Utazás az időben ~ 1. fejezet/1. rész

Elisabetta Gnone: Az elveszett történet (fordítás)

1. fejezet/1. rész

A Periwinkle-házban

Utazás az időben

Egy meglehetősen hűvös és ködös szombat délután a nővéremet, Pervinkát vártam a szokásos ötórai teánkra. Amint meghallottuk a kopogását, Kis Bagollyal már mentünk is ajtót nyitni.

– Gyere gyorsan, Viní, hideg van! – mondtam, és a karjánál fogva behúztam a testvéremet. – Épp most tettem fel forrni a vizet.

– Vigyázz, Babú, csak óvatosan! Nem tartott sokáig az út, de teljesen átfagytam.

Bár Vanília a nevem, születésünk óta Babúnak hív; én pedig őt Vinínek.

– Hahó, Kis Bagoly, öreg kutyus, hogy vagy? Itt egy nagy ölelés! – viszonozta Pervinka Kis Bagoly csendes üdvözlését. – Nyugodtan öntsd ki magadnak a teát, nekem pedig hagyd még egy kicsit ázni a leveleket, rendben, Babú? Úgy érzem, ma jót fog tenni, ha különösen erősen és sötéten iszom – mondta.

Elmosolyodtam.

– Csípősen és keserűen szereted a teát, Viní, mindig is így szeretted – emlékeztettem. – Ülj a kandallóhoz! Húzd le a vizes csizmád, mindjárt hozok neked egy száraz cipőt.

Leültünk a ropogó tűz mellé, Kis Bagoly pedig a lábunkhoz telepedett.

– Ne aggódj, Babú, jó meleg van idebent, már meg is száradtam. Változtattatok valamin? Mintha most más lenne valami.

Sok-sok éven keresztül a férjemmel, Jimmel egy emeletes házban laktunk a falu közepén. Szép házacska volt, kőből épült, és teljesen befutotta a vadszőlő. Régen a McDale házaspár lakott ott, ám miután gyerekkorunkban sajnos elhunytak – azért mondom, hogy sajnos, mert kedves és szórakoztató idős pár voltak –, a házuk hosszú ideig némán és elhagyatottan állt, egészen addig, amíg Jimmel úgy nem döntöttünk, hogy itt szeretnénk kialakítani a családi fészkünket.

Ugyan egy kicsit dolgoznunk kellett rajta, hogy újra lakhatóvá váljon, de akkor még fiatalok voltunk, tele lelkesedéssel, így szívesen foglalkoztunk vele. Ráadásul a barátaink is segítettek: Grisam, Flox, Tommy és a testvére, Francis, Acanti, Nepeta, mind ott voltak. A munkánk eredménye egy hangulatos házacska lett, ahol boldogan éldegélhettünk, és ahol megszülethetett a két gyermekünk, Salvia és Margherita.

Amikor az édesanyánk is eltávozott – a papa és Tomelilla néni után –, a Kis Ork utcai házunk üresen maradt, így hát otthagytuk a McDale-fészket. Hazaköltöztünk az ódon falak közé, ahol Pervinkával világra jöttünk és felnőttünk.

Alig változott valami: az elszórt lépcsőfokok, amik a kertbe vezetnek, az árnyékot adó nagy fák, a kőfalat benövő rózsabokrok, a tavacska víztükre a halakkal, az üvegház, a burjánzó hortenziacserjék… Minden ugyanaz.

Akárcsak bent: a konyha, ahol annak idején ettünk, és ahol még mind a mai napig eszünk, a kőmosogató, a fehérmárvány asztal, a padok, az ük-ük-üknagyszülők bútorai. Mindent meghagytunk, csak az össze nem illő tányér-, csésze- és pohárkészleteket egészítettük ki a sajátunkkal.

A kandalló előtt álló öreg, virágmintás dívány is megmaradt, csak a karfa szövetét kellett kicsit kijavítanom. A papa és a mama ide ültek le mindig vacsora után, hogy igyanak egy kis likőrt és meséljenek egymásnak a napjukról.

A papa dolgozószobájában még mindig ott lóg a falon a sárgaréz barométer, a távcső ott áll az ablak előtt, a vitrin mögé zárt finom meteorológiai műszerek mind érintetlenek. Bár pár éve kipróbáltunk néhányat Margheritával. amikor kitalálta, hogy meteorológus szeretne lenni, mint a nagyapja, én pedig épp valamilyen cikket írtam a Fairy Oak-i újságba (ma már én vezetem az újságot, én javítgatom a diákok jobbnál jobb cikkeit).

A családi fényképgyűjtemény továbbra is a lépcső fölött kap helyett, és bizony-bizony rengeteg új emlékkel (gyerekek mosolyával, kutyusok farokcsóválásával) gazdagodott.

Néhanapján pedig egy kis karbantartást is végzünk a házon.

– Jim lefestette és megjavította az ablakokat és az üvegajtót. Talán erről az újdonságról beszélsz, Viní – mondtam. – Nagyon büszke a munkájára, úgyhogy majd mindenképp meséld el neki, hogy észrevetted, örülni fog.

– Hol van most?

– Lent dolgozik, gyalul és fest.

Egy hosszú és sötét folyosó kanyarog a ház alatt – sokan nem is tudnak a létezéséről. A folyosó végén található Tomelilla néni Varázsszobája. Ahhoz, hogy végigmenj a folyosón, kell egy kis bátorság. Emlékszem, amikor Pervinkával először kellett szembenéznünk az akadállyal, reszkettünk a félelemtől – de amint felfedeztük a folyosó varázsát, teljesen elbűvölt minket.

Miután megtetted az első száz lépést, varázslatos módon ezernyi kis mécses fénylik fel a kőfalakon, megvilágítják az utat a titkos szobáig, ahol a nénikénk (a mamánk nővére) mágiára tanított minket, ifjú unokahúgait és alkalmanként a barátainkat, Flox Pollimont, Grisam Burdockot és Shirley Poppyt is.

Egészen addig tanított minket, amíg ránk nem került a sor, hogy átvegyük a saját gyermekeink és unokahúgaink oktatását: így hát Pervinkával megegyeztünk abban, hogy én tanítok az üvegházban (ami számomra igencsak kényelmes környezet a fény és a növények miatt, amiket imádtunk nevelgetni Tomelilla nénivel), Pervinka pedig a családi hagyományt követve a nyirkos, komor, földalatti szobában fogja tartani az óráit.

Most, hogy a gyerekeink felnőttek, és a mágialeckék tartása már az ő feladatuk, a Varázsszoba Jim laboratóriumává vált, ahol a szerszámait tartja és ahol a találmányainak és a javítási munkálatoknak szentelheti magát.

– Azt hittem, itt lesznek a gyerekek – nézett körbe Pervinka.

– Nem, otthon vannak. Megbeszéltük, hogy majd este találkozunk a pubban, ahogy a többiekkel is.

Pervinka a „gyerekek” kifejezéssel az unokáinkra utalt, az ikreim gyermekeire. Nem említettem? Salvia és Margherita egy napon születtek, akárcsak én és Viní.

Pervinkának és a férjének, Grisamnek három fia van, akiknek hat gyermekük született. Így hát Pervinkával összesen nyolc unokánk van, akik nagy örömünkre és megkönnyebbülésünkre már mind jelét adták annak, hogy örökölték a családi hatalmat: Pervinka unokái mind a Fény Mágusai lettek, mint én, az enyéim pedig mindannyian a Sötétség Boszorkányaivá váltak, akárcsak Pervinka.

– Feli velük van? – kérdezte a nővérem.

– Természetesen – feleltem.