Balga bolgár, balga brit ~ 6. fejezet

6. fejezet

Sagitta jókedvűen ébredt. Leszökdécselt a klubhelységbe, ahol Oliver már várta. Egy fotelben ült, és azt a barna kötött pulóverét viselte, amit Corvus vett neki két éve karácsonyra, és ami még mindig nagy volt rá. Sagitta tudta, mit jelent, ha ezt viseli – a nap folyamán valamikor a bátyjával fog bandázni, mert Corvust mindig feldobta, ha Oliver hordta az ajándékát. (Sagitta azt viszont nem tudta eldönteni, hogy azért érez így, mert megmelengeti a szívét a visszajelzés, vagy egyszerűen csak remekül szórakozik a méretes ruhadarabban szerencsétlenkedő barátján.)

A lány jókedvűen fütyörészni kezdett, hogy felhívja magára párja figyelmét. A délelőtt az övé volt, a délután Corvusé, az este pedig megint Sagittáé. Alig várta már a napot.

– Gitta! – A fiú felpattant, a karjait ölelésre tárta, Sagitta pedig rávetette magát. Még mindig új volt neki, hogy megteheti ezt – hónapok teltek el, mire múlt éjjel végre újra találkoztak, és még korántsem élvezték ki százszázalékosan a viszontlátás örömét.

– Jó reggelt, Olley!

Majdnem elestek, de Olivernek sikerült megtartania magukat. Egymás szemébe néztek, aztán összeforrt az ajkuk, Sagitta belemerült a forróságba. A puha pulóver alatt karolta át a fiút, aki viszonzásul a lány haját igazgatta és a fülét simogatta hosszú ujjaival.

Aztán Oliver feljajdult, és elrántotta a fejét.

– Mit csináltam? – kérdezte megilletődve Sagitta. Oliver a tarkóját dörgölte, és oldalra nézett. Sagitta félve követte a tekintetét.

– Na-na, kölykök, elég! – Corvus tekintete szinte lángolt, ahogy őket bámulta.

– Te meg mit keresel itt? – ripakodott rá a bátyjára Sagitta, és érezte, hogy elvörösödik. Corvus haja kócos volt, a szájat vékony vonallá préselte össze, a kabátja gallérja a nyakára csapva, kezében az ezüstfejű sétapálcája. – És miért vered a barátomat?

– Ő az én barátom – vágott vissza a fiú.

– Mi bajod van, Corvus? – kérdezte rosszkedvűen Oliver. Sagitta bátyja úgy nézett ki, mintha bármelyik pillanatban felrobbanhatna.

– Azt hittem, Johannával ti… – Oliver nem tudta befejezni a mondatot, Corvus felmordult, és felhúzta a felső ajkát, mintha farkas vagy vámpír lenne. Ha nem lett volna nyilvánvalóan pocsékul, Sagitta kinevette volna ezt látván.

– Tudni akarom, hol van Azura – jelentette ki halk, de rémesen hideg hangon Corvus.

– Nem vagyok a bébiszittere – közölte Sagitta, és átölelte Olivert, csakhogy bosszantsa a testvérét. A nyakába puszilt, majd az arcára nyomta a száját. A fiú átölelte a derekát, mire Corvus szeme megvillant.

– Hozd le fentről! Ne nekem kelljen fölmennem.

– Nem is mehetsz föl – emlékeztette Sagitta. Corvus állatias vigyorra húzta a száját. Ha Sagitta nem ismeri, akkor megijedt volna tőle. Na jó, kicsit így is ijesztő volt.

– Előttem nincsenek akadályok.

– Hogyne – morogta Sagitta, és farkasszemet nézett a bátyjával, de veszített. – Lehozom – mondta megadóan, és elsietett. A lépcsőről végig a lent álló fiúkat bámulta, nem merte felügyelet nélkül hagyni őket. Tudta, hogy Corvus nem teljesen örül annak, ami köztük van Oliverrel, mert két-év-korkülönbség (mintha közte meg Johanna között nem ugyanennyi lenne).

Betört a negyedikes lányok szobájába, de nem látta Azurát a helyén.

– Azu! –  suttogta a sötétbe. – Azura!

A lány ágyán nem volt ott az a gömbölyű kupac, ami azt jelezte volna, hogy épp ott alszik. Rosszat sejtve lépett oda Hermione Grangerhöz. A lány még mélyen aludt. Megrázogatta a vállát, mire felnyíltak a szemei.

– Fred? – suttogta kótyagosan.

– Fred a fene – dünnyögte Sagitta. Hermione csalódottan megpróbált visszaaludni, de Sagittának eszébe jutott még valami: – Fred, igen! Hol van Fred? – Hátha vele van Azu.

– Nem tudom – motyogta Hermione, és lerázta magáról a lány kezét.

Sagitta kicsit dühösen vonult vissza a klubhelyiségbe, ahol a bátyját és a barátját látta ölelkezni. Megtorpant, de Corvus így is felnézett Oliver válláról.

– Ott van? – kérdezte, és hátrébb lépett Olivertől.

– Baj van? – kérdezett vissza Sagitta gyanakodva.

– Csak szagolgattam a pulóvert – közölte Corvus.

– Nem vagyok hülye.

– Azurát akarom.

Sagitta ökölbe szorította a kezeit. Tudta, hogy Corvus titkol valamit előle, és nagyon bosszantotta, hogy kizárja őt az életéből. Hirtelen eszébe jutott, milyen felemelő érzés volt verekedni vele, amikor előrejelzés nélkül beállított a kastélyba.

Az elmúlt hetekben különösen bűzlöttek körülötte a dolgok, Johannával közösen mérgelődtek is emiatt – fogalmuk sem volt, mibe keveredhetett már megint a fiú.

– Keresd meg te! – kiabált Corvusra Sagitta, a kezei remegtek.

A csodásan bimbódzó vitát Parvati Patil hangja szakította meg.

– Egy bolgár fiúval láttam tegnap este kisétálni a kertbe. Már ha érdekel.

Mindhárman egyszerre kapták a fejüket a lány felé, aki egy alvó fiú fejét tartotta az ölében. Sagitta Dean Thomasra tippelt volna, de nem volt biztos a nevében.

– Milyen bolgár fiú? Melyikük? – Corvus összehúzta a szemét, mire Parvati elpirult, a szája negédes mosolyra görbült.

– Jóképű volt. Szőke hajú és magas. Táncoltak, aztán kivonultak a kertbe.

– Ez elég tág leírás – jegyezte meg Sagitta, de rosszat kezdett sejteni.

– Azt hiszem, ő a fülbevalós – mondta elgondolkodva Parvati. Bájos mosolyt villantott Corvusra. – Idén is tartasz majd Legendás Lények Gondozását?

Megrebegtette a szempilláit. Sagitta el akarta hányni magát.

Corvus nem válaszolt, csak vállat vont. Látszott a szemein, hogy nincs jelen fejben. Úgy szorította a pálcáját, hogy kifehéredtek a bütykei. Sagitta kezdte úgy gondolni, hogy az a nyomorult fülbevalós bolgár srác szép pofija nem marad túl sokáig szép.

 

/*/

 

Sagitta Oliverrel a könyvtárba ment, mert Corvus kinevezte magát főnöknek, és eldöntötte, hogy ők odamennek megkeresni a húgukat – Sagitta gyanította, hogy csak elterelésből küldi őket oda, amíg ő hősiesen megmenti Azurát.

– Utálom, hogy folyton parancsolgat – duzzogott lefelé menet. – Pedig csak két év van kettőnk között!

– Nyugalom, csak izgatott vagy – ölelte át a vállát Oliver, de ő lerázta magáról a kezét. Túl ideges volt most ehhez.

– Nem, én az agybaj határán vagyok. Corvus és Pyxis parancsolgatnak és nem mondanak el semmit, Azura meg folyton eltűnik, és ő is titkol valamit. Szörnyű az egész helyzet – panaszolta.

– Nem akartok beszélgetni valakivel? Pitonnal?

Oliver tanácstalannak látszott, segíteni akart, de Sagitta tudta, hogy nem fog tudni.

– Hogy még ő is beleüsse az orrát? Kösz, nem.

Sietve mentek a könyvtárhoz, hogy megtalálják Azurát – vagy ne –, annyit tudtak csak, hogy szeretnének rajta mielőbb túl lenni, hogy utána kettesben tölthessék a délelőttöt.

A könyvtárban Azura helyett azonban Pyxist találták, aki egy üres polc mellett állt. Vérvörös inget viselt, a kivágása olyan mély volt, hogy Sagittának felugrott tőle a szemöldöke. Egy fekete bőrkabátot vett fel fölé, alá pedig egy bőrnadrágot. A bokacsizmája szárát piros kövekkel rakták ki.

– Magnustól vannak? – kérdezte kertelés nélkül Sagitta.

– Jól néznek ki, mi? – vigyorgott Pyxis, és megforgatta a lábfejét, hogy a piros kövek megcsillanjanak a fényben.

– Vagány – bólintott Sagitta. Piros foltokat vett észre a nővére nyakán, akinek feltűnt az éles pillantást és eltakarta a kabátjával a nyakát. – Nem tudod, hol járkál Azu?

– Miért nekem kéne tudnom? – kérdezett vissza összevont szemöldökkel Pyxis. – Te miért nem tudod?

Sagitta idegesen nevetve tárta szét a karjait.

– Na és nekem miért kellene tudnom? Nem vagyok a dajkája.

– Lehet, hogy az ikrekkel csibészkednek valamit – mondta Pyxis, minden aggodalom nélkül.

– Utoljára egy bolgár fiúval látták – szólt közbe Oliver.

– Boyanovval – tette hozzá Sagitta. Pyxis erre zavarba jött, majd mérges lett. Ledobta a földre a kezében lévő könyvet, és erősen megragadta Sagitta karját.

– És miért vagyunk még itt? Azonnal elő kell kerítenünk, mielőtt valami baja esne!

Balga bolgár, balga brit ~ 2. fejezet

2. fejezet

Sagitta Black szinte rögtön kiszúrta a folyosón lökdösődő emberek között Oliver Woodot.

– Gitta! – kiáltotta a fiú, és izgatottan megindult felé. Sagitta a lépcső tövében várta, hogy odaérjen hozzá, majd amikor Oliver elé ért, nemes egyszerűséggel pofon vágta. Oliver elképedve kapott vörösödő arcához, Sagitta pedig csípőre tette a kezét, kidüllesztette a mellét, felszegte az állát és nekikészült a nagy szidásnak.

– Irtó jól nézel ki, Gitta – mondta Oliver, mielőtt belekezdhetett volna. A fiú tekintete végigsuhant rajta, és Sagitta hirtelen bánni kezdte, hogy engedte Angelinának, hogy ráaggassa a mély dekoltázsú ruhát.

– Te már kevésbé, Ollie – vágta rá. – Ráadásul ősz óta egy szót sem írtál nekem! Most meg képes vagy így beállítani ide, a nyáladat csorgatni Angelina ostoba ruhájára, és…

A fiú felemelte a kezét, hogy megállítsa a szóáradatot, és Sagitta kelletlenül bár, de elhallgatott. Igazából szerette volna, ha Oliver előáll valami rendes indokkal, valami hihető magyarázattal.

– Először is, nem értem, hogy jön ide Angelina. Aztán meg, valóban nem írtam neked egy levelet sem – kezdte, és Sagitta érezte, hogy elszorítja szívét a kétségbeesés. Aztán Oliver folytatta, őt meg elöntötte a vak düh. Az érzés hasonló volt ahhoz, amikor Corvust pillantotta meg váratlanul és felkészületlenül másfél hónappal ezelőtt.

Sajnos báliruhában sokkal nehezebb verekedni.

– Nem hittem, hogy igényled – folytatta a fiú. – Merthogy te sem írtál nekem. Ősz óta egy szót sem – jegyezte meg Oliver, és leeresztette a kezét az arcáról. Sagitta hitetlenkedve tárta szét a karját.

– Azért nem írtam, mert arra vártam, hogy te jelentkezz! – mondta vádlón. Többen furcsán néztek rájuk, amikor elhaladtak mellettük, de ők nem zavartatták magukat.

– Miért jelentkeztem volna? Azt hittem, talán már nem is kellek neked – közölte Oliver egyszerűen.

– Akkor miért viselkedsz most ilyen könnyedén? – vonta kérdőre Sagitta.

– Találkoztam Corvusszal, és figyelmeztetett, hogy előbb mondjak el neked mindent, mert különben ronggyá versz a folyosó közepén. Mint őt.

– Megérdemelte. És te is megérdemelnéd – morgolódott Sagitta.

– Ennyi erővel te is – mondta Oliver váll rándítva. – Miért nekem kellett volna előbb jelentkeznem?

– Mert te léptél le innen!

Oliver csúnyán nézett a lányra.

– Csak engem hibáztatsz. Féltél írni? – Sagitta nem válaszolt, csak elindult a folyosón. – Attól féltél, megcsallak.

– Nem voltam féltékeny – szögezte le Sagitta, és félrelökött az útjából egy csapat másodikos fiút és lányt. Oliver követte az ösvényen, amit magának tört.

– Én viszont igen. A Weasley-fiúktól kezdve a bájgúnár Diggoryig minden hímnemű lényre, aki a Roxfortba jár.

Sagitta erre sem állt meg. A bálterem felé menet feltűnt neki, hogy egyre kevesebben lézengenek kint a folyosókon, és akik kint vannak, azok is csak a kicsik. Zene csendült a teremből, és Sagitta tudta, hogy lekésték az első táncot. Annyira nem bánta.

– Ezt csak azért mondod, hogy elolvadjak.

– Nem sikerül jól?

– Határozottan nem!

De azért hagyta, hogy Oliver kézen fogva vezesse be a szélesre tárt ajtókon, és leültesse egy üres asztalhoz. Az emberek többsége táncolt, de akkora volt a tumultus, hogy Sagitta képtelen volt bárkit is felismerni a tömegben.

– Akkor beszéljük meg, drágám.

– Nem vagyok a drágád – mordult rögtön Sagitta. Oliver nem vette magára.

– Dehogynem az vagy.

– Te meg beképzelt majom.

Oliver elvigyorodott.

– Egy profi őrző beképzelt majom, akit betettek hivatalos cserének a következő meccsre a Tutshill Tornados ellen.

Akármennyire haragudott is Sagitta Oliverre az elmúlt hónapokban, most egy pillanatra megcsappant a dühe.

– Drágám, ez nagyszerű! – ujjongott, és megszorongatta Oliver ujjait. A fiú diadalmasan vigyorgott. – Annyira büszke vagyok rád! És mindezt félév alatt?

Sagitta ömlengést egy jókedvű hang szakította félbe.

– Na, ezt aztán igazán megírhattad volna levélben…

Oliver összehúzta a szemét, Sagittának pedig fél pillanat sem kellett hozzá, hogy meggondolatlan vigyorát vicsorba torzítsa.

– Te is megírhattad volna neki, Black! – csattant fel Oliver.

– Az én leveleimet ellopták – vont vállat az asztaluk mellett felbukkanó Corvus. Ha Sagitta nem akarta volna megfojtani a bátyját, akkor elismerő biccentéssel nyugtázta volna a fekete öltönyben feszítő fiút, aki mintha még a haját is kifésülte volna, az oldalához pedig a meglepően csinos, zöld szoknyába bújt Johanna Masont szorította.

– Hónapok óta rontod a levegőt Roxfortban, és egyszer sem jutott eszedbe közölni vele, hogy még élek? – szegezte Corvusnak a kérdést Oliver.

– Ez elég nagy bunkóság – vágta rá Sagitta, élvezve, hogy egy csapatban játszhat Oliverrel a bátyja ellen.

– Tényleg az, Corvus – szólt közbe Johanna, és megpaskolta Corvus állát. A fiú rajongó tekintettel nézett le a lányra, mire Sagitta unottan felsóhajtott.

– Csináljátok másutt ezt az ostoba oda-vagyok-érted-nézést, mert felfordul a gyomra a nem-boldog párkapcsolatban élőknek.

– Nem lennénk boldogok? – vonta föl a szemöldökét Oliver.

– Te jelen állás szerint lehet, hogy nem is élsz sokáig, és a Propicynek új cserét kell keresnie helyetted. Nemhogy boldogság…

– Gratulálok, Wood! – mondta mosolyogva Johanna Oliverre nézve. – Tudtam én, hogy jó játékos leszel.

– Roxfort alatt is jó játékos voltam.

– Azt nem mondanám. A Mardekár mindig is jobb lesz – vigyorgott szélesen Johanna.

– Csak reménykedsz, édesem – vágta rá Corvus, és csókot nyomott a lány szájára. – Jössz táncolni? Hadd veszekedjék ki magukat.

Johanna lábujjhegyre állt, és arcon puszilta a fiút.

– Menjünk!

Sagitta durcásan sóhajtott.

– Mindenkinek tökéletes a szerelmi élete, csak nekem nem…

– Miért, még kinek az? – kérdezett vissza Oliver. – Jó, Corvusék tavaly óta folyamatosan nyáladzanak, Pyxis…

– Újra együtt vannak Charlie-val.

– Ja, Azu meg Viktor Krumot táncoltatta meg. Nágyon romántik lehetett.

– Ez francia akcentus volt – dünnyögte Sagitta. Fújtatott, majd mellbe bökte Olivert, aki várakozón pillantott rá. – Na, ha megesküszöl az életedre, hogy minden rendben van köztünk, akkor elmegyek veled táncolni!

– Táncolni? Hogy ráléphess a lábamra? Kösz, nem. – Oliver felháborítóan aranyos mosolyra húzta a száját, majd békítőn felemelte a két tenyerét, amikor látta, hogy Sagitta csak idegesebb lesz. – Esküszöm az életemre és bármi egyébre, hogy az égvilágon minden rendben van köztünk. Továbbra is szeretlek, Gitta, és téged tartalak a legmenőbb csajnak a világon.

Sagitta egyáltalán nem pirult el, talán csak egy icipicit.

– Jó, én is szeretlek, és sajnálom, hogy nem írtam és hogy nem bíztam benned eléggé – mondta, és türelmetlenül dobolt a lábával. Úgy sokkal nehezebb utálni valakit, ha itt ül közvetlen melletted. Főleg úgy, ha igazából nem is akarod utálni, és örülsz, hogy kiderül, mégsem kell.

Sagitta úgy döntött, már nem is utálja a fiút.

– Akkor szent a béke? – Oliver felé nyújtotta a balját.

– Aha. – Sagitta megfogta a kezét, és hagyta, hogy a fiú felhúzza a székről.

– Ennek örülök. Azt hittem, több hónapon keresztül fogunk még vitatkozni – jegyezte meg Oliver. – És hogy a végén nem is fogok tudni kviddicsezni, mert eltöröd valamimet.

Sagitta nem piszkálta vissza a fiút, csak átkarolta a derekát.

– Sajnos ahhoz túlságosan hiányoztál – mondta sajnálkozva. – Pedig szívesen megnyúztalak volna.

Oliver felnevetett, majd táncra penderítette a lányt.