...Előbb dolgom van a könyvtárban ~ 8. fejezet

8. fejezet

 

Hermione szerint ennél nagyobb őrültségre aligha készülhettek.

Éjjel kilopódzni a Tiltott Rengetegbe, hogy sárkányokat nézegessenek, amikkel Harrynek meg kell küzdenie az első próbán… Egész este gyomorgörcse volt, de Fred megnyugtatta:

– Ne aggódj, Hagrid megmutatja Harrynek is az ellenfeleit!

– Nem számít csalásnak? – kérdezte akkor Azura szórakozottan.

– És az, hogy tizennégy évesen tagja a Tusának? – vágott vissza Hermione, amikor megtalálta a hangját. Harry és az ő roxforti bajnok kiléte igencsak gyenge pont volt a számára. A fiú most Sagitta segítségével jegyzetelte a bájitaltan tananyagot, felnézett, és bizonytalan mosolyt küldött feléjük. Hermione visszamosolygott, aztán elkapta Fred gyanakvó pillantását, és megköszörülte a torkát.

– Rendben, nézzük meg őket.

Hát így kerültek a vaksötét erdőbe. Fred, George és Sagitta kirajzolódó vonalait követte, Azuráról négyszer hitték azt, hogy nyoma veszett. Mind a négyszer, amikor szólongatni kezdték Azura megkocogtatta a vállukat, jelezve, hogy ott van. Némán járt, és látni sem lehetett az árnyékok és hajlongó faágak között. Hátborzongató volt.

Hamarosan tüzek fénye rajzolódott ki a szemük előtt, és egy hatalmas sziklarakás mögött rábukkantak a kifutókra és sátrakra, meg egy aréna épülő vázaira.

– Ejha! Ez egy mennydörgő, egy magyar mennydörgő! – sóhajtott Azura. Hermione kérdőn felvont szemöldökkel fordult felé.

– Hogy mondtad?

Azura felemelte a kezét, de a nővére válaszolt helyette.

– Az a hatalmas fekete sárkány – látod? Ott, legtávolabb! Az egy magyar mennydörgő. Irdatlan erős és brutális fenevad – magyarázta Sagitta. Hermione hunyorogva kereste tekintetével az emlegetett bestiát, és hamar meg is lelte. A sötétben szinte láthatatlan volt fekete pikkelyeivel, de ahogy kicsit oldalra fordult, a tűz fénye megcsillant rajta. Sagitta folytatta a mesét: – Egy ilyen támadott rá tavaly Pyxisre. A sebhelye még mindig nem gyógyult be. Sajnálom a bajnokot, aki kikapja.

Hermione nyelt egyet. Harry biztos nem élne túl egy találkozást a magyar mennydörgővel, ha még Pyxis is megsebesült a fajtájával szemben – pedig a nő évek óta foglalkozik sárkányokkal.

– Mi történt pontosan? – kérdezte fojtott hangon.

– A sárkány sebesült volt – suttogta Fred. Hermione összerezzent. A fiú nagyon közel állt hozzá. – És valahogy tüske került a sebbe. Pyxis segíteni akart neki…egy rossz mozdulat volt csak, és a sárkány őrjöngeni kezdett. Tűz, karmok, tüskés farok…kemény volt, Charlie meg a többiek alig tudták kimenekíteni a kifutóból.

Hermione végignézett barátai komor arcán, és elfogta a félelem. Ennek az egész sárkányos dolognak a fele sem tréfa.

– Menjünk – intett George, és elsőként lépett elő a tüzek fényeibe.

– Hát ti? – fordult feléjük rögtön egy fekete hajú, copfos, marcona fickó.

– Pyxis Blacket és Charlie Weasley-t keressük – mondta készségesen Fred. A sárkányidomár birkabőr mellényt, bőrkesztyűt, bőrnadrágot és bőrcsizmát viselt, fején sisak virított. Hermionét egy vikingre emlékeztette.

– A nevem Droll. Ti vagytok a kistestvérek? – nézett végig a kis csapaton. Hermione toporgott, ő nem volt kistestvér. Sagitta átölelte a vállát és magához húzta, jelezve, hogy összetartoznak.

– Mi volnánk – bólintott az idősebb lány. Droll biccentett, és komoran mosolygott.

– Hátul van a mennydörgőnél, kísérti a sorsot. Erre! – intett, és elindult hátra. Hermione az ajkába harapott.

– Ez nem tűnik jó ötletnek – morogta a barátainak. Azura legyintett.

– Ne majrézz annyit, Granger!

– És ha megint elszabadul? – kérdezte idegesen. Úgy gondolta, joggal félti saját és barátai testi épségét, de azok mintha ügyet sem vetettek volna rá.

– Hidd el, nagyon vigyáznak – nyugtatta George. Elhaladtak közben egy vörös, egy ezüst és egy zöld sárkány mellett. Mind óriásiak voltak, üvöltöttek, és lángot fújtak az ég felé. Hermione próbált nem rájuk nézni. Ha minden igaz, Harry is látja őket, neki nem kell majd különösebben sokat mesélnie róluk. Elmentek fegyverrel teli tartók előtt, láncok csörgése hangzott a pár másodperces csöndekbe, amikor épp nem ordítottak az idomárok és a monstrumok.

– Az biztos. Az idomárok tanulnak a hibáikból – értett egyet Droll George-dzsal.

Hát, úgy tűnt, Pyxis Black nem tanul a hibájából. A magyar mennydörgő kifutójában szökdécselt, könnyedén ide-oda, kitérve a sárkány tüskés farkának csapásai elől. Lebukott és oldalra bukfencezett, a sárkány tüzet okádott fölötte, a fény megvilágította az arcát – Hermione mindig is tudta, hogy hasonlít legkisebb húgára, de az a vadállatias öröm, a vigyor és vicsor keveréke, ami az arcának szép, szoborszerű vonásait rémisztővé tette, az teljesen Azura Black volt.

– Ennyi elég lesz, Pyx – hallották Charlie kiáltását. Úgy tűnt Pyxis nem hallja. Hermione nem akart, de közelebb sietett a palánkhoz az idősebb Weasley mellé. Droll utána kapott, de nem érte el.

– Mit művel?

– Valami orbitális ostobaságot – szaladt mellé Azura. Hermione próbálta azt gondolni, hogy csak képzelte az elismerő és büszke hangsúlyt.

– Királyul néz ki. Menő a szerkója – csapódott a kerítésnek Sagitta is. Hermione megrázta a fejét és szemügyre vette a lányt – most valahogy Hermione nem tudott nőként gondolni rá. Huszonvalahány évesként talán megilletné ez a kifejezés, de ez a fiatalkori felelőtlenség sokat elvett a korából. Pyxis Black fekete bőrtrikót, fekete bőrnadrágot és bőrcsizmát viselt, szintén fekete bőrkesztyűs kezében egy hatalmas botot tartott. Hermione pánikolva vette észre, hogy nincs nála a pálcája.

Pyxis közben újabb gurulást mutatott be, a sárkány utána kapott óriási fogával.

– A határait feszegeti? – kérdezte George.

– Nem engedi meg magának, hogy féljen – csóválta a fejét Charlie. Hermione látta az arcán az aggodalmat. – Pyxis, kezdesz fáradni, gyere ki, de rögtön!

– Húú! Hajrá, Pyxie! – ujjongott Azura, amikor a nővére rácsapott a botjával a mennydörgő farkára, aztán lendületből átugrotta. A földet érés nem volt túl kecses, elesett és gurult pár métert, de ahogy felpattant, nem úgy tűnt, mintha zavartatná magát miatta.

– Ne bátorítsd – borzolta fel a lány haját Charlie. – Bemegyek érte, másfél órája bent van.

– Másfél órája? Mit csinál olyan régóta? – értetlenkedett Hermione. Soha nem fogja átérezni a Blackek eszméletlen gondolkodásmódját.

– Gondolom, ugyanezt – felelte Fred vállat vonva.

– Nem megyünk át a másik oldalra? – vetette föl Sagitta, és a palánk mellett szaladni kezdett, hogy szemből nézhesse testvérét. George utánament, de a többiek maradtak.

– Nem lesz semmi baja – mondta nyugtatónak szánt hangon Fred, és Hermione vállára tette a kezét. A lány megremegett. Verejtékcsíkok folytak végig a nyakán és az arcán a melegtől és a félelemtől, és a hátán a póló is nyirkosan tapadt rá.

– Hozza már ki Charlie – rimánkodott csöndesen. Nagyon szerette Pyxist, az elmúlt évek nyarain rengeteg mindent tanult tőle. Okosnak tartotta, és a testvéreivel ellentétben felelőségteljesnek és százszázalékosan megbízhatónak, bármiről legyen is szó.

Erre most az egész mindenség, a kép, ami Pyxisről kialakult benne, romba dőlt. Őrültnek látta, a veszélyt fölöslegesen, élvezetből keresőnek. Tudta, hogy Azurát, Sagittát és Corvust is hajtja a vére, hogy bajba kerüljön, hogy akár az életét is kockáztassa – felmásszon a legmagasabb a fára, a legvékonyabb jégen korcsolyázzon, a Tiltott Rengeteg szörnyeivel hadakozzon, csakhogy bizonyítsa magának az életre való rátermettségét. És persze azért, hogy izgalmat csempésszenek a borzasztó szürke hétköznapjaikba. Ezek azért csinálták mindezt, mert élvezték, imádták az adrenalin száguldását az ereikben.

Egyszer Azurától hallgatott végig egy monológot a témáról, akkor rámeredt és bolondnak nevezte.

Most, hogy egy ilyen akciót a saját szemeivel lát, leírhatatlannak tartotta a bolondság mértékét.

– Szerintem jó menet volt – hallott egy felszabadult, rekedtes nevetést. Felemelte a fejét, Pyxis közeledett feléjük, koszos, izzadt, de sugárzó arccal.

– Nincs ki a négy kereked – morogta Charlie, tenyerét a boszorkány hátára simítva tolta maga előtt.

– Üdv, srácok – köszöntötte a három barátot mosolyogva a palánknál. A srácok nem tudtak reagálni rá.

Hermione hiába látta, mi történik, nem tudott elég gyorsan reagálni. A szája sikolyra nyílt, de hang nem jött ki a torkán.

Irtózatos robajjal szakadt ki a földből az egyik lánc, amelyik a magyar mennydörgő nyakát tartotta. Ahogy a sárkány irtózatosat bömbölve felágaskodott – közben lángot fújva az éjszakai égre –, a súlyos vasdarab a levegőbe röpült és a palánk széle felé száguldott.

Hermione és a barátai felé.

– Bukjatok le! – üvöltötte Azura, és a biztonság kedvéért lerántotta a földre Hermionét és Fredet. A lány hálás volt barátnője gyors reakcióképességéért, még ha a feje nagyot is koppant a földön, és a látása elhomályosodott. Annyit nagyjából ki tudott venni, hogy a palánk kidőlt, a földön két alak hever élettelenül, és hogy Azura már szalad is a sárkány irányába.

– Ne! – nyögte ki, és megpróbált felülni, hogy barátnője után vesse magát, de a fejébe olyan éles fájdalom hasított, hogy mozdulni sem tudott. Deja vu érzése támadt, ahogy a homlokához nyúlt és ragacsos vér tapadt az ujjaihoz. Hányinger kerülgette a homályos, folyton hullámzó világ miatt, így lehunyta a szemét, hátha jobb lesz.

Elnyelte a feketeség, és visszarepült az időben.

A világkupa döntő éjjelén találta magát, a földön fekve, behunyt szemmel. Halványan emlékezett rá, hogy Harryt és Ront követve rohant az erdő felé, de a fél cipője sárba ragadt, és mire sikerült kiszabadulnia a természet fogságából, barátainak nyoma veszett. Viszont emberek száza érkezett, összevissza lökdösték, ahogy a két fiút szólongatta, majd valaki egy „Ostoba kislány, mit toporogsz itt?!” kiáltással akkorát taszajtott rajta, hogy a földön kötött ki és beverte a tarkóját valami élesbe.

Kinyitotta a szemét.

– Jól vagy? – Fred hajolt fölé, arcáról még nem jött le teljesen az írországos arcfesték, a bal szemöldöke fölött még zöld maszatos volt. Felnyúlt, hogy letörölje a pólója ujjával. Fred meglepetten rezzent össze, mire visszarántotta maga mellé a kezét.

– Mi történt? – kérdezte, mert ahogy körbenézett, rájött, hogy a saras-lökdösődő jelent nem itt folyt le. Egy kidőlt fa tövében feküdt, most felült. Fred mellette guggolt, és egy hidegvizes rongyot szorított a fejéhez.

– Az emberek között hevertél a földön. Ájult voltál. – A fiú megcirógatta ujjai begyével Hermione arcát. A lány szíve hevesebben kezdett verni, és a légzése is felgyorsult.

– Meddig…?

– Fogalmam sincs. Nem hiszem, hogy túl sokáig. De minden rendben, Mione?

– Mione? – Hermione akaratlanul is elmosolyodott a becenévre. Tetszett neki. A fejébe újra fájdalom hasított, és hangosan feljajdult. Fred megállt mozdulat közben, majd a lány kezébe nyomta a nedves rongyot.

– Tessék, inkább csináld te!

Hermione nagy levegőt vett, és gondolkodás nélkül végigsimított ujjaival Fred kézfején.

– Köszönöm – suttogta, elveszve a fiú szürkéskék szemeiben. Inkább ezüstösnek hatott a hold ragyogó fényében. Gyönyörűnek találta a felé hajoló arcot, az édes szeplőket a kicsit pisze orron, az elnyíló ajkakat, a rakoncátlanul szerteálló vörös tincseket, a kis zöld festékfoltot a homlokán.

És aztán Fred még közelebb hajolt hozzá, és összeérintette az ajkukat. Hermione először azt sem tudta, mi történik, csak lehunyta a szemét, és reménykedett, hogy nem csak képzeli az egészet. Fred szája nagyon puha és nagyon gyengéd volt. Csak pár másodpercig tartott a csók, és amikor a fiú elhúzódott, Hermione gondolkozás nélkül hajolt utána.

– Ne – lehelte Fred, és a földre ült a lány mellé, de úgy, hogy véletlenül se érjenek egymáshoz.

– Mi? – Hermione csak ennyit tudott kinyögni. Amíg Fred közel volt hozzá, nem is érezte feje sajgását, de most újult erővel tört rá a kín. Az ajkába harapott, és visszanyelte könnyeit. Fredre nézett, és várta a magyarázatot.

– Nem tudom, miért csináltam.

– Semmi baj… vagyis, úgy értem…én nem bánom. Jó volt – dadogta Hermione, a mondat végére már teljesen vörös, felforrósodott arccal. A fiú nem nézett rá, a földet bámulta. A mellkasához húzta a térdeit és rájuk fektette az állát.

– Sajnálom, Hermione. Én…tényleg nem lett volna szabad megtennem. Én…én nem érzek semmit, ami feljogosított volna a…erre. – Akadozva beszélt, és szavai nyomán Hermione teste mintha kihűlésbe kezdett volna.

– Ó – nyögte. – Én… értem. Ezesetben…én kérek bocsánatot – makogta, és gyűlölte, hogy egy könnycsepp csordul ki a szeméből. Elfordította a fejét, és a tarkójához szorította a rongyot. – Vedd úgy, hogy nem szóltam.

Fred hangja rekedt volt, mintha ő is a könnyeit fojtaná vissza – Hermione korholta magát: nem lenne szabad ilyesmire gondolnia, csak képzeleg.

– Maradhatunk úgy, ahogy eddig…?

Hermione üvölteni akarta, hogy nem, de megérkezett George és Azura, aggódó arckifejezéssel és rögtön pátyolgatni kezdték.

– Hermione! Mione, kérlek, kelj fel! – hallotta Fred hangját, de oldalra nézett: a fiú meg sem mozdult. Pislogott, hogy újra megnézze magának, de amikor újra kinyitotta a szemét, nem egy fa tövében üldögélt oldalán Freddel.

– Jól vagy? Csúnyát estél. – Valaki a haját simogatta. Hermione elkapta a kezet.

– Fred? – szólt, és szánalmasan reménykedőnek hallotta magát.

– Itt vagyok, ne félj, nem megyek el – suttogta kedvesen a fiú. Hermione nem értette, miért ilyen gyengéd vele. Nem akarta, hogy ilyen gyengéd legyen vele. Így sokkal nehezebb volt úgy kezelni őt, mintha csak a barátja lenne. Felnézett, és összefonódott a tekintetük. A kék szemek most sötétnek hatottak a sziklák árnyékában, és vörös pöttyöket festett bele a fene-tudja-hol-égő tűz. A fiú arca nagyon közel volt az övéhez, orruk majdnem összeért.

– Fred! – szólt szigorúan, megkeményítve a hangját, de a srác ahelyett, hogy hátrahőkölt volna, óvatos mosolyra húzta a száját. Hermione hiányolta a viccelődést, ami azóta kikopott kettőjük közül, hogy…hát igazából a nyár óta.

– Mi az? – Fred a hajáról a lány arcára simította a kezét.

– Idegesítő vagy – közölte Hermione, és nem törődve azzal, hogy tönkreteszi barátságuk illúzióját, magához húzta a fiú fejét.

Azt hitte, Fred tiltakozni fog, de úgy tűnt, esze ágában sincs. Az első és egyben ezidáig utolsó csókjuk szelíd volt, de most egyikük sem érte be néma finomkodással. Fred Hermione állát cirógatta, míg másik kezével beletúrt a lány kócos hajába. Hermione a fiú nyaka köré fonta karjait, nem akarva, hogy véget érjen a pillanat. Úgy érezte, hogyha most elengedi az ő Fredét, akkor széthullik körülötte a világ.

Amikor már azt hitte, minden rendben van, és nem úgy fog végződni a pillanat, mint a nyáron, Fred elhúzódott. Hermione látta, hogy mondani akar valamit, úgyhogy még utoljára nyomott egy csókot a fiú szájára. Fred erre felült, magával húzva Hermionét is. Kicsit összegabalyodtak a végtagjaik, és tompa fájdalom lüktetett Hermione halántékában, de a forróság, ami elöntötte, elfeledtetett vele minden kellemetlenséget.

Aztán persze Fred újból elhúzódott, és ezúttal az ujját Hermione ajkára szorítva suttogni kezdett:

– Mione, kérlek, kérlek, hallgass meg!

– Nem érdekel, mit akarsz mondani – vágta rá Hermione, csak félig őszintén. Ha megint el akarja utasítani, akkor valóban nem érdekli. De minden más esetben…hallani akarta, de mégsem.

Fred váratlanul elvigyorodott, és Hermionét elöntötte a megkönnyebbülés. Imádta ezt a Fredet! Az a fiú, aki az elmúlt hónapokban járt-kelt az iskolában… csak az árnyéka volt a korábbi Frednek. Vagy legalábbis Hermione így érezte.

– Igazából kicsit várhat – mondta vidáman a fiú, és újra megcsókolta a lányt. Hermione fészkelődött Fred ölében, és ujjait a vörös fürtök közé fúrta. Az egész teste reszketett, minden porcikája borzongott. Attól tartott, szétesne, ha Fred nem szorítaná olyan erősen magához.

– Na, mondd – mondta végül Hermione, amikor úgy érezte, fel van készülve mindenre. Fred sóhajtott, és a homlokát a lányénak döntötte.

– Nem akarom.

Hermione gyomra megremegett.

– Mit nem akarsz? Ezt…?

Fred keserűen felnevetett.

– Ennél jobban, Hermione Granger, soha semmit nem akartam.

Hermione az ajkába harapott. Az egész annyira jó volt, és egyben annyira rossz!

– Akkor nem értelek.

Fred a tenyere közé zárta a lány arcát, és arcon csókolta.

– Én…akármennyire is szeretném ezt, nem szabad. – Mélyen Hermione szemébe nézett, és a lány látta és hallotta, mennyire halálosan komolyan beszél. – De meg fogom oldani, hogy minden rendben menjen. Valamit…valamit csinálni fogok, oké? Minden úgy lesz, ahogy lennie kell. Ígérem.

Az utolsó szó furán vibrált a levegőben, és valami mással folyt össze.

– Fred, Hermione! Srácok!

Hermione reszketegen sóhajtott, tudta, hogy hátra kéne húzódnia, mégis megragadta Fred csuklóját és utoljára összeérintette az ajkukat. Utálta, hogy nem érti, mit akar a fiú. Borzasztó érzés volt, de bízott benne.

Sagitta ért hozzájuk.

– Fred, Hermione, hát itt vagytok… Ó.

Hermione oldalra nézett, a szőke lány kormosan, koszosan bámult le rájuk. A ruhája szakadt volt és tetőtől talpig katasztrofálisan nézett ki, de az arcán vigyor ült.

– Bocs a zavarásért, de ezt igazán tudjátok folytatni a klubhelyiségben is…

– Nem, nem tudjuk – sóhajtotta Fred, olyan halkan, hogy Hermione is alig hallotta.

– Baj van? – ébredt rá Hermione, milyen állapotok uralkodtak, amikor elájult.

– Ja – bólintott Sagitta jókedvűen. – De senki sem sérült meg szerencsére. Gyertek be a sátorba!