Erdő és Magány ~ 22. fejezet

                                                                         22. fejezet

Valentin-nap, második felvonás

 

„A lánynak, aki kétszer is felpofozott:

 

Johanna… most szándékosan nem írok semmi olyat, hogy drágám meg kedvesem, mert tudom, hogy akkor felrobbannál, és sosem érnél a levél végére.

Azt szeretném mondani, hogy sajnálom. Mindent. Sajnálom, hogy Pimpát majdnem a halálába röptettem. Sajnálom, hogy teljesen belebetegedtem a Sirius Black ügybe, és elhanyagoltalak Téged. Felfoghatatlan hiba volt ez tőlem – most, mintha hideg vízzel öntöttek volna nyakon, tisztán látok mindent. Az elmúlt időszakra úgy emlékszem vissza, mintha lázálomban lettem volna.

És ami pedig talán rosszabbul érinthet Téged… Hát igen, a legilimencia. A nyáron sikerült elsajátítanom ezt a tudományt, és az utóbbi napokban, hetekben, hónapokban rengeteget próbálkoztam, hogy távolról is bele tudjak látni az emberek fejébe. Tudtommal ez még nem lehetséges. De ismersz, kitartó vagyok.

Megígértem magamnak, hogy nem használom akkor, ha az érzéseid akarom kitalálni – jó, ezt most csak szépítem. Legtöbbször annyira izgatott voltam és zavarban éreztem magam, hogy nem tudtam koncentrálni semmire. Az öcséd halálának körülményeit több részletben tudtam meg. Amikor az egyszarvús baleseted után sétáltunk az iskolába, amikor a thesztráloknál beszéltünk és még sok-sok pillanatban. Ilyenkor a páncélod egy helyen mintha feltört volna, és amikor a szemedbe néztem, egyszerűen csak láttam az emlékeid.

Ez persze nem ment föl az alól, ahogy viselkedtem veled a bagolyházban. Nem is értem, mi ütött belém, hogy ezeket vágtam a fejedhez. Hiszen a te titkod csupán egy baleset volt, egy haláleset. De én…Én nem vagyok jó ember, Johanna. A fejemhez vágtad, hogy nem is ismersz olyan jól és hogy hazudtam neked.

Igen, mindkét állítás igaz.

Eltitkoltam előled a családomról az igazságot. Bár gondolom, Sagittától már tudod – a szüleim nem haltak meg. Az Azkabanban ülnek, tökéletesen távol tőlem. Lyra Black az édesanyám. Őtőle kaptuk a nevünket. Lyra kemény és erőszakos nő – ezt tudtad –, ránk és apámra is ráerőszakolta a nevét, ami fekete bélyegként nyomódott, nyomódik a lelkemre. Anyám Sirius Black unokatestvére.

És igen, anyám halálfaló volt – vagy még most is az, nem tudom, és nem is akarom tudni. Évente egyszer muszáj meglátogatnunk őket, Pyxis ragaszkodik hozzá. Mert apa szerinte nem is olyan rossz. Hát, én nem tudom, őszintén szólva. Erről a témáról nem szeretek annyit beszélni. Ha mégis bármi kérdésed lenne, tedd föl bátran. Úgy érzem, már nincs jogom bármit is titokban tartani előtted.

Miután a szüleinket bezárták az Azkabanba – ekkor én ötéves voltam –, egy másik országba kerültem át. Ugyanolyan varázsátjárón, mint ahogy te és Holloway jártok át Anglia és Panem között. (Panem, igaz?) Szóval, igen, Araluenben éltem, amíg nem jött a roxforti levelem tizenegyéves koromban.

Hétéves koromban kezdődött a kiképzésem, a helyi várúr kardvívómester barátja személyesen tanított. Amikor roxfortos lettem, bizonyos időközönként ki kellett szöknöm az erdőbe, ahol számot adtam folyamatos fejlődésemről. Elsős koromban kerítettem magamnak a Szobát. Itt gyakoroltam a kardvívást.

Később fegyverhordozóként el kellett kísérnem a hadurat, Sir Rodney-t egy ütközetbe. Nem volt túl nagy, csak egy kis összezörrenés a szomszédos országgal. De Sir Rodney kivitt, és én… Nekem muszáj volt embert ölnöm, Johanna. Gyilkos vagyok. Álmatlan éjszakák sorozatát okozta az az egy küzdelem. Jómagam is megsebesültem, hetekig csak vergődtem a betegágyban. Magnus és Pyxis gyógyítottak. Az oldalamon még mindig ott van a heg.

Ezek az én múltam legsötétebb titkai. Úgy gondoltam, ha már én is tudom a tied, te is tudd meg az enyém. Szívesebben mondanám neked ezt szemtől szembe, de sejtem, hogy nem fogsz hagyni beszélni – az csak egyszeri alkalom volt karácsonykor, és csak az isteneknek köszönhetem, hogy akkor nem rúgtál rögtön gyomorszájba.

Nem tudom, hogy kéne lezárnom ezt a levelet.

Annyit tudok mondani, hogy szeretlek.

És hogy csinos vagy. Biztos vagyok benne, hogy csinos leszel, amikor idejössz. Daphne Greengrass nem fog úgy kiengedni a klubhelyiségből, hogy ne öltöztessen föl hercegkisasszonynak.

És még egyszer leírom:

Sajnálom. S-A-J-N-Á-L-O-M

Mivel meggyőzőnek tűnik a betűre bontás:

SZ-E-R-E-T-L-E-K

De tényleg, komolyan.

 

Szeret Téged örökkön-örökké és még azután is:

Corvus R. Black

 

UI: sajnálom, de egy titkot nem fedhetek el. A jó bűvésznek mindig megmarad legalább egy trükkje. Én nem vagyok jó bűvész, így hát akadály nélkül bevallhatnám ezt is…de szerintem még nem készültél föl rá, hogy megtudd, mit csináltam a kabátommal.

UI2: csak azért sem írom ki, mit jelent az R. a nevemben. Tudom, hogy idegesíteni fog, hogy nem tudod, és idejössz hozzám, hogy megkérdezd.”

 

Egy padon ülök a folyosón, remeg a kezem. A szívemhez szorítom a levelet, és szégyenkezve hagyom, hogy hulljanak a könnyek a szememből. Corvus leírt szavai egyszerre sirattatnak és nevettetnek. Megtörlöm az arcom, és útban a Szoba felé beugrom egy mosdóba, hogy megmossam az arcom. Vizes lesz Daphne szép blúza is, amiért majd bocsánatot kell kérnem. Kisietek a folyosóra, és elhatározom, hogy márpedig én futni fogok. Könnyedén lekapom a lábamról a cipőmet, és harisnyában csúszkálva iramodok a Szoba felé.

Az ajtó tárva nyitva áll. Az ajtófélfának dőlve belesek. Corvus még mindig az asztalnál ül. Nyelve hegye kikandikál a szája sarkából, összevont szemöldökkel koncentrál, hogy tökéletesen kösse össze a sárga és a kék rózsaszálat.

– Hé, Black! – szólítom meg, és meglengetem felé a levelet. Fölnéz, nem szól, csak várakozón pillant rám. Elvigyorodok. – Bocs a zavarásért, de nem tudom, mit jelent az R…

Corvus nevetve megrázza a fejét. Feláll, és hozzám lép. Elkomolyodva néz a szemembe. Arca olyan közel van hozzám, hogy érzem lehelete melegét az arcomon.

– Meg tudsz bocsátani?

– Én… sajnálom, én is. Mennyi bajt megelőztem volna, ha elmondtam volna neked én is Siriusról az igazat… – Nem tudom befejezni a mondatot, Corvus csókokkal fojtja belém a szavaimat. A nyakára kúszik a kezem, és a hajába fúrom az ujjaim. Két pillanat alatt kiderül, hogy összekócolni szeretném jobban. Corvus karja a derekamra fonódik, és magához szorít, szája mohón tapad az enyémre.

– Szeretlek – mormolja. Nem válaszolok, csak végig simítok a hátán. Izmos – ha tényleg kardvívást tanult, akkor nem is lenne szabad csodálkoznom rajta. Nem tudok rajta sokat gondolkozni, minden gondolat kihullik a fejemből, csak Corvusra tudok és akarok figyelni.

 

/*/

 

– Robert?

– Nem talált.

– Akkor… Ross.

– Úgysem fogod kitalálni.

– Rosalia.

– De hát ez női név!

– Lehet, hogy pont ezért akarod titkolni.

Corvus oldalba bök.

– Fogadjunk, hogy nem jössz rá – pillant rám kihívóan.

– Úgyis rájövök – erősködöm. – Roxanne.

– Nem női név, ha ez segít – vigyorog Corvus. Grimaszolok.

– Ilyenkor jól jönne a gondolatolvasás – elmélkedek.

– Legilimencia – javít ki mosolyogva. Arcon csókol. Fürgén felpattan, és az asztalához lép. Elterülök a takarókon, és követem a tekintetemmel.

– Megvan! Raccoon!

Zavartan összehúzza a szemöldökét.

– Miért hívnának mosómedvének?

– Miért hívnak hollónak? – vágok vissza.

Elneveti magát.

– Most megfogtál.

– Tudod mit, Corvus? – fordulok a hasamra. Felkönyöklök, és vigyorra húzom a szám. – Szerintem nincs is második neved, csak cukkolni akarsz.

– Bármi előfordulhat – vonogatja a vállát Corvus, és titokzatos pillantást vet rám.

– Idegesítő vagy, remélem tudod – közlöm vele.

– Szerinted, ha valaki Sagitta és Azura testvére, lehet másmilyen is?

– Pyxis nem idegesítő?

Corvus bárgyú mosollyal az arcán rázza a fejét.

– Pyxisnek hamar föl kellett nőnie, hogy számíthassunk rá. Sosem szekált minket, inkább csak féltett és aggódott. Ami persze néha sok, de a kicsik akkor is sokkal energikusabbak és erőszakosabbak, mint Pyxis.

– Hát igen, gondolom ez a kicsiknél gyakran előfordul.

Nekitámaszkodik az asztalának, és karba fonja a kezét.

– Meg az is közre játszhat benne, hogy nem emlékeznek annyi sok szörnyűségre, amitől megkomolyodtak volna. A házunkat felgyújtották, nem volt túl jó érzés ezt látni. De egyébként elég hamar kihevertem. Csak egy menedék volt, miután anyám kinyírta a falu egyik főemberét, és nem akarta apánk, hogy ránk találjanak az emberek. Hát, nem volt sok értelme elbújni. – Tárgyilagosan beszél, úgy fest nem érintették meg túlságosan ezek az emlékek, vagy csak nem akarja, hogy lássam rajta.

– Szóval úgy gondolod, ezért komolyodtál meg?

– Mi? Ugyan, dehogy. Komolynak látszom? – kérdezi tettetett aggodalommal. Fölnevetek.

– A világért sem. Te vagy a legkomolytalanabb ember, akit csak ismerek.

– Ez megnyugtat – vigyorog. Megpróbálok úgy fölkelni az ágyból, hogy a szoknya ne mutasson semmit, és odalépek Corvushoz.

– Sajnálom. – Hozzábújok, és a mellkasára fektetem a fejem. Összekulcsolt kezeit a derekamra teszi.

– Mit?

– Ami a családoddal történt. Meg veled. – A kezemet az oldalára simítom, próbálom kitapintani ingen és mellényen keresztül a sebhelyét.

– Nem kell sajnálni. Én se sajnálom.

Megsimogatja a hátamra hulló hajam.

– Megmutatod? – kérdezem hirtelen.

– Mit? – vonja össze a szemöldökét.

– Hát a sebhelyet – felelem. Megbökdösöm a hasát. – Mi az, kikapcsolt a telepátiád?

– Másra koncentráltam – közli Corvus, és ujjait az állam alá téve megemeli a fejem. Csókot lehel a szám sarkába. Megborzongok. A derekamra téve a kezét eltol magától, az asztalra ejti a mellényét, és kigombolja az ingét. Ahogy sorra következnek a gombok, úgy lesz az arcom egyre vörösebb. Elhúzza az anyagot a baloldaláról, és egy hosszú forradásnyomra mutat.

– Dárda. A páncélinget áttörte. Szerencsém volt, hogy szinte csak súrolt.

– Csak súrolt? – Elszörnyedve bámulom a heget. Végig vezetem az ujjam a vonalán. Corvus összerezzen az érintésemtől.

– Hát, túléltem, nem? – A derekamra vezeti a kezét.

– Rossz duma.

Lehajol hozzám, és az ajkát finoman az enyémhez érinti. Türelmetlenül állok lábujjhegyre, hogy a lehető legszorosabban bújhassak hozzá.

– Raphael? – dünnyögöm a fülébe, amikor az ajkát a nyakamra szorítja.

– Akkor már inkább Raziel – feleli, és eltol magától. Kelletlenül húzom vissza az oldalam mellé a kezem izmos hasáról.

– Mi az?

– Úgy döntöttem, hogy félbe hagyom a Sirius Black-nyomozást – jelenti be, miközben begombolja az ingét.

– Komolyan, Mr. Detektív úr?

Corvus a fal elé áll, ami tele van aggatva cetlikkel. Újnak tűnik a felakasztott Roxfort térkép is, amin különböző színű fonalakkal és filcekkel vannak behúzva a lehetséges menekülési irányok.

– Majd, ha előkerül, akkor ráérek őt tisztázni – vonja meg a vállát.

– Értem, Rudolf. – Arcon csókolom.

 

/*/

 

– Este fél kilenc van, drága egyetlen szépséges aranybogaram – köszönt Deneb, amikor megállok a kanapéink mellett. Daphne mellette ül, szórólapokat pakolgatnak a kisasztalon.

– Most nem tudom eldönteni, hogy mérges vagy-e, vagy csak Valentin-nap miatt vagy valami ilyen különösen tündérien bájos.

– Abba hagynátok ezt, napsugaraim? – szól közbe Daphne, mielőtt kialakulhatna egy szócsata.

– Csak a te kedvedért, mézesmázas cukorborsókám – vigyorog Deneb.

– Fúj, ettetek valami olyat a Mézesfalásban, amitől bekattant az agyatok? – érdeklődöm, és lerúgom magamról Adelaide csizmáit.

– Nem voltunk Roxmortsban, aranyhalacskám – közli Deneb.

– Á, értem. Akkor visszaszabadult ide Gilderoy Lochart? – kérdezősködöm tovább.

– Nem talált, kiscsillag.

Felhorkanok, és közelebbről is megnézem az asztalkát. Mindenféle hirdetmény a továbbtanulásról.

– Gondolom kibékültetek Corvusszal – találgat Daphne.

– Ne már! – rökönyödik meg Deneb. – Visszavonok minden aranyos dolgot, amit most mondtam neked.

– Ezek nem aranyos dolgok voltak, Dennie, hanem röhejesek – árulja el neki Daphne. Deneb oldalba böki.

– Azért valld be, hogy élvezted itt a nagy hízelgést, pamacsvirágom.

– Jo, kérlek, ments meg, a srác bekattant – könyörög Daphne. A szeméből azonban kiolvasom, hogy fantasztikusan szórakozik. Kuncogok, és úgy döntök, beszállok Deneb kis játékába, aki boldogan fogadja.

– Na és meséljetek, mivel töltöttétek a napot, szőke fürtős angyalkáim?

– Délelőtt Daffy befagyasztott egy kis részt a tavon, és koriztunk! – meséli lelkesen Deneb.

– Az azért túlzás, hogy korcsolyáztunk, szemem fénye – mondja szárazon Daphne, és felhúzza az alkarján a ruhája ujját, felfedve a bőrén a nagy lila és zöld foltokat. – Dennie esett-kelt. Nem korcsolyázott.

Vihogok.

– Hogy ezen miért nem lepődök meg?

– Hivatalosan is megsértődtem rád – közli velem Deneb.

– Csináltunk fényképeket Astoria fényképezőgépével. Megnézed?

– Persze – bólintok mosolyogva. Daphne felpattan, és fölszalad a húga szobájába. – Hol vannak a többiek? – kérdezem Denebtől, aki ábrándos arccal bámul Daphne után. Összerezzen, amikor megbököm.

– Hát, Hestia és Higgs nem tudom hol vannak és nem akarom tudni, mit csinálnak, Flora és Peter sétálnak az udvaron, Selly-Anna pedig Ellával tanul.

Biccentek.

– Örülök, hogy kibékültetek.

– Daphne-val? – Deneb nem néz a szemembe. – Igen, én is. Képzeld, mesélte, hogy ma elhívta randizni Worple.

– És nem ment el vele?

– Nem – bólint Deneb, és büszkén kihúzza magát, mintha ez az ő érdeme lenne. Daphne meglepő könnyedséggel szökdécsel le a lépcsőkön, szoknyája csak úgy libeg körülötte, mintha tényleg valami tündérke lenne. Lehuppan Deneb mellé, és felém nyújt öt képet.

Értük nyúlok, s mielőtt alaposabban is szemügyre venném őket, nem kerüli el a figyelmem, hogy Deneb milyen bensőséges mozdulattal simítja Daphne combjára a kezét. A lány közben előrehajol és egy lapot mutat Deneb felé. Összebújva tanácskoznak. Megkönnyebbülök, ahogy tudatosul bennem, hogy most már tényleg elválaszthatatlan hármassá nőttük ki magunkat.

Úgy fest, Daphne korcsolyázáshoz átöltözött: egy fekete farmernadrágot visel a képen, fekete, vastag anyagú kabáttal. Deneb egy barna bőrdzsekiben álldogál, átkarolja Daphne-t, és mosolyognak a kamerába, amit valószínűleg egy szikladarabra vagy valahova állítottak fel. Daphne képmása nevet, amikor Denebé a bordái közé szúrja az ujját.

A második képen Deneb egyik esése rögzült. Daphne alakja irányítani próbálja a fiút, akinek viszont összeakadnak a lábai, és ráesik a lányra. Valahol itt szerezhette Daphne a kék-zöld foltokat.

A harmadik képet Deneb készíthette, mert ő nem szerepel rajta. Daphne siklik könnyedén a jégen, néha felugrik, néha megperdül. Olyan kecsesen mozog, akár egy balerina.

A negyedik felvétel a kidőlt Denebről készült: a fiú hanyatt fekszik a hóban, haja tiszta víz, ahogy a ruhája is. Aggódok, hogy esetleg újra beteg lesz. Karjai mozognak, hóangyalt alkot.

Az ötödik képet Daphne és Deneb közösen készítette el, a lány oda feküdt a fiú mellé, a feje Deneb vállán, mindketten egy-egy kézzel tartják a magasba emelt készüléket.

– Igazán művésziek – mondom végül, és mosolyogva visszaadom őket Daphne-nak.

– Sajnáltuk, hogy nem jöttél – mondja szomorúan a lány.

– Lesz még tél – vonom meg a vállam. – És ne aggódj, semmiképp sem akarok lemaradni Deneb szenvedéséről.

– Mintha te olyan jól tudnál korcsolyázni, tökfej.

– Hogy mondtad, jégkirálynő?

Daphne lép közbe újból.

– Johanna, ezt nézd meg, hátha érdekel – nyújt felém egy lapot.

– Aurorság. Gondoltam tetszene neked a munka. Elég szívós vagy hozzá – rándítja meg a vállát Daphne. Nagyot sóhajtok, és megnézem a leírást. Hosszú lesz a hétfői nap Pitonnal és Dumbledore-ral. 

Erdő és Magány ~ 21. fejezet

    21. fejezet

Valentin-nap, első felvonás

 

Zihálva, teljesen megsemmisülten állok előtte. Corvus szólásra nyitja a száját, de a bennem forrongó düh nem hagyja beszélni. Egyet sem kell lépnem, csupán kinyújtom a karom és a tenyerem máris az arcán csattan.

– Elegem volt – közlöm vele, és kifordulok az ajtón, mielőtt utánam kiabálhatna.

A folyosókon visszhangoznak döngő lépteim. Pyxis jön velem szemben. Nyúlánk, karcsú alakja fölém magasodik. A sebhelyet megvilágítja a falon lobogó fáklya lángja.

– Megtaláltam az öcsédet – mondom kimérten. Fölszalad a szemöldöke, kék szeme gyanakvón csillan. – A bagolyházban van.

– Mi történt? – kérdezi gyengéden. Védekezőn átkarolom magam.

– Kérdezd őt! – Rövid hallgatás után hozzáteszem: – Bár lehet, hogy meg se kell kérdezned, tudni fogja, mert majd belenéz a fejedbe.

Elmegyek az összezavarodottnak tűnő Pyxis mellett, és meg sem állok a bejárati ajtóig. Szinte fuldokolva szívom magamba a friss, hűvös, februári levegőt. Szél csípi az arcom. Köpeny nélkül akár meg is fázhatok, de tudom, hogy ilyen helyzetekben egyedül az erdő és a magány tud csak a segítségemre lenni.

 

/*/

 

Pár óra bóklászás után visszasétálok a kastélyba, és meg sem állok a könyvtárig. Szeretném tartani az egyedüllétet, megcsinálom a leckéim és élvezem a csöndet. Ha valahol, a könyvtárban biztos nem fog zavarni senki.

Gondoltam én naivan. Már egészen besötétedett, egész hangulatos a kis ablakbeugró, ahol két barátom ül, hátukkal az ellentétes falakat támasztva. Lábaik érthetetlen rendben férnek el egymás mellett. Átfagyva állok meg mellettük, és a falra akasztott fáklyához tartom a kezem.

– Nahát, farmernadrágban vagy – jegyzem meg Daphne-ra pillantva. A szőke lány rám mosolyog.

– A tiedben.

– Igen, látom – sóhajtom.

– Mi baj, kislány? – kérdezi aggódva Deneb, elszakítva Daphne-ról a tekintetét.

– Örülhetsz – közlöm vele, és oda húzok melléjük egy széket. Fordítva, lovaglóülésben foglalok rajta helyet, az állam a háttámlára biggyesztem.

– Black?

Daphne szórakozottan-gyanakvón pillant ránk.

– Telepátia?

– Mindketten eltaláltátok.

Deneb és Daphne tanácstalanul összenéznek.

– Telepata lettél? – kérdezi felcsillanó szemmel Deneb.

– Nem, Corvus az.

Daphne eltátja a száját.

– Úgy érted, legilimentor?

Bólintok.

– Ő is ilyesmit mondott.

– Nem semmi. Tizenhét évesen legilimentor!

– Igen, igen, tudjuk, hogy egy félisten – legyint türelmetlenül Deneb.

– Mindent tud – nyöszörgöm. Belekapaszkodok a támlába, és a hozzászorítom a hűvös laphoz a homlokom.

– Hogy érted, hogy mindent? – kérdezi óvatosan Daphne.

– Úgy értem, hogy mindent! Siriusról…

Daphne értetlenül pillant Denebre, aki viszont elkomorodik.

– Mármint Blackről? Sirius Blackről?

– Nem – motyogom. – Sirius Masonról.

– Hogy kiről? – ütődik meg Daphne.

– A kisöcsémről.

Daphne szemei felcsillanak.

– Van kisöcséd? Hány éves? Ő is roxfortos lesz? De…miért nem mondtad nekem soha?

Összeszorítom a szám és hallgatok. Deneb felel, lehalkítva a hangját.

– Sirius… már nem lesz roxfortos.

Daphne elnyitja a száját, majd becsukja. Végül ennyit tud kinyögni:

– Sa-sajnálom. Én… én nem tudtam.

– Ne haragudj rám, Daph – kérem csöndesen.

– Merlinre, dehogy! – A kezemre teszi a kezét. Szomorkás mosolyt küld felém, amit viszonzok.

 

/*/

 

Az elmúlt héten nem álltunk szóba Corvusszal. Én mérges vagyok, mert nem hajlandó magyarázatot adni vagy bocsánatot kérni magától, ő pedig… hát, őszintén, nem tudom. Vagy túl büszke, vagy… vagy nem is gondolja úgy, hogy neki kéne kezdeményeznie.

Tizenharmadikán, pénteken, nem jön Legendás Lények Gondozására. Higgsszel jót szórakoztatjuk egymást. Megkönnyebbülök tőle, hogy kibékültek Denebbel.

Óra után Sagitta bevár, és elrángat mardekáros barátaimtól, mondván, hogy beszélni akar velem.

– Corvus üzeni, hogy holnap vár a Szobában – mondja halkan. Kirántom a karom a kezéből.

– Én meg üzenem neki, hogy ha mondani akar valamit, akkor jöjjön oda hozzám, és mondja a szemembe.

Sagitta fújtat.

– Figyelj, csak holnap menj el abba a nyüves szobába, és beszéld meg vele a dolgokat! Összevesztetek, oké, de egyikőtök és senki más se tudja, hogy most igazából még mi van közetetek.

– Megmondom én: semmi az égvilágon. Ne is álmodjon róla, hogy ezt megússza – ingatom a fejem. Corvus hazudott nekem, és amíg ő szépen eltitkolta a saját múltját, bármiféle jel nélkül feltárta maga előtt az enyémet.

– Akkor mondd meg neki ezt! Csak valahogy zárjátok le – rimánkodik Sagitta. – Nézd, nekem holnap randevúm lesz, örülnöm kéne neki, de csak stresszelek a bolond bátyámon meg a sértődős barátnőjén…

– Hagyj békén, Black! – rivallok rá dühösen. – Elegem van ebből a családból – teszem hozzá.

– Holnap legyél ott! – kiabál utánam fenyegetőn. Sóhajtok.

– Jó. Megmondom neki, hogy ebből elég. Rendben?

Egymás szemébe nézünk, Sagitta megadóan lesüti a szemét.

– Rendben.

A klubhelyiségbe szinte betörök. A kanapét máris elfoglaló Deneb és Daphne mellé le is huppanok egy fotelba. Deneb Daphne ölében nyugtatja a fejét, amíg a lány egy könyvet olvas. Lerúgom a cipőm és föllendítem a lábaim a kis asztalra, amin kártyázni szoktunk.

Deneb felém fordítja a fejét, Daphne kénytelen elvenni az orrából a könyvét.

– Na mi az, Miss Fúria?

Grimaszt vágok.

– Corvus beszélni akar velem.

– Lehet, hogy bocsánatot akar kérni – pillant föl Daphne a könyvéből.

– Nem hiszem, hogy kíváncsi vagyok rá – vonom meg a vállam hanyagul. Magam alá húzom a lábaim, és előveszem a bűbájtan beadandóm.

– Egy esélyt adhatnál neki…

– Hány esély kell neki? – csattanok föl. – Kapott akkor, amikor random lesmárolt az esőben, amikor elhívott a könyvtárban, de helyette Ericával ölelkezett, és még legalább százmilliószor! – dühöngök.

– Dobd – tanácsolja Deneb. Daphne meghúzza a haját, mire a srác feljajdul.

– Érzéketlen vagy.

– Csak reálisan nézem a dolgokat. És nem szeretem, ha bántják a húgaimat.

Daphne szeme megvillan, az én szívem megdobban.

– Mihez kezdesz holnap? – érdeklődik Daphne. Ujjaival elengedi Deneb szőke angyalfürtjeit, és a könyve lapjaival kezd helyette játszadozni. Deneb morgolódik.

– Holnap Valentin-nap! – lepődik meg.

– Igen, igen – bólintok fintorogva.

– Bocsánatot fog kérni – jósolja Daphne.

– Gondolod? – tűnődik Deneb.

– Különben miért épp Valentin-nap akarna vele beszélni?

Deneb a vállat vonogatja, és fölül.

– Köszönöm a házit – mondja, csókot nyom Daphne arcára és feláll. Nagyot nyújtózik. – Hálás vagyok, hogy elmaradnak az órák – jegyzi meg. Mostanában a tanárok rengeteg időt töltenek tanácskozással.

Daphne fejét rázza.

– Lustulás helyett tanulnod kéne. Már nincs sok hátra a vizsgákig.

– Majd eljön az az idő is – legyint Deneb. – Most rajzolni szeretnék – jelenti ki, és felvonul a hálószobájába.

– Hétfőn lesz pályaválasztási beszélgetés Piton professzorral, készülj rá! – kiált utána Daphne. Deneb nem reagál rá.

A homlokomra csapok.

– Komolyan, még ez is?

– Hát, mostanság kell beküldeni a választott RBF-tárgyak listáját – magyarázza Daphne.

– Jó ég, kezd a fejemre szakadni ez a dolog – szörnyülködök. Már volt egy pályaválasztási beszélgetésünk a házvezető tanárral és Dumbledore-ral, de akkor csak bemutatták nekünk a különböző szórólapokat és meséltek a munkákról meg az ajánlott vizsgaszámról.

– Te már döntöttél?

– Még nem – von vállat. Hallgatunk egy ideig, aztán eszembe jut még valami.

– Ha már Valentin-napnál tartunk…te kivel tervezed tölteni?

– Gondolom, Floráékkal – felel Daphne. Arcára pír kúszik.

– És Worple?

Daphne rám mered.

– Tessék?

– Worple. Eldred Worple, a hugrabugos srác, aki annyira odáig van érted…

Daphne hümmög, de nem válaszol. Újra belemerül a könyvébe.

 

/*/

 

Feszülten ébredek, és bár Daphne igyekszik segíteni, nem igen megy neki. Öklömnyire zsugorodott a gyomrom, úgy izgulok, mint Aratásnapok előtt szoktam.

– Ezt vedd föl. Kiemeli a szemed színét – dob felém egy ezüstösen csillogó blúzt. Következőnek egy fekete szoknyát repít felém, öve ékkövekkel van kirakva.

– Félreérted, Daffy. Nem akarok kiöltözni a találkozásunk örömére – közlöm vele. Azért mégiscsak felhúzom az ezüst blúzt, a szoknyát kritikus szemmel méregetem.

– Akkor legalább csinosan küldheted el a francba – von vállat Daphne. Megfésüli a hajam, de nem engedem, hogy bármi mást is csináljon vele. Felcsatolja a nyakamra a láncot, amit tőle kaptam születésnapomra. Végül fölveszem a szoknyát is.

– Na és ehhez milyen cipőt húzzak? – bizonytalanodok el, és elnyomom magamban a dühösen tiltakozó hangot. Átjár a remegés, mintha az első randevúnkra indulnék. Kár, hogy ki akarom dobni a srácot.

– Van egy aranyos bokacsizmám – ajánlja Adelaide Murton. Föl se tűnt, hogy belépett a szobába.

– Miért segítenél? Nem is kedvelsz – vonom kérdőre. Nem tehetek róla, hogy az emberek többségével bizalmatlan vagyok. Adelaide tud kedves is lenni, viszont Tracey Davies meglehetősen nem kedveli a hármasunkat – illetve engem és Daphne-t nem kedvel, Denebért bármit megtenne –, és Adelaide a legjobb barátnője.

– Azt hiszem, ilyen esetben még Tracey is segítene neked – mosolyog rám a lány. Kérdő pillantást vetek Daphne-ra, aki csak a vállát vonogatja. Adelaide kotorászni kezd az utazóládájában és előhúz egy pár szürke, bőr bokacsizmát.

– Ennek magas a sarka – mérem végig gyanakvón a lábbelit.

– Egyszer lánynak öltözöl, csak nem halsz bele – kuncog Daphne.

– Nagyon vicces vagy – forgatom a szemem.

Tíz perc múlva megnézem magam a tükörben. Sminkkérdésben határozott nemmel feleltem, Adelaide csak a fejét csóválta. Daphne büszkén mér végig, és csókot nyom az arcomra.

– Csodásan festesz, drágám!

– Szerencsés fiú – bólogat vidáman Adelaide.

– Akit ki akarok rúgni – dünnyögöm, hogy csak Daphne hallja.

– Ki vagy fel? Tőled mindkettő kitelik.

– Szoknyában vagyok, de ettől függetlenül játszik a felrúgás lehetősége is – tűnődök. Daphne-ra pillantok a tükörben. Még mindig hálóingben ácsorog, mezítláb van.

– Te mit veszel föl?

– Valami egyszerűt – von vállat a lány. Adelaide mosolyogva elköszön tőlünk.

– Szép napot, lányok!

– Neked is – intünk neki.

– Nem-nem – rázom a fejem, miután szobatársunk kivonul. – Ha nekem ebben a göncben kell villognom, ragaszkodom hozzá, hogy te is fölvegyél valami csinosat!

– Én mindig csinosan öltözködöm – közli. Elmosolyodok.

– Nem úszod meg, szívem! – figyelmeztetem. – Na, keress valamit, mielőtt felhívom Denebet, hogy ő válasszon neked ruhát!

Daphne arca piros lesz, és zavartan nevetgélve leguggol a ládája mellé. Megköszörüli a torkát.

– Ő beszélt neked?

– Hm? – Hirtelen nem értem, mire gondol.

– Úgy értem, Eldredről.

– Ó. Igen, igen, ő. De ne haragudj rá…

– Nem haragszom, minden joga megvan rá, hogy elmondja – mondja éles hangon.

– Együtt vagytok? – kérdezem kíváncsian. A fejét rázza.

– Nem. Bár kiderült, hogy tulajdonképpen aranyos fiú. Azelőtt még sose beszélgettem el vele. De abban maradtunk, hogy egyelőre barátok leszünk. Tudod, nem örült neki, amikor Deneb… hát…

Bólintok, halvány mosolyra húzom a szám.

– Eltörte a karját.

Daphne biccent és a szemét forgatja.

– Nem értettem, minek háborodott föl annyira.

Megvonom a vállam.

– Szerintem nem tetszik neki, hogy más fiúval töltötted az idődet.

– Hogy érted? – kapja föl a fejét Daphne.

– Hát, tudod, Corvust se szereti annyira. Ez valami báty-reflex lehet benne – elmélkedem. Daphne arcán csalódottság suhan át, amit nem tudok hova tenni.

– Hát, igen, az lehet – motyogja, és karcsú teste elé emel egy ruhácskát. Sötétzöld bársony, kiemeli a szeme színét. Fekete csipkebetét díszíti; a mellrész alatt bővül, az alsó szegély egészen a térde fölé leér.

– Csinos szoknya – dicsérem meg.

– Anyáé volt – mondja. – Astoriának tervezem majd adni, ha megnő.

Alsóneműért nyúl, és kisiet a fürdőnkbe, hogy átöltözzön. Az ágyamon ülve várom, és türelmetlenül csipkedem a fekete harisnyát a combomon. Tetszik a hangja, ahogy az anyag visszacsíp, mintha csettintene valaki.

– Na, milyen? – lép ki a mosdóból Daphne. A haját is megcsinálta, olyan igazi daphne-sra; két tincs hátra fonva hull kibontott hajzuhatagára. Még nem húzta föl a harisnyáját, bőre, szeme színéhez passzol a sötét anyag. A ruha kiemeli karcsú testének íveit.

– Elképesztően festesz – mosolygok rá. Elpirul a bóktól. Felé dobom a harisnyát, amit kikészített az ágyára. Kapkodva felhúzza, és felcsatolja egyik fekete, lakkozott cipőcskéjét.

– Akkor hát, menjünk – mondja, és maga után húz. Érzem parfümje édes illatát, amivel most a nyakamra spriccel egy keveset.

A klubhelyiségben Deneb üldögél. A legtöbben már elindultak Roxmortsba, a kicsik nagyrésze pedig valahol az iskola területén kószálhat. Az egyik sarokban Astoriáék bandája sutyorog.

Egymásba karolva megyünk le a lépcsőn – nekem sokat számít Daphne támogatása, a magassarkú csizma miatt –, Deneb lassan fölnéz ültéből, ahogy meghallja lépteinket. Eltátja a száját, szeme megcsillan. Tetőtől talpig végigmér bennünket. Amíg ő a szemét meresztgeti, én is megfigyelem őt: nem öltözött ki túlságosan, egy egyszerű világos kék inget visel, fekete farmernadrággal. Ölében a vázlatfüzete, kacskaringózó fekete vonalakat látok a lapon, de a keze nagyrészt eltakarja előlem a képet. A toll kiesik a kezéből, miközben Daphne-t bámulja. Felpattan, gyorsan mellzsebébe dugja a tollat, a füzetét ledobja a háta mögött a fotelra.

– Hű – böki ki. Lassan elmosolyodik. Daphne-ra pillantok, aki ragyogó szemekkel, kipirult arccal néz. – Lányok… eszméletlenül néztek ki – bókol Deneb. Megfordul, és amikor újra felénk néz, két lapot tart a kezében. Felénk nyújtja őket.

Megköszörüli a torkát, és közelebb lép.

– Tudjátok, ti vagytok a legfontosabb nőnemű lények az életemben – kezdi a maga igen vonzó és elegáns stílusában. Elnyomok egy mosolyt. – Úgyhogy, bár ez a szerelmesek ünnepe, úgy gondoltam, én is kifejezem az irántatok érzett szeretem, és nektek adom ezeket.

Előbb nekem adja oda a rajzot, megvárja, amíg kigyönyörködjük magunkat benne Daphne-val. Egy erdőbeli fatönkön ülök, kezemből balta lóg, és nevetek.

– De szép vagy, Johanna! – kiált föl Daphne. Deneb felé küld egy mosolyt. – Igazán tehetséges vagy.

– Elképesztő! – ujjongok, és Deneb nyakába vetem magam. Deneb óvatosan karol át, hogy ne gyűrje össze a másik rajzot. Homlokon csókol, aztán eltol magától, hogy Daphne-nak is átadhassa az ajándékát.

– Tessék, Daphne – mondja, és közben a hangja megremeg. Daphne keze is remeg, ahogy a lapocskáért nyúl. Egy pillanatra megvillan a szeme, ahogy az ujjuk súrolja egymást. Daphne arca vörösebbre színeződik, mint az érett alma.

– Mutasd! – Kíváncsian belekukucskálok a válla fölött a rajzba. Daphne egy nyitott könyvet szorít a mellkasára, és csukott szemmel nevet. Arca vonásai nagyon szépek ezzel az arckifejezéssel.

– Deneb, neked szinte kötelező képzőművészeti pályát választanod – közlöm vele. A fiú megvakarja a tarkóját, és szégyenlős mosollyal pillant Daphne-ra.

– Tetszik? – kérdezi félénken. Daphne fölemeli a fejét, és szaporán bólogat.

– Ez… ez nagyon… szép – böki ki. Reszketeg mosolyra húzza a száját. Látszik rajta, hogy zavarban van, miközben odalép Denebhez. A fiú óvatosan karolja át, mintha törékeny porcelánbaba lenne. Eszembe jut, mit mondott aznap este Daphne-ról, amikor a gyengélkedőbe akartam elcsalni: Daphne törékeny lány, vigyázni kell rá… Deneb most valóban úgy öleli, mintha egy óvatlan mozdulattal porrá zúzhatná a lányt.

– Nagyon szeretlek, Deneb – mondja halkan Daphne. – És utálom, amikor veszekedünk.

Deneb elpirul.

– Sajnálok mindent, Daphne – motyogja válaszul. Boldogan mosolyogva figyelem őket, és lassan a klubhelyiség kijárata felé araszolok. Örömmel tölt el, hogy végérvényesen kibékültek. Egy-két borzasztó hétig komolyan attól féltem, hogy soha többet nem szólnak egymáshoz, most meg úgy ölelik egymást, mintha az életük múlna rajta.

A folyosóra kilépve majdnem el is esek az idegen magasságú csizmácskámban. Elvesztem az egyensúlyom, amikor valami olyasminek válok a szemtanújává, amitől egyszerre vidulok föl, és amitől egyszerre lenne kedvem elfordulni.

Higgs és Hestia a folyosó közepén állva ölelik egymást. Vad csókokkal adják a világ tudtára, hogy ők most hivatalosan is egy pár. Nem tudom, hogy mehetnék el mellettük anélkül, hogy ne zavarnám meg őket. Higgs dünnyög valamit Hestia fülébe, amikor a lány beletúr a hajába, és a falhoz hátrál, hogy nekidőlhessen.

– Öö… srácok – szólalok meg bizonytalanul. Az újdonsült párocska mérgesen rebben szét.

– Mi van? Nem látod, hogy épp csinálunk valamit? – förmed rám Hestia. Orcája, nyaka és ajka piroslik, Higgs szemében olyan mértékű boldogságot látok, amilyet korábban nála nem tapasztaltam.

– Szeretem Hestiát – mondja bódultan.

– Látom – felelem zavartan. Megrázom a fejem. – Örülök, hogy együtt vagytok, komolyan. De igazán bemehetnétek innen. Nem sokan férnek el tőletek, és nem is túl romantikus ez a helyszín.

Hestia a szemét forgatja, és megragadja Higgs csuklóját, akinek az arcáról csodálat tükröződik.

– Hestia is szeret engem! – újságolja sziporkázva, miközben a lány idegesen bemondja a jelszót.

Magamban somolyogva megyek tovább. A folyosók üresek, szinte mindenki Roxmortsban kirándul. A Szoba ajtaja előtt megállok, s mielőtt bármit is ellenőrizhetnék magamon, lendületesen belököm az ajtószárnyakat. Corvus épp a tanári asztalnál ül, és azzal bíbelődik, hogy csokrot alkosson az asztallapon szét szórt ezerféle színű virágból. Rémülten kapja föl a fejét az érkezésemre. Megdobban a szívem, ahogy látom félig elnyílt ajkát és csillogó fekete szemeit. Erőnek erejével kell eltávolítani az agyamból a gondolatot, hogy mennyire szívesen szeretném eligazítani kusza, rakoncátlan hajtincseit. Vagy épp még jobban összekócolni. A francba!

– Azt hittem, később jössz – mondja végül, miután alaposan végig mért. A tekintetétől borzongás fut végig rajtam.

– Bocs – mondom olyan flegmán, ahogy csak tudom. – Bár, belenézhettél volna a fejembe, és tudhattad volna, hogy most jövök.

Összerándul az arca.

– Ez nem így működik…

– Hát hogyne. Csak arra képes rávilágítani ez a nyavalyás erőd, hogy a volt csajod egy gyilkos? Értem már – gúnyolódom. Leteszi a kék rózsát az asztalra és a hajába túr.

– Nézd, ezt elrontottam…

– Újfent – szúrom közbe kimérten.

– Igen. – Szünetet tart. – Mégis, arra szeretnélek kérni, hogy hallgass meg. Végül is, múltkor is bejött a dolog – teszi hozzá. Próbál viccelődni, és majdnem hajlok is a megbocsátásra, de kihúzom magam.

– Nézd, Black. Szeretném, ha ma lezárnánk mindent. Én ezt így nem vagyok képes folytatni. És nem is akarom.

Megütközik a szavaimon, és megremeg az önbizalmam erős vára.

– Ennyi? – dől hátra. A hangja nem gúnyos, csak tárgyilagos. De a szemében látom, ahogy a szomorúság kioltja az eddigi szikrákat.

– Ennyi. Itt és most, ennyi kettőnknek.

Corvus föláll, és bólint párat. Fehér inget visel, és azt a mellényt, amit a nővérétől kapott.

– Rendben.

Odalép hozzám. A mellénybelső zsebébe nyúl, és egy borítékot vesz elő.

– Ha nem akarsz meghallgatni, akkor ezt olvasd el.

– Én… – kezdek tiltakozni.

– Olvasd el! – ismétli erőteljesebb hangon. Mintha kétségbeesés csengene ki szavaiból. Megadón lehajtom a fejem.

– Adjad!