Lords of Crime ~ 3. fejezet

3. fejezet 

Péntek délután William az irodája kellemes magányában javította a tanulók dolgozatait. Kint napsütéses jó idő volt, így hát az ablakot nyitva hagyta, hadd áradjon be a friss tavaszi levegő. A szél virágillatot és különböző hangokat hozott a kert felől – hallotta a méhek döngicsélését, az udvaron nevetgélő fiatalok hangját, az énekesmadarak vidám csiripelését. Tökéletes nyugalom szállta meg, ahogy a nyárba forduló természet és a matematika harmóniája összefonódott és magába ölelte őt.

Ez a tökéletes nyugalom egészen addig uralta a világát, amíg valaki otromba módon verni nem kezdte az iroda ajtaját.

– Tessék? – kiáltott ki a kopogónak. Még áthúzott egy rosszul megoldott egyenletet, aztán letette a tollát és megtornáztatta ujjait, miközben érdeklődve figyelte az iroda bejáratát.

Az ajtó nyikorogva nyílt ki és egy alacsony férfi lépett be rajta. William rögtön felismerte: Andrew Dublin gróf volt az, aki megörökölte bátyja uradalmait és rangját. Kinézetre ugyanúgy festett, mint a fivére, csak jóval alacsonyabbra nőtt, de az őszülő pofaszakáll, a kopaszodó fejtető és a pöttömnyi orr mind Baront idézték. Öltönyt és elegáns fekete bőrkabátot viselt; fényesre suvickolt cipőben topogott a küszöbön. A cilinderét fehér kesztyűs kezébe vette, úgy mérte végig a szobát becsmérlő pillantásával.

– Elnézést a zavarásért, Moriarty professzort keresem – szólalt meg rekedtes hangon. William látta rajta, hogy fáradt, napok óta nem aludhatott rendesen.

– Megtalált – tájékoztatta a grófot, és hátradőlt a székében. – Miben segíthetek?

– Andrew Dublin vagyok – mutatkozott be lényegében teljesen fölöslegesen az idősebb férfi. – Mielőtt részvétet nyilvánítana a bátyám miatt, köszönöm, de azt már eleget hallottam.

William oldalra döntötte a fejét, nem válaszolt, várta, hogy a vendége belekezdjen a mondandójába.

– A segítségét szeretném kérni, professzor. Úgy tudom, maga személyes tanácsadóként is dolgozik.

– Jól tudja, uram.

– Megkérdezhetem, miben ad tanácsokat? – Dublin a kezében gyűrögette a fejfedőjét, apró szeme idegesen villant hol az órára, hol Williamre, hol az ablakból nyíló külvilágra.

– Amiben a segítségemet kérik – válaszolt William, megvonva a vállát. Dublin lehajtotta a fejét, összegörnyedt, valahogy úgy eresztett le, mint egy kipukkasztott léggömb.

– Szeretném a segítségét kérni, professzor.

A testtartásából és a hangjából William előre tudta, hogy hazudni fog.

– Igazán?

– Igazán. Hol is kezdjem… – A cilinder az arisztokrata kezében egy elnyűtt kendőre kezdett hasonlítani.

– Talán az elején – tanácsolta William, előrehajolt és összefűzte ujjait az asztalon.

Andrew Dublin nagyot sóhajtott.

– Szükségem lenne a maga zsenialitására.

William megemelte a szemöldökét. A gróf hízeleg neki – nagy kérésről lehet szó.

– Fel szeretném bérelni, mint magántanárt. – Dublin nem nézett William szemébe, lesütötte a tekintetét, az arcán szégyenrózsák gyúltak.

– Van egy szeretett lányom, akinek egészen különleges képességei vannak.

William arra gondolt, hogy micsoda fergeteges véletlen folytán születhetett egy Dublinnek különleges képességű lánya, de ezt inkább nem tette szóvá.

Dublin folytatta.

– Egy zseniális lányom, aki… nagyon közel állt a bácsikájához, Baronhoz. Féléve az anyját is elvesztette, és igen rosszul érzi magát. – Dublin sóhajtott egy nagyot, majd hirtelen a melléhez kapott. Egy pillanatra William azt hitte, az ő szíve is felmondta a szolgálatot, de végül a férfi éktelen harsogásba kezdett: – Kérem, segítsen rajta! Rajong a számtanért, a csillagokért, a növényekért, egy tudós veszett el benne… csak épp a gyász felemészti, és képtelen tanulni, vagy csinálni bármit is. Kérem, Ön az egyetlen ember, akire rábízhatom a lányomat!

William először csak nagyokat pislogott a zavaros hadoválást hallva.

– Én vagyok az egyetlen?

– Senkinek nincsenek ilyen képességei, mint magának – mondta hevesen bólogatva Dublin. – És az én kicsilányom nagyon szeretne tanulni.

– Miért nem megy egyetemre? – kérdezte William. – Úgy tudom, az igazgató úrral jó barátságban áll.

Dublin idegesen összeszorította az ajkait.

– Így van. De Corbish igazgató úr nem veszi fel a lányom, mert fiatal még, de főként azért, mert nő.

– Értem – bólintott William. A gróf előrébb lépett.

– Pedig Catherine annyi mindent tud, olyan sok mindenre lehetne képes! – erősködött tovább. – Segítsen rajtunk, kérem!

William végigsimított ujjbegyével az egyik papírlapon.

– Tehát azt mondja, a hölgy szeretne tanulni?

– Mindennél jobban!

William lehajtott fővel gondolkozott. Az egyetemistái és Ron mellé egy másik tanítvány…?

– Mikor kellene kezdenem?

– Esetleg ma – mondta vállat vonva a gróf, egy fokkal hidegebb hangszínen.

– Ma? – kérdezett vissza meghökkenten William.

– Ahogy hallja.

– Sajnálom, gróf uram, de ma nem megfelelő. A fivéreimmel töltöm az estét – mondta William határozottan. Andrew vett egy nagy levegőt, és a fejébe nyomta a cilinderét.

– Nos, professzor, hadd emlékeztessem rá, hogy ki az úr a vidéken. Sok kellemetlenséget okozhatok magának, ha nem teszi, amire kérem.

Williamet meglepte a hirtelen hangszínváltozás, de legalább bebizonyosodott az is, hogy Andrew nemcsak külsőre hasonlít Baronra.

– Miért nem kezdhetünk mondjuk kedden? – kötötte az ebet a karóhoz csak azért is. Dublin dühösen ráncolta az orrát.

– Catherine miatt – közölte. – Jó lány, okos lány, de az utóbbi időben sokat van távol.

William érezte, hogy szemöldöke ismét felszáguld a homlokán.

Dublin bizalmasan előrehajolt, és halkan hozzátette:

– Attól tartok, tudja, hogy egy egyetemi diák elcsavarta a gyermek naiv fejecskéjét. És egy péntek délután, egy péntek este… amikor nem kell a fiúnak másnapra tanulni…

William bólintott – jól ismerte a diákjait.

– Értem, uram.

– Akkor átírja a ma esti programját, professzor? – vonta kérdőre Dublin gróf. Visszacsapta a fejére a cilinderét, mintha már lezártnak tekintené a beszélgetést. – A kedvünkért!

William megadón nézett farkasszemet vele. Tudta, hogy nincs más lehetősége, mint beleegyezni, de bosszantotta a lekezelő stílus.

– Legyen – mondta erőltetett mosollyal az arcán.

Közben pedig arra gondolt: a Bűn Urának új prédája kiszemelve.

Lords of Crime ~ 1. fejezet

 1. fejezet

A város utcái tömve voltak, a zajos, színes zsibvásárban kocsi, lovas nem férhetett el, az emberek vadul tülekedtek kosaraikkal és táskáikkal. Az egyetemről hazafelé igyekvő William James Moriarty igyekezett minél kevesebb embert meglökni, ahogy a sétapálcáját és aktatáskáját magához ölelve sétált.

Nem is tudta, merre nézzen – a fából ácsolt bódék előtt emberek tolongtak, árusok kiabáltak, utcazenészek énekeltek és hegedültek, a levegő vibrált a különböző hangoktól. Bódító illatok terjengtek a levegőben; egy jósnő standjából tömény füstölőszag áradt, nem sokkal utána egy pulton színes tavaszi virágok bólogattak, a következő utcában pedig már ínycsiklandó illatú mézes süteményt árultak.

Mielőtt örökre elveszhetett volna Durhamben, megállt egy szellősebb sarkon, hogy szemügyre vegye a környezetét, de nem tudta beazonosítani tartózkodási helyét, szüksége volt a bátyja által rajzolt térképére. Ebben a tömegben úgy elkeveredett az eredeti úti céljától, hogy attól tartott, vacsorára sem ér haza, nemhogy az ötórai teára.

A zsebében kotorászott a térkép után és majdnem elejtette a holmiját, amikor egy kaján hang szólt hozzá:

– Nahát, professzor, ennyi idő után sem igazodik ki a városon?

William megfordult, jobbra tőle egy sikátor húzódott – áruraktárnak tűnt, legalábbis telepakolták mindenféle ládával és hordóval, amiken suhanc fiúk foglaltak helyet. A földön elnyűtt pokrócon fafaragások sorakoztak, mögöttük szintén fiúk ültek, összesen hatan voltak a csapatban.

– Nagy itt a kavalkád – válaszolt William halvány mosollyal a kérdezőnek, aki egy hordón ült, vigyorogva nézett őrá. A vonásai enyhén lányosak voltak, valaha fehérszínű inge fekete volt a piszoktól, nadrágjára sár száradt, a májusi napfénytől széleskarimájú sapkával védte arcát. William megítélése szerint munkásfiú lehetett, talán talicskákat tologatott fel-alá egész nap, esetleg a földeken dolgozott.

Szemügyre vette társait is, mind hasonló ruhában feszítettek, mint a pimasz fiatal, gyűrött, sáros, piszkos ingben és nadrágban. Talán új öltözékre gyűjtöttek – a fafaragások mellett kis dobozban pénzérmek gyülekeztek.

A nagyszájú fiú leugrott a hordójáról, kezeit a háta mögé dugta, úgy járta körbe Williamet.

– Ron vagyok. Szívesen kivezetem innen – ajánlotta, szája még mindig fülig ért.

– Aminek meglesz az ára – szólt közbe egy másik suhanc. William már értette a helyzetet: ezek a fiatalok tudják, ki ő, és pénzt szeretnének tőle kunyerálni.

– Ha nem káros dologra költik az összeszedett pénzt, vennék pár faragást – ajánlotta, és rájuk mosolygott. Alig pár évvel voltak nála fiatalabbak, mégis sokkal idősebbnek érezte magát, ahogy a fiúk értetlenül nézte össze.

– Alkoholra, cigarettára, drogra gondol – sorolta Ron félig visszafordulva.

– Ugye lányokra nem? – kérdezte aggodalmasan az egyikük. Ron horkantott és válasz nélkül hagyta a barátját. William közben közelebb lépett, hogy megnézze a kirakatnak csak túlzással nevezhető szőnyeget. Fabábuk, konyhai felszerelések, díszek álltak kipakolva, árcímke nélkül.

– Egy szép tolltartót, amiben elférnek a professzor tollai? – nyújtott William felé egy fadobozt az egyik fiú. A fedelét virágfaragások és holdmotívumok díszítették, néhol színes festékkel emeltek egy-egy részletet. William rábólintott, és a mellényzsebébe dugott tárcáért nyúlt.

– Igazán szép munka – dicsérte meg, mire a fiú büszkén kihúzta magát.

– Ne adja Steve alá a lovat, így is túl büszke magára – jegyezte meg Ron. Steve felhúzta az orrát, mire Ron elnevette magát. – Csak ugratlak, mind tudjuk, hogy zseni vagy!

A szőke Steve mondott egy árat, ami William szerint jóval meghaladta a tolltartó értékét, de azért kifizette nekik, hadd örüljenek.

– Köszönjük! – mondta vidáman Ron, fekete szeme csak úgy csillogott a pénzt látva, a barátai ámuldozva nézegették az aranyérméket. – Amióta az új Dublin gróf kirúgta a Fiatal Hősök Szövetségének a felét, sokkal többe kerül a fenntartásunk.

– Fiatal Hősök Szövetsége? – kérdezte William, és beletuszkolta a bőrtáskájába a tolltartódobozt.

– Plusz pénzért mesélhetek róla – vont vállat Ron, és előreszökkent. – Jöjjön, professzor! Még egy-két érméért regélek a város történelméről is!

William intett a fiúknak – akik nem néztek rá, még mindig mohón számolgatták a pénzüket –, majd követte a heves suhancot a fullasztó tömegbe.

– Igazán könnyű itt elkeveredni – mondta Ron, és a zsebébe süllyesztette kezeit. Mosolyogva köszöntött egy tollas kalapot viselő öreghölgyet, udvariasan meghajolt egy madarakat áruló bácsi felé.

– Mire fel ez a nagy ünneplés? – kérdezte William, és megigazította a karján átvetett zakóját meg a táskáját, igyekezve úgy igazítani a holmiját, nehogy zsebtolvajok nézzék ki őt maguknak.

Ron megrántotta a vállát, és hátat fordított a menetiránynak, hogy Williammel szembe nézhessen.

– Tudja, Dublin gróf meghalt és… – A mondat félbeszakadt, a fiú szeme mohón villant meg. – Hát még szép, hogy tudja! Hiszen ott volt. Miként történt? A városba csak azok a mendemondák jutottak el, hogy az urat megmérgezték, valóban így volt? Meséljen, professzor! És elengedem a várostörténetért járó pluszpénzt.

William könnyedén válaszolt:

– A gróf szívrohamot kapott, nem vette be a gyógyszerét.

– Sokat szenvedett?

– Hamar kilehelte a lelkét.

Ron nemtörődöm módon rántotta meg ismét a vállait.

– Mondanám, hogy kár, de akkor lehet, hogy a Pokolra kerülnék. Tudja, rossz ember volt a gróf. Hallotta, mit tett Mr. és Mrs. Burton gyermekével?

William bólintott. A fiatal házaspárra gondolt, akiknek utoljára segített a fivéreivel.

– Szörnyű történet.

– Az bizony – helyeselt Ron. A vállával most Williamét célozta meg, finoman meglökte és széles vigyort vetett rá. A fiatal matematikus megfigyelte, hogy a fogai ápoltak, fehérek és hibátlanok, amik feltűnően eltértek a fiú alapvetően szegényes és koszos megjelenésétől. – Professzor úr, ha én kérnék segítséget a gyermekemért, maga ugye segítene?

– Van gyermeke? – vonta föl a szemöldökét William.

– Dehogy van. – Ron oldalra táncolt, megnézett egy árusstandot, William követte, nehogy szem elől tévessze. A színes ponyva alatt a kirakatban könyvek álltak, hátul egy tábla hirdette, hogy a Durhami könyvtáré a hely, de a könyvtáros nem volt sehol.

– Semmi új – állapította meg a fiú.

– Szeret olvasni? – érdeklődött William. Hátulról egy szamarat vezető férfi meglökte, neki kellett támaszkodnia a pultnak. Ron megszidta a fickót helyette is, mire az csak mordult egyet és folytatta útját szembe az áramlattal.

– Csak ami jó – válaszolta Ron, s tovább indult a zsúfolt utcán. Hátrasandított, és kíváncsiskodásba kezdett: – Mondja, maga tényleg tizenévesen végezte el az egyetemet?

William péksütemény illatát érezte; már nem volt messze az út, amiről a birtok felé vezető földútra lehet kanyarodni.

– Így történt – bólintott William. Kikerült egy ruhákkal és kendőkkel teli dézsát cipelő nőt, emiatt egy pillanatra szem elől vesztette Ront, de aztán beleütközött a következő lépésnél. Elnézést kért, de a fiú rá sem hederített, inkább tovább faggatódzott.

– És valóban huszonegyévesen lett professzor?

 William felé emelte az arcát, barna, selymesnek tűnő tincsei egyenetlenre vágva követték az álla vonalát.

– Igen, akkor kaptam az első tanári állásomat egy londoni iskolában – bólintott. Eltöprengve figyelte segítőjét, még a léptét is majdnem elvétette.

Ron elmosolyodott, Williamben pedig ekkor megszólalt a vészcsengő – a fiú ajka túl lágy ívű volt.

– Gratulálok, legyőzte Galileo Galileit. Ő huszonnégy évesen kezdett tanítani.

William oldalra döntötte a fejét, Ron viszont elfordult. A nyakát hiába borította több réteg kosz, látszott rajta, hogy természetesen karcsú – a hattyúnyak kifejezés tökéletes ábrázolása.

– Galilei? Még nem hasonlítottak hozzá.

– Én sem hasonlítom. Azt mondtam, hogy jobb nála.

– Tanult lehet, ha ennyi mindent tud egy neves csillagászról – jegyezte meg William. Két mellette elrohanó kislány majdnem felborította, de végül sikerült megőriznie az egyensúlyát, csak a sétapálcája esett ki a kezéből. Ron rögtön előkapta kezeit a zsebéből, lehajolt és felvette a pálcát. William elégedetten bólintott, ahogy meglátta Ron apró kezeit.

– Köszönöm – mondta. Ron megvonta a vállát, ökleit újból elnyelték a nadrág zsebei.

– Semmiség. Egyébként érdekel a csillagászat. Meg a matematika is. Ha lenne elég pénzem, egyetemre is mennék. Csak hát… nincs.

– Erre gyűjt a Fiatal Hősök Szövetsége? – kérdezte William. Ron felékapta a fejét. Közeledtek a falu széléhez, a folyó ott kúszott előttük, a víz csobogása versenyre kélt a zsibvásár zajaival.

– Egyetemre? Nem. Közösen gyűjtünk, és mindenki kap belőle részt. Ki erre, ki arra gyűjtöget.

– Értem – biccentett William. Az utolsó házak vonalában megálltak, és Ron kibökte, amit William szerint egész végig meg akart kérdezni:

– Nem tanítana, professzor? Kérem, okos vagyok, csak épp szegény. Ön az egyetlen reményem!

A professzort egy kicsit meglepte a kirohanás, s felhúzta a szemöldökét.

– Fizetek magának, ha gondolja – folytatta kicsit visszafogottabban Ron. – Vagy dolgozok a birtokán, vagy viszem ide-oda kocsival, javítom a dolgozatait, vagy…

William érezte, hogy mosolyra húzódik a szája, ahogy a lesütött szemű fiút nézte.

– Becsülöm a tudásvágyat, Ron – mondta. – Szívesen segítek.

– Tényleg? – A fiú felemelte a fejét, szemei tágra nyíltak. – Komolyan mondja?

– Maga szerint viccelődnék ilyen helyzetben? – kérdezett vissza William oldalra biccentve a fejét.

– Remélem, hogy nem – bólintott Ron. – Mikor érne rá, professzor?

– A következő hétfőn az utolsó órám elmarad – ajánlotta William. – Tizennégy órakor találkozzunk a Mimóza Teaházban?

Ron ezúttal szégyenlősen vonta meg a vállát, a mozdulat felettébb nőiesre sikeredett.

– Ha kaphatok ott kávét, nekem tökéletes. – Előrelépett, megemelte az állát és William szemébe nézett. – Nagyon szépen köszönöm, professzor. Ígérem, hogy nem okozok csalódást!

– Tudom, hogy nem fog – mondta William. A zsebébe nyúlt, pénzt vett elő, az érméket Ronnak nyújtotta. A fiú a tenyerét tartotta, vékony ujjait rázárta az aranytallérokra. William rámosolygott. – Köszönöm, Ron, hogy kisegített. Remélem, legközelebb egy kis várostörténet is belefér!

Nem várta meg a fiú válaszát, hátat fordított neki és a gondolataiba merülve elindult a hazafelé vezető földúton.