen nem tudott hogyan. A lány léptei hamarosan újra felhangzottak, és hamarosan felbukkant a lépcsőn, szinte száguldott lefelé. Kezében egy üvegcsét tartott. Elric észrevette a barátját, és megkönnyebbült, reszkető sóhaj rebbent föl ajkáról. Cassida hátrébb húzódva bámulta, ahogy a fiú a lány segítségével a szájába önti az üvegcse fekete tartalmát.

– Most jöhetek azzal, hogy én megmondtam? – tette föl a kérdést Tarira, és megsimogatta Elric összekócolódott haját. Cassida szó nélkül igazgatni kezdte a matracon a gyűrt ágyneműt, Tarira hálás pillantást vetett rá, Elric lehunyta szemeit. A két lány segítségével a hátára feküdt, de amikor be akarták takarni, elutasító mozdulatot tett a kezével.

– Semmi bajom – bizonygatta motyogva, és megdörgölte az arcát.

– Mi történt? – kérdezte aggodalmasan Cassida. Talán nem volt színötös biológiából, de azt azért ő is tudta, hogyha valaki vért köhög, az nem egészséges. Tuberkulózisa volna? Az mitől is jön ki valakin? Öröklődő betegség?

– Csak egy kis rosszullét – legyintett Tarira. Cassida összevonta a szemöldökét. A lány könnyed hangja egyértelműen hazugságról árulkodott.

– Nem fogsz válaszolni, igaz?

– Nem vagyok rá felhatalmazva.

– Bizony, hogy nem – szólt közbe Elric, és a takaró csücskével megtörölgette izzadt homlokát.

– Hol van Aldus bácsi? – tudakolta Cassida. Tarira és Elric vészjóslón néztek össze, amitől a lány libabőrös lett. A pince hűvöse hirtelen szakadt rá, és összepréselte a tüdejét.

– Hajnali fél kettő van – jegyezte meg Tarira a csuklójára pillantva, amin nem viselt órát. – Holnap hatkor pedig ébresztő, mert hétkor már a királynő színe előtt fogsz állni! Vagyis úszni. Menj vissza aludni! – Tapsolt kettőt, amivel Cassidát az egyik általános iskolás tanárjára emlékeztette. Nem tetszett neki, hogy egy vele egykorú parancsokat osztogat, de azért engedelmeskedett, és otthagyta a betegesen sápadt fiút. Mielőtt hátat fordított volna, egy pillanatra találkozott a tekintete Elricével. Talán csak a gyér fény vagy a fáradtsága játszott vele, de mintha a kék szempár aranyosan csillant volna. Aztán a pillanat tovaszállt, Elric becsukta a szemét, és sóhajtva túrt a hajába.

Újból a fal felé fordult. Elhatározta, hogy csak azért is aludni fog. Lassan számolt magában százig, aztán vissza nulláig, el mínusz százig, majd újra nulláig, százig, és így tovább.

Mielőtt a bársonyos kezű álom elragadhatta volna a józanság hideg börtönéből, még elkapott pár szót, amit a szobában lévők vagy kimondtak, vagy csak a képzelete hitette el vele.

– Aldus?

– Nem jön vissza egy ideig a keresésből.

– Őt keresi?

– Őt is.

Cassida nem tudta, kiről beszélnek, és hiába akarta megkérdezni, a száját ólomlakattal zárták le, és elméjét magával ragadta a sötétség.

 ***

Cassida utált korán kelni. Komoly harcokat vívott szüleivel, de aztán maximum tíz perc kellett hozzá, hogy felélénküljön.

Most ez jóval tovább tartott, mert Tarirának (Elric még aludt, Aldus továbbra sem került elő) el kellett újra magyaráznia a sztorit, hogy mégis hogy került ebbe az ósdi pincébe és miért kell korán kelnie.

Azt hitte, hányni fog. De végül sikerült letuszkolnia a torkán egy kiflicsücsköt. A gyomra megint teniszlabda méretűre zsugorodott.

– Kikerestem neked Ravenna ceremóniás ruháját – nyújtott felé egy csomagot Elric reggeli után, miközben a lány a haját próbálta megszabadítani a makacs gubancoktól.

– Kösz.

– Tarira majd segít fölvenni – mondta Elric. Cassida nem tett megjegyzést rá, hogy mennyire megváltozott a tegnapi Elrichez képest, aki szórakozottan és csodásan festett, mint egy mesebeli herceg. Csipkelődött, mégis volt benne valami finom úriemberi vonás. De most…egy porcelánbabának tűnt, akit a legapróbb széllökés is darabokra tör.

– Jó.

Ha ideges volt, mindig előjött belőle a szűkszavúság, ami éles ellentéte volt a mindennapos, replikációra mindig készenálló énjének.

Ketten voltak a szobában, Tarira, miután kiutalta a reggelit, eltűnt a feljáró ajtaja mögött. Cassidának zavarban kellett volna lennie, vagy – a srác szirénképességei miatt – minimum vágyódva pislogni Elricre, de igazából csak ürességet érzett magában. Az agya nem nagyon tudta befogadni az információkat, beleértve, hogy nemsokára vége az életének. Leszámítva azt a Tarira szerint szinte elkerülhetetlen forgatókönyvet, amikor túléli a találkozást a tengerek királynőjével.

Gépies mozdulatokkal húzta végig a hajkefét szőke hajzuhatagán, újra meg újra.

A veszély ellenére a bensőjében őrjítő izgalom lángja lobbant föl.

Benne van egy mesében! Mióta is vágyott erre? Amióta óvodáskorában édesapja meséiben hallott a jók és a rosszak csatáiról? Berit mindig is utálta, ha Fergus ilyenekkel szórakoztatta a gyerekeket, mert erőszakosnak titulálta a történeteket, de Cassida imádta őket. Boldog volt, amikor a jó főszereplő életben maradt, legyőzte – megölte, vagy börtönbe száműzte – a gonoszt, és szomorú, ha a kedvence életét vesztette a végső csatában.

– Minden rendben? – zavarta föl gondolkodásából Elric rekedtes hangja. Összerezzent, és ránézett. A fiút nyilvánvaló fáradtsága és rosszulléte ellenére is szépnek találta, de kezdte megérteni, hogy ebben a mesében ő nem lesz hercegkisasszony, és Elric pedig nem lesz a csinos herceg.

– Ja.

Cassida lesütötte a szemét. Elric úgy ült ott a matracon félregombolt ingben és kócos hajjal, hogy úgy érezte, muszáj közelebb mennie hozzá. Sóhajtott. Nyavalyás szirén! A pincében félhomály uralkodott, a gyertyák, amikkel Tarira telepakolta a helyiséget, változó mennyiségű és minőségű fényt adtak.

Cassida feladta a kócgubancokkal való hadakozást, és a földre tette a fésűt. Látta, hogy Elric követi a tekintetével a mozdulatot. Megköszörülte a torkát, és a padlót kezdte bámulni. Hümmögött egy kicsit, dúdolni próbált, de elég rosszul hangzott, úgyhogy inkább elhallgatott. Az ingujját húzkodta, és feltűnt neki, hogy véres maradt az előző este után.

Nagy levegőt vett – na majd most, amikor nincs itt Tarira, megkérdezi a srácot a bajáról!

Persze, hogy a lángszítónak akkor kellett felnyitnia a csapóajtót, és lerobognia hozzájuk, amikor elhatározásra jutott!

– Itt vannak! Elric, nyomás fel, van ott valaki, akinek örülni fogsz! – Tarira vigyorra húzta száját, előbukkantak csorba fogai, és vadul kacsintgatni kezdett barátjára.

Elric felnyögött, és a tenyerébe temette az arcát. Cassida értetlenül kapkodta a fejét kettejük között.

– Ugye nem…?

Cassida magában folytatta a mondatot: Ugye nem egy lány? Mire a végére ért a mondatnak, elszégyellte magát. Még jó is lenne, ha Elricnek lenne valami barátnője! Akkor nem kéne minden ötödik pillanatban megkérdőjeleznie meginghatatlan női függetlenségét, akire nemhogy nem hat a férfiúi bájerő, de holmi szirénképesség sem!

– Na, nyomás fel, El! Nekünk készülődnünk kell – hessegette el Tarira a fiút. – Fent találsz egy kis erőlevest, amitől felélénkülsz!

Elric fintorogva emelkedett föl, Tarira megpaskolta barátja izmos vállát.

– Csinos legyen, de ne vidd túlzásba, és…

– Nyugi, haver, tudom, mit csinálok! Volt már párszor dolgom ilyen ügyekkel.

Cassida oldalát furdalni kezdte a kíváncsiság, hogy vajon Tarira miért és hol találkozott hozzá hasonló ügyekkel, de erőt vett magán, és nem szólalt meg. A bensője remegni kezdett az izgalomtól, amiért egyszerre fogta el bosszúság és még vadabb izgalom.

Egy mesebeli királynő elé fog vonulni! Kiöltözik, csipkés, habos-babos báliruhába…igaz, nem volt egy kifejezetten lányos lány, de a szíve dobogni kezdett a gondolatra, ahogy maga elé képzelte magát egy vízalatti palotában siklani a gyönyörű, kagylóból épített trón felé.

Abban a percben valahogy nem zavarták meg képzelgéseit a próba esetleges véres kimeneteleinek sora.

Amikor Elric lépteinek zaja lassan elhalt (a fiú minden fokot nyögve tett meg, nyilván fájdalmai maradtak a tegnap estéről), Tarira csípőre tett kézzel fordult a pislogó Cassida felé:

– Készen állsz az öltözködésre?

 ***

Amikor először megpillantotta Tarirát, meg sem fordult a fejében a gondolat, hogy a lány érthet a divathoz. Cassida sokat tapasztalt már híresen tehetséges anyja mellett, de ilyen stílussal még sosem találkozott.

Talán, mert ez is mesebeli, mondta magának, amikor egy falnak támasztott, több helyen meghasadt tükörben nézegette magát, miközben Tarira igazgatta a ruháját. Mintha az esküvőjére készült volna! Fura, sellős-esküvőre.

A ruha felismerhetetlen anyagból készült, a kék ezeregy árnyalatában játszott, és leírhatatlanul gyönyörű volt. Gyöngyök és színes kagylók díszítették mindenütt. A felső része a mellkasához és a derekától lágy hullámokban omlott alá. Ahogy mozgatta az anyagot, mintákat vélt látni benne: kagylókat, sellőket, hajókat.

Tarira a haját is megcsinálta: kontyba tekerte a feje tetejére, és kagylókat meg gyöngyöket tűzdelt bele. Cassida elégedetten szemlélte az eredményt. Berit most elismerően biccentene, ha látná ebben a ruhakölteményben. Nem, ez nem igaz – Berit imádná ezt a csodát, rajongana érte, és addig nem nyugodna, amíg a tervezővel nem dolgozhatna együtt legalább egy projekten.

– Divattervező vagy a mágusok világában? – érdeklődött. Tarira nevetve rázta a fejét.

– Szó sincs róla. Csak már előkészítettem pár lányt a szertartására.

– Hogyhogy?

Tarira vállat vont és nem felelt.