Még egy Azuraverzumos montázs: ezt Johanna Masonről és Corvus Blackről csináltam, az Erdő és Magány főszereplőiről.:)
2022. július 29., péntek
Balga britek
Egy montázs a drága, balga britjeimről.❤
2022. július 27., szerda
Balga bolgár, balga brit ~ 6. fejezet
6. fejezet
Sagitta jókedvűen ébredt. Leszökdécselt a
klubhelységbe, ahol Oliver már várta. Egy fotelben ült, és azt a barna kötött
pulóverét viselte, amit Corvus vett neki két éve karácsonyra, és ami még mindig
nagy volt rá. Sagitta tudta, mit jelent, ha ezt viseli – a nap folyamán
valamikor a bátyjával fog bandázni, mert Corvust mindig feldobta, ha Oliver
hordta az ajándékát. (Sagitta azt viszont nem tudta eldönteni, hogy azért érez
így, mert megmelengeti a szívét a visszajelzés, vagy egyszerűen csak remekül
szórakozik a méretes ruhadarabban szerencsétlenkedő barátján.)
A lány jókedvűen fütyörészni kezdett, hogy felhívja
magára párja figyelmét. A délelőtt az övé volt, a délután Corvusé, az este
pedig megint Sagittáé. Alig várta már a napot.
– Gitta! – A fiú felpattant, a karjait ölelésre
tárta, Sagitta pedig rávetette magát. Még mindig új volt neki, hogy megteheti
ezt – hónapok teltek el, mire múlt éjjel végre újra találkoztak, és még
korántsem élvezték ki százszázalékosan a viszontlátás örömét.
– Jó reggelt, Olley!
Majdnem elestek, de Olivernek sikerült megtartania
magukat. Egymás szemébe néztek, aztán összeforrt az ajkuk, Sagitta belemerült a
forróságba. A puha pulóver alatt karolta át a fiút, aki viszonzásul a lány
haját igazgatta és a fülét simogatta hosszú ujjaival.
Aztán Oliver feljajdult, és elrántotta a fejét.
– Mit csináltam? – kérdezte megilletődve Sagitta.
Oliver a tarkóját dörgölte, és oldalra nézett. Sagitta félve követte a
tekintetét.
– Na-na, kölykök, elég! – Corvus tekintete szinte
lángolt, ahogy őket bámulta.
– Te meg mit keresel itt? – ripakodott rá a bátyjára
Sagitta, és érezte, hogy elvörösödik. Corvus haja kócos volt, a szájat vékony
vonallá préselte össze, a kabátja gallérja a nyakára csapva, kezében az
ezüstfejű sétapálcája. – És miért vered a barátomat?
– Ő az én barátom – vágott vissza a fiú.
– Mi bajod van, Corvus? – kérdezte rosszkedvűen
Oliver. Sagitta bátyja úgy nézett ki, mintha bármelyik pillanatban
felrobbanhatna.
– Azt hittem, Johannával ti… – Oliver nem tudta
befejezni a mondatot, Corvus felmordult, és felhúzta a felső ajkát, mintha
farkas vagy vámpír lenne. Ha nem lett volna nyilvánvalóan pocsékul, Sagitta
kinevette volna ezt látván.
– Tudni akarom, hol van Azura – jelentette ki halk,
de rémesen hideg hangon Corvus.
– Nem vagyok a bébiszittere – közölte Sagitta, és
átölelte Olivert, csakhogy bosszantsa a testvérét. A nyakába puszilt, majd az
arcára nyomta a száját. A fiú átölelte a derekát, mire Corvus szeme megvillant.
– Hozd le fentről! Ne nekem kelljen fölmennem.
– Nem is mehetsz föl – emlékeztette Sagitta. Corvus
állatias vigyorra húzta a száját. Ha Sagitta nem ismeri, akkor megijedt volna
tőle. Na jó, kicsit így is ijesztő volt.
– Előttem nincsenek akadályok.
– Hogyne – morogta Sagitta, és farkasszemet nézett a
bátyjával, de veszített. – Lehozom – mondta megadóan, és elsietett. A lépcsőről
végig a lent álló fiúkat bámulta, nem merte felügyelet nélkül hagyni őket.
Tudta, hogy Corvus nem teljesen örül annak, ami köztük van Oliverrel, mert két-év-korkülönbség
(mintha közte meg Johanna között nem ugyanennyi lenne).
Betört a negyedikes lányok szobájába, de nem látta
Azurát a helyén.
– Azu! –
suttogta a sötétbe. – Azura!
A lány ágyán nem volt ott az a gömbölyű kupac, ami
azt jelezte volna, hogy épp ott alszik. Rosszat sejtve lépett oda Hermione
Grangerhöz. A lány még mélyen aludt. Megrázogatta a vállát, mire felnyíltak a
szemei.
– Fred? – suttogta kótyagosan.
– Fred a fene – dünnyögte Sagitta. Hermione
csalódottan megpróbált visszaaludni, de Sagittának eszébe jutott még valami: –
Fred, igen! Hol van Fred? – Hátha vele van Azu.
– Nem tudom – motyogta Hermione, és lerázta magáról
a lány kezét.
Sagitta kicsit dühösen vonult vissza a
klubhelyiségbe, ahol a bátyját és a barátját látta ölelkezni. Megtorpant, de
Corvus így is felnézett Oliver válláról.
– Ott van? – kérdezte, és hátrébb lépett Olivertől.
– Baj van? – kérdezett vissza Sagitta gyanakodva.
– Csak szagolgattam a pulóvert – közölte Corvus.
– Nem vagyok hülye.
– Azurát akarom.
Sagitta ökölbe szorította a kezeit. Tudta, hogy
Corvus titkol valamit előle, és nagyon bosszantotta, hogy kizárja őt az
életéből. Hirtelen eszébe jutott, milyen felemelő érzés volt verekedni vele,
amikor előrejelzés nélkül beállított a kastélyba.
Az elmúlt hetekben különösen bűzlöttek körülötte a
dolgok, Johannával közösen mérgelődtek is emiatt – fogalmuk sem volt, mibe
keveredhetett már megint a fiú.
– Keresd meg te! – kiabált Corvusra Sagitta, a kezei
remegtek.
A csodásan bimbódzó vitát Parvati Patil hangja
szakította meg.
– Egy bolgár fiúval láttam tegnap este kisétálni a
kertbe. Már ha érdekel.
Mindhárman egyszerre kapták a fejüket a lány felé,
aki egy alvó fiú fejét tartotta az ölében. Sagitta Dean Thomasra tippelt volna,
de nem volt biztos a nevében.
– Milyen bolgár fiú? Melyikük? – Corvus összehúzta a
szemét, mire Parvati elpirult, a szája negédes mosolyra görbült.
– Jóképű volt. Szőke hajú és magas. Táncoltak, aztán
kivonultak a kertbe.
– Ez elég tág leírás – jegyezte meg Sagitta, de
rosszat kezdett sejteni.
– Azt hiszem, ő a fülbevalós – mondta elgondolkodva
Parvati. Bájos mosolyt villantott Corvusra. – Idén is tartasz majd Legendás
Lények Gondozását?
Megrebegtette a szempilláit. Sagitta el akarta
hányni magát.
Corvus nem válaszolt, csak vállat vont. Látszott a
szemein, hogy nincs jelen fejben. Úgy szorította a pálcáját, hogy kifehéredtek
a bütykei. Sagitta kezdte úgy gondolni, hogy az a nyomorult fülbevalós bolgár
srác szép pofija nem marad túl sokáig szép.
/*/
Sagitta Oliverrel a könyvtárba ment, mert Corvus
kinevezte magát főnöknek, és eldöntötte, hogy ők odamennek megkeresni a húgukat
– Sagitta gyanította, hogy csak elterelésből küldi őket oda, amíg ő hősiesen
megmenti Azurát.
– Utálom, hogy folyton parancsolgat – duzzogott
lefelé menet. – Pedig csak két év van kettőnk között!
– Nyugalom, csak izgatott vagy – ölelte át a vállát
Oliver, de ő lerázta magáról a kezét. Túl ideges volt most ehhez.
– Nem, én az agybaj határán vagyok. Corvus és Pyxis
parancsolgatnak és nem mondanak el semmit, Azura meg folyton eltűnik, és ő is
titkol valamit. Szörnyű az egész helyzet – panaszolta.
– Nem akartok beszélgetni valakivel? Pitonnal?
Oliver tanácstalannak látszott, segíteni akart, de
Sagitta tudta, hogy nem fog tudni.
– Hogy még ő is beleüsse az orrát? Kösz, nem.
Sietve mentek a könyvtárhoz, hogy megtalálják Azurát
– vagy ne –, annyit tudtak csak, hogy szeretnének rajta mielőbb túl lenni, hogy
utána kettesben tölthessék a délelőttöt.
A könyvtárban Azura helyett azonban Pyxist találták,
aki egy üres polc mellett állt. Vérvörös inget viselt, a kivágása olyan mély
volt, hogy Sagittának felugrott tőle a szemöldöke. Egy fekete bőrkabátot vett
fel fölé, alá pedig egy bőrnadrágot. A bokacsizmája szárát piros kövekkel
rakták ki.
– Magnustól vannak? – kérdezte kertelés nélkül
Sagitta.
– Jól néznek ki, mi? – vigyorgott Pyxis, és
megforgatta a lábfejét, hogy a piros kövek megcsillanjanak a fényben.
– Vagány – bólintott Sagitta. Piros foltokat vett
észre a nővére nyakán, akinek feltűnt az éles pillantást és eltakarta a
kabátjával a nyakát. – Nem tudod, hol járkál Azu?
– Miért nekem kéne tudnom? – kérdezett vissza összevont
szemöldökkel Pyxis. – Te miért nem tudod?
Sagitta idegesen nevetve tárta szét a karjait.
– Na és nekem miért kellene tudnom? Nem vagyok a
dajkája.
– Lehet, hogy az ikrekkel csibészkednek valamit –
mondta Pyxis, minden aggodalom nélkül.
– Utoljára egy bolgár fiúval látták – szólt közbe
Oliver.
– Boyanovval – tette hozzá Sagitta. Pyxis erre
zavarba jött, majd mérges lett. Ledobta a földre a kezében lévő könyvet, és
erősen megragadta Sagitta karját.
– És miért vagyunk még itt? Azonnal elő kell
kerítenünk, mielőtt valami baja esne!
Balga bolgár, balga brit ~ 5. fejezet
5. fejezet
Corvus feldúltan jött ki Pyxistől. Jó volt a nővérével
beszélni, de nem oldódott meg semmi. A leküldött pohár whiskyk vadul perzselték
a torkát és úgy egyáltalán a lelkét, talpát dühösen vágta minden lépésnél a
földhöz.
Nem tudta pontosan, hova tart. Talán a Szobába, ahol
ellehet a kis jegyzeteivel meg az üstben fortyogó főzetével.
Sajnos ez a terve meghiúsult, amikor összefutott az
egyik aurorkiképzőjével, Braith Barrett-tel.
– Nahát, uram! Maga meg mit keres? – kérdezte
meglepetten, és lekoppintotta a földre a sétapálcáját. Barrett megállt vele
szemben. A férfi lenyalt barna haja, komiszul csillogó fekete szeme, vékony
mosolya és ízléstelen fekete kabátja Corvust riasztotta – ellenben a kiképzésen
nyáladzó csoporttársnőivel.
– Örvendek, Black – vigyorgott rá Barrett. Corvus
mosolyt erőltetett az arcára.
– Mi szél hozta a Roxfortba, uram? Talán Ludo
Bumfolt hívta meg?
Barrett kacsintott, és barátian átkarolta Corvus
vállát.
– Mr. Bumfolt jó barátom.
Corvus hagyta, hogy a kiképzője vezesse, amerre
akarja.
– Nos, hogy vagy a kis barátnőddel? – érdeklődött
jókedvűen Barrett.
– Pompásan – hazudta Corvus.
– Na és mi újság van a testvéreiddel? – kérdezgette
tovább Barrett. Corvus fintorgott. Elsősorban nyilván Pyxisre célzott a férfi.
– Pyxis boldog Charlie-val.
– Weasley-vel? – vonta föl a szemöldökét Barrett.
Corvus bólintott. – És a nagyobbik húgocskád?
– Mi van vele?
– Jár valakivel?
Corvus összepréselte a száját, mire Barrett
elnevette magát.
– Tegnap láttam, hogy egy csinos fiúval táncolt,
csak azért kérdem!
– Oliver Wood a srác neve – közölte, mire Barrett
elégedetten elmosolyodott.
– Kviddicsezik, ugye?
– Igen.
Egy ideig hallgattak séta közben. Corvus nem tudta,
merre mennek. Talán nem is volt elhatározott céljuk, aminek nem örült – túl
sokáig kell majd elviselnie a férfit.
– A legkisebb Black is összeszedett valakit, úgy
láttam – jegyezte meg Barrett. Corvus először csak hümmögött, aztán a szavak
eljutottak az agyáig.
– Hogy mondta?
Barrett úgy vigyorgott, mint aki pontosan tisztában
van helyzeti fölényével.
– Egy furcsa alakkal láttam a kisebbik húgocskád
kisurranni tegnap éjjel a kertbe. A reggelinél nem futottam össze egyikükkel
sem…
– Ki volt az? – szakította félbe Corvus.
– Egy bolgár fiú – mondta okoskodón bólogatva
Barrett. – Magas, szélesvállú, szőke hajú. Erősen hasonlít egy bolgár
származású bűnözőre, akit már majdnem húsz éve csukott le apám…
Corvus megtorpant, és szembe pördült a kiképzővel.
Nem sokkal volt idősebb Pyxisnél, tehát jó tíz évvel körözte le Corvust, de
ebben a pillanatban a fiú idősebbnek érezte magát nála. És veszélyesebbnek is.
Ujjai görcsösen szorították a sétapálcáját.
– Mit nem mond, uram? – sziszegte dühösen. Barrett
sértetten felhúzta az orrát, és összefonta a karjait.
– A testvéred egy bolgár bűnöző fiával lépett le az
éjjel – ismételte meg.
– És miért nem ment utána, Mr. Barrett? – vonta
kérdőre idegesen a férfit Corvus. Hátha auror, nem az volna a dolga, hogy
ilyesmiket megakadályozzon?
Barrett a vállát vonogatta.
– Gondoltam, egy kis szerelmi légyottra szaladnak.
– Azura tizenhárom éves! – kiabálta dühösen.
Gondolatban kijavította magát – tizennégy és fél –, de csakmert Azura
allergiás volt a fiatalításra.
Barrett felvonta a szemöldökét.
– Akkor vigyázz rá, Black. A nővéréből kiindulva úgy
véltem, nem lesz baja fiúkkal. De hát…
Corvus tudta, hogy illetlenség, amit tesz, de nem
bírta tovább hallgatni. Faképnél hagyta a kiképzőjét.
Barrett ismert volt szerelmi kalandjairól, és akár a
kiképzője volt, akár nem, Corvus nem bízott meg benne.
Egyből rohant a Griffendél klubhelyiségébe, mert ha
valahol, hát Azurának ott kellett lennie.
Balga bolgár, balga brit ~ 4. fejezet
4. fejezet
Pyxis Black rettentő elégedett volt a reggellel.
Mint mindig, most is korán kelt, átmozgatta éjjel elgémberedett tagjait,
megmosta az arcát, felöltözött, lefőzte magának a nap első kávéját, az
asztalnál ülve megitta, közben olvasott, aztán visszament az ágyhoz és a benne
fekvő férfihoz.
Charlie Weasley felhorkantott álmában, amikor Pxyis
megigazgatta a pólóját, hogy ne lógjon ki a dereka és ne fázzon meg. Felvette a
földről a takarót és ráterítette. A vörös hajú férfi átfordult a másik
oldalára, és amikor Pyxis leült mellé, a fejét az ölébe hajtotta, a nő lábát és
hasát használva párnának. Pyxis az ágy háttámlájának dőlt és egyik karját
átvetette Charlie vállán, abban a kezében tartotta a könyvét, a másikkal
kedvese haját csavargatta.
Végzett egy fejezettel, és szeretetteljesen
megpiszkálta Charlie fülét. Mellette úgy érezte, haza talált – az egymástól
külön töltött évek rávilágítottak, merre is húz valójában a szíve. Amikor
Charlie-val volt, soha nem érezte úgy, hogy máshol lenne a helye.
Charlie a szeretetteljes fül- és hajpiszkálásra sem
ébredt föl, csak motyogott valamit álmában. Pyxis aggódva figyelte, hogy
elnyílik a férfi szája, de kék tunikáján szerencsére még nem látszott nyálfolt.
Remélte, hogy ez így is marad. Imádta Charlie-t, de a Magnustól kapott blúzát
is.
Mielőtt új fejezetbe kezdhetett volna, kinyílt a
szobájuk ajtaja, és Corvus csörtetett be rajta, sétapálcástul-kabátostul. Pyxis
öccse kócos volt, és nagyon, de nagyon dühösnek látszott. Kérdés nélkül levágta
magát a kis szoba kis asztalához, és lefejelte azt.
– Van whiskyd? – kérdezte a fától tompa hangon.
Pyxis lelökdöste magáról Charlie-t, homlokon csókolta, majd a testvéréhez
fordult.
– Nagyon izgalmas volt a könyv – tájékoztatta, de
Corvus csak morgott.
– Az én életemnél biztos nem izgalmasabb.
– Nem akarom, hogy alkoholista legyél – mondta
Pyxis, de azért elővette a szekrényből a Lángnyelv whiskys üveget, meg
két poharat, és töltött mindkettőjüknek egy-egy adagot. – Az alkohol csúnya
dolgokat tesz az emberrel.
Corvus végre felemelte a fejét az asztalról.
– Nem vagyok ötéves, Pyxie – dörmögte, és egy
hajtásra kiitta a pohara tartalmát. Körülnézett, és nagyokat pislogott. –
Takaros kis lakás.
Pyxis büszkén húzta ki magát kortyolgatás közben.
Dumbledore adott nekik egy aprócska lakást a tanárok szobái közelében – volt
benne egy ágy, egy asztal meg egy pult, illetve tartozott hozzá egy kis fürdőszoba.
– Köszönjük. Na de, csillagom, mi űzött ide hajnalok
hajnalán?
Corvus célzatosan üres poharára meredt. Pyxis
sóhajtva töltötte újra.
– Johanna.
– Megint veszekedtetek? – kérdezte gyengéden Pyxis,
és megérintette öccse karját.
– Nagyon szeretem őt, elhiszed, ugye? Ő miért nem
hiszi el?
– Talán mert tavaly is azért mentetek szét majdnem,
mert folyton hazudtál neki, illetve mert a fél életed eltitkoltad előle.
Corvus megint morgott.
– De ez most nem róla szól. És nem is ellene. Te is
tudod, hogy szeretlek, pedig neked sem mondom el ezt. És nem is faggatózol, nem
akadsz ki, nem kezdsz el dobálózni…
– Persze, de csak azért nem, mert tudom, hogy
mennyire egyszerű az élete egy Blacknek. Mindannyian tele vagyunk
titkokkal. – Pyxis megvonta a vállát. – Azura is titkol valamit nyár óta. Én
meg még mindig nem mondtam el Charlie-nak, hogy Magnus apa szeretője volt.
Corvus elhúzta a száját, és hátradőlve a férfira
nézett.
– Lehet, hogy még egy darabig nem is kéne.
– Majd az első gyerek után – vigyorodott el Pyxis, majd
komolyabban folytatta. – Beszélned kellene vele. Mondd el neki, hogy ő a
legfontosabb számodra a világon, és hogyha tehetnéd, elmondanád. De veszélybe
sodornád vele, ha beszélnél, ezért…
– Elmondtam neki mindezt, Pyxis! – fortyant fel
Corvus. A nő összerezzent, és hallotta, hogy az alvó Charlie dünnyögve átfordul
a másik oldalára. – De nem érdekli, úgy gondolja, közösen kellene vállalnunk
minden lehetséges veszélyt, mert egy csapat vagyunk. De nem érti, hogy képtelen
lennék elviselni a tudatot, hogy veszélyben van.
– Ő sem tudja elviselni, hogy te veszélyben
vagy.
Corvus sziszegett.
– Pyxis… nem mondhatom el neki.
– Tudom. És nem is akarlak erre biztatni. Próbáljak
vele beszélni?
– Ne – rázta a fejét Corvus. – Azzal csak ártanék,
ha ráuszítanálak.
Pyxis hátradőlt a székében.
– Biztosítod eléggé a szereted felől?
– Tegnap este… – Corvus az ismét kiürült poharával
játszott. – Tegnap éjjel magasabb szintre lépett a kapcsolatunk.
Pyxis mosolygott. Csak Corvus képes így
megfogalmazni, hogy ágyba vitte a barátnőjét.
– De jó! Gratulálok!
– De reggel dührohamot kapott – tette hozzá Corvus.
Elszontyolodva nyúlt a whiskys üveg után, és ezúttal már abból kortyolt egy
nagyot, nem törődve nővére rosszalló pillantásával. – És az éjjel kiment a
fürdőbe aludni! Mert képtelen volt velem aludni…
Pyxis megsimogatta öccse kezét.
– Talán csak kínosan érezte magát…
– Hozzám bújva aludt el, és én azt hittem…én azt
hittem…azt hittem, minden rendben van köztünk. De aztán reggel…
– Lelépett – bólintott Pyxis. Letette a poharát az
asztalra, és az állába támasztotta a tenyerét. Tekintete összekapcsolódott
Corvuséval. – Hát, én azt mondom, szögezd le: nem fogja megtudni a titkodat,
akármennyit hisztizik is, mert inkább elviselsz egy tomboló barátnőt, mint egy
halott barátnőt.
Corvus grimaszolt, és felállt, a széke nyikorogva
csúszott hátra.
– Köszönöm a tanácsot. Majd megmondom neki.
A fiú morogva távozott – a whiskys üveggel a kezében
–, Pyxis pedig szánakozva nézett utána. Nagyon sajnálta, ami vele történik, és
haragudott Johannára, akármennyire is meg tudta érteni a lány baját. Hamar
rájött azonban, hogy ez a kis összecsapás nem lehet hosszú életű. Corvus és
Johanna gyakran összekaptak, hogy aztán két nap múlva szenvedélyes szerelemmel
béküljenek ki. Örök körforgás volt az ő kapcsolatuk.
Hirtelen nyöszörgés hallatszott az ágy irányából.
– Pyxis…
– Igen, kedvesem? – kérdezte rögtön Pyxis.
Elmosolyodott, ugyanis sejtette a választ.
– Kávét…! Kérlek…
Pyxis már szökkent is a kávéfőzőhöz, és nem tette
szóvá, hogy azt Magnustól kapták. Amikor elkészült, odaült a kedveséhez, aki
szenvedve tornázta magát ülőhelyzetbe. Haja kócosan lógott az arcába, barna
szeme tompán fénylett. A nő a kezébe adta a forró csészét, és mosolyogva
figyelte, ahogy a párja iszik. Charlie Weasley tüneményes volt álmosan.
– Mi a mai program? – kérdezte a férfi rekedtes
hangon, és pislogva arcon csókolta Pyxist. Aztán a szájára nyomta az övét,
letette a kávéscsészét az éjjeliszekrényre, és átkarolta a nőt. Pyxis átölelte
Charlie nyakát, és viszonozta a csókjait.
– Eredetileg nem ez lenne – jegyezte meg. – A
könyvtárba megyünk könyvet rendezni.
Charlie fáradtan felnyögött.
– Azt nem lehet. Ahhoz túl álmos vagyok.
Pyxis nevetett, és megcsiklandozta a férfi oldalát.
– Nekem viszont muszáj mennem.
Megpróbált kimászni az ágyból, de Charlie
visszafogta a csuklójánál fogva.
– Viszont nem muszáj sietned – mondta. Megcsókolta
Pyxis vállát, mire a nő beadta a derekát.
– Na jó, azt tényleg nem muszáj.
Balga bolgár, balga brit ~ 3. fejezet
3. fejezet
Corvus Black nehezen ébredt fel reggel, és akkor sem
arra, amire szeretett volna – legszívesebben Johanna csókjára kelt volna, a
simogatására, a suttogására, de még rugdosására is. Ehelyett a furkásza
nyalogatására kellett kinyitnia a szemét, meg kinyújtania a kezét, hogy
kihajíthassa az ágyból. Pimpa nyüszítve röpült egy darabig, majd a
könyvespolcok tövében földet ér, és eliszkolt valahová.
– Johanna – motyogta félálomban. Talán
csak a fürdőbe ment ki, gondolta, nem kell aggodalmaskodni. De amikor a
lány tíz perc múlva sem tért vissza, egyből éberebbnek érezte magát.
– Johanna! –
ismételte hangosabban. Nem érkezett válasz. Felült, ösztönösen intett a
kezével, mire a függönyök ellibbentek az ablak elől és a hirtelen beáradó fény
elvakította. Idegesen hunyorogva nézett körbe a Szükség szobájában. Az
éjszakára egy a helyiség nagyrészét elfoglaló csodás, Viktória korabeli ágyat
varázsolt nekik a szoba (amelyet Magnus egészen biztosan megirigyelt volna),
illetve a szokásos könyvespolcokat, az íróasztalt, és egy kísérletezős sarkot
üsttel és bájitalhozzávalókkal.
– Johanna! –
kiáltotta Corvus, amikor nem látta sem az asztal alatt, sem az ablakfülkében,
sem a könyvespolcok tövében a lányt. Már rohanni akart, hogy riadóztassa az
egész Roxfortot, amikor kinyílt a fürdőszoba ajtaja, és a kómás Johanna lépett
ki rajta. Talpig felöltözve, a tegnap este levetett zöld szoknyájába. Corvus
megemelte a szemöldökét.
– Szóltál? –
kérdezte Johanna, és ásítva nyújtózkodott. Corvus figyelmét nem kerülte el,
hogy a bokája beleakadt valamibe, ami nagyon úgy nézett ki, mint egy takaró.
– Te a
fürdőben aludtál? – kérdezett vissza kertelés nélkül. Johanna megilletődve
pislantott le a lábára, az arca bűntudatosan megvonaglott, mire Corvust szörnyű
érzések öntötték el, mintha sav marta volna a szívét. Nem kellett
belekukucskálnia a lány fejébe, hogy tudja, mire gondol.
– Én…ez… –
Johanna sóhajtott, majd megmondta az igazat. – Igen.
Corvus
hirtelen nagyon kellemetlenül érezte magát egy szál semmiben.
– Mi a baj,
kedvesem?
– Talán túl
sokat ittam abból a konyakos vajsörből – vonta meg a vállát könnyedén Johanna,
de Corvus tudta, hogy sokkal több van a mozdulat mögött.
– Ne hazudj
– kérte halkan. Johanna fejében különböző képek villantak fel, róla, róla és
róla, de keserű színt öltöttek.
Johanna
hallgatott.
– Én csak…
– Sajnálom a
tegnap éjjelt, ha azzal volt baj – mondta sietve Corvus, pedig eddig esze
ágában sem volt sajnálni, az volt eddigi élete legjobb éjszakája. Rég aludt
ilyen keveset.
– Nem, nem,
nem! – rázta a fejét Johanna. – Nem azzal volt a baj. – A haját piszkálta,
ahogy megpróbálta összeszedni kusza gondolatait. Corvus kívül-belül látta
rajta, hogy nehezen megy neki, s közben majd belehalt a kíváncsiságba.
– A
következményeivel – bökte ki végül Johanna. Corvus érezte, hogy grimaszba
rándul az arca.
– Kizárt
dolog, hogy terhes legyél, drágám, ugye tudod?
Johanna fülig
vörösödött.
– Nem erről
van szó!
– Fájt
valami? – kérdezte habozva Corvus. Az éjjel nem úgy tűnt, mintha így lenne.
– Nem. –
Johanna lehajtotta a fejét, haja függönyként takarta el Corvus elől bájos
arcát.
– Hát mi
baj? – sürgette Corvus. Amíg Johanna nem nézett rá, gyorsan magára rángatta a
nadrágját.
– Nem tudom,
mennyi esélyünk van! – jajdult föl Johanna, és nekitámaszkodott egy padnak,
miközben a tenyerébe temette az arcát.
– Mire? –
kérdezte megrökönyödve Corvus. Akaratlanul is újra megfigyelte Johanna
gondolatait, de semmi érthetőt nem talált benne.
– Arra, hogy
boldogok lehessünk. Úgy őszintén, igazán, örökkön örökre.
Corvust
fájdalmasan érték ezek a szavak.
– Nem értem,
mire gondolsz – mondta halkan. Felállt, de megtorpant, amikor Johanna mérgesen
felkapott egy könyvet maga mellől, és a sarokban álló üsthöz vágta. Az nagyot
kondult, a benne lévő folyadék felpezsgett.
– Hé, hé,
óvatosan! – szólt rá idegesen Corvus.
– Óvatosan?
Ahogy a titkokkal is csak óvatosan, ugye? – zokogott föl váratlanul a lány. Ez
Corvust úgy érte, akár egy csattanós pofon.
– Ezt már
megbeszéltük… – próbálta békíteni Johannát, de az nem hallgatott rá, újabb
könyvet dobott el, az üstbe borult pár üvegcse, a lé sisteregni kezdett. Corvus
gyorsan odaugrott a pálcájához, de végül inkább puszta kézzel kapta el a lány
csuklóját.
– Hagyd
abba, Johanna! – mondta kemény hangon. Tudta, hogy ezt a titkolózás-dolgot a
lány nehezen viseli, de ezzel egyszerűen nem tudott mit kezdeni. Vannak olyan
titkok, amiket nem szabad megosztania senkivel sem. És ezen nem változtat az
sem, ha valaki könyveket dobál és sírva fakad. – Nőj fel, és értsd meg! Ez
államtitok! A Mágiaügyi Minisztérium titka! És talán ott se tud mindenki róla,
az aurorparancsnokságot leszámítva.
Johanna
kitépte magát a kezéből, és lángoló tekintettel nézett Corvus szemébe. A fiú
azt hitte, az aurorokat fogja kritizálni, mint oly sokszor, de ezúttal egészen
másra harapott rá a lány.
– Nőjek föl?
Bezzeg az éjjel elég felnőttes meg érett voltam, mi? – Csípőre tette a kezét, a
hangjából áradt a keserű gúny. Corvusnak egyaránt fájt a hangnem és a szavak.
Nagyon jól tudta, hogy ő is megbántotta Johannát, de inkább bántsa meg a
lelkét, minthogy az ő hibájából legyen veszélyeztetve a lány testi épsége.
– Ne csináld
ezt – kérte Corvus. – Attól még, hogy nem mondhatok el valamit, igenis
szeretlek. Nem volt elég bizonyíték a tegnap este?
Johanna
dühösen nézett rá, szeméből még mindig könnyek folytak.
– Nem. Nem
volt elég.
Azzal
kiviharzott a szobából csapzott hajjal és gyűrött báliruhában, piros szemekkel,
cipő nélkül. Corvus utána akarta menni, de aztán Johanna indulatosan
feldöntötte a falhoz támasztott sétapálcáját, és belátta, hogy nem mehet,
amikor a lány ilyen állapotban van. Inkább ártana, mint segítene. A
sétapálcáért nyúlt, és hallotta, ahogy Johanna bevágja maga mögött az ajtót,
majd a folyosón csattogó meztelen talpaival végigszalad.
– Ha vége
ennek az évnek, úgyis megérted – morogta magának, és végighúzta az ujját a
sétapálca ezüst fején. Kingsley szavaira gondolt vissza. A férfi tanította őt
az aurorképzésen, és amikor ellátta ezzel a feladattal, előre figyelmeztette,
hogy ne bízzon meg senkiben, még a közeli hozzátartóiban sem, mert azt ők
járhatják meg. Így hát nem is beszélt senkinek idejövetele céljáról. Biztos
volt benne, hogy a testvérei is érzékelik a titkolózást és a feszélyezettségét,
de ők nem firtatták. Johanna viszont nem bírt magával, időről időre dührohamot
kapott és leüvöltötte a fejét, emlékeztetve a tavalyi évben elkövetett minden
hibájára. Corvus sejtette, hogy a titkoknál valami mélyebb dolog lehet, ami
zavarja, de nem tudta volna megmondani, pontosan mi a baja a lánynak.
Mindenesetre Johanna az összes vitát erre a pontra vezette vissza, márpedig
ebben az ügyben ő bizony hajthatatlan volt.
Johannának
soha, de soha nem mondja el, mire kérték a kiképzői.
Sóhajtott,
és megcirógatta a sétapálcája fejét. Ez mindig segítette abban, hogy
lecsillapodjon.
A földre
koppintott a pálcával. Csak egy ember van, aki ilyen állapotban segíteni tud
rajta, és neki most nagy szüksége volt a segítségre. Összekapta hát magát, és
nekivágott a hajnali Roxfort hűvös folyosóinak.
Balga bolgár, balga brit ~ 2. fejezet
2. fejezet
Sagitta Black szinte rögtön kiszúrta a folyosón
lökdösődő emberek között Oliver Woodot.
– Gitta! – kiáltotta a fiú, és izgatottan megindult
felé. Sagitta a lépcső tövében várta, hogy odaérjen hozzá, majd amikor Oliver
elé ért, nemes egyszerűséggel pofon vágta. Oliver elképedve kapott vörösödő
arcához, Sagitta pedig csípőre tette a kezét, kidüllesztette a mellét,
felszegte az állát és nekikészült a nagy szidásnak.
– Irtó jól nézel ki, Gitta – mondta Oliver, mielőtt
belekezdhetett volna. A fiú tekintete végigsuhant rajta, és Sagitta hirtelen
bánni kezdte, hogy engedte Angelinának, hogy ráaggassa a mély dekoltázsú ruhát.
– Te már kevésbé, Ollie – vágta rá. – Ráadásul ősz
óta egy szót sem írtál nekem! Most meg képes vagy így beállítani ide, a
nyáladat csorgatni Angelina ostoba ruhájára, és…
A fiú felemelte a kezét, hogy megállítsa a
szóáradatot, és Sagitta kelletlenül bár, de elhallgatott. Igazából szerette volna,
ha Oliver előáll valami rendes indokkal, valami hihető magyarázattal.
– Először is, nem értem, hogy jön ide Angelina.
Aztán meg, valóban nem írtam neked egy levelet sem – kezdte, és Sagitta érezte,
hogy elszorítja szívét a kétségbeesés. Aztán Oliver folytatta, őt meg elöntötte
a vak düh. Az érzés hasonló volt ahhoz, amikor Corvust pillantotta meg
váratlanul és felkészületlenül másfél hónappal ezelőtt.
Sajnos báliruhában sokkal nehezebb verekedni.
– Nem hittem, hogy igényled – folytatta a fiú. –
Merthogy te sem írtál nekem. Ősz óta egy szót sem – jegyezte meg Oliver,
és leeresztette a kezét az arcáról. Sagitta hitetlenkedve tárta szét a karját.
– Azért nem írtam, mert arra vártam, hogy te
jelentkezz! – mondta vádlón. Többen furcsán néztek rájuk, amikor elhaladtak
mellettük, de ők nem zavartatták magukat.
– Miért jelentkeztem volna? Azt hittem, talán már
nem is kellek neked – közölte Oliver egyszerűen.
– Akkor miért viselkedsz most ilyen könnyedén? –
vonta kérdőre Sagitta.
– Találkoztam Corvusszal, és figyelmeztetett, hogy
előbb mondjak el neked mindent, mert különben ronggyá versz a folyosó közepén.
Mint őt.
– Megérdemelte. És te is megérdemelnéd – morgolódott
Sagitta.
– Ennyi erővel te is – mondta Oliver váll rándítva.
– Miért nekem kellett volna előbb jelentkeznem?
– Mert te léptél le innen!
Oliver csúnyán nézett a lányra.
– Csak engem hibáztatsz. Féltél írni? – Sagitta nem
válaszolt, csak elindult a folyosón. – Attól féltél, megcsallak.
– Nem voltam féltékeny – szögezte le Sagitta, és
félrelökött az útjából egy csapat másodikos fiút és lányt. Oliver követte az
ösvényen, amit magának tört.
– Én viszont igen. A Weasley-fiúktól kezdve a
bájgúnár Diggoryig minden hímnemű lényre, aki a Roxfortba jár.
Sagitta erre sem állt meg. A bálterem felé menet
feltűnt neki, hogy egyre kevesebben lézengenek kint a folyosókon, és akik kint
vannak, azok is csak a kicsik. Zene csendült a teremből, és Sagitta tudta, hogy
lekésték az első táncot. Annyira nem bánta.
– Ezt csak azért mondod, hogy elolvadjak.
– Nem sikerül jól?
– Határozottan nem!
De azért hagyta, hogy Oliver kézen fogva vezesse be
a szélesre tárt ajtókon, és leültesse egy üres asztalhoz. Az emberek többsége
táncolt, de akkora volt a tumultus, hogy Sagitta képtelen volt bárkit is
felismerni a tömegben.
– Akkor beszéljük meg, drágám.
– Nem vagyok a drágád – mordult rögtön Sagitta.
Oliver nem vette magára.
– Dehogynem az vagy.
– Te meg beképzelt majom.
Oliver elvigyorodott.
– Egy profi őrző beképzelt majom, akit betettek
hivatalos cserének a következő meccsre a Tutshill Tornados ellen.
Akármennyire haragudott is Sagitta Oliverre az
elmúlt hónapokban, most egy pillanatra megcsappant a dühe.
– Drágám, ez nagyszerű! – ujjongott, és
megszorongatta Oliver ujjait. A fiú diadalmasan vigyorgott. – Annyira büszke
vagyok rád! És mindezt félév alatt?
Sagitta ömlengést egy jókedvű hang szakította félbe.
– Na, ezt aztán igazán megírhattad volna levélben…
Oliver összehúzta a szemét, Sagittának pedig fél
pillanat sem kellett hozzá, hogy meggondolatlan vigyorát vicsorba torzítsa.
– Te is megírhattad volna neki, Black! – csattant
fel Oliver.
– Az én leveleimet ellopták – vont vállat az
asztaluk mellett felbukkanó Corvus. Ha Sagitta nem akarta volna megfojtani a
bátyját, akkor elismerő biccentéssel nyugtázta volna a fekete öltönyben feszítő
fiút, aki mintha még a haját is kifésülte volna, az oldalához pedig a meglepően
csinos, zöld szoknyába bújt Johanna Masont szorította.
– Hónapok óta rontod a levegőt Roxfortban, és
egyszer sem jutott eszedbe közölni vele, hogy még élek? – szegezte Corvusnak a
kérdést Oliver.
– Ez elég nagy bunkóság – vágta rá Sagitta, élvezve,
hogy egy csapatban játszhat Oliverrel a bátyja ellen.
– Tényleg az, Corvus – szólt közbe Johanna, és
megpaskolta Corvus állát. A fiú rajongó tekintettel nézett le a lányra, mire
Sagitta unottan felsóhajtott.
– Csináljátok másutt ezt az ostoba
oda-vagyok-érted-nézést, mert felfordul a gyomra a nem-boldog párkapcsolatban
élőknek.
– Nem lennénk boldogok? – vonta föl a szemöldökét
Oliver.
– Te jelen állás szerint lehet, hogy nem is élsz
sokáig, és a Propicynek új cserét kell keresnie helyetted. Nemhogy boldogság…
– Gratulálok, Wood! – mondta mosolyogva Johanna
Oliverre nézve. – Tudtam én, hogy jó játékos leszel.
– Roxfort alatt is jó játékos voltam.
– Azt nem mondanám. A Mardekár mindig is jobb lesz –
vigyorgott szélesen Johanna.
– Csak reménykedsz, édesem – vágta rá Corvus, és
csókot nyomott a lány szájára. – Jössz táncolni? Hadd veszekedjék ki magukat.
Johanna lábujjhegyre állt, és arcon puszilta a fiút.
– Menjünk!
Sagitta durcásan sóhajtott.
– Mindenkinek tökéletes a szerelmi élete, csak nekem
nem…
– Miért, még kinek az? – kérdezett vissza Oliver. –
Jó, Corvusék tavaly óta folyamatosan nyáladzanak, Pyxis…
– Újra együtt vannak Charlie-val.
– Ja, Azu meg Viktor Krumot táncoltatta meg. Nágyon
romántik lehetett.
– Ez francia akcentus volt – dünnyögte Sagitta.
Fújtatott, majd mellbe bökte Olivert, aki várakozón pillantott rá. – Na, ha
megesküszöl az életedre, hogy minden rendben van köztünk, akkor elmegyek veled
táncolni!
– Táncolni? Hogy ráléphess a lábamra? Kösz, nem. –
Oliver felháborítóan aranyos mosolyra húzta a száját, majd békítőn felemelte a
két tenyerét, amikor látta, hogy Sagitta csak idegesebb lesz. – Esküszöm az
életemre és bármi egyébre, hogy az égvilágon minden rendben van köztünk.
Továbbra is szeretlek, Gitta, és téged tartalak a legmenőbb csajnak a világon.
Sagitta egyáltalán nem pirult el, talán csak egy
icipicit.
– Jó, én is szeretlek, és sajnálom, hogy nem írtam
és hogy nem bíztam benned eléggé – mondta, és türelmetlenül dobolt a lábával.
Úgy sokkal nehezebb utálni valakit, ha itt ül közvetlen melletted. Főleg úgy,
ha igazából nem is akarod utálni, és örülsz, hogy kiderül, mégsem kell.
Sagitta úgy döntött, már nem is utálja a fiút.
– Akkor szent a béke? – Oliver felé nyújtotta a
balját.
– Aha. – Sagitta megfogta a kezét, és hagyta, hogy a
fiú felhúzza a székről.
– Ennek örülök. Azt hittem, több hónapon keresztül
fogunk még vitatkozni – jegyezte meg Oliver. – És hogy a végén nem is fogok
tudni kviddicsezni, mert eltöröd valamimet.
Sagitta nem piszkálta vissza a fiút, csak átkarolta
a derekát.
– Sajnos ahhoz túlságosan hiányoztál – mondta
sajnálkozva. – Pedig szívesen megnyúztalak volna.
Oliver felnevetett, majd táncra penderítette a
lányt.
Balga bolgár, balga brit ~ 1. fejezet
1. fejezet
Azura Black spontán embernek tartotta magát, aki
alaposan megtervezi spontán ötleteit. Az például, hogy Fred kedvéért lekérje
Viktor Krumot táncolni, egy ilyen alaposan megtervezett spontán ötlet volt, és
nem bánta meg.
Ó, hogy is bánta volna meg!
Na, nem mintha Krum bolgár szitkozódásának és
morgolódásának örült volna meg annyira – inkább a társasága volt szimpatikus a
számára. A bolgárok eleinte ferde szemmel néztek rá, amikor megjelent Krum
oldalán, de aztán hamar összemelegedtek, amikor megmutatta nekik a legjobb
fajta vajsört – amibe a konyhán előzetesen pár csepp mézbort kotyvasztottak
Sagittával, így az embernek sokkal jobb kedve támadt tőle.
Fél óra alatt a fél bolgár csapatot a barátjának
tudhatta, Tatiana Sokolovsky és Rosica Zima minden elsütött vicce után arcon
csókolták jókedvükben, Bogomil Utkin pedig két percenként megdicsérte a
ruháját.
Csak azt nem tudta kiküszöbölni, hogy a nevén
hívják. A bolgárok a létező legkülönbözőbb gúnyneveket aggatták rá, amik
többnyire a származásából jöttek: brit, fekete özvegy, Roxfort, kékike.
A leghangosabb az összes közül egy fiú volt,
sötétszőke haja copfban lógott a hátára, a szeme aranyszínű volt, a fülében egy
koponya virított, az ajkán csúfondáros vigyor ült. Határozottan jól nézett ki.
– Szóval íjászkodsz, Black? – A fiú előre hajolt az
asztalon, szeme vadul csillogott. Azura egészen beleborzongott a látványba.
– Még hozzá tökéletesen jól, Boyanov – vágta rá, és
ő is az asztalra könyökölt.
– Íjászpárbajt! – kurjantotta egy Anton nevű fiú.
– Á, biztos vagyok benne, hogy a kis britecske nem
mer kiállni ellenem – mondta kajánul Boyanov. Azura horkantva fölnevetett.
– El ne bízd magad, drágaság, mert a végén a
nyílvesszőim nagyon nem kívánatos helyeken fognak eltalálni.
Boyanov felhúzta a szemöldökét. Azura elbűvölőnek
találta a mozdulatot, de ezt a világért sem vallotta volna be.
– Nem tudom eldönteni, hogy ez most flörtölés, vagy
fenyegetés volt.
A megjegyzést kitörő tapsvihar és hahota kísérte a
bolgár csapattól. Azura kihúzott háttal ült, a szájára vigyor kúszott. Büszke
volt magára, amiért nem pirult el. Több kell ahhoz, hogy őt megszégyenítse
valaki! Hogy megszégyenítse egy francos bolgár…
– Hát azt döntsd el te, ha tudod! Akkor talán
egyszerűbb lesz a döntés, amikor a nyílvesszőket szedegeted ki magadból.
– Tetszel nekem – jelentette ki Boyanov. Azura
hátradőlt a székében, közben végig a bolgár fiú aranyszemébe nézett. Úgy
érezte, mintha a saját vigyorának a tükörképét látná Boyanov arcán.
Új dalba kezdett a Walpurgis lányai, és a bolgárok
üvölteni kezdtek az energiától, egymást ráncigálták a táncparkettre. Azura egy
pillanatra megijedt, mert semmi kedve nem volt újra Viktor Krummal táncolni,
aki jó ideje csak ült az asztalnál és a sótartóval játszott.
Aztán Boyanov felállt, és a kezét nyújtotta a lány
felé.
– Jössz táncolni, szép Azura?
Na, most Azura ténylegesen elpirult, elfordította a
fejét, hogy Boyanov ne lássa, de a fiú vigyorából ítélve fölöslegesen próbált
szépíteni.
Boyanov fél kézzel átkarolta a derekát, a másikkal
Azura kezét fogta meg. A lánynak feltűnt, mennyire izmos a fiú – sokkal, de
sokkal izmosabb Ackley-nél, ahogy meglepő módon Krumnál is. Zavarba jött, nem
tudta, pontosan hova tegye a balját, aztán végül úgy gondolta, jó helyen lesz
az Boyanov mellkasán.
Tévedett.
– Minden lány a mellizmom tapizásával kezdi –
jegyezte meg a fiú. – Utána nyúlkálnak lejjebb is.
– Te hivatásos bunkó vagy? – kérdezett vissza Azura
rezzenéstelen arccal. Mivel nem látta Boyanov arcát anélkül, hogy megemelte
volna az állát, a fiú karcsú nyakát bámulta.
– Csak rosszfiú – vigyorgott Boyanov, majd
hozzátette: – Egyébként nem, csak a tűréshatárodat próbálgatom. Nem fél tőled a
fiúd?
– Nincs fiúm – közölte Azura, miközben a kezét tüntetőn
Boyanov mellkasán hagyta. Tenyere alatt érezte a fiú szívdobogását.
– Ezt alig tudom elhinni. Nem állnak sorban a
kegyeidért?
Azura nem tudta eldönteni, hogy Boyanov gúnyolódik-e
rajta, ezért inkább csak megvonta a vállát. Elfordította a fejét, megpillantotta
a tömegben keringő Sagittát és Woodot, a sarokban csókolózó Pyxist és
Charlie-t, majd az ajtónál az épp kisurranó Corvust és Johannát is. Legnagyobb
szívfájdalmára az Ericát ölelő Ackley-t is látta.
– Nem öreg ő hozzád? – érdeklődött Boyanov, amikor
követte Azura tekintetét.
– Te nem vagy öreg hozzám?
– Ki mondta, hogy akarok tőled valamit? – vigyorgott
Boyanov. – Bár, ha jobban átgondolom, tök nyilvánvalóan jeleztem, hogy le
vagyok nyűgözve tőled, és bánom, hogy nem sikerült nekem meghívnom téged a
bálba.
Azura meglepődve fordult vissza Boyanov felé, és
felemelte a fejét, hogy a fiú szemébe nézhessen.
– Miről beszélsz? Én eddig észre sem vettelek téged.
Boyanov arcáról még ez a megjegyzés sem tudta
letörölni a kaján mosolyt.
– Olyan szimpatikus a kedvességed.
– Nagyon igyekszem.
Boyanov megforgatta Azurát, aki próbált nem
ügyetlenül lépkedni. Sose szerette a táncórákat. Boyanov viszont egyértelműen
értett hozzá; úgy állította meg a forgó lányt, hogy háttal álljon neki. Így
Azurának sokkal jobb kilátása nyílt a most már egymást faló Ackley-re és
Ericára, miközben Boyanov lehajolt hozzá és a vállára tette az állát.
– Nem akarsz kijönni a kertbe?
Azura nagyot sóhajtott. Ackley és Erica elváltak
egymás ajkától, majd a lány egy porcukros epret nyomott párja szájába, miközben
végigcirógatta Ackley nyakát és arcát. Azura mintha kelletlen mosolyt látott
volna Ackley arcán, de aztán szomorúan belátta, hogy ezt valószínűleg csak
beképzeli.
Boyanov lehelete csiklandozta a nyakát, majd
hirtelen ötlettől vezérelve bólintott.
– Menjünk! Megmutatom neked, hogy sokkal
szebb a Roxfort kertje télen, mint amilyen a tietek.
Boyanov felnevetett.
– Nálunk télen konkrétan nincs is kert a nagy hó
miatt.
Azzal megragadta Azurát a csuklójánál fogva, és
kisiettek a táncolók tömegéből, ki az ajtón, végig a folyosón, egészen a
főbejáratig. Útközben egy szót sem szóltak, csak néha-néha horkantottak föl,
amikor egy-egy vadul csókolózó párba ütköztek.
Amikor kiértek a szabadlevegőre, Azura rájött, hogy
nem ártott volna valami kabátot hoznia magával, mert így Pyxis meg fogja
fojtani. Boyanov szinte rögtön lekapta magáról a zakót és Azura vállára
terítette.
– Szerelmi bánatban szenvedsz, szép Azura? –
kérdezte, miközben a lány vállát simogatta. Azura megdermedt, és hirtelen nem
is tudott mit mondani. Pedig az ritkán fordult elő vele.
– Miért kérdezed? – nyögte ki végül.
– Ismerem a jeleit – mondta nagy komolyan Boyanov,
majd megfogta Azura kezét. Sétálni kezdtek, és közben Azura nem tudta hova
tenni a mellkasában szétáradó kellemes melegséget.
A kert valóban csodásan festett – a bokrokon és
fákon hótakaró fehérlett, a kikövezett út mellett jégszobrok álltak.
Lidércfények világítottak, de Azurának a Hold ezüstje volt a kedvence.
– Nem nevezném szerelmi bánatnak – szólalt meg egy
idő után. – Csak egy nagy csalódásnak.
– Az még a jobbik eset – felelte Boyanov.
– Gondolom – sóhajtotta Azura. Oldalra sandított,
Boyanov nem nézett rá, a kertben gyönyörködött. Nagyon próbált koncentrálni,
hogy tudjon olvasni a fiú fejében, bár Corvus szerint még mindig nem ment neki
tökéletesen a gyakorlat. Most is csak egy-két felvillanó képet látott egy
fekete hajú, oroszosan húzott szemű lányról, meg egy fiúról, aki erősen
hasonlított Krumra. Azura elkapta a fejét, mielőtt több emlékbe is
beletúrhatott volna, bár majd meghalt a kíváncsiságtól.
De azért gyorsan végigpörgette fejben a jelenlévő
bolgár lányok arcait.
– Radka Voronin volt az – mondta Boyanov, mire Azura
összerezzent. – Fél éves sztori, neked nem kell vele törődni.
– Hát mivel kell törődnöm? – tette föl a kérdést, és
megállt. Megigazgatta magán a kabátot, és kérdőn nézett Boyanovra. A fiú is
megtorpant, még mindig nem engedte el a lány kezét, és szembefordult vele.
– Törődhetnél mondjuk velem.
– Az elmúlt fél órában veled törődtem, annyi nem
volt elég?
Boyanov elvigyorodott, és közelebb lépett Azurához,
a lány érezte magán a testének a melegét.
– Korántsem volt annyi elég – mondta. Majd
lehajtotta a fejét, és megcsókolta Azurát. A lány megdöbbent, de esze ágában
sem volt elhúzódni. Ackley-re akart gondolni, hogy ezek szerint sikerült
túltennie magát rajta, de aztán nem nagyon tudott másra gondolni Andrei
Boyanovon kívül. Puha, meleg ajka és erős szorítása lefegyverezte, mintha
mágiával szipolyozta volna ki belőle az erőt. Nekidőlt a fiú mellkasának, ahogy
viszonozta a csókot, remegő ujjakkal bontotta ki Boyanov haját a copfból. Pyxis
mesélt neki már arról, hogy milyen könnyen be lehet dőlni egy hímnemű egyed
ilyenfajta közeledésének, hogy ő hányszor megjárta már, de Azura nem érzett
semmi negatív kisugárzást a fiúból.
Amikor elhúzódott Boyanovtól, szégyenlősen kapkodta
a levegőt és nem mert ránézni a bolgárra. De a fiú nem zavartatta magát, Azura
hajához nyúlt és elkezdte kirángatni belőle a hajtűket.
– Ez volt az első csókod? – kérdezte halkan,
kíváncsian.
– Nem – felelte csöndesen Azura. A nyáron csókolta
meg először fiú, de az minden szempontból más volt, Gilannal inkább hívták egy
titok megpecsételésének és hirtelen jött heves érzelmektől való
elragadtatottságnak.
Felsóhajtott, és belekapaszkodott Boyanov nyakába.
– És Andrei – különös, de jó érzés volt kimondani a
keresztnevét –, ajánlom, hogy az utolsó se legyen.
A fiú felnevetett, és szófogadón újra magához húzta.
Azura néha nagyon szerette a spontán jött ötleteit.
Ádám Magda: Az elszalasztott lehetőség - kritika
Ebben a bejegyzésben egy gimis beadandómat osztom meg, amit egy történelmi szakirodalomról írtam. A kötetet mint a 2023-as évem egyik legr...
-
Októberben ezeket szerettem volna elolvasni: Kosztolányi Dezső: Esti Kornél Licia Troisi: Aldibah homokórája (Sárkánylány 3.) Arthur Conan ...
-
Kiskoromban (na jó, most is) imádtam Tea Stilton A Fantázia Birodalmának hercegnői című sorozatát, de a leginkább a grafikáját - és amikor k...
-
Júniusban is írtam egy listát, hogy mit szeretnék elolvasni. Szerintem egész jól tudtam teljesíteni, bár néhány olvasatlanul maradt könyv mi...







