Azura L. Black

 Amíg rá nem jöttem, hogy a Black nővérek tökéletes 'közös' megtestesítője Keira Knightley, addig Azut sokszor random, Pinteresten talált lányok "játszották el", akiket kiadott a kereső mint 'barna hajú, kék szemű lány'.

Hóvári Nives ~ Hóvár Vége

Kiskoromban (na jó, most is) imádtam Tea Stilton A Fantázia Birodalmának hercegnői című sorozatát, de a leginkább a grafikáját - és amikor kitaláltam ezt a történetet, a kis Nivest a nevét és a kinézetét is ebből a könyvből kölcsönöztem, habár egészen más életkörülmények közé és egészen más világba csöppentettem itt, Hóvárban.

Balga bolgár, balga brit ~ 5. fejezet

5. fejezet

Corvus feldúltan jött ki Pyxistől. Jó volt a nővérével beszélni, de nem oldódott meg semmi. A leküldött pohár whiskyk vadul perzselték a torkát és úgy egyáltalán a lelkét, talpát dühösen vágta minden lépésnél a földhöz.

Nem tudta pontosan, hova tart. Talán a Szobába, ahol ellehet a kis jegyzeteivel meg az üstben fortyogó főzetével.

Sajnos ez a terve meghiúsult, amikor összefutott az egyik aurorkiképzőjével, Braith Barrett-tel.

– Nahát, uram! Maga meg mit keres? – kérdezte meglepetten, és lekoppintotta a földre a sétapálcáját. Barrett megállt vele szemben. A férfi lenyalt barna haja, komiszul csillogó fekete szeme, vékony mosolya és ízléstelen fekete kabátja Corvust riasztotta – ellenben a kiképzésen nyáladzó csoporttársnőivel.

– Örvendek, Black – vigyorgott rá Barrett. Corvus mosolyt erőltetett az arcára.

– Mi szél hozta a Roxfortba, uram? Talán Ludo Bumfolt hívta meg?

Barrett kacsintott, és barátian átkarolta Corvus vállát.

– Mr. Bumfolt jó barátom.

Corvus hagyta, hogy a kiképzője vezesse, amerre akarja.

– Nos, hogy vagy a kis barátnőddel? – érdeklődött jókedvűen Barrett.

– Pompásan – hazudta Corvus.

– Na és mi újság van a testvéreiddel? – kérdezgette tovább Barrett. Corvus fintorgott. Elsősorban nyilván Pyxisre célzott a férfi.

– Pyxis boldog Charlie-val.

– Weasley-vel? – vonta föl a szemöldökét Barrett. Corvus bólintott. – És a nagyobbik húgocskád?

– Mi van vele?

– Jár valakivel?

Corvus összepréselte a száját, mire Barrett elnevette magát.

– Tegnap láttam, hogy egy csinos fiúval táncolt, csak azért kérdem!

– Oliver Wood a srác neve – közölte, mire Barrett elégedetten elmosolyodott.

– Kviddicsezik, ugye?

– Igen.

Egy ideig hallgattak séta közben. Corvus nem tudta, merre mennek. Talán nem is volt elhatározott céljuk, aminek nem örült – túl sokáig kell majd elviselnie a férfit.

– A legkisebb Black is összeszedett valakit, úgy láttam – jegyezte meg Barrett. Corvus először csak hümmögött, aztán a szavak eljutottak az agyáig.

– Hogy mondta?

Barrett úgy vigyorgott, mint aki pontosan tisztában van helyzeti fölényével.

– Egy furcsa alakkal láttam a kisebbik húgocskád kisurranni tegnap éjjel a kertbe. A reggelinél nem futottam össze egyikükkel sem…

– Ki volt az? – szakította félbe Corvus.

– Egy bolgár fiú – mondta okoskodón bólogatva Barrett. – Magas, szélesvállú, szőke hajú. Erősen hasonlít egy bolgár származású bűnözőre, akit már majdnem húsz éve csukott le apám…

Corvus megtorpant, és szembe pördült a kiképzővel. Nem sokkal volt idősebb Pyxisnél, tehát jó tíz évvel körözte le Corvust, de ebben a pillanatban a fiú idősebbnek érezte magát nála. És veszélyesebbnek is. Ujjai görcsösen szorították a sétapálcáját.

– Mit nem mond, uram? – sziszegte dühösen. Barrett sértetten felhúzta az orrát, és összefonta a karjait.

– A testvéred egy bolgár bűnöző fiával lépett le az éjjel – ismételte meg.

– És miért nem ment utána, Mr. Barrett? – vonta kérdőre idegesen a férfit Corvus. Hátha auror, nem az volna a dolga, hogy ilyesmiket megakadályozzon?

Barrett a vállát vonogatta.

– Gondoltam, egy kis szerelmi légyottra szaladnak.

– Azura tizenhárom éves! – kiabálta dühösen. Gondolatban kijavította magát – tizennégy és fél –, de csakmert Azura allergiás volt a fiatalításra.

Barrett felvonta a szemöldökét.

– Akkor vigyázz rá, Black. A nővéréből kiindulva úgy véltem, nem lesz baja fiúkkal. De hát…

Corvus tudta, hogy illetlenség, amit tesz, de nem bírta tovább hallgatni. Faképnél hagyta a kiképzőjét.

Barrett ismert volt szerelmi kalandjairól, és akár a kiképzője volt, akár nem, Corvus nem bízott meg benne.

Egyből rohant a Griffendél klubhelyiségébe, mert ha valahol, hát Azurának ott kellett lennie.

Balga bolgár, balga brit ~ 3. fejezet

3. fejezet

Corvus Black nehezen ébredt fel reggel, és akkor sem arra, amire szeretett volna – legszívesebben Johanna csókjára kelt volna, a simogatására, a suttogására, de még rugdosására is. Ehelyett a furkásza nyalogatására kellett kinyitnia a szemét, meg kinyújtania a kezét, hogy kihajíthassa az ágyból. Pimpa nyüszítve röpült egy darabig, majd a könyvespolcok tövében földet ér, és eliszkolt valahová.

Corvus hunyorgott, a félhomály miatt szerencsére nem vakította meg a reggeli napfény. Ásított, nem akart fölkelni vagy felébreszteni Johannát. Inkább egy kicsit álmodozott – az előző nap estéjéről, a bálról, hogy milyen jól szórakoztak a többiekkel, hogy milyen finom volt az egyik asztalon felkínált vajsör, és hogy milyen érzések szorították el a torkát, amikor Johannával úgy döntöttek, ott hagyják a bált. Még most is megremegett a gyomra, ha arra gondolt, milyen volt végigbotladozni a folyosókon, egymásba gabalyodva lépcsőzni… szerencséjük volt, hogy Hóborc nem bukkant fel. Vagy Frics. Az borzasztó kellemetlen lett volna, és biztosan lehűtötte volna forró érzelmeiket. Így azonban a két mumus elkerülése végett nem tűnt fel semmi, ami megakadályozta volna szenvedélyük lángolását.

Corvus nyújtózkodott, és amikor lába kibukkant a takaró alól, fázósan összerándult. Átfordult a másik oldalára, hogy magához húzza Johannát, de csak az üres ágyat tapogatta maga mellett.

– Johanna – motyogta félálomban. Talán csak a fürdőbe ment ki, gondolta, nem kell aggodalmaskodni. De amikor a lány tíz perc múlva sem tért vissza, egyből éberebbnek érezte magát.

– Johanna! – ismételte hangosabban. Nem érkezett válasz. Felült, ösztönösen intett a kezével, mire a függönyök ellibbentek az ablak elől és a hirtelen beáradó fény elvakította. Idegesen hunyorogva nézett körbe a Szükség szobájában. Az éjszakára egy a helyiség nagyrészét elfoglaló csodás, Viktória korabeli ágyat varázsolt nekik a szoba (amelyet Magnus egészen biztosan megirigyelt volna), illetve a szokásos könyvespolcokat, az íróasztalt, és egy kísérletezős sarkot üsttel és bájitalhozzávalókkal.

– Johanna! – kiáltotta Corvus, amikor nem látta sem az asztal alatt, sem az ablakfülkében, sem a könyvespolcok tövében a lányt. Már rohanni akart, hogy riadóztassa az egész Roxfortot, amikor kinyílt a fürdőszoba ajtaja, és a kómás Johanna lépett ki rajta. Talpig felöltözve, a tegnap este levetett zöld szoknyájába. Corvus megemelte a szemöldökét.

– Szóltál? – kérdezte Johanna, és ásítva nyújtózkodott. Corvus figyelmét nem kerülte el, hogy a bokája beleakadt valamibe, ami nagyon úgy nézett ki, mint egy takaró.

– Te a fürdőben aludtál? – kérdezett vissza kertelés nélkül. Johanna megilletődve pislantott le a lábára, az arca bűntudatosan megvonaglott, mire Corvust szörnyű érzések öntötték el, mintha sav marta volna a szívét. Nem kellett belekukucskálnia a lány fejébe, hogy tudja, mire gondol.

– Én…ez… – Johanna sóhajtott, majd megmondta az igazat. – Igen.

Corvus hirtelen nagyon kellemetlenül érezte magát egy szál semmiben.

– Mi a baj, kedvesem?

– Talán túl sokat ittam abból a konyakos vajsörből – vonta meg a vállát könnyedén Johanna, de Corvus tudta, hogy sokkal több van a mozdulat mögött.

– Ne hazudj – kérte halkan. Johanna fejében különböző képek villantak fel, róla, róla és róla, de keserű színt öltöttek.

Johanna hallgatott.

– Én csak…

– Sajnálom a tegnap éjjelt, ha azzal volt baj – mondta sietve Corvus, pedig eddig esze ágában sem volt sajnálni, az volt eddigi élete legjobb éjszakája. Rég aludt ilyen keveset.

– Nem, nem, nem! – rázta a fejét Johanna. – Nem azzal volt a baj. – A haját piszkálta, ahogy megpróbálta összeszedni kusza gondolatait. Corvus kívül-belül látta rajta, hogy nehezen megy neki, s közben majd belehalt a kíváncsiságba.

– A következményeivel – bökte ki végül Johanna. Corvus érezte, hogy grimaszba rándul az arca.

– Kizárt dolog, hogy terhes legyél, drágám, ugye tudod?

Johanna fülig vörösödött.

– Nem erről van szó!

– Fájt valami? – kérdezte habozva Corvus. Az éjjel nem úgy tűnt, mintha így lenne.

– Nem. – Johanna lehajtotta a fejét, haja függönyként takarta el Corvus elől bájos arcát.

– Hát mi baj? – sürgette Corvus. Amíg Johanna nem nézett rá, gyorsan magára rángatta a nadrágját.

– Nem tudom, mennyi esélyünk van! – jajdult föl Johanna, és nekitámaszkodott egy padnak, miközben a tenyerébe temette az arcát.

– Mire? – kérdezte megrökönyödve Corvus. Akaratlanul is újra megfigyelte Johanna gondolatait, de semmi érthetőt nem talált benne.

– Arra, hogy boldogok lehessünk. Úgy őszintén, igazán, örökkön örökre.

Corvust fájdalmasan érték ezek a szavak.

– Nem értem, mire gondolsz – mondta halkan. Felállt, de megtorpant, amikor Johanna mérgesen felkapott egy könyvet maga mellől, és a sarokban álló üsthöz vágta. Az nagyot kondult, a benne lévő folyadék felpezsgett.

– Hé, hé, óvatosan! – szólt rá idegesen Corvus.

– Óvatosan? Ahogy a titkokkal is csak óvatosan, ugye? – zokogott föl váratlanul a lány. Ez Corvust úgy érte, akár egy csattanós pofon.

– Ezt már megbeszéltük… – próbálta békíteni Johannát, de az nem hallgatott rá, újabb könyvet dobott el, az üstbe borult pár üvegcse, a lé sisteregni kezdett. Corvus gyorsan odaugrott a pálcájához, de végül inkább puszta kézzel kapta el a lány csuklóját.

– Hagyd abba, Johanna! – mondta kemény hangon. Tudta, hogy ezt a titkolózás-dolgot a lány nehezen viseli, de ezzel egyszerűen nem tudott mit kezdeni. Vannak olyan titkok, amiket nem szabad megosztania senkivel sem. És ezen nem változtat az sem, ha valaki könyveket dobál és sírva fakad. – Nőj fel, és értsd meg! Ez államtitok! A Mágiaügyi Minisztérium titka! És talán ott se tud mindenki róla, az aurorparancsnokságot leszámítva.

Johanna kitépte magát a kezéből, és lángoló tekintettel nézett Corvus szemébe. A fiú azt hitte, az aurorokat fogja kritizálni, mint oly sokszor, de ezúttal egészen másra harapott rá a lány.

– Nőjek föl? Bezzeg az éjjel elég felnőttes meg érett voltam, mi? – Csípőre tette a kezét, a hangjából áradt a keserű gúny. Corvusnak egyaránt fájt a hangnem és a szavak. Nagyon jól tudta, hogy ő is megbántotta Johannát, de inkább bántsa meg a lelkét, minthogy az ő hibájából legyen veszélyeztetve a lány testi épsége.

– Ne csináld ezt – kérte Corvus. – Attól még, hogy nem mondhatok el valamit, igenis szeretlek. Nem volt elég bizonyíték a tegnap este?

Johanna dühösen nézett rá, szeméből még mindig könnyek folytak.

– Nem. Nem volt elég.

Azzal kiviharzott a szobából csapzott hajjal és gyűrött báliruhában, piros szemekkel, cipő nélkül. Corvus utána akarta menni, de aztán Johanna indulatosan feldöntötte a falhoz támasztott sétapálcáját, és belátta, hogy nem mehet, amikor a lány ilyen állapotban van. Inkább ártana, mint segítene. A sétapálcáért nyúlt, és hallotta, ahogy Johanna bevágja maga mögött az ajtót, majd a folyosón csattogó meztelen talpaival végigszalad.

– Ha vége ennek az évnek, úgyis megérted – morogta magának, és végighúzta az ujját a sétapálca ezüst fején. Kingsley szavaira gondolt vissza. A férfi tanította őt az aurorképzésen, és amikor ellátta ezzel a feladattal, előre figyelmeztette, hogy ne bízzon meg senkiben, még a közeli hozzátartóiban sem, mert azt ők járhatják meg. Így hát nem is beszélt senkinek idejövetele céljáról. Biztos volt benne, hogy a testvérei is érzékelik a titkolózást és a feszélyezettségét, de ők nem firtatták. Johanna viszont nem bírt magával, időről időre dührohamot kapott és leüvöltötte a fejét, emlékeztetve a tavalyi évben elkövetett minden hibájára. Corvus sejtette, hogy a titkoknál valami mélyebb dolog lehet, ami zavarja, de nem tudta volna megmondani, pontosan mi a baja a lánynak. Mindenesetre Johanna az összes vitát erre a pontra vezette vissza, márpedig ebben az ügyben ő bizony hajthatatlan volt.

Johannának soha, de soha nem mondja el, mire kérték a kiképzői.

Sóhajtott, és megcirógatta a sétapálcája fejét. Ez mindig segítette abban, hogy lecsillapodjon.

A földre koppintott a pálcával. Csak egy ember van, aki ilyen állapotban segíteni tud rajta, és neki most nagy szüksége volt a segítségre. Összekapta hát magát, és nekivágott a hajnali Roxfort hűvös folyosóinak.

Nóra rövid éltű szabadsága ~ Henrik Ibsen Babaház című színművének folytatása

Nóra rövid éltű szabadsága

Színdarab három felvonásban

I. felvonás

A ház előtt, az utcán sötét van, csak egy gázlámpa ad gyér fényt. Jobbra-balra sötét üzletek sorakoznak, az utcán kevesen járnak csak, bérkocsik zötyögnek át az úton. Nóra kabátban, táskával a kezében, arcán felszabadult mosollyal áll a járdán.

NÓRA Szabadság! Annyi év rabság után… Szabad lettem. (Sóhajt, behunyja a szemét, arcát az ég felé fordítja, áhítat keríti hatalmába) Szabad lettem. Végre… önmagam lehetek, önmagamé, a saját magam ura. Nem tartozok senkihez. Ámde… ki is vagyok én? Honnan kellene tudnom, mikor időm, helyem, lehetőségem nem volt ezen elgondolkodni? (Félig megfordul, felnéz egykori lakása ablakaiból áradó fényre) Helmer még nem alszik, csak ül és mereng, minden bizonnyal nem tudja, mit kellene tennie. Habár soha nem mutatta, hogy szüksége volna rám, nélkülem mégsem tud mihez kezdeni… (Összeszorítja a száját, határozottan újra az utca felé fordul) Én viszont elengedem őt, magam leszek a saját világomnak ura, mostantól mindörökké.

(Nagy levegőt vesz, és homlokegyenest elindul előre, nem néz se jobbra, se balra; nem veszi észre a balról felé tartó bérkocsit, ami aztán hatalmas csattanás következtében nekiszalad Nórának. Minden elsötétül, csak Nóra sikolya hallatszik.)

II. felvonás

Helmer ugyanott ül ugyanúgy, mint amikor és ahogyan Nóra otthagyta. Bámul maga elé, az ujjai között Nóra gyűrűjét forgatja.

HELMER Csoda… Uram, csodáért könyörgök! Add, hogy ez a makacs, önfejű, szeszélyes gyermek rájöjjön vétkére, benőjön feje lágya, képes legyen végre gondolkozni! Add, hogy az én kis Nórácskám visszatérjen! Add meg nekem ezt a csodát!

Feláll a díványról, tesz pár lépést erre, pár lépést arra, gondterhelt az arca. Végül az ablakhoz lép, nekitámaszkodik az ablakkeretnek. A gyűrűt a magasba emeli, ahhoz beszél.

HELMER Hogy megzavarodtál, drága pacsirtám… milyen kegyetlen szavak hagyták el azt az apró, csókolnivaló kis szájacskádat… (Halkan dünnyög, csak a bajsza alatt. Megrázza a fejét, majd félrehúzza a függönyt, lenéz az utcára) No nézd csak! A kis madárka még nem vett erőt magán, még nem röppent ki az édenkertből, amit ő kalickának nevezett. Tán meggondolja magát, visszajön? Édes kicsi Nórácskám, légy okos, légy türelmes, ne add át magad a féktelen viharnak, mely most lelkedben tombol… ez a kényes ügy az apád pénzével, ez zavarta meg botor fejecskédet… (Csókot nyom a gyűrűre, a tenyerét az ablaküvegre nyomja. Nórát figyeli, majd felkiált) Idenéz! Vágyódik vissza a melegbe, a biztonságba. Kint biztos fázik, alig öltött fel valami melegruhát, csak épp, ami a keze ügyébe került. Kis pacsirtám, gyere vissza, gyere! Majd én felmelegítlek, a családi melegség újra belebújik kihűlt lelkedbe. Leülsz a kandalló mellé, lábacskáid a tűz felé dugod, épp csak annyira, hogy a lángok hője csiklandozza csupasz talpad, de fájdalmat ne érezz… Na, kis madárkám, szökdécselj vissza ide! (Egyre ingerültebben beszél, ahogy Nóra lent elfordul tőle. Helmer idegesen szorongatja a gyűrűt és a függönyt) Nórácskám… ne bolondozz… (Sóhajt és megtapogatja a nyakkendőjét) Lemegyek és beszélek vele, visszahozom, és… (Hirtelen megakad a beszédben) Uramisten! (Látja, amint elütik a feleségét, hallja a sikolyát, eltorzul az arca, a kezéből kiesik a gyűrű) Teremtőm, most segíts! Dajka, dajka, Anna Marie, hívja Rank doktort, Nóra megsérült! (Kétségbeesetten kiabál, még Rankot is hívja, amikor őt már nem lehet)

(Lázas rohangálás kezdődik a színen, ajtók nyitódnak-csukódnak, Anne Marie rohan ki a szobából. Helmer kabát nélkül rohan ki a színről)

III. felvonás

Fehér szoba, egy kórterem. Egy ágy áll középen, Nóra fekszik rajta eszméletlenül, álláig húzva a takaró. Az ágy mellett egy éjjeliszekrény és egy szék áll. A széken Helmer ül, előrehajolva nézi Nórát. Sötét van, csak egy gyertya ég az éjjeliszekrényen.

HELMER Ó, Nóra, Nóra… Mindig olyan heves és meggondolatlan voltál. (A hangja halk, fáradt. A hajába túr, majd megcsavarja ujján a jegygyűrűjét) Azonban vitathatatlan a tény: hatalmas erővel bírsz. Egy kocsi rohant neked, de te kiálltad az élet próbáját, itt vagy. Zúzódásokkal, kék-zöld foltokkal, törött csontokkal, de te, édes Nórám, még mindig a földi világban csapkodsz lekonyuló szárnyaiddal, nem szabadultál el az égbe, hol végeláthatatlan kékségben bukfencezhetnél bárányfelhők között. Ó, nem! Itt maradsz velem, édes Nóra… itt, ugye? Mindennap etetlek meleg levessel, gondoskodom rólad, forróvizes kendőt terítek a nyakadra. (Csókot lehel Nóra homlokára, de az nem ébred föl rá) Tudod, csodában reménykedtem, ami visszavezet hozzám. Csodát kívántam, hogy visszatérj hozzám. És… a csoda megtörtént, itt vagy: de milyen áron! Meghalhattál volna, édes Nóra! A doktor úr, Rank doktor barátja azt mondotta, élet s halál határmezsgyéjén lebegtél ideig-óráig, mígnem makacsságod és erősséged győzött. Nem ébredtél föl azóta, de én tudom: hallasz. Hallasz és érted szavam, és most talán végre megvilágosodsz. Szeretlek, édes Nórám, és nem fogom hagyni, hogy elragadjon tőlem bármi – pillanatnyi hevességed, szeszélyed, vagy az élet. Nem, nekünk együtt kell maradnunk, Nóra. Megteszek mindent, hogy jobban érezd magad. Látom, micsoda szemfényvesztésnek voltam tanúja: nem vagy gyönge, törékeny kislány már, többet is bírsz tán, mint én. (Megsimogatja Nóra haját, gyengéden megcirógatja az arcát) Nekünk nem szabad elválnunk, minden erre utal! Az élet egymásnak teremtett minket, és egy úton is terelget minket tova, egészen annak végéig. (Előredől, homlokát az ágy szélének támasztja Nóra karja mellett. Suttog) Meglásd, így lesz…

 2022. 01. 09.

Rövid bemutatkozás

Üdvözlök mindenkit Viharfokon – azaz a blogomon.

Mindenekelőtt adnék egy rövid magyarázatot a névre: művészi álnévnek, de talán inkább művészi alteregónak Lilly K. Stormant választottam, aki a képzeletemben egy angol vidéki tájon él: valahol az óceán közelében, egy magaslaton áll egy nagy, ódon ház. Az időjárás errefelé mindig viharos, folyamatosan fúj a szél, az ég szürke – igazából, mondhatni, ez egy óceánparti Szelesdomb.

Szóval Lilly – azaz én itt alkotok, egy szép, kedves kis írósarokban. Rengeteg féle történetet találhattok az oldalon, sok fanfictiont, sok saját történetet. Fantasyt, ifjúságit, krimit, humorost, horrort, történelmit, lélektanit. Regényt, novellát, verset. Többéves írásokat és újabbakat. Zanzásítva: szinte mindent.

A viharfoki házban pedig van egy kellemes zug is: a könyvsarok. Ezt a nevet adtam a könyves témával foglalkozó bejegyzések halmazának, ugyanis ebből is szeretnék minél többet gyártani: ajánlókat, kritikákat írni, összegezni a havi olvasásaimat-beszerzéseimet. Ez a része a blognak az évek során továbbfejlődhet vlogolássá is, szeretek nézni booktubereket és olyankor mindig irigylem őket – hogy ennyi „lehetőségük” van könyvekről beszélni és az emberek meg is hallgatják őket. Nem kizárt, hogy pár éven belül eljutok idáig, de ezt az időre bízom.

Remélem, minél többen találtok itt olyan olvasnivalót, ami kedvetekre van! Köszönöm, hogy erre jártatok!

A kép csak illusztráció Pixabayről, szeretném majd megtervezni Viharfokot sajátkezűleg is:))

Néhány fontosabb infó:

• a képek egyrésze Pixabayről származik, több pedig Pinterestről vagy Google-ről
• minden fanfictiontörténetem összefoglaló oldalánál megtaláljátok, milyen forrásokból táplálkozik (sokszor keverem a könyves/filmes világokat)
• szeretek rajzolni, de főként képeket szerkeszteni a történetekhez, ezeket külön fülön találjátok összegyűjtve
• jó pár írásom fent van wattpadon (felhasználó nevem: millalilla013), de azt az oldalt annyira nem szeretem, nem érzem úgy, hogy a célközönség, akinek szívesen írok, ott tenyészne (tisztelet a kivételnek)
• Molyon is fent vagyok, ugyanezen a néven
• ha véleményt írtok az írásaimról, annak nagyon örülök, a fejlődés alapja az építő kritika:))

Ez itt most a 100. bejegyzés a blogon, szeretnék majd egyszer kicsit részletesebb bemutatkozót is írni (kitérve az íráshoz és olvasáshoz fűződő viszonyomra), de azt még hagyom kicsit, hogy a lehet legjobbra tudjam megírni.

Hóvár Vége ~ 1. rész

1. rész

A támadás előszele

Hóvári James a zsebébe gyűrte a nagyvonalakban megrajzolt térképet, magára kanyarította köpenyét, és kiállt az ablakba. A falon függő, jégből faragott óra háromnegyed tizenkettőt mutatott – épp elég ideje maradt Jamesnek és a húgának, hogy kiérjenek az erdőbe.

James kimászott az ablakba. Vett egy mély levegőt, kiélvezte az éjszaka hűvösét. A Hold ezüstös fénnyel világított rá, a csillagok apró aranypettyekként ragyogtak. A fenyőerdő hátborzongatóan festett, mindent vastagon beborított a hó. James összehúzta a szemét: rendben, azon a fatörzsön ott van még a kékkel festett hópehelyük.

Nives szobája egy emelettel volt Jamesé alatt. Mivel a szüleik és a szobáikat őrző őrök egészen biztosan nem támogatták az éjszakai kalandot, kénytelen volt kastélyon kívüli utat keresni és bejárni a húgához.

Felállt, belekapaszkodott az ablakkeretbe. Vastag kesztyűjét nem kezdte ki a hideg, viszont az arcát annál inkább. Hozzászokott élete elmúlt tizenegy évében, de azért mindig vágyakozott egy kis napsütés, szavannák és homokos tengerpartok után.

Hóvárat hatalmas kövekből építették, és mivel a nagyanyjuk mestere volt a télnek, rengeteg jégfaragvány díszítette a falakat. James most ezekbe kapaszkodva rugaszkodott el a párkányról, és szorosan a csúszós, érces falnak lapulva nekiállt lesiklani egy emeletet.

Ha ő is örökölte volna Elza mama erejét… hát akkor most nem félne annyira, hogy lezuhan az irdatlan mélységbe. De mivel őt az adottságai és életkora miatt anyjuk nővére, Christabel néni kezdte el tanítani, csak a sötétben való repülésre számíthatott – volna, ugyanis ami azt illeti, nem éppen brillírozott repülés terén.

Mire leért a húga erkélyére, a hideg ellenére is csatakosra izzadta magát. Szerencsére bent lobogott a kandallóban a tűz, James rögtön meg is rohamozta az előtte álló karosszéket. Felkapta belőle a díszpárnát, és a húgához vágta.

– Ehh… – hallatszott a párnába fojtott válasz.

– Nives – suttogta James –, lemaradunk!

– Jaj.

James hamar belátta, hogy távolról nem fog sikerrel járni, így kénytelen-kelletlen otthagyta a meleget árasztó kandallót, és a testvére ágyához ment.

– Gyere, Nives! Jéghold; emlékszel?

A jéghold szóra a kislány egyből megébredt.

– Jéghold – ismételte, és lassan kinyitotta jégkék szemét. James néha sajnálta, hogy neki anyjuk barna szembogara jutott, de hát ilyen az élet. A kislány felült, szőke haja hatalmas kusza szénakazalban állt össze a feje tetején. James most örült, hogy neki rövid, sima barna haja van, ami nem viselkedik ilyen rendetlenül.

– Fel vagyok öltözve – állapította meg Nives. James levette az ágy mellett álló fogasról a húga köpenyét, és átnyújtotta neki.

– Hercegnő – bókolt szórakozottan. – Néha komolyan azt lehet hinni, hogy mormota vagy. Talán még náluk is mélyebben tudsz aludni.

– A mormoták alusznak téli álmot, igaz? – kérdezte Nives, és a köpeny után bundás cipőjét vette föl. James türelmetlenül dobolt a lábával, és visszatért a hideget beeresztő ablakhoz. Lehúzta kesztyűit remegő kezéről.

– Igen, alusznak – mondta, kiemelve húga tudatlan szójárását. A kislánynak nem tűnt fel a gúny.

– Egészen biztosan? – pislogott inkább.

– Igen – bólintott James idegesen. – De most tényleg ez a legfontosabb, kicsike? Gyere, el fogunk késni.

Nives egy pillanatig nem válaszolt, csak bambán bámult az ablakra, amihez lassú léptekkel közeledett.

– James…

– Igen? – A fiú a száját harapdálta. Mindjárt komoly varázslatot kell elvégeznie, erre Nives pont most kezdi el bosszantani. Annyira jellemző!

– Jamie, én azt hiszem, tegnap láttam egy mormotát az erdőben – mondta a kislány halkan.

– Az nem lehet – ráncolta a homlokát James. – Biztosan összekeverted valamilyen másik állattal. – Megvonta a vállát, és megropogtatta az ujjait. Szörnyű hangja volt, de kellett a feszültséglevezetés. – De most már tényleg gyere, Nives, ha nem akarod lekésni a jégholdat – sürgette tovább a húgát, aki lábujjhegyen odasietett hozzá.

Izgatottan pislogott, úgy tűnt, elfelejtette a mormotákat. James ezt örömmel vette tudomásul.

– Ugye repülünk, James, ugye repülünk?

– Hát, ha szeretnéd… – James igyekezett nagyon magabiztosnak tűnni. Bár elég sokszor csinálta meg ezt a varázslatot kétéves tanoncsága alatt (igazából ezt végezte el és gyakorolta legtöbbször), mégis idegessé tette a tudat, hogy a húga testi épsége van a kezében. Elvégre szörnyen magasan van ez a szoba is, és ha valami félresikerül…

Megrázta a fejét. Mit tanított neki Christabel néni? Hát nem azt, hogy nincs lehetetlen?

James felmászott a párkányra, és maga mellé húzta Nivest.

– Nos, mint a Sötétség Mágusa…

– A Sötétség ifjú Mágusa – kotyogott közbe Nives, és türelmetlenül, mintha nem rá kellett volna várni ezidáig, kihajolt a konkrét semmifelé és lebámult a mélységbe. James elkapta a vállánál fogva, mielőtt egy erősebb szélroham felkaphatná.

– Arra gondoltam, átváltoztathatnálak madárrá. Meg magamat is – összegezte gyorsan a tervet. – Mit szólsz?

Nives megvonta a vállát.

– Hát ha azt mondod, ifjú mágusként ezt tudod a legtökéletesebben varázsolni, én hiszek neked.

– Christabel néni ezt a varázslatot találta a legfontosabbnak. Az átváltoztatást – magyarázta James, talán csakhogy kicsit húzza az időt. Fújtatott, összedörzsölte a tenyerét. Menni fog, biztatta magát.

– Menni fog a repülés azonnal? – érdeklődött Nives.

– Amikor én repültem először, ösztönösen éreztem, hogy hogyan kell.

– Pompás – nyugtázta Nives. – Akkor mehetünk már? – hajolt ki újból.

– Csitt már! – szólt rá James. A húga a szemét forgatta, aztán széttárta a karjait. James az arcára simította szárnnyá formált kezeit.

– Sólyom vagy, én tudom! – mondta a varázserejű szavakat. A kis szőke hercegnő helyett egy kis feketerigó ugrált a párkányon. James elhúzta a száját. Nem épp sólyom, de legalább madár. Az alkarjára vette az apróságot.

– Remélem, nem fogsz megfagyni – jegyezte meg. Nives csipogott, és megcsipkedte James ujjait. Felröppent, és körözött kicsit a testvére feje fölött. A fiú bólintott.

– Én is megyek.

Lehunyta a szemét, és erősen arra koncentrált, hogy karjai szárnyakká válnak, szája helyére csőr nő, a lábai karmokban végződnek és puha tollak fedik a testék.

Tíz másodpercnyi tömény bizsergés után a mutatvány sikerült, bár James gyanította, hogy ő sem sólyomként álldogál a párkányon. Ha lett volna válla, megrántotta volna (hiába intette tőle etikettmániás apja). Kitárta hát szárnyait, és elrugaszkodott a kőről. Nives fekete gombszemekkel bámult rá, és türelmetlenül csipogott.

A levegő konkrétan felkapta Jameset, befurakodott a szárnyai alá és a hátára kapta. Nives boldog rikácsolással követte, hevesen verdesett kis szárnyacskáival.

Elrepültek a várkert, a várárok, egy kisebb mező fölött, majd elérkezett a fenyves. A fák ijesztően is festhettek volna, ahogy az ég felé törtek hegyes és lompos ágaikkal, de James itt nőtt föl, és szerette a helyet.

Egy puha hóbuckában landoltak, a földet érés nem sikerült olyan fényesen, mint a felszállás. Nem esett semmi bajuk, és James a visszaváltozást is ügyesen bonyolította le. Nives izgatottan tapsikolt kesztyűtlen kezeivel, ujjai körül jégszikrák pattogtak.

– Indulás! – szólt James, és a húgát maga után vezetve, a térképét lesve kereste a megfelelő helyre vezető ösvényt. Csöndben, az erdő neszeit hallgatva haladtak előre, közben fel-fellestek az égre, ahol a Holdat már kezdte körbelengeni egy halvány kék fény. A levegő is kezdett egyre jobban lehűlni.

Mire elértek a kedvenc sziklájukig, James szája reszketett a hidegtől, de csak menetelt tovább. A hatalmas követ puha moha borította; egy kis tisztáson állt, őrként a mögötte húzódó mélységes mély résen.

Nives felnézett az égre.

– Mindjárt kezdődik!

Szaladni kezdett, s amikor a sziklához ért, széttárta a karját, átölelte öreg barátjukat. Nives egészen apró kora óta hitt benne, hogy az arandelle-i kőtrollok rokona, hiába cáfolt rá minden körülmény.

James már nem is szólt rá, hogy ne ölelgessen egy élettelen követ.

– A hátadra mászunk, rendben? – gügyögte Nives a sziklának. – És építünk egy kis jégkilátót!

James segített felmászni a húgának, utána a kislány maga mellé húzta őt.

– Kapaszkodj, most én villogok a varázserőmmel – fuvolázta Nives, és már emelte is a magasba fehér kezecskéit. Csuklóját behajtotta, ujjaival zongorázott a levegőben, mire vastag jégréteg vonta be a sziklát. Egyre vastagodott és nőt, James pedig feladva büszkeségét megmarkolta húga vállát, ahogy emelkedésbe kezdtek. Nives precízen emelte őket a magasba – bonyolult kézmozdulatokkal lépcsőt és korlátot varázsolt maguknak. James már csak egy kis önkiszolgáló vacsorás bódét hiányolt.

– Gratulálok! – mondta elismerően, de a bűbájnak még nem volt vége: Nives hóbuckákat is alkotott maguknak, hogy legyen mire ülniük.

– Bizseregnek az ujjaim – rázogatta a kezét a kislány, majd helyet foglalt. James rámosolygott, és leült mellé. Belesüppedt a hóba, szerencsére a köpenye vastag volt és melegítette.

– Nézd, Nives! – mutatott az égre James. – Elkezdődött a jéghold!

A kislány ábrándosan sóhajtott. A Hold ezüstszínét fokozatosan elnyelte a kék egyszerre halvány és erős árnyalata. Az égitest körüli csillagok fehérre változták, fényükkel elkápráztatták a gyerekeket. Olyan érzésük volt, mintha kék dunyhát borítottak volna a világra: minden kékes fényben játszott. A hó fehérje jégkékbe fordult. A fák már nem zöldek voltak, hanem azúrszínűek, törzsük és ágaik királykékek lettek.

– James – rángatta meg bátyja köpenyét Nives, kizökkentve őt a nagy ámulás-bámulásból. A kislány előremutatott. – Azok a fák… nem kékek.

James arra nézett. Valóban, néhány fa nem vált kékké, megmaradt az átlagos kinézeténél. Ha ez nem lett volna elég különös, még rátett egy lapáttal, hogy szélcsendben is izegtek-mozogtak az ágai, de még a gyökerei is.

James összevonta a szemöldökét. Nem kellett kristálytisztán emlékeznie a legutolsó varázsóra minden elhangzott szavára – az óra címe egyébként: Hogy lehet felismerni egy átváltozott varázslót? volt –, így is tudta, hogy nagy a baj.

– James! – Nives hangja rémülten csendült.

– Mi az? – pördült meg a fiú.

– Ott… Mögötted! – kiáltotta Nives, és meglendítette a karját, hogy jégfalat varázsoljon maguk elé. Süvítő hang hallatszott, aztán egy koppanás – egy nyílvessző pattant le a mágikus pajzsról. James kikémlelt a védelem mögül. Testes alakokat látott a kék és a nem kék fák között; fedezékből fedezékbe ugráltak, közben nyilakat lőttek feléjük. Christabel néni szerint minden varázsló képes irányítani a vizet – James azonban sehogy sem boldogult a fagyott vízzel. Ellenben Nives harciasan lövöldözött hógolyókat és jégcsapokat a szélrózsa minden irányába. James tudta, hogy pánikol a húga, és csak véletlenszerűen támadja az ellenséges fákat és embereket.

Az ajkába harapott. Volt egy bűbáj, ami egész jól ment neki a nagynénje szerint; legalábbis a Jelenj meg, Tűnj el! című óra után alaposan megdicsérte. Most egyik fát a másik után változtatta láthatatlanná, amiknek az idegenek hangos puffanások és durva káromkodások kíséretében neki is szaladtak.

Nives kezdett lenyugodni, és James szerint pompásan teljesített, csak ámulni tudott az ügyességén: a jégcsapok és hógolyók elmaradtak, viszont a lány egyetlen intésére jégburok zárult egy ember köré, a másiknak a lábait fagyasztotta a földhöz, a harmadik kardját kicsapta a kezéből.

Egy dologra azonban egyikük sem figyelt fel időben. A hátuk mögötti ártalmatlannak tűnő fákról kiderült, hogy egyáltalán nem azok: földből kiálló gyökereiket súlyos léptekre használva közelítettek feléjük.

Az egyik fenyő ága kinyúlt, elkapta Nives derekát. James rácsapott az ágra a kezével, és megpróbálta elporlasztani a fát, valahogy úgy, ahogy Christabel néni változtatott egyszer porrá egy botot. Sajnálatos módon neki nem sikerült olyan fényesen, mint a nénikéjének. A gonosz faág húzni kezdte a vadul csapkodó és kiáltozó Nivest; James hiába kapott utána, elvesztette az egyensúlyát, és a húga által varázsolt jégkorlátnak tántorodott. Recsegés-ropogást hallott, a következő pillanatban pedig arra lett figyelmes, hogy nincs se talaj, se jég a talpa alatt.

A szakadék nagyon mély volt. James másodpercekig zuhant, mire a teste reagált a történésekre. Kapálózni kezdett, és megpróbált úgy mozdulni, ahogy Christabel néni tanította repülésórán. Térdeit behajlította, a fejét megemelte, hogy fölfelé szálljon, a karjait széttárta, hogy egyensúlyozzon velük. Rövid idő után abbamaradt a sebes zuhanás, James lebegett. A biztonság kedvéért megkapaszkodott egy kiálló sziklában, és felhúzta magát a vékony peremre. Hanyatt feküdt, köhögött és próbálta visszanyerni a lélegzetét.

A húgomat elfogták…

Muszáj volt mély levegőket vennie, hogy értelmezze a gondolatait és a történteket.

Hóvárat megtámadták – hogy kik, az James számára rejtély maradt. Annyit tudott csak, hogy ki kell szabadítania a húgát, akárkik ejtették is foglyul.

Előhúzta az övéből a kését, amit nem is olyan régen Christabel nénitől kapott. Az asszony azt mondta, varázsereje van. Hortensia Pollimon barátnőm készítette, márpedig ő a fémek mestere. Jamesnek csak halvány fogalma volt arról, ki az a Hortensia Pollimon, de remélte, hogy valóban kitűnő pengét készített. Értékelte volna, ha valami varázslatot is csempészett volna bele, de ez csak akkor derülhetett ki, ha használja.

Felült, majd talpraállt, megfeszítette az izmait. Felszálláshoz készülődött. Amikor újra a levegőt szelte, nem érezte a hideget, sem a testében lüktető fájdalmat.

Mielőtt kiért volna a szakadékból, összeszorította a szemét, és elképzelte, hogy láthatatlan. A teste bizsergett, ahogy megtörtént a varázslat.

A támadók eltűntek a környékről; a távolban viszont tűz lobogott. James izzadt tenyerével erősen rámarkolt a tőrje markolatára.

Készen állt rá, hogy akár az életét áldozva is kimentse a húgát a gonoszok kezei közül.

/*/

 Alvar, a jegesalföldi zsoldoskatonák vezére volt. Tűfenyves ura, Rodal utasítására került ellentétbe a hóváriakkal, egyébként semmi baja nem volt velük, még tisztelte is őket. Ez a kislány is, akit elfogtak, tökéletes példája a hóváriaknak: okos, bátor és erős, mint a bivaly. Persze a lányka még annyira nem erős, mint egy bivaly, de egy kilencéveshez képest nagy ereje van. És nemcsak fizikailag – két embere is lesántult a jégvarázslatai miatt. A kislányt kénytelenek voltak leütni, hogy ne pattogjon annyit, így most ott hevert a hóban, köpenyét gondosan ráterítették, csak egy nagy kupac szőttesanyag látszott ki a földből.

Alvart nagyot sóhajtott. Parancsba kapták Rodaltól, hogy mindenkit, akit találnak, öljenek meg, de nem volt szíve végezni ezzel a tökmaggal. Eszébe jutott, hogy hazavihetné Oswald királynak. Jobban mondva annak a lányának, Fridának, hogy legyen egy barátnője. A lányok szeretik, ha tudnak valakivel csacsogni és játszani.

Megrázta a fejét.

Az egyik embere, Erasmus, aki eddig megállás nélkül a kis csöppséget bámulta, megszólalt.

– Mi legyen vele?

Alvar látta rajta, hogy az ő gondolatai is Rodal kegyetlen parancsa körül forognak. Ő maga még egyszer végigfuttatta fejben a terveket, aztán döntött.

– Elvisszük magunkkal. Nem ölünk gyereket.

Erasmus megnyugodva bólintott, és nekidöntötte a hátát egy kék fának. Fölnézett az égre, ahol még mindig szórta kísérteties kék fényét a Hold.

– Bámulatos. Megértem, hogy a kölykök meg akarták nézni.

Alvar egyetértőn hümmögött. Nem volt kedve beszélni, arra gondolt, hány embert kell még megölniük az éjszaka folyamán. Valószínűleg ennek a szerencsétlen kisgyermeknek a családja is odaveszik, akárcsak az a vele lévő fiú, aki lezuhant a szurdokba.

Az őrük, Sigurd kocogott oda hozzájuk, a talpa alatt hangosan ropogott a hó.

– Alvar!

– Mondd.

– Rodal küldött, azt mondta, készüljünk a támadásra.

A zsoldosok rögtön szedelődzködni kezdtek, magukra szíjazták fegyvereiket és pajzsaikat. A hangos recsegést-kopogást követően kislány mocorogni kezdett a ruhakupac alatt, megfordult, szőke haja, porcelánbaba arca kivillant a takarók alól. Sigurd felhördült, amikor megpillantotta.

– Alvar! Mit keres itt Hóvár hercegnője?

Alvar nem hitt a fülének.

– Hogy mondod?

Sigurd vádaskodva mutatott a kislányra. A többiek öltözködés közben figyeltek minden szavukra

– Ez Rodal unokahúga, Alvar. Az öccsének, Eugene-nak a gyermeke. Ha jól emlékszem, a neve Hóvári Nives.

Alvar kifújta a levegőt. Ez nem lehet igaz.

– Ébredezik – jegyezte meg Erasmus, és megigazgatta a fején a sisakját. Alvar odament a kislányhoz, aki nagyokat pislogva nézett körbe a bundák alól. A szája elnyílt csodálkozásában, nyilván nem tudta, hol lehet.

Összepréselte a száját, és segítségkérőn nézett Sigurdra, aki csak a vállát vonogatta.

– Nem éppen úri szállást adtál neki, viseld a következményeit!

Alvar meg akarta ütni, de akkor hangos kiáltás kíséretében felült a kislány, ő pedig védekezőn maga elé rántotta a pajzsát.

/*/

Nives döbbenten nézett ki egy nagy kupac bunda alól. Mégis hol az ördögben vagyok? Akiket látott, egyáltalán nem voltak ismerősek a számára: csupa fonott szakáll és haj, szarvas sisakok, hatalmas kerek pajzsok, csatabárdok, lándzsák… halvány sejtés ébredt benne, hogy kik lehetnek, de a feje annyira sajgott, hogy nem tudott rendesen gondolkozni.

Megérintette a feje búbját: jókora pukli éktelenkedett rajta.

Hirtelen minden eszébe jutott – hogy a testvére hogyan zuhant a szeme láttára a mély szakadékba, hogy hogyan szakították őt le a fenyőfák a jégkilátójáról, hogy hogyan dobták a sisakos katonák elé a hóba, majd ezután hogyan igyekezett sikertelenül szabadulni a nagydarab férfiak fogságából…

Most körülötte a férfiak készülődtek valahova: fémcsikorgást hallott, az idegenek fegyvereket és pajzsokat szíjaztak magukra. Harcba indultak.

Kettő közülük, egy szőke meg egy barna copfos felé indult. Nives idegesen felült, maga elé emelte a kezeit, hogy jégcsapokkal szórhassa meg a közeledőket.

A kezét azonban vastag szőrmekesztyűkkel fedték be, a csuklójára szíjazták az anyagokat. A fogával próbálta szétfűzni a kapcsokat, de erős karok ragadták meg a vállánál fogva, aztán a kezeit a háta mögé szorították.

– Hé! – kiáltott fel, de nem ért vele semmit.

– Úgysem tudsz megszökni, fölösleges próbálkoznod – közölte vele a szőke copfos. Mély, dörmögő hangon szólt, Nives remegni kezdett tőle.

– Hol van a bátyám? – kérdezte, és igyekezett elnyomni magában a reszketve ébredező félelmet.

– Meghalt.

– Hazudsz – vágta rá. Ha valóban így lenne…ha James valóban meghalt volna, azt éreznie kellett volna.

Az ajkába harapott, hogy visszafojtsa a kitörni vágyó kétségbeesett zokogást.

– Induljatok, majd megyek utánatok – mondta a szőke a társainak, miközben egy kötéllel összekötötte Nives csuklóját. – Mindent csináljatok a megbeszéltek szerint, rendben? És akkor nem lesz semmi baj.

– Ki vagy te? – kérdezte a lány gyanakodva. A férfi arcát durva vonások alkották, ajka húsos volt, szeme halványzöld. Akárcsak a hangja, a termete is egy medvéhez volt leginkább hasonlítható; vállai szélesek, karjai izmosak voltak. Bőrpáncél fedte felsőtestét, a hátán pajzs lógott, övén különböző méretű balták függtek.

– Alvar, Jegesalföldi Oswald udvarából.

Nives elfojtotta a nyögését. Jegesalföld?!

A jegesalföldi katonák – nyilván zsoldosok – trappolva otthagyták a tábort, csak a szőke copfos Alvar és egy fekete hajú férfi maradt ott.

Alvar megköszörülte a torkát.

– A családod nem éli túl az éjszakát – tájékoztatta a lányt. – Neked is meg kellene halnod, Rodal holtan akar látni. Nem fogunk megölni, inkább elviszünk Oswaldhoz.

Nives szeme tágra nyílt. Megrángatta a kezét – muszáj kiszabadítani magát, hogy megmenthesse a családját. Talán elég csak fellőnie egy jégkristályt az égbe, az figyelmeztetné a vár lakóit…

– Jó ideig eszméletlen voltál – mondta Alvar. – Tűfenyves katonái rég feldúlták a várba vezető utat.

– Őrült vagy, ha azt hiszed, hogy a családomat bárki is meg tudja ölni.

– Vállaljuk az őrültséget – fújtatott a fekete copfos. Alvar vállára csapott. – Most már mennünk kell, ha el akarjuk kerülni Rodalt…

– Nem mentek sehova! – Egy mély hang harsant a fák közül, Nives összerezzent a rémülettől. Mi az ördögöt művel James?

/*/ 

Jamesnek fogalma sem volt arról, mit csinál. Egy bűbáj segítségével varázsolta mélyre és rekedtre a hangját, de annyira lemerítette a mágia, hogy inkább hagyta a fenébe.

Nives mögé kell lopakodnia, hogy ott átváltoztassa kisállattá vagy láthatatlanná. A késére pillantott, de nem gondolta, hogy lenne annyira éles a pengéje, hogy átszakítsa a zsoldosok bőrmellényét.

A húga tágra nyílt szemekkel fürkészte az erdőt, kereste őt, de nem láthatta, hogy a fákon bujkál. James viszont látta, hogy a kezeit összekötözték – tehát nem tudott varázsolni. Láthatatlanul sem fog tudni elmenekülni a kötél- és bundafogságból, marad hát a kisállattá változtatás.

Nemrég kitűnően megcsinálta, szóval csak semmi idegeskedés. Ügyes lesz.

– Ki az? – üvöltötte el magát az egyik jegesalföldi férfi. Úgy nézett ki, mint egy átlagos jegesalföldi zsoldos – bőrruha, nevetséges fejfedő, nagy copfos haj és szakáll. Ó, és a hatalmas izomkötegeket se felejtsük ki a listából.

James nyelt egyet, az arca elé tekerte a sálját, majd lekúszott a fa tövébe. A tábortűz fénye elrejtette őt a harcosok szeme elől, de nem várhatott sokáig.

Előrenyúlt fedezékéből, Nives homlokára simította a tenyerét.

– Egér vagy, én tudom! – suttogta. Fény villant, a jegesalföldiek felordítottak. James a combjába marva koncentrált, majd összezsugorodott, a világ körülötte pedig megnőtt.

Ujjongásra nem maradt ideje, ugyanis rögtön menekülniük kellett. A jegesalföldiek baltákat és fejszéket ragadtak meg, ő pedig még mindig nem látta, hogy Nives előfurakodott volna a sokréteg takaró alól.

Közelebb sietett, tappancsai fáztak a havon. Halk nyüszítést hallott, mire orrával és mancsaival igyekezett kaparni, megemelni a pokrócokat. Miután nagy nehezen előásta a húgát, az egérszemeivel ránézett és annyit cincogott:

– Nyomás!

/*/

Nives rohant, ahogy csak bírt apró lábaival, az útjelző az orra előtt legyező fekete farkinca volt. Hiába zihált, hiába dolgoztatta izmait, sehogy sem sikerült távolabb jutniuk.

– Okosabb lett volna, ha fehér egerekké változtatsz! – tette szóvá lihegve, mire a bátyja arcon legyintette egérfarkincájával.

– Psszt!

A föld hirtelen megremegett, Nives majdnem megbotlott. A hatalmas jegesalföldi katonák – akik egérmérete nélkül is óriások voltak Niveshez képest – a nyomukban trappoltak, felverték a havat, egy jégdarab majdnem leszúrta Nivest.

Azon gondolkozott, egérként tudja-e a nagyanyjától örökölt varázslatot alkalmazni. Megállt, hogy kipróbálja, de ezzel végzetes hibát követett el.

Az egyik jegesalföldi elvetődött, hatalmas tenyere Nives hátát érte. A kislány rögtön visszaváltozott ember alakba, fulladozott, a levegő kiszorult a tüdejéből, az arca belenyomódott a hóba, ahol nem volt oxigén. Kínosan röhejesnek érezte, hogy ő, Nives, aki a tél mágiáját uralja, így hal meg.

Csak akkor tűnt fel neki, hogy könnyek mossák az arcát, amikor Alvar megragadta a hajánál fogva, és ülőhelyzetbe rántotta. Köhögött egy sort, kezeit az arcára tapasztotta.

– Ki volt az a fiú? – mordult rá Alvar.

– Csak egy szolga – hazudott csípőből Nives, habár nem tudta, mennyire hisznek neki. – A neve Tor, ő engedett ki minket a várból.

– Akkor nem fontos – szólt Alvar a hátrébb álló társának. – Úgyis meghal.

Alvar rongyokba csavarta Nives kezét, mielőtt a kislány varázsolhatott volna. Nives remegve, könnyes szemekkel bámult az erdő sötétjébe, ahol James eltűnt. Remélte, hogy a fiú nem jön vissza többet, menekül, amilyen messzire csak lehet.

A szíve majd meghasadt, ahogy az általa olyannyira szeretett erdő a feje fölé hajolt, a sötétség szinte összenyomta.

Lehunyta a szemét.

Ég veled, James!