Kések a Falban ~ fülszöveg, leírás

Kések a Falban ~ fülszöveg, leírás

Claytownban gyerekeket ölnek.

Dorie Asbert és a testvére, Chris érkeznek a városba, hogy felkutassák a gyilkost és véget vessenek a szörnyűségeknek. Az első napon azzal szembesülnek, hogy ez valóság és nem mese – tényleg késekre írt utasítások miatt küldenek gyermekeket a halálba. Eleinte értetlenkedve állnak a városiak engedelmességével szemben, de amikor lemészárolt, korábban éjjeli őrt álló katonák holttesteire találnak, megváltoznak az elképzeléseik.

Napokig kudarcba fullad az összes próbálkozásuk, ám amikor egy kislány épségben visszatér a Halálos Pagonyból, minden felfordul. Tervezhetnek és közösen felkészülhetnek a rájuk váró veszedelmekre. Az Asbert testvérek és a városiak rádöbbennek, hogy nagyobb áldozatokat kell majd hozniuk, mint gondolták, hogy megvédjék a várost.

Dorie a Claytownban eltöltött idő alatt megtanulja, hogy a szép mosolyok mögött csúnya titkok rejtőzhetnek, és a bátyján kívül senkiben sem bízhat. Ketten kell harcolniuk a város gyermekeiért, és csak reménykedhetnek, hogy sikerrel járnak. A Halálos Pagony nem csak a gyerekekre veszélyes…

A fejezeteket itt érhetitek el: Kések a Falban oldal

Ha érdekelnek még történetek Dorie-ról, itt találtok: Dorie Asbert történetei

2020.

Lencsevégen ~ 1. fejezet

1. fejezet

Lis, 18:32 perc, erdő

Tizenegy és fél perccel azelőtt, hogy Lis Howardot elrabolták volna, a lány a nyári erdőben csavargott, és közben, mint a legtöbb tinédzser, a szüleit szidta.

– Jó lesz, ne aggódjatok, élvezni fogjátok! – ismételte affektálva a Howard házaspár oly sokszor elhangzott szavait, és átlépett egy halkan csörgedező patakot. Leguggolt, nem törődve azzal, hogy szoknyája szegélye belelóg a vízbe, és egy kőre támasztotta a fényképezőgépét. Állítgatta a fókuszt, hogy tökéletesen megörökíthesse a víz fölé lógó fűszálon mászó hangyát.

– Ja, Elaine élvezi is – dünnyögte, és kattintott párat a géppel. – Fél nap sem telt el, máris mindenki imádja…

Azt nem tette hozzá hangosan, hogy fél nap sem telt el, őt meg máris mindenki utálja, mert megpillantott egy lapos kövön napozó gyíkot, és nem akarta elijeszteni. Közelebb lépett, és még pont sikerült elkapnia a pillanatot, ahogy a gyík a fejét fölemelve megmártózik a napfényben, mielőtt durva hangok csendültek volna és a kis hüllő sebesen szedve a lábait eliszkolt a burjánzó aljnövényzet biztonságot nyújtó menedékébe.

Lis fújtatott. Fogalma sem volt, kik járnak ki az erdőbe kiabálni, és őszintén szólva nem is érdekelte túlságosan. Biztos helyiek – nem volt nehéz felismerni az olasz nyelvet. Talán majd ő is megérti, miért jönnek ki ide ordibálni, ha elég időt tölt el itt. Megborzongott. Ez még csak az első nap a huszonnégyből, és valószínűleg már ma kap egy fekete pontot, amiért szó nélkül lelépett az erdőbe. Megint kirázta a hideg. Hiszen már egy van egy hatalmas fekete pontja…ó, bár ne kiabált volna az anyjával aznap! Akkor Mrs. Howard észrevette volna a járdáról lelépő öregasszonyt…

Igen, elképesztően nagy fekete ponttal kezdte ezt a nyelvtábort. Nem értette, hogy lehet olyan szerencsétlen, hogy pont annak az öregasszonynak a párját fogta ki kísérő tanárnak.

Megrázta a fejét, és tovább indult a patak mentén. Megpillantott egy színes pillangót, és követni kezdte. A szép szárnyú lepke szép képek ígéretével csalogatta, ő pedig készenlétben tartva a fényképezőgépét, engedelmesen ment utána.

– Mindjárt megvagy – lehelte diadalmasan, amikor a pillangó leszállt egy ágra. Lis kidugott nyelvvel közelített rá gépével a szépségre, de mielőtt lenyomhatta volna a gombot, újból zajongás támadt, és elriasztotta a pillangót. – A fene essen beléjük – morogta Lis, és körbenézett, hogy merre repült a prédája. A lepkét nem látta meg, viszont a csodás tájra felfigyelt: zöldellő szőlőültetvények szaladtak végig a dombokon; a szőlősöket sziklás falak választották el az erdőtől; az ég búzakék volt, a nap ragyogott. Nem messze Listől legalább tíz méteres meredek sziklafal futott lefelé, a szőlősök irányába.

– Remek! – füttyentett Lis, és már emelte is a gépét, de heves szóváltás hangjai ütötték meg a fülét. Megint azok az őrült olaszok, gondolta magában. Jobbra fordította a fejét, és látta, hogy két férfi áll úgy öt méterre tőle, az erdő szélén, a sziklák közelében. Az egyik fickó kék, kantáros nadrágot viselt, és szalmakalapot, a másik öltönyt és fekete napszemüveget. Furán festettek egymás mellett, de megragadták Lis művészfantáziáját, és az arca elé tartva a fényképezőt, képeket készített róluk. Nem kért tőlük engedélyt, majd utólag rákérdez és megmutatja nekik a fotókat. Jobbra lépett, balra, leguggolt, lábujjhegyre állt, a kalaposra fókuszált, majd a napszemüvegesre.

Aztán az ujja rápréselődött a gombra, a gyomra pedig öklömnyire zsugorodott. A napszemüveges hirtelen a szalmakalapos arcába vágta az öklét, mire az megtántorodott, a szalmakalap lehullott a mögötte húzódó mélységbe. A férfi az arcához kapott, vér folyt ki az orrából; aztán visszatámadott: megtaszajtotta a napszemüveges mellkasát, akinek előbb a napszemüvege zuhant a pórul járt szalmakalap után, majd iszonyatos ordítás kíséretében a teste is.

Mindez körülbelül tíz másodperc alatt történt. Lis a sokktól mozdulni sem tudott – az ujja sem mozdult a gombról. A dulakodás és vitatkozás élénk hangai után beálló csöndet megszakítva halk kattanás jelezte, hogy a gép sorozatfelvételt készített.

Francba! – szitkozódott magában, és imádkozott a fotósok védőszentjéhez (már ha létezett ilyen), hogy legyen süket az exszalmakalapos alak.

Amikor az még további tíz másodpercig nem fordult hátra, csak a térdére támaszkodva meredt a mélybe a kalapja, a napszemüveg és az öltönyös fickó után, Lis fellélegzett.

Kár volt.

Már épp elkezdett volna hátrálni a fák közé, reménykedve, hogy feltűnésmentesen sikerülni fog, amikor éles vijjogással madarak röppentek föl a közeli bokrokból. Az olasz férfi meglepően gyorsan perdült meg. Most, hogy szemből, kalap nélkül is látta, Lis észrevette ősz haját, napbarnított, színes festékfoltos bőrét és szinte fekete szemét.

– Kezit csókolom! Én…nem beszélni…italiano – makogta Lis, zavartan nevetgélve. Az olasz láthatóan elsápadt, és összeszorított ajkakkal megindult a lány felé. Döngő járása dühös, nagytermetű bikáéhoz hasonlított.

Lis okos lány volt, hamar felfogta, hogy most kell hasznosítania minden testnevelésórán szerzett tudását, és futásnak eredt. Egyik kezével a gépét szorította a mellkasához, másikkal a szoknyáját csippentette fel.

– A francba, a francba! – mantrázta, mintha a káromkodás és dühöngés megmenthetné. Rohanás közben úgy szidta magát, ahogy a nővére szokta őt veszekedéseik alkalmával (ostoba, bolond, féleszű, ésatöbbi…), aztán egy idő után már a turkálóból szerzett, csinos hosszúszoknyáját hordta el mindennek, amiért az beleakadt minden kiálló szúrós ágba és tövisbe.

A menekülés első pár másodpercében még hallotta a csapáson dübörgő súlyos lépteket, de nemsokára csak a saját zihálása és saját csizmájára aggatott láncok csörgése zavarta meg az erdő nyugalmas csöndjét. Egy fának dőlt, nem törődve azzal, hogy a kérge csúnya nyomot fog hagyni a bőrén, ahogy fájó erővel préseli a hátát a törzsnek. Nagy levegőket vett, hogy lelassítsa légzését. Öt percet várt, de az öltönyös ember gyilkosa nem bukkant fel. Megkönnyebbülve lépett elő a fa mögül, szemével már a következő probléma megoldását kutatta. Történetesen, hogy merre kell visszamenni a szállásra, hogy ott szólhasson a tanárainak, akik majd értesítik a helyi hatóságokat a gyilkosságról.

Csak kár, hogy amikor nekivágott az erdőnek, nem az volt a legfontosabb, hogy tudja, merről jött.

Lépésre emelte a lábát, de letenni már nem tudta – egy kéz a csuklójánál fogva visszarántotta.

– Nehogy kitörd nekem a bokád, bambino – figyelmeztette egy reszelős hang. Lis lenézett a lába elé, és látta, hogy egy kisebb mélyedésbe esett volna bele, ha újdonsült ismerőse nem húzza vissza. Sóhajtott, és a fejét csóválta.

Mindig figyelj a lábad elé, ne csak akkor, amikor fényképezel! – fedte meg magát. Az olasz szembe fordította magával, és Lis belebámult a már-nem-szalmakalapos ember arcába.

Megköszörülte a torkát, és valami frappáns, mindent megoldó megjegyzésen gondolkodott. A férfi azonban még előtte megszólalt, kertelés nélkül szegezte neki a kérdést, ahogy egy bérgyilkos szegezné a kést az áldozat torkának.

– Felvetted?

– Dehogy! – próbált legyinteni Lis azzal a kezével, amit a fickó szorongatott. A másikkal ő szorongatta a fényképezőgépét, és elhatározta, hogy soha az ég világon nem adja ki a kezei közül.

– Velem jössz – jelentette be a férfi. A hangja éles volt, de a mondat végére elcsuklott. Lis lába is majdnem összecsuklott, ahogy kelletlenül követte az olaszt.

– Megyek magával, de úgy sokkal könnyebben menne, ha elengedne! – ajánlotta, és már törte is a fejét, merre tudna legegyszerűbben elszökni, de a fickó minden bizonnyal nézett filmeket, mert csípőből elutasította az ötletet.

– Persze, hogy leléphess, mi? – horkant föl. Lis szája megremegett, és akaratlanul is kibukott belőle a kérdés.

– Engem is meg fog ölni?

Nem látta a férfi arcát, pedig sokat segített volna a lelkiállapotán, ha látja, hogy reagál a mondataira.

– Még nem tudom – felelte olyan komoran és sötéten, hogy Lis inkább befogta a száját. A francokért kellett neked elcsászkálni!, korholta magát. Ha a helyeden maradtál volna, ha beköltöztél volna Elaine szobájába, ahogy kérte, ha te is barátok után néztél volna, ha…

Tíz percig mentek az erdőben. Lis ezúttal minden fát és kiálló gyökeret az emlékezetébe vésett, hogyha esetleg menekülésre kerülne a sor, akkor könnyebb legyen a dolga. Nem kérdezte hova mennek, mert ő is nézett tévét – egy igazi, gyakorlott gyilkos és fogva tartó úgysem árulná el.

– Megjöttünk – közölte egyszer csak az öreg, és olyan hirtelen torpant meg, hogy Lis akaratlanul is beleütközött.

– Elnézést, uram – hebegte, és egy pillanatra azt hitte, most rebegte el utolsó szavait, mielőtt ő is a sziklák tövében landol. Elég béna utolsó szavak, meg kell hagyni, gondolta keserűen. Az olasz megfordult, és Lis a földre vetette magát, hogy nehezebb legyen a férfi dolga. Mivel az még mindig fogta a karját, őt is majdnem a földre rántotta.

– Mit rángatódzol, bambino?! – mérgelődött a férfi, azzal talpra állította a lányt. Erősebben fogta a csuklóját. Lis bele sem mert gondolni, hány napig lesz ott a vaskos ujjak nyoma. A másik kezével Lis felkarját ragadta meg, és balra kezdte vezetni, egy tornácos, pincelejárós, vörös muskátlikkal díszített ház felé. Nem tűnt nézett ki, ahogy az ember egy őrült, kegyetlen gyilkos otthonát képzeli el. Sőt, normálisnak volt mondható, Lisnek még tetszett is. Jó képeket lehetne róla készíteni, futott át az agyán.

Egy fadeszkákból készült, fehérre festett kerítés kapuján mentek be, aminek az elején egy kis festett szőlőlevelekkel ékesített fatábla lógott. Szép, kacskaringós betűkkel csak ennyi állt rajta: Boscorelli. Ez lehet a fickó neve, okoskodott magában Lis. Boscorelli végigvezette egy kitaposott ösvényen, és a ház alatti, kövekkel szegélyezett faajtókhoz érve elengedte az egyik kezét.

– Itt maradsz – jelentett be ellentmondást nem tűrő hangon, és belökte a pince ajtaját. Lis nem értette, miért nincs kulcsra zárva. Talán a gyilkosok nem zárják a házukat, mert senki nem meri őket kirabolni, gondolta. Boscorelli List is belökte a már nyitott ajtón, és a lány egy koromsötét helyiségben találta magát. Hosszú szoknyájában természetesen orra esett, lehorzsolta mindkét térdét és az egyik tenyerét – a másikkal a fényképezőgépét óvta. Nem látott semmit, de az erős szőlőillatból és a ház körül futó szőlőültetvényekből ítélve borospincében lehetett. Boscorelli lapátkezével benyúlt, visszahúzta az ajtószárnyat, és egy lámpakapcsolóra tenyerelt. Fények gyúltak, és Lis látta, hogy igaza volt: boroshordók és borosüvegekkel megrakodott polcsorok húzódtak a teremben.

– Mindjárt visszajövök, hozok neked ebédet – ígérte az olasz. Az ajtó becsukódott, mielőtt Lis tiltakozhatott volna. A lány fáradt és mérges volt, nem éhes. Az ajtóhoz rohant, és dörömbölni kezdett, amíg a keze meg nem fájdult és a torka be nem rekedt.

– Engedjen ki! Engedjen már ki! Nem kérek enni! Nincs is ebédidő, maga idióta! – ordibálta, de nem hitte, hogy Boscorellit érdekli ő, az idő, vagy a válogatott sértések.

Talán, ha elárulnám, ki vagyok, morfondírozott magában, akkor megijedne és elengedne. Aztán sóhajtott, és szembesítette magát az igazsággal: ha Boscorelli megtudja, hogy Dom Howard lánya, nemhogy megrémülve kergetné el otthonról, hanem rögtön csörögne is a Howard irodába, hogy húszmillió dollárért átvehető a kicsi Lis.

Amikor megfájdult a keze és berekedt a torka, még folytatta egy kis ideig a zajongást, de egyre erőtlenebbül és reménytelenebbül. Boscorelli olasz, biztos sokáig főzi a tésztát vagy valami. Fújtatott. Miért adna neki egy emberrabló ebédet?

– Mert olasz – válaszolt magának. – És ők mindig esznek – zsörtölődött. Teltek a percek, de sem az emlegetett ebéd (ami már inkább vacsora lett volna) nem érkezett, sem Boscorelli.

Elfogta az éhség, ahogy sorra eszébe jutottak a finomabbnál finomabb olasz ételek – pizza, tészta…Nagyot kordult a gyomra.

– Nem is biztos, hogy emberrabló – gondolkozott fennhangon, hogy elnyomja hasa korgását. Lis szerette hallani a hangját, amikor egyedül volt, így kevésbé érezte magányosnak magát. – Talán csak azért zárt be ide, mert láttam, hogy megölt valakit…

Erre a gondolatra elszorult a torka. Eddig bele sem gondolt, mit látott, csak azon törte a fejét, hogy szabadulhatna meg a leggyorsabban.

– Láttam valakit meghalni – suttogta, és lerogyott az ajtó tövébe.

Nem akart erre gondolni, mert akkor biztosan sírva fakad, az elméjére a pánik ködje száll, és akkor mit fog tudni tenni a szabadulása érdekében? Semmit. A szabadulása fontos dolog a halott napszemüveges fickó számára is – ha Lis Howard nem menekül meg, akkor Mr. Napszemüveg halálának körülményei sem kerülnek napvilágra. Boscorelli biztos olyasmivel fog holnap, vagy talán még ma beállítani a rendőrségre, hogy az a férfi megcsúszott és összezúzta magát a sziklákon. Véletlen baleset az egész. Igen, igen, borzasztó sajnálatos, de hát ez van. Veszélyes a környéknek ez a része, minek ment olyan helyre, ahonnan ilyen könnyen lezuhanhat? Hát ki itt a hibás – az, aki oktondi módon az életét kockáztatta a szép kilátás érdekében, vagy az, aki megtalálta és jelentette az ügyet rendőrségnek?

Lisnek felfordult a gyomra, már hirtelen nem is gyötörte annyira az éhség. Elővette a fényképezőgépét, hogy valamivel lekösse a figyelmét, amíg Boscorelli újból föl nem tűnik. Nem akarta most átkutatni a helyiséget, mert félt, hogy az olasz akkor nyitna rá, amikor épp megpróbál kimászni a szellőzőn. Különben sem volt ereje hozzá, a lábai és karjai mintha zseléből lettek volna.

Lassan nyomogatta a gépét, nézegette a délután során készített képeit. Egy virág. Egy bogyó. Virág és bogyó. Virágok. Bogyók. Virágok és bogyók.

Katicabogár ebből a szemszögből, katicabogár abból a szemszögből. Levelek, katicabogárral a háttérben és katicabogarak levelekkel a háttérben.

Egy madár. Egy pókháló. A patak vize. Buborékok a patakban. Kövek a patakban. Hangyák sora. Fűszálak.

Hangya egy fűszálon a patak felett.

Egy napozó gyík.

Egy elmosódott kép egy színes szárnyú pillangóról.

Egy szalmakalapos és egy öltönyös, feketített lencséjű napszemüveges férfi áll egymással szemben a szakadék szélén. Az egyik, mint egy kertész, a másik mint James Bond. A következő képen James Bond mozdul, utána az ökle a kertész arcában van, majd a kertész kalapja a levegőben száll, utána a kertész előrelép, a kezei James Bond vállán, ezután a napszemüveg repül, látni lehet egy kép erejéig a kitérni próbáló, az erdő felé forduló James Bond arcát (jóképű, harmincas végeit taposó férfi fekete hajjal, fekete borostával, fekete szemmel és fehér bőrrel), végül James Bond, akárcsak egy igazi filmhős, széttárt karokkal zuhan a semmi felé, szája nyitva, láthatóan ordít, szeme feketéje még képen keresztül is olyan élesen hasít az emberbe, mintha őt okolná a haláláért. Lis szeméből könny csordult ki a legutolsó képet bámulva. Végigsimított James Bond arcán. A fotóból kiderült, hogy ő, a kamerájával a kezében volt az utolsó, amit a férfi látott. Reszketegen sóhajtott.

Talán a napszemüveges utolsó gondolata az volt, hogy az a lány majd tisztázhatja a halálának körülményeit, lebuktathatja a kegyetlen gyilkost. Nagy kesergésében Lis ráközelített a férfi arcára, hogy minden vonását az arcába véshesse, ha egyszer majd kikérdezik a rendőrségen.

Ahogy a férfi arca betöltötte a képernyőt, Lis a könnyei által elhomályosított arckifejezést bámulta, és újra végiggondolta, mit gondolhatott magában a fickó halála előtti utolsó pillanatokban.

– Ez az őrült elvette az életem, dögöljön meg – hangosította ki James Bond lehetséges gondolatait. Szipogva és érthetetlenül beszélt. Kitörölte a könnyeket a szeméből, és amikor újra a napszemüvegjét vesztett napszemüveges szemébe nézett, jeges marok szorította össze a szívét.

Nem mondta ki hangosan, de szinte hallotta, ahogy a férfi őt, a fénykép készítőjét akarja felnyársalni az utálattól izzó tekintetével, mintha miatta halt volna meg. Mintha Lis lett volna a hibás, amiért Boscorelli lelökte a szikláról. Talán tényleg Lis hibája volt – nem szólt közbe, pedig ezzel talán megakadályozhatta volna a gyilkosságot. Talán mégis csak meg kellett volna kérdeznie, szabad-e fotózni. Akkor a napszemüveges, James Bond olasz kiadása még most is élne, és Lis nem poshadna egy borospincében, várva Boscorellire.

Ó, a fene egy meg! – képzelte el Lis, ahogy James Bond káromkodik. Szinte érezte, ahogy összefonódik a tekintetük, és az a tömény utálat, ami a férfi szeméből áradt, teljesen behálózta.

Letette maga mellé a gépet, és zokogni kezdett.

Kések a Falban ~ 2. fejezet

Miután Chris és Caderyn is befejezte a reggelit, Nathaniel tanácsára szedelődzködni kezdtünk, és dzsekibe burkolózva kifelé indultunk.

– Hova mentek? – kiabált felénk Madame Cerrie.

– A Falhoz – kiáltott vissza neki Nathaniel. Jó pár szempár villant felénk, de Nathaniel és Caderyn nem foglalkoztak velük. Madame Cerrie arca elsötétült.

– Vigyázzatok a szépfiúra, nem örülnék neki, ha összevagdosnák az arcát – mondta, majd megfordult és beleveszett a hangoskodók és járkálók zsúfolt tömegébe.

Chrisszel összenéztünk, utána kérdőn két claytowni barátunkra pillantottunk, de ők már kint is voltak a szabadban. Követtük őket.

A talaj még mindig saras volt az éjszakától, és a levegőn is érezni lehetett az eső illatát. Az ég azonban tiszta volt, egyetlen felhő sem zavarta meg a végtelenbe nyúló kékséget. Gumicsizmáink cuppogtak, ahogy a Fal felé vettük az irányt.

– Most már nincs kedvük megosztani velünk, hova visznek minket pontosan? – faggatta Chris a szürke sálas Nathanielt és a bottal járó Caderynt. Nem érkezett válasz. Sóhajtva, egymásba kapaszkodva csoszogtunk tovább. Az utakon lovaskocsik és lovasok haladtak el mellettünk, az agyagfalú, agyagcseréptetős házikók között. Némelyik kéményéből füstfelhő gomolygott, egy-két ablakból kiabálás, nevetés szűrődött ki, néhány kertben gyerekek játszottak.

Egy idő után letértünk a házak között vezető utcáról, és egy másik földúton folytattuk a csúszkálást. Az út lejteni kezdett, de a bal oldalunkon egy agyagfal függőlegesen maradt, mintha mesterségesen állt volna ott. Jobbra zöld fű borította a földet. Nem kerülte el a figyelmemet az út szélére állított tábla: SZIGORÚAN TILTOTT TERÜLET!

– Biztos jó ötlet ez? – morogta Chris az orra alatt, és átkarolva a vállam magához húzott. Átöleltem a derekát, és egymást támogatva folytattuk az utunkat a lejtőn, melynek végén már ott állt Nathaniel és Caderyn, a vörös hajú kék egyenruhás fickó oldalán.

– Az isten szerelmére, hogy történhetett ez?! – hallottuk Nathaniel háborgását. Néma összhangban gyorsítottuk lépteinket. Mire leértünk, már láthattuk, mi okozta Nathaniel aggodalmát.

– Jóságos ég – motyogtam. Éreztem, hogy megremeg a lábam. Chrisnek dőltem, aki rövid gondolkodás után Nathaniel kezébe nyomott, hogy vizsgálódhasson.

Tőlünk előre nagyjából két méterre folyószerű, ám sima tükrű víz húzódott. Nyilván ez volt a Vérfagyasz-tó. A folyó-tó másik oldalán lévő erdő a Halálos Pagony lehetett, a fák sűrűn és sötéten olvadtak egybe. A folyón innen, az agyagfal tövében öt holttestet számoltam össze, miközben Nathaniel karjaiban remegtem. Öt sötétkék egyenruhás férfi hevert a lábaim előtt mozdulatlanul. Az egyik mellett Alexander Costa guggolt, lába mellett a sárban nyitott bőrtáska, valószínűleg orvosi felszerelés.

– Doktor Costa, mit lát? – tudakolta bizonytalan hangon a vörös.

– Neki is elvágták a torkát – felelte a férfi. Mély, érdes hangja volt, aggodalomtól összehúzódó szemöldökei alatt fekete szempár meredt a halottra. – Kés lehetett.

– Na nem mondod! – horkant föl gúnyosan Nathaniel, de szívverésének ütemén éreztem, hogy nem érzi úgy magát, ahogy mutatja. Chrisre pillantottam, aki szintén erre a következtetésre juthatott. Egy kopasz férfi vértől szinte feketére színeződött gallérját igazgatta, majd az arca felé nyúlt és lecsukta a halott szemeit.

– Nem rég lehetnek halottak – szólalt meg a bátyám is, aki bár nem orvos, azért az évek alatt szerzett tapasztalataiból ennyit meg tudott állapítani.

– Az éjszaka ölték meg őket – közölte a Csodabogár. Lassan fölemelte a fejét és sötét szemeit előbb Chrisre, majd rám szegezte. Próbáltam az arcára összpontosítani, nem akartam a halottakat nézni. Láttam már sok vérengzős filmet, holttesttel is volt már dolgom – de ilyen sokan még sose vettek körül. Szinte látni véltem a Kaszást, ahogy kis csapatunk körül járkál.

– Ők kicsodák? – kérdezte Costa mogorván, felénk biccentve. Megemeltem az állam, és nagy levegőt vettem. Éreztem, ahogy Nathaniel megszorítja a könyököm.

– A nevem Dorie Asbert, ő pedig a bátyám, Christopher.

– Mondanám, hogy örvendek, de nem így van – közölte a Csodabogár. – Mit keresnek itt? És mikor jöttek?

– Nathaniel Wilds hívott – érintettem meg a szőke férfi vállát –, és tegnap éjjel jöttünk – feleltem. Hallottam, hogy Nathaniel felszisszen, Chris is csak a fejét csóválta. A Csodabogár és a vörös hajú fickó összenéztek. Láttam, hogy a szemük villog, és rájöttem, hogy hibáztam. Elmondtam, hogy tegnap éjjel érkeztünk – amikor ezeket az embereket megölték.

– Nem ők voltak a hibások – jelentette ki Nathaniel. A Csodabogár felállt, leporolta hosszúszárú kabátját. Chris is felpattant, és átvett Nathanieltől. Megsimogatta a hátam, és a fülembe súgott:

– Jól vagy, ugye? Ne gondolj rá, régen volt…

Bólintottam, és kihúztam magam. Léptem egyet előre, hogy vitába szállhassak a gyanakvón minket méregető Csodabogárral, de a következő pillanatban meg is torpantam.

Gyermeksikolyok hasították félbe a ránk szálló várakozással teli csendet.

A Halálos Pagony felé kaptam a fejem; három különböző hangot számláltam, két kislányét és egy kisfiúét. Kiáltani akartam Chrisnek, de süvítő hangot hallottam az erdő irányából, fémes csillanással suhant el valami az orrom előtt, meleg cseppek érték a bőrömet. Három döngés szólt ezúttal a Fal felől, és amikor arra néztem, három még remegő pengét láttam az agyagba fúródva.

– Ez meg mi a franc volt?! – fakadt ki Chris, és a Falhoz ugrott. A fülemben dobolt a vér, a mellkasom összeszorult. Nathaniel és Caderyn felé néztem. Az alacsony öregember keresztet vetett, Nathaniel pedig komoran bámulta a Falból kiálló késeket. A Csodabogár már oda is szökkent Chris mellé, tőlünk balra pedig a vörös hajú férfi öklendezte vissza a reggelijét.

– Felvételről mehettek – találgatott Nathaniel rekedten.

Nagy levegőt vettem, elszámoltam hétig, majd én is odamentem a bátyámhoz és a másik férfihoz. A három penge vértől vöröslött, még a markolat is. A gyomrom felfordult, ha a meleg cseppekre gondoltam, amik az arcomra hulltak, amikor elrepültek az orrom előtt ezek a tőrök.

Tele voltam kérdésekkel.

– A sikolyok? – tettem föl az elsőt, és büszke voltam magamra, hogy nem remegett meg a hangom. Legalábbis nem annyira.

– Igen. A múltkor is ezeket a gyerekeket hallottam – mondta határozottan Nathaniel.

Még egy hang szakította meg a párbeszédünket: ezúttal egy gong hangjához hasonló kongás.

– Hasra! – üvöltötte el magát a Csodabogár, és mi gondolkodás nélkül engedelmeskedtünk. Még két döngés jelezte két újabb penge érkezését.

Éreztem, hogy a nedves sár beleivódott kibontott dzsekim alatt viselt pulóverem anyagába, az arcom, az ujjaim és a hajam is koszos lett.

– Mi van rá írva? – kérdezte Nathaniel. Feltérdeltem, és láttam, hogy a Csodabogár már az új, tiszta pengéjű kések előtt áll.

– 16f – olvasta hangosan. Nagyot nyelt és remegő hangon folytatta. – És…12l.

– Ó – mondta Nathaniel, és mellé lépett. Chrisszel összenéztünk. Felém nyújtotta a kezét, felsegített és odafurakodtunk a két férfi közé, hogy jobban lássunk. A tiszta, ezüst fémlapokba cirádás betűket és számokat karcoltak.

– Mi ez? – faggattam őket. A Csodabogár úgy festett, menten elájul. Az arca és az ajka fehérre váltott. Öklével és alkarjával a Falnak támaszkodott, mélyeket lélegzett.

– Mi történt? Mi baja van? – kérdezgette Nathanielt Chris. A szőke hajú férfi hátra lesett a válla fölött, én is így tettem. Caderyn épp a vörös hajú fickó vállát paskolgatta, majd egymásba karolva elindultak fölfelé a lejtőn, vissza a városba.

– A szám a kort jelöli, a betű a nemet – magyarázta halkan Nathaniel. Aggódó pillantást vetett a Csodabogárra. Én is a fickóra néztem; zihálva lélegzett. Megfordult, és hátát az agyagfalnak vetve lecsúszott a földre; sötét hajába túrt és eltakarta az arcát.

– Ezt meg hogy érti? – kérdezte Chris fagyosan, és láttam, ahogy szinte felnyársalja Nathanielt a tekintetével. A férfi zavartan, halkan, egy levegővételre hadarta el:

– A szám a kort jelöli, a betű a nemet – ismételte. – Tehát ma éjjel ki kell állítanunk egy tizenhat éves fiút, és egy tizenkét éves lányt.

– Nem adom Vanessát – motyogta magában a Csodabogár.

– Mi az, hogy ki kell állítaniuk? – A döbbenettől földbe gyökerezett a lábam. Nathaniel a földre roskadt Alexander Costára sandított.

– Ki kell hoznunk őket ide, a Falhoz.

– Minek? – sürgette Chris.

– Ezt nem itt szerettem volna elmagyarázni – bosszankodott Nathaniel. – Az ég szerelmére, Costa sokkot kapott. Segítsen őt vinni!

Chris rögtön lehajolt, megragadta a Csodabogár karját, azt átlendítette a saját vállán és felhúzta.

– Azért álljon csak neki! – szóltam rá ellent mondást nem tűrő hangon.

– Kiállítjuk tehát a kért gyerekeket, és Ők pedig elviszik – biccentett a Halálos Pagony felé, miközben Chrisnek segített Costával.

– Ők? Kik azok az ők? – tudakoltam, és mellettük sétálva visszalestem a sötét erdő felé.

– Azt nem tudjuk – felelte Nathaniel. A gyomrom öklömnyire szorult.

– Nem próbálták meglesni őket?

– De.

– És mi történt?

– Azt maguk is láthatták – intett szabad kezével hátra felé.

– Szóval Tőlük kell megvédenünk Claytownt? – kérdeztem elszoruló torokkal.

– Sok sikert hozzá! – motyogta a félholt Csodabogár. Megálltam, nem törődve vele, hogy így lemaradok. Csak álltam és bámultam a Halálos Pagonyt, a sötét, fenyegetőn az ég felé törő fákat, és nem tudtam elhinni, hogy valahol a mélyén gyerekek halnak meg. Vagy gyerekeket ölnek meg. Ők.

Kések a Falban ~ 1. fejezet

A fogadó zsúfolásig volt telve. A helyiek jókedvűen kiabáltak egymásnak és nekünk, vigyorogva köszöntöttek, mint ártatlan lelkű újoncokat. Meglepett, hogy reggel fél nyolckor az emberek mennyire élénkek. Ez is felírható Claytown furcsaságainak listájára.

Egy asztalnál ott ült a két férfi, akik tegnap este az ajtóban vártak minket. A szőke hajú, fiatal fickó, Nathaniel Wilds és mellette a sarokban egy öregember, akinek nem jegyeztem meg tegnap a nevét. Sajnáltam, hogy nem az ablak közelében foglaltak helyet. A lépcsőnél, ahol álltam, nagyjából semmi levegő nem volt. A nyitott ablakokon keresztül a nap fölmelegítette a fogadó kocsma részét, a levegő fülledt volt. A fejem már azelőtt zsongott a bent iszogatók zsivajától, mielőtt helyet foglaltam volna Nathaniellel szemben. Chris a mellettem lévő székre huppant le. Elégedetten szemlélte az asztallapot – két korsó várt minket, bennük érdekes színű löttyel.

– Maguk ikrek? – köszöntött minket hunyorogva Nathaniel. – Teljesen egyformák. Egyforma, meseszép aranyhaj, szemük akár a smaragd…

– Mondja, maga irodalmár? – szólt közbe Chris, feltűnően üdén. Legalább ő jól aludt a tegnapi megpróbáltatások után. Én személy szerint alig hunytam le a szemem, egyfolytában a mai napon járt az agyam. Vajon mit fogok látni? Elég leszek a feladathoz?

– Dornak bejönnek az irodalmárok – tette hozzá Chris, Nathanielre kacsintva. Félig kómában voltam még, de így is sikerült elvörösödnöm. Utálom, hogy könnyen elpirulok. A fejemet ráztam, hogy enyhüljön a zavarom, és válaszoltam Wilds kérdésére.

– Ó, nem, nem vagyunk ikrek. Ő a bátyám. – Chrisre sandítottam. – Az idegesítő bátyám.

– Most őszintén, melyik a rosszabb? Ha van egy idegesítő bátyád vagy egy idegesítő húgod? Szerintem az utóbbi.

Horkantottam, és meglöktem a vállát. Gyakran ugrat, de sose gondolja komolyan. Az ember azt hinné, a normális testvérek kinövik felnőttkorukra egymás cukkolását, de mi nem vagyunk normális testvérek. Egymásra vigyorogtunk. Chris meghúzta a saját korsóját, én csak méregettem a sajátom. A számhoz emeltem és megkóstoltam. Kellemetlenül cuppogtam.

– Nem ízlik a kis édesszájúnak – jegyezte meg vigyorogva a bátyám.

– Túl keserű.

– Sörnek hívják, Dor. Az pedig keserű.

A fal mellett ücsörgő öregember rekedtes hangon megszólalt, nem tudva arról, hogy egy vitát előz meg vele.

– Itt nincsenek irodalmárok – mondta tűnődve. – Három dolog van, ami számít ebben a városban: a sör, a fal és a benne lévő kések. Az összes normális munka ezekhez kapcsolódik.

Úgy gondoltam, elég erős kifejezés a város – Claytown egy kis falu minimális méretét is alig érte el.

– Persze, van, akit ez nem érdekel – tette hozzá Nathaniel, és a helyiség másik végébe intett. – Látják ott azt a fickót?

Nyakamat nyújtogatva próbáltam megnézni magamnak az alakot, de nem sok mindent láttam belőle. Egyrészt, mert a vendégek és a pincérek fel-alá járkáltak, másrészt mert a férfit egymásra halmozott könyvek takarták el. Előtte az asztalán teleírt papírok szétszórva. Kicsit balra dőlve sikerült megpillantanom őt. Orra egy különösen vastag kötetbe lógott, a szemüvege majdnem teljesen lecsúszott a helyéről. Sötét haja kócosan szerte állt, kockás inge gyűrött volt. Komikus hatást keltett. Megint eltűnt a szemem elől: egy csinos, vászonszoknyás pincérlány szökkent mellé, és lecsapott az asztalra egy korsót, amiből kilöttyent pár csepp az egyik lapra. A férfi olyan gyilkos tekintettel nézett föl a nőre, hogy én szégyelltem el magam. A pincér azonban csak kacagott, és ringó csípővel eltipegett. A fickó nem nézett utána, Chris pedig alig hallhatóan füttyentett.

– Ő Alexander Costa – mutatta be nekünk Nathaniel.

– És a csodabogár fickó? – Chris szórakozott tekintettel hátra dőlt, hogy könnyebben követhesse a szemével a csinos lányt. Hosszú barna haja befonva verdeste a hátát, bőre tejfehér volt.

– Ő Alexander Costa. A legnagyobb tökfej a városban – ismételte az öregember. Furcsállva mérte végig a testvéremet.

– Chris a hölgy nevére lenne kíváncsi – segítettem ki ábrándosan bambuló bátyámat. – A csinos pincérnőére.

– A lány? Veronica a neve – mondta legyintve Nathaniel. A két claytowni hamar visszatért az Alexander Costa-témára.

– Úgy fest, mint akinek vaj van a fején – suttogta az öregember bizalmasan előre hajolva. Kíváncsian pillantottam rá.

– Szóval őt gyanúsítják? Miért? – súgtam vissza. Az öregember a fejét ingatta.

– Őt, igen, őt. Folyamatosan azokat a régi könyveket bújja – intett a fickó felé. – Még csak nem is angolul írnak bennük. Ráadásul éjjelente kint járkál! A temetőben. Szörnyű az a hely! Az a hír járja, hogy a megölt gyermekek szellemei ott kísértenek éjfélkor.

Nagyot nyeltem és eltátottam a szám, de mielőtt kérdezhettem volna, Nathaniel is előre hajolt.

– Miután a temetőben végzett, a Falhoz megy – egészítette ki a történetet.

– Épeszű ember nem megy oda éjjel. Épeszű ember nem megy oda nappal! – tódította az öreg.

– Csak nem a Csodabogárról beszéltek? – szólalt meg egy hang összedugott fejünk fölül. Felnéztem, és egy termetes asszonyságot láttam meg, bő szoknyában. Őszülő haját kendő fedte. Húsos ujjait megrovón lengette felénk. – Vigyázzatok, mert még meghallja és elvarázsol bennetek!

– Costa varázsló? – biccentettem a Csodabogár felé.

– Ki tudja, miket csinál a latin szövegeivel – dörmögte az asszony, és a szoknyájából jegyzetfüzetet és ceruzát húzott elő. – Mit kérnek?

Nathaniel rámosolygott az asszonyra.

– Caderynnel a szokásost kérjük, Madame Cerrie.

– Caderyn? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

– Én volnék – dünnyögte sértetten a sarokban görnyedő öregember.

– Elnézést – motyogtam, de úgy tűnt, senki sem hallotta meg. Vagy csak senkit sem érdekelt. Caderyn a Csodabogár felé lesegetett.

– Bodzaszörp, két korsó sör, csirkehúscafatokkal és rántottával – mormolta Madame Cerrie a két claytowni szokásos reggelijét. Miután lefirkantotta a füzetébe, rám és Chrisre nézett. Felcsillant a szeme, ahogy végig mérte a bátyámat, aki még mindig Veronicát kereste a tekintetével.

– A csinos fiú a ház vendége – közölte Madame Cerrie. Erre már Chris is felfigyelt. Imád enni. Amíg nézegette az étlapot, én is rendeltem magamnak bodzaszörpöt, mert nem tetszett a sör; és bár nem voltam éhes, kértem egy tükörtojást pirítóssal.

– De pici adag legyen – kértem, és ujjaimat egymáshoz közelítve mutattam a mértéket.

– Tudom, mit jelent a pici adag – mondta mogorván Madame Cerrie. – Attól még, hogy kívül állunk a maga fejlett világán, értem, mi az a pici adag – közölte sértetten. Nagyokat pislogtam. Segítségkérőn pillantottam Nathanielre, de ő csak a fejét csóválta, száján halvány mosollyal.

– Mondhatom a rendelésem? – kérdezte Chris. Bár úgy tűnt, rettenetesen belefeledkezett a merítettpapír-étlapjába, tudtam, hogy minden elhangzott szó, hanghordozás és pillantás az elméjébe vésődött. Ilyen, ha ez embernek Sherlock Holmes szintű bátyja van.

– Hogyne! – vágta rá Madame Cerrie. Chris legalább három percen keresztül folyamatosan sorolta a reggelijét, a terjedelmes asszony kapkodva jegyzetelt. Amikor a hölgy magunkra hagyott bennünket, Nathaniel hátra dőlt és kedvesen rámosolygott Chrisre.

– Nehéz útjuk volt, nem igaz?

Chris bólintott. Ő is hátradőlt és megpaskolta a hasát.

– Kell az energia. Az éjszakát egy döcögő lovaskocsin töltöttem esőben, ázott szalmákon fetrengve. Annyit okádtam, mint még eddig életemben soha.

– Chris! – pirítottam rá. Ha nem a felbérlőim előtt mondta volna, amit mondott, még nevettem is volna rajta. De így csak azt éreztem, hogy ég az arcom. Újra.

– Mi van? – pislogott rám ártatlanul. Ami a szívén, az a száján. Ez rengeteg problémát okozott eddig életében – ha össze tudnám számolni, hányszor küldték igazgatóhoz vagy a főnökéhez egy-egy keresetlen megjegyzése miatt!

Sóhajtottam, és Nathanielék felé fordultam. A napsugarak beáradtak a kitárt ablakon. A fejembe újból fájdalom hasított, ahogy a fülledtség rám telepedett. Ölni tudtam volna egy asztalért valahol a friss levegő közelében.

– Az autónkkal mi lesz? – érdeklődtem. Az ezeréves kiskocsink tegnap éjjel feldobta a talpát, pedig Chris esküdözött, hogy nemrég még a szerelő szerint semmi baja nem volt.

– Ugyan, Dor, annak a kocsinak annyi – legyintett a bátyám. – Úgy lerobbant, mint még soha. Pedig egyszer-kétszer már volt rá alkalom.

Fáradtan könyököltem az asztallapra, állam a tenyerembe támasztottam.

– Ráadásul ki tudja? Lehet, hogy a közeli ligetből fákat csavart ki a szél, amik összelapították. Vagy egy tehenet kapott föl a vihar és…

– Igen, és egy csapat földönkívüli felszippantotta az űrhajójával – folytattam mogorván, a szememet forgatva. Chris megpaskolta a hátam.

– Szörnyű vihar volt – mondta bólogatva Nathaniel. – Rég nem esett ennyi eső.

– A szél se volt semmi – helyeselt Caderyn. – Ágak törtek be ablakokat, agyagcserepek zuhogtak a tetőkről. Rettenetes pusztítás.

– Még a mindig nyugodt Vérfagyasz-tó is kiöntött, pedig annak a folyónak a víztükre egész évben olyan sima, mintha folyton jégpáncél borítaná – folytatta a szőke hajú férfi.

Nem tudtam elég gyorsan Chris bordái közé fúrni a könyököm, kirobbant belőle a gúnyos röhögés.

– Vérfagyasz-tó? Hát ez haláli!

– Chris! – sziszegtem, de akárhogy igyekeztem, nekem is mosoly kívánkozott az arcomra.

– Mi ebben a vicces? – kérdezte sértetten Caderyn. Az értetlenül néző Nathanielre pillantott, de az csak a vállát vonogatta.

– Semmi, csak kreatív – mondtam, miután megköszörültem a torkom. Kínos csend állt be, amit pár perc múlva Madame Cerrie tört meg. Kihozta a reggeliket és az italokat, mi pedig nekiláttunk. Az asszony valamilyen oknál fogva ott maradt velünk, a falnak támaszkodva figyelt bennünket. Leginkább a mohón falatozó bátyámat. Nathaniel és Caderyn kényelmes tempóban evett. A gyomrom összeszorult, így én éppen, hogy csak kóstolgattam a tükörtojást.

– Na és miért hívják így a folyót? – érdeklődött Chris. Sóhajtottam. Ez a srác nem bírja tartani a száját…

Azonban a claytowniak láthatóan megenyhültek a kíváncsiskodástól.

– Hogy miért neveztük el Vérfagyasz-tónak? – kérdezett vissza Caderyn. Chris csak bólintott, mert tele volt a szája szalonnával. – Amiért az erdőt Halálos Pagonynak hívjuk.

– Becézve: Halpa – szólt közbe Madame Cerrie, halálosan komoly hangon. Láttam, hogy Chris nagy levegőt vesz, hogy ne nevessen föl. Én tüsszentésnek álcáztam horkantásom.

– Egészségére – mosolygott rám Nathaniel. Caderyn folytatásra nyitotta a száját, de Chris már nem figyelt rá – lekötötte az üresedő tányérja és az én szinte érintetlen reggelim különbsége. Caderyn sértetten pislogott.

– Megehetem? – bökött Chris a tojásomra és pirítósomra. Elé toltam a tányéromat.

– Csak meg ne ártson.

– Ugyan már, úgy ismersz engem? – kérdezte, és leöblítette a rántottáját egy nagy korttyal. Elégedetten cuppantott az ajkával. Én is megkóstoltam a bodzaszörpöm. Túl édesnek találtam, de mivel Madame Cerrie fürkészőn nézett, nem tettem vissza az asztalra és nem kezdtem el köhögni. Legközelebb inkább majd vizet kérek.

– Ízlik? – kérdezte az asszony. Mosolyogtam, és bólintottam.

– Isteni!

Madame Cerrie elégedett pillantással nyugtázta a válaszom, majd elvonult.

– Lehet tényleg nem ártana lassítani a tempón – mondta Nathaniel Chrisnek. – Láthatnak a délelőtt folyamán dolgokat, amik felkavarhatják a gyomruk nyugalmát – figyelmeztetett minket. Az izgalomtól és félelemtől gombócot éreztem a torkomban.

– Hogy érti? – kérdeztem, lehalkítva a hangom.

– Majd meglátja, Asbert kisasszony.

Édes mosollyal a szája szegletében mondta a kisasszony szót. Nevethetnékem támadt – még soha senki nem hívott kisasszonynak. Chris is erre gondolhatott, mert horkantva fölnevetett, amitől félrenyelte a félig megrágott pirítósát és köhögni kezdett. Erőteljes ütésekkel veregettem meg a hátát.

– Na, semmi baj – motyogtam. Miután alaposan kiköhögte magát, Nathanielre pillantott.

– Azért mégis, nem akarna felkészíteni rá, Wilds?

– Leírhatatlan – csóválta a fejét a férfi. Caderyn fürgén bólogatott. Keresztet vetett.

– Borzasztó…remélem, bírja a szívük a vér látványát. Nem szeretném, ha szívrohamot kapnának, mielőtt segíthetnének rajtunk.

Nagyot nyeltem. El nem tudtam képzelni, mi várhat ránk.

– Megpróbálunk – ígérte Chris. Hallgatásba burkolództunk, de a mi csöndünket maga alá gyűrte a kocsmában összegyűlt emberek zsivaja.

– Oda nézzetek! – szólalt meg egyszer csak Caderyn, és a Csodabogár sarka felé biccentett. Egy vörös hajú, sötétkék egyenruhás férfi tört utat magának Alexander Costa felé. Közel hajolt hozzá, és a fülébe súgott valamit. A Csodabogár arca elkomorult, és rögvest felpattant. Kifelé menet lekapott egy fogasról egy kabátot, belebújt, majd nyílt az ajtó és kilépett a vörössel a szabad ég alá. Nathaniel szeme megvillant, ahogy követte a tekintetével a barna hajú férfit.

Lords of Crime ~ 4. fejezet

4. fejezet

Andrew Dublin roppant büszke volt magára.

Alig várta, hogy a kislány ideérjen a kertből, és ő közölhesse vele, hogy ma este bizony nem megy lófrálni a városba.

Igazából meglehetősen biztos volt benne, hogy a kicsi nem egyetemi fiúval randevúzgat. Ha így volna, ő még örülne is neki. De nem, Catherine egészen biztosan valami olyasmit csinál, amivel szégyent hozhat a Dublin névre, holott még csak nem is viseli azt.

A kerti padon ülve dohányzott, várta, hogy Catherine-t iderángassa az egyik szolgálólány.

Amikor végre megjelentek, a kislány arca, keze és nyaka merő kosz volt, álláig érő, ízléstelenül fiúsra nyírt haja az ég felé meredezett. Rongyos inget és szoknyát viselt, a talpát nem fedte cipő. Dublin a fogát csikorgatta. Ostoba csitri! Bár itt lenne az anyja, hogy megnevelje…

Idegesen kifújta a füstöt. Az anyja, na persze! Az kéne még! Legalább annyira volt nevelt az is, mint egy állatkertbe való csimpánz…

– Mit akarsz? – kiabált rá már messziről Catherine. Olyan hangja volt, mint az anyjának – mint amilyen az ördögnek lehet.

– Ajándékot kapsz tőlem, apróság – közölte vele Dublin. Catherine nem ült le, ő pedig nem kínálta hellyel. A szolgálólány, aki idekísérte, némán, lehorgasztott fővel állt mögöttük.

– Szent ég, mit vétettem? – fintorgott Catherine.

– Fogalmazok máshogy: alku. Alkut ajánlok. – Dublin most elégedetten figyelte, ahogy Catherine a homlokát ráncolva fürkészi. Most bezzeg nem tud a gondolataiban olvasni!

– Miféle alkut?

– Ami mindkettőnknek jó. – Dublin élvezte, hogy húzhatja a lány idegeit, aki úgy tűnt, menten felrobban. – Nem kell aggódnod tehát.

Catherine az égre emelte a tekintetét, de nem mert ellenkezni. Nagyon helyes.

– Röviden elmondom, kölyök. Ami neked jó: taníttatlak. Ami nekem jó… arra később kitérünk.

A kislány ökölbe szorította az ujjait és toporgott, mint egy ötéves.

– Készülődj össze, nagyjából húsz perced van rendbe szedni magad. Egy professzort hívattam, hogy reáltudományokat tanítson neked.

Catherine megdermedt, vállait hátrahúzta.

– Matematikát fogok tanulni? – kérdezte halkan. A gróf látta, hogy ezernyi különféle, megfoghatatlan érzelem suhan át az arcán, de most kivételesen nem bánta, hogy örömet is okozhat neki.

– Ha rendesen viselkedsz – bólintott, majd idegesen intett a szivarjával. – Na, iparkodj!

 

/*/

 

Valóban hamar érkezett meg Moriarty professzor, egy családi címeres kocsin hajtott be az udvarra. Ugyanazt az elegáns öltönyt viselte, mint délután, hóna alatt aktatáskát hozott.

– Üdvözlöm, gróf úr – köszönt illedelmesen a fiatalember. Az ajtóban álló Dublin elvigyorodott.

– Öröm önt látni, professzor – mondta negédesen. – Fáradjon beljebb, kérem! A lányom már a könyvtárban várja.

Moriarty sugárzó mosollyal az arcán bólintott, felsietett a lépcsőn és hagyta, hogy egy szolgálólány levegye róla a zakóját és felakassza egy fogasra.

– Köszönöm – mondta halkan. Dublin úgy tett, mintha meg sem hallotta volna; nem ismert nemest, aki köszönetet mondott volna valamiért egy alsóbbrendű szolgalónak.

Moriarty csöndesen nézelődött a könyvtárba vezető folyosón, ahol Dublin bemutatta a falon függő aranykeretes festményeknek, a Svájcból hozatott antik óráknak és a kifényesített fenyőbútoroknak.

– Ritka szép gyűjtemény – mondta illedelmesen az ifjú, amikor a gróf megállt a könyvtár ajtaja előtt.

– Tudom – bólintott büszkén Andrew, és megsimogatta az ajtót őrző porcelánkutya fejét. A bátyjáé volt, és mindig irigyelte tőle, de Baron halála után – mint annyi minden mást is – megörökölte.

– Készen áll rá, hogy találkozzon a kicsilányommal? – kérdezte izgatottan, és nagy nehezen megállta, hogy összedörzsölje a tenyerét.

– Alig várom – udvariaskodott Moriarty. Dublin elégedetten vette szemügyre még egyszer a fésült szőke hajat, a tudástól ragyogó vörös szempárt, a karcsú, gyűrűtlen ujjakat.

Hatásvadász módon lökte be az ajtószárnyakat, s eléjük tárult a meleg színekbe öltöztetett könyvtárszoba. A bordó szín uralta a helyiséget: bordó volt a növénymintás perzsaszőnyeg a földön, a vastag függönyök az ablakok előtt, a festett csipketerítő a mahagónifa asztalon. A falakat roskadásig telepakolt könyvespolcok borították, amiket a gróf rendszeresen leporoltatott és amiket sohasem használt. Az ajtótól jobbra egy kerekeken guruló állvány kapott helyet, de az is inkább csak kötelező eleme volt a díszkönyvtárnak. Egyedül Catherine szokta használni – a gróf azt hitte, most is azon fog gubbasztani, de gyanúja nem vált valóra: a kislány nemhogy nem kuporgott az állványon, de mégcsak a helyiségben sem tartózkodott!

– Gyönyörű hely – bókolt Moriarty, aki még mindig mosolyogva nézelődött a helyiségben. Beljebb lépett, érdeklődve kezdte tanulmányozni az ajtótól balra álló polcokat. Dublin nem pillantott rá, a mosoly az arcára fagyott. Hol az ördögben lehet Catherine? Pedig megegyeztek, hogy itt lesz…

– Úgy látszik, a lányom... – Feszülten kezdett mentegetőzni, bár nem tudta, Moriarty figyel-e rá, annyira belemerült a professzor a címek böngészésébe.

Harsány kiáltás – itt vagyok, itt vagyok! – csendült valahonnan távolról, mire Dublin egyszerre idegesen és megkönnyebbülten pördült ki a folyosóra, behajtva az ajtót, hogy Moriarty ne hallja az elkövetkező pár perc fojtott hangon lefolytatandó vitáját.

Catherine mezítláb szaladt feléje a hosszú, süppedős szőnyegen (amit egyébként szintén Baron kúriájából hozattak át), rózsaszín fodros ruhája és rózsaszín rózsákkal teletüzdelt haja lobogott utána.

– Esetleg a professzor megtaníthatna órát olvasni – jegyezte meg vidáman, lihegve a lány, amikor lefékezett Dublin előtt. – Habár őt se látom itt, úgyhogy talán ő sem ért hozzá annyira…

Egy szolgálólány érkezett futva Catherine nyomában, egy pár cipőt lóbált a kezében.

– Kisasszony, kisasszony! – zihálta. A gróf fintorgott, amikor látta, hogy a nő haja kibomlott a kontyból és az arca hogy eltorzul dühében. Mint egy vadállat! Vett egy mély levegőt, nyugalmat erőltetett magára. Nem akart felrobbanni a vendégük előtt. Remélte, hogy Catherine szívélyesebben fog bánni a kisebb Moriartyval, mint a legutóbbi bálon annak bátyjával...

– A professzor tíz perccel előbb érkezett – szűrte a fogai közt, de nem lehetett túl halk, mert válaszhang érkezett a könyvtárból:

– Ugyan, csak öt perccel – helyesbített a professzor. Catherine meg sem hallotta őket, a szolgálólányt legyezgette el és vitatkozott vele.

– Mondtam, hogy ez a cipő kicsi rám, Nora! Vidd innen!

– Olyan randa lesz a talpa, kisasszony, egy úr se fogja feleségül venni – morogta a szolgálólány. Dublin a homlokát dörgölte.

– Még csak az kellene, hogy valaki feleségül vegyen – zúgolódott Catherine. Dublin megragadta a karját, és a szolgálólányhoz fordult.

– Vigye azt a cipőt, és hozzon egy másikat, az isten szerelmére!

A szolgálólány pukedlizett, majd magában dünnyögve távozott. A gróf indult volna vissza a könyvtárba, de Catherine még rávicsorgott és azt sziszegte:

– Remélem, nem egy százéves aggastyánt szereztél, aki a nyálát fogja csorgatni és elalszik miközben beszél, és…

– Ne aggódj, nem fogsz csalódni – nyugtatta Dublin, és meg sem hallva a lány tiltakozását, berángatta a könyvtárba, nem törődve vele, hogy a virágkoszorú vadul imbolyog Catherine fején.

Bent pont úgy találta Moriartyt, ahogy otthagyta. A könyveket nézegette, ujját a díszes gerinceken nyugtatta. Hátulról rásütött a nap, aranyhaja köré glóriát vont, ahogy feléjük fordította a fejét. Meglehet, hogy csak Dublin látta őt egy jótevő angyalnak, amiért a kis Catherine torkára fagyasztotta az Emiliától tanult illetlen megjegyzéseket, mindenesetre abban a pillanatban legszívesebben aranyszobrot állítatott volna neki. Na meg magának is, amiért eszébe jutott, hogy őt hívja ide a kislányhoz.

Elégedetten figyelte, ahogy a professzor is hasonlón reagál a kislányra: kővé dermedve, tágra nyílt szemekkel fürkészte a virágoskertnek öltözött Catherine-t.

Izgatottan paskolta meg a lány hátát, mire egy rózsa kipottyant annak hajzatából. Megköszörülte a torkát, leheletnyit meglökte Catherine-t, majd rászólt:

– Köszönj az úrnak, kisasszony!