Kések a Falban ~ fülszöveg, leírás

Kések a Falban ~ fülszöveg, leírás

Claytownban gyerekeket ölnek.

Dorie Asbert és a testvére, Chris érkeznek a városba, hogy felkutassák a gyilkost és véget vessenek a szörnyűségeknek. Az első napon azzal szembesülnek, hogy ez valóság és nem mese – tényleg késekre írt utasítások miatt küldenek gyermekeket a halálba. Eleinte értetlenkedve állnak a városiak engedelmességével szemben, de amikor lemészárolt, korábban éjjeli őrt álló katonák holttesteire találnak, megváltoznak az elképzeléseik.

Napokig kudarcba fullad az összes próbálkozásuk, ám amikor egy kislány épségben visszatér a Halálos Pagonyból, minden felfordul. Tervezhetnek és közösen felkészülhetnek a rájuk váró veszedelmekre. Az Asbert testvérek és a városiak rádöbbennek, hogy nagyobb áldozatokat kell majd hozniuk, mint gondolták, hogy megvédjék a várost.

Dorie a Claytownban eltöltött idő alatt megtanulja, hogy a szép mosolyok mögött csúnya titkok rejtőzhetnek, és a bátyján kívül senkiben sem bízhat. Ketten kell harcolniuk a város gyermekeiért, és csak reménykedhetnek, hogy sikerrel járnak. A Halálos Pagony nem csak a gyerekekre veszélyes…

A fejezeteket itt érhetitek el: Kések a Falban oldal

Ha érdekelnek még történetek Dorie-ról, itt találtok: Dorie Asbert történetei

2020.

Interjú Christopher Asberttel

Interjú Chrisszel Doriéról

A szobában ketten ülünk, egymással szemben, kanapékon. Chris lábát a fotelje karfáján nyugtatja, kék inge gallérjával babrál, amíg arra vár, hogy rendezzem a jegyzeteim.

– Mi a teljes neved? – kezdek bele. Rám néz és mosolyra húzza a száját.

– Christopher Morgan Quirino Asbert.

– Téged is megjelölt az olasz nagyi?

– De meg ám. Gianinna keze mindenhova elér.

– Hány éves is vagy?

– Nemsokára huszonkilenc. Nálam ünneplünk péntek este, gyere majd át.

– Hát hogyne – dünnyögöm magamban. Tollam végét rágcsálom, és rátérek a lényegre. – Milyen a kapcsolatod a húgoddal?

Chris megköszörüli a torkát, mielőtt beszélni kezdene. – Mindig is egyértelmű volt, hogy kettőnk közül én vagyok a szüleink kedvence. Ennek én nem örültem, láttam, anya hogy lökdösi arrébb Dorie-t és a babáit, amikor játszani akart. Csúnyán bántak vele, úgyhogy szép lassan eltávolodott tőlük Dorie, én pedig követtem őt, játszottam, foglalkoztam vele. Mindent együtt csináltunk és mindent megosztottunk egymással. Szerencsére manapság is hasonlóképp vagyunk ezzel.

– Mi a véleményed az új munkájáról?

– A magándetektíves heppjéről vagy a konkrét ügyéről szól a kérdés? – kérdez vissza hunyorogva.

– Előbb erről, aztán arról.

– Korántsem lepődtem meg annyira a magándetektív ötleten, mint azt Dor gondolta. Az egyetemes sztori óta szinte már vártam a pillanatot, mikor jelenti ezt be. Az új ügyről pedig… igazából ez az első igazi ügye. Félek, hogy lelkileg megterheli, bár az egyetem… na mindegy. A lényeg, hogy eddig kisállatok felkutatására kérték csak föl.

– Te is elmész vele, igaz?

– Még szép. Nem hagyom magára, segítek neki. Elkel a biztos kéz egy ilyen ügyben – nyújtózkodik, szája elégedett vigyorra húzódik.

– Rendőrként dolgozol, ugye?

– De még mennyire.

Sokáig nem szólunk, aztán ő töri meg a csendet.

– Indulnom kell, Dorie vár. – Felállunk, kitárja izmos karját és megölel. Megsimogatja a hátam, én pedig nyomok egy csókot az arcára.

– Vigyázzatok magatokra!

Interjú Alexander Costával

Interjú Alexanderrel – Cathryn Paquet

Hogy hívnak? Ki maga? Ezt nevezem hűvös fogadtatásnak… A nevem Cathryn Paquet, Dorie Asbert barátja vagyok, és kérdéseket szeretnék feltenni magának. Szabad? Ha Dorie kedveli, akkor szabad. Szóval, első kérdés: mi a teljes neve? Alexander Raul Costa. Van története ezeknek a neveknek? Édesapámnak olasz felmenői vannak, édesanyám portugál. Ennyi? (Biccent, az asztalon fekvő csukott könyvének a borítóján kopog az ujjával.)

Hány éves vagy? Nemrég töltöttem be a huszonnyolcat.

Mi a legmagasabb tanulmányi végzettséged? Elvégeztem az iskolát, de máshonnét többet tanultam: a könyvtár összes könyvét elolvastam. A latinnyelvűeket is? Tudsz latinul? Konyítok hozzá némelyest.

Hol születtél? A faluban.

Mesélj nekem a szüleidről! Édesapám, Caleb vezeti a fogadót, édesanyám, Regula segíti ebben. Milyen a kapcsolatod velük? Nem valami szoros. Azt szeretnék, ha átvenném a fogadót majd idővel. Nekem viszont mások a terveim, így az utóbbi időben egyre több a nézeteltérés közöttünk. Az idősebb húgom vállalta volna, csak… (Nem fejezi be a mondatot, arca fájdalmat tükröz.) Szóval több testvéred van? Már csak egy. (Hangja fagyos.) Mesélnél nekem róla? (Nem válaszol, nem néz rám, a könyvvel foglalkozik, a sarkán feljött kötést kapargatja.)

Hova mennél el legszívesebben? Nem szeretnék elutazni sehova.

Mik a legnagyobb álmaid? Már nincsenek álmaim, ez a… Veronica mindent megváltoztatott.

Mitől félsz legjobban? Hogy bármi baja esik Vanessának.

Ha írnánk rólad egy történetet, miről szólna? Nem lennék túl érdekes alany egy történethez.

Min szeretnél a leginkább változtatni magadban? Hát a világban? Több mindent tehettem volna Veronicáért. Megmenthettem volna. A világ úgy kegyetlen és borzasztó, ahogy van.

Milyen zenét hallgatsz? Klasszikus műveket.

Melyik a kedvenc filmed/könyved? Nem nézek filmeket. Kedvenc könyvem az Utazás a Föld középpontja felé, Vernétől.

Cigizel? Kipróbáltad már? (Gyilkos tekintettel néz.) Nem.

Iszol? Ha úgy hozza a sors, igen.

Mi volt a legextrémebb dolog, amit valaha megtettél? (Összeszorítja a száját, komor tekintettel néz. Szó nélkül feláll, hóna alá csapja a könyvét és kisétál a szobából.)

Vélemény az interjúalanyról:

Rossz időben kaptam el Alexandert, talán, ha az események előtt kérdezem, jobb válaszokat kapok. Nem is végzem el a szokásos fejtegetésemet. Talán csinálok egy új interjút, ha leülepedett a gyásza.

Cathryn Paquet

Interjú Dorie Asberttel

Interjú Dorie-val – Cathryn Paquet

Hogy hívnak? Gyere ide, te fura gyerek… (nevet) Sajnálom, Cathryn, nem tudtam kihagyni. A teljes nevem Dorie Jane Ermelinda Asbert. A harmadik keresztnevem a kedvencem, szinte kimondhatatlan. (Szórakozottan fellendíti az lábát az íróasztalomra és kibámul az ablakon. Behunyja a szemét, mély levegőt vesz, az arcán mosoly játszik, élvezi a napsütést.) Az olasz nagymamám ragaszkodott hozzá, a szüleimnek meg nem adta meg a lehetőséget az ellenkezésre. Érdekes történet. Jó a viszonyod a nagymamáddal? Gianinna Dragóval a legtöbb ember nem jön ki jól. A szüleim, a bátyám sem igazán. Én viszont igen – talán azért, mert mindketten csodabogarak vagyunk, ki tudja? Egyszóval igen, igen, nagyon jó a viszonyunk. Hol él? Olaszországban? Egy szigeten. Melyiken? A Sárkány-szigeten. Nem hallottam még róla. Mi a fővárosa? Nincs fővárosa. Az az ő saját szigete. Szóval gazdag? Hogy szerezte a pénzét? Gia mamám egy időben keresett modell és színésznő volt, igazi primadonna. Idősebb korára elvonult, most az új hobbija a festés. És a nagyapád, ő vele él? Dehogyis! (Hátra vetett fejjel nevet, úgy néz rám, mintha butaságot mondtam volna.) Mondtam, hogy Gia nagyi kibírhatatlan egy alak. Hamar elváltak. Floriano papa Angliába költözött, később idehozta anyámat, anyám itt ismerkedett meg apámmal, megszülettünk mi Chrisszel és tadá, vége a történetnek, hogy mit keres az elképesztő olasz Gianinna Drago családja ezen a nyirkos szigeten. Szóval nem szereted Nagy-Britanniát? Ó, én imádom. Az anyám panaszkodik mindig a hidegre, hogy „bezzeg az én hazámban…”

Kicsit elkanyarodtunk a kérdések irányától, amit tartani szerettem volna, de ha már itt tartunk, mesélj kicsit részletesebben a szüleidről! Igen, igen, sajnálom, az én hibám, mindig sokat beszélek és ugrálok a témák között. De… kivel kezdjem? A rosszabbal vagy a még rosszabbal? Ennyire rossz a kapcsolatod a szüleiddel? Hááát… (Elhúzza a száját, mutató ujja köré csavarja egy szőke hajtincsét.) Ez bonyolult. És hosszú. Inkább mondjuk úgy, hogy nem olyan ember vagyok, akire ők számítottak vagy büszkék lennének. Akkor kezdem a rosszal, apámmal. A neve Nicholas Asbert, haja szőke, bőre fehér, ezeket a tulajdonságokat Chrisszel mindketten örököltük. A szeme smaragdzöld, mint az enyém. Ügyvédként dolgozik. Anyával ketten élnek egy nagy lakásban. Ötvenéves. Édesapja, Bryan már halott, de az édesanyja, Julia – őt nagyon szeretem, nem olyan, mint a fia –még él, vidéken egy nagy házban, nagy birtokkal. Mit mondjak még róla? (Neveti el magát kínosan.) Ennyi bőven elég, köszönöm. Édesanyád? (Lekapja a lábait az asztalról, maga alá húzza, összekulcsolja őket, az asztalra könyökölve szánt végig ujjaival aranyszőke haján, mindeközben lendületesen, hangosan és teátrálisan fújja ki a levegőt.) Édesanyám… készülj föl, igazi hárpiáról fogok beszélni! (Újból hátra dől a székében, elvesz egy tollat az asztalról és piszkálni kezdi.) Annamaria Sinagra…csinos nő, karcsú, sötétbarna, szinte fekete hajú, a bőre barna, a szeme fekete, akárcsak Chrisnek. De attól még, hogy a nő úgy néz ki, mint egy hercegkisasszony, biztosíthatlak felőle, hogy egy démoni teremtés. Divattervezőként dolgozik. Negyvenkét éves, fiatal anya. Azt hiszem, ennyit mondanék el róluk. A velük való kapcsolatodat kifejtenéd? Rossz. Annyiról van szó, hogy nem tetszik nekik, amilyen vagyok. Anyám túl tökéletes ahhoz, hogy egy magamfajta lányt a lányának nevezzen, apám meg… ő csak szimplán nem elégedett velem és a magamnak választott életemmel. Szerinte valami normálisat kellett volna tanulnom és normális munkát kellett volna szereznem. Sajnálom. Nem kell, én sem sajnálom. El vagyok az én kis világomban.

Mi a legmagasabb tanulmányi végzettséged? Egyetemi. (Egy pillanatra rosszkedv suhan át az arcán, de hamar elszáll.)

Hol születtél? Itt, Angliában.

Hány éves vagy? Idén töltöm be a huszonötöt.

Ha választhatnál egy állatot, mi lennél? (Felragyog a szeme a kérdésemre, szereti a játékos dolgokat.) Nem is tudom… Egy madár, hogy repülhessek. Vagy majom, a majmok aranyosak és nagyon szeretem, ahogy ugrálnak a fákon, mint Tarzan. (Kuncog, és imitálja, hogyan ugrálnak az említett állatok a liánokon.)

Hova mennél el legszívesebben? Jelen pillanatban? Chrishez. Éhes vagyok. Ennyire unsz? Szóó sincs rólaaa. (Rázza a fejét vigyorogva, és száj csücsörítve csókot dob felém.)

Mik a legnagyobb álmaid? (Megvonja a vállát.) Sok álmom van. Szeretek álmodozni. Most annak örülnék a legjobban, ha a magándetektívi karrierem felívelne.

Ha írnának egy történetet rólad, miről szólna? (Széles vigyorra húzza a száját, kattintgatja a tollat és újból kinéz az ablakon, a már lemenő napot figyeli.) Egy bűnügyi sztori lenne. Mondjuk, az egyetemes incidensről szólna. A miről? (Nevetve megcsóválja a fejét, és dorgálón meglengeti felém a tollat.) Hisz te is ott voltál, Cathryn. Persze hogy ott voltam. Így barátkoztunk össze. Szóval ezek szerint nem akarod föleleveníteni? (Megvonja a vállát és megborzong, kissé lelohad az eddigi jókedve.) Majd, ha jön egy író, aki meg akarja írni, fölelevenítem.

Min szeretnél leginkább változtatni magaddal kapcsolatban? Hát a világgal kapcsolatban? Ingyenessé tenném a sütiket. Mindenki, amerre megy, kaphatna sütit, teljesen ingyen. És magaddal… (Nem engedi befejezni a mondatom, folytatja a beszédet.) Magammal kapcsolatban? Nem szeretnék megváltozni. Nem is tudnék. Talán meg kéne vennem azt a zöld blúzt, amit a múltkor láttunk a régiségboltban. (Elgondolkodik, szemöldökét összevonja, orrát ráncolja. Eltért a témától, de nem teszem szóvá. Valószínűleg úgy gondolta, a témához illik, ezt szeretné változtatni magán, hogy legyen végre egy olyan régi zöld blúza.)

Milyen zenét hallgatsz? A régi zenék a kedvenceim. Abba, Beatles, Queen… ilyesmik. Meg a musical dalok! Azokat nagyon szeretem.

Melyik a kedvenc filmed/könyved? (Lecsúszik a székén és nevet.) Rengeteg van! Hmm… talán Agatha Christie könyveit tudnám kiemelni. Imádom Agatha Christie-t. Film? Nem szeretek filmezni.

Cigizel? Kipróbáltad már? Butaságnak tartom, hogy tönkre tegyük a tüdőnket egész hátra lévő életünkre, pusztán azért, hogy két percig boldogan füstölögjünk. (Összevont szemöldökkel, bosszúsan, lendületesen beszél, szinte harciasan. Felidegesítette magát a kérdésen.)

Iszol? (Oldalra biccenti a fejét.) Persze, vizet, mindennap három litert. (Jót nevet a saját viccén. Mielőtt reagálhatnék, folytatja.) Mondjuk úgy, hogy nem vetem meg az italt. Esetenként egy-egy pohárral belefér, de nem tartom magam nagy iszákosnak. Annyira azért nem szeretem. Néha jól esik, de amúgy nem, abszolút nem viszem túlzásba. (Fészkelődik, egyik lábát újra az asztallapra lendíti, a másikat a széke karfájának támasztja. Láthatóan unja már.)

Utolsó kérdés, Dor. (Felcsillan a szeme, bocsánatkérőn mosolyog. Nem tud sokáig egyhelyben ülni.) Mi volt a legextrémebb dolog, amit valaha tettél? (Tetszik neki a kérdés, állához illesztve egy ujját gondolkozik, szeme arról árulkodik, hogy az emlékei közt kutat.) Talán az, amikor az „egyetemes sztori” alatt egyedül lemerészkedtem a pincébe… (Nem mondja tovább, felpattan.) Nem most jött el az ideje, hogy ezt fejtegessem.

Vélemény az interjúalanyról:

Lehet, hogy nem én vagyok a megfelelő ember a kérdezéshez, hisz évek óta barátok vagyunk Doriéval. Ha megpróbálok elvonatkoztatni ettől, akkor is azt tudnám elmondani, mintha nem tennék úgy, hogy ismeretlenek vagyunk.

Dorie Asbert egy szórakozott, szórakoztató lány, aki felfoghatatlanul vidám természetű. Szeret viccelődni, cukkolódni, sokat nevet. Ha néha elkomorul, hamar elmúlik, vagy legalábbis elfedi érzéseit. Sokat tud beszélni, nagyon sokat. Nagyra törő álmai vannak, de tesz is azért, hogy valóra váljanak. (Az interjút az új magánnyomozói irodájában készítettük.) A családja egy részével nem olyan jó a viszonya, barátja sincs sok. Kicsit magának való, elvont csodabogár, de szereti az életet és könnyeden kezeli a kitaszítottságát – ezt mutatja a külvilág felé. Boldog és nyitott, élénk és játékos, pajkos.

Cathryn Paquet

Kések a Falban ~ 2. fejezet

Miután Chris és Caderyn is befejezte a reggelit, Nathaniel tanácsára szedelődzködni kezdtünk, és dzsekibe burkolózva kifelé indultunk.

– Hova mentek? – kiabált felénk Madame Cerrie.

– A Falhoz – kiáltott vissza neki Nathaniel. Jó pár szempár villant felénk, de Nathaniel és Caderyn nem foglalkoztak velük. Madame Cerrie arca elsötétült.

– Vigyázzatok a szépfiúra, nem örülnék neki, ha összevagdosnák az arcát – mondta, majd megfordult és beleveszett a hangoskodók és járkálók zsúfolt tömegébe.

Chrisszel összenéztünk, utána kérdőn két claytowni barátunkra pillantottunk, de ők már kint is voltak a szabadban. Követtük őket.

A talaj még mindig saras volt az éjszakától, és a levegőn is érezni lehetett az eső illatát. Az ég azonban tiszta volt, egyetlen felhő sem zavarta meg a végtelenbe nyúló kékséget. Gumicsizmáink cuppogtak, ahogy a Fal felé vettük az irányt.

– Most már nincs kedvük megosztani velünk, hova visznek minket pontosan? – faggatta Chris a szürke sálas Nathanielt és a bottal járó Caderynt. Nem érkezett válasz. Sóhajtva, egymásba kapaszkodva csoszogtunk tovább. Az utakon lovaskocsik és lovasok haladtak el mellettünk, az agyagfalú, agyagcseréptetős házikók között. Némelyik kéményéből füstfelhő gomolygott, egy-két ablakból kiabálás, nevetés szűrődött ki, néhány kertben gyerekek játszottak.

Egy idő után letértünk a házak között vezető utcáról, és egy másik földúton folytattuk a csúszkálást. Az út lejteni kezdett, de a bal oldalunkon egy agyagfal függőlegesen maradt, mintha mesterségesen állt volna ott. Jobbra zöld fű borította a földet. Nem kerülte el a figyelmemet az út szélére állított tábla: SZIGORÚAN TILTOTT TERÜLET!

– Biztos jó ötlet ez? – morogta Chris az orra alatt, és átkarolva a vállam magához húzott. Átöleltem a derekát, és egymást támogatva folytattuk az utunkat a lejtőn, melynek végén már ott állt Nathaniel és Caderyn, a vörös hajú kék egyenruhás fickó oldalán.

– Az isten szerelmére, hogy történhetett ez?! – hallottuk Nathaniel háborgását. Néma összhangban gyorsítottuk lépteinket. Mire leértünk, már láthattuk, mi okozta Nathaniel aggodalmát.

– Jóságos ég – motyogtam. Éreztem, hogy megremeg a lábam. Chrisnek dőltem, aki rövid gondolkodás után Nathaniel kezébe nyomott, hogy vizsgálódhasson.

Tőlünk előre nagyjából két méterre folyószerű, ám sima tükrű víz húzódott. Nyilván ez volt a Vérfagyasz-tó. A folyó-tó másik oldalán lévő erdő a Halálos Pagony lehetett, a fák sűrűn és sötéten olvadtak egybe. A folyón innen, az agyagfal tövében öt holttestet számoltam össze, miközben Nathaniel karjaiban remegtem. Öt sötétkék egyenruhás férfi hevert a lábaim előtt mozdulatlanul. Az egyik mellett Alexander Costa guggolt, lába mellett a sárban nyitott bőrtáska, valószínűleg orvosi felszerelés.

– Doktor Costa, mit lát? – tudakolta bizonytalan hangon a vörös.

– Neki is elvágták a torkát – felelte a férfi. Mély, érdes hangja volt, aggodalomtól összehúzódó szemöldökei alatt fekete szempár meredt a halottra. – Kés lehetett.

– Na nem mondod! – horkant föl gúnyosan Nathaniel, de szívverésének ütemén éreztem, hogy nem érzi úgy magát, ahogy mutatja. Chrisre pillantottam, aki szintén erre a következtetésre juthatott. Egy kopasz férfi vértől szinte feketére színeződött gallérját igazgatta, majd az arca felé nyúlt és lecsukta a halott szemeit.

– Nem rég lehetnek halottak – szólalt meg a bátyám is, aki bár nem orvos, azért az évek alatt szerzett tapasztalataiból ennyit meg tudott állapítani.

– Az éjszaka ölték meg őket – közölte a Csodabogár. Lassan fölemelte a fejét és sötét szemeit előbb Chrisre, majd rám szegezte. Próbáltam az arcára összpontosítani, nem akartam a halottakat nézni. Láttam már sok vérengzős filmet, holttesttel is volt már dolgom – de ilyen sokan még sose vettek körül. Szinte látni véltem a Kaszást, ahogy kis csapatunk körül járkál.

– Ők kicsodák? – kérdezte Costa mogorván, felénk biccentve. Megemeltem az állam, és nagy levegőt vettem. Éreztem, ahogy Nathaniel megszorítja a könyököm.

– A nevem Dorie Asbert, ő pedig a bátyám, Christopher.

– Mondanám, hogy örvendek, de nem így van – közölte a Csodabogár. – Mit keresnek itt? És mikor jöttek?

– Nathaniel Wilds hívott – érintettem meg a szőke férfi vállát –, és tegnap éjjel jöttünk – feleltem. Hallottam, hogy Nathaniel felszisszen, Chris is csak a fejét csóválta. A Csodabogár és a vörös hajú fickó összenéztek. Láttam, hogy a szemük villog, és rájöttem, hogy hibáztam. Elmondtam, hogy tegnap éjjel érkeztünk – amikor ezeket az embereket megölték.

– Nem ők voltak a hibások – jelentette ki Nathaniel. A Csodabogár felállt, leporolta hosszúszárú kabátját. Chris is felpattant, és átvett Nathanieltől. Megsimogatta a hátam, és a fülembe súgott:

– Jól vagy, ugye? Ne gondolj rá, régen volt…

Bólintottam, és kihúztam magam. Léptem egyet előre, hogy vitába szállhassak a gyanakvón minket méregető Csodabogárral, de a következő pillanatban meg is torpantam.

Gyermeksikolyok hasították félbe a ránk szálló várakozással teli csendet.

A Halálos Pagony felé kaptam a fejem; három különböző hangot számláltam, két kislányét és egy kisfiúét. Kiáltani akartam Chrisnek, de süvítő hangot hallottam az erdő irányából, fémes csillanással suhant el valami az orrom előtt, meleg cseppek érték a bőrömet. Három döngés szólt ezúttal a Fal felől, és amikor arra néztem, három még remegő pengét láttam az agyagba fúródva.

– Ez meg mi a franc volt?! – fakadt ki Chris, és a Falhoz ugrott. A fülemben dobolt a vér, a mellkasom összeszorult. Nathaniel és Caderyn felé néztem. Az alacsony öregember keresztet vetett, Nathaniel pedig komoran bámulta a Falból kiálló késeket. A Csodabogár már oda is szökkent Chris mellé, tőlünk balra pedig a vörös hajú férfi öklendezte vissza a reggelijét.

– Felvételről mehettek – találgatott Nathaniel rekedten.

Nagy levegőt vettem, elszámoltam hétig, majd én is odamentem a bátyámhoz és a másik férfihoz. A három penge vértől vöröslött, még a markolat is. A gyomrom felfordult, ha a meleg cseppekre gondoltam, amik az arcomra hulltak, amikor elrepültek az orrom előtt ezek a tőrök.

Tele voltam kérdésekkel.

– A sikolyok? – tettem föl az elsőt, és büszke voltam magamra, hogy nem remegett meg a hangom. Legalábbis nem annyira.

– Igen. A múltkor is ezeket a gyerekeket hallottam – mondta határozottan Nathaniel.

Még egy hang szakította meg a párbeszédünket: ezúttal egy gong hangjához hasonló kongás.

– Hasra! – üvöltötte el magát a Csodabogár, és mi gondolkodás nélkül engedelmeskedtünk. Még két döngés jelezte két újabb penge érkezését.

Éreztem, hogy a nedves sár beleivódott kibontott dzsekim alatt viselt pulóverem anyagába, az arcom, az ujjaim és a hajam is koszos lett.

– Mi van rá írva? – kérdezte Nathaniel. Feltérdeltem, és láttam, hogy a Csodabogár már az új, tiszta pengéjű kések előtt áll.

– 16f – olvasta hangosan. Nagyot nyelt és remegő hangon folytatta. – És…12l.

– Ó – mondta Nathaniel, és mellé lépett. Chrisszel összenéztünk. Felém nyújtotta a kezét, felsegített és odafurakodtunk a két férfi közé, hogy jobban lássunk. A tiszta, ezüst fémlapokba cirádás betűket és számokat karcoltak.

– Mi ez? – faggattam őket. A Csodabogár úgy festett, menten elájul. Az arca és az ajka fehérre váltott. Öklével és alkarjával a Falnak támaszkodott, mélyeket lélegzett.

– Mi történt? Mi baja van? – kérdezgette Nathanielt Chris. A szőke hajú férfi hátra lesett a válla fölött, én is így tettem. Caderyn épp a vörös hajú fickó vállát paskolgatta, majd egymásba karolva elindultak fölfelé a lejtőn, vissza a városba.

– A szám a kort jelöli, a betű a nemet – magyarázta halkan Nathaniel. Aggódó pillantást vetett a Csodabogárra. Én is a fickóra néztem; zihálva lélegzett. Megfordult, és hátát az agyagfalnak vetve lecsúszott a földre; sötét hajába túrt és eltakarta az arcát.

– Ezt meg hogy érti? – kérdezte Chris fagyosan, és láttam, ahogy szinte felnyársalja Nathanielt a tekintetével. A férfi zavartan, halkan, egy levegővételre hadarta el:

– A szám a kort jelöli, a betű a nemet – ismételte. – Tehát ma éjjel ki kell állítanunk egy tizenhat éves fiút, és egy tizenkét éves lányt.

– Nem adom Vanessát – motyogta magában a Csodabogár.

– Mi az, hogy ki kell állítaniuk? – A döbbenettől földbe gyökerezett a lábam. Nathaniel a földre roskadt Alexander Costára sandított.

– Ki kell hoznunk őket ide, a Falhoz.

– Minek? – sürgette Chris.

– Ezt nem itt szerettem volna elmagyarázni – bosszankodott Nathaniel. – Az ég szerelmére, Costa sokkot kapott. Segítsen őt vinni!

Chris rögtön lehajolt, megragadta a Csodabogár karját, azt átlendítette a saját vállán és felhúzta.

– Azért álljon csak neki! – szóltam rá ellent mondást nem tűrő hangon.

– Kiállítjuk tehát a kért gyerekeket, és Ők pedig elviszik – biccentett a Halálos Pagony felé, miközben Chrisnek segített Costával.

– Ők? Kik azok az ők? – tudakoltam, és mellettük sétálva visszalestem a sötét erdő felé.

– Azt nem tudjuk – felelte Nathaniel. A gyomrom öklömnyire szorult.

– Nem próbálták meglesni őket?

– De.

– És mi történt?

– Azt maguk is láthatták – intett szabad kezével hátra felé.

– Szóval Tőlük kell megvédenünk Claytownt? – kérdeztem elszoruló torokkal.

– Sok sikert hozzá! – motyogta a félholt Csodabogár. Megálltam, nem törődve vele, hogy így lemaradok. Csak álltam és bámultam a Halálos Pagonyt, a sötét, fenyegetőn az ég felé törő fákat, és nem tudtam elhinni, hogy valahol a mélyén gyerekek halnak meg. Vagy gyerekeket ölnek meg. Ők.

Kések a Falban ~ 1. fejezet

A fogadó zsúfolásig volt telve. A helyiek jókedvűen kiabáltak egymásnak és nekünk, vigyorogva köszöntöttek, mint ártatlan lelkű újoncokat. Meglepett, hogy reggel fél nyolckor az emberek mennyire élénkek. Ez is felírható Claytown furcsaságainak listájára.

Egy asztalnál ott ült a két férfi, akik tegnap este az ajtóban vártak minket. A szőke hajú, fiatal fickó, Nathaniel Wilds és mellette a sarokban egy öregember, akinek nem jegyeztem meg tegnap a nevét. Sajnáltam, hogy nem az ablak közelében foglaltak helyet. A lépcsőnél, ahol álltam, nagyjából semmi levegő nem volt. A nyitott ablakokon keresztül a nap fölmelegítette a fogadó kocsma részét, a levegő fülledt volt. A fejem már azelőtt zsongott a bent iszogatók zsivajától, mielőtt helyet foglaltam volna Nathaniellel szemben. Chris a mellettem lévő székre huppant le. Elégedetten szemlélte az asztallapot – két korsó várt minket, bennük érdekes színű löttyel.

– Maguk ikrek? – köszöntött minket hunyorogva Nathaniel. – Teljesen egyformák. Egyforma, meseszép aranyhaj, szemük akár a smaragd…

– Mondja, maga irodalmár? – szólt közbe Chris, feltűnően üdén. Legalább ő jól aludt a tegnapi megpróbáltatások után. Én személy szerint alig hunytam le a szemem, egyfolytában a mai napon járt az agyam. Vajon mit fogok látni? Elég leszek a feladathoz?

– Dornak bejönnek az irodalmárok – tette hozzá Chris, Nathanielre kacsintva. Félig kómában voltam még, de így is sikerült elvörösödnöm. Utálom, hogy könnyen elpirulok. A fejemet ráztam, hogy enyhüljön a zavarom, és válaszoltam Wilds kérdésére.

– Ó, nem, nem vagyunk ikrek. Ő a bátyám. – Chrisre sandítottam. – Az idegesítő bátyám.

– Most őszintén, melyik a rosszabb? Ha van egy idegesítő bátyád vagy egy idegesítő húgod? Szerintem az utóbbi.

Horkantottam, és meglöktem a vállát. Gyakran ugrat, de sose gondolja komolyan. Az ember azt hinné, a normális testvérek kinövik felnőttkorukra egymás cukkolását, de mi nem vagyunk normális testvérek. Egymásra vigyorogtunk. Chris meghúzta a saját korsóját, én csak méregettem a sajátom. A számhoz emeltem és megkóstoltam. Kellemetlenül cuppogtam.

– Nem ízlik a kis édesszájúnak – jegyezte meg vigyorogva a bátyám.

– Túl keserű.

– Sörnek hívják, Dor. Az pedig keserű.

A fal mellett ücsörgő öregember rekedtes hangon megszólalt, nem tudva arról, hogy egy vitát előz meg vele.

– Itt nincsenek irodalmárok – mondta tűnődve. – Három dolog van, ami számít ebben a városban: a sör, a fal és a benne lévő kések. Az összes normális munka ezekhez kapcsolódik.

Úgy gondoltam, elég erős kifejezés a város – Claytown egy kis falu minimális méretét is alig érte el.

– Persze, van, akit ez nem érdekel – tette hozzá Nathaniel, és a helyiség másik végébe intett. – Látják ott azt a fickót?

Nyakamat nyújtogatva próbáltam megnézni magamnak az alakot, de nem sok mindent láttam belőle. Egyrészt, mert a vendégek és a pincérek fel-alá járkáltak, másrészt mert a férfit egymásra halmozott könyvek takarták el. Előtte az asztalán teleírt papírok szétszórva. Kicsit balra dőlve sikerült megpillantanom őt. Orra egy különösen vastag kötetbe lógott, a szemüvege majdnem teljesen lecsúszott a helyéről. Sötét haja kócosan szerte állt, kockás inge gyűrött volt. Komikus hatást keltett. Megint eltűnt a szemem elől: egy csinos, vászonszoknyás pincérlány szökkent mellé, és lecsapott az asztalra egy korsót, amiből kilöttyent pár csepp az egyik lapra. A férfi olyan gyilkos tekintettel nézett föl a nőre, hogy én szégyelltem el magam. A pincér azonban csak kacagott, és ringó csípővel eltipegett. A fickó nem nézett utána, Chris pedig alig hallhatóan füttyentett.

– Ő Alexander Costa – mutatta be nekünk Nathaniel.

– És a csodabogár fickó? – Chris szórakozott tekintettel hátra dőlt, hogy könnyebben követhesse a szemével a csinos lányt. Hosszú barna haja befonva verdeste a hátát, bőre tejfehér volt.

– Ő Alexander Costa. A legnagyobb tökfej a városban – ismételte az öregember. Furcsállva mérte végig a testvéremet.

– Chris a hölgy nevére lenne kíváncsi – segítettem ki ábrándosan bambuló bátyámat. – A csinos pincérnőére.

– A lány? Veronica a neve – mondta legyintve Nathaniel. A két claytowni hamar visszatért az Alexander Costa-témára.

– Úgy fest, mint akinek vaj van a fején – suttogta az öregember bizalmasan előre hajolva. Kíváncsian pillantottam rá.

– Szóval őt gyanúsítják? Miért? – súgtam vissza. Az öregember a fejét ingatta.

– Őt, igen, őt. Folyamatosan azokat a régi könyveket bújja – intett a fickó felé. – Még csak nem is angolul írnak bennük. Ráadásul éjjelente kint járkál! A temetőben. Szörnyű az a hely! Az a hír járja, hogy a megölt gyermekek szellemei ott kísértenek éjfélkor.

Nagyot nyeltem és eltátottam a szám, de mielőtt kérdezhettem volna, Nathaniel is előre hajolt.

– Miután a temetőben végzett, a Falhoz megy – egészítette ki a történetet.

– Épeszű ember nem megy oda éjjel. Épeszű ember nem megy oda nappal! – tódította az öreg.

– Csak nem a Csodabogárról beszéltek? – szólalt meg egy hang összedugott fejünk fölül. Felnéztem, és egy termetes asszonyságot láttam meg, bő szoknyában. Őszülő haját kendő fedte. Húsos ujjait megrovón lengette felénk. – Vigyázzatok, mert még meghallja és elvarázsol bennetek!

– Costa varázsló? – biccentettem a Csodabogár felé.

– Ki tudja, miket csinál a latin szövegeivel – dörmögte az asszony, és a szoknyájából jegyzetfüzetet és ceruzát húzott elő. – Mit kérnek?

Nathaniel rámosolygott az asszonyra.

– Caderynnel a szokásost kérjük, Madame Cerrie.

– Caderyn? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

– Én volnék – dünnyögte sértetten a sarokban görnyedő öregember.

– Elnézést – motyogtam, de úgy tűnt, senki sem hallotta meg. Vagy csak senkit sem érdekelt. Caderyn a Csodabogár felé lesegetett.

– Bodzaszörp, két korsó sör, csirkehúscafatokkal és rántottával – mormolta Madame Cerrie a két claytowni szokásos reggelijét. Miután lefirkantotta a füzetébe, rám és Chrisre nézett. Felcsillant a szeme, ahogy végig mérte a bátyámat, aki még mindig Veronicát kereste a tekintetével.

– A csinos fiú a ház vendége – közölte Madame Cerrie. Erre már Chris is felfigyelt. Imád enni. Amíg nézegette az étlapot, én is rendeltem magamnak bodzaszörpöt, mert nem tetszett a sör; és bár nem voltam éhes, kértem egy tükörtojást pirítóssal.

– De pici adag legyen – kértem, és ujjaimat egymáshoz közelítve mutattam a mértéket.

– Tudom, mit jelent a pici adag – mondta mogorván Madame Cerrie. – Attól még, hogy kívül állunk a maga fejlett világán, értem, mi az a pici adag – közölte sértetten. Nagyokat pislogtam. Segítségkérőn pillantottam Nathanielre, de ő csak a fejét csóválta, száján halvány mosollyal.

– Mondhatom a rendelésem? – kérdezte Chris. Bár úgy tűnt, rettenetesen belefeledkezett a merítettpapír-étlapjába, tudtam, hogy minden elhangzott szó, hanghordozás és pillantás az elméjébe vésődött. Ilyen, ha ez embernek Sherlock Holmes szintű bátyja van.

– Hogyne! – vágta rá Madame Cerrie. Chris legalább három percen keresztül folyamatosan sorolta a reggelijét, a terjedelmes asszony kapkodva jegyzetelt. Amikor a hölgy magunkra hagyott bennünket, Nathaniel hátra dőlt és kedvesen rámosolygott Chrisre.

– Nehéz útjuk volt, nem igaz?

Chris bólintott. Ő is hátradőlt és megpaskolta a hasát.

– Kell az energia. Az éjszakát egy döcögő lovaskocsin töltöttem esőben, ázott szalmákon fetrengve. Annyit okádtam, mint még eddig életemben soha.

– Chris! – pirítottam rá. Ha nem a felbérlőim előtt mondta volna, amit mondott, még nevettem is volna rajta. De így csak azt éreztem, hogy ég az arcom. Újra.

– Mi van? – pislogott rám ártatlanul. Ami a szívén, az a száján. Ez rengeteg problémát okozott eddig életében – ha össze tudnám számolni, hányszor küldték igazgatóhoz vagy a főnökéhez egy-egy keresetlen megjegyzése miatt!

Sóhajtottam, és Nathanielék felé fordultam. A napsugarak beáradtak a kitárt ablakon. A fejembe újból fájdalom hasított, ahogy a fülledtség rám telepedett. Ölni tudtam volna egy asztalért valahol a friss levegő közelében.

– Az autónkkal mi lesz? – érdeklődtem. Az ezeréves kiskocsink tegnap éjjel feldobta a talpát, pedig Chris esküdözött, hogy nemrég még a szerelő szerint semmi baja nem volt.

– Ugyan, Dor, annak a kocsinak annyi – legyintett a bátyám. – Úgy lerobbant, mint még soha. Pedig egyszer-kétszer már volt rá alkalom.

Fáradtan könyököltem az asztallapra, állam a tenyerembe támasztottam.

– Ráadásul ki tudja? Lehet, hogy a közeli ligetből fákat csavart ki a szél, amik összelapították. Vagy egy tehenet kapott föl a vihar és…

– Igen, és egy csapat földönkívüli felszippantotta az űrhajójával – folytattam mogorván, a szememet forgatva. Chris megpaskolta a hátam.

– Szörnyű vihar volt – mondta bólogatva Nathaniel. – Rég nem esett ennyi eső.

– A szél se volt semmi – helyeselt Caderyn. – Ágak törtek be ablakokat, agyagcserepek zuhogtak a tetőkről. Rettenetes pusztítás.

– Még a mindig nyugodt Vérfagyasz-tó is kiöntött, pedig annak a folyónak a víztükre egész évben olyan sima, mintha folyton jégpáncél borítaná – folytatta a szőke hajú férfi.

Nem tudtam elég gyorsan Chris bordái közé fúrni a könyököm, kirobbant belőle a gúnyos röhögés.

– Vérfagyasz-tó? Hát ez haláli!

– Chris! – sziszegtem, de akárhogy igyekeztem, nekem is mosoly kívánkozott az arcomra.

– Mi ebben a vicces? – kérdezte sértetten Caderyn. Az értetlenül néző Nathanielre pillantott, de az csak a vállát vonogatta.

– Semmi, csak kreatív – mondtam, miután megköszörültem a torkom. Kínos csend állt be, amit pár perc múlva Madame Cerrie tört meg. Kihozta a reggeliket és az italokat, mi pedig nekiláttunk. Az asszony valamilyen oknál fogva ott maradt velünk, a falnak támaszkodva figyelt bennünket. Leginkább a mohón falatozó bátyámat. Nathaniel és Caderyn kényelmes tempóban evett. A gyomrom összeszorult, így én éppen, hogy csak kóstolgattam a tükörtojást.

– Na és miért hívják így a folyót? – érdeklődött Chris. Sóhajtottam. Ez a srác nem bírja tartani a száját…

Azonban a claytowniak láthatóan megenyhültek a kíváncsiskodástól.

– Hogy miért neveztük el Vérfagyasz-tónak? – kérdezett vissza Caderyn. Chris csak bólintott, mert tele volt a szája szalonnával. – Amiért az erdőt Halálos Pagonynak hívjuk.

– Becézve: Halpa – szólt közbe Madame Cerrie, halálosan komoly hangon. Láttam, hogy Chris nagy levegőt vesz, hogy ne nevessen föl. Én tüsszentésnek álcáztam horkantásom.

– Egészségére – mosolygott rám Nathaniel. Caderyn folytatásra nyitotta a száját, de Chris már nem figyelt rá – lekötötte az üresedő tányérja és az én szinte érintetlen reggelim különbsége. Caderyn sértetten pislogott.

– Megehetem? – bökött Chris a tojásomra és pirítósomra. Elé toltam a tányéromat.

– Csak meg ne ártson.

– Ugyan már, úgy ismersz engem? – kérdezte, és leöblítette a rántottáját egy nagy korttyal. Elégedetten cuppantott az ajkával. Én is megkóstoltam a bodzaszörpöm. Túl édesnek találtam, de mivel Madame Cerrie fürkészőn nézett, nem tettem vissza az asztalra és nem kezdtem el köhögni. Legközelebb inkább majd vizet kérek.

– Ízlik? – kérdezte az asszony. Mosolyogtam, és bólintottam.

– Isteni!

Madame Cerrie elégedett pillantással nyugtázta a válaszom, majd elvonult.

– Lehet tényleg nem ártana lassítani a tempón – mondta Nathaniel Chrisnek. – Láthatnak a délelőtt folyamán dolgokat, amik felkavarhatják a gyomruk nyugalmát – figyelmeztetett minket. Az izgalomtól és félelemtől gombócot éreztem a torkomban.

– Hogy érti? – kérdeztem, lehalkítva a hangom.

– Majd meglátja, Asbert kisasszony.

Édes mosollyal a szája szegletében mondta a kisasszony szót. Nevethetnékem támadt – még soha senki nem hívott kisasszonynak. Chris is erre gondolhatott, mert horkantva fölnevetett, amitől félrenyelte a félig megrágott pirítósát és köhögni kezdett. Erőteljes ütésekkel veregettem meg a hátát.

– Na, semmi baj – motyogtam. Miután alaposan kiköhögte magát, Nathanielre pillantott.

– Azért mégis, nem akarna felkészíteni rá, Wilds?

– Leírhatatlan – csóválta a fejét a férfi. Caderyn fürgén bólogatott. Keresztet vetett.

– Borzasztó…remélem, bírja a szívük a vér látványát. Nem szeretném, ha szívrohamot kapnának, mielőtt segíthetnének rajtunk.

Nagyot nyeltem. El nem tudtam képzelni, mi várhat ránk.

– Megpróbálunk – ígérte Chris. Hallgatásba burkolództunk, de a mi csöndünket maga alá gyűrte a kocsmában összegyűlt emberek zsivaja.

– Oda nézzetek! – szólalt meg egyszer csak Caderyn, és a Csodabogár sarka felé biccentett. Egy vörös hajú, sötétkék egyenruhás férfi tört utat magának Alexander Costa felé. Közel hajolt hozzá, és a fülébe súgott valamit. A Csodabogár arca elkomorult, és rögvest felpattant. Kifelé menet lekapott egy fogasról egy kabátot, belebújt, majd nyílt az ajtó és kilépett a vörössel a szabad ég alá. Nathaniel szeme megvillant, ahogy követte a tekintetével a barna hajú férfit.

Gyilkos szellem a padláson

Két héttel nagymamám halála után végre rá tudtam venni magam, hogy elmenjek a házához. A régi Hope-ház padlásán Julie mama és ősei sok kincset halmoztak föl, amikhez senki sem nyúlt már évek óta. A nagyja valószínűleg boszorkány- vagy vérfarkasűzéshez kötődik.

Motorral érkeztem, a földúton feldöcögve százszor elátkoztam magam, hogy a vastagabb, de kicsivel magasabb sarkú és elegánsabb csizmámban indultam neki az útnak. Különben nem bántam meg később ezen döntésem. Rekkenő hőség volt, bár igaz, ami igaz, amikor a Hope-telek egyetlen lakható épülete már ott magasodott előttem, nem volt annyira melegem.

Miután letettem a motort, a fehérre meszelt falú házhoz sétáltam. A tornácról lehetett feljutni a padlásra, a csapóajtó onnét nyílt. Egy létrát cipeltem a feljáróhoz, hogy felmászhassak. A csapóajtó zárja meglepően könnyen megadta magát, csak az öklömmel kellett rávágnom kétszer. Furcsa, mert amikor kicsik voltunk Chrisszel, sosem tudtuk feltörni a kis lakatot. A kulcs nélküli zárat a dzsekim zsebébe süllyesztettem, és fellöktem a falapot.

Rám jött a köhögés, amikor bekukucskáltam a padlásszobába. A por ingerelte az orrom, így folyamatos tüsszögés közben tudtam csak szemügyre venni az orrom előtt feszülő ősöreg szőttest. Kikopott már, de mintáit és színeit azért nagyjából ki tudtam venni: kacskaringók százai kavarogtak a szemem előtt, bordón, fenyőzölden, aranyosan és óceánkéken.

Tovább bámultam volna a faliszőnyeget, de valami rossz érzésem támadt: olyasmi, mint amikor az ember a sötét sikátorokban oson, és úgy érzi, mintha figyelnék a háta mögül. A filmekben ilyenkor jön az, hogy lelövik az illetőt, vagy ő lövi le a háta mögött settenkedő rosszfiút. Szóval tarkóm frusztráló bizsergése késztetett megfordulásra, és reméltem, hogy nem csak szőke hajfonatomból kiszökő tincseim csiklandoznak. A következő pillanatban már azt kívántam, bárcsak a hajam piszkált volna.

De nem, valaki valóban figyelt. És nem egy patkány, denevér vagy más rágcsáló, amire az ember számítana egy elhagyatott padláson. Nem – egy tíz év körüli kislány üldögélt a szemközti fal előtt lévő százéves utazóládán.

A szívem eszméletlenül gyorsan kezdett dobogni, amikor megpillantottam a lányt, és nem kaptam levegőt. Hidegzuhanyként ért a felbukkanása. Még azt sem mondhatom, hogy „esküszöm, az előbb még nem volt ott!", mert én, bolond, nem néztem körbe, amikor felértem, hanem azt a rémes szőnyeget vizslattam. Ez nagy hiba, hiszen ha tényleg valami rosszfiú lett volna a filmekből, akkor már rég halott lennék, és a tarkómból lassan szivárogna a vér, onnan, ahol egy pisztoly lövedéke vagy egy kés pengéje állna most ki.

De szerencsére csak egy kislány volt. Egy békésen szemlélődő kislány. Biztos miatta volt olyan könnyű feljutni ide.

Amikor lenyugodtam és újból tudtam rendesen lélegezni, végigmértem a padláslakót. Ahogy ültében meg tudtam állapítani, elég alacsony volt, már-már a vézna kategóriába tartozott. Hófehér ravatali ruhát viselt, ami mintha egy kicsit túlméretezett lett volna törékeny kis testére. Fehér térdzokni és sötétkék cipellő egészítette ki a nagyszabású szoknyát. Bájos arcocskája volt, csak a bőre volt halottsápadt, szürke szemei üvegesen meredtek rám, amitől kicsit zavarban voltam. Olyan sokáig nem mozdult, hogy kezdtem azt hinni, hogy valamelyik ősöm egy bizarr viaszbabájával nézek farkasszemet. (Tudniillik Hope-ék mindig is híresek voltak művészi vénájukról.) Aztán a kislány nagy levegőt vett. Mellkasa megemelkedett, sötétbarna, majdhogynem fekete fürtjei meglibbentek, az egyik a válláról a hátára csusszant. Hunyorítottam, a kislány háta mögött lévő koszos ablakból ugyanis kevés fény szűrődött be, és lehet, hogy csupán ettől tűnt olyan derengőnek az alakja. Léptem egyet jobbra, de onnan is vibrálónak tetszettek a körvonalai. Gondoltam, csak a hőség teszi mindezt, így nem tulajdonítottam neki különösebb figyelmet.

Nagyjából öt percig bírtam az idegőrlő némaságot, aztán halkan tudakoltam tőle a nevét.

A lányka megemelte az állát. Lóbálni kezdte a lábait, egyik kezével végigsimított a copfján, fehér és sötétkék szalagokkal játszott ujjaival.

– A nevem...? A nevem Judy. – A hangja rekedtes volt, mint aki már nagyon régen nyitotta szólásra a száját. Nem pislogott, csak mereven bámult rám.

– Judy? Az szép név – mondtam kedvesen. – Engem meg...

Legnagyobb meglepetésemre félbeszakított:

– Tudom, hogy hívnak.

Elakadt a lélegzetem meglepetésemben. Homlokráncolva gondolkoztam. Általában nem vagyok az a kifejezetten ijedős típus, de mintha folyékony jég folyt volna az ereimben vér helyett. Judy végre pislantott egyet.

– Hogy kerülsz ide, Judy? – kérdeztem. Fél szemét behunyta, másikat nyitva hagyta, azzal fürkészett. Nem tetszett, ahogy végigmért. A kislányos báj a szemében valami ősivé és kegyetlenné változott át.

– Itt lakom – felelte végül. A hangja ezúttal hidegen csengett, cseppet sem volt rekedt.

– A nagymamám padlásán?

Nem szólt semmit. Fölemelte a bal kezét, a gyér fénybe tartotta, ahol porszemcsék táncoltak... a kezén átsütött a napsugár. Lehunytam a szemem, majd újra kinyitottam, hátha az előbb csak képzeltem, hogy a keze átlátszik. De nem! Judy még mindig ott ült a ládán, karját az égbe tartva, hogy a fény megmutassa, az ő kis kézfején is át tud hatolni.

Ez nagyon nem tetszett.

Gondolhattam volna, hogy valami szegény árva, aki bekuckózta magát Julie mamám padlására, hogy ne a faluban, az utcán kelljen élnie az időjárás viszontagságainak kitéve. Egy árva, aki azzal keresi az ételrevalót, hogy szemfényvesztéssel elvarázsolja a járókelőket.

De nem így gondoltam. Jobban szeretek a szememnek hinni, akkor is, ha az olyasmit mutat, amit az agyam nem akar befogadni. Valahogy így éreztem akkor is, amikor a motorom megkaptam.

Biccentettem Judynak, és lassan, nagyon lassan hátrálni kezdtem a csapóajtó felé. Nem volt nálam semmi – se kisbicska, se nagyobb kés, se hajkefe, se csavarhúzó, se semmi, amivel védekezhettem volna, ha bármi baj történne. Lábam megakadt a feljáró cövekében. Lenéztem a létrára. Azaz csak lenéztem volna rá, ha még mindig ott állt volna, ahol hagytam. Csakhogy nem. Az én falétrámat, amit régen a cseresznye-szüretkor használtunk, elnyelte egy fekete lyuk, ami ről nem tudtam, honnan kerülhetett elő. Persze lehet, hogy a szél fújta el, de a tornác annyira nem huzatos. Nem. A létrát valakinek el kellett vinnie – de ennek az elméletnek a buktatója az volt, hogy egy lélek sem lehetett rajtam kívül a tanyán.

– Ne menj még, Dorie... – kérte Judy elhaló hangon. S bár kérésnek hangzott, biztos voltam benne, hogy az ártatlan mondat mögött kemény parancs bújik meg.

Elszorult a torkom, amikor a nevemen szólított. Tényleg tudja, és nem hazudott. Valahogy jobban tetszett volna, ha kiderül, hogy mégsem ismeri a nevem, és inkább megkér, hogy mondjam el neki.

Kérdésre nyitottam a szám, de megelőzött:

– Nem emlékeztetlek senkire, Dorie Asbert? Pedig úgy tudtam, hogy hasonlítok a nővéremre... a faluból mindenki ezt mondta nekünk. Hogy: „Jaj, akár ikrek is lehetnének!", vagy „Mint két tojás!" Pedig ő idősebb volt nálam három évvel... Tudod, egy kicsit te is hasonlítasz rá.

Az első gondolatom az volt, hogy ez a kiscsaj sültbolond. A második meg az, hogy rémesen hasonlít Julie nagymamám gyerekkori képeire. Az arcomra lehetett írva a döbbenet, mert Judy felnevetett, de nem úgy, ahogy tízéves kislánytól várná el az ember. Eszelős nevetése visszhangot vert a tágas padlástérben.

– Igen, igen, igen... Julie nagyon jó nővérke volt. Igazán szerettük egymást.

– Julie a nagymamám – motyogtam. – És te...?

– A húga vagyok, okostojás, Judy Hope – forgatta szürke szemeit a lány. – Illetve csak voltam.

Egyszeriben megvilágosodtam. A nagymamám mesélt egyszer – de csak egyetlen egyszer – a kishúgáról, aki alig töltötte be a tízet, amikor meghalt.

baleset volt, nem messze történt innen, jobban mondva a falu határában, egy folyó fölött átívelő hídon, amin sínek futnak. Chrisszel sokszor játszottunk a környéken, de Julie mama meséje után soha többet nem mentünk arra. Szóval azokon a síneken akkoriban járt még vonat, de most már csak az erdőben élő állatok használják rendszeresen a félig beomlott hidat és a rajta függő síndarabokat. Judy Hope tragédiája után zárták le az átjárót.

– Judy Hope halott – jelentettem ki. Most az én hangom volt rekedt, mintha évek óta nem beszéltem volna. Pedig ez nem volt igaz, sokan panaszkodni is szoktak hosszú monológjaim miatt.

A kislány újból fölnevetett, mintha szórakoztatná megrendült arckifejezésem és hitetlenkedéstől megremegő hangom.

– Igen, az – hagyta rám. – Tudod, Dorie, lehet, hogy meg kellett volna tanulnom hinni a szüleimnek, és nem megbízni egy vadidegenben. Meg futni. Az sem ártott volna. – Fájdalmas arcot vágott. – Mit mondhatnék, nem a világ legkellemesebb momentuma, amikor elcsap egy száz mérföld per órával száguldó vonat... de túl lehet élni, ha érted, mire gondolok – vigyorodott el mondata végére. Rettenetesen viccesnek találta magát. Lehet, ha olvasnám ezt valahol, az én szám is mosolyra görbülne, de így, hogy én néztem szembe ezzel az őrült élőhullával, inkább felállt a szőr a hátamon, minthogy díjazzam szellemeskedését témához illően kifejezve.

– De térjünk a témára – komorodott el Judy. – Mit keresel te itt?

Vádlón nézett rám, mintha hibának tartaná, hogy följöttem körülnézni és takarítani nagymamám régi padlására. Ettől a gondolattól felbátorodva fölszegett állal néztem fagyos szemeibe. Szőke hajfonatom átdobtam a vállam mögé, és igyekeztem nagyon határozottnak látszani.

– Ahhoz igazán nincs semmi közöd – közöltem vele. Gúnyos mosolyra húzta fehér, vékony vonalú száját.

– Ó, dehogy nincs! Hisz ez az otthonom. És nemcsak volt, én tényleg itt lakom, mióta meghaltam. Szóval? Hallgatlak.

Természetesen nem feleltem. Teátrálisan sóhajtott egyet, mellkasa megemelkedett, copfjai himbálózni kezdtek. A tetőszerkezetre emelte tekintetét.

– Ha nem akarsz beszélni, hát legyen. Így is lehet játszani. Bújj elő, Frankie!

Igazából nem is tudom, mire számítottam. Talán egy csaholó szellemkutyára, esetleg egy zsémbesen fújtató, szintén halott macskára. Helyettük ocsmány patkány mászott elő a sötétből. Egyik szemén heg futott végig, szőre zilált volt, bajsza és farka szomorúan kókadt lefelé, pofácskáját még csúnyábbá s ijesztőbbé tette vicsorgó szájacskája. Az ő körvonalai is derengtek.

– Tehát, miért másztál föl ide, Dorie Asbert? – kérdezte meg újra, ezúttal nem fenyegetően, csak .

Amikor válasz helyett én megint csak makacsul összeszorítottam a számat, a rágcsáló vészjósló morgásba kezdett. Megadóan sóhajtottam. Nem tetszettek Judy tündéri háziállatának éles fogai. És különben is – nem a patkányok terjesztik a pestist? Semmi kedvem nem volt Frankie-vel verekedni.

– Nincs különösebb oka. Julie nagymamám nemrég elhunyt, s majd' összes vagyonával együtt a családi tanyával rám meg a bátyámra hagyta – ezt a rozoga viskót is beleértve. Vagyis... inkább nekem kéne ezt kérdeznem tőled: mi az ördögöt keresel te az én padlásomon, Judy Hope?

A kislány felvonta a szemöldökét, szólásra nyitotta száját, de mielőtt válaszolhatott volna, fölemeltem a kezem.

– És nem fogadom el azt a választ, hogy „itt lakom". Az istenért, meghaltál! Minimum a temetőben kéne élned, ha nem is a Mennyországban vagy a Pokolban...

Judy láthatóan zavarba jött ettől a fordulattól, mintha bántaná, hogy a Mennyről meg a Pokolról papoltam neki. Leguggolt, hogy patkánya felkapaszkodhasson a vállára. Szeme szomorúan csillogott, amikor beszélni kezdett.

– Ez a hely az otthonom – mutatott körbe a szobában, a hatás kedvéért még forgott is hozzá, fehér szoknyája meglibbent, s amint a fénybe ért, átlátszóvá vált, de nem úgy, mint ahogy egy szoknya tud, ha vékony, lenge anyagból készítik. A ruhája úgy, ahogy az előbb a keze is, derengős-átlátszó lett. – Halálom előtt is itt éltem, de ezt már tudod. Amikor elütött a gőzös, tudtam, hogy meghaltam, ráadásul még a vízbe is belepottyantam. Sokáig tartott kievickélni onnan, mivel nem tudok úszni. Nem tudtam, és azóta sem tanultam meg. Mikor végre kijutottam, sokáig kellett bandukolnom, mire végre ráleltem a házunkra. Hirtelen mintha... elvesztettem volna a tájékozódási képességeimet. Mindegy, a lényeg az, hogy megtaláltam, és már sok-sok éve lakomk itt Frankie-vel és Bársonnyal. – Csettintett egyet, mire egy újabb patkány szaladt elő. Az ő szőre koromfekete volt, és ránézésre is selymes, ápolt. Nem nézett ki halottnak, mégis annak kellett lennie, ha Judy a háziállatává tudta fogadni.

– És azóta, gondolom, nem sok új dolgot hoztak föl ide a nagyszüleim – jegyeztem meg.

– Egyszer az apám feljött, és ide tette ezt a ládát – bökött az utazóládájára Judy. – De az már tényleg ezer éve volt. Azóta ember nem járt itt.

Nem tudtam erre mit mondani. Julie nagymama sosem engedett föl minket ide. Amióta egyszer zajokat és halk nevetést hallottunk a tornácon a fejünk fölül, nem is akartunk felmenni oda.

– És miért nem mentél el innét? – kérdeztem inkább, csakhogy tereljem a témát a családunkról.

– Hogy mentem volna el, Dorie? És hova? – kérdezett vissza nevetve. Hangjától mintha megfagyott volna a vér az ereimben, s legszívesebben befogtam volna a fülem, hogy ne halljam a túlvilági kacajt. Miután kikacarászta magát, komolyabban, összeszorított ököllel folytatta mondókáját: – Nem magamtól haltam meg – mondta végül.

– Persze, hogy nem. Elütött egy vonat. Nagyon sokáig ijesztgették veled a gyerekeket. Mindenki tudott rólad. Utánad soha nem mehettünk egyedül a vasúti sínek közelébe, a szüleink féltettek minket.

– Ne butáskodj, Dorie! – legyintett bosszúsan. – Gondolom, emlékszel, Julie kitől tudta meg a híreket.

– Igen, a mama a kis Nicole Gonzoltól tudott meg mindent, aki sírva futott vissza a faluba, és az első embernek, akivel találkozott, elújságolt mindent, hogy barátnőjét elütötte egy vonat, amikor az beszaladt a sínekre egy sárga boglárkavirágért.

– Nic Gonzol hazudott! – csikorgatta a fogait Judy. Ujjai egészen elfehéredtek. – Ő lökött ki a vonat elé.

– A mozdonyvezető nem látta, hogy Nicole lökött meg? – kérdeztem igencsak furcsállva a dolgot.

– Á! – legyintett ezúttal megvetően. – Őt csak az érdekelte, hogy jól jöjjön ki az ügyből, ha már így is, úgy is elütött egy kisgyereket. Öreg volt már, szerintem az orra hegyéig sem látott el, pláne sötétben. Szerintem ezután az eset után el is küldték, hadd élje a vénemberek boldog, nyugodt életét.

Egyetértően hümmögtem , de nem tetszett az elgondolása. Miért a mozdonyvezető lenne a hibás? Sötétben történt a baleset, valószínűleg tényleg nem látta, de nem feltétlenül a rossz szeme miatt. Mindazonáltal az arckifejezéséből ítélve Judy nem helyeselte volna az ellentmondást. Körbenéztem, akad-e valamilyen használható fegyver. Nem szívesen ölök szellemgyereket (már ha lehet egyáltalán ilyet), de azért nem szeretek teljesen fegyvertelen lenni sem, főleg akkor nem, ha ijesztő szellempatkányok bámulnak rám pöttyszemükkel. Megpillantottam egy legalább a XVI. századból való páncélt. Egy kétmarkost tartott a kezében, amely igencsak jó fegyvernek tűnhet akár egy hullával szemben is.

– De nem is ez most a fő probléma. Elhatároztam, hogy megölöm Nicet, bármibe kerüljön is.

– Nem akarok közbe szólni, de hogy a fenébe akarod megölni, ha...

– Halott vagyok? Hidd el, meg tudom oldani. Szerinted Frankie és Bársony miért ilyen jók hozzám? – Megsimogatta a fejüket, és én nem igazán értettem, hogyha megölte őket, akkor miért szeretik Judyt mégis ennyire? – Szóval, ugye megfogadtam, hogy végzek Nic-kel. Csakhogy nem nagyon tudtam elhagyni ezt a padlást. Az otthonom lett másodjára is, de egyben a börtönöm is. Egyszerűen nem tudom elhagyni a padlásteret, még csak lemenni sem tudok innét. Olykor-olykor ez nagyon is bosszantó tud lenni. Felfogtam, hogy csak akkor tudok végezni Nicole-lal, ha ő maga idejön. Na, erre, gondolom, az idők végzetéig várhatok. Így fogadalmat tettem, hogy az első élő embert, aki a padlásomra téved, kinyírom.

Döbbenten hallgattam Judyt. Miközben beszélt, közelebb somfordáltam célomhoz és egyben egyetlen reménységemhez – legalábbis, ha tényleg igaz, amit az előbb mondott, és nem csak viccelt. Bár az utóbbira egészen kevés esély van. Reméltem, annyira elmerül emlékeiben, hogy nem veszi észre a helyváltoztatásomat. Szerencsére igen belelovalta magát a mesélésbe.

– Szóval... ha nem a kis Nicky jön ide, és mást ölsz meg helyette, elmúlik a bosszúvágy?

Judy rekedtesen fölnevetett.

– Ugyan, dehogy! Lehet, hogy már majdnem három évtizede cipel a hátán a Föld, mégis tudatlan vagy, Dorie Asbert. Nagyon tudatlan. Ezért elmondom neked a szellemek „életét". – Megtorpantam, és érdeklődve pillantottam rá. Elégedett arckifejezéssel nyugtázta, és patkányai hátát cirógatva mesélni kezdett: – Ha az ember betegségben vagy egyszerűen öregedés miatt hal meg, lelke átköltözik a másvilágra. Ott földi tetteit nézve a Mennybe jut vagy a Pokolba. A Halál Csarnokában döntenek el mindent. A hősi halált haló emberek rögtön a Mennybe költözhetnek, a tényleg rossz, mondjuk sorozatgyilkos embereket meg azonnal a Pokolra küldik. Viszont a meggyilkolt szellemekkel más a helyzet. Addig bolyonganak, amíg bosszút nem állnak gyilkosukon.

– És az öngyilkosokkal mi van? – kérdeztem. Muszáj volt húznom az időt. Már majdnem ott álltam a páncél előtt.

– Semmi. Nem juthatnak el a Csarnokba, ahonnan mindenki tovább megy végső lakhelyére. Itt maradnak a Földön, szellemekként a még bosszút nem állt megöltekkel együtt. Beköltözhetnek temetőkbe, elhagyatott házakba, erdőkbe... Ha izgalmasabb természetűek, akkor kísértenek embereket, akiket életükben gyűlöltek. Esetleg szellemházat vagy -várost alapítanak.

Bólintottam, majd eszembe jutott még valami.

– Szóval kiválasztod a lakhelyet, és ott kell maradnod örökkön-örökké?

– Valahogy úgy.

– De Judy,... te csak akkor kerülhetsz a Halál Csarnokába, ha... megölöd Nic Gonzolt, ugye? – tudakoltam óvatosan. Judy megemelte fél szemöldökét.

– Igen.

Bólogattam, majd már a páncél előtt állva hátranyújtottam a kezem, s amikor valami kellemetlenül, mégis jólesően hideg fémet érintettek ujjaim, megkönnyebbülten felsóhajtottam.

– Okos lány vagy, Dorie Asbert. Szerintem már kitaláltál mindent – vigyorgott rám Judy Hope.

– Engem akarsz megölni Nicole Gonzol helyett – bólintottam felé. Megszorítottam a hűvös markolatot, és igyekeztem kiszabadítani a rákulcsolódott vasujjak közül.

– Nem csalódtam benned, Dorie – biccentett Judy elismerően. Lepillantott bal karjára. Most tűnt csak föl, hogy az egyik kezét eddig a háta mögött tartotta. Most felemelte balját, és az ölébe húzta.

Egy ezüstösen csillogó tőrt tartott kis kezében.

Nézegette egy kicsit, mintha latolgatná, hogy beszél egy sort velem, és csak utána bök meg, vagy most rögtön rám ugrik, és a szívembe mártja kését.

Az utóbbi mellett dönthetett, mert felpattant nagyanyám ládájáról, és rám szegezte a tiszta pengét.

Eldöntöttem, hogy nem hagyom, hogy az a saját véremtől legyen majd mocskos.

Judy csettintgetni kezdett a nyelvével, mire Frankie-hez és Bársonyhoz hasonló patkányok kezdtek előtünedezni a sötét padló rései közül. Kétségkívül egy patkányhadsereggel álltam szemben.

Kirántottam a kardot a páncél kezei közül, és védekezőn magam elé tartottam. Nehezebb volt, mint elsőre hittem, de nem okozott különösebb gondot a tartása.

Judyt mintha szórakoztattam volna, gonoszan felkacagott.

– Azt hiszed, ezzel az ócskavassal elmenekülhetsz a sorsod elől? Ferdebajusz admirális, előre! – vezényelt gyakorlatiasan.

Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek. Az egész helyzet annyira abszurdnak tűnt.

Szúrásra emeltem a kardom, hogy lecsaphassak Ferdebajusz admirálisra, de sehol nem láttam megindult patkányokat. Aztán rájöttem, miért nem: egy zsinórról lelógó rágcsáló nézett velem farkasszemet. Az orrom elé ereszkedett le, vagyis a mennyezetről érkezhetett. Felpillantottam, s megláttam Ferdebajusz admirális gerendákon szaladgáló csapatát. Ennél komikusabb jelenet csak az lett volna, ha az admirális kinyitja a száját, és elkezd emberi nyelven parancsokat osztogatni.

Az állam leesett, amikor egy patkány kivált közülük, és sötétkék sapkáját igazgatva, peckesen lépdelve meghajolt előttem.

– Sajnálom, Miss, de a következő utasítást kaptuk: tépjétek meg a haját, vájjátok ki a szemét! Mivel én egy úri patkány vagyok, előbb megkérdezném a szép hölgyet, hogy meg tudna-e válni smaragdzöld szemeitől, és...

– Ferdebajusz, nem erről volt szó! – szólt rá Judy idegesen.

– ... szőke fürtjeitől – fejezte azért még be az admirális. Aztán parancsot adott a támadásra.

Reflexből lendítettem a karom, amikor Ferdebajusz az arcom felé ugrott. Nagyot nyeltem, és nem néztem le a földre...

Az admirális csapata elszörnyedve bámulta Ferdebajusz kalapos, kettévágott holttestének zuhanását.

Amikor tompa puffanással földet ért a halott mindkét fele, a patkányok egyszerre lódultak nekem.

– Hozzátok ide! – visította Judy. A rágcsálók haraptak, ahol csak tudtak, miközben kétségbeesetten kaszaboltam őket.

Miután legalább a hetvenedik kis patkányt küldtem át a másvilágra, rádöbbentem, hogy ezzel nem megyek semmire. Ha halomra gyilkolászom Judy hadseregét, őt magát nem ölöm meg vele. Agyam fogaskerekei kattogni kezdtek, szinte hallottam is őket.

Hogy lehet végezni egy szellemmel...?

Egy ideig töprengtem, aztán belém hasított a felismerés, akárcsak egy villám.

Hát persze! A szellemeket ezüstgolyóval lehet megölni! Vagy talán ez a vérfarkasoknál van...? Esetleg a vámpíroknál...? Nagyot sóhajtottam, és arra gondoltam, mindegy, hátha beválik az ezüstgolyó.

Körbefuttattam a szemem a padlásszobán, hátha meglátok valami „szellemölő készletet". Ismerve Julie mamát, aki szilárdan hitt minden boszorkányos és túlvilági dologban, biztos lehettem benne, hogy találok valami ilyesmit. Nem kellett sokat nézelődnöm, a láda, amin Judy akkor csücsült, amikor én megérkeztem, pontosan alkalmasnak tűnt egy szellemelűző-csomag elszállásolására.

Amíg a terepet fürkésztem, a szemem sarkából láttam, hogy Judy átsurran a szoba másik végébe, s onnan vezényli tovább gyilkos patkánycsapatait.

Egy rágcsáló belemélyesztette éles fogait a bokámba, amiért egy dühös kiáltás kíséretében érkező halálrataposás volt a büntetése. Ezért jó a magas sarkú csizma! Mondjuk a vér, ami rácsöppent, kicsit vadabbá és gusztustalanná tette az elegáns darabot, de most nem volt szabad ezzel foglalkoznom. Egy lendületes ugrással átvetettem magam a patkányok hömpölygő árja felett, s így pont a láda mellett tudtam föltápászkodni. Ahogy gondoltam: az ősöreg zár nem engedelmeskedett első felszólításra, így kénytelen voltam a kardom acélpengéjével feltörni.

Judy felkacagott, egész vérfagyasztóra sikeredett a nevetése. Elképzeltem, ahogy egy évtizeden keresztül csak áll a porral lepett tükör előtt, és gyakorolja a „hátborzongató hahotát".

– Azt hiszed, a ládába bújhatsz előlem? – harsogta túl hadserege dühödt cincogását.

Felnyitottam a ládatető; szemem sarkából láttam, hogy Judy keze lendül, és egy ezüstösen csillogó valami átszeli a padlásszoba áporodott levegőjét. A kislány kése centiméterekkel kerülte csak el az arcom.

Nem törődve a felém irányított patkányokkal, kutakodni kezdtem a ládában. Hamar rá is leltem a keresett tárgyra: egy fadobozra. Ennek a zárjával nem kellett sokat bajlódnom, ugyanis a rozsda megette az idők alatt, amíg nem volt használatban.

A dobozka belseje teli volt mindenféle kacattal és limlommal, amiket Julie mama boszorkány, ördög, és egyéb misztikus lény üldözéséhez halmozott föl. Láttam üvegtégelyeket, fiolákat, varázsfüveket, egy miniatűr, felállítható üstöt, csipeszeket, és azt, amire nekem igazán szükségem volt: egy szépen megmunkált, kisméretű forgópisztolyt – tölténye természetesen ezüstből volt.

Elégedetten horkantottam, és felugrottam. Megpördültem, egyik kezemben a lovag kardjával, másikban hasznos szerzeményemmel, a szellemgyilkoláshoz tökéletes pisztollyal. Ujjamat a ravasz tartva kerestem Judy Hope-ot, de sehol nem láttam.

Éreztem, ahogy egy patkány felszalad a lábamon. Idegesen felé suhintottam a könyökömmel. A ronda rágcsáló csak nézett rám, majd a földre pillantott, ahol Frankie, Judy személyes kedvence vicsorgott rám. Nyomban megismertem a térdemen kapaszkodót is: ő Bársony volt.

– Tűnés innen, nyavalyások! – kiáltottam rájuk. Fölemeltem a bal kezemben lévő kardot, hogy lesújthassak vele Frankie-re, de egy penge hidege az állam alatt, megakadályozott elhatározott cselekedetemben.

– Ha egy szőrszála is meggörbül akár Frankie-nek, akár Bársonynak, esküszöm, hogy elválasztom azt a szőke fejed a nyakadtól! – sziszegte egy hang a hátam mögül. Hátralestem, igyekeztem visszafojtani a nevetésem, amikor megpillantottam, hogy gyilkos hajlamú szellembarátnőm a nyitva hagyott láda egy oldalperemén egyensúlyoz.

Hátraütöttem pisztolyom agyával, s meglepve tapasztaltam, hogy nem a levegőbe, esetleg valami fura állagú ködbe szalad a kezem, hanem sokkal inkább egy kislány gyomrába. Judy nyögve esett le a ládáról, kése ugyan elhagyta nyakam környékét, de azért még búcsúzóul végigkarcolta a vállam és a felkarom.

Mérgesen vettem egy száznyolcvan fokos fordulatot, így szembekerültem a földön heverő, hasára szorított kezű Judyval. A patkány had megtorpant, és egytől-egyig mind elhallgattak. A síri csöndben egyedüli lélegzetvételem hallatszott.

– Judy Hope! – szóltam. A kardomat leejtettem a földre, hogy mindkét kezemet a lőfegyverre tehessem. – Nicole Gonzol rég halott: betegség vitte el. S mivel úgy is meg akarod fojtani őt, hát utána küldelek, hogy a túlvilágon tehesd ezt meg.

– Nem! Nem tudsz megölni! Halott vagyok! – sikoltozta a földön vergődve, mintha az ezüstgolyó puszta jelenléte is kínokat okozna neki.

– Ó, még nem eléggé – morogtam, és a szívére céloztam. – Ég veled, Judy Hope!

Meghúztam a ravaszt. Nagy durranás törte meg a hátborzongató csöndet. Az ezüstlövedékem Judy mellkasának csapódott, a kislány sikoltozni kezdett, teste megremegett, arca vadul rángatózott.

– Nem akarok a Pokolra kerülni! – visította, de valahogy nem tudtam megsajnálni, ahogy még fájdalmas haldoklása közben is a kését próbálta elérni, hogy leszúrjon vele. Messzire rúgtam tőle a pengét.

Aztán nemsokára véget ért a kínszenvedése, egy pukkanás kíséretében eltűnt – reméltem, ezúttal örökre, és nem számítok én is a gyilkosának.

Judyt követték a patkányai is: szép sorjában tünedeztek el Julie nagymama padlásáról. Szerencsére Ferdebajusz admirális kettévágott holtteste is örökre felszívódott a kalapjával együtt.

Pár perc múlva egyedül ácsorogtam a padlásszobában, kezemben a pisztollyal, lábam előtt a kardommal, és a feljáró melletti faliszőnyeg aljánál Judy gyíklesőjével. Csodálkoztam, hogy az nem tűnt el.

Nyugalom áradt szét a térben, mintha megkönnyebbült volna a ház Judy Hope második - egyben végleges - halálával.

Lehajoltam, és visszatettem a lovag vaskesztyűs kezébe a kardját, Judy kését meg az övembe csúsztattam. A páncél mellett álló tükörben végignéztem magamon: egy tépett, szőke hajú, karcolásokkal teli bőrű, zöld szemekkel fáradtan pislogó lány nézett vissza rám. Ruhám több helyen is elszakadt, kék farmernadrágom térdéből jókora darab hiányzott. Még akár divatos is lehetett volna, ha nem véres tépett szegélye.

Visszamentem a ládához, és lecsuktam a fedelét. A boszorkányűző készletbe viszont gondosan visszahelyeztem a pisztolyt, és magamhoz vettem a dobozt. Talán még szükségem lehet rá a jövőben.

Csalódottan vettem tudomásul, hogy a létrám valóban eltűnt. Kénytelen voltam leugrani a tornácra – szerencsére nem törtek be súlyom alatt a fadeszkák. Azért még így is térdre buktam, és nyögtem a fájdalomtól, de nem volt kedvem tovább ott maradni, hogy ellássam a sebeimet. Kikészített ez a ház. Egyedül többet a világ összes kincséért és Tolkien dedikált A Gyűrűk Ura könyveiért sem jönnék ide vissza.

Kerestem a kertben néhány szál vadvirágot, csokorba kötöttem őket, összeszedtem két botocskát, rozsdás szegeket és egy kalapácsot, s munkához láttam.

Tizenöt perc múlva elégedetten forgattam ujjaim között a kis fakeresztemet, és beleszúrtam a földbe. A síremlék tulajdonosának tőrjével belevéstem a nevet egy fadarabba, és a kereszt elé állítottam. A virágokat letettem a fadarab köré, majd némi hezitálás után a kést is eléjük döftem, a markolata látszott csak ki a földből.

– Ég veled, Judy Hope! – suttogtam. Könnyek gyűltek a szememben, és hozzá tettem: – Sajnálom, Julie mama...

Fölnéztem az égre: viharfelhők úsztak be a nap elé – perceken belül esni fog. Fölkaptam nagymamám dobozát, és a ház bejárata előtt hagyott motoromhoz indultam. A szél belekapott zilált fonatomba, s hátrafordultam, hogy még egy utolsó pillantást vessek művemre.

Döbbent nyögés hagyta el ajkam.

A kés eltűnt, a névtábla felborult.

Nagyot nyelve siettem el. Talán, ha nem fordulok hátra, a búcsúnk akár tökéletes is lehetett volna.

De megtettem, és ezzel a jó ég tudja, milyen események lavináját indítottam útnak.

Pár perce még azt hittem, örökre végeztem Judy Hope-pal... aztán megláttam a motorom leeresztett kerekét, és miközben Alex számát tárcsáztam, rájöttem, hogy mennyire nem volt igazam...