Erdő és Magány ~ montázs

Még egy Azuraverzumos montázs: ezt Johanna Masonről és Corvus Blackről csináltam, az Erdő és Magány főszereplőiről.:)

Balga britek

  Egy montázs a drága, balga britjeimről.❤

(Igen, ide nem illett Azuhoz a Keira által játszott 'Tolvajok hercegnője', Azura az íját többnyire csak Araluenben használja, illetve a nem túl 20. századi ruhái is csak akkor vannak rajta.:D)

Azura L. Black

 Amíg rá nem jöttem, hogy a Black nővérek tökéletes 'közös' megtestesítője Keira Knightley, addig Azut sokszor random, Pinteresten talált lányok "játszották el", akiket kiadott a kereső mint 'barna hajú, kék szemű lány'.

Balga bolgár, balga brit ~ 5. fejezet

5. fejezet

Corvus feldúltan jött ki Pyxistől. Jó volt a nővérével beszélni, de nem oldódott meg semmi. A leküldött pohár whiskyk vadul perzselték a torkát és úgy egyáltalán a lelkét, talpát dühösen vágta minden lépésnél a földhöz.

Nem tudta pontosan, hova tart. Talán a Szobába, ahol ellehet a kis jegyzeteivel meg az üstben fortyogó főzetével.

Sajnos ez a terve meghiúsult, amikor összefutott az egyik aurorkiképzőjével, Braith Barrett-tel.

– Nahát, uram! Maga meg mit keres? – kérdezte meglepetten, és lekoppintotta a földre a sétapálcáját. Barrett megállt vele szemben. A férfi lenyalt barna haja, komiszul csillogó fekete szeme, vékony mosolya és ízléstelen fekete kabátja Corvust riasztotta – ellenben a kiképzésen nyáladzó csoporttársnőivel.

– Örvendek, Black – vigyorgott rá Barrett. Corvus mosolyt erőltetett az arcára.

– Mi szél hozta a Roxfortba, uram? Talán Ludo Bumfolt hívta meg?

Barrett kacsintott, és barátian átkarolta Corvus vállát.

– Mr. Bumfolt jó barátom.

Corvus hagyta, hogy a kiképzője vezesse, amerre akarja.

– Nos, hogy vagy a kis barátnőddel? – érdeklődött jókedvűen Barrett.

– Pompásan – hazudta Corvus.

– Na és mi újság van a testvéreiddel? – kérdezgette tovább Barrett. Corvus fintorgott. Elsősorban nyilván Pyxisre célzott a férfi.

– Pyxis boldog Charlie-val.

– Weasley-vel? – vonta föl a szemöldökét Barrett. Corvus bólintott. – És a nagyobbik húgocskád?

– Mi van vele?

– Jár valakivel?

Corvus összepréselte a száját, mire Barrett elnevette magát.

– Tegnap láttam, hogy egy csinos fiúval táncolt, csak azért kérdem!

– Oliver Wood a srác neve – közölte, mire Barrett elégedetten elmosolyodott.

– Kviddicsezik, ugye?

– Igen.

Egy ideig hallgattak séta közben. Corvus nem tudta, merre mennek. Talán nem is volt elhatározott céljuk, aminek nem örült – túl sokáig kell majd elviselnie a férfit.

– A legkisebb Black is összeszedett valakit, úgy láttam – jegyezte meg Barrett. Corvus először csak hümmögött, aztán a szavak eljutottak az agyáig.

– Hogy mondta?

Barrett úgy vigyorgott, mint aki pontosan tisztában van helyzeti fölényével.

– Egy furcsa alakkal láttam a kisebbik húgocskád kisurranni tegnap éjjel a kertbe. A reggelinél nem futottam össze egyikükkel sem…

– Ki volt az? – szakította félbe Corvus.

– Egy bolgár fiú – mondta okoskodón bólogatva Barrett. – Magas, szélesvállú, szőke hajú. Erősen hasonlít egy bolgár származású bűnözőre, akit már majdnem húsz éve csukott le apám…

Corvus megtorpant, és szembe pördült a kiképzővel. Nem sokkal volt idősebb Pyxisnél, tehát jó tíz évvel körözte le Corvust, de ebben a pillanatban a fiú idősebbnek érezte magát nála. És veszélyesebbnek is. Ujjai görcsösen szorították a sétapálcáját.

– Mit nem mond, uram? – sziszegte dühösen. Barrett sértetten felhúzta az orrát, és összefonta a karjait.

– A testvéred egy bolgár bűnöző fiával lépett le az éjjel – ismételte meg.

– És miért nem ment utána, Mr. Barrett? – vonta kérdőre idegesen a férfit Corvus. Hátha auror, nem az volna a dolga, hogy ilyesmiket megakadályozzon?

Barrett a vállát vonogatta.

– Gondoltam, egy kis szerelmi légyottra szaladnak.

– Azura tizenhárom éves! – kiabálta dühösen. Gondolatban kijavította magát – tizennégy és fél –, de csakmert Azura allergiás volt a fiatalításra.

Barrett felvonta a szemöldökét.

– Akkor vigyázz rá, Black. A nővéréből kiindulva úgy véltem, nem lesz baja fiúkkal. De hát…

Corvus tudta, hogy illetlenség, amit tesz, de nem bírta tovább hallgatni. Faképnél hagyta a kiképzőjét.

Barrett ismert volt szerelmi kalandjairól, és akár a kiképzője volt, akár nem, Corvus nem bízott meg benne.

Egyből rohant a Griffendél klubhelyiségébe, mert ha valahol, hát Azurának ott kellett lennie.

Balga bolgár, balga brit ~ 3. fejezet

3. fejezet

Corvus Black nehezen ébredt fel reggel, és akkor sem arra, amire szeretett volna – legszívesebben Johanna csókjára kelt volna, a simogatására, a suttogására, de még rugdosására is. Ehelyett a furkásza nyalogatására kellett kinyitnia a szemét, meg kinyújtania a kezét, hogy kihajíthassa az ágyból. Pimpa nyüszítve röpült egy darabig, majd a könyvespolcok tövében földet ér, és eliszkolt valahová.

Corvus hunyorgott, a félhomály miatt szerencsére nem vakította meg a reggeli napfény. Ásított, nem akart fölkelni vagy felébreszteni Johannát. Inkább egy kicsit álmodozott – az előző nap estéjéről, a bálról, hogy milyen jól szórakoztak a többiekkel, hogy milyen finom volt az egyik asztalon felkínált vajsör, és hogy milyen érzések szorították el a torkát, amikor Johannával úgy döntöttek, ott hagyják a bált. Még most is megremegett a gyomra, ha arra gondolt, milyen volt végigbotladozni a folyosókon, egymásba gabalyodva lépcsőzni… szerencséjük volt, hogy Hóborc nem bukkant fel. Vagy Frics. Az borzasztó kellemetlen lett volna, és biztosan lehűtötte volna forró érzelmeiket. Így azonban a két mumus elkerülése végett nem tűnt fel semmi, ami megakadályozta volna szenvedélyük lángolását.

Corvus nyújtózkodott, és amikor lába kibukkant a takaró alól, fázósan összerándult. Átfordult a másik oldalára, hogy magához húzza Johannát, de csak az üres ágyat tapogatta maga mellett.

– Johanna – motyogta félálomban. Talán csak a fürdőbe ment ki, gondolta, nem kell aggodalmaskodni. De amikor a lány tíz perc múlva sem tért vissza, egyből éberebbnek érezte magát.

– Johanna! – ismételte hangosabban. Nem érkezett válasz. Felült, ösztönösen intett a kezével, mire a függönyök ellibbentek az ablak elől és a hirtelen beáradó fény elvakította. Idegesen hunyorogva nézett körbe a Szükség szobájában. Az éjszakára egy a helyiség nagyrészét elfoglaló csodás, Viktória korabeli ágyat varázsolt nekik a szoba (amelyet Magnus egészen biztosan megirigyelt volna), illetve a szokásos könyvespolcokat, az íróasztalt, és egy kísérletezős sarkot üsttel és bájitalhozzávalókkal.

– Johanna! – kiáltotta Corvus, amikor nem látta sem az asztal alatt, sem az ablakfülkében, sem a könyvespolcok tövében a lányt. Már rohanni akart, hogy riadóztassa az egész Roxfortot, amikor kinyílt a fürdőszoba ajtaja, és a kómás Johanna lépett ki rajta. Talpig felöltözve, a tegnap este levetett zöld szoknyájába. Corvus megemelte a szemöldökét.

– Szóltál? – kérdezte Johanna, és ásítva nyújtózkodott. Corvus figyelmét nem kerülte el, hogy a bokája beleakadt valamibe, ami nagyon úgy nézett ki, mint egy takaró.

– Te a fürdőben aludtál? – kérdezett vissza kertelés nélkül. Johanna megilletődve pislantott le a lábára, az arca bűntudatosan megvonaglott, mire Corvust szörnyű érzések öntötték el, mintha sav marta volna a szívét. Nem kellett belekukucskálnia a lány fejébe, hogy tudja, mire gondol.

– Én…ez… – Johanna sóhajtott, majd megmondta az igazat. – Igen.

Corvus hirtelen nagyon kellemetlenül érezte magát egy szál semmiben.

– Mi a baj, kedvesem?

– Talán túl sokat ittam abból a konyakos vajsörből – vonta meg a vállát könnyedén Johanna, de Corvus tudta, hogy sokkal több van a mozdulat mögött.

– Ne hazudj – kérte halkan. Johanna fejében különböző képek villantak fel, róla, róla és róla, de keserű színt öltöttek.

Johanna hallgatott.

– Én csak…

– Sajnálom a tegnap éjjelt, ha azzal volt baj – mondta sietve Corvus, pedig eddig esze ágában sem volt sajnálni, az volt eddigi élete legjobb éjszakája. Rég aludt ilyen keveset.

– Nem, nem, nem! – rázta a fejét Johanna. – Nem azzal volt a baj. – A haját piszkálta, ahogy megpróbálta összeszedni kusza gondolatait. Corvus kívül-belül látta rajta, hogy nehezen megy neki, s közben majd belehalt a kíváncsiságba.

– A következményeivel – bökte ki végül Johanna. Corvus érezte, hogy grimaszba rándul az arca.

– Kizárt dolog, hogy terhes legyél, drágám, ugye tudod?

Johanna fülig vörösödött.

– Nem erről van szó!

– Fájt valami? – kérdezte habozva Corvus. Az éjjel nem úgy tűnt, mintha így lenne.

– Nem. – Johanna lehajtotta a fejét, haja függönyként takarta el Corvus elől bájos arcát.

– Hát mi baj? – sürgette Corvus. Amíg Johanna nem nézett rá, gyorsan magára rángatta a nadrágját.

– Nem tudom, mennyi esélyünk van! – jajdult föl Johanna, és nekitámaszkodott egy padnak, miközben a tenyerébe temette az arcát.

– Mire? – kérdezte megrökönyödve Corvus. Akaratlanul is újra megfigyelte Johanna gondolatait, de semmi érthetőt nem talált benne.

– Arra, hogy boldogok lehessünk. Úgy őszintén, igazán, örökkön örökre.

Corvust fájdalmasan érték ezek a szavak.

– Nem értem, mire gondolsz – mondta halkan. Felállt, de megtorpant, amikor Johanna mérgesen felkapott egy könyvet maga mellől, és a sarokban álló üsthöz vágta. Az nagyot kondult, a benne lévő folyadék felpezsgett.

– Hé, hé, óvatosan! – szólt rá idegesen Corvus.

– Óvatosan? Ahogy a titkokkal is csak óvatosan, ugye? – zokogott föl váratlanul a lány. Ez Corvust úgy érte, akár egy csattanós pofon.

– Ezt már megbeszéltük… – próbálta békíteni Johannát, de az nem hallgatott rá, újabb könyvet dobott el, az üstbe borult pár üvegcse, a lé sisteregni kezdett. Corvus gyorsan odaugrott a pálcájához, de végül inkább puszta kézzel kapta el a lány csuklóját.

– Hagyd abba, Johanna! – mondta kemény hangon. Tudta, hogy ezt a titkolózás-dolgot a lány nehezen viseli, de ezzel egyszerűen nem tudott mit kezdeni. Vannak olyan titkok, amiket nem szabad megosztania senkivel sem. És ezen nem változtat az sem, ha valaki könyveket dobál és sírva fakad. – Nőj fel, és értsd meg! Ez államtitok! A Mágiaügyi Minisztérium titka! És talán ott se tud mindenki róla, az aurorparancsnokságot leszámítva.

Johanna kitépte magát a kezéből, és lángoló tekintettel nézett Corvus szemébe. A fiú azt hitte, az aurorokat fogja kritizálni, mint oly sokszor, de ezúttal egészen másra harapott rá a lány.

– Nőjek föl? Bezzeg az éjjel elég felnőttes meg érett voltam, mi? – Csípőre tette a kezét, a hangjából áradt a keserű gúny. Corvusnak egyaránt fájt a hangnem és a szavak. Nagyon jól tudta, hogy ő is megbántotta Johannát, de inkább bántsa meg a lelkét, minthogy az ő hibájából legyen veszélyeztetve a lány testi épsége.

– Ne csináld ezt – kérte Corvus. – Attól még, hogy nem mondhatok el valamit, igenis szeretlek. Nem volt elég bizonyíték a tegnap este?

Johanna dühösen nézett rá, szeméből még mindig könnyek folytak.

– Nem. Nem volt elég.

Azzal kiviharzott a szobából csapzott hajjal és gyűrött báliruhában, piros szemekkel, cipő nélkül. Corvus utána akarta menni, de aztán Johanna indulatosan feldöntötte a falhoz támasztott sétapálcáját, és belátta, hogy nem mehet, amikor a lány ilyen állapotban van. Inkább ártana, mint segítene. A sétapálcáért nyúlt, és hallotta, ahogy Johanna bevágja maga mögött az ajtót, majd a folyosón csattogó meztelen talpaival végigszalad.

– Ha vége ennek az évnek, úgyis megérted – morogta magának, és végighúzta az ujját a sétapálca ezüst fején. Kingsley szavaira gondolt vissza. A férfi tanította őt az aurorképzésen, és amikor ellátta ezzel a feladattal, előre figyelmeztette, hogy ne bízzon meg senkiben, még a közeli hozzátartóiban sem, mert azt ők járhatják meg. Így hát nem is beszélt senkinek idejövetele céljáról. Biztos volt benne, hogy a testvérei is érzékelik a titkolózást és a feszélyezettségét, de ők nem firtatták. Johanna viszont nem bírt magával, időről időre dührohamot kapott és leüvöltötte a fejét, emlékeztetve a tavalyi évben elkövetett minden hibájára. Corvus sejtette, hogy a titkoknál valami mélyebb dolog lehet, ami zavarja, de nem tudta volna megmondani, pontosan mi a baja a lánynak. Mindenesetre Johanna az összes vitát erre a pontra vezette vissza, márpedig ebben az ügyben ő bizony hajthatatlan volt.

Johannának soha, de soha nem mondja el, mire kérték a kiképzői.

Sóhajtott, és megcirógatta a sétapálcája fejét. Ez mindig segítette abban, hogy lecsillapodjon.

A földre koppintott a pálcával. Csak egy ember van, aki ilyen állapotban segíteni tud rajta, és neki most nagy szüksége volt a segítségre. Összekapta hát magát, és nekivágott a hajnali Roxfort hűvös folyosóinak.

Balga bolgár, balga brit ~ 2. fejezet

2. fejezet

Sagitta Black szinte rögtön kiszúrta a folyosón lökdösődő emberek között Oliver Woodot.

– Gitta! – kiáltotta a fiú, és izgatottan megindult felé. Sagitta a lépcső tövében várta, hogy odaérjen hozzá, majd amikor Oliver elé ért, nemes egyszerűséggel pofon vágta. Oliver elképedve kapott vörösödő arcához, Sagitta pedig csípőre tette a kezét, kidüllesztette a mellét, felszegte az állát és nekikészült a nagy szidásnak.

– Irtó jól nézel ki, Gitta – mondta Oliver, mielőtt belekezdhetett volna. A fiú tekintete végigsuhant rajta, és Sagitta hirtelen bánni kezdte, hogy engedte Angelinának, hogy ráaggassa a mély dekoltázsú ruhát.

– Te már kevésbé, Ollie – vágta rá. – Ráadásul ősz óta egy szót sem írtál nekem! Most meg képes vagy így beállítani ide, a nyáladat csorgatni Angelina ostoba ruhájára, és…

A fiú felemelte a kezét, hogy megállítsa a szóáradatot, és Sagitta kelletlenül bár, de elhallgatott. Igazából szerette volna, ha Oliver előáll valami rendes indokkal, valami hihető magyarázattal.

– Először is, nem értem, hogy jön ide Angelina. Aztán meg, valóban nem írtam neked egy levelet sem – kezdte, és Sagitta érezte, hogy elszorítja szívét a kétségbeesés. Aztán Oliver folytatta, őt meg elöntötte a vak düh. Az érzés hasonló volt ahhoz, amikor Corvust pillantotta meg váratlanul és felkészületlenül másfél hónappal ezelőtt.

Sajnos báliruhában sokkal nehezebb verekedni.

– Nem hittem, hogy igényled – folytatta a fiú. – Merthogy te sem írtál nekem. Ősz óta egy szót sem – jegyezte meg Oliver, és leeresztette a kezét az arcáról. Sagitta hitetlenkedve tárta szét a karját.

– Azért nem írtam, mert arra vártam, hogy te jelentkezz! – mondta vádlón. Többen furcsán néztek rájuk, amikor elhaladtak mellettük, de ők nem zavartatták magukat.

– Miért jelentkeztem volna? Azt hittem, talán már nem is kellek neked – közölte Oliver egyszerűen.

– Akkor miért viselkedsz most ilyen könnyedén? – vonta kérdőre Sagitta.

– Találkoztam Corvusszal, és figyelmeztetett, hogy előbb mondjak el neked mindent, mert különben ronggyá versz a folyosó közepén. Mint őt.

– Megérdemelte. És te is megérdemelnéd – morgolódott Sagitta.

– Ennyi erővel te is – mondta Oliver váll rándítva. – Miért nekem kellett volna előbb jelentkeznem?

– Mert te léptél le innen!

Oliver csúnyán nézett a lányra.

– Csak engem hibáztatsz. Féltél írni? – Sagitta nem válaszolt, csak elindult a folyosón. – Attól féltél, megcsallak.

– Nem voltam féltékeny – szögezte le Sagitta, és félrelökött az útjából egy csapat másodikos fiút és lányt. Oliver követte az ösvényen, amit magának tört.

– Én viszont igen. A Weasley-fiúktól kezdve a bájgúnár Diggoryig minden hímnemű lényre, aki a Roxfortba jár.

Sagitta erre sem állt meg. A bálterem felé menet feltűnt neki, hogy egyre kevesebben lézengenek kint a folyosókon, és akik kint vannak, azok is csak a kicsik. Zene csendült a teremből, és Sagitta tudta, hogy lekésték az első táncot. Annyira nem bánta.

– Ezt csak azért mondod, hogy elolvadjak.

– Nem sikerül jól?

– Határozottan nem!

De azért hagyta, hogy Oliver kézen fogva vezesse be a szélesre tárt ajtókon, és leültesse egy üres asztalhoz. Az emberek többsége táncolt, de akkora volt a tumultus, hogy Sagitta képtelen volt bárkit is felismerni a tömegben.

– Akkor beszéljük meg, drágám.

– Nem vagyok a drágád – mordult rögtön Sagitta. Oliver nem vette magára.

– Dehogynem az vagy.

– Te meg beképzelt majom.

Oliver elvigyorodott.

– Egy profi őrző beképzelt majom, akit betettek hivatalos cserének a következő meccsre a Tutshill Tornados ellen.

Akármennyire haragudott is Sagitta Oliverre az elmúlt hónapokban, most egy pillanatra megcsappant a dühe.

– Drágám, ez nagyszerű! – ujjongott, és megszorongatta Oliver ujjait. A fiú diadalmasan vigyorgott. – Annyira büszke vagyok rád! És mindezt félév alatt?

Sagitta ömlengést egy jókedvű hang szakította félbe.

– Na, ezt aztán igazán megírhattad volna levélben…

Oliver összehúzta a szemét, Sagittának pedig fél pillanat sem kellett hozzá, hogy meggondolatlan vigyorát vicsorba torzítsa.

– Te is megírhattad volna neki, Black! – csattant fel Oliver.

– Az én leveleimet ellopták – vont vállat az asztaluk mellett felbukkanó Corvus. Ha Sagitta nem akarta volna megfojtani a bátyját, akkor elismerő biccentéssel nyugtázta volna a fekete öltönyben feszítő fiút, aki mintha még a haját is kifésülte volna, az oldalához pedig a meglepően csinos, zöld szoknyába bújt Johanna Masont szorította.

– Hónapok óta rontod a levegőt Roxfortban, és egyszer sem jutott eszedbe közölni vele, hogy még élek? – szegezte Corvusnak a kérdést Oliver.

– Ez elég nagy bunkóság – vágta rá Sagitta, élvezve, hogy egy csapatban játszhat Oliverrel a bátyja ellen.

– Tényleg az, Corvus – szólt közbe Johanna, és megpaskolta Corvus állát. A fiú rajongó tekintettel nézett le a lányra, mire Sagitta unottan felsóhajtott.

– Csináljátok másutt ezt az ostoba oda-vagyok-érted-nézést, mert felfordul a gyomra a nem-boldog párkapcsolatban élőknek.

– Nem lennénk boldogok? – vonta föl a szemöldökét Oliver.

– Te jelen állás szerint lehet, hogy nem is élsz sokáig, és a Propicynek új cserét kell keresnie helyetted. Nemhogy boldogság…

– Gratulálok, Wood! – mondta mosolyogva Johanna Oliverre nézve. – Tudtam én, hogy jó játékos leszel.

– Roxfort alatt is jó játékos voltam.

– Azt nem mondanám. A Mardekár mindig is jobb lesz – vigyorgott szélesen Johanna.

– Csak reménykedsz, édesem – vágta rá Corvus, és csókot nyomott a lány szájára. – Jössz táncolni? Hadd veszekedjék ki magukat.

Johanna lábujjhegyre állt, és arcon puszilta a fiút.

– Menjünk!

Sagitta durcásan sóhajtott.

– Mindenkinek tökéletes a szerelmi élete, csak nekem nem…

– Miért, még kinek az? – kérdezett vissza Oliver. – Jó, Corvusék tavaly óta folyamatosan nyáladzanak, Pyxis…

– Újra együtt vannak Charlie-val.

– Ja, Azu meg Viktor Krumot táncoltatta meg. Nágyon romántik lehetett.

– Ez francia akcentus volt – dünnyögte Sagitta. Fújtatott, majd mellbe bökte Olivert, aki várakozón pillantott rá. – Na, ha megesküszöl az életedre, hogy minden rendben van köztünk, akkor elmegyek veled táncolni!

– Táncolni? Hogy ráléphess a lábamra? Kösz, nem. – Oliver felháborítóan aranyos mosolyra húzta a száját, majd békítőn felemelte a két tenyerét, amikor látta, hogy Sagitta csak idegesebb lesz. – Esküszöm az életemre és bármi egyébre, hogy az égvilágon minden rendben van köztünk. Továbbra is szeretlek, Gitta, és téged tartalak a legmenőbb csajnak a világon.

Sagitta egyáltalán nem pirult el, talán csak egy icipicit.

– Jó, én is szeretlek, és sajnálom, hogy nem írtam és hogy nem bíztam benned eléggé – mondta, és türelmetlenül dobolt a lábával. Úgy sokkal nehezebb utálni valakit, ha itt ül közvetlen melletted. Főleg úgy, ha igazából nem is akarod utálni, és örülsz, hogy kiderül, mégsem kell.

Sagitta úgy döntött, már nem is utálja a fiút.

– Akkor szent a béke? – Oliver felé nyújtotta a balját.

– Aha. – Sagitta megfogta a kezét, és hagyta, hogy a fiú felhúzza a székről.

– Ennek örülök. Azt hittem, több hónapon keresztül fogunk még vitatkozni – jegyezte meg Oliver. – És hogy a végén nem is fogok tudni kviddicsezni, mert eltöröd valamimet.

Sagitta nem piszkálta vissza a fiút, csak átkarolta a derekát.

– Sajnos ahhoz túlságosan hiányoztál – mondta sajnálkozva. – Pedig szívesen megnyúztalak volna.

Oliver felnevetett, majd táncra penderítette a lányt.

Balga bolgár, balga brit ~ 1. fejezet

1. fejezet

Azura Black spontán embernek tartotta magát, aki alaposan megtervezi spontán ötleteit. Az például, hogy Fred kedvéért lekérje Viktor Krumot táncolni, egy ilyen alaposan megtervezett spontán ötlet volt, és nem bánta meg.

Ó, hogy is bánta volna meg!

Na, nem mintha Krum bolgár szitkozódásának és morgolódásának örült volna meg annyira – inkább a társasága volt szimpatikus a számára. A bolgárok eleinte ferde szemmel néztek rá, amikor megjelent Krum oldalán, de aztán hamar összemelegedtek, amikor megmutatta nekik a legjobb fajta vajsört – amibe a konyhán előzetesen pár csepp mézbort kotyvasztottak Sagittával, így az embernek sokkal jobb kedve támadt tőle.

Fél óra alatt a fél bolgár csapatot a barátjának tudhatta, Tatiana Sokolovsky és Rosica Zima minden elsütött vicce után arcon csókolták jókedvükben, Bogomil Utkin pedig két percenként megdicsérte a ruháját.

Csak azt nem tudta kiküszöbölni, hogy a nevén hívják. A bolgárok a létező legkülönbözőbb gúnyneveket aggatták rá, amik többnyire a származásából jöttek: brit, fekete özvegy, Roxfort, kékike.

A leghangosabb az összes közül egy fiú volt, sötétszőke haja copfban lógott a hátára, a szeme aranyszínű volt, a fülében egy koponya virított, az ajkán csúfondáros vigyor ült. Határozottan jól nézett ki.

– Szóval íjászkodsz, Black? – A fiú előre hajolt az asztalon, szeme vadul csillogott. Azura egészen beleborzongott a látványba.

– Még hozzá tökéletesen jól, Boyanov – vágta rá, és ő is az asztalra könyökölt.

– Íjászpárbajt! – kurjantotta egy Anton nevű fiú.

– Á, biztos vagyok benne, hogy a kis britecske nem mer kiállni ellenem – mondta kajánul Boyanov. Azura horkantva fölnevetett.

– El ne bízd magad, drágaság, mert a végén a nyílvesszőim nagyon nem kívánatos helyeken fognak eltalálni.

Boyanov felhúzta a szemöldökét. Azura elbűvölőnek találta a mozdulatot, de ezt a világért sem vallotta volna be.

– Nem tudom eldönteni, hogy ez most flörtölés, vagy fenyegetés volt.

A megjegyzést kitörő tapsvihar és hahota kísérte a bolgár csapattól. Azura kihúzott háttal ült, a szájára vigyor kúszott. Büszke volt magára, amiért nem pirult el. Több kell ahhoz, hogy őt megszégyenítse valaki! Hogy megszégyenítse egy francos bolgár…

– Hát azt döntsd el te, ha tudod! Akkor talán egyszerűbb lesz a döntés, amikor a nyílvesszőket szedegeted ki magadból.

– Tetszel nekem – jelentette ki Boyanov. Azura hátradőlt a székében, közben végig a bolgár fiú aranyszemébe nézett. Úgy érezte, mintha a saját vigyorának a tükörképét látná Boyanov arcán.

Új dalba kezdett a Walpurgis lányai, és a bolgárok üvölteni kezdtek az energiától, egymást ráncigálták a táncparkettre. Azura egy pillanatra megijedt, mert semmi kedve nem volt újra Viktor Krummal táncolni, aki jó ideje csak ült az asztalnál és a sótartóval játszott.

Aztán Boyanov felállt, és a kezét nyújtotta a lány felé.

– Jössz táncolni, szép Azura?

Na, most Azura ténylegesen elpirult, elfordította a fejét, hogy Boyanov ne lássa, de a fiú vigyorából ítélve fölöslegesen próbált szépíteni.

Boyanov fél kézzel átkarolta a derekát, a másikkal Azura kezét fogta meg. A lánynak feltűnt, mennyire izmos a fiú – sokkal, de sokkal izmosabb Ackley-nél, ahogy meglepő módon Krumnál is. Zavarba jött, nem tudta, pontosan hova tegye a balját, aztán végül úgy gondolta, jó helyen lesz az Boyanov mellkasán.

Tévedett.

– Minden lány a mellizmom tapizásával kezdi – jegyezte meg a fiú. – Utána nyúlkálnak lejjebb is.

– Te hivatásos bunkó vagy? – kérdezett vissza Azura rezzenéstelen arccal. Mivel nem látta Boyanov arcát anélkül, hogy megemelte volna az állát, a fiú karcsú nyakát bámulta.

– Csak rosszfiú – vigyorgott Boyanov, majd hozzátette: – Egyébként nem, csak a tűréshatárodat próbálgatom. Nem fél tőled a fiúd?

– Nincs fiúm – közölte Azura, miközben a kezét tüntetőn Boyanov mellkasán hagyta. Tenyere alatt érezte a fiú szívdobogását.

– Ezt alig tudom elhinni. Nem állnak sorban a kegyeidért?

Azura nem tudta eldönteni, hogy Boyanov gúnyolódik-e rajta, ezért inkább csak megvonta a vállát. Elfordította a fejét, megpillantotta a tömegben keringő Sagittát és Woodot, a sarokban csókolózó Pyxist és Charlie-t, majd az ajtónál az épp kisurranó Corvust és Johannát is. Legnagyobb szívfájdalmára az Ericát ölelő Ackley-t is látta.

– Nem öreg ő hozzád? – érdeklődött Boyanov, amikor követte Azura tekintetét.

– Te nem vagy öreg hozzám?

– Ki mondta, hogy akarok tőled valamit? – vigyorgott Boyanov. – Bár, ha jobban átgondolom, tök nyilvánvalóan jeleztem, hogy le vagyok nyűgözve tőled, és bánom, hogy nem sikerült nekem meghívnom téged a bálba.

Azura meglepődve fordult vissza Boyanov felé, és felemelte a fejét, hogy a fiú szemébe nézhessen.

– Miről beszélsz? Én eddig észre sem vettelek téged.

Boyanov arcáról még ez a megjegyzés sem tudta letörölni a kaján mosolyt.

– Olyan szimpatikus a kedvességed.

– Nagyon igyekszem.

Boyanov megforgatta Azurát, aki próbált nem ügyetlenül lépkedni. Sose szerette a táncórákat. Boyanov viszont egyértelműen értett hozzá; úgy állította meg a forgó lányt, hogy háttal álljon neki. Így Azurának sokkal jobb kilátása nyílt a most már egymást faló Ackley-re és Ericára, miközben Boyanov lehajolt hozzá és a vállára tette az állát.

– Nem akarsz kijönni a kertbe?

Azura nagyot sóhajtott. Ackley és Erica elváltak egymás ajkától, majd a lány egy porcukros epret nyomott párja szájába, miközben végigcirógatta Ackley nyakát és arcát. Azura mintha kelletlen mosolyt látott volna Ackley arcán, de aztán szomorúan belátta, hogy ezt valószínűleg csak beképzeli.

Boyanov lehelete csiklandozta a nyakát, majd hirtelen ötlettől vezérelve bólintott.

– Menjünk! Megmutatom neked, hogy sokkal szebb a Roxfort kertje télen, mint amilyen a tietek.

Boyanov felnevetett.

– Nálunk télen konkrétan nincs is kert a nagy hó miatt.

Azzal megragadta Azurát a csuklójánál fogva, és kisiettek a táncolók tömegéből, ki az ajtón, végig a folyosón, egészen a főbejáratig. Útközben egy szót sem szóltak, csak néha-néha horkantottak föl, amikor egy-egy vadul csókolózó párba ütköztek.

Amikor kiértek a szabadlevegőre, Azura rájött, hogy nem ártott volna valami kabátot hoznia magával, mert így Pyxis meg fogja fojtani. Boyanov szinte rögtön lekapta magáról a zakót és Azura vállára terítette.

– Szerelmi bánatban szenvedsz, szép Azura? – kérdezte, miközben a lány vállát simogatta. Azura megdermedt, és hirtelen nem is tudott mit mondani. Pedig az ritkán fordult elő vele.

– Miért kérdezed? – nyögte ki végül.

– Ismerem a jeleit – mondta nagy komolyan Boyanov, majd megfogta Azura kezét. Sétálni kezdtek, és közben Azura nem tudta hova tenni a mellkasában szétáradó kellemes melegséget.

A kert valóban csodásan festett – a bokrokon és fákon hótakaró fehérlett, a kikövezett út mellett jégszobrok álltak. Lidércfények világítottak, de Azurának a Hold ezüstje volt a kedvence.

– Nem nevezném szerelmi bánatnak – szólalt meg egy idő után. – Csak egy nagy csalódásnak.

– Az még a jobbik eset – felelte Boyanov.

– Gondolom – sóhajtotta Azura. Oldalra sandított, Boyanov nem nézett rá, a kertben gyönyörködött. Nagyon próbált koncentrálni, hogy tudjon olvasni a fiú fejében, bár Corvus szerint még mindig nem ment neki tökéletesen a gyakorlat. Most is csak egy-két felvillanó képet látott egy fekete hajú, oroszosan húzott szemű lányról, meg egy fiúról, aki erősen hasonlított Krumra. Azura elkapta a fejét, mielőtt több emlékbe is beletúrhatott volna, bár majd meghalt a kíváncsiságtól.

De azért gyorsan végigpörgette fejben a jelenlévő bolgár lányok arcait.

– Radka Voronin volt az – mondta Boyanov, mire Azura összerezzent. – Fél éves sztori, neked nem kell vele törődni.

– Hát mivel kell törődnöm? – tette föl a kérdést, és megállt. Megigazgatta magán a kabátot, és kérdőn nézett Boyanovra. A fiú is megtorpant, még mindig nem engedte el a lány kezét, és szembefordult vele.

– Törődhetnél mondjuk velem.

– Az elmúlt fél órában veled törődtem, annyi nem volt elég?

Boyanov elvigyorodott, és közelebb lépett Azurához, a lány érezte magán a testének a melegét.

– Korántsem volt annyi elég – mondta. Majd lehajtotta a fejét, és megcsókolta Azurát. A lány megdöbbent, de esze ágában sem volt elhúzódni. Ackley-re akart gondolni, hogy ezek szerint sikerült túltennie magát rajta, de aztán nem nagyon tudott másra gondolni Andrei Boyanovon kívül. Puha, meleg ajka és erős szorítása lefegyverezte, mintha mágiával szipolyozta volna ki belőle az erőt. Nekidőlt a fiú mellkasának, ahogy viszonozta a csókot, remegő ujjakkal bontotta ki Boyanov haját a copfból. Pyxis mesélt neki már arról, hogy milyen könnyen be lehet dőlni egy hímnemű egyed ilyenfajta közeledésének, hogy ő hányszor megjárta már, de Azura nem érzett semmi negatív kisugárzást a fiúból.

Amikor elhúzódott Boyanovtól, szégyenlősen kapkodta a levegőt és nem mert ránézni a bolgárra. De a fiú nem zavartatta magát, Azura hajához nyúlt és elkezdte kirángatni belőle a hajtűket.

– Ez volt az első csókod? – kérdezte halkan, kíváncsian.

– Nem – felelte csöndesen Azura. A nyáron csókolta meg először fiú, de az minden szempontból más volt, Gilannal inkább hívták egy titok megpecsételésének és hirtelen jött heves érzelmektől való elragadtatottságnak.

Felsóhajtott, és belekapaszkodott Boyanov nyakába.

– És Andrei – különös, de jó érzés volt kimondani a keresztnevét –, ajánlom, hogy az utolsó se legyen.

A fiú felnevetett, és szófogadón újra magához húzta.

Azura néha nagyon szerette a spontán jött ötleteit.

Boccaccio: Dekameron átirat ~ Erdő és Magány ~ Azuraverzum

Élesnyelvű Johanna és a nemes Corvus meséje

Ursula meséje szomorúan végződött, a pár szerelme sosem teljesedhetett be, meghaltak, egyikük háborúban, másik búbánatban. S midőn a Királynő továbbadta a soron következőnek a szót, Lilly úgy döntött, az ő története is egy szerelmespárról fog szólni.

– A történetük nem volt ugyan zökkenőmentes, de pár jó barát segítségével kezükbe vették életük irányítását, és harcoltak szerelmükért. Néhány szerencsétlenség közbeszólt, de találékonyságuknak köszönhetően elszöktek a bajok elől, s ki tudja? Talán még ma is boldogan élnek.

 

A koromfekete hajú, éles nyelvű Johanna egy favágó lányaként született, s szobalányként dolgozott egy firenzei özvegy nemesasszony (egy valóságos boszorkány) palotájában. Sepregetett egész nap, takarított, és fogcsikorgatva tűrte a verést, amit az özvegy szabott ki rá büntetésként, ha porszem maradt az ablak üvegén. Lyra kegyetlen egy dáma. Négy gyermeket szült (vélhetőn különböző férfiak voltak az édesapák), s erőszakosan meghatározta, kivel házasodjanak. A második legidősebb gyermeknek, az egy szem legénynek is kinézte már a tökéletes asszonyt: egy velencei nemesember legkisebb s egyben legszebb leányát, Cassandrát. Azonban a fiú, Corvus szíve másért dobogott – a koromfekete hajú, éles nyelvű Johannáért. Nem kellettek neki a természetesen hullámos vörös fürtök, az elbűvölő smaragdzöld szempár, a telt ajkak, nem, őneki csakis az aprócska szobalányra volt szüksége, hogy élete hátralévő része boldogságban teljen el. Sokáig udvarolt a leánynak, mikor anyja a ház másik végében hímezgetett, vagy mikor a házsártos barátnőit látogatta meg, de Johanna mindig elkergette csípős megjegyzésével és a seprűje nyelével. De az élesnyelvű Johanna sem tagadhatta le, hogy tetszik neki az ifjú bókolása. Corvus sötét, okosan csillogó szeme, édes mosolya, kedves csipkelődése melegséget ébresztett szívében s gyomrában, és egy idő után nem kérette magát, ha a fiú mögé lopakodott s közel húzta magához vagy csókot nyomott kócos kontyára.

Johanna nem tudott a Cassandra nevű hölgyről, s amikor Corvus mesélt róla neki, először elkeseredett, aztán dühös lett s tarkón csapta szerelmét a seprűnyéllel. Corvus fejét masszírozva adta elő tervét: van egy Deneb nevezetű barátja, ki szívesörömest segítene nekik. Remek méregkeverő hírében áll, kikever majd egy különleges mérget, amit titokban beleönthetnek Cassandra italába, s mitől a hölgy éjjel kileheli a lelkét, és mire fölfedezik a holttestet, addigra ők már rég a hegyekben járnak. Johanna eleinte nem értékelte az ötletet, de mikor az ifjú elmondotta neki, hogy az édesanyja hétvégére tűzte ki a vörös hajú leánnyal való menyegző időpontját, eltökélten bólintott.

A Deneb nevezetű barát egy Daphne nevezetű barátnő segítségével a hét közepére el is készítette a kívánt hatású italt. Épp idejében, ugyanis Cassandra és édesapja Corvus családjának palotájába érkezett, hogy az ifjú pár megismerhesse egymást. Corvus három nővére tudott a szobalánnyal való kapcsolatáról és a szökési tervről, s szívesen segédkeztek is. Vacsora közben finoman gúnyolták az idegen hölgyet, szemtelenkedtek az örömapával (édesanyjuk nem győzte küldözgetni feléjük a gyilkos pillantásokat), majd feszült izgalommal figyelték, ahogy a vörös hajú kisasszony a szájához emeli a méregtől teli vörösboros kupát.

Johanna mindeddig a kertben várakozott egy fa tövében, nagyokat szippantott a balzsamos, kora esti levegőből, szíve vadul dobogott; kevés holmiját egy aprócska kendőbe csomagolta be, s várta, hogy a nap lemenetelével nyugovóra térjen a család. Megbeszélte Corvusszal, hogy az első csillag feljövetelekor a tölgy alatt találkoznak, s amint a fiú nővérei gyertyát gyújtanak a harmadik ablakban, ha Cassandra elhunyt, nekiindulnak a nagy világnak.

Corvus hamar ki is ért az ő Johannájához, összebújva várták a fényt, ami pár percen belül fel is villant a harmadik ablak sarkában. Akkor diadalittas csókot váltottak, s eliramodtak az éjbe. Az éjszakát egy üregben töltötték, s egymást melegítve szenderültek el. Másnap reggel abban a tudatban tértek magukhoz, hogy szabadok és szabadon szerethetik egymást, csókolták a másik ajkát, ölelték a másik testét, s mikor észbe kaptak, hogy folytatniuk kéne az utat, s kimásztak az üregből, bajban találtak magukat: fegyveres őrök állták körül őket.

– Gyilkossági kísérlet gyanújában elkísérünk bennetek a bíróhoz! – közölte az egyik katona. A két fiatal egymásra nézett. Vajon mi baj történhetett?

A bíró előtt szorosan egymás mellett álltak ugyan, de nem kulcsolták össze ujjaikat, hogy hangsúlyozzák összetartozásukat. Ledöbbentek, amikor maga a vörös hajú menyecske, Cassandra nézett velük farkasszemet, azzal az elbűvölő smaragdzöld tekintetével. A kisasszony elmesélte, hogy az éjjel rosszul érezte magát (s még most is kicsit kótyagos), így hát megnézette a szolgákkal az előző esti vacsoráját, s az emberek mérget találtak a kupájába száradva. Corvus és Johanna megkövülve hallgatták a történetet, nem tudták elképzelni, miként gyógyulhatott meg a kisasszony a káros ital elfogyasztása után. A szerelmesek újból egymásra néztek, s egyszerre nyitották ajkukat védekező beszéd elmondására, de ekkor zavargás tört ki a téren összegyűlt emberek közt. Corvus két húga, Sagitta és Azura egy firenzei lányt húzott maga után, őket Deneb és Daphne, a méregkeverők követték, s kiabáltak, hogy megtalálták az igazi méregkeverőt, az összeesküvőt! A történetük szerint a lány, Erica Corvus ifjúkori szerelme volt (Johanna éles szemmel sandított kedvesére), s nem bírta elviselni, hogy a fiú most nősülni készül, így mérget kevert a kisasszony italába. Beszökött az ablakon, miközben a vacsorát készítették a szakácsok. Johanna és Corvus buzgón bólogattak, bár nemigen értették, miről beszélnek barátaik. A bíró egy ideig zavart arckifejezéssel kapkodta szemét ide-oda a vádlók, az új vádlott, a régi vádlottak s a valamilyen csoda folytán életben maradt áldozat között, majd nyílttéri verésre, és nem akasztásra ítélte a „gyilkossági kísérletet elkövető” lányt, mivel az áldozat végül nem hunyt el, s mivel a bíró úr különben sem volt biztos abban, ki lehetett az igazi bűnös.

A tárgyalás után Corvus testvérei s a méregkeverők odasettenkedtek a párhoz és elmesélték nekik a valódi történetet, miszerint a lány, Corvus egykori szerelme (Johanna megint csak ferdén nézett a fiúra), megneszelte a hírt, hogy Deneb és Daphne mérget kevernek Corvus menyasszonya számára, s a múltból maradt bosszúvágytól hajtva valóban beszökött a konyhába és ellenszert csöpögtetett a kupába, ami miatt Cassandra nem halt meg, ám rosszul lett, s így később fölfedezte a megszáradt mérget a boroskupában. A bizonyíték megtalálásakor jelen volt egy szolgáló, aki különösen nem szerette Johannát, s tudott az úrfival való kapcsolatról, s kapva kapott az alkalmon – rögtön piszkította is be a lány nevét, amikor lehetősége nyílt rá.

Azonban a pár nem sokáig örülhetett, a legidősebb leány, Pyxis érkezett meg aggódó arckifejezéssel: édesanyjuk roppant mérges, természetesen nem hitte el a mesét, amit a kisebb lányok találtak ki, s megparancsolta, ha Johanna most rögtön nem hagyja el a várost, akkor rágyújtja az apjára a házát. Johannát sosem szerette igazán az apja (őt hibáztatta felesége haláláért, ki szülés közben halt meg), s a lány sem érzett különösebb vonzalmat őse iránt, de félelemmel telt szívvel fordult Corvus felé, aki gondolkodás nélkül csókolta is végig húgait s barátait, majd megragadta Johanna kezét, s mondotta, meneküljenek, míg lehet, mielőtt a gonosz, kegyetlen boszorkány utánuk nem nyújtja karmos kezeit. S így is lett, menekültek, s Lyra hiába nyújtogatta utánuk karmos kezeit, Corvus nővérei távolról, ravasz cselekkel mentették meg testvérüket és igaz szerelmét anyjuk lesújtani vágyó haragjától.

A kezdetek ~ 1. rész

A kilencéves Pyxis Black a menedékként használt, Snake’s Valley-i kis faházikó verandáján üldögélt, kezében egy mesekönyvvel.

– … s holtukig nem sejtették, hogy a szökőkút vizén nem ült semmilyen varázslat* – fejezte be idősebb húga, a hároméves Sagitta kedvenc meséjét. Felnézett és rámosolygott az előtte kuporgó testvéreire. A hold fénye megvilágította arcocskájukat, ahogy ragyogó arccal, tátott szájjal, csillogó szemmel hallgatták az ezerszer hallott történeteket.

– Most legyen A mágus szőrős szíve! – kiáltott föl lelkesen az ötéves Corvus. Bozontos fekete haja volt, akárcsak apjuknak. A sötétszőke Sagitta fintorogva a fejét rázta, két hajfonata ide-oda libbent.

– Én A szejencse színes szökőkútját szejetném – közölte a kislány. Pyxis nagyokat pislogva nézett rá. Két perce sincs, hogy befejezte azt a mesét. Mielőtt megszólalt volna, utána kapott a szökni próbáló aprócska, alig másfél éves Azurának.

– Maradj itt, pici – gügyögte a húgának, mire az morcosan meredt rá. Pyxis Sagittához fordult. – Sagitta, az előbb olvastam föl.

A kislány a vállát vonogatta.

– De én szejetem azt a mesét.

Corvus megbökte a húgát.

– Én meg nem. Én A mágus szőrös szívét szeretem!

Pyxis sóhajtott.

– Tudod, hogy attól Sagitta nem tud aludni.

Corvus duzzogva elfordult. Sagitta nem törődött vele. Feltérdelt, és visszalapozta a nővére ölében fekvő könyvet a meséje elejére. Bár olvasni nem tudott, felismerte a rajzokat. Pyxis elnézett a távolba: fák körvonalait látta, és a távolban Snake’s Valley fényeit. Kiabálás, kántálás hangjait hozta felé a szél. Talán valamit ünnepelnek a muglik.

– Mi lenne, ha én választanék mesét? – ajánlotta Pyxis. Az ölébe vette Azurát, aki álmosan a vállára hajtotta a fejét.

– Ne! – tiltakozott egyszerre Sagitta és Corvus.

– Ne – ismételte Azura is vékonyka hangján.

– Látod, még a pici is egyetért – bólogatott bőszen Corvus. – A mágus szőrös szívét szeretné ő is!

Azura felnyúlt kis kezével és orrba találta Pyxist. Kuncogott, amikor nővére horkantott. Corvus diadalmasan felkiáltott.

– Látod!

– De a húgod…

– Kedveseim, itt vagytok?

Nyílt az ajtó, és édesapjuk borzas feje bukkant föl. Azura sikongatni és mocorogni kezdett, Aries Black felé nyúlt, aki elvette Pyxistől. Csókot nyomott az apróság arcára.

– Baj van, papa? – kérdezte aggodalmasan Pyxis. Az apja két órája küldte ki őket, hogy nyugodtan beszélhessen a vendégével, egy különös kinézetű férfival, aki már régebben is megfordult a házukban, ha az anyjuk nem volt otthon. Aries arca gondterheltnek tűnt, sötét szemöldökét összehúzta, szemében szomorú fény csillogott.

– Gyertek be – hívta a gyerekeket a házba. Pyxis összecsapta a könyvét, és maga előtt terelve kistestvéreit, bement. Még egy utolsó pillantást vetett hátra a válla fölött: fények kígyóztak a házuk felé, a kiabálás hangosodott.

Magnus bácsi a kandalló előtt állt. Megfordult, amikor Sagitta sikoltozásban tört ki. A férfi felkapta a felé száguldó kislányt és megforgatta a levegőben.

– Mi a baj, papa? – tudakolta Corvus, az apja mellett toporogva. Bizalmatlan pillantásokat vetett Magnus bácsira: hosszú, bordó bőrkabátja, ezüst inge és csillogó haja elriasztotta. Pyxis mellé lépett és megfogta a kezét. Cor félős mosolyt küldött felé, és átölelte a lány derekát.

– Magnus! – szólt Aries a férfi felé. Magnus bácsi engedelmesen abbahagyta a Sagittával való forgást és melléjük lépett. Sagitta a haját turkálta, és kuncogott, amikor csillámpor szállt az arcába. Magnus bácsi kitekintett az ablakon.

– Nincs sok időnk.

Pyxis lábujjhegyre állva lesett ki: tisztán ki tudta venni a fények sorát, fáklyákból állt. És egyre közeledett, az éneklés is hangosabban szólt.

– Ide jönnek? – kérdezte ijedten. Magnus bácsi a gyerekek apjának a vállára ejtette azt a kezét, amivel nem Sagittát fogta.

– Aries…

Az apjuk sóhajtott, és mindegyiküknek a szemébe nézett.

– El kell mennetek. Hamar.

– Miért, papa? – fakadt ki Corvus, a hangja remegett. Sagitta homlokráncolva abbahagyta Magnus bácsi hajának a piszkálását. Azura apja arcának nyomta saját pufi pofiját. Pyxisnek elszorult a szíve. Hagyta, hogy Aries folytassa.

– Anyátokat elfogták, ezt tudjátok. – Most az apjuk a cipője orrát kezdte bámulni. – Meg…megölt egy helyi urat…és most… most az emberek jönnek őt megbosszulni.

Pyxis reszketni kezdett, érezte, hogy Corvus is. Megacélozta magát és a testéhez szorította az öccsét. A beállt csöndben hallani vélte az muglitömeg őrjöngését.

– Mit fogsz csinálni? – kérdezte halkan.

– Magnus elvisz titeket innen, biztonságos helyre – jelentette be Aries. Corvus sírva fakadt és hozzábújt Pyxishez. A lány kétségbeesetten átölelte a kisfiút. Corvus nem kedvelte Magnus bácsit. A férfi arcára pillantva látta, hogy ő viszont kedveli Cort, és rosszul érinti a kisfiú reakciója.

Sagitta szemmel láthatóan nem értette, mi történik, de mivel Corvus is sírt, ő is elpityeredett. Átkéredzkedett az apja vállára.

– Papa, nincs más megoldás? – reménykedett Pyxis, de Aries szomorú arcából ítélve úgy látta, komoly a dolog. Két lányával a vállán fordult a legidősebb gyermeke felé.

– Sajnálom, kincsem. Ha jól alakulnak a dolgok, elmegyek értetek és minden rendben lesz.

Pyxis könnyekkel a szemében bólintott.

– Magnus majd vigyáz rátok. Nem lesz semmi baj.

Magnus bácsi elszántan bólintott. Aries felé fordult.

– Most már tényleg mennünk kell.

Pyxis rettentő hangosnak találta már a közeledő bosszúállókat.

– Nemsokára találkozunk. – Aries homlokon csókolta Azurát, majd átadta Magnus bácsinak. A kislány értetlenül pislogott párat, de végül gügyögni kezdte Magnus bácsi nevét és a nyakába fúrta a fejecskéjét. Aries magához szorította Sagittát, a fülébe súgott valamit, majd letette a földre. Sagitta Magnus bácsi térdéig hátrált. Aries leguggolt Corvus elé, aki nagy nehezen elszakadt a nővérétől. Pyxis fájó szívvel figyelte, ahogy az öccse az apjuk vállán zokog. Végül Aries eltolta magától, arcon csókolta, és Corvus lesütött szemmel elhátrált. Most Pyxis következett, a lány tudta jól. Aries felé fordult, és két tenyerét rásimította az arcára.

– Ne félj, Pyxis, rendben? – Azzal őt is arcon csókolta és elengedte. A kislány kicsit csalódottan lépett Cor mellé. Azt hitte, apja talán valami személyes búcsút mond neki. De talán épp azért nem búcsúzkodott a papája, mert nem lesz rá szükség. Visszatérnek ide, és nem lesz semmi baj.

– Vigyázz rájuk, Magnus! – Aries fölegyenesedett, Magnus bácsihoz lépett, és a férfiéhoz érintette az ajkát. Pyxisnek meglepődni sem volt ideje, mert Magnus már tolta is a hátsó ajtó felé.

– Nem lesz baj, Cenric. Te pedig vigyázz magadra!

Hideg volt kint, a csillagok alatt. Pyxis majd’ megvakult a hirtelen a szemébe tűző fénytől – a fáklyás tömeg már a domboldalon masírozott fölfelé. Hangos kiabálásuktól nem hallhatták őket.

– Miért hívtad a papát úgy? – kérdezte ellenségesen Corvus, és megtorpant. Pyxis húzni kezdte.

– Mert az a neve – felelte Magnus bácsi egyszerűen, és tenyere gyengéd nyomásával tovább noszogatta a kisfiút.

Már beértek a fák közé, amikor a házuk lángra gyúlt. Pyxis lélegzete elakadt, és legszívesebben visszafutott volna az apjáért.

– A papa miért nem jön? – sürgette Magnus bácsit. A férfi döbbenten meredt a lángoló házra. Öltözéke visszaverte a tűz fényét. Corvus Pyxishez bújt, Sagitta felsikoltott. Azura csendben sírt.

– Azt hitte, csak varázstalanok támadják… de ezek mágusok – mondta Magnus bácsi rekedten. Pyxis felé pördült és a kezébe nyomta Azurát. – Muszáj visszamennem apátokért. Ezt nem élné túl nélkülem.

– Ennyire fontosnak érzed magad? – kiabálta csukladozó hangon Corvus. Magnus bácsi Pyxis szemébe nézett, nem törődve a kisfiúval.

– Nyitok nektek egy portált. Egy ismerősömhöz küldelek bennetek, ő vigyázni fog rátok. Egy magas, szőke hölgy. Meg fogjátok ismerni – hadarta Magnus bácsi. Pyxis dühe fellobbant, akárcsak pár pillanattal ezelőtt a háza.

– Nem hagyhatsz itt minket! A papa azt mondta…

– Szeretnéd, ha a papád benn égne abban a házban? – kérdezett vissza élesen Magnus bácsi. Pyxis összeszorította a száját és nem felelt.

– Pompás. Akkor tedd, amit mondtam. – Magnus bácsi ujjaiból kék szikrák törtek ki, és egy téglalapot rajzolt a semmibe. – Vigyázz a testvéreidre, Pyxis. Képes vagy rá. Járjatok szerencsével!

Azzal Magnus bácsi fogta magát, és elrohant a tűz felé. Pyxis mérgesen dohogott magában.

– Nincs ember, aki ennél a tuloknál kevésbé értene a gyerekekhez!

– Nézd, Pyxis, mindjárt eltűnik a varázslap! – sürgette a kis Sagitta, aki a térdébe kapaszkodott. Pyxis sóhajtott, magához szorította a vállán hüppögő Azurát, megfogta Corvus kezét, és utasította Sagittát, hogy kapaszkodjon belé.

– Indulunk! Nehogy eleresszetek! – figyelmeztette őket, és lehunyva a szemét belelépett a villogó, gomolygó ködös téglalapba.

*az idézet a Bogar Bárd meséi című könyvből származik