A sötétség után

Minden nap gondolok rá. De nem csak egyszer, hanem mindig, folyamatosan – ha árnyékot látok, ha napfényt látok, ha Malt látom, ha grisákat látok, ha tükörbe nézek, minden egyes éjjel…

Mindig, tényleg mindig. Utálom, hogy így kell élnem, tudatában lenni egy szörnyű veszteségnek, aminek következtében a világ megkönnyebbülte sóhajtott fel.

Mal szeret engem. Szeret, imád, az erőm nélkül is. De… valami hiányzik belőle.

Önző vagyok, mert hiányolom a különlegességet, az erőt, a hatalmat?

Talán. Valószínűleg.

És azért is önző vagyok, amiért várok minden éjszakát. Amikor leszáll a sötétség, és én bebújok Mal mellé az ágyba. A férjem mellé. Néha szeretkezünk, néha több órányi beszélgetés után hull ránk a súlyos csönd.

Mal hamar elalszik. Én pedig nyitott szemmel fekszem, és várom, hogy eljöjjön.

– Alina – szólít meg mindig.

– Aleksandr – felelem halkan. Ha nincs rajtam ruha, felhúzom a takarót a vállamra. Vagy nem.

Várom, hogy odajöjjön mellém, némán, hangtalanul, a tenyerébe vegye az arcom, az ajkát a homlokomra szorítsa. Megemelem a fejem, felé tartom az állam, felkínálom neki a szám, de soha nem csókol meg.

– Mennyi minden veszett oda! – sóhajtja ilyenkor. Felegyenesedik, Malra pillant, az arcán súlyos bánat ül.

– Sajnálom – lehelem, és megfogom a kezét. Ujjai hidegek.

– Tudom.

És aztán eltűnik.

Minden éjjel eljátsszuk ezt, már lassan két éve.

Tudom, hogy ma milyen nap van. Pontosan két éve halt meg. Együtt temettek el minket, a két holttestbe belemartak a lángok, felfalták őket, mint ahogy annak idején sötétség a fényt.

Fekete köntösbe bújok, és nem hagyom Malnak, hogy alányúljon.

– Ma ne – kérem, ő pedig dünnyögve ledől az ágyra.

– Nem tetszik rajtad a fekete.

– Sajnálom – mondom halkan, és befekszek mellé. Engedem, hogy betakarjon, hogy csókot adjon.

Pár perc múlva már durmol is, én pedig kicsusszanok a takaró alól, meztelen lábamra puha papucsot húzok. Amikor felnézek, látom őt. Itt áll velem szemben, fekete keftájában, fekete hajával, égető tekintetével.

– Alina – köszönt ismét.

– Aleksandr – felelem. A szívem a torokomban dobog. Lesütöm a szemem, a fejemmel az ajtó felé intek. – Gyere velem!

Bólint, és a kezemért nyúl. Érzem, hogy itt van, de biztos nem lehetek benne. Két évnyi rágódás után elengedtem a problémát, hogy megbolondultam-e, vagy nem. Nem érdekelt. Mert itt volt ő.

Most is itt van. Összefonódó ujjakkal szeljük a sötétséget, amit nem hasít ketté semmilyen fény, amíg el nem érünk egy ajtóhoz, ami Keramzin kertjébe vezet, ahol a hold ezüst ösvényt rajzol a hullámzó, sötét fűtengerbe.

– Szép hely – mondja.

– Az – értek egyet vele. Belesétálunk a fűbe, nem tudom, érzi-e az én vádlimat cirógató selymes fűszálakat.

– Megöltél – jegyzi meg.

– Így volt – bólintok.

– Megbántad – folytatja a tények közlését. Aleksandr. Az Éjúr. A grisák tábornoka, a Zóna létrehozója… és minden szava igaz.

– Megbántam.

– Szerettél.

Nem néz rám, de látom, ahogy az ádámcsutkája fel-le mozog, mintha nem lenne biztos magában.

– Szeretlek – suttogom olyan halkan, hogy talán a lágy szellő is elnyomhatja a hangomat. De ő hallja. Persze, hogy hallja. Vagy csak érzi. Rám néz, a szeméből nem tudok olvasni.

– Szeretlek. Még mindig – teszem hozzá és könnyek kezdik csípni a szemem.