...Előbb dolgom van a könyvtárban ~ 10. fejezet

                                                                             10. fejezet

 

Azura nem is reagált olyan rosszul, mint Fred hitte volna. Még csak pofon se vágta!

– Hogy mit csináltál? – sziszegte a lány, és nekilökte Fredet a hideg falnak. Alkarját a fiú mellkasának nyomva nem engedte, hogy elmenjen. Szeme tágra nyílt és szikrákat szórt.

– Nem akartam ezt mondani, csak kicsúszott a számon – bizonygatta Fred.

– De hát nem igaz.

– Persze, hogy nem igaz. De csak nem mondhattam azt, hogy Ron miatt…

– Már miért ne mondhattad volna azt? – Azura felvonta a szemöldökét. Már inkább tűnt értetlennek és kíváncsinak, mint dühösnek, amit Fred jó jelnek vett.

– Mert azok Ron érzései, ő rendelkezik velük. Nem fogok kikotyogni ilyen dolgokat pont annak a lánynak, akit szeret.

– De nem százegyszázalékosan biztos a dolog, nem? – firtatta Azura. Fred megkönnyebbülten bólintott. Valahogy ő is erre akarta terelni a szót, de Azura megkönnyítette a dolgát.

– Itt jöttök ti a képbe.

– Mi? Ki mi…

– Te és Saggie.

Azura annyira meglepődött, hogy engedett karja feszítésén, így Fred le tudta azt nyomni a lány mellé.

– És mit gondolsz, mi mit tudnánk csinálni?

Frednek nem sikerült válaszolnia, mert egy vidám hang harsant a folyosón.

– Miért császkáltok hajnalok hajnalán a folyosókon, drágáim?

Fred mérhetetlenül megdöbbent, amikor Pyxis Blacket látta meg közeledni feléjük. Ruganyos léptekkel érkezett, szinte ugrándozott. Kék blúzt viselt, ami nem ért le fekete trapéznadrágja derekáig, egy csíkon látszani engedte izmos fehér hasát. A mosolya annyira ragyogó volt, hogy az arcát átszelő sebhely szinte meg sem látszott.

– Titkos randevú, hm? – kérdezte melléjük érve, és kuncogott. Pyxis Black jókedvűen ugratja őket, és kuncog. A világ a feje tetejére állt!

– Hű de vidám valaki – jegyezte meg Azura, és Fred látta, ugyanannyira meg van döbbenve, mint ő maga.

– Igen, az vagyok! – helyeselt Pxyis. A derű annyira fiatalította, hogyha Fred nincs tisztában vele, hogy már felnőtt és munkája van, simán elhitte volna, hogy még a Roxfortban tanul.

– És… ez mi? – mutatott Azura nővére égszínkék fölsőjére.

– Charlie szerint kiemeli a szemem színét – csicseregte Pyxis.

– Tényleg – értett egyet Fred, mert szerette volna, ha minél hamarabb kettesben hagyja őket Azurával.

– Szóval újra együtt vagytok? – tért a lényegre a fiatalabb lány. Pyxis a keze mögé rejtette a száját, és újból kuncogott. A hajnali fényben megcsillant valami a mozdulat közben, de Fred túl izgatott volt ahhoz, hogy gondolkozzon.

– Mondhatni…

Azura viszont nyilván gondolkozott, mert ő is a szája elé kapta a kezét.

– Pyxie, ne mondd, hogy gyűrűt…!

Pyxis meglepetten pislogott, majd a kezére nézett, amin egy hatalmas, kék köves ezüst gyűrű csillogott. Elnevette magát, és legyintett, újra elvakítva ezzel Fredet.

– Jaj, nem, azért ott még nem tartunk. – Megmozgatta az ujjait. – Ezt Magnustól kaptam. Tetszett a színe. Illett a blúzhoz. Meg a szememhez.

Azura csípőre tette a kezét. Fred sóhajtott. Nagyon örült, hogy a bátyja és Pyxis boldogok, de önző módon szerette volna elrendezni azt a bukkanót, amit maga állított föl.

– Szóval már nincs baja a Magnus-holmikkal?

Pyxis vigyorgott.

– Mondjuk úgy, hogy biztosítottam afelől, kit szeretek és kihez akarok tartozni.

Azura visszavigyorgott rá.

– Szuper vagy, nővérkém! Nyertél nekem öt galleont!

– Hogy mondtad? – kérdezett vissza a nővére. Fred is érdeklődve fordult Azura felé, aki azonban nem jött zavarba.

– George arra fogadott, hogy kinyírod Charlie-t – mondta vállat vonva. Oldalra biccentett fejjel számolni kezdett. – Habár csak kettő-egész-öt galleont nyertem, mert Saggie-vel feleznünk kell.

– Tökfejek – fújtatott Pyxis. Aztán megborzolta húga haját. – De mindegy, ma úgysem tudjátok semmivel elrontani a kedvem!

Magához húzta Azurát, alaposan megölelgette és megpuszilgatta, nem törődve húga ellenkezésével. Miután nyomott egy utolsó cuppanós puszit a lány halántékára, kuncogva fordult Fred felé.

– Kellemes magányos perceket, amíg Frics le nem vadász bennetek! – Azzal elillant a folyosón.

– Örülök, hogy Charlie boldoggá teszi – mondta Azura, miután már nem hallották az idősebb Black-lány lépteit.

– Én is – bólintott Fred. – És gondolom akkor Charlie is boldog, ha Pyxis ennyire kicsattanó kedvében van.

– Biztos vagyok benne – értett egyet Azura. Nekidőlt Fred mellett a falnak. – Visszatérve Ronra…pontosan mit szeretnél?

– Derítsétek ki, mit érez Hermione iránt!

– Ez nem túl pontos.

Fred sóhajtott. – Fogalmam sincs, Azzie. Nem tudom. Lányok vagytok, nektek ez jobban megy.

– Nehogy azt hidd! – tiltakozott Azura. – Saggie talán, ő lányok között nőtt föl, de én a vadon gyermeke vagyok! – mondta drámai hangsúllyal. Fred nevetve kócolta fel a haját.

– Tény, hogy elég vad gyerek vagy.

– Hagyjátok már a hajam – bosszankodott Azura, és próbálta lelapogatni amúgy is gubancos hajkoronáját.

– Miért, a vadonban mindig tökéletes volt a frizurád? – cukkolta Fred, és átkarolva a lány vállát magához húzta.

– El se tudod képzelni, mennyire tökéletes volt!

– Ebben biztos vagyok. Lehetetlen lenne elképzelni – mondta a fiú nagyot sóhajtva.

– Fogd be – bökte oldalba könyékkel Azura. Fred felnevetett, és megpuszilta a lány feje búbját.

– Imádlak, kis vadonkölyök, tudod, ugye?

Azura válaszul csak átölelte, és a mellkasába fúrta a fejét.

– Néha annyira kikészít az élet – motyogta. Fred megpróbálta fésűként végighúzni az ujjait a lány haján, de csak nem sikerült neki. Azura feljajdult, és felnézett, állát a fiú vállának támasztotta. Rémisztően nagy szemekkel pislogott rá.

– Veritaserum?

– Mi van vele?

– Az a legegyszerűbb módja annak, hogy megtudjuk, mit érez Ron…

Fred hitetlenkedve csóválta a fejét.

– Meg ne próbáld!

Azura összevonta a szemöldökét.

– Miért? Ez amellett, hogy egyszerű és gyors, sokkal hatásosabb is. Mert ha lányos módszerekkel közeledünk, simán lehet, hogy hazudik vagy nem mond igazat.

– Te komolyan megmérgeznéd a testvéremet?

– Ez nem méreg, Freddie, ez egy bájital.

– Akkor is…

– Nem keverhetsz semmit sem az ételébe, sem az italába, világos? – mondta szigorúan Fred. Azura lemondóan forgatta a szemét.

– Akkor nem ígérhetek gyors megoldást. Időbe telik, mire valakinek a bizalmába férkőzik az ember…

Fred a száját rágta.

– Hát jó. Csak legyen megoldva, annyi nekem elég is.

– Rendben, drágám, rendben – mondta affektálva Azura, és lábujjhegyre pipiskedve arcon csókolta Fredet, majd feltúrta a haját. – Így ni! Most már te is borzas vagy! – jelentette be büszkén, azzal megragadta a fiú karját, és húzni kezdte maga után. Fred nevetve hagyta. Boldog volt, amiért Azura nem szúrta át a tenyerét valami titkos zsebben eldugott, éles késsel, és hálás volt, amiért az összes foga megmaradt. Még monoklit sem szerzett!

 

/*/*/*/

 

Hermione nem aludt egy szemhunyásnyit sem. Szörnyen érezte magát. Egész éjjel csak feküdt az ágyán, oldalra fordulva, térdét felhúzva a mellkasához, karjaival szorosan átölelte magát, és mélyeket lélegzett. Próbált az egyenletes légzésre koncentrálni, de ennek ellenére gondolatai száguldoztak. Néha leragadt egy-egy témánál – ami lényegében csak kettő volt, tekintve, hogy két dolog zaklatta föl. Illetve két személy.

Fred Weasley és Azura Black.

Amikor a hajnal első sugarai bevilágítottak a szobába, oldalra fordult, hogy fölkeljen és Azurát is fölébressze, hogy kicsit tudjanak beszélni, de nem találta a takarója alatt a lányt. Megborzongott, hogy barátnője képes volt teljesen hangtalanul elhagyni a szobát. Hogy a csudába nem hallotta? Ennyire belemerült volna a problémái fejtegetésébe? Vagy elszenderült volna? Nem, azt azért nem hitte.

A tükörben karikás szemei győzték meg efelől százszázalékosan. Sóhajtva megmosta az arcát hideg vízzel. Nem lett jobb látvány, de legalább kicsit felfrissült, és már tudta, hova kell mennie.

Remélte, hogy fél hétkor nyitva van a könyvtár.

Útközben nem is figyelte, merre megy, lábaiba már berögződött az útvonal. Valószínűleg ezért ütközött bele Azurába.

– Hermione, szia! – örült meg a lány, és nem is bosszankodott, amiért Hermione lefejelte és a lábára ejtette a könyvei felét.

– Jó reggelt, Azu – mondta zavartan Hermione, és lehajolt a holmijáért. Azura szó nélkül mellé guggolt, és segített. – Kösz – motyogta Hermione.

– Igazság szerint, pont hozzád indultam…

– Fél hétkor?

– Aha.

– Öhm… Azu, ne vedd magadra, de most nem alkalmas. – Hermione felegyenesedett, és a mellkasához szorította a könyveit. Fájtak a szavak, amik elhagyták a száját, de a szíve még jobban sajgott a gondolatra, hogy most Azurával beszéljen. Bűntudata volt, és úgy érezte, mintha valami megmagyarázhatatlan szakadék képződött volna kettejük között, ami akadályozza az egyszerű kommunikációt is.

– De…

– Dolgom van a könyvtárban, Azu – folytatta a tiltakozást és az útját a könyvtár felé. Azura fújtatva követte.

– Olyan ritkán hívsz Azunak, mi van veled? – mérgelődött a lány. – Beszélni akarok a barátnőmmel, nem érdekel semmilyen dolgod a könyvtárban! – jelentette ki kerekperec és megragadta Hermione karját, így a könyvek újból a földre potyogtak.

– De én nem akarok veled beszélni! – kiáltotta Hermione, és nagyon igyekezett, hogy ne sírja el magát. A könnyek szúrták a szemét, a szája meg-megremegett, sírásra görbült. A földre térdelt, és előre döntve a fejét a hajával próbálta eltakarni az arcát.

– Fred miatt? – kérdezte alig hallhatóan Azura, aki ezúttal nem segített, ott állt Hermione fölött, mint valami könyörtelen ítélethozó. Hermionének egy pillanatig olyan érzése volt, hogy az, ami Fredhez köti vagy kötheti, most eldőlhet.

De aztán felemelte a fejét, és megrázta. Azura szemébe nézve hazudott:

– Nem.

Barátnője nyilván látta rajta, hogy nem mond igazat, mert ő mindenkin átlát, de nem mutatta jelét. Összeszorított szájjal bólintott, majd hátatfordított és elvonult.

Hermione sírva fakadt. A tenyerébe temette az arcát, és az ajkába harapva próbált mélyeket lélegezni. Lehuppant a fal tövébe, hátát nekitámasztotta a hideg kőnek. Miért kellett ilyen gonoszul viselkednie? Most megbántotta Azurát, amit egyáltalán nem akart.

– Hosszúra nyúlt az éjszaka? – szólt egy szórakozott hang fölötte. Az illető megkocogtatta a vádliját egy bottal. – Hallottam, sárkánylátogatóban voltatok, kedvesem.

Hermione felnyögött. Erre most nem volt szüksége.

– Hagyj békén, Corvus – morogta, és a mellkasához húzta a lábát.

– Lyra borogass, te sírsz! – képedt el a srác. Hermione anyag suhogását hallotta. Corvus nyilván leguggolt mellé.

– Ki az a Lyra? – kérdezte Hermione, hogy elterelje a fiú figyelmét a problémáról.

– Az anyám, csak nem akartam az anyámnak mondani, mert mérges vagyok rá – válaszolt Corvus, és Hermione kezéhez nyúlt.

– Miért vagy rá mérges? – Nem engedte, hogy Corvus lefeszegesse ujjait az arcáról.

– Mert az anyám – vágta rá a fiú, és újra próbálkozott. – Merlin, miért átkozol te engem ilyen lányokkal…? – morgolódott. Hermione nem értette, mire céloz, és kíváncsian szétnyitotta az ujjait. Felkukucskált a csodálatos Corvus Blackre, aki természetesen hajnali fél hétkor is csodálatosan festett. Szembe hulló szinte fekete haj, aggódón csillogó bogárszemek, szórakozott mosolyra húzódó ajkak. Fehér ing és a híres-neves fekete bőrkabátja volt rajta. Hermione emlékezett rá, hogy amíg még roxfortos volt, a klubhelyiségben az elsősök, másodikosok és rajtuk kívül minden korosztályból a lányok hogy csüngtek minden szaván és persze a titokzatos bőrkabáton. Köztudottan sok zűrös kapcsolata volt, de alapvetően kedvesen viselkedett mindenkivel. Hermione mindig is tisztelte és szerette. Sok mindenre tanította meg azokon a nyarakon, amiket Weasley-ékkel és Blackékkel közösen töltött el.

– Na, csak kinyitottad szemeid – simogatta meg Corvus a lány vállát. – Már kezdtem azt hinni, megvakítottalak a szépségemmel.

Hermione rekedten fölnevetett és a szemét forgatta.

– Johannát nem szoktad idegesíteni az ilyen megjegyzéseiddel? – kérdezte és megtörölte kézfejével a szemét.

– Ó, dehogynem. Ha látnád, mennyi kék-zöld folt van a vállamon miatta…

– Tanulnod kéne a hibáidból – tanácsolta Hermione.

– Ja, sokan mondják – helyeselt Corvus, majd a lány arcához nyúlt. Két mutatóujjával megérintette a bőrt Hermione szemei alatt, és a lány érezte, hogy felszáradnak a könnyei.

– Hát ezt meg hogy csináltad? – csodálkozott. Még zavarba jönni is elfelejtett Corvus közelségétől. A fiú a lány térdére támasztotta az állát, és megkapaszkodott a combjában. Fura és vicces volt ilyen majomhoz hasonló pózban látni őt. Hermione újból felnevetett, és Corvus szeme csillogásán látta, hogy ez volt a célja.

– Tudod, hogy mennyire észbontóan ügyes vagyok, Granger.

– Hát hogyne. Szóval akkor nem mondod el?

– Egy bűvész őrizze meg a titkait, nemde? Te viszont nem vagy bűvész, úgyhogy hadd halljam a titkaid.

– Nincsenek titkaim – füllentette a lány. Corvus sóhajtott, és az égnek emelte a tekintetét.

– Tudod, Hermione, itt most nem igazán az a lényeg, hogy megtudom-e a titkodat, vagy sem. Így is, úgy is megtudom, tekintve, hogy legilimentor vagyok. A lényeg az, hogy elmondod-e nekem, vagy a fejedből kell kiolvasnom.

– Ne merészelj a fejemből olvasni! – rázta a fejét Hermione. Az arca felforrósodott. Corvus cuppantott a szájával.

– Bocsika.

– Bocsika? – Hermione hitetlenkedve felnevetett. – Ne szórakozz velem, Black! Nem teheted meg!

– Drága-drága-drága egyetlen Hermioném. Már rég megtettem – csóválta a fejét Corvus. Aztán ciccegni kezdett, és felállt, magával húzva a lányt is. A földön heverő sétapálcára taposott a cipőjével, mire az felugrott a kezébe.

– Szép trükk – dicsérte felvont szemöldökkel Hermione. – Megnézhetem? – nyúlt a pálcáért, Corvus pedig kelletlenül odaadta.

– Vigyázz rá, ne nyomogass rajta semmit, veszélyes lehet!

– Ezzel a gombbal például felrobban? – kérdezte gunyorosan Hermione és egy ezüst kitüremkedésre bökött.

– Például – vigyorgott rá Corvus. Előhúzta a varázspálcáját az övéből, az égbe röptette Hermione tankönyveit, és egy intéssel utasította őket, hogy jöjjenek utánuk.

Hermione visszaadta a sétapálcát, és hagyta, hogy Corvus átkarolja a vállát.

– Szóval, csillagom. Remélem, tisztában vagy vele, hogy mindig is tudtam a köztetek kialakuló románcról.

Hermione hümmögött. Már hogy ne tudott volna róla?

– Mióta?

– Szinte a kezdetektől. Nehéz volt megállni, hogy ne próbálgassam a gondolatolvasást – magyarázta Corvus. – Meg egyébként sem volt nehéz kitalálni. Rátok néz az ember és már látja, hogy több köztetek a kémia, mint egy laborban.

Hermione horkantott.

– De van valami baj.

– Persze, hogy van baj. Baj nélkül mi lenne az emberekkel? – tette fel a költői kérdést Corvus, és meghúzkodta Hermione kócos haját.

– Hova megyünk? – kérdezte morcosan a lány.

– Lelkizünk.

– Nem azt kérdeztem, mit csinálunk vagy mit fogunk csinálni, hanem hogy hol tesszük ezt.

– Majd meglátod! – titokzatoskodott Corvus, és az út hátralévő részében nem szólt és nem válaszolt egy kérdésre sem. Csak vezette Hermionét a tarkójánál fogva (a lány tudta, hogy a húgait is mindig így irányítgatja, ha mennek valahová), egészen egy hatalmas, díszes ajtóig.

– Itt még biztos nem jártam – csodálkozott Hermione. – Pedig már keresztül-kasul bejártam a Roxfort minden zugát!

– Biztos vagyok benne, hogy korántsem! – vigyorgott rá Corvus, és belökte az ajtószárnyakat. Hermione tátott szájjal lépett be a fiú után. Könyvek, könyvek, könyvek mindenütt; egy üvegfülkében takarókkal és párnákkal megágyazott kis zug; öreg katedrán egy csatahajónyi íróasztal; tablón és levegőt átszelő madzagokon fényképek.

– Mi ez a hely? – szökkent rögtön egy polchoz, ami meggörbült a kötetek súlyától. Végigsimított ujjbegyével a díszes gerinceken.

– Ahol lelkizni fogunk.

– Corvus!

– A Szükség Szobája Black-formában.

– A Szükség Szobája… – ízlelgette a szót. Tetszett neki. – Mindent tudni akarok róla…

– A-a! – csóválta a fejét Corvus. – Előbb én! Látom, hogy baj van, és segíteni akarok. Te is segítettél nekem Johannával.

– És te sikeresen el is szúrtad – emlékeztette Hermione, és megpördült, nekitámaszkodott a polcnak. Összefonta a karját a mellén és igyekezett csúnyán nézni a fiúra. Tényleg sikeresen elszúrta – amikor Johannának kellett volna szerelmet vallania a könyvtárban, nekiállt smárolni egy Erica nevű, könnyű erkölcsű hölggyel.

– Aki mellesleg most Ackley barátnője – egészítette ki hangosan Corvus a lány gondolatait. Hermione fújtatott, de nem tett megjegyzést. Corvus sóhajtott, és átszelve a szobát lecsapta a sétapálcáját az asztalára. – Jó, az a könyvtáras dolog félrement. – Közben kibújt a kabátjából és óvatos mozdulattal azt is az asztalra hajtotta. – De utána aztán minden megoldódott, nem?

Hermione a szemét forgatta.

– De.

– Hát akkor meg? – tárta szét a karját vigyorogva a srác. Fehér inge kicsit gyűrött volt, és nem tűrte be nadrágjába. Mrs. Weasley és Pyxis Black is biztosan megszidná emiatt. Bár Pyxisben már nem volt ennyire biztos – az előző éjjeli mutatványa teljesen összezavarta a boszorkánnyal kapcsolatos gondolatait.

– Azura – szólalt meg Corvus.

– Hm?

– Ő a baj.

– Nem, nem mondanám, hogy Azura a baj – húzta el a száját Hermione, és kihúzta oldalra az egyik hajtincsét, oldalra biccentve a fejét.

– De hát…

Kicsapódott az ajtó, és valami begurult a szobába. Hermione meglepődve nézett oda.

– Csukd be, csukd be, csukd be! – sürgette őket a földön kuporgó Deneb Holloway. Corvus csak felvont szemöldökkel jelezte meglepettségét, de szó nélkül intett a kezével, mire becsukódott az ajtó. Deneb sóhajtott, és látványosan megtörölte homlokát, szőke tincsei kócosan álltak az égnek. Hermione akaratlanul is elmosolyodott. A srác csillogó zöld szemei és a lényéből áradó szórakozott derű mindig megmosolyogtatta.

– Köszönöm, Black! Ez meleg volt. Frics macskája észrevett…

– Elég ijesztő Mrs. Norris – értett egyet gunyoros vigyorral Corvus. Deneb felhúzta az orrát.

– Fogd be!

– Jó, de akkor te meg nyisd ki szád, és felelj: mit keresel itt szerény hajlékomban, Holloway?

– Téged kereslek, az egyáltalán nem szerény hajlékodban, te még a szerénytelen hajlékodnál is szerénytelenebb Black! – vágott vissza Deneb. Hermione érezte, hogy arca grimaszba rándul a bonyolult és egyértelműen össze-vissza mondattól. De Corvus fölnevetett.

– Hozod a formád, Den, de ezért is szeretlek! – Odalépett a szőke sráchoz és ölelésre tárta a karját.

– Na még mit nem! Ölelést nem! – rázta a fejét Deneb. – Johannát fűzheted, ha akarja, de engem hagyj ki a románcaid hosszú sorából!

– Tökfej – szidta meg Corvus, és megborzolta a fiatalabb fiú haját.

– Vagy te – morgott Deneb, és kilépett Corvus kezének hatósugarából, így észrevette a még mindig a polcnál álló Hermionét.

– Nézd csak, a megmentőm! Az én egyetlen istennőm! – Deneb letérdelt a lány elé, és megragadva a kezét csókot nyomott rá. Hermione kuncogva rántotta el Deneb szájától a karját. – Áldoztam neked a múlt héten epres sütit, megkaptad?

– Nem! – nevetett a lány. – Hogy sikerült? A keleti jóslástanról írt előadás.

Deneb törökülésbe huppant, és a térdére támasztotta kezeit, mintha meditálna.

– Tökéletesen jól, hála neked, Miss Zseniális Hermione Jane Granger – mondta áhítatosan elvékonyított hangon.

Hermione nem értette, miért ilyen izgatott, miért pörög ennyire. Láthatóan majd’ kicsattant.

– Corvus, belenéznél a fejébe, és megmondanád mi baja ennek a mardekárosnak?

A fekete hajú nevetve lépett Deneb mögé, és megragadta a vállánál fogva. Megrázogatta, és durva mozdulatokkal masszírozni kezdte a nyakát, mire a szőke felhördülve elgurult.

– Tudod, Hermione, lehet, hogy legilimentor-szemüvegre lenne szükségem, mert semmit nem láttam Holloway fejében a borzasztó és végtelen feketeségen kívül.

– Kretén – reagálta le Deneb. Hermione csak kapkodta a fejét a két fiú között.

– Mit akarsz? – kérdezte meg újra Corvus, és betűrte az ingét a nadrágja derekába.

– Egy nagyon fontos személynek lesz születésnapja – mondta ki végre a mardekáros. Corvus összeráncolta a szemöldökét, de nem tudta elrejteni csúfondáros vigyorát.

– Én tavasszal születtem.

– Majom! – vágta rá Deneb, mire Hermione felsikkantott.

– M.A.J.O.M.! – ismételte izgatottan. A két idősebb srác érdeklődve pillantott rá. – Manók Alkotmányos Jogaiért Országos Mozgalom! – magyarázta, és próbálta nem zavarban érezni magát a két szép szempár bámulásától.

– Ó, igen, Daphne mintha említett volna valamit – biccentett mosolyogva Deneb. Furcsa volt nem vigyorogni látni, de Hermionének határozottan tetszett.

Corvus kicsit összevonta a szemöldökét, és Hermione szemébe nézett. A lány megrázta a fejét, de kitalálta, hogy az előbb épp a fejében olvastak.

– Érdekes ötlet, tetszik – nyugtázta Corvus, és az ő mosolya is felragyogott. Hermione egy pillanatra merengve bámulta a két fiút, majd észbekapott, hogy most lehetősége nyílt megmenekülni Corvus lelkizése és szerelmitanácsadása elől.

– Mmm nekem most igazából mennem kell – szólalt meg, és mielőtt Corvus tiltakozhatott volna, felkapta a könyveit a padról. – Látom, hogy fontos dolgotok akadt, jó ötletelést, srácok! – Azzal kisietett a szobából.