Corvus és a szerelem ~ Erdő és Magány ~ Azuraverzum

 

Corvusnak nem kellett volna meglepődnie, amikor hallott Pyxis balesetéről. A lány sárkányokkal dolgozott, bármikor benne lehetett a pakliban egy ilyen eset. Pyxis még figyelmeztette is őket, mielőtt elment volna. Ne aggódjanak, úgyse lesz semmi komolyabb baja.

Azért Corvusszal megígértette, ha mégis valami komolyabb baja esne, vigyázzon a kicsikre.

Az orvosok azt mondták, meggyógyul. De közel volt a halálhoz, Corvus egyszerűen érezte.

A folyosókon senki sem járt már ilyen későn. Nem értette, Johanna mit találhatott, és annyira nem is akarta tudni. Az utóbbi időben igencsak kellemetlenül érintette a lány közelsége. Ideges volt mellette és alig tudta levenni róla a szemét. Ami csak duplán idegesítette.

Megállt a Szükség Szobája előtt, bámulta a díszes ajtót. Elgondolkozott, hogy fejfájásra hivatkozva ne menjen-e vissza a gyengélkedőre. Végül elhatározta magát, nagy levegőt vett és benyitott. Nem volt hatásos a belépője – legalábbis nem volt szemtanúja hozzá. Johanna Mason az első padban egy könyvre borulva szuszogott. Corvus közelebb lépett a lányhoz. Az arca békés volt, szája résnyire elnyílva, szemhéja meg-megremegett álmában. Tejfehér bőre puhának tűnt, Corvus ennyire még sosem akart végig simítani rajta. Sötét, szinte fekete haja az orrára lógott, és Corvus szerette volna a helyére tűrni, de félt, hogy felébreszti vele. Mégse bírt magával, közel hajolt, orra szinte a lányét súrolta. Érezte meleg lélegzetét a bőrén. Előre nyúlt, és óvatosan visszaigazította a szökevény tincset a helyére. Beleborzongott, amikor hozzáért Johanna járomcsontjához. A haja puha volt és selymes. Megsimogatta a fejét. Imádta a tapintását.

Megijedt, amikor Johanna hirtelen felriadt. Abban a pillanatban, hogy kipattant a lány szeme, a fiú a mellkasához kapta a kezét. Johanna elképedve meredt rá. Menekülni próbált, de nem volt hova, leesett a székről.

– Meg vagy hibbanva? – kiáltott föl. A dühtől vörösség áradt szét az arcán, ami Corvus szerint csak még gyönyörűbbé varázsolta azt. Érezte, hogy elnyílik a szája. Eddig föl se tűnt neki, hogy Johanna ennyire szép lenne.

– Jobban vagy már? – érdeklődött a lány, ahogy feltápászkodott. Átfutott az agyán, hogy ilyenkor az az illendő, ha fölsegíti, de elképzelni nem tudta, hogy újra hozzáérjen. Félt, hogy a lány bőre megégetné. Szótlanul bólintott. Még mindig nem tudta feldolgozni, hogy ez a szépség Johanna Mason lenne, a lány, akivel eddig találkozgatott és sétált mindenfele.

Johanna leporolta az ingét.

– Elvitte Mrs. Norris a nyelved?

Corvus oldalra biccentette a fejét, nem értette a kérdést. Johanna sóhajtott.

– Most komolyan kérdezem, Corvus, jól vagy? Itt állsz legalább öt perce és még nem szólaltál meg. Kezdek aggódni.

Corvus érezte, hogy a szája sarka mosolyra húzódik.

– Jobban vagy? – ismételte Johanna.

– Azt hiszem – mondta halkan Corvus. A lány szemei őt fürkészték.

– Pyxis?

Corvus szíve és torka elszorult, alig bírt válaszolni.

– Túl fogja élni, azt mondják. – Megköszörülte a torkát. Johanna tekintete az övébe mélyedt. Nem akarta, hogy gyengének lássa, gyorsan a könyvre pillantott. – Azt mondtad, találtál valamit.

– Igen! – Johanna lelkesen felkapta a kötetet, és felcsapta egy helyen, amit megjelölt korábban. Corvus rettentő aranyosnak találta, ahogy izgatottan mesélni kezdett. – Írtam apámnak azzal kapcsolatban, hogy az anyám hogyan érkezett Panembe. – Corvus a lány mögé lépett, ha akarta volna, simán átkarolhatta volna a derekát, az állát meg a vállára tehette volna. A lányok imádták, ha így ölelte őket, de félt, hogy Johanna mit reagálna rá. Meg aztán így is elég melege volt, hogy csak állt mellette, aggódott, hogy ez a hirtelen jött tűz valahogy kitör belőle és megégeti Johannát is.

– Lapokat küldött, amiken anyám kézírásával vannak jegyzetek. Ezt a könyvet említette, ezen az oldalon kell lennie a dolog nyitjának. Azt találtam, hogy előfordulnak ilyen balesetek. Fogd meg egy picit a könyvet! – kérte. Corvus átvette a kezébe a könyvet és érdeklődve figyelte, ahogy Johanna a két keze segítségével bemutatta a megoldást. – Látod ezeket a réseket? – Megmozgatta az ujjait, Corvus elmosolyodott. – Ezek a határok, ahol a mágia fala vékony. Úgy fest, anyám kísérletezgető barátnője véletlenül talált egy ilyen helyet…és megtörtént a baj, Panembe kerültek. Azt hiszem, csak bizonyos varázslatok hozhatnak létre ilyet, de úgy fest, nekik véletlenül sikerült. Ha jól tudom, Kit Bellnél, a házánál ritka erősek voltak a spirituális és egyéb mágikus meg különleges terek, így történhetett a véletlen utazásuk.

Johanna várakozón pillantott rá, ő pedig ráébredt, hogy egyáltalán nem arra figyelt, amit a lány mondott, hanem hogy hogyan mondta. Hümmögött.

– Érdekes. – Belelapozott a könyvbe, próbálta gyorsan átfutni a szöveget. Amikor úgy gondolta, ennyi elég, visszaadta. – Köszönöm, hogy elmondtad.

– Ennyi? – Johanna felháborodottnak tűnt. – Corvus, amit találtam az zseniális! Hol a korábbi lelkesedésed? Pörögj föl, Black! – Corvus úgy gondolta, Johanna kettejük helyett is pörög. A lány elészökkent, megragadta a vállait és erőteljesen megrázta. Villámcsapásként érte az érintés, Johanna ujjainak szorítása. Elhúzódott. Felkavarta a sok egyszerre rá törő érzés.

– Nagyon ügyes vagy, Johanna – nyugtatta meg zavarodottan. Megfordult és az ajtó felé indult. Úgy érezte, muszáj valakinek kiöntenie a szívét. – Nem láttad Sagittát?

– Nem – hangzott Johanna rideg válasza. Corvus nagyon sajnálta, hogy így kell otthagynia a lányt, de úgy gondolta, menten elveszti az eszét. Szinte menekült a Griffendél klubhelyisége felé.

Szerencséje volt, húga épp szembe tartott vele a folyosón. Wood sétált mellette, mindketten nevettek. Corvus szemöldöke összeszaladt, de most nem akart ezzel foglalkozni.

– Sagitta, segítened kell! – kapta el húga karját, aki meglepődött, de az arca rögtön felderült és a nyakába ugrott. Corvus átkarolta vékony derekát és magához húzta.

– Jobban vagy, Cor! – kiáltott föl boldogan Sagitta.

– Igen. Nem. Talán. Azt hiszem. Fogalmam sincs. Segíts, kérlek! – Szinte rimánkodónak hallotta a saját hangját. Sagitta elhúzódott és mélyen a szemébe nézett. Koncentrált, valószínűleg legilimenciával próbálkozott, de nem volt még olyan ügyes.

– Segítek, persze. – Woodra sandított, aki felvont szemöldökkel nézte őket.

– Örülök, hogy jobban vagy, haver – mondta, és megveregette Corvus vállát. Corvus rá akart vigyorogni, de csak egy grimaszra futotta. – Találkozunk este, Gitta – biccentett a lány felé. Corvus idegessége ellenére is majdnem elnevette magát.

– Gitta? – Efölött egyszerűen nem tudott elsiklani. Sagitta elvörösödött, meglökte a vállával, majd benyitott egy ajtón.

– Üres, ide bejöhetünk – mondta inkább. Corvus figyelmét nem kerülte el a válasz elől való kitérés. Majd később még emlékezteti rá.

– Félek – bökte ki, és a tenyerébe temette az arcát.

– Ó, kedvesem, semmi baj – ölelte át óvón Sagitta a derekát. Magas lány volt, de nem magasabb Corvusnál. – Pyxisnek semmi baja nem lesz. A testvérünk, a legerősebb nő, akit valaha ismertem….

– Igen, igen tudom… – motyogta Corvus, és hirtelen bűntudata támadt, amiért nem inkább a nővére miatt aggódik. Önzőnek érezte magát, hogy a saját érzéseivel foglalkozik.

– Nem ez a baj – jött rá Sagitta. – Hadd halljam, Cor, hátha tudok segíteni! – A vállának döntötte a fejét és hozzábújt. Egy ideig némán álltak, Corvus leengedte a karjait, átfogta húga hátát és megsimogatta. Aztán Sagitta megragadta a kezét és egy padhoz húzta. Felültek rá, egymás mellett kuporogtak, mint két madárka. Corvusnak régi emlékek jutottak az eszébe – Rőtvárban korlátokon és faágakon ücsörögtek így, néha Azura is velük volt. Ritkán volt mindhármuknak egyszerre szabadidejük, de azokat az ajándék órákat mindig rendesen kihasználták.

– Attól tartok, szerelmes vagyok – szaladt ki a száján, mielőtt megfogalmazhatta volna magában. Ez így, ebben a formában még nem volt tálalásra kész. Sagitta kuncogni kezdett.

– Ez olyan nagy baj? A nagy Corvus Black szívét valaki végre valahára meghódította?

Corvus rámeredt kacarászó testvérére.

– Ez miért olyan vicces? – kérdezte duzzogva.

– Na, ne sértődj meg, Corvus! – kérte nevetve Sagitta. – De hát ez nem baj. Miért lenne baj? Ki az illető? Együtt vagytok már? Mióta? Ismerem?

Corvus feje kezdett belefájdulni a lány kérdéseibe.

– Johanna Mason – mondta ki az egyetlen kérdésre a választ, amire szívesen felelt. Élvezte, hogy kimondhatta Johanna nevét. Ettől kicsit a magáénak érezte a lányt. Nem számított Sagitta reakciójára: fintorgott.

– Mason? Komolyan ő? Azt hittem, Sirius miatt kavarsz vele…

Corvus az ölében összekulcsolt kezeire bámult. A szeme sarkából látta, hogy Sagitta elszörnyedő arcot vág.

– Eleinte úgyis volt… gondoltam, egy kis bájolgás, és mindent elmond, amire szükségem van, aztán lezárom a dolgot és békében elválunk.

– Ezt nem kommentálnám – jegyezte meg gúnyosan Sagitta. Sóhajtott egyet. – De hát miért baj az, ha úgy érzed, tényleg szereted Masont? Egy csomó barátnőd volt már…

– Igen, de az mind más volt – szögezte le gyorsan Corvus. Nagy levegőt vett és hagyta, hogy kicsússzon a száján az egyik legféltettebb titka: – Én sose voltam szerelmes. – Sagitta kérdésre nyitotta a száját, de ő fölemelte a kezét, hogy elhallgattassa. – Sok barátnőm volt, igen, ez igaz. De… egyiküknél sem éreztem azt, amit most Johannánál. A legtöbb lány még csak nem is tetszett vagy érdekelt. Egyszerűen nem tudtam nemet mondani a sok vágyakozó tekintetnek, nem akartam őket elszomorítani. Meg aztán féltem is nemet mondani… Te még nem emlékezhetsz rá, de… Szóval anyánk nem épp a legfinomabb módszerekkel jutalmazta apánkat, amikor az nemet mondott…

– A szüleink miatt nem mertél igazi kapcsolatba kezdeni? – kérdezte óvatosan Sagitta és a fiú térdére simította a tenyerét.

– Igen. És mert nem akartam senkit megbántani – tette hozzá Corvus, mert úgy gondolta ez azért elég fontos tényező.

– És nem bántottad meg őket, amikor ejtetted őket egy másik lány után?

– Voltak ebből konfliktusok. De a nyáron az összes függőben lévő kapcsolatomat lezártam. Elegem volt az egészből és megfogadtam, hogy már nem érdekelnek a lányok.

– Aztán jött Mason…

– Igen. Nem ájult el tőlem rögtön.

– És ezen meglepődtél.

– Nem szoktam hozzá – vonta meg a vállát Corvus. – Amikor meg megpróbáltam megcsókolni…pofon vágott.

– Te smároltál vele? – kerekedett el Sagitta szeme.

– Nem, most mondtam: csak próbáltam. De megütött – mesélte elkeseredve Corvus, ahogy visszagondolt arra az esős őszi délutánra. – Ekkor egy kicsit eltávolodtunk, pedig én bocsánatot akartam kérni, mert tudtam, hogy hibáztam… akkor már volt bennem egy érzés, kavargott…és most rámborult az egész, elöntött és nem tudok ezzel mit kezdeni. Ez a baj.

– Édesem! – Sagitta csilingelőn fölnevetett és átkarolta Corvus vállát. – Ez nem baj. A szerelem jó dolog.

– Miért, te…? – Corvus lassan összevonta a szemöldökét, ahogy összeállt a kép lelki szemei előtt. – Te meg Wood!

Sagitta elpirult.

– Nem kell kiabálni, Corvus!

– Komolyan? Te meg Wood? – Corvus elámult. Soha nem gondolta volna, hogy a hugicája meg az egyik legjobb barátja együtt… – Mióta?

– Hát… nem tudom… – Sagitta láthatóan zavarba jött. A nyaka és az arca is tiszta piros volt, Corvus pedig remekül szórakozott. – Na jó, visszatérve Masonre: ő is kedvel téged, tudod, ugye?

– Kedvel? – lepődött meg Corvus. – Szerintem nem szeret túlságosan… – Jeges félelem markolt bele a szívébe. Nem akart arra gondolni, hogy Johanna esetleg nem szereti őt. – Inkább menjünk! – ugrott le a padról. – Még beszéljünk erről, de mára elég lesz ennyi…

Az ajtóban állva felöltötte szokásos vigyorát, és bár kicsit belefájdult az állkapcsa, kényelmesnek érezte a folyamatos gúnyos vigyorgás álarcát. Megnyugtatta.

– De most komolyan, te meg Wood?

Erdő és Magány ~ 17. fejezet

 

17. fejezet

Egy különleges karácsonyi ajándék

 

A karácsonyt egyikünk sem élvezi. Csöndben ülünk egy körben, kibontogatjuk az egymásnak vett ajándékokat, udvariasan köszönetet mondunk… de valami hiányzik. Az a szeretet, ami eddig közöttünk lángolt. Megkérjük Astoriát, hogy fotózzon le minket, de a nyomtatott másunkon lévő alakok arcán virító összes mosoly kényszeredettnek tűnik. A karácsonyi vacsorát sem élvezzük különösebben. Udvariasan nevetünk Dumbledore-ral, kíváncsian bontogatjuk a bonbonokat és megnézzük, milyen ajándékokat kaptunk, de nem igazán osztjuk meg egymással örömeinket. Az iskolában maradt társaság nagyrésze griffendéles: Corvus Black, Potterék triója; de van egynéhány hollóhátas és hugrabugos is. A Mardekárból senki más, csak mi. Sajnálom, hogy így telik az utolsó közös karácsonyunk Higgsszel, Ellával és Peterrel.

A vacsora után nem csapatba verődve megyünk ki, hanem egyesével-kettesével. Daphne és Flora két oldalról Higgs karjába karolnak, úgy mennek. Deneb Peterrel beszélget, néhány mélyebb karmolásnak a maradványai még az arcán vöröslenek. A szemem sarkából látom, hogy Corvus magányosan mered a tányérjába, néha fáradtan mosolyogva válaszol a vele szemben ülő Hermionének.

Vacsora után elkapja a karom.

– Engedj el! – szólok fagyosan, megtorpanva a folyosó közepén. Senki nincs itt, akihez menekülhetnék. Corvus engedelmesen elereszt, én pedig nem mozdulok. – Mit akarsz? – vetem oda neki. Félek, ha szembe fordulnék vele, elvesznék sötét szemeiben, eszembe jutnának a szép pillanatok és engednék neki.

– Adj nekem még egy esélyt – leheli mögöttem. Gúnyosan felhorkanok.

– Ezt nem mondhatod komolyan, Black!

Megkerül és elém lép. Az ingéből kilátszó kulcscsontjára szegezem a tekintetem. Csak azért se fogok a szemébe nézni.

– Egy utolsót… kérlek! – A hangja megremeg, én meg nem tudok tovább ellenállni és fölemelem a fejem. Egy pillanatra nem kapok levegőt, ahogy a tekintetünk összefonódik. Fekete bogárszemeiben mintha könnyet látnék csillogni. Kíváncsi vagyok, mióta gyakorolhatja az álkönnyezést. Mégis, miközben erre gondolok, megremeg a térdem. Amióta Denebbel összeverekedtünk, túl gyengének érzem magam. Nagyon sürgősen meg kell keményíteni magam.

– Kérlek – suttogja tömény szomorúságtól súlyos hangon Corvus, és én pillanatok lefolyása alatt eldöntöm, majd holnap ráérek acélkeménnyé edzni magam.

– Rendben – adom meg magam. – De ha még egyszer valami…valami hasonló mocskos húzással állsz elő, mint a múltkor – hatásszünetet tartok, és komolyan nézek rá –, megöllek.

Remélem, elég fenyegetőre sikerült a hangom. Denebbel sokat gyakoroltuk kiskorunkban, hogyha esetleg kihúznának minket egy Viadalra, és baltát szegeznénk valakire elriaszthassuk. Az emléktől fájdalom markol a szívembe, és megrázom a fejem. Corvus lassan bólint.

– Este kilenckor a Szobában? – kérdezi, túlontúl reménykedő hangon, hogy igaznak érezhessem. Ezt ismételgetem magamban: ez csak egy találka lesz, ahol lezárok mindent, mert nincs szükségem arra, hogy Corvus Black játéka legyek.

– Olyan későn? – vonom össze a szemöldököm.

– Elő kell készülnöm – magyarázkodik. Beleegyezőn sóhajtok. Bólintok, és elmegyek mellette.

A klubhelyiségben Higgs vállára dőlve Florát és Daphne-t találom, a többieket nem látom sehol. Szóvá is teszem ezt. Az órára pillantok: hét múlt nyolc perccel. Hosszú lesz az idő kilencig…

– Deneb és Hestia Deneb szobájában vannak – válaszol Flora. – Peter és Selly-Anna még esznek.

Bólintok és elterülök egy kanapén. A plafont bámulva hallgatom, ahogy a hármas beszélget.

 

/*/

 

Azt a zöld tunikát veszem föl, amit a születésnapomra kaptam az ikrektől, és azt a nyakláncot, amit Daphne ajándékozott nekem. Megfésülöm a hajam, és kölcsönveszem Daphne parfümjét.

Higgs felhúzza a szemöldökét, amikor megpillant.

– Hova mész? – kérdezi gyanakvón.

– Sétálni – füllentem elpirulva, és mielőtt több kérdést is föltehetnének, kimenekülök a klubhelyiségből.

Szerencsére nem akadok bele senkibe útközben. Egy fényes lovagi páncélban megnézem, hogy nézek ki. Forgolódok, mosolygok, aztán sóhajtva emlékeztem magam, hogy igazából beolvasni megyek Corvushoz, és elszakítani azt a vékony szálacskát, ami összeköt bennünket. Kopogok, és Corvus ziháló hangja ad választ:

– Pillanat!

Várok hát egy pillanatot, majd még egyet. Valami hatalmasat puffan, és egy pillanatra megijedek, hogy mi történt. Újra kopogok.

– Máris!

Benyitok, Corvus épp az ingét tűri be a nadrágjába és megigazítja magán a sötétkék mellényét. Egy dobozt berúg egy pad alá. Felvonom a szemöldököm.

– Örülök, hogy eljöttél – mondja megkönnyebbülten mosolyogva. Végig szánt sötét haján, és leporolja magát. – És milyen csinos vagy.

– Ne bókolj – fedem meg, de érzem, hogy vér tolul az arcomba. Körbe nézek a szobában, és elakad a szavam. Szóval Corvus erre értette, hogy elő kell készülnie! A falakról szalagok lógnak, a polcokon és padokon gyertyák égnek, a földet virágszirmok borítják. Hitetlenkedve pislogok, aztán meglátok egy új dolgot a szobában: az egyik ablak egy üvegüreggé változott, benne egy bevetetlen ággyal. Az is tele van virágszirmokkal, a takaró feltúrva.

– Szóval erre értetted, hogy elő kell készülnöd? – bökök dühösen az ágy felé, és az ajtó felé hátrálok.

– Mi? – kapja arra a fejét Corvus. Egy ezüstgyertyatartó hever az egyik párnán, pénzérmék szétszóródva a lepedőn. – Merlinre, dehogy! – Továbbra is ellenségesen méregetem. Sóhajt. – Az utóbbi időben sok éjszakát töltöttem itt. Szinte ki se mozdultam innét. Semmi köze nincs hozzád vagy akármilyen lányhoz, esküszöm! – szabadkozik. Viccesnek és aranyosnak találom, ahogy hadar, miközben utálni akarom. – Illetve a húgaim aludtak itt velem, de az nem számít…

Megenyhülve mosolyt küldök felé. Kezd érdekelni, mi fog ebből kisülni.

– Gyere közelebb! – int magához, és megpaskol egy padot. – Ülj le! – Megteszem, és érdeklődve figyelem, ahogy megdörgöli az arcát. A hajába virágszirom akadt.

– Tudod – kezdi –, előbb el akartam neked mondani mindent, és csak utána odaadni az ajándékod, de időközben változott a terv…

Zavarba jövök. Én határozottan nem készültem neki ajándékkal. Lehajol, és előveszi a dobozt a padom alól. Elhúzom tőle a lábaimat, hogy ne akadjon beléjük. Nem tűnik föl neki, hogy a vádlimhoz ér, miközben fölemelkedik. A doboz mocorog a kezében. Rámeredek.

– Boldog karácsonyt, Johanna Mason! – Széles mosollyal néz rám, és a kezembe nyomja a hatalmas dobozt. Hátrébb húzódom a padon, hogy kényelmesen kinyithassam azt. Leveszem a fedelét, és elámulva pislogok bele. Egy aprócska lény néz rám, hatalmas, fekete csillogó gombszemekkel. Corvus szemei jutnak róla eszembe. A teremtmény szőre bolyhos és fekete, az orra hosszú, mancsaival kaparássza a doboz alját, aminek rég ki kellett volna már szakadnia nagy karmaitól. Corvus biztos varázslatot tett rá.

– Ez meg mi? – bámulok csodálkozva a kis bestiára. Cuppogó hangot hallat, és ki akar mászni a dobozból.

– Orrontó furkász – mondja Corvus, büszkén kidüllesztve a mellkasát.

– Az mi? – A kis orrontó furkász sírni kezd, és eszeveszetten kaparja a doboz falát. – Kivehetem?

– Persze, de előbb hadd vegyem le a nyakláncod – lép közelebb Corvus, és óvatos mozdulatokkal kicsatolja a láncomat. A bőre lángra gyújtja az enyémet, még úgyis, hogy feltűnően igyekszik sietni, keze megremeg. A szomszéd padon lévő kabátja egy kis zsebébe süllyeszti a láncot. Elgondolkozik, hogy visszategye-e a ruhadarabot padra, de végül magára kapja, és megkönnyebbülten sóhajt, ahogy a kényelmes ruhadarab rásimul.

– Jobb elővigyázatosnak lenni – magyarázza Corvus, és megütögeti dagadó zsebeit. El nem tudom képzelni, mi mindent tarthat benne. És ha már itt tartunk, hogyan.

Segít kivenni a furkászt, és amikor a karomban tartom, elveszi a térdemről a dobozt. A lény nagyon kicsi, és mozgékony. Beleakasztja kis karmait a ruhámba, és szaglászni kezd. Amikor megsimogatom a hátát, szembe fordul a kezemmel és elégedetten megnyalogatja az ujjaimat. Érdes nyelve csiklandoz. Fölnevetek.

– Tetszik? – mosolyog rám Corvus.

– Nagyon! – vágom rá. A kis bestia felfedezőútra indul rajtam, megnyalogatja az arcomat is, beleszuszog a nyakamba, a fogával a gombokat kapargatja a ruhámon és a csizmám ósdi csatját és megrágcsálja. – Mi a neve?

– Még nincs neki – vonja meg a vállát Corvus. – Én eddig általában istenverte bestiának hívtam, de arra nem igen hallgatott. – Kuncogok, és az arcom elé emelem az istenverte bestiát. Az orromhoz dörgöli az orrát, majd meg is nyalja azt. – Az előbb is őt hajkurásztam. Az utolsó pillanatban szökött el. Egy masnit akartam rá kötni, és úgy odaadni, de nem örült neki. Mondhatni, mindent feldúlt – tárja szét a karját.

– Tökéletes minden – biztosítom mosolyogva Corvust. Nem tetszik, hogy ilyen gyorsan megdobogtatta újra a szívem. Megkönnyebbült mosolyra húzza a száját. – Honnan szerezted ezt a kis tündéri csöppséget? – kérdezem, a lényecske arcocskájába gügyögve.

– Az állatkereskedésből, Roxmortsban. A múltkor segítettem… khm, egy barátomnak a baglyának gyógyszert keresni, és… és akkor megláttam ezt a kis vakarcsot. Senki nem akarta megvenni. A furkászok híresek arról, hogy mindenféle csillogó dologhoz úgy tapadnak, hogy csak na! Már az előző roxmortsi alkalommal is feltűnt, és most el is hoztam, mert te jutottál eszembe róla.

– Tolvajnak ismersz, esetleg csillogásmániásnak? – kérdezem; nem tudom eltüntetni a hangom élét, ahogy a hétvégi Roxmortsra gondolok.

– Ugyan, dehogy! De csak nézz csak rá! Olyan kis… aranyos – mosolyog a furkászra, és megvakargatja a nyakát. A lény dorombolni kezd és a kezéhez dörgölődzik. – Bár, tény, hogy te is elloptál tőlem valamit – teszi hozzá.

Megforgatom a szemem. – Ugye ez most nem valami béna csajozós szöveg lesz? Hogy elraboltam a szíved?

Meglepődök a bátorságomon, és elégedettség tölt el, amikor Corvus elpirul. Tisztán látszik a rózsás pír fehér orcáján. Ezt nem tudta megjátszani, ugye…?

– Ki volt az a lány? – kérdezem kemény hangon. Nem akarom elrontani a pillanatot, de muszáj tudnom.

– Katie Bell – feleli, és úgy néz rám, mintha butaságot kérdeztem volna. A szeme csillog, és kiegyenesedik.

– Ez magyarázat?

Értetlenül pislog.

– Magyarázat, arra, hogy… hogy ott csókolgattad meg ilyenek – intek türelmetlenül, és érzem, hogy elvörösödök. Corvus fölnevet.

– Merlinre! Azt hitted, együtt vagyunk Katie-vel?

– Mondjuk volt rá okom – dünnyögöm. Corvus a fejét csóválja.

– A Bell családdal meglehetősen jó a viszonyunk. A három lányt viszonylag kis koruk óta ismerem. A szüleim révén.

– Fejtsd ki – kérem, és dajkálom a furkászt.

– Sok időt töltöttem náluk, amikor még kisfiú voltam. A Bell házaspár sokat utazik, régebben Pyxis sokszor ment át hozzájuk, vigyázni a kicsikre, és néha mi is elkísértük.

– Á, értem – mondom, de nem nyugszom meg. – De akkor miért csókolgattad? – ütöm tovább a vasat. Corvus megrázza a fejét.

– Csak puszilgattam, az más – magyarázza.

– Valóban? – vonom föl a szemöldököm. A furkász a hátára fordulva mormog. A hasát vakargatom, és nyivákolva élvezi.

– Igen! Olyat a testvérek is csinálnak! – tiltakozik. Mielőtt feltehetném a következő kérdésem, ezúttal Ericával kapcsolatban, fölemeli a kezét. – Hadd kezdjek bele a mesélésbe!

– Jó – bólintok.

– De ne szakíts félbe! – kéri, én pedig nem ígérek semmit. Mosolyogva int, és felül a velem szemben lévő hatalmas íróasztalra.

– Szóval…kezdjük talán a legelején, a nyárral. Szóval, Pyxis utasítására a kicsikkel Brooklynba utaztunk, Magnushoz, amikor megkaptuk a hírt, hogy Sirius Black kiszabadult. Nekem Sirius mindig is sokat jelentett. Amikor kicsi voltam és vigyázott rám, mindig hősnek képzeltem őt, akinek segíthetek. Azóta sokkal több minden miatt gondolom példaképemnek. Ő volt az első griffendéles Black, ami nagy dolog. Így megszakítani egy családi hagyományt… fantasztikus! Szóval, amint kiszabadult, tudtam, hogy itt az esély, hogy segítsek neki bebizonyítani, hogy ő nem egy áruló gyilkos. Tudtam, egyszerűen tudtam, és most is tudom, hogy nem lehet az. Magnus ismerte őt régebbről, mondta, hogy nagyon kedvelte és sose gondolta, hogy olyan csúnyán át tudná verni a barátait…

– Szóval az egész kipattant a fejedből, és a brooklyni haverod biztatott, hogy ezt próbáld bebizonyítani?

– Ó, nem. Ami miatt nekikezdtem mindennek, az egyedül a saját dolgom volt. Hozzájátszott az is, hogy tudtam, ha Siriust sikerül tisztáznunk, nem kell többé segélyekből élnünk, Sirius a szárnyai alá vehetne minket. Magnusnak nagyon sok könyve van, és mielőtt hallottuk volna a híreket Siriusról, rengeteg krimit olvastam. Fergeteges mugliírók vannak! – meséli lelkesen. – Úgyhogy nem is haboztam, amikor nekiálltam Sirius tisztázásának. Precízen elkezdtem minden részletet vele kapcsolatban fölkeresni. Így merült föl a te neved is, Johanna. Anyáddal kapcsolatban. Magnus ismerte őt, mielőtt meghalt volna, és azt mondta, téged is látott kisbaba korodban. Mutatott is egy képet rólad – édes kislány voltál!

Felhorkanok. Corvus rám mosolyog, majd elkomorodik és lesüti a szemét. Megint elvörösödik.

– Bevallom, eleinte azért akartalak magamhoz csábítani, hogy információkat szedjek ki belőled Siriusról.

Élesen szívom be a levegőt, és megáll a kezem a furkász hasa fölött. Hát Sagittának végig igaza volt…

– Meg kell értened, te nem voltál túl nyílt. Azt se tudtam, hol laksz vagy hogy milyen színű a szemed… nem engedtél volna magadhoz, semmit nem árultál volna el, ha csak simán ki akartalak volna faggatni!

– Szóval kihasználtál? – kérdezem fanyarul. A hangom kétségbeesettebb, mint szerettem volna.

– Eleinte igen… – Corvus sóhajt. – De ahogy az már csak lenni szokott, problémába ütköztem. – Fél oldalas mosolyt küld felém, és félig lesütött szemhéja alól néz rám.

– Miféle problémába?

Tétovázik.

– Hát… elkezdtél ténylegesen érdekelni.

Gúnyosan fölnevetek. És kicsit erősebben bököm meg az ölemben fetrengő bestiát, mint kellene, és nyüszíteni kezd.

– Te egyáltalán nem voltál engedékenyebb, akkor sem, amikor rád vigyorogtam meg minden, pedig a legtöbb lány ettől kimúlik…

– Ó, jaj, ne! Egy nőnemű lény, aki nem esik hasra Corvus Black híres vigyorától! – ironizálok, és ingerülten pillantok rá.

– Nem így értettem! – tiltakozik Corvus. – Csak… te annyira más voltál, mint a többi lány. Nem tudtalak elcsábítani pár incselkedő szóval. És ettől csak még jobban azt akartam, hogy az enyém legyél. Féltékeny voltam Hollowayre és megijedtem, hogy esetleg van közted és Higgs között valami. Aztán meg persze a pokolra kívántam Hudsont – sorolja szórakozottan a neveket. Inkább nem jegyzem meg, ő vajon hány mindenkivel kavart, amíg és amielőtt engem próbált lenyűgözni.

– Egy ideig azt hittem, csak a küzdési vágy hajt utánad, és egyik pillanatról a másikra jöttem rá, hogy ez több, mint… mint minden eddigi…Beléptem ebbe a szobába, egy könyvön aludtál, és olyan gyönyörűnek találtalak, mint még soha az életben. És akkor jöttem rá, hogy ajjaj, itt bajok lesznek.

Horkantva fölnevetek, a kis lényecském összegömbölyödik a combomon és próbál elaludni. Felhúzom a lábaimat és törökülésbe rendezem őket.

– Milyen bajok?

Corvus mélyen a szemembe néz, megvonja a vállát, és csak kicsit pirul el, ahogy egyszerűen kimondja:

– Beléd szerettem. Egy hétig kerültelek, mert nem tudtam ezzel a dologgal mit kezdeni. Sagitta és Hermione közösen kovácsolt ötlete volt, hogy a könyvtárba mondjak el mindent, mert az olyan romantikus. – Elhúzza a száját, nyel egyet és a mellkasa előtt összefonja a karjait. – Csak aztán újabb bajocska került a listámra.

– Erica – vágom rá mogorván. Az előző mondatai megmosolyogtattak, a szívem kétszer gyorsabban vert a szokásosnál, de a könyvtár említésével mindent elrontott.

– Igen, ő. – Corvus nagy levegőt vesz, mellkasa megemelkedik, majd ahogy kifújja, visszasüllyed. – Jártunk, még tavaly. A nyár elején szakítottam vele, amikor Amerikába utaztam. Úgy fest, nem sikerült feldolgoznia. Sok levelet meg ajándékokat kaptam tőle, és én nem hiszem el, még mindig nem, hogy pont akkor kellett megtalálnia! – dühöng magában.

– De élvezted – emlékeztetem, ahogy eszembe jut a jelenet. Sokszor láttam magam előtt azóta, újra és újra lepörgettem lelki szemeim előtt. Corvus esetlenül megvonja a vállát.

– Nem hinnéd el, ha azt mondanám, esetleg téged képzeltelek a helyébe.

– Megütnélek.

– És elhinnéd?

Ezen elgondolkozom, és nem válaszolok. Corvus kínos arckifejezéssel igazgatja inge gallérját, és a kabát gombjaival babrál. Nem néz rám.

– Régen voltam lányok közelében – magyarázza, égő arccal. Elégedettséggel tölt el, hogy rosszul érzi magát a történtek miatt. – Talán egy kicsit élveztem.

Felhorkantok. Mondjuk, legalább őszinte és bevallja.

– Csak egy kicsit – ismétli hangsúlyosan. – De! – emeli föl az ujját. – Téged képzeltelek oda. Bár tény, hogy veled biztos sokkal jobb csókolózni – vonja meg a vállát.

– Pofátlan vagy – közlöm vele. Corvus nagy levegőt vesz, leugrik az asztalról és elém lép.

– Ericát még aznap elküldtem a francba, háromszor is. Hudsont pedig a legszívesebben megfojtottam volna, de előbb magamat akartam kiiktatni. Fel nem tudom fogni, hogy én mennyire szerencsétlen vagyok…! – Komolyabbá válik az arca. – Csak… azt szerettem volna mondani, hogy sajnálom. A könyvtárban el akartam mondani, mennyire szeretlek, de a dolgok balul ütöttek ki. És én lennék a föld legboldogabb embere, ha megbocsátanál! De ha nem teszed, azt is megértem, teljesen… – A szemei elé könnyfátyol húzódik, ahogy beszél, ajka megremeg. De megállás nélkül beszél, el nem tudom képzelni, hogy csinálja, amikor láthatóan a sírás határán van. És ez, hogy ennyire emberinek látom őt, megbénít és felold, a szívem ki akar ugrani a mellkasomból, és szinte öntudatlanul, gondolkozás nélkül tolom félre az ölemből a kis furkászt, aki ezt elégedetlenkedve érzékeli, felállok, a locsogó Corvus előtt megállok és lábujjhegyre állva az ajkához érintem az enyémet. Villám cikázik a testemben, úgyhogy hamar visszahúzódok, megijedek.

– Mondták már, hogy sokat beszélsz? – kérdezem, hogy oldjam a feszültségem.

– Igen, de senki nem szokott így elhallgattatni – tűnődik el Corvus, hallom a hangján, hogy zavarban van. Ilyen közelről még sose bámultunk egymás szemébe. Hatalmasra nyílt bogárszemei engem fürkésznek, arca kipirult. – De ha te így szoktad csinálni, melletted mindig beszélni fogok – suttogja, és lehajol hozzám. Átöleli a derekamat, és magához húz. A karjaim a nyaka köré fonom, és várom, hogy megcsókoljon. Úgy érzem, mintha kimosták volna az agyam és zselévé varázsolták volna a térdem.

– A franc egyen meg! – mordul egyszer csak Corvus és hátrarántja a fejét.

– Mi az? – kérdezem bódultan. Nem értem, mit rontottam el.

– A kis nyavalyás beleharapott a sarkamba – panaszkodik, és a grabancánál fogva fölemeli a kis furkászomat.

– Pimpának biztos volt rá oka – vonom meg a vállam. Önkéntelenül szalad ki a számon a név, amit egy gyerekkoromban talált kiscicának adtam, még ezeréve.

– Pimpa? – szalad föl a srác szemöldöke, és a kezében kapálózó lényre sandít.

– A furkászom. – Arcon csókolom Corvust. Imádom, hogy könnyedén megtehetem, és ahogy kisfiúsan elpirul az érintésemre. Sötét szemei ragyognak, és amikor a kis bestiát magától eltartva újra a szám fölé hajol, elhúzódom tőle.

– Mi az? – kérdezi ezúttal ő. Értetlenül néz rám.

– Nem is ismerlek – jelentem ki. – Nem tudom, honnan ismered a brooklyni barátod, vagy miért szereted annyira a legendás lényeket. Meg akarlak ismerni! Semmit nem tudok rólad és a családodról. Csak azt, hogy van két húgod, akik nem bírnak engem.

Corvus gondterhelten sóhajt, majd félénk mosolyra húzza a száját.

– Akkor itt az ideje, hogy meg tudj rólam mindent, nem igaz?

Erdő és Magány ~ 6. fejezet

6. fejezet

Thesztrálok és égszakadás

 

Október közepe van, és Perselus Piton már most stresszeli a másodikosokat az évvégi vizsgafeladatokkal.

– Nézd, Amy, ez így nem jó. Ha ennyi békaszemet morzsolnánk a főzetbe, akkor felrobbanna ahelyett, hogy a kívánt hatást érné el.

Amanda Vitrolnak magyarázok bájitaltant. Eddig Daphne korrepetálta, de mivel Daphne most minden szabad percét az RBF-re való felkészülésnek szenteli, megígértem a lánynak, hogy foglalkozom vele. De akkor, amikor ez történt, még nem gondoltam, hogy ennyire nem megy neki.

A szomszéd asztalnál ülő harmadikos griffendéles lány (orra előtt egy vaskos számmisztika kötet) rosszalló pillantásokat lövell felénk, akárhányszor kicsit hangosabbak vagyunk a kelleténél – ami sokszor előfordul, mert akármilyen fárasztó, egyben nagyon is mulatságos Amanda Vitrolnak bájitaltant magyarázni. Jókat nevetünk közben. De vannak ám mélypontok is.

– Johanna, én ezt sohasem fogom megérteni – fejeli le a padot Amanda. Csütörtök este van, a holnapi számonkérésre készülünk. Pitonra vall, hogy máris ilyen nehéz feladatokat oszt ki. Mintha meg akarná gyilkolni a diákokat, mielőtt hazamehetnének karácsonyozni. Vagy megünnepelhetnék a Halloweent.

– Akkor ne értsd meg, csak magold be – tanácsolom, igyekezve elsimítani a türelmetlen élt a hangomban. Három órája ülünk itt, a nevetős-rész lezárult, most a szenvedős jön, utána a kapkodós puskagyártás meg hasonlók. – A recepteket nem kell megérteni, elég, ha megtanulod, rendben?

– De Piton akkor sem ad jó jegyet, ha kívülről fújom a hülye receptjeit – dünnyög Amanda, és oldalra fordítja fejét. Vörös tincsei alól rám emeli kék szemeit.

– Piton senkinek sem ad jó jegyet, aki nem az ő házába jár – jegyzi meg a griffendéles lány. Barna haja az arcába hull, nem néz ránk, orra belelóg a könyvbe.

– Szólt hozzád valaki? – kérdezem tőle mogorván. A lány végre megtisztel azzal, hogy rám néz, és ellenségesen végig mér.

– Johanna Mason, igaz? – vonja föl a szemöldökét. – A Mardekár egyik terelője.

Unottan biccentek.

– Te pedig…? – Úgy teszek, mintha nem tudnám, de még csak nem is érdekelne a neve. Pedig tudom, hogy hívják, nagyon is jól. Sokat ismételgetik a nevét a klubhelyiségben.

– Hermione Granger vagyok. A fogótok legutáltabb sárvérűje.

Egy pillanatig értetlenkedek – Higgs nem utál senkit, főleg nem a sárvérűeket. Aztán leesik a lényeg és vigyorra húzom a szám.

– Granger, az évfolyamelső a harmadikban, nem? A „sárvérű”. – Idézőjelet mutatok az ujjaimmal, és hozzá gúnyosan megforgatom a szemem. Aztán elmosolyodok és máris szimpatikusabbá válik Hermione a szememben. Malfoy sokszor emlegeti Potter nevével „a sárvérűt”.

– Kedvellek – közlöm vele. Hermione meghökkenten dől hátra a székében. – Draco Malfoyt elképesztő mértékben idegesíted. Az eszeddel. A jellemeddel. Hadd kérjek valamit – hajolok előre –, idegesítsd addig, amíg ki nem dől!

Amanda kuncog.

– Egyébként, Granger, honnan tudod, hogy a fogónk lett? – érdeklődöm.

– Folyton ezzel dicsekszik – vonja meg a vállát Hermione.

– Kiállhatatlan egy alak – jelenti ki Amanda.

– Ha nem lennék én is a csapatban, biztos, hogy szurkolnék Potternek – biccentek Hermione felé. – Ők riválisok, ha jól tudom.

 – Ó, mindenki tudja – szólal meg egy hang a hátam mögül. A szívem a torkomba ugrik. Corvus Blackkel az utóbbi időben meglepően sok időt töltöttem. Elvitt sétálni, megmutatta, hogy kell egyszarvúháton lovagolni – zuhanás nélkül –, megnéztük a hippogriffeket, sokat nevettünk, ugrattuk egymást és csak eljutottunk odáig, hogy a keresztnevén szólítsam. Hátra fordulok és meglátom őt, ahogy lazán félvállal nekidől egy szekrénysornak. Kezei kabátja zsebébe süllyesztve, feje előre biccentve, sötét haja a szemébe hull, száján vigyor ül.

– Nem tudjátok, merre van a húgom? – kérdezi.

– Melyik? – kérdez vissza kórusban Amanda és Hermione.

– Azura.

– Hogy tudod mindig elhagyni őt? – vonom fel a szemöldököm.

– Többnyire ő hagy el engem, illetve elszökik mindenfelé. Kalandos Azurával az élet. De Sagittéra sem panaszkodhatok – töpreng Corvus, a plafon felé pillantva. A gyér gyertyafényben sápadtabbnak tűnik a szokásosnál, ami kicsit megijeszt.

– Ha Azura nincs a klubhelyiségben, márpedig a kérdésedből ítélve nincs, akkor talán az ikrekkel lófrál valahol az épületben. Bár erre magadtól is rájöhettél volna, Corvus – jelenti ki Hermione.

– Abban reménykedtem, hogy te talán többet tudsz az ikrek hollétéről – jegyzi meg a fiú.

– Miért tudnék többet? – Hermione összehúzza a szemöldökét. Corvus szája a füléig ér, Hermione elpirul.

– Nem érdekes. – Amandára és rám hunyorít. – Mit tanultok ilyen vehemensen? Ames mindjárt elalszik. Johanna ilyen rossz tanár lenne?

Elengedem a fülem mellett a megjegyzését.

– Az nem érdekel, hogy Hermione mit tanul? – kérdezek vissza.

– Valószínűleg számmisztikát, az a tankönyv szokott csak ilyen vastag lenni. – Kedves mosolyt villant a lány felé, aki visszamosolyog rá. – A nővérem is vizsgázott belőle, tele vagyunk otthon hatalmas méretű számmisztika könyvekkel.

– Bájitaltan – válaszol Amanda az előző kérdésére és fölemeli a fejét. – De szerintem fölösleges. Meg fogok belőle bukni – panaszkodik, lassan mondva a szavakat, belesűrítve a világ összes fájdalmát. Corvus előre lép, Amanda vállára támaszkodva belenéz a jegyzetekbe.

– Ez egy recept, Amy – mondja furcsállva.

– Tudom – bólint szomorúan a lány. – De nem tudom megjegyezni. Túl fáradt vagyok hozzá.

– Nem csodálom, este kilenc van – nézi meg az óráját Corvus.

– Mennyi? – hápog a döbbenettől Amanda. Megsimogatom a térdét.

– Tudod, hogy csináld? A hozzávalók kezdőbetűit olvasd össze és alkoss belőle egy szót, amit meg tudsz jegyezni – tanácsolja Corvus. – Nekem Pyxis tanította ezt a módszert, és kitűnővel vizsgáztam.

– Nem ér dicsekedni – dörmögi Amanda, mire Corvus nevetve, szeretetteljesen megborzolja a lány vörös haját.

– Na, nyomás aludni, mindenki! Granger, te is!

– Figyelmeztetnélek, hogy mi nem vagyunk a húgaid, nem kell ránk vigyázni. Ellenben Azurát megkeresném a helyedben – közli Hermione, és leír még valamit a lapjára. Látszik, hogy fáradt, de úgy fest, nem törődik vele. Tökéletes páros lehetnének Daphne-val.

– Azura tud vigyázni magára, és nem engedi, hogy én vigyázzak rá. De titeket babusgathatlak, nem? – vigyorog és megölelgeti hátulról Amandát, aki nevetve bújik hozzá. Szeretem Corvust ilyennek látni. A torkom mégis elszorul a gondolatra, hogy engem is húgaként szeret. Megrázom a fejem, hátha kipottyan belőle a gondolat. – Nos, mire vártok? Sipirc! Hermione, ha nem alszol, nem tudsz koncentrálni holnap az óráidon, és nem fog menni az átváltoztatástan számonkérés.

– Ezt pont te mondod? Vicces, mert mintha te kevesebbet aludnál, mint én – kötözködik Hermione hátra dőlve, karba tett kézzel. Corvus ott hagyja Amandát, ahogy elmegy mögöttem, ujjai súrolják a hátam. Összerezzenek és igyekszem árnyékba húzódni, mert érzem, hogy pír kúszik az arcomra. Corvus lendületesen becsapja Hermione könyvét.

– Majd a hétvégén tanulsz.

Tíz perc múlva már mind a négyen a folyosókat szeljük. Amanda szavakat kreál a recepthez, Corvus segít neki, Hermione a jegyzeteit lapozgatja, én pedig összehúzom magamon a taláromat és hallgatom őket. Szó nélkül fordulok a Mardekár pince lejárata felé, Amandának egy folyosóval később kell majd lefordulni. Kifújom a levegőt és nézem, ahogy a leheletem fehér felhőként kavarog előttem. Sebes lépteket hallok, majd a nevem.

– Johanna!

Megtorpanok. Corvus megkerül és elém áll. Kifúj egy kósza tincset az arcából.

– Holnap óránk lesz.

– Tudom. – A pénteki óráinkat már egy ideje a hetedikesek tartják. Elmondásuk szerint ezzel ők is készülnek a RAVASZ vizsgáikra, gondolom a tanárok ezért is engedélyezik. Hagrid jelen szokott lenni az órákon, de általában nem tesz hozzá semmi lényegeset.

– Én… arra gondoltam, hogy esetleg… – Nagy levegőt vesz, mintha zavarban lenne, de a szemében látom, hogy nem igazi a zavartsága és a szégyenlőssége. Megjátssza magát, már tisztán látom, de nem értem miért. Belesajdul a szívem, hogy ezt kell elviselnem, de tudnom kell, tudni akarom, miért csinálja. Csak a kíváncsiság hajt. Határozottan csak a kíváncsiság, bizonygatom magamban. – Sétálhatnánk holnap. Óra után.

– Ahogy szoktunk? – Eddig mondhatni az összes óra utáni időt sétával töltöttük, amíg nem kellett a következő órára szaladnunk.

– Nem, most mutatni szeretnék valamit. – Beletúr a hajába. – Holnap délután a tanárok értekeznek a biztonsági intézkedések minőségéről, a közelben újra felbukkant Sirius Black. – Különös áhítattal mondja ki a nevet, a szeme megcsillan. Még mindig nem sikerült fényt derítenem rá, hogy pontosan kicsodája lehet az őrült gyilkos. Vajon az apja? A testvére? Unokatestvére?

– És azt…

– Azt az időt veled szeretném tölteni, Johanna Mason – böki ki, én pedig akármennyire is tudom, hogy nincs rá garancia, hogy igaz, amit mond, elmosolyodok és a gyomrom ugrik egyet.

– Én is szeretném veled tölteni – suttogom. Nem mondanék ilyet, még ha életem szerelme állna előttem, akkor se, túl nyálas. De muszáj meg tudnom a kis titkát.

Corvus szégyenlősen elmosolyodik, bólint párat, végig simít mutatóujjával az arcomon, majd elrohan mellettem Hermione és Amanda után.

A klubhelyiségben rögtön meg akad a szemem a társaságunkon. A nagy kandalló előtti fotelokban ülnek és vadul kártyáznak. Muglikártyáknak tűnnek, Daphne imád velük játszani – annak ellenére, hogy nem igen tud.

– Nem értem, minek csináljátok – jelentem be és helyet foglalok Hestia foteljének karfáján. – Mindenki tudja, hogy Deneb fog nyerni.

A srác rám vigyorog és kacsint.

– Még szép!

– Nem, mert most kivételesen én nyerek – erősködik Higgs.

– Hogyne – forgatom meg a szemem mosolyogva. Egy ideig figyelem a játékot, aztán megunom és fütyörészni kezdek. Egy párnát kapok az arcomba Higgstől, egy gyertyatartót Hestiától, ami elől éppen, hogy csak el tudok hajolni.

– Hé, a gyilkossági kísérleteket nem tolerálják a Roxfortban – figyelmeztetem.

– Akkor fogd be – vágja rá dühösen a lány. A későbbiekben párszor látatlanban a füléhez hajolok és tanácsokat súgok neki. Amikor Daphne meglátja, mérgesen a szobánkba irányít tanulni, mert még úgyse csináltam meg a jóslástan házit, ha jól tudja.

– Felőlem maradhatsz, Josie – mondja Deneb és megpaskolja maga mellett a párnát. Lehajolok és arcon csókolom.

– Köszönöm, Dennie, de tényleg nincs kész a házim, ahogy neked se. Majd odaadom. – Azzal felvonulok a szobánkba, és nem törődve Tracey és Adelaide csacsogásával előszedem a jóslástan házim, és körmölni kezdek véletlenszerű balszerencsés fordulatokat az életben, ami a következő két hétben történhet a megadott tenyérrajz tulajdonosával.

 

/*/

 

A legendás lények gondozásán nem csinálunk túl sok mindent. Egyszerű férgeket kell etetnünk, kis csoportokban, körben ülve. Higgs mellettünk ül és figyeli, ahogy pakolgatjuk a leveleket a kukacoknak. Daphne-val kerültem egy csoportba, a két lány-két fiú, négy ház felállás hamar megbukott. Így Daphne-val csöndesen beszélgetünk, miközben salátával tömjük szegény férgeket.

– Jé, ezek nőnek! – kiált föl valahol Sagitta Black. Pár méterrel odébb egy nagy fa alatt foglalt helyet az ő csapatuk, Corvus a felügyelőjük.

– Zseni vagy, Saggie – csóválja a fejét. – Szerinted különben minek etetnénk őket?

– Hogy ne haljak éhen – vágja rá a válaszát rögtön a lány.

– Az enyém nem nő – jegyzi meg Eldred Worple mellettem. Hát igen, az övé meg elég kicsi maradt.

– Mekkorák lesznek? – kérdezem Higgst. Kártyákat nézeget, az én kártyáimat, amit ebédszünetben kerestem elő neki. Más minták vannak rajta, mint Daphne-én és más, mint az eredeti varázslókártyákon.

– Nem nagyok. Maximum ötven centi.

– Á, az tényleg nem nagy – jegyzi meg Daphne.

– Csak fél méter – teszem hozzá. – Igazán semmiség egy aprócska kukactól. Csak fél méteresre nő meg.

– Ne kötözködj a fölötted állóval – figyelmeztet Higgs, vigyorra húzva a száját.

– Na ne már, nem állsz fölöttem – rázom meg a fejem, és fellökdösöm a kis lényemet egy levéldarabra az ujjam hegyével.

– A csapatkapitányod is vagyok, plusz az alattvalóm is vagy jelen pillanatban. – Lerakja maga mellé a kártyát, én pedig a kukac orra elé lógatva egy újabb salátadarabot, felkészülök a szócsatára.

– A csapatkapitányom vagy, de bármikor kiléphetek a csapatból és akkor nem tartoznék többet alád – gondolkozom el.

– Hé, ha kilépsz, megnyuvasztalak! – fenyegetőzik vigyorra húzva a száját.

– Nem lennél hozzá elég gyors – vigyorgok rá vissza kihívóan. Feltápászkodik és mögém jön. Amennyire tudom, követem a szememmel.

– Azt hiszed? – hajol hátulról a fülemhez, és váratlanul a bordáim közé bök. Akaratlanul is felsikítok és hátradőlök. Egyik karjával átkarol, másikkal tovább csiklandoz, én pedig csak vergődöm és könnyesre nevetem magam.

– Kész, ez el is dőlt, kilépek – közlöm vele, miközben segítek neki elpakolni óra után. Szét tárja a karját és megölelget.

– Nem léphetsz ki, ti vagytok Hessie-vel a terelők koronázatlan királynői.

– Hát igen, az meglehet – dünnyögöm a mellkasába. Kiszabadítom a fejem az erős kar alól és a vállára fektetem. Higgs mindig olyan állandó volt a sulis éveim alatt. Mint egy báty. Kifújom az arcomból szőke tincseit és meglátom, ahogy Corvus Black zsebre vágott kézzel néz minket. Hirtelen zavarba jövök a nézésétől, de abban egy csöpp féltékenység nincs, ami kissé elveszi a kedvem a sétánktól.

– Jössz már, Mason, vagy még romantikáztok egy darabig? – A hangjában az él meghökkent. Nem találok kapcsolatot a metszőn gúnyos pillantása és a mondat féltékenységre utaló jelentése között. Összezavar ez a fiú.

– Hova mentek? – érdeklődik Higgs és elenged. Elkapom róla a tekintetem. Hirtelen fázni kezdek, hogy már nem bújok hozzá, a testéből áradó meleget fölváltja a csípős, őszi hűvös. Egy távolabbi fa alatt Deneb és Daphne várnak Higgsre. Meséltem nekik, hogy délután Corvus mutatni akar valamit, Daphne ujjongott, Deneb pedig morgott. Neki nem túl szimpatikus a srác.

– Valamit mutatni szeretne – felelem suttogva.

– Csak ne törd össze magad – figyelmeztet Higgs. – Holnap edzés!

– De hát esőt ígértek! – panaszkodok.

– Egy jó játékos akár tornádóban is jó játékos – vonja meg a vállát. Megszorítja a kezem és elindul Daphne-ék felé, útközben neki megy Corvusnak, ellenséges pillantásokat vetnek egymásra. Daphne beszökken a két fiú közé és beléjük karol, úgy indulnak el. Útközben hátra les a válla fölött, és vigyorogva kacsint. Halványan visszamosolygok rá, közben észre sem veszem, hogy Corvus itt áll mellettem.

– Ez mi volt? – kérdezi összevont szemöldökkel. Összerezzenek.

– Mégis mi?

– Te. Meg Higgs. Mi volt? – von kérdőre, mintha joga lenne hozzá. Kabátja gallérja felhajtva a nyakán, nem tudom, hogy hűvösebbnek akar tűnni tőle, vagy csak fázik a füle. Haja kócosan áll szerteszét, szája cserepesre száradt. Szeme kutatón fürkész.

– Semmi. Mi lett volna?

Nem szól semmit, csak néz, ami jobban zavar, mintha leszidna, amiatt, mert hozzá bújtam egy barátomhoz.

– Nézd, régóta ismerem Terence-t. – Megdörzsölöm az arcom. Kisimítok egy tincset a homlokomból. – És nagyon szeretem őt, ennyi az egész.

– Nyilván – mér végig. – A te oldaladról még akár el is lehet képzelni. De gondolod, hogy ő…?

– Viccelsz? – szakítom félbe. Fölemelem a tenyereim. – Ne szólj bele, rendben? Mutasd meg, amit akarsz, utána pedig mennék vissza tanulni, ha nem bánod.

– És ha bánom? – A mogorva arckifejezés eltűnik, újra vigyorogni kezd. A társalgás megint könnyedebb medrekbe terelődik, aminek kimondhatatlanul örülök.

– Akkor is muszáj lesz letennem az RBF-et – válaszolok, a hangom még mindig hideg, akaratom ellenére is. Nem tetszik, hogy olyasmikről beszél, amihez nincs köze. Nem tetszik, hogy elültette a bogarat a fülemben Higgsszel kapcsolatban. – Egyébként, hova megyünk?

– Meglátod. Most kövess! – Felém nyújtja a kezét, mosolyog. Tétovázok, de végül hagyom, hogy két ujjával átfogja az ujjaimat, és maga után húzzon az erdőbe. Az erőd egyre sűrűbb, a fák magasan nyúlnak fölénk, már majdnem teljesen kopasz ágaik összefonódnak fölöttünk. Az ég ólmos fellegektől nehéz, a levegő nyirkos.

– Nincs teljesen kitaposott ösvény, szóval vigyázni kell.

Megszorítja a kezem, de én csak azért is elhúzom az oldalam mellé. Újabb és újabb gondolatok keringenek bennem Higgsszel kapcsolatban, ami megőrjít.

– Erdőben nőttem fel – közlöm vele.

– Hát persze… – morogja.

Persze hamar megiszom a levét a makacskodásomnak – a tegnap éjjel esett az eső, a talaj sikamlós. A lábfejem megakad egy kiálló gyökérben, de nem tudom kitámasztani magam, megcsúszok a sárban. Corvus után kapok, de csak annyit érek el vele, hogy mindketten elterülünk és csúszunk pár métert le egy mélyedésbe. Elfojtott kiáltás szakad fel a torkomból, ahogy a hideg talaj mozog a hátam alatt. Újra és újra végig gördülök a tengelyem körül, mire leérek a mélyedés aljára. Corvus térde a hátamba áll, levegő után kapkod.

– Erdőben nőttél föl, mi? – rivall rám, aztán váratlanul nevetni kezd. Hanyatt fordul, az ég felé és nevet. Pislogás nélkül meredek rá.

– Szerinted ez vicces?

– Igen, szerintem az – kuncog és feltápászkodik. – És a nagy erdőjáró Johanna Mason mit gondol vajon a dologról? Azt, hogy nem szórakoztató, amikor két fiatal megcsúszik a sárban és lehenger-bucskázik a domboldalon?

Belegondolok, megrázom a fejem és elmosolyodok.

– Na jó, talán egy kicsit vicces. – Engedem, hogy felhúzzon. Bőrkabátja ragad a kosztól. – Sajnálom, igazán.

– Ó, egyáltalán nem kell. Tudod, nem csak te nőttél föl erdőben. A lányokkal otthon mindig sárban dagonyáztunk és lecsúszkáltunk dombokról. – Nosztalgikus mosoly villan az arcán, a szeme a múltba réved. Összerezzenek a „lányok” említésére, de aztán rájövök, hogy valószínűleg a testvéreiről beszél. Nehezen hinné az ember, hogy valakinek az a játék, hogy domboldalakról csúszkál, de a Black-testvérekből simán kitelik. Corvus rám néz és elvigyorodik. – Ha szeretnéd, akár újra eljátszhatjuk.

– Ragaszkodom hozzá… – ingatom a fejem. Amikor újra felajánlja a kezét, nem ellenkezem. Többször nem is esem el – ahányszor megcsúszom vagy -botlom, Corvus megtart erős karjaival. Egy-egy ilyen pillanat tovább tart a kelleténél, csak bámulok szép bogárszemeibe, aztán elhúzódok, mert zavar a reakció, amit kivált belőlem. Nem akarom, hogy megremegjen a térdem, táncolni kezdjen a szívem, szaltókat vessen a gyomrom.

Egy sziklatömbnél aztán megtorpanunk.

– Mássz föl rá – utasít finom hangon. – Segítek, csúszik.

Megragadok egy kiálló kődarabot, belevág a tenyerembe, de nem törődöm vele. A lábamat egy lyukba dugom, és felhúzom magam. Corvus a combomnál és az oldalamnál fogva segít, feltol a tetejére. A látványtól, ami a szemem elé tárul, majdnem visszacsúszok, Corvus éppen, hogy csak elkap.

– Sajnálom… figyelmeztetnem kellett volna téged, mielőtt…

– Nem, nem, nem – tiltakozom és visszakapaszkodok a szikladarabra. Térdelve bámulok magam elé, magamba iszom a látványt. – Hát itt vannak! Itt vannak mind! – kiáltok fel hitetlenkedve, végtelen boldogsággal. A fekete szárnyas csontvázlovak mindegyike az orrom előtt bóklászik. Felfordul a gyomrom, amikor látom, hogy egy páran mekkora véres húsdarabot falatoznak, de megnyugszom és felvidulok, amikor megpillantom az én Lilithemet: egy fa alatt fekszik, fehér szemeivel a többieket fürkészi. Mintha egy királynő gyönyörködne szeretett alattvalóiban.

– Tessék – nyújt felém egy pokrócot Corvus. Észre se vettem, hogy mellettem guggol. – Nehogy megfázz.

– Köszönöm. – Kiterítem, hogy mindketten ráférjünk. Lelógatom a lábaim. Kissé jobbra vízcsobogást hallok: patak zúdul le a közeli sziklákról a pontosan alattunk elterülő tavacskába. A két víz találkozása fehér habot ver, ami alatt három fekete lény áztatja magát. – Nem mehetünk le hozzájuk?

– Most rögtön nem, meg kell várni, amíg megszokják a jelenléted – mondja Corvus. Az ölébe ejtett kézzel nézi a teremtményeket.

– A tiedet megszokták már? – érdeklődöm, és a tekintetem újra Lilith felé vándorol, aki mintha méltóságteljesen felém biccentene.

– Persze. Sokat járok ide.

– Ezek… ők… – javítom ki magam, amikor Lilith megrázza sárkányfejét.

– Hogy micsodák? – fordul felém Corvus. – Thesztrálok – mondja szórakozottan.

– Thesztrálok? – Összevonom a szemöldököm, nem hallottam még ezt a szót. Biccent. – Mikor szokják meg a jelenlétem? – türelmetlenkedek.

– Olyan vagy, mint egy kisgyerek – szid meg nevetve. – Felkészülve érzed magad már?

– Én igen. Már késznek születtem – vágom rá. Felállok. – Ilyen gyorsan megszoktak?

– Nem, ezt csak én találtam ki – közli Corvus, összehajtogatja a takarót és berakja a gyanúsan mély zsebébe. – Hogy ne kapkodd el a dolgot, hanem előtte élvezd ki a pillanatot, szokj hozzá, hogy nem vagy egyedül.

Először azt hiszem, valami béna nőbűvölő szöveg ez, de amint beugrik az, hogy Deneb nem hitte el, hogy Lilith ott van, már tudom, miről beszél – ő is látja őket. Persze, hogy látja, hogy ne látná, amikor ő hozott ide?

Mutat egy kis ösvényt az apró vízesés mellett. Lebotorkálunk rajta és belépünk a thesztrálok fenségterületére. Corvus int nekik, majd bemutat:

– Ő itt Johanna Mason, lát bennetek. Nem ellenség.

A teremtmények békésen néznek rám, de nem mutatják jelét ellenszenvnek. Lilith feláll, újból megrázza a fejét és elénk üget. Körbe táncol bennünk, majd visszaindul a fa alá. Corvus felém pillant, bólintok.

– Menjünk vele! – kérem, és még az előbbi ösvényjárás miatt összekapaszkodó kezünknél fogva húzni kezdem őt az én thesztrálom után. Tudom, hogy elégedetten vigyorog, de nem törődök vele. Túlságosan lenyűgöz a tény, hogy itt vannak körülöttem a fiákerek csodalovai.

Lilith megáll, a tölgy ágai fölénk nyújtózkodnak. Néhány levél még libeg a levegőben. Felemelem a kezem és a teremtmény nyirkos bőrére simítom. Lassan összevonom a szemöldököm. Addig még rendben, hogy Corvus is látja őket. De honnan tudja, hogy…?

– Honnan tudom, hogy te is látod a thesztrálokat? – kérdezi, mintha a szájába adtam volna a kérdésem.

– Mondd csak, te gondolatolvasó vagy? – érdeklődöm szórakozottan. – De igen, ezt szerettem volna kérdezni.

– Valami olyasmi. – Vigyorra húzza a száját és Lilith orra alá tol egy kis húscafatot, amit egy kendőből varázsolt elő. Fintorgok, de nem veszi észre, belemerül a thesztrál szemeinek a tanulmányozásába. – Nos, a vonatút után… elkezdtél érdekelni. – Szégyenlősen, kisfiúsan lesüti a szemét. Tudom, hogy nem igaz, amit mond, de megpróbálom figyelmen kívül hagyni. – Így hát követtelek, amikor láttam, hogy ott hagyod Hollowayéket.

Szóval ott volt. Az emlékezetes furcsa érzés miatta volt. Különös, kis leselkedő. Ez azután volt, hogy kiderült, az öcsémet Siriusnak hívják?, kérdezném gúnyolódva, de nem teszem. Ez nem az a pillanat.

– Tudod, a többiek miért nem látják őket? – Unom már, hogy mindig kitalálja azokat a kérdéseket, amik foglalkoztatnak. Megrázom a fejem. Mellém lép, alkarjával rátámaszkodik Lilith hátára. Tekintetét az enyémbe fúrja, közelebb hajol.

– És tudod, hogy azok, akik látják őket, miért látják őket?

– Ennyi szóismétléstől egy nyelvtan tanár megőrülne – suttogom, emlékezve a hatéves koromban kezdett iskolára és a förtelmes, szigorú tanárnőkre. Ezúttal Corvus rázza a sörényét.

– Figyelj, ez nem vicces. Most kivételesen komoly témáról szeretnék beszélni veled. – Szavai súlyosan hullnak közénk.

– Hallgatlak.

– Csak és kizárólag az látja a thesztrálokat, aki már találkozott a halállal. – Szinte leheli a magyarázatot.

– Úgy érted, azért látom Lilithet… mert a kisöcsém a karomban halt meg? – Egyszerre mondom ki, nem gondolkozok, de a könnyeim elhomályosítják a látásom. Corvus a kezét az enyémre simítja, de én elkapom. Elkapom tőle és el Lilithtől, amiért az öcsémmel kellett fizetnem azért, hogy lássam ezt a…ezt a… thesztrált.

– Menjünk el, Corvus – rimánkodom. – Nem akarok most ezen a helyen lenni…

Szörnyen utálom, hogy ez a téma ennyire fel tud kavarni. Még dolgoznom kell azon, hogy megacélozzam magam. De… nem telt még el annyi idő, hogy elapadjon a szívemből szivárgó fájdalom. A bátyám halálának feldolgozása nem telt sok évbe, az gyorsan ment.

– Remus sosem szeretett – motyogom magamnak, de Corvus meghallja. A kezem a kezében, finoman húz maga után az erdei ösvényen. Számtalanszor megbotlom, de nem érdekel, egyszer sem esek el és egyszer sem nézek vissza Lilithre.

– Hogy mondtad?

– Az öcsém lehetett volna az, aki szeret. Aki elűzte volna az otthoni magányomat. A szüleim sosem szerettek engem, a bátyám sem – mesélem szomorúan. Kiszakadnak belőlem a szavak, amik a lelkem mérgezik nap, mint nap. De az lehetetlen, hogy a legszörnyűbb titkomat kiszedje belőlem, amiről még Deneb sem tud, pedig ő azt is tudja, hogyan alszom, ha zaklatott vagyok, és mikor ütött meg először az anyám.

Corvus megáll és fölemeli a kezét.

– Nana, megállj! Nem azért hoztalak ide, hogy megutáld őket, és nem is azért, hogy most felkavarjalak. Légy erős, Johanna! Mert az vagy, tudom. Ne hagyd, hogy a múltad befolyásolja a jelened! – Megráz a vállamnál fogva, kezd fölszállni nehéz szemhájamról a súlyos köd, kezd kitisztulni a látásom.

– Akkor mi befolyásolná a jelenem? – vágok vissza és meglököm a mellkasát.

– Te. Befolyásold te magad, rendben? Johanna Mason, te irányítsd a sorsod, nem szabad, hogy más valami tegye meg helyetted. – Mélyen a szemembe néz. Nagy levegőt veszek, bólintok és úgy döntök, könnyebb lenne a szívem, ha folytatnánk a szokásos civakodásunkat.

– Na és Black, te úgy érzed, magad irányítod a sorsod? – Kérdezem kihívó vigyort villantva felé. Nehezemre esett így mondani, de a válasza segít feloldódni.

– A sorsom igen, a szívem viszont azt hiszem, más – vonja föl a szemöldökét és a szájához húzza a kézfejem.

– Volt lány, akinél az bejött?

– Nem is tudod mennyi – mormolja a kezemre, amitől zavarba jövök és inkább a zsebembe süllyesztem. Erről eszembe jut valami.

– Hogy lehetnek ekkora zsebeid?

– Parancsolsz? – nevet föl. Már látom Hagrid házát, ami mellett az óránk is volt – mintha fényévek teltek volna el azóta.

– A zsebeid. Miért ekkorák?

– Kérdezd a szabót – vonja meg a vállát titokzatos vigyorral az arcán.

– Az előbb belesüllyesztettél egy egész pokrócot és előhúztál egy húsdarabot– mutatok rá a tényekre, ő pedig csak a vállát vonogatja.

– Mindjárt megered az eső – tér ki a válaszadástól az ég felé pillantva.

– Ugyan már – legyintek, de alig mondom ki az utolsó szót, a komor ég egyszerre szabadul meg terhétől és hideg víz zúdul ránk. A váratlan hideg zuhanytól felsikoltok és a fejem fölé kapom a karom. Nevetve fordulok Corvus felé, aki kibújik a kabátból és védőpajzsként fölénk emeli.

– Gyere – biccent mosolyogva és elindulunk az iskola felé.

– Így lassan haladunk – jelentem ki. – Vedd vissza nyugodtan a kabátod, nem kell a fölösleges hősködés, nem fogok belehalni egy kis esőbe.

– Csak nehogy tüdőgyulladást kapj, drágám – nevet és visszahúzza magára a varázskabátot. Nem emlékeztetem, hogy nem vagyok a drágája, mert már megtanultam, hogy abszolút fölöslegesen jártatom a szám ilyenkor. Inkább kacagva rohanni kezdek, Corvus meg utánam.

– Hé, hé, várj! – kiabál, érzem, hogy a karom után nyúl, úgyhogy lefékezek, nehogy újabb esés legyen belőle. Az ég megdördül, és örülök, hogy nem vagyunk a fák közt – voltak ebből otthon csúnya balesetek.

A satufék természetesen újabb csúszással jár, de Corvus utolért, és a karjába zárva óv meg az eséstől. Zihál, az arcomat fürkészi, én meg az övét. A szemei feketék, a szája résnyire nyílik. A számra szegezi a tekintetét, majd mélyen a szemembe néz. Váratlanul ér, hogy megcsókol. A száját puhán az enyémhez érinti. Én még soha nem csókolóztam, de azt rögtön érzem, hogy ezt az apró, lopott csókot nem szerelemből kaptam. A felismerés villámként hasít belém és mérgesen ellököm magamtól.

– Mit képzelsz? – mordulok.

– Hogyhogy mit képzelek? Te is akartad! – vág vissza dühösen. Pislogás nélkül meredek rá. Szinte nem is gondolkozom, ahogy fölemelem a kezem és pofon vágom. Hangos csattanással ér célba a tenyerem, és bizseregni kezd, ahol az arcához ért.

– Na, nem mondod! És ezt mégis honnan tudod? Kitaláltad a zseniális nagy eszeddel? – vitatkozom tovább. A szeme könnybe lábad, de nem az lep meg – előfordul váratlan pofonoknál –, hanem az arcán hirtelen átsuhanó rémület. A következő pillanatban újra düh tüze gyúl benne, szinte éget. Mintha az előző reakciója meg se történt volna. Talán csak a képzeltemben. Meg vagyok zavarodva, csak annyit érzek, hogy rettenetesen mérges vagyok.

– Láttam a szemedben, éreztem a kisugárzásodban – közli sziszegve, és összevonja a szemöldökét.

– Nem támadhatsz le csak így! – hadonászok. – Én nem egy lány vagyok a sok közül, akivel szórakozhatsz! – vágom a fejéhez, ami azóta fogalmazódik bennem, hogy először kedves volt velem az idegen, híres nőcsábász. Újra ütésre emelem a kezem, de az arca újból elsötétül, és inkább sarkon fordulok.

– Johanna! – kiabál, de ügyet sem vetek rá, lendületes léptekkel vágtatok a Roxfortig. Nem követ.