Csak egyszer hagytak itthon egyedül… ~ novella

Megtörtént események alapján.

Csak egyszer hagytak itthon egyedül…

Csak egyszer hagytak itthon egyedül…

Én se, és valószínűleg a szüleim sem számítottak arra, hogy hiba lesz egy órácskára egyedül itthon hagyniuk. Nem terveztem kimenni a konyhába, csak olvasni akartam – abból pedig, ugye, mi baj lehet? Talán az, hogy túl jó volt a könyv, emiatt huzamosabb ideig ültem meg se rezdülve, magam alá hajtott lábbal, csak olvastam és olvastam, annyira belemerülve a történetbe, hogy mozdulni sem bírtam.

A lábam úgy reagált erre az egy órás kényelmetlen mozdulatlanságra, ahogy az ember várná: borzasztóan elzsibbadt. Masszírozgattam kicsit, de az órára nézve láttam, hogy tíz percem van az első osztályfőnöki órámig. Beléptem a kért linkre, a Tanár úr még nem volt jelen, csak egy-két osztálytársam. A lábam iszonyúan bizsergett és fájt, talán jobb lett volna, ha ülve maradok, de én mindenképp szerettem volna ébresztőként hideg vizet locsolni az arcomra, hogy visszatérjek a könyvem világából a valóságba. Felálltam, figyelmen kívül hagyva a zsibbadást, és bicegni kezdtem a fürdőszoba felé. Nem nagy táv, de két lépés után már elegem volt abból, hogy húznom kell magam után a lábam, így hát két kézzel felemeltem – tessék már lépni; nem lehetsz ilyen béna; ne idegesíts már, te ostoba balláb –, egy-két pillanatra diadalmasan sóhajtottam fel. Aztán kiderült: a lábam megmakacsolta magát és esze ágában sincs úgy működni, mint normális esetben, most el van zsibbadva, tessék őt úgy kezelni. Egyszóval nem tartotta meg magát a bokám, ahogy lépéskor kell, és a lábfejem szépen becsuklott maga alá.

Először fel se tűnt a baj, tekintve, hogy nem éreztem a lábamból nagyjából semmit. Csak egy reccsenést hallottam. Aztán persze a testem reagált a történtekre, megtántorodtam, a vérnyomásom rögtön felugrott ezerre, egy pillanatra elfeketedett előttem a világ, bár a lábam még mindig nem fájt. Megkapaszkodtam a fürdőszobaajtó kilincsébe, és gondoltam, jó lesz, ha hideg vízbe mártom az arcom, kicsit felélénkülök tőle. Forróság öntött el, a szívdobogásomon kívül nem hallottam semmit, a lábaim mintha zseléből lettek volna – mindkettő, nem csak az, amelyik kifordult. Emiatt csak nagy nehezen sikerült betámolyognom a fürdőbe, közben komolyan azt hittem, elájulok, pedig addig nem tudtam, milyen lehet elájulni. Annyira gondolkozni azért tudtam, hogy valószínűleg nem lenne szerencsés pont ebben a szűk helyiségben ájuldozni, tekintve, mennyi helyen tudom betörni a fejem. Úgyhogy megmakacsoltam magam, belekapaszkodtam a mosdókagylóba, vettem két nagy levegőt. Elhatároztam, hogy csak azért is magamnál maradok, még ha a világ eszeveszett iramban forog is körülöttem. Elvégre hány ezer könyvkarakternek sikerül kikeverednie már sokkal rosszabb helyzetekből is?

Megmostam az arcom, egy kicsit jobban is éreztem magam. Most már igencsak égő lábbal, fogcsikorgatva, a bútorokba kapaszkodva indultam be a szobába, közben legalább háromszor jött rám megint az érzés, mennyivel könnyebb lenne egyszerűen csak beájulni a szobába! De sejtettem, a szüleim talán nem örülnének túlzottan annak, ha arra jönnének haza, hogy lányuk az ajtóban fekszik eszméletlenül.

Szóval megacéloztam magam, figyelmen kívül hagytam testem ijesztő remegését. Tudtam, hogy fel kéne hívnom anyukámat, mi tévő legyek, mi a csudát kezdjek magammal, amíg az apukámmal együtt haza nem érnek.

De mindenekelőtt jeget akartam szerezni. Nagy nehezen kibukdácsoltam a konyhába, kitártam a hűtőt és fagyasztott borsót kerestem, mert régen mindig fagyasztott borsóval jegeltük a különböző sérüléseket – visszagondolva a rutinos jegelés a múltból ragadt meg, ugyanis a testvéremmel gyerekkorunk nagyrészét homlokunkra szorított fagyasztott borsóval töltöttük a sok esés-kelés miatt.

Találtam valamit, ami zöld és hideg volt, de amikor kiemeltem, nem találtam benne borsószemeket, csak valami levelet. Nem baj, hideg és zöld, megteszi, gondoltam. A már ijesztő módon dagadt lábfejemre helyeztem. Járkálni próbáltam, hogy ne merevedjen meg a lábam, viszont folyton lepotyogott róla az a zöld leveles valami. Visszaügyeskedtem magam az előszobába, és a fiókból előkerestem egy neonsárga, -zöld és -rózsaszín mintás kendőt, ami legalább öt éve pihent érintetlenül a ruhák között, és amin még rajta volt a címke. A rikító kendő segítségével a lábfejemre erősítettem a hideg bigyót, és már kicsit lehiggadva a hirtelen jött sokkból elindultam megkeresni a mobilom.

Még mindig reszkető ujjakkal kerestem ki anyát a névjegyzékből. Amíg kicsöngött a telefon, gondoltam, iszok, hogy visszarázzam magam az életbe. Meghúztam a flakonom, de a hirtelen mozdulattól megint rám tört a szédülés, és a fotelbe rogyva kaptam a telefon után, amiben anya hirtelen megszólalt. Rögtön kérdezte, miért hívom, mi a baj.

– Hát – feleltem kicsit remegő hangon –, kitörtem a lábam.

Erre persze kiakadt, és egyből tudni akarta, mi történt, ugye jól vagyok, ugye nem a konyhában okoztam-e felfordulást?

– Nem, dehogy, a fürdőszoba felé menet – nyugtattam meg, de szerintem ettől sem érezte jobban magát. Megkérdeztem, mit csináljak a sok lehetőség közül:

– Mozgassam, pihentessem, most épp jegelem, jegeljem-e tovább, az igaz, hogy jót tesz neki? És jaj, ó, ó, te jó ég, ugye nem tört el? Kicsit mozog, akkor csak nem tört el, anya, ugye nem tört el?

Beszéd közben kicsit bepánikoltam, mert kimondva sokkal rosszabbul hangzott minden. Ledőltem az ágyra, és amíg anya válaszára várva levegő után kapkodtam, meghallottam egy halk hangot. A laptopba csatlakoztatott fejhallgatóból szűrődött ki. Rosszat sejtve néztem a telefon kijelzőjére. 11:02. A fenébe, elkezdődött az óra.

– Mit csináljak? – sürgettem anyát idegesen, mert ezek szerint nem sikerült köszönteni a Tanár urat, amikor belépett a beszélgetésbe. Kellemetlen, reméltem, emiatt nem tart bunkónak.

– Apa üzeni, ha mozog a lábad, nincs baj, vigyázz magadra, sietünk haza – mondta végül, én pedig fújtattam a roppant informatív választól. – Hozzunk haza ebédet, vagy inkább siessünk haza? – kérdezte, én meg megnyugtattam, hogy elleszek és leadtam a rendelést, mert nem lett volna szívem szegény családomat megfosztani az ebédtől a szerencsétlen balesetem miatt.

Leraktuk a telefont, odasántikáltam az asztalhoz, kihúztam a fejhallgatót a gépből, hogy halljam, miről van szó. Hiányzások: kinek van igazolatlan hiányzása október nyolcadika hetedik óráról, november negyedike első három óráról, december elseje második és ötödik óráról, ésatöbbi. Én rendes gyerek vagyok, nem szokásom igazolatlanokat gyűjteni, szóval sétálni indultam a nappaliban, fel-alá járkáltam, hajlítgatva, mozgatva sajgó lábfejem, amit igazából kezdtem már újra nem érezni, ezúttal a jég miatt. Közben kérdéseket írogattam sportoló osztálytársaimnak – ha valakinek eltörik a lábfeje, akkor nem tudna vele lépkedni, igaz? Hát, sokáig nem, mert valószínűleg elájulna a fájdalomtól, érkezett a válasz. Megvontam a vállam, én ugyanis nem ájultam el, szóval kilencvenszázalékosan biztos, hogy nem tört el. Meg aztán akkor biztos jobban fel lenne dagadva, igaz? Kicsit paranoiás létemre azért megnyugtattam magam, hogy legfeljebb csak egy szalag húzódott meg.

Bár nagyon rossz, kattogó hangok kíséretében mozogtak a lábujjaim. Sebaj. Nincs nagy probléma, kis kenőcs, jegelés, és pikk-pakk rendbe jövök, csitítottam a fejemben sikoltozó ideges hangokat.

Épp valahol a szoba túlsó felében, az ablaknál jártam, amikor hallottam, a Tanár úr engem szólít. Magamban szitkozódva siettem vissza, de a kapkodó mozgástól megint szédülni kezdtem és ezúttal hányinger is társult hozzá. Remek. Lezuttyantam a székre, és sietősen bekapcsoltam a mikrofont.

– Igen, Tanár úr? – kérdeztem cincogó hangon.

– Neked van még félbehagyva egy kiselőadásod – emlékeztetett rá, lehúzva az orrára a szemüvegét, hogy lássa a képernyőjét.

– Ó, igen – válaszoltam elhaló hangon.

– Sok van még belőle? – Célzatosan meresztette a szemét a kamerába.

– Ööö…le fogom rövidíteni – ígértem, és megmasszíroztam az orrnyergem, próbálva elmulasztani a szédülést.

– Igen, az jó lenne – értett egyet, látszólag megnyugodva. – Szeretnéd nagyon lerövidítve befejezni jövő héten?

– Nekem tökéletes lenne élőben is, Tanár úr, nem szeretném ezzel elvenni a digitális órát – válaszoltam, mert ő tanítja a földrajzot is, amiből kevés óránk van egy héten. Meg aztán nem sok kedvem volt digitálisan kiselőadást tartani, se az eredeti hosszával, sem lerövidítve.

– Rendben, akkor miután visszamentünk az iskolába? Decemberben, ha visszamegyünk, bár ki tudja – elmélkedett, egy naptárat nézve. Közben csöndesen lefejeltem az asztalt, hátha a hideg asztallap csillapítja a fájdalmat, ami a végre elmúlt szédülést váltotta fel.

– Igen, igen – feleltem engedelmesen.

– Értem. Szóval, ha visszatér a rendes oktatás, decemberben vagy később, az első osztályfőnöki órán megtartod a nagyon lerövidített kiselőadást?

Fáradtan sóhajtottam, beletörődve, hogy itt fogok meghalni, bekapcsolt mikrofonnal. A lábam, ha lehet, még jobban fájt úgy, hogy nem mozgott, de felpolcolva sem volt, szédültem, a szemem előtt megint fekete foltok táncoltak, a fülem újra zúgni kezdett. Mit ne mondjak, nagyon örültem a sokáig húzódó beszélgetésnek.

– Igen, Tanár úr – nyögtem ki nagy nehezen.

– Remek – bólintott a Tanár úr, visszatolta orrára a szemüvegét és leírt valamit. – Akkor decemberben…hát, valószínűleg nem decemberben, de ha egyszer valamikor a jövőben visszamegyünk, befejezed nagyon lerövidítve a kiselőadást. Jó így?

Már szinte imádkoztam azért, hogy Isten lenyugtassa a Tanár urat, pedig nem vagyok hívő.

– Persze, Tanár úr – mondtam azért, próbálva illedelmes és nem szenvedő hangsúllyal felelni. Kikapcsoltam a mikrofont, eldöntve, hogy többet, ha törik, ha szakad – remélhetőleg nem a lábam –, nem válaszolok neki.

– Akkor felírtalak – nyugtázta a Tanár úr, én meg felálltam, hogy folytassam a sétafikálást. Ismét körbe kérdeztem a sportoló ismerősöket, hogy egy szalagszakadásba is ugye beleőrülnék, igenlő választ kaptam, és nyugodtan folytattam tovább köreimet. A pár percnyi üléstől is újra zsibbadni és fájni kezdett, belefolyt a vér. Morcosan szidtam magamban a Tanár urat, aki nem csak, hogy szörnyen meg akarja húzatni velem a kiselőadást, de még szenvedni sem hagy zavartalanul.

A Tanár úrnak egyébként nagyon megnyugtató hangja van, sikerült is ellazulnom őt hallgatva, ahogy fel-alá járkáltam. Vártam, hogy a szüleim hazaérjenek a vásárlásból, és leszidjanak, túlzó aggódással babusgassanak vagy kinevessenek a szerencsétlenségem miatt.

Az utóbbi történt, pedig azt hittem, anya a másodikat fogja választani.

A szüleim beléptek az ajtón, én pedig a szoba túlsó végében álltam, a zöld valamitől – ami, anya elmondása szerint leveles spenót volt – és a nagy, neonszínű kendőtől buci lábammal, és rájuk néztem, várva, mi lesz. Anya végig nézett rajtam, és fejét csóválva elnevette magát.

– Csak egyszer hagyunk itthon egyedül…

2021. 01.