ReneSzeánsz

A kopasz tanácsnok megunta a Galaxis minden pontjáról összegyűlt vezetők hangoskodását, és lenyomott egy gombot. Éles hang süvített a hangszórókba, ennek a jelentését nem kellett megfejtenie semmilyen tolmácsgépnek, mindenki elhallgatott, mert ha az Amerikai Egyesült Bolygók elnöke (vagy ezesetben a tanácsnoka) csöndet akar, akkor nyilván csönd lesz.

– Nem várunk tovább a későre – harsogta a tanácsnok. Az üvegbúra elejében ülő elnök csúnyán nézett rá, és bekapcsolta a saját mikrofonját.

– Ezennel megnyitom az ötszázötödik ReneSzeánsz ülést, amely ugyanúgy fog lefolyni, mint az előző ötszáznégy alkalommal. – Megköszörülte a torkát, és körbehordozta a tekintetét a teremben: az üvegbúrákban ülő vezetők unott, érdeklődő vagy kifejezéstelen arccal néztek rá. – Tehát – folytatta –, minden naprendszer, bolygó, hold képviselője pontosan húsz percben bemutatja az akciótervét, amit aztán a többi vezető sorra véleményezhet. Kezdeném hát önmagammal…

– Azért várjuk meg, amíg mindenki megérkezik – szólt közbe az Olasz Kisbolygó hercege. Több vezető bólogatott, némelyek a fejüket ingatták.

– Egyetértek – kapcsolta be saját mikrofonját Magyarhon királya. – Gondoljunk csak bele, a hiányzó uralkodónak mennyi jó ötlete volt eddig! A Vörös Bolygóról jött, pedig az egy fiatal birodalom, s ő maga is egy meglehetősen fiatal vezető – de nem kevésbé bölcs! Emlékezzetek, tíz évvel korábbi gyűlésen is mit ajánlott! Könyvtárakat! Amikben kézzelfogható köteteket olvashatnak az emberek…az én népem mai napig rendszeresen jár abba a félmillió könyvtárba, amit építtettünk, s ennek köszönhetően jelentősen megnőtt az emberek boldogságszintje, ami a korábbi adatainkhoz képest…

A horvátok grófja idegesen fújt bele a mikrofonjába.

– Látjátok, nem a késők miatt nem halad az ülés! Két perce sem kezdtük el, és máris csak arról hallok, hogy Magyarhon így, Magyarhon úgy…lassan jobban ismerem azt a bolygót és a népet, mint a sajátomat!

– A hablegény is totál fölöslegesen koptatja a száját – jegyezte meg a Brit Birodalom fiatal császárnője. Több idősebb uralkodó felszisszent az éles hang és a különös szavak használatára, a hölgy csicsás öltözéke miatt a szemüket forgatták. – Én egyetértek a magyar szókirállyal, amióta Veréb a tanácsba került, csak szuper ötleteket dobott be. Eddig mindig őrá szavaztam, az ő tervei jöttek be a legjobban.

– Persze, mert kommunikálsz vele – szólt Öreg-Kína idős uralkodója. A brit császárnő megvonta a vállát, nem cáfolta meg a vádat.

– A tavalyi akciótervek közül szerintem az övét kellett volna választanunk – jelentette be, és megigazította vörösre mázolt koronáját. Az olasz hercegre pillantott, és bocsánatkérőn intett kesztyűtlen kezével. – Ezt nem úgy értem, hogy azok a nagy kőmonstrumok, ahol harcosok bunyóznak nem lettek volna jók, csak…

– A Colosseumok – morogta sértetten az olasz herceg, és kikapcsolta a mikrofonját, jelezve, hogy nem kíván részt venni a vitában.

– Veréb a múltkor azt állította, ki kellene alakítanunk egy olyan bolygót, ahol a nemzetek keveredhetnek – hangsúlyozta a dánok lordja.

– Hogy nyissuk meg a határokat – egészítette ki bólintva a brit császárnő.

– De hát ez ostobaság! – háborgott a kopasz tanácsnok, az amerikai elnök megint csúnyán nézett rá, majd hangosabban megismételte:

– Persze, hogy ostobaság! És ezt Veréb is tudja, nem véletlenül nem jelent meg ez alkalommal.

– Elszóltad magad – kuncogott a brit császárnő, és a terem bejárata felé mutatott. Egy fél percig vágni lehetett a feszültséget a levegőben, ahogy a vezetők némán bámultak a hatalmas, nyitott ajtószárnyakra, ahol három ember állt. Nem védték magukat üvegbúrával, arcukon átlátszó maszk függött, nyilván innen nyertek a légzéshez szükséges oxigént. Két bőröltözékbe bújt, fegyvert szorító férfi ácsorgott egy vörös hajú, szintén bőrruhás nő mögött.

– Veréb… – A neve halk morajlásként futott végig a bekapcsolva maradt mikrofonokon.

– Üdvözletem, mindenkinek – köszönt Veréb, és meghajolt. Mindenki a száját tátotta. Nem szokás köszönni, főleg nem más nemzetből származó embereknek.

– Helló, Veréb! – integetett vidáman a brit császárnő, és elégedett pillantással nyugtázta a megrökönyödésbe merevedett arcokat.

Veréb nem törődve a rosszalló és meglepett tekintetekkel, besétált a terem közepére, őrei követték. Lassan körbefordult, és minden vezetőnek biccentett. Néhányan viszonozták a gesztust, sokan csak összeszorított szájjal meredtek rá.

– Késtél – közölte vele az amerikai elnök.

– Így lehet elérni, hogy mindenki ténylegesen figyeljen rám – tárta szét a karját Veréb. Többen felhorkantottak, Magyarhon királya és a brit császárnő nevettek. Az amerikai elnök csúnyábban nézett a nőre, mint kopasz tanácsnokára.

– Szerintem jó vagy, Veréb! – dicsérte meg a brit császárnő tapsolva.

– Köszönöm – biccentett felé. Megint voltak, akik fájdalmasan felnyögtek vagy felszisszentek: a hálálkodás sem módi a Galaxisban, ahol mindenki megkaphat mindent, amire vágyik.

– Szerintem kezdjük vele az akcióterveket, ha már ilyen ötletes volt a belépője – tanácsolta Magyarhon királya, elismerő mosollyal dőlve hátra.

– Egyetértek – bólintott az olasz herceg. Veréb újból meghajolt, majd beszélni kezdett:

– Köszönöm.

Már megint ez a szó! Több vezető idegesen fészkelődött az üvegbúrájában.

– Jól gondoljátok, a tavalyi akciótervet szeretném elmondani idén is. Szóról szóra ugyanazt, semmi nem változott a Galaxisban tavaly óta. Az elmúlt egy évben vezetők csak a Colosseumok tervrajzai miatt keresték fel egymást, akkor is a lehető legkevesebbet érintkezve – ez régen, az úgynevezett Földön korántsem így történt, ahogy a forrásokból megtudtuk.

– A forrásokból tudtunk a háborúkról, járványokról, forradalmakról is – vetette közbe a német márki. Veréb bólintott.

– Ez így van. Ellenben napjainkban a technológia legalább százszor fejlettebb, mint akkoriban, és igyekszünk a lehető legegyenlőbbé tenni pénzügyileg, technikailag, jogilag a nemzeteket, amióta egymásra találtunk. Emiatt a háborúkat és forradalmakat eddig meg tudtuk előzni. Járványoktól sem kell tartanunk, az orvosok és a gyógyítók tudománya jóval fejlettebb, mint a Földön élő orvosok utolsó generációjának.

– Nem gondolod, hogyha megismernénk a másik nemzet környezetét, ellentéteket szülne? – kérdezte a horvát herceg.

– De együtt kitarthatnánk! – felelte szenvedélyes hangon Veréb. – Ha mind össze tudnánk fogni…csodás dolgokat érhetnénk el. Ha a Galaxis nemzetei közösen kutatnának az űrben, közösen fejlesztenék a technológiát, összedolgozva valami még jobbat, még remekebbet hozhatnánk létre…

– Na, most bújt ki a szög a zsákból – szakította félbe az amerikai elnök. – A ReneSzeánsz azért létezik, hogy minden alkalommal visszaemeljünk valamit mai kultúráinkba az elmúlt korok szokásaiból, azok alapján, amit az Internetnek nevezett tudástárban találtunk. Nem pedig azért, hogy kutassunk és felfedezzünk és gazdagabbak és jobbak legyünk…

– Mind erre vágyunk, nem? Hogy a legjobbnál is jobb környezetet biztosíthassuk a népünknek – vágott vissza Veréb. – Mellesleg: ha a Földön a nemzetek nem fognak össze, mi nem lehetnénk most itt, nem tarthatnánk meg évente ReneSzeánszot azért, hogy hálát adjunk nekik, amiért biztosították az életet számunkra a Földet érő katasztrófa után. Ha nem fognak össze, soha nem tudnak olyan eszközöket alkotni, amik segítségével evakuálni tudták a nemzeteket, soha nem találtak volna olyan bolygókat, holdakat és naprendszereket, ahol boldogan élhetnünk ma…

– De nem tűnsz boldognak, ha többre vágysz – mutatott rá a dán gróf. Veréb sóhajtott, láthatóan igyekezett megőrizni a hidegvérét.

– Az ember már csak ilyen, nemdebár? – Körbefordult, kezével végig mutatva a búrákba bújt vezetőkön. – Mindig többre vágyik. Szeretne több kapcsolatot – bökött a brit császárnőre, aztán az olasz hercegre: – Több történelmet, több örömöt – fordult a magyarhoni király felé. – Több hatalmat – intett az amerikai elnök búrájának irányába. – Az én népem több kalandra, több tudásra vágyik, és hiszem, hogy nem csak mi lennénk ezzel így. A könyvtárak segítségével megtudhattunk egyet s mást a körülöttünk élő nemzetekről. Szomorúan bár, de elfogadjuk, soha nem kóstolhatjuk a hétórai brit teát, nem gyönyörködhetünk a Horvát Bolygó kedvelt jégfolyóiban.

Az amerikai elnök türelmetlenül tapsolt.

– Akkor összefoglalva: mit szeretnél pontosan, Veréb? Felírunk a Listára.

A nő azonban nem tudott válaszolni, mert a mögötte álló őrök felemelték lőfegyverüket, és hangtalanul a bőrkabátjának hátába eresztettek egy-egy lövedéket. Veréb szeme rögtön fennakadt, a hangszórókban hallani lehetett utolsó lélegzetvételét. Összecsuklott, az őrei pedig magasba emelt fegyverekkel fordultak körbe.

– Merénylet! – bődült el az amerikai elnök, de a vészjelző gombját már nem tudta lenyomni, mert a kopasz tanácsnok elővette a saját, valószínűleg illegálisan magánál tartott fegyverét és lelőtte az elöljáróját, a holttest elterült a búrában. A mikrofonhoz lépett, és elégedetten végignézett a rémült és döbbent arcokon.

– Íme az Amerikai Egyesült Bolygók új uralkodója – konferálta fel magát. – Kezdem önmagammal az ötszázötödik ReneSzeánszot. Az akciótervem a következő: mindenki meghal, aki nem engedelmeskedik az Amerikai Egyesült Bolygók uralkodójának! – Rekedt hangja bezengte a termet, a vezetők közül páran felpattantak és saját, az ülésre szintén rejtve bejuttatott fegyverükért kaptak. Őket sorozatban lelőtték a terem közepéről a halott Veréb őrei, legalább hármat tüzeltek egy-egy emberre, a kavalkádnak összetörő üvegzápor és fájdalmas nyögések adtak háttérzajt.

Voltak vezetők, akik nyugodtan maradtak a helyükön és bánatosan néztek elhulló társaikra. A brit császárnő az ölébe vette vörös koronáját, tisztelegve az elesett vezetők előtt. Kikapcsolta a mikrofonját, és lemondóan sóhajtva azt motyogta maga elé:

– Ennyit az összefogásról.