Balga britek

  Egy montázs a drága, balga britjeimről.❤

(Igen, ide nem illett Azuhoz a Keira által játszott 'Tolvajok hercegnője', Azura az íját többnyire csak Araluenben használja, illetve a nem túl 20. századi ruhái is csak akkor vannak rajta.:D)

Balga bolgár, balga brit ~ 5. fejezet

5. fejezet

Corvus feldúltan jött ki Pyxistől. Jó volt a nővérével beszélni, de nem oldódott meg semmi. A leküldött pohár whiskyk vadul perzselték a torkát és úgy egyáltalán a lelkét, talpát dühösen vágta minden lépésnél a földhöz.

Nem tudta pontosan, hova tart. Talán a Szobába, ahol ellehet a kis jegyzeteivel meg az üstben fortyogó főzetével.

Sajnos ez a terve meghiúsult, amikor összefutott az egyik aurorkiképzőjével, Braith Barrett-tel.

– Nahát, uram! Maga meg mit keres? – kérdezte meglepetten, és lekoppintotta a földre a sétapálcáját. Barrett megállt vele szemben. A férfi lenyalt barna haja, komiszul csillogó fekete szeme, vékony mosolya és ízléstelen fekete kabátja Corvust riasztotta – ellenben a kiképzésen nyáladzó csoporttársnőivel.

– Örvendek, Black – vigyorgott rá Barrett. Corvus mosolyt erőltetett az arcára.

– Mi szél hozta a Roxfortba, uram? Talán Ludo Bumfolt hívta meg?

Barrett kacsintott, és barátian átkarolta Corvus vállát.

– Mr. Bumfolt jó barátom.

Corvus hagyta, hogy a kiképzője vezesse, amerre akarja.

– Nos, hogy vagy a kis barátnőddel? – érdeklődött jókedvűen Barrett.

– Pompásan – hazudta Corvus.

– Na és mi újság van a testvéreiddel? – kérdezgette tovább Barrett. Corvus fintorgott. Elsősorban nyilván Pyxisre célzott a férfi.

– Pyxis boldog Charlie-val.

– Weasley-vel? – vonta föl a szemöldökét Barrett. Corvus bólintott. – És a nagyobbik húgocskád?

– Mi van vele?

– Jár valakivel?

Corvus összepréselte a száját, mire Barrett elnevette magát.

– Tegnap láttam, hogy egy csinos fiúval táncolt, csak azért kérdem!

– Oliver Wood a srác neve – közölte, mire Barrett elégedetten elmosolyodott.

– Kviddicsezik, ugye?

– Igen.

Egy ideig hallgattak séta közben. Corvus nem tudta, merre mennek. Talán nem is volt elhatározott céljuk, aminek nem örült – túl sokáig kell majd elviselnie a férfit.

– A legkisebb Black is összeszedett valakit, úgy láttam – jegyezte meg Barrett. Corvus először csak hümmögött, aztán a szavak eljutottak az agyáig.

– Hogy mondta?

Barrett úgy vigyorgott, mint aki pontosan tisztában van helyzeti fölényével.

– Egy furcsa alakkal láttam a kisebbik húgocskád kisurranni tegnap éjjel a kertbe. A reggelinél nem futottam össze egyikükkel sem…

– Ki volt az? – szakította félbe Corvus.

– Egy bolgár fiú – mondta okoskodón bólogatva Barrett. – Magas, szélesvállú, szőke hajú. Erősen hasonlít egy bolgár származású bűnözőre, akit már majdnem húsz éve csukott le apám…

Corvus megtorpant, és szembe pördült a kiképzővel. Nem sokkal volt idősebb Pyxisnél, tehát jó tíz évvel körözte le Corvust, de ebben a pillanatban a fiú idősebbnek érezte magát nála. És veszélyesebbnek is. Ujjai görcsösen szorították a sétapálcáját.

– Mit nem mond, uram? – sziszegte dühösen. Barrett sértetten felhúzta az orrát, és összefonta a karjait.

– A testvéred egy bolgár bűnöző fiával lépett le az éjjel – ismételte meg.

– És miért nem ment utána, Mr. Barrett? – vonta kérdőre idegesen a férfit Corvus. Hátha auror, nem az volna a dolga, hogy ilyesmiket megakadályozzon?

Barrett a vállát vonogatta.

– Gondoltam, egy kis szerelmi légyottra szaladnak.

– Azura tizenhárom éves! – kiabálta dühösen. Gondolatban kijavította magát – tizennégy és fél –, de csakmert Azura allergiás volt a fiatalításra.

Barrett felvonta a szemöldökét.

– Akkor vigyázz rá, Black. A nővéréből kiindulva úgy véltem, nem lesz baja fiúkkal. De hát…

Corvus tudta, hogy illetlenség, amit tesz, de nem bírta tovább hallgatni. Faképnél hagyta a kiképzőjét.

Barrett ismert volt szerelmi kalandjairól, és akár a kiképzője volt, akár nem, Corvus nem bízott meg benne.

Egyből rohant a Griffendél klubhelyiségébe, mert ha valahol, hát Azurának ott kellett lennie.

Balga bolgár, balga brit ~ 4. fejezet

4. fejezet

Pyxis Black rettentő elégedett volt a reggellel. Mint mindig, most is korán kelt, átmozgatta éjjel elgémberedett tagjait, megmosta az arcát, felöltözött, lefőzte magának a nap első kávéját, az asztalnál ülve megitta, közben olvasott, aztán visszament az ágyhoz és a benne fekvő férfihoz.

Charlie Weasley felhorkantott álmában, amikor Pxyis megigazgatta a pólóját, hogy ne lógjon ki a dereka és ne fázzon meg. Felvette a földről a takarót és ráterítette. A vörös hajú férfi átfordult a másik oldalára, és amikor Pyxis leült mellé, a fejét az ölébe hajtotta, a nő lábát és hasát használva párnának. Pyxis az ágy háttámlájának dőlt és egyik karját átvetette Charlie vállán, abban a kezében tartotta a könyvét, a másikkal kedvese haját csavargatta.

Végzett egy fejezettel, és szeretetteljesen megpiszkálta Charlie fülét. Mellette úgy érezte, haza talált – az egymástól külön töltött évek rávilágítottak, merre is húz valójában a szíve. Amikor Charlie-val volt, soha nem érezte úgy, hogy máshol lenne a helye.

Charlie a szeretetteljes fül- és hajpiszkálásra sem ébredt föl, csak motyogott valamit álmában. Pyxis aggódva figyelte, hogy elnyílik a férfi szája, de kék tunikáján szerencsére még nem látszott nyálfolt. Remélte, hogy ez így is marad. Imádta Charlie-t, de a Magnustól kapott blúzát is.

Mielőtt új fejezetbe kezdhetett volna, kinyílt a szobájuk ajtaja, és Corvus csörtetett be rajta, sétapálcástul-kabátostul. Pyxis öccse kócos volt, és nagyon, de nagyon dühösnek látszott. Kérdés nélkül levágta magát a kis szoba kis asztalához, és lefejelte azt.

– Van whiskyd? – kérdezte a fától tompa hangon. Pyxis lelökdöste magáról Charlie-t, homlokon csókolta, majd a testvéréhez fordult.

– Nagyon izgalmas volt a könyv – tájékoztatta, de Corvus csak morgott.

– Az én életemnél biztos nem izgalmasabb.

– Nem akarom, hogy alkoholista legyél – mondta Pyxis, de azért elővette a szekrényből a Lángnyelv whiskys üveget, meg két poharat, és töltött mindkettőjüknek egy-egy adagot. – Az alkohol csúnya dolgokat tesz az emberrel.

Corvus végre felemelte a fejét az asztalról.

– Nem vagyok ötéves, Pyxie – dörmögte, és egy hajtásra kiitta a pohara tartalmát. Körülnézett, és nagyokat pislogott. – Takaros kis lakás.

Pyxis büszkén húzta ki magát kortyolgatás közben. Dumbledore adott nekik egy aprócska lakást a tanárok szobái közelében – volt benne egy ágy, egy asztal meg egy pult, illetve tartozott hozzá egy kis fürdőszoba.

– Köszönjük. Na de, csillagom, mi űzött ide hajnalok hajnalán?

Corvus célzatosan üres poharára meredt. Pyxis sóhajtva töltötte újra.

– Johanna.

– Megint veszekedtetek? – kérdezte gyengéden Pyxis, és megérintette öccse karját.

– Nagyon szeretem őt, elhiszed, ugye? Ő miért nem hiszi el?

– Talán mert tavaly is azért mentetek szét majdnem, mert folyton hazudtál neki, illetve mert a fél életed eltitkoltad előle.

Corvus megint morgott.

– De ez most nem róla szól. És nem is ellene. Te is tudod, hogy szeretlek, pedig neked sem mondom el ezt. És nem is faggatózol, nem akadsz ki, nem kezdsz el dobálózni…

– Persze, de csak azért nem, mert tudom, hogy mennyire egyszerű az élete egy Blacknek. Mindannyian tele vagyunk titkokkal. – Pyxis megvonta a vállát. – Azura is titkol valamit nyár óta. Én meg még mindig nem mondtam el Charlie-nak, hogy Magnus apa szeretője volt.

Corvus elhúzta a száját, és hátradőlve a férfira nézett.

– Lehet, hogy még egy darabig nem is kéne.

– Majd az első gyerek után – vigyorodott el Pyxis, majd komolyabban folytatta. – Beszélned kellene vele. Mondd el neki, hogy ő a legfontosabb számodra a világon, és hogyha tehetnéd, elmondanád. De veszélybe sodornád vele, ha beszélnél, ezért…

– Elmondtam neki mindezt, Pyxis! – fortyant fel Corvus. A nő összerezzent, és hallotta, hogy az alvó Charlie dünnyögve átfordul a másik oldalára. – De nem érdekli, úgy gondolja, közösen kellene vállalnunk minden lehetséges veszélyt, mert egy csapat vagyunk. De nem érti, hogy képtelen lennék elviselni a tudatot, hogy veszélyben van.

– Ő sem tudja elviselni, hogy te veszélyben vagy.

Corvus sziszegett.

– Pyxis… nem mondhatom el neki.

– Tudom. És nem is akarlak erre biztatni. Próbáljak vele beszélni?

– Ne – rázta a fejét Corvus. – Azzal csak ártanék, ha ráuszítanálak.

Pyxis hátradőlt a székében.

– Biztosítod eléggé a szereted felől?

– Tegnap este… – Corvus az ismét kiürült poharával játszott. – Tegnap éjjel magasabb szintre lépett a kapcsolatunk.

Pyxis mosolygott. Csak Corvus képes így megfogalmazni, hogy ágyba vitte a barátnőjét.

– De jó! Gratulálok!

– De reggel dührohamot kapott – tette hozzá Corvus. Elszontyolodva nyúlt a whiskys üveg után, és ezúttal már abból kortyolt egy nagyot, nem törődve nővére rosszalló pillantásával. – És az éjjel kiment a fürdőbe aludni! Mert képtelen volt velem aludni…

Pyxis megsimogatta öccse kezét.

– Talán csak kínosan érezte magát…

– Hozzám bújva aludt el, és én azt hittem…én azt hittem…azt hittem, minden rendben van köztünk. De aztán reggel…

– Lelépett – bólintott Pyxis. Letette a poharát az asztalra, és az állába támasztotta a tenyerét. Tekintete összekapcsolódott Corvuséval. – Hát, én azt mondom, szögezd le: nem fogja megtudni a titkodat, akármennyit hisztizik is, mert inkább elviselsz egy tomboló barátnőt, mint egy halott barátnőt.

Corvus grimaszolt, és felállt, a széke nyikorogva csúszott hátra.

– Köszönöm a tanácsot. Majd megmondom neki.

A fiú morogva távozott – a whiskys üveggel a kezében –, Pyxis pedig szánakozva nézett utána. Nagyon sajnálta, ami vele történik, és haragudott Johannára, akármennyire is meg tudta érteni a lány baját. Hamar rájött azonban, hogy ez a kis összecsapás nem lehet hosszú életű. Corvus és Johanna gyakran összekaptak, hogy aztán két nap múlva szenvedélyes szerelemmel béküljenek ki. Örök körforgás volt az ő kapcsolatuk.

Hirtelen nyöszörgés hallatszott az ágy irányából.

– Pyxis…

– Igen, kedvesem? – kérdezte rögtön Pyxis. Elmosolyodott, ugyanis sejtette a választ.

– Kávét…! Kérlek…

Pyxis már szökkent is a kávéfőzőhöz, és nem tette szóvá, hogy azt Magnustól kapták. Amikor elkészült, odaült a kedveséhez, aki szenvedve tornázta magát ülőhelyzetbe. Haja kócosan lógott az arcába, barna szeme tompán fénylett. A nő a kezébe adta a forró csészét, és mosolyogva figyelte, ahogy a párja iszik. Charlie Weasley tüneményes volt álmosan.

– Mi a mai program? – kérdezte a férfi rekedtes hangon, és pislogva arcon csókolta Pyxist. Aztán a szájára nyomta az övét, letette a kávéscsészét az éjjeliszekrényre, és átkarolta a nőt. Pyxis átölelte Charlie nyakát, és viszonozta a csókjait.

– Eredetileg nem ez lenne – jegyezte meg. – A könyvtárba megyünk könyvet rendezni.

Charlie fáradtan felnyögött.

– Azt nem lehet. Ahhoz túl álmos vagyok.

Pyxis nevetett, és megcsiklandozta a férfi oldalát.

– Nekem viszont muszáj mennem.

Megpróbált kimászni az ágyból, de Charlie visszafogta a csuklójánál fogva.

– Viszont nem muszáj sietned – mondta. Megcsókolta Pyxis vállát, mire a nő beadta a derekát.

– Na jó, azt tényleg nem muszáj.

Vad Velence #3 ~ Pyxis kalandjai

3. rész

Charlie

Nos, kimentették, de amikor kinyitotta a szemét, rájött, hogy kétszer is át kellett volna gondolnia a kívánságát.

Valaki szüntelenül káromkodott fölötte, és a mellkasát nyomogatta. Pyxis felismerte a lélegeztetés módszerét, és gyorsan köhögve felült, mielőtt az illető a száján át levegőt fújhatott volna a tüdejébe.

– Ó, Pyx, mi nem jut eszedbe! – korholta Charlie Weasley. Pyxis szíve apróra zsugorodott, hogy aztán rögtön hatalmasra nőjön. Charlie csurom víz volt, vörös hajából több víz folyt Pyxisre, mint amennyit a lány lenyelhetett a csatornában.

– Charlie? – köhögte, és kiköpött egy jó adag rosszízű vizet. Feltűnt neki, hogy Charlie lábán fekszik, és hogy a fiú karjai a háta köré fonódnak. Charlie váratlanul magához rántotta, Pyxis arca belenyomódott a fiú mellébe. Ismerősnek kellett volna lennie a helyzetnek, de nem volt az: Charlie megizmosodott az elmúlt másfél évben. De nagyon. Charlie mindig a kicsit húsosabb fajta volt, aki rendesen kihasználta, hogy le tud járni a házimanókhoz. Pyxis szerette így a fiút, és sokszor elkísérte a nassolnivalógyűjtő körútjaira – ezek szerint a sárkányoknál nincs ételadományozó házimanó csoport. Amíg Charlie a fülébe mormolta a szidalmakat és a hátát simogatta, kíváncsian megtapogatta a fiú hasát, oldalát, felkarját. Nem lett egy Sylvester Stallone vagy Bruce Willis (Magnus elkezdte bevezetni a mugli filmek csodás világába), de azért egyáltalán nem volt rossz.

Felnyögött. Túl sok csatornavizet nyelt, azért elmélkedik ilyeneken.

– Charlie, mit művelsz? Elég legyen, Weasley! – állt neki dühöngeni egy kis bosszantó fáziskéséssel.

– Megmentem az életed, szerinted mit csinálok?! – háborgott Charlie. Pyxis eltolta magát a fiútól és közvetlen közelről belebámult a csokoládébarna szemekbe. Régen hogy megremegett tőle a gyomra, ha összenéztek! Természetesen ez már egyáltalán nem volt érvényes. Kicsit sem.

– Jó, hogy nem vetkőztetsz le – sziszegte Pyxis, és nekilátott kibontani magát a fiú karjaiból.

– Meg vagy zakkanva? – hördült fel Charlie, és rögtön elengedte a lányt, aki a betonra esett.

– Aú! – nyögött föl Pyxis. A mellkasához kapott, hirtelen mintha tonnákat pakoltak volna rá, nehezére esett lélegezni. Pánik bizsergette végig a testét, aztán rájött, mi lehet a baj – ez valószínűleg a kábítóvarázslat utóhatása.

Remélte, hogy korábbi gondolatait is foghatja az elrontott kábítóvarázslatra.

– Jól vagy? – kérdezte Charlie. Láthatóan vívódott azon, hogy mit kellene tennie. Végül átkarolta Pyxis vállát, majd átnyúlt a lábai alatt és az ölébe emelte. Pyxis tiltakozni akart, de esélye sem volt, a fiú nyilván addig nem engedi el, amíg nem talál valakit, aki segíteni tud rajta.

– Hova viszel? – nyöszörögte Pyxis, és fáradtan nekidöntötte a fejét Charlie vállának. Beszívta a fiú illatát, amin mintha a csatorna vize sem változtatott volna semmit. Frissen vágott fűillata volt Charlie-nak. Lehunyt szemmel emlékezett vissza arra a réges-régi bájitaltan órára, ahol az Amortentia főzetet tanulták, és tömény Charlie-illatot keverhetett magának. Emlékezett a szívmelengető boldogságra, amikor Charlie odajött hozzá, átkarolta hátulról, és büszkén felemelte a számára Pyxis-illatú üvegcsét…

Az emlékek egy szempillantás alatt ellobbantak, amikor meghallott egy éles hangot.

– Na, ez egy jó kérdés, cukorborsó. Hova viszed a barátnőmet?

– Magnus – nyögte Pyxis. A füle alatt ott dobolt Charlie szíve; most a ritmus mintha kétszer gyorsabbra váltott volna. Pyxis nagy nehezen kinyitotta a szemét. Egy nagyon mérges Magnus bámult rájuk.

– Ez meg mi az ördög? – csodálkozott Charlie, és védelmezőn magához szorította Pyxist. A lány érezte, hogyan feszülnek meg az izmai körülötte.

– Semmi baj, Weasley – mondta Pyxis, és megveregette a fiú mellkasát. – Ő Magnus… a párom – mutatta be az őket kritikusan mustráló boszorkánymestert.

– A párod? – kérdezett vissza hitetlenkedve Charlie. Talán a lány nem volt túl meggyőző, miközben a kezét Charlie mellén felejtette. Gyorsan elvette onnan az ujjait.

– Az volnék – bólintott Magnus –, és örülnék, ha nem fürdetnéd meg a kedvesemet fényes nappal az utcán. Tudod, ez az én dolgom.

Pyxis nevetni akart a viccen, de nem sikerült neki. Élesen szívta be a levegőt, nem akart emlékezni semmire. De nem tehetett ellene semmit, a Charlie-val kapcsolatos emlékképek végigszáguldottak az agyán.

– Semmi baj, Magnus – mondta Pyxis, és Charlie-ra nézett. – Leteszel? Jól érzem magam. Teljesen – hazudta, a kezét a még mindig kicsit sajgó mellkasára simította. – Magnus pedig nagyon ügyesen gyógyít, ha mégis arra lenne szükségem.

Magnus elébe ment Pyxisnek, óvón a karjaiba zárta. A boszorkánymester talán ösztönösen, talán rutinból, de tudta, hol érez fájdalmat. Háromszor megkoppintotta ujjaival a lány kulcscsontját, és a fájdalom hirtelen elmúlt. Pyxis köszönetképp félénken megpuszilta a férfi arcát.

– Ő meg kicsoda? – tudakolta összevont szemöldökkel Magnus, és a biztonság kedvéért gyorsan végigtapogatta a lányt, hogy nem sérült-e meg komolyabban.

– Ó, nem meséltem volna róla? – pironkodott Pyxis, és igyekezett úgy tenni, mintha nem érezné kínosan magát. Charlie szemöldöke lángvörös haja tövét érintette.

– Elfelejtetted – biccentett kimérten Magnus. Elengedte a lányt és fölegyenesedett.

– Ő Charlie Weasley – mondta Pyxis. – Az első barátom, még a Roxfort alatt jártunk. Suli után mentünk szét… azóta pedig egészen jó a kapcsolatunk. Ha nem utaztunk volna a bolygó két ellentétes szegletére, vallom, hogy legjobb barátok lennénk most. – Ez persze hazugság volt. Irtózatos veszekedések előzték meg az amúgy szintén pocsékra sikerült búcsúzkodást. De valami benső hang arra késztette, hogy ezt mondja, és sajnos nem igazán tudott ellenállni neki. Egy pillanatra elborította a kétségbeesés: vajon gonosz szülei is ilyen apróságokkal kezdték?

Vett egy nagy levegőt. Ez csak egy kegyes hazugság, amivel megment egy kínos helyzetet. Hamarosan úgyse látja Charlie-t megint évekig, Magnusszal meg minden folyik tovább a végre kényelmesre alakított mederben.

Charlie is meghökkent Pyxis állításán, de mivel természeténél fogva kedves és segítőkész volt, helyeselt.

– Igen-igen. A legjobb barátok. Ha itt helyben megházasodnék, őt választanám tanúmnak. Pedig van hat testvérem, aki betölthetné azt a posztot, én mégis a kicsi Pyx mellett döntenék.

A kicsi Pyx gyomra összeugrott. Hányszor védte meg így Charlie iskolás éveik alatt! Előretervezés nélkül, mintha a gondolataiban olvasna.

Magnus ezt hallva mintha megnyugodott volna.

– Pompás! – mondta, és homlokon csókolta Pyxist. – Elmehetnénk közösen ebédelni, nem gondoljátok?

Na, erre Pyxis kővé dermedt. Nem, nem értett egyet Magnusszal. Annak katasztrófa lenne a vége.

De Charlie, az a szemét…

Mosolyogva elfogadta a meghívást.

– Még muszáj beugranom a szállásra, elintézni egy-két dolgot a sárkánnyal kapcsolatban, de utána szívesen.

Míg Magnus kezet fogott a varázslóval és megadta az étterem címét, Pyxis azon töprengett, vajon mi történhetett a bestiával. Végül nem volt rá alkalma, mert Magnus fordult hozzá nagy büszkén.

– Hát nem nagyszerű? A legjobb barátod és a párod jól kijönnek egymással… Nincs ennél szebb érzés.

Pyxis esetlen vigyorra húzta a száját.

– De, az! Nagyszerű…

 

/*/

 

Sajnos az ebéd nem sikerült túl nagyszerűen. Igazából pont úgy telt, ahogy Pyxis elképzelte.

A körülmények tökéletesek voltak – a csillogó víz fölé nyúló teraszon foglaltak asztalt, amit árnyékba borított pár babérlevelű fa és egy sárga napernyő. A zene halkan szólt, a vendégek csendesek voltak; a sós tenger és a sülő hús illata kényeztette orrukat. Koktélt ittak, gyümölcsöt eszegettek előételként, várva a rendelt ebédet.

Magnus kezdte a csatározást, de olyan ügyesen, sunyin és lágyan, hogy Pyxis csak nagy szemekkel nézett. A férfi szinte csak tapogatózott. Nyilván volt tapasztalata emberismeretben – és pontosan tudta, hogy nincs minden rendben a két fiatal mágus között.

– Nos, igen ritka, hogy valakik ilyen közel állnának egymáshoz szakítás után – jegyezte meg Magnus.

– Nagyon ritka – bólintott Pyxis, de a boszorkánymester egyértelműen nem hozzábeszélt. Charlie keze megállt a szőlő felé menet.

– Megkérdezhetem, hogy hogyan sikerült? – folytatta Magnus.

Charlie lassan hátradőlt. Jóval nehezebben leplezte kritikus pillantását, mint a boszorkánymester. De mentségére szóljon, az utóbbinak jó pár évszázad állt a rendelkezésére, hogy elsajátítsa a technikát.

– Ó, ez jó régre nyúlik vissza, és sok tényezőtől függött. Kiskorunk óta barátok vagyunk – kezdett bele a mesélésbe Charlie. Pyxis úgy támasztotta a tenyerébe az állát, mintha szívesen állna neki nosztalgiázni. Nos, a valóság teljes mértékben ennek az ellenkezője volt. – Az első pillanatban nagyszerűen kijöttünk egymással, még a vonaton találkoztunk. Pyx az egyik kupé sarkában ült és olvasott, egy sárkányos könyvet. Rögtön tudtam, hogy helyet kell foglalnom mellette. Az egész utat végigbeszélgettük, nevetgéltünk, mintha ezeréve ismertük volna egymást.

– Hány évesek is voltatok? – kérdezte csak úgy mellékesen Magnus. Hangosan beleszürcsölt a koktéljába.

– Tizenegy – válaszolt Pyxis. Charlie rámosolygott, de a szeme megvillant. A lány lesütötte a tekintetét. Minek beszél Charlie sárkányokról, ha úgyis rossz emlékeket idéz fel benne a közös életükből?

– De régen voltam én tizenegy éves! – sóhajtott Magnus. Charlie szemöldöke rögtön felugrott a homlokára.

– Menny idős vagy? – szegezte a boszorkánymesternek a kérdést. Pyxis a tenyerébe temette az arcát. Nem akarta hallani, mit válaszol Magnus.

– Jóval többet éltem és tapasztaltam, mint te – válaszolt rejtélyesen a boszorkánymester. Charlie halkan felhördült. Pyxis örült, hogy elrejtette az arcát, mert nem akarta látni Charlie képét.

– Nem folytathatnánk a vonatúttól? – szólt közbe, amikor meghallotta a varázsló vitára utaló éles lélegzetvételét.

– De – mondta komoran Charlie. Kihozták az evőeszközöket és a kenyeret, Charlie rámosolygott a pincérre, majd erőltetett derűvel folytatta: – A következő négy évet legjobb barátokként töltöttük. Minden órára közösen jártunk, mindenhol egymás mellett ültünk a padban, együtt kviddicseztünk, együtt jártuk az erdőt, minden hülyeséget együtt csináltunk.

– Romantikus – szúrta közbe Magnus. Pyxis önző boldogságot szeretett volna érezni, amiért a férfi féltékenykedik, de most legszívesebben lábon rúgta volna. Nem tartotta kizártnak, hogy hamarosan szüksége lesz rá.

Charlie nem reagált a megjegyzésre, csak regélt tovább.

– Aztán negyedik évvégén – itt tizennégy évesek voltunk, ha érdekel – minden megváltozott. Specializálódnunk kellett, kiválasztani a jövő év vizsgatantárgyait, és ráleltünk a sárkányidomárság szakmára. Egyből tudtuk, hogy ez való nekünk. És valahogy az utána következő nyár… egészen más hangulatban telt, mint az előzőek.

– Gondolom, forróbb lehetett – találgatott Magnus. Pyxis lába meglendült, de a boszorkánymester számított a rúgásra és elhúzta a bokáját. Charlie mindezt nem vette észre, rendületlenül mondta a magáét.

– Végül az ötödik évünk első hetében jöttünk össze. Az erdőben kószáltunk, aztán egyszer csak bumm! Azon kaptuk magunkat, hogy ölelkezünk, csókolózunk, és hevesen szerelmet vallunk egymásnak.

– Mi is majdnem így találkoztunk – tette szóvá Magnus, és mosolyt villantott Pyxisre. A lány érezte, hogy lángra lobban az arca a dühtől. Charlie bosszút akar állni, Magnusban feléledt a vadászösztön, ő pedig itt ül ebben a flancos étteremben, és még a palacsintáját sem hozták ki!

– Romantikus – mondta Charlie gúnyosan. Összecsapta a tenyerét, és nagyot kortyolt a koktéljából. – Aztán hetedik félévkor Pyx kitalálta, hogy mégsem az évekig tervezgetett közös utunkat akarja járni, de erről csak évvégén szólt nekem, és… igen. Összevesztünk, rájöttünk, hogy élettársakként nem bízhatunk egymásban. De barátság azért megmaradt. Még jó! Ha a szerelem nem működik, jó a haverság, nemdebár?

Pyxis torka összeszorult a mese végét hallva. Szörnyen szégyellte az akkori döntéseit, de fiatal volt, és meg akarta váltani a világot, ki akart törni a nevére süllyedő bélyegből. Tisztára akarta mosni a családja becsületét, és azt nem tehette volna a sárkányok mellett. Ellenben az aurorság remek lehetőséget kínált volna erre… ha nem rontja el.

A szeme égni kezdett, miután Charlie sikeresen feltépte a régi sebeket.

– Menj el, Weasley – kérte suttogva.

– Még ki sem hozták a levest – mondta Magnus.

– Nem érdekel – rázta a fejét Pyxis. A fogát csikorgatta dühében. Tudta, hogy menten felrobban valami üveg az asztalon, ha egy pillanattal tovább bámulnia kell Charlie Weasley álszent képét, aki valóságos megtestesítője volt saját lelke sötét oldalának.

– Nem érdekel – ismételte erélyesen. – Azt akarom, hogy tűnjön el innen.

– Nem gondolja komolyan – szólt békítőn Magnus, de Pyxis farkasszemet nézett Charlie-val.

– Komolyan gondolja – bólintott az idomár. – Én már csak tudom. A majdnem tíz éves ismertségnek ez az eredménye. Tisztában vagyok a gondolataival.

– Csak húzz el innen – förmedt rá Pyxis. Az asztalra csapott – így ennek be lehetett tudni a förtelmes üvegcsörömpölést, amit a darabjaikra robbanó koktélosüvegek okoztak.

– Üdv néktek! – mondta álkedélyesen Charlie, Pyxis hallotta a hangjából a fájdalmat, de nem törődött vele. Magnus a karjára tette a kezét, de most vele sem akart foglalkozni. Össze akart gömbölyödni egy sarokban, üvölteni és sírni, és elátkozni mindenkit a pokolba.

 

/*/

 

A balesetbe fúló ebéd végül félbemaradt, Magnus a szállodától kéretett szendvicseket, de Pyxis hozzájuk sem nyúlt. Később rájött, hogy jó lett volna, ha legalább egy kicsit eszik – így a Mágiaügyi Minisztériumban majd éhen pusztult.

Nagyjából egy órával az incidens után érkezett egy levél – a sárkányos balesetet és az üvegrobbantgatást úgy tűnt, nem tolerálja az olasz mágushivatal, így bekérették egy tárgyalásra Pyxist. A lány gyanította, hogy észrevették amerikai és angliai priuszait, azért csapnak ekkora felhajtást egy kis muglik előtt való varázslás miatt.

Magnus ragaszkodott hozzá, hogy csinosan öltözzön föl a tárgyalásra, de Pyxis szerint nem volt semmi értelme – nagyjából öt százaléknyi esélyt látott arra, hogy maradhasson, ahol van. És akkor még jó, hogy nem csukják le.

Magnus nem léphetett be a Mágiaügyi Minisztériumba. Abban a sikátorban búcsúztak el, ahol a csatornafedélen várt egy szürke talárba öltözött varázsló, aki idegesen nézegette az óráját.

– Nem lesz semmi baj – nyugtatta Magnus, de teljesen fölöslegesen. Pyxis valahogy tökéletesen higgadtnak érezte magát.

– Tudom. – Megcsókolta Magnust, ám a csóknak most keserű utóíze volt, hiába bújt a férfihoz a lány.

– Sok sikert! – intett Magnus, és a falnak dőlt, mintha így akarna maradni a tárgyalás végéig.

Pyxis odalépett az olasz varázslóhoz, aki vadul hadonászott a pálcájával.

– Vieni, vieni!

A csatornafedélen kényelmetlenül összepréselődve ereszkedtek le a föld alá – kellemetlen egy lift volt, azt meg kell hagyni. A levegő nyirkos és dohos volt, de Pyxis legyőzte a késztetést, hogy elkezdjen köhögni.

Az olaszok Minisztériuma nem sokban különbözött a brittől onnantól, hogy leértek a csarnokba – szobor, szökőkút, kandallók, pultok, liftek. Mind pipa. Világos falú folyosókon vezette végig az olasz fickó Pyxist, a falakon dallamos nevű, pergő nyelvű boszorkányok és varázslók festményei függtek.

A tárgyalóteremnél újra megszólalt a szürke köpenyes férfi.

– Menjen be! – Erős akcentussal beszélte az angolt, mintha zavarná a fogsora a beszédben.

Pyxis bólintott, vett egy nagy levegőt, és belökte az ajtószárnyakat. Eddig sikerült nyugodtnak maradnia, amikor azonban belépett, hirtelen elfogta a pánik. A félkör alakú terem egyik oldalán egy hosszú asztalnál Charlie Weasley és a többi sárkányidomár ült, a vörös hajú fiú mellett maradt egy gyanúsan üres hely.

– Foglaljon helyet! – szólt erélyesen egy szőke kontyos boszorkány arról az emelvényről, ahol az olasz mágusítélőtanács nézett le rájuk. Mind szigorúan szuggerálták őket, ruhájuk kifogástalan volt.

Pyxis engedelmeskedett. Nem nézett egyik idomárra sem, a tekintetét egyenesen a bíróra szegezte. Amerikában megtanulta, hogy: ne vágjon közbe, amíg a bíró beszél; ne heveskedjen; röviden válaszoljon és legyen alázatos.

A szőke boszorkány törvényparagrafusokat ismertetett, mely szerint nem szabad mágikus lényeket álcázóbűbáj nélkül tartani, mennyi ember kell a felügyelethez, ésatöbbi, ésatöbbi. Pyxis nem igazán figyelt rá – akármennyire is próbált nem félni, izzadt és remegett a térde. Az ezt megelőző két tárgyalása nem sült el jól. Ez a harmadik alkalom… borzasztó következményei is lehetnek.

A szőke boszorkány most Pyxis felé fordult, ismertette a jelenlévőkkel az előéletét, a családja életét. Minden tekintet rászegeződött a teremben, a sárkányidomárok aggodalmas, ijedt pillantásokat vetetettek rá. Azon aggódott, hogy esetleg kicsordulnak a szemébe gyűlt könnyek, de aztán Charlie megszorította az ölében nyugvó kezét, és hirtelen jobban érezte magát.

– Az ítélet pedig nem más – hangoztatta a nő, és éles pillantást vetett Pyxisre –, minthogy a holnapi naptól fogva két teljes évig nem teheti be a lábát Olaszországba a hölgy, papíron kap egy hivatalos figyelmeztetést, amit mindig magánál kell tartania; ezen kívül pedig büntetésként egy évet kell eltöltenie a román sárkányrezervátumban, ahol közmunkát fog végezni.

Pyxis először megkönnyebbült. Aztán sokkot kapott. Szerencsére annyira magánál volt, hogy ne kezdjen el üvöltözni az ítélethozó főboszorkánnyal, de… teljes mozdulatlanságba dermed, mielőtt dühroham törhetett volna rá. Egyáltalán nem akart Erdélybe utazni. Charlie Weasley-vel. Kizárt dolog.

Persze tudta, hogy fölöslegesen panaszkodik itt magában. Nincs választása.

Charlie elengedte a kezét. Ezek szerint ő sem vágyott egy közös egy évre.

A boszorkány elmondta az idomárokról és a sárkányról való döntés eredményét is.

– Visszatérnek vele a rezervátumba, és két hónapot kapnak arra, hogy szelídnek vagy idomítottnak minősítsék szakértőink. Ha ők nem így értékelik a bestiát, végezniük kell vele.

Az idomárok egy emberként szisszentek fel. Pyxis ráharapott a nyelvére, de abból, ahogy Charlie rásandított, tudta, hogy valami hangot így is sikerült kiadnia magából.

Szegény sárkány! Senki nem érdemel ilyen sorsot.

Még mindig remegő térdekkel hagyta el a termet. Charlie és egy olyan harmincév körüli férfi ment utána.

– Várjon, kérem – állította meg a férfi. Barna haja volt, széles válla, nagy szakálla és bőr mellénye. Charlie hozzá képest piszkafának tűnt.

– Igen, uram? – Pyxis összefonta a karját a mellkasán, és idegesen dobolt a lábával.

– A nevem John Cottler, a csapat vezetője és kiképzője. Holnap korán reggel indulunk. Azon a téren találkozunk, ahol a sárkányt megfékeztük.

– Ahol a vízbe estem – bólintott Pyxis, és sunyiban Charlie-ra nézett, de a fiú a cipőjét bámulta.

– Igen – biccentett a férfi is, majd elfordult. – Viszlát, kisasszony!

A két fiatal feszengve maradt kettesben. Pyxis épp kitalált valami kevésbé kellemetlen szöveget, amivel leléphet, de Charlie megszólalt.

– Sajnálom az ebédet – motyogta, és végre valahára felnézett azokkal a nagy, csokibarna szemeivel. – Nem tudom, mi ütött belém. Régen találkoztunk, és még régebben ültünk egyhelyben anélkül, hogy martuk volna egymást…

Pyxis csak bólintott, nem tudta, mit mondhatna. Charlie a jobbját nyújtotta felé.

– Kössünk békességet, rendben? Nem akarok hadakozni az elkövetkezendő egy évben.

– Lehetnénk barátok? – vetette fel Pyxis. – Már ha ahhoz nem csalódtál bennem elég nagyot, hogy barátok lehessünk.

Charlie mosolyt erőltetett az arcára.

– Nem bírtad ki, igaz? Mindegy. A múlt az múlt, most a jelenben vagyunk.

Pyxist kirázta a hideg. Majdnem ugyanezt mondta Magnus is…

– Akkor barátok – mondta. Esetlenül intett. – Most mennem kell. Holnap találkozunk.

Charlie csak nézte. Pyxis sem indult el, bámult vissza. Meg akarta ölelni a fiút, de nem mert kezdeményezni. Már épp feladta volna az ötletét, amikor Charlie félénk vigyorra húzta a száját, és oldalra tárta a karjait. Pyxis elfojtott mosollyal és nevetéssel, megkönnyebbült szívvel bújt oda a fiúhoz. Azok a karok zárták be a tökéletes zugba, amik kiskora óta mindig is tették.

– Köszönöm, hogy kihúztál délután – suttogta Charlie fülébe, mielőtt túl hosszúra nyúlhatott volna az ölelés. A fiú biccentett, még mindig vigyorogva. Pyxis is elvigyorodott, aztán, mintha nem is most kapott volna büntetést, egy olasz auror kíséretében szinte szökdécselve, jókedvűen hagyta el a Minisztériumot.

 ***

Magnus nem örült az egyéves távollétnek.

– Ugyan, nem lesz az sok – nyugtatta Pyxis, miközben minden szükséges holmiját pakolta össze egy sporttáskába. – Különben is, találkozhatunk majd. Eljössz hozzánk meg minden. Portállal. Aztán sétálunk az erdőben, megnézed a sárkányaimat, alszol az ágyamban, eszed a keserű kosztomat… meg fogjuk oldani, ne félj, szerelmem.

Magnus az ágyon ült, eddig komoran bámult maga elé, de most felmosolygott Pyxisre. A lányt ez annyira meghökkentette, hogy még a pakolást is abbahagyta.

– Igazából örülsz ennek az útnak, nem igaz? – kérdezte Magnus. Pyxis megvonta a vállát. Először csak ennyivel akarta elintézni a kérdést, de aztán rájött, hogy itt ül mellette Magnus, akiben megbízhat – az egyetlen, akinek bevallhatja az érzéseit, a múltbéli döntéseket.

– Szerettem volna sárkányidomár lenni – mondta, és leült Magnus mellé. – De végül azért döntöttem az aurorság mellett, hogy esélyem se legyen a szüleim irányába elmenni. Ha a jót szolgálom, hogy lehetnék gonosz?

Magnus sokat tudón harapta be a száját, mielőtt válaszolt volna.

– Hidd el, ha igazán gonosz lenne a lelked, a jó szolgálása közben is megtaláltad volna a szüleid útját. Sőt, az talán még veszélyesebb is lett volna. – Megpuszilta Pyxist, aki figyelmesen hallgatta. – De emiatt nem kell aggódnod. A legjószívűbb boszorkány vagy kerek e világon. Meg sem érdemellek.

Pyxis szégyenlősen mosolygott. Hosszasan megcsókolta Magnust, majd közösen folytatták a pakolást.

 ***

A reggel egyszerre volt fájdalmas és izgalmas. Pyxisnek nehezére esett elválnia friss szerelmétől, ugyanakkor várta az életet, amire kiskora óta vágyott.

Amikor a térre értek, az idomárok már felsorakoztak. Charlie kócos hajjal állt köztük – Pyxis biztos volt benne, hogy nem fésülködött. De hát ő már csak ilyen volt. Kerülte a fésűt, ahogy tudta.

– Szeretlek, Magnus – mondta halkan, mielőtt odament volna a csapathoz. – Hiányozni fogsz, de sokat fogok írni neked és sokat fogsz hozzám jönni, és minden a lehető legjobb lesz – fogadkozott, és karjait a boszorkánymester nyaka köré kulcsolta.

– Minden a lehető legjobb lesz – ismételte Magnus komor hangon. Keveset aludt, biztos azért van ilyen rossz kedve, gondolta Pyxis. Lábujjhegyre állt, csókot kért a boszorkánymestertől, aki engedelmesen hajtotta le hozzá a fejét, mohón érintette össze az ajkukat.

Amikor elváltak egymástól, Magnus szép macskaszemében szörnyű fájdalom lángolt. Pyxis szánakozva cirógatta meg a férfi arcát, aki válaszként belecsókolt a tenyerébe.

– Minden jót, szerelmem. Adieu, Pyxis!

A boszorkány integetett, és a csomagjait fogva hátrált a büntetése – a hatalmas ketrecbe zárt altatott sárkány, a komor idomárok és a tündérien kócos Charlie Weasley – felé. A büntetés felé, ami minden bizonnyal élete kalandja lesz.

 

Vad Velence #2 ~ Pyxis kalandjai

2. rész

Magnus

Pár órával később nyílt az ajtó, mire Pyxis rögtön felkapta a fejét. Miranda édesen szuszogott mellette. Összebújva aludtak el, Pyxis minden lélegzetvételnél beszívta a lány bőrének édes illatát.

– Pyxis, kedvesem! – suttogott a sötétbe egy ismerős hang.

– Magnus! – Pyxis rögtön felült, és megigazgatta Mirandán a takarót. A boszorkánymester becsukta maga mögött az ajtót, és megállt az ágy mellett. Tekintetét szigorúan a padlóra szegezte.

– Takard el magad! – kérte.

– Láttál már ruha nélkül.

– De azért csináltuk ezt az egész rohadt estét, hogy többet ne forduljon elő! – sziszegte mérgesen Magnus. Pyxis megigazgatta a takarót, aztán megpaskolta maga mellett az ágyat, odahúzta Magnust. A férfi leült, és ránézett a mélyen alvó Mirandára.

– Nem tudtam, hogy lányokban is utazol – jegyezte meg színtelen hangon. Pyxis megvonta a vállát.

– Eddig én sem.

– Részeg voltál? – faggatta Magnus. Dühösen csettintett. – Takaró!

Pyxis a szemét forgatta, de eleget tett a parancsnak.

– Részeg is voltam, meg nem is. Szegény lánynak szüksége volt a társaságra, és… és igazából csak úgy megtörtént. Pont, mint veled – tette hozzá csöppnyi vádló éllel a hangjában. Magnus lehajtotta a fejét.

– Sajnálom, nem tehetek róla – suttogta.

– Miről? – értetlenkedett Pyxis.

– Nem ment – mondta Magnus, majd Mirandára pillantott. – És iszonyú féltékeny vagyok.

Pyxis megrökönyödve pislogott.

– Nem kell… azt hiszem. Vagyis… én… – Megköszörülte a torkát. – Nem jött össze senki?

Magnus összeérintette az orrát Pyxisével, forró lélegzete elkeveredett a lányéval.

– Nem. Rájöttem, hogy nem akarok senki mást. Nem tudok ellene tenni.

Pyxis nem tudta elviselni sem a szomorúságot Magnus hangjában, sem azt, hogy ez a fájdalom annak szólt, hogy az iránta való érzései nem szűntek meg. A fájdalom annak szólt, amire Pyxis annyira vágyott. Talán meggondolatlanság volt, de nem akarta tovább hallgatni a boszorkánymestert, így egyszerűen csak megcsókolta. Épp hogy csak összeérintette az ajkukat, de mindent elsöprő megkönnyebbülés hullám árasztotta el – napok óta vágyott arra, hogy ezt megtegye, de eddig nem merte.

El akarta húzni a fejét, de Magnus beletúrt a Miranda által összekócolt hajába, és elmélyítette a csókot. Lassan csókolta Pyxist, aki szinte kínzásként élte meg az édes érintést. Apró gondolatbuborékok lebegtek az agyába, Miranda képét vetítették le neki, de a bűntudatot elnyelték a Magnus iránti mindent elsöprő, égető érzései.

– Szeretlek, Magnus – súgta. Nem bírta magában tartani ezt a két szót. Nem számított válaszra, legfeljebb csak elutasításra, de legnagyobb meglepetésére Magnus még egy csókot nyomott a szájára és aztán azt mondta:

– Én is, Pyxis Black. A kelleténél is jobban szeretlek.

Pyxis keserűen nevetve húzta el a fejét.

– Egek, te aztán tudod, hogyan öld meg a tökéletes pillanatokat!

Magnus bánatosan simogatta Pyxis fülcimpáját.

– Ez semmilyen szempontból sem volt tökéletes.

Mielőtt Pyxis elsírhatta volna magát, újra előrehajolt és megcsókolta Magnust. Nem törődött vele, hogy a takaró lesiklott róla, egyszerűen csak össze akart olvadni Magnusszal, testileg, lelkileg, eggyé akarta kovácsolni a szívüket. Magnus elakadó lélegzettel viszonozta a csókot, átölelte a lányt, de nem húzta magához közelebb, mintha nem tudta volna eldönteni, hogy a következő pillanatban át meri-e majd lépni a határt, vagy sem. A nem mellett dönthetett, mert váratlanul felugrott, otthagyva a döbbent lányt.

– Alszom a díványon – közölte, és elvonult. Útközben letépte magáról a kabátját, lerúgta a csizmáját, és a kényelmetlennek tűnő bőrnadrágban dobta le magát a díványra. Hosszú ideig bámultak egymás szemébe, aztán Magnus elfordult. Pyxis követte a példáját, és visszaheveredett Miranda mellé. Átölelte a lány derekát, érezte, hogy a takaró izzadtan tapad Miranda hátához. Megsimogatta az arcát, haját, nyakát, vállát. Otthonosan érezte magát mellette, és szerette volna, ha a szívét is oda tudja adni neki. Arra gondolt, mi lenne, ha nem lenne Magnus. Akkor talán boldog kapcsolatban élhetne Mirandával. Mondjuk, ha Magnus nem lenne, akkor soha nem is találkoztak volna… Összeszorította a szemét, és nyomott egy hosszú csókot Miranda nyakába. A másik lány megébredt, de épp csak annyira, hogy magához ölelje Pyxist és homlokon csókolja.

Pyxis érezte, hogy súlyos kövek húzzák az álmok sötét birodalma felé, de mielőtt átadta volna magát a mélységnek, eszébe jutott, hogy talán megkérhetné Magnust, hogy törölje ki az emlékeiket egymásról… akkor talán minden rendbe jöhetne. Boldog lehetne ezzel az elbűvölő olasz lánnyal, és Magnust szerethetné bácsikájaként. Vagy mi. Elhatározta, hogy reggel ez lesz az első gondolata, és Magnusszal közösen megoldanak mindent.

Pompás terv volt.

 

/*/

 

Csakhogy reggel korántsem ez volt az első gondolata.

Ugyanis Mirandának nyoma veszett. Csupán egy cetlit hagyott maga után.

– Hallottam, mit beszéltél a barátoddal az éjjel, és… nem akarom tönkre tenni a kapcsolatotokat, imádjátok egymást. Barátok voltatok – szeretők lettetek, ez még jól is kijöhet. Sok sikert! Köszönöm az éjszakát. Köszönök mindent. Miranda – olvasta fel motyogva Pyxis. Elszontyolodott – annyit sem kapott, hogy maradjanak barátok, tartsák a kapcsolatot, valami. Pedig Merlinre, tényleg nagyon megkedvelte ezt a lányt!

– Pedig csak egy kis idő kellett volna – mondta magának búslakodva.

– Mihez? – kérdezte félálomban Magnus. Hasonló pózt vett fel, mint amit a macskája szokott éjszaka, és Pyxis hirtelen el is felejtette Mirandát, olyan aranyosnak találta a boszorkánymestert.

– A barátnőm lelépett – mondta és meglegyezte a cetlit. Maga elé meredt, és újra eltöltötte a szomorúság. – Hallotta, mit beszéltünk az éjjel. Pedig én… ha egy kis időt távol töltök tőled, és Mirandával elkezdünk randizni… én túlléphettem volna rajtad. – Ezen maga is megdöbbent, de ijesztően igaznak gondolta a szavakat.

Aztán Magnus felült, összehúzta ragyogó szemét, és Pyxis rájött, hogy egyáltalán nem volt igaz az a gondolat. Soha nem fog tudni túllépni Magnuson. Mintha láthatatlan karok ezrei fonnák össze a sorsukat.

Megborzongott. Ez plátói szerelem, közölte magával, Magnus nem akar tőled semmit. Vagyis nem akar akarni. Ezt újra meg újra elmondja. Tiszteletben kell tartanod.

Sajnos Magnusnak megvolt a szörnyű érzéke Pyxis gondolatvárának alapjaiban való lerombolásához.

– Nos, akkor még jó, hogy elment – mondta a boszorkánymester tűnődve.

Pyxis sértetten húzta fel az orrát. Azért ez pimaszság a javából!

– Na, ezt kikérem magamnak!

Mielőtt háborgásba kezdhetett volna, Magnus megemelte a tenyerét.

– Gondolkoztam! Próbáljuk meg együtt – ajánlotta, mire Pyxis álla szabályosan leesett. – Egy ideig maradjunk Velencében, éljük a kis életünket, mint egy pár. Élvezzük a helyzetet… és ha egymásnak vagyunk teremtve, akkor boldogok leszünk, ha mégsem, az is kiderül.

– Az, hogy nem vagyunk egymásnak teremtve Charlie-val, csak évek múlva derült ki – közölte Pyxis, és kibújt az ágyból. Nem érdekelte Magnus perzselő pillantása, magára kapta a köntösét és fújtatva megkereste a papucsát. Dühös volt, amiért mindezt csak most találta ki a férfi, miután elvesztett valakit, aki akár még fontossá is válhatott volna neki. Akár romantikus, akár csak baráti értelemben.

– Most már nem zavar, hogy apával kavartál? – vetette hátra Pyxis, és becsörtetett a fürdőszobába. Megengedte a kádba a vizet, és felkapott egy fésűt, amivel vadul tépni kezdte a haját. Magnus követte a fürdőbe, és összefonta a karjait a mellkasa előtt. A válla előre görnyedt, mintha évszázadok súlya terhelné.

– Próbáljunk meg a jelenben élni – mondta nagy soká. Pyxis a szemébe nézett, és úgy érezte, a másik elhallgat előle valamit.

– Nem értelek – vallotta be, és ledobta a szennyeskosárra a fésűt, elfordult a boszorkánymestertől. A mosdókagylóba kapaszkodott, és a tükörbe bámulva nézte őt, próbált kiigazodni rajta. – Szeretlek, Magnus, tényleg, de ha úgysem lehetünk együtt hosszútávon, akkor inkább ne fájdítsuk a szívünket.

– Ki akarom facsarni az összes élvezetet az életből – jelentette ki Magnus. – Élvezni akarom a társaságod, nem akarom, hogy elvessz az évszázadok alatt összeszedett ismerőseim, barátaim, kapcsolataim között. Emlékezni akarok rád, Pyxis. És nem úgy, hogy a pasim lányával is kavartam. Arra akarok emlékezni, hogy Pyxis Blackkel kavartam.

– Hát ez megható – mondta színtelen hangon Pyxis, pedig eszeveszett sebességgel vert a szíve. – Tudod, mennyire fájt az elmúlt pár nap? Amikor úgy viselkedtél velem, mintha életed baklövése lennék?

Magnus közelebb lépett, Pyxis hátrált.

– Téged nem zavar, hogy az apáddal kavartam? – kérdezte halkan. A szemét összehúzta, lépései puhasága egy macskáét idézte. Pyxis nyelt egyet.

– De zavar – ismerte el. – Viszont… a szívemnek nem tudtam parancsolni. Késő volt, amikor kiderült, és…

– Tudom. – Magnus kinyúlt, és a tenyerébe fogta Pyxis arcát. – Pontosan tudom.

– Tényleg elengedjük? – kérdezte reszkető hangon a lány.

– Próbáljuk meg.

Szinte kötelező volt, hogy abban a pillanatban romantikus filmeket megalázó érzékiséggel csókolja meg őt Magnus. Pyxis ereiben féktelen tűz lobogott, a boszorkánymester milliónyi helyen lobbantotta lángra az idegszálait. Tompa, másvilági fájdalmat, bűntudatot érzett Miranda miatt, de Magnus hamarosan minden értelmes gondolatot kiirtott a fejéből. A teste reszketett az izgalomtól, hogy újra Magnus karjaiban lehet, a szíve repesett a boldogságtól, hogy két másodpercenként hallhatta Magnus mormolását – szeretlek, Pyxis Black, te vagy a mindenem…

 

/*/

 

Pyxis őszintén nem tudta, honnan van annyi pénze Magnusnak, hogy a második hetet tudják Velence luxushotelének luxuslakosztályán tölteni.

Ha megkérdezte, a boszorkánymester csak a vállát vonogatta. Pyxis őszintén remélte, hogy nem lopdos valahonnan.

Sokat gondolt Mirandára, bár Magnus mindent megtett, hogy elfeledtesse vele. A boszorkánymester a szó szószoros értelmében elkényeztette a lányt – a reggelit az ágyba kapta, és minden nap kapott valami kis ajándékot: egy karperecet, egy fülbevalót, egy csizmát, egy szép képkeretet, egy polaroidfényképezőgépet.

– De Magnus, mondtam már, hogy erre semmi szükség! – mondta sokadjára, amikor egy porcelánelefántperselyt kapott a reggeli mellé.

– De igen, mert örömmel tölt el, hogy adhatok valamit – ellenkezett Magnus, és lehajolt, hogy megcsókolja Pyxist. A lány csak ezért tűrte ezt a mértéktelen pazarlást – mert Magnust boldoggá tette. De őt azért már kicsit bosszantotta; kiskora óta spórolt, nélkülözött és igazán semmi fölöslegesre nem költött soha, egyszer sem. Charlie sem vett neki túl gyakran ajándékot – az ő családjuk sem volt valami gazdag. Egy-egy csokoládé, egy szénrajz, és Pyxis máris jobban érezte magát.

Kezdett értelmet nyerni a „kevesebb néha több” kifejezés – Pyxis úgy emlékezett, Charlie ritkább, apróbb ajándékait jobban tudta értékelni, mint Magnus nagyzoló meglepetéseit. Utóbbiak kezdtek hajazni arra, mint amikor a gazdag rokon tejbe-vajba füröszti a kisdrága, imádott unokáját, unokahúgát, lányát... Próbálta kiűzni a fejéből ezt a gondolatot, hiszen majdnem ez volt a helyzet közöttük az apjának köszönhetően. Ez pedig igazán kínossá tette a hasonlatot.

– Szeretnék venni új körömlakkot – jelentette be Magnus, kirángatva Pyxist a gondolatai közül. Kihúzta Pyxist az ágyból, hogy segítsen neki felöltözni. A lány eleinte élvezte, hogy Magnus így legyeskedik körülötte – de na, nyolcadjára inkább idegesítő, mint kellemes, ha felhúzzák rád a zoknit és a trikót.

– Venni? – vonta föl a szemöldökét Pyxis. – Nem ideteleportálni?

Magnus megvonta a vállát.

– Válogatni szeretnék. Új színt fogok választani.

– Ó, értem – bólintott Pyxis, pedig nem értette. A csinos ruhák még tetszettek neki, de a körmeit nem engedte át Magnusnak, akármennyire is könyörgött a boszorkánymester, hogy lemázolhassa csillogókékre őket. De Magnust örömmel töltötte el, hogy nap mint nap más színűre pingálhatja a körmeit, úgyhogy már csak legyintett a fura szokásra.

– Egybeköthetnénk egy sétával és egy ebéddel – javasolta Magnus, és nekilátott Pyxis hajának fésülésébe. A lány fújtatva hagyta. Jólesett Magnus ujjainak birizgálása a nyakánál, csak ne ráncigálta volna úgy a tincseit!

– Szerinted Miranda itt lakik valahol a környéken? – bukott ki Pyxis száján. Magnus megtorpant.

– Nem mindegy? – kérdezett vissza tanácstalan hangon. Pyxis lesütötte a szemét.

– De. Végül is, mindegy.

Magnus halántékon csókolta, és finoman megsimogatta a fölé tövét.

– Nagyon sajnálom, kincsem.

Pyxis megvonta a vállát.

– Semmiség.

Hideg borzongás futott végig a gerincén – ugyanezt mondta Mirandának azelőtt, hogy…

Megrázta a fejét. Boldognak kell lennie, hiszen itt van Magnus, szereti őt, és fésüli a haját. Mire lenne még szüksége ezen kívül?

– Akkor, megyünk vásárolgatni? – kérdezte derűsebben Magnus.

– Én majd kint megvárlak – vigyorgott fel Pyxis.

 

/*/

 

A kint megvárlak alatt Pyxis nagyjából öt percet értett, amíg Magnus bemegy a drogériába, levesz a polcról egy drága, szép színű lakkot, és kijön. Ehelyett már nagyjából félórája ácsorgott kint, bámulva a csatorna vizébe, kétpercenként az óráját lesegetve. Persze, bent tömeg volt, de attól még nem ennyi idő egy nyavalyás lakk megvétele.

Kavicsokat rugdalt a vízbe, hogy elszórakoztassa magát, aztán hirtelen megpillantott egy jóval szórakoztatóbb elfoglaltságot, és seperc alatt felébredt benne a régi nagy szerelem – sárkány!

Egy gyönyörű sárkány kígyózott Velence házai fölött, tüzet fújt a cseréptetőkre és hatalmas körívben lóbálta tüskés farkát. A pikkelyei mély vörösben pompáztak, a szárnyán a hártya ezüstös volt.

Pyxis egy percig csak tátott szájjal bámulta, aztán rájött, hogy probléma van – a sárkány a zsúfolt tér felé igyekezett, a nyomában seprűn lovagló varázslók repültek.

Egyáltalán nem gondolkozott. Csak megindult – rohant, ahogy csak tudott. Átsuhant egy hídon, combjai jólesőn égtek az erőfeszítéstől. Belenyúlt bőrdzsekije zsebébe, és előhúzta a pálcáját.

A sárkány ordított, a hangja szörnyen erősen csengett, igazi vadállat volt. Pyxis gyanította, hogy egy még betöretlen példány. Ettől az egész csak még izgalmasabb lett. Pyxis látta, hogy a sárkány tüzet készül okádni a téren összegyűltekre. A szíve a torkába ugrott, meglendítette a pálcáját és elüvöltötte magát:

– Stupor!

Nos, lehet, hogy nem ártott volna gyakorolni egy kicsit, mielőtt újra legendás lények közé vetődik. A varázslat a fenevad páncélozott tüskéjét találta el – és visszacsapódott róla. Egy tükröket áruló pultra pattant (felrobbantva a kirakatot), onnan egy fazekas szekerére ugrott (az az árusstand is elpusztult), majd egyenesen a járda szélén álló Pyxis mellkasának csapódott.

Érezte, hogy a lába kicsúszik alóla és feketeség ülepszik az elméjére. Hallott valamit: egy ismerős hang kiáltotta a nevét.

Amikor Pyxis teste a vízbe csobbant, még arra gondolt, de jó lenne, ha az a bizonyos kiabáló kimentené a csatornából.