Kések a Falban ~ 2. fejezet

Miután Chris és Caderyn is befejezte a reggelit, Nathaniel tanácsára szedelődzködni kezdtünk, és dzsekibe burkolózva kifelé indultunk.

– Hova mentek? – kiabált felénk Madame Cerrie.

– A Falhoz – kiáltott vissza neki Nathaniel. Jó pár szempár villant felénk, de Nathaniel és Caderyn nem foglalkoztak velük. Madame Cerrie arca elsötétült.

– Vigyázzatok a szépfiúra, nem örülnék neki, ha összevagdosnák az arcát – mondta, majd megfordult és beleveszett a hangoskodók és járkálók zsúfolt tömegébe.

Chrisszel összenéztünk, utána kérdőn két claytowni barátunkra pillantottunk, de ők már kint is voltak a szabadban. Követtük őket.

A talaj még mindig saras volt az éjszakától, és a levegőn is érezni lehetett az eső illatát. Az ég azonban tiszta volt, egyetlen felhő sem zavarta meg a végtelenbe nyúló kékséget. Gumicsizmáink cuppogtak, ahogy a Fal felé vettük az irányt.

– Most már nincs kedvük megosztani velünk, hova visznek minket pontosan? – faggatta Chris a szürke sálas Nathanielt és a bottal járó Caderynt. Nem érkezett válasz. Sóhajtva, egymásba kapaszkodva csoszogtunk tovább. Az utakon lovaskocsik és lovasok haladtak el mellettünk, az agyagfalú, agyagcseréptetős házikók között. Némelyik kéményéből füstfelhő gomolygott, egy-két ablakból kiabálás, nevetés szűrődött ki, néhány kertben gyerekek játszottak.

Egy idő után letértünk a házak között vezető utcáról, és egy másik földúton folytattuk a csúszkálást. Az út lejteni kezdett, de a bal oldalunkon egy agyagfal függőlegesen maradt, mintha mesterségesen állt volna ott. Jobbra zöld fű borította a földet. Nem kerülte el a figyelmemet az út szélére állított tábla: SZIGORÚAN TILTOTT TERÜLET!

– Biztos jó ötlet ez? – morogta Chris az orra alatt, és átkarolva a vállam magához húzott. Átöleltem a derekát, és egymást támogatva folytattuk az utunkat a lejtőn, melynek végén már ott állt Nathaniel és Caderyn, a vörös hajú kék egyenruhás fickó oldalán.

– Az isten szerelmére, hogy történhetett ez?! – hallottuk Nathaniel háborgását. Néma összhangban gyorsítottuk lépteinket. Mire leértünk, már láthattuk, mi okozta Nathaniel aggodalmát.

– Jóságos ég – motyogtam. Éreztem, hogy megremeg a lábam. Chrisnek dőltem, aki rövid gondolkodás után Nathaniel kezébe nyomott, hogy vizsgálódhasson.

Tőlünk előre nagyjából két méterre folyószerű, ám sima tükrű víz húzódott. Nyilván ez volt a Vérfagyasz-tó. A folyó-tó másik oldalán lévő erdő a Halálos Pagony lehetett, a fák sűrűn és sötéten olvadtak egybe. A folyón innen, az agyagfal tövében öt holttestet számoltam össze, miközben Nathaniel karjaiban remegtem. Öt sötétkék egyenruhás férfi hevert a lábaim előtt mozdulatlanul. Az egyik mellett Alexander Costa guggolt, lába mellett a sárban nyitott bőrtáska, valószínűleg orvosi felszerelés.

– Doktor Costa, mit lát? – tudakolta bizonytalan hangon a vörös.

– Neki is elvágták a torkát – felelte a férfi. Mély, érdes hangja volt, aggodalomtól összehúzódó szemöldökei alatt fekete szempár meredt a halottra. – Kés lehetett.

– Na nem mondod! – horkant föl gúnyosan Nathaniel, de szívverésének ütemén éreztem, hogy nem érzi úgy magát, ahogy mutatja. Chrisre pillantottam, aki szintén erre a következtetésre juthatott. Egy kopasz férfi vértől szinte feketére színeződött gallérját igazgatta, majd az arca felé nyúlt és lecsukta a halott szemeit.

– Nem rég lehetnek halottak – szólalt meg a bátyám is, aki bár nem orvos, azért az évek alatt szerzett tapasztalataiból ennyit meg tudott állapítani.

– Az éjszaka ölték meg őket – közölte a Csodabogár. Lassan fölemelte a fejét és sötét szemeit előbb Chrisre, majd rám szegezte. Próbáltam az arcára összpontosítani, nem akartam a halottakat nézni. Láttam már sok vérengzős filmet, holttesttel is volt már dolgom – de ilyen sokan még sose vettek körül. Szinte látni véltem a Kaszást, ahogy kis csapatunk körül járkál.

– Ők kicsodák? – kérdezte Costa mogorván, felénk biccentve. Megemeltem az állam, és nagy levegőt vettem. Éreztem, ahogy Nathaniel megszorítja a könyököm.

– A nevem Dorie Asbert, ő pedig a bátyám, Christopher.

– Mondanám, hogy örvendek, de nem így van – közölte a Csodabogár. – Mit keresnek itt? És mikor jöttek?

– Nathaniel Wilds hívott – érintettem meg a szőke férfi vállát –, és tegnap éjjel jöttünk – feleltem. Hallottam, hogy Nathaniel felszisszen, Chris is csak a fejét csóválta. A Csodabogár és a vörös hajú fickó összenéztek. Láttam, hogy a szemük villog, és rájöttem, hogy hibáztam. Elmondtam, hogy tegnap éjjel érkeztünk – amikor ezeket az embereket megölték.

– Nem ők voltak a hibások – jelentette ki Nathaniel. A Csodabogár felállt, leporolta hosszúszárú kabátját. Chris is felpattant, és átvett Nathanieltől. Megsimogatta a hátam, és a fülembe súgott:

– Jól vagy, ugye? Ne gondolj rá, régen volt…

Bólintottam, és kihúztam magam. Léptem egyet előre, hogy vitába szállhassak a gyanakvón minket méregető Csodabogárral, de a következő pillanatban meg is torpantam.

Gyermeksikolyok hasították félbe a ránk szálló várakozással teli csendet.

A Halálos Pagony felé kaptam a fejem; három különböző hangot számláltam, két kislányét és egy kisfiúét. Kiáltani akartam Chrisnek, de süvítő hangot hallottam az erdő irányából, fémes csillanással suhant el valami az orrom előtt, meleg cseppek érték a bőrömet. Három döngés szólt ezúttal a Fal felől, és amikor arra néztem, három még remegő pengét láttam az agyagba fúródva.

– Ez meg mi a franc volt?! – fakadt ki Chris, és a Falhoz ugrott. A fülemben dobolt a vér, a mellkasom összeszorult. Nathaniel és Caderyn felé néztem. Az alacsony öregember keresztet vetett, Nathaniel pedig komoran bámulta a Falból kiálló késeket. A Csodabogár már oda is szökkent Chris mellé, tőlünk balra pedig a vörös hajú férfi öklendezte vissza a reggelijét.

– Felvételről mehettek – találgatott Nathaniel rekedten.

Nagy levegőt vettem, elszámoltam hétig, majd én is odamentem a bátyámhoz és a másik férfihoz. A három penge vértől vöröslött, még a markolat is. A gyomrom felfordult, ha a meleg cseppekre gondoltam, amik az arcomra hulltak, amikor elrepültek az orrom előtt ezek a tőrök.

Tele voltam kérdésekkel.

– A sikolyok? – tettem föl az elsőt, és büszke voltam magamra, hogy nem remegett meg a hangom. Legalábbis nem annyira.

– Igen. A múltkor is ezeket a gyerekeket hallottam – mondta határozottan Nathaniel.

Még egy hang szakította meg a párbeszédünket: ezúttal egy gong hangjához hasonló kongás.

– Hasra! – üvöltötte el magát a Csodabogár, és mi gondolkodás nélkül engedelmeskedtünk. Még két döngés jelezte két újabb penge érkezését.

Éreztem, hogy a nedves sár beleivódott kibontott dzsekim alatt viselt pulóverem anyagába, az arcom, az ujjaim és a hajam is koszos lett.

– Mi van rá írva? – kérdezte Nathaniel. Feltérdeltem, és láttam, hogy a Csodabogár már az új, tiszta pengéjű kések előtt áll.

– 16f – olvasta hangosan. Nagyot nyelt és remegő hangon folytatta. – És…12l.

– Ó – mondta Nathaniel, és mellé lépett. Chrisszel összenéztünk. Felém nyújtotta a kezét, felsegített és odafurakodtunk a két férfi közé, hogy jobban lássunk. A tiszta, ezüst fémlapokba cirádás betűket és számokat karcoltak.

– Mi ez? – faggattam őket. A Csodabogár úgy festett, menten elájul. Az arca és az ajka fehérre váltott. Öklével és alkarjával a Falnak támaszkodott, mélyeket lélegzett.

– Mi történt? Mi baja van? – kérdezgette Nathanielt Chris. A szőke hajú férfi hátra lesett a válla fölött, én is így tettem. Caderyn épp a vörös hajú fickó vállát paskolgatta, majd egymásba karolva elindultak fölfelé a lejtőn, vissza a városba.

– A szám a kort jelöli, a betű a nemet – magyarázta halkan Nathaniel. Aggódó pillantást vetett a Csodabogárra. Én is a fickóra néztem; zihálva lélegzett. Megfordult, és hátát az agyagfalnak vetve lecsúszott a földre; sötét hajába túrt és eltakarta az arcát.

– Ezt meg hogy érti? – kérdezte Chris fagyosan, és láttam, ahogy szinte felnyársalja Nathanielt a tekintetével. A férfi zavartan, halkan, egy levegővételre hadarta el:

– A szám a kort jelöli, a betű a nemet – ismételte. – Tehát ma éjjel ki kell állítanunk egy tizenhat éves fiút, és egy tizenkét éves lányt.

– Nem adom Vanessát – motyogta magában a Csodabogár.

– Mi az, hogy ki kell állítaniuk? – A döbbenettől földbe gyökerezett a lábam. Nathaniel a földre roskadt Alexander Costára sandított.

– Ki kell hoznunk őket ide, a Falhoz.

– Minek? – sürgette Chris.

– Ezt nem itt szerettem volna elmagyarázni – bosszankodott Nathaniel. – Az ég szerelmére, Costa sokkot kapott. Segítsen őt vinni!

Chris rögtön lehajolt, megragadta a Csodabogár karját, azt átlendítette a saját vállán és felhúzta.

– Azért álljon csak neki! – szóltam rá ellent mondást nem tűrő hangon.

– Kiállítjuk tehát a kért gyerekeket, és Ők pedig elviszik – biccentett a Halálos Pagony felé, miközben Chrisnek segített Costával.

– Ők? Kik azok az ők? – tudakoltam, és mellettük sétálva visszalestem a sötét erdő felé.

– Azt nem tudjuk – felelte Nathaniel. A gyomrom öklömnyire szorult.

– Nem próbálták meglesni őket?

– De.

– És mi történt?

– Azt maguk is láthatták – intett szabad kezével hátra felé.

– Szóval Tőlük kell megvédenünk Claytownt? – kérdeztem elszoruló torokkal.

– Sok sikert hozzá! – motyogta a félholt Csodabogár. Megálltam, nem törődve vele, hogy így lemaradok. Csak álltam és bámultam a Halálos Pagonyt, a sötét, fenyegetőn az ég felé törő fákat, és nem tudtam elhinni, hogy valahol a mélyén gyerekek halnak meg. Vagy gyerekeket ölnek meg. Ők.

Kések a Falban ~ 1. fejezet

A fogadó zsúfolásig volt telve. A helyiek jókedvűen kiabáltak egymásnak és nekünk, vigyorogva köszöntöttek, mint ártatlan lelkű újoncokat. Meglepett, hogy reggel fél nyolckor az emberek mennyire élénkek. Ez is felírható Claytown furcsaságainak listájára.

Egy asztalnál ott ült a két férfi, akik tegnap este az ajtóban vártak minket. A szőke hajú, fiatal fickó, Nathaniel Wilds és mellette a sarokban egy öregember, akinek nem jegyeztem meg tegnap a nevét. Sajnáltam, hogy nem az ablak közelében foglaltak helyet. A lépcsőnél, ahol álltam, nagyjából semmi levegő nem volt. A nyitott ablakokon keresztül a nap fölmelegítette a fogadó kocsma részét, a levegő fülledt volt. A fejem már azelőtt zsongott a bent iszogatók zsivajától, mielőtt helyet foglaltam volna Nathaniellel szemben. Chris a mellettem lévő székre huppant le. Elégedetten szemlélte az asztallapot – két korsó várt minket, bennük érdekes színű löttyel.

– Maguk ikrek? – köszöntött minket hunyorogva Nathaniel. – Teljesen egyformák. Egyforma, meseszép aranyhaj, szemük akár a smaragd…

– Mondja, maga irodalmár? – szólt közbe Chris, feltűnően üdén. Legalább ő jól aludt a tegnapi megpróbáltatások után. Én személy szerint alig hunytam le a szemem, egyfolytában a mai napon járt az agyam. Vajon mit fogok látni? Elég leszek a feladathoz?

– Dornak bejönnek az irodalmárok – tette hozzá Chris, Nathanielre kacsintva. Félig kómában voltam még, de így is sikerült elvörösödnöm. Utálom, hogy könnyen elpirulok. A fejemet ráztam, hogy enyhüljön a zavarom, és válaszoltam Wilds kérdésére.

– Ó, nem, nem vagyunk ikrek. Ő a bátyám. – Chrisre sandítottam. – Az idegesítő bátyám.

– Most őszintén, melyik a rosszabb? Ha van egy idegesítő bátyád vagy egy idegesítő húgod? Szerintem az utóbbi.

Horkantottam, és meglöktem a vállát. Gyakran ugrat, de sose gondolja komolyan. Az ember azt hinné, a normális testvérek kinövik felnőttkorukra egymás cukkolását, de mi nem vagyunk normális testvérek. Egymásra vigyorogtunk. Chris meghúzta a saját korsóját, én csak méregettem a sajátom. A számhoz emeltem és megkóstoltam. Kellemetlenül cuppogtam.

– Nem ízlik a kis édesszájúnak – jegyezte meg vigyorogva a bátyám.

– Túl keserű.

– Sörnek hívják, Dor. Az pedig keserű.

A fal mellett ücsörgő öregember rekedtes hangon megszólalt, nem tudva arról, hogy egy vitát előz meg vele.

– Itt nincsenek irodalmárok – mondta tűnődve. – Három dolog van, ami számít ebben a városban: a sör, a fal és a benne lévő kések. Az összes normális munka ezekhez kapcsolódik.

Úgy gondoltam, elég erős kifejezés a város – Claytown egy kis falu minimális méretét is alig érte el.

– Persze, van, akit ez nem érdekel – tette hozzá Nathaniel, és a helyiség másik végébe intett. – Látják ott azt a fickót?

Nyakamat nyújtogatva próbáltam megnézni magamnak az alakot, de nem sok mindent láttam belőle. Egyrészt, mert a vendégek és a pincérek fel-alá járkáltak, másrészt mert a férfit egymásra halmozott könyvek takarták el. Előtte az asztalán teleírt papírok szétszórva. Kicsit balra dőlve sikerült megpillantanom őt. Orra egy különösen vastag kötetbe lógott, a szemüvege majdnem teljesen lecsúszott a helyéről. Sötét haja kócosan szerte állt, kockás inge gyűrött volt. Komikus hatást keltett. Megint eltűnt a szemem elől: egy csinos, vászonszoknyás pincérlány szökkent mellé, és lecsapott az asztalra egy korsót, amiből kilöttyent pár csepp az egyik lapra. A férfi olyan gyilkos tekintettel nézett föl a nőre, hogy én szégyelltem el magam. A pincér azonban csak kacagott, és ringó csípővel eltipegett. A fickó nem nézett utána, Chris pedig alig hallhatóan füttyentett.

– Ő Alexander Costa – mutatta be nekünk Nathaniel.

– És a csodabogár fickó? – Chris szórakozott tekintettel hátra dőlt, hogy könnyebben követhesse a szemével a csinos lányt. Hosszú barna haja befonva verdeste a hátát, bőre tejfehér volt.

– Ő Alexander Costa. A legnagyobb tökfej a városban – ismételte az öregember. Furcsállva mérte végig a testvéremet.

– Chris a hölgy nevére lenne kíváncsi – segítettem ki ábrándosan bambuló bátyámat. – A csinos pincérnőére.

– A lány? Veronica a neve – mondta legyintve Nathaniel. A két claytowni hamar visszatért az Alexander Costa-témára.

– Úgy fest, mint akinek vaj van a fején – suttogta az öregember bizalmasan előre hajolva. Kíváncsian pillantottam rá.

– Szóval őt gyanúsítják? Miért? – súgtam vissza. Az öregember a fejét ingatta.

– Őt, igen, őt. Folyamatosan azokat a régi könyveket bújja – intett a fickó felé. – Még csak nem is angolul írnak bennük. Ráadásul éjjelente kint járkál! A temetőben. Szörnyű az a hely! Az a hír járja, hogy a megölt gyermekek szellemei ott kísértenek éjfélkor.

Nagyot nyeltem és eltátottam a szám, de mielőtt kérdezhettem volna, Nathaniel is előre hajolt.

– Miután a temetőben végzett, a Falhoz megy – egészítette ki a történetet.

– Épeszű ember nem megy oda éjjel. Épeszű ember nem megy oda nappal! – tódította az öreg.

– Csak nem a Csodabogárról beszéltek? – szólalt meg egy hang összedugott fejünk fölül. Felnéztem, és egy termetes asszonyságot láttam meg, bő szoknyában. Őszülő haját kendő fedte. Húsos ujjait megrovón lengette felénk. – Vigyázzatok, mert még meghallja és elvarázsol bennetek!

– Costa varázsló? – biccentettem a Csodabogár felé.

– Ki tudja, miket csinál a latin szövegeivel – dörmögte az asszony, és a szoknyájából jegyzetfüzetet és ceruzát húzott elő. – Mit kérnek?

Nathaniel rámosolygott az asszonyra.

– Caderynnel a szokásost kérjük, Madame Cerrie.

– Caderyn? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

– Én volnék – dünnyögte sértetten a sarokban görnyedő öregember.

– Elnézést – motyogtam, de úgy tűnt, senki sem hallotta meg. Vagy csak senkit sem érdekelt. Caderyn a Csodabogár felé lesegetett.

– Bodzaszörp, két korsó sör, csirkehúscafatokkal és rántottával – mormolta Madame Cerrie a két claytowni szokásos reggelijét. Miután lefirkantotta a füzetébe, rám és Chrisre nézett. Felcsillant a szeme, ahogy végig mérte a bátyámat, aki még mindig Veronicát kereste a tekintetével.

– A csinos fiú a ház vendége – közölte Madame Cerrie. Erre már Chris is felfigyelt. Imád enni. Amíg nézegette az étlapot, én is rendeltem magamnak bodzaszörpöt, mert nem tetszett a sör; és bár nem voltam éhes, kértem egy tükörtojást pirítóssal.

– De pici adag legyen – kértem, és ujjaimat egymáshoz közelítve mutattam a mértéket.

– Tudom, mit jelent a pici adag – mondta mogorván Madame Cerrie. – Attól még, hogy kívül állunk a maga fejlett világán, értem, mi az a pici adag – közölte sértetten. Nagyokat pislogtam. Segítségkérőn pillantottam Nathanielre, de ő csak a fejét csóválta, száján halvány mosollyal.

– Mondhatom a rendelésem? – kérdezte Chris. Bár úgy tűnt, rettenetesen belefeledkezett a merítettpapír-étlapjába, tudtam, hogy minden elhangzott szó, hanghordozás és pillantás az elméjébe vésődött. Ilyen, ha ez embernek Sherlock Holmes szintű bátyja van.

– Hogyne! – vágta rá Madame Cerrie. Chris legalább három percen keresztül folyamatosan sorolta a reggelijét, a terjedelmes asszony kapkodva jegyzetelt. Amikor a hölgy magunkra hagyott bennünket, Nathaniel hátra dőlt és kedvesen rámosolygott Chrisre.

– Nehéz útjuk volt, nem igaz?

Chris bólintott. Ő is hátradőlt és megpaskolta a hasát.

– Kell az energia. Az éjszakát egy döcögő lovaskocsin töltöttem esőben, ázott szalmákon fetrengve. Annyit okádtam, mint még eddig életemben soha.

– Chris! – pirítottam rá. Ha nem a felbérlőim előtt mondta volna, amit mondott, még nevettem is volna rajta. De így csak azt éreztem, hogy ég az arcom. Újra.

– Mi van? – pislogott rám ártatlanul. Ami a szívén, az a száján. Ez rengeteg problémát okozott eddig életében – ha össze tudnám számolni, hányszor küldték igazgatóhoz vagy a főnökéhez egy-egy keresetlen megjegyzése miatt!

Sóhajtottam, és Nathanielék felé fordultam. A napsugarak beáradtak a kitárt ablakon. A fejembe újból fájdalom hasított, ahogy a fülledtség rám telepedett. Ölni tudtam volna egy asztalért valahol a friss levegő közelében.

– Az autónkkal mi lesz? – érdeklődtem. Az ezeréves kiskocsink tegnap éjjel feldobta a talpát, pedig Chris esküdözött, hogy nemrég még a szerelő szerint semmi baja nem volt.

– Ugyan, Dor, annak a kocsinak annyi – legyintett a bátyám. – Úgy lerobbant, mint még soha. Pedig egyszer-kétszer már volt rá alkalom.

Fáradtan könyököltem az asztallapra, állam a tenyerembe támasztottam.

– Ráadásul ki tudja? Lehet, hogy a közeli ligetből fákat csavart ki a szél, amik összelapították. Vagy egy tehenet kapott föl a vihar és…

– Igen, és egy csapat földönkívüli felszippantotta az űrhajójával – folytattam mogorván, a szememet forgatva. Chris megpaskolta a hátam.

– Szörnyű vihar volt – mondta bólogatva Nathaniel. – Rég nem esett ennyi eső.

– A szél se volt semmi – helyeselt Caderyn. – Ágak törtek be ablakokat, agyagcserepek zuhogtak a tetőkről. Rettenetes pusztítás.

– Még a mindig nyugodt Vérfagyasz-tó is kiöntött, pedig annak a folyónak a víztükre egész évben olyan sima, mintha folyton jégpáncél borítaná – folytatta a szőke hajú férfi.

Nem tudtam elég gyorsan Chris bordái közé fúrni a könyököm, kirobbant belőle a gúnyos röhögés.

– Vérfagyasz-tó? Hát ez haláli!

– Chris! – sziszegtem, de akárhogy igyekeztem, nekem is mosoly kívánkozott az arcomra.

– Mi ebben a vicces? – kérdezte sértetten Caderyn. Az értetlenül néző Nathanielre pillantott, de az csak a vállát vonogatta.

– Semmi, csak kreatív – mondtam, miután megköszörültem a torkom. Kínos csend állt be, amit pár perc múlva Madame Cerrie tört meg. Kihozta a reggeliket és az italokat, mi pedig nekiláttunk. Az asszony valamilyen oknál fogva ott maradt velünk, a falnak támaszkodva figyelt bennünket. Leginkább a mohón falatozó bátyámat. Nathaniel és Caderyn kényelmes tempóban evett. A gyomrom összeszorult, így én éppen, hogy csak kóstolgattam a tükörtojást.

– Na és miért hívják így a folyót? – érdeklődött Chris. Sóhajtottam. Ez a srác nem bírja tartani a száját…

Azonban a claytowniak láthatóan megenyhültek a kíváncsiskodástól.

– Hogy miért neveztük el Vérfagyasz-tónak? – kérdezett vissza Caderyn. Chris csak bólintott, mert tele volt a szája szalonnával. – Amiért az erdőt Halálos Pagonynak hívjuk.

– Becézve: Halpa – szólt közbe Madame Cerrie, halálosan komoly hangon. Láttam, hogy Chris nagy levegőt vesz, hogy ne nevessen föl. Én tüsszentésnek álcáztam horkantásom.

– Egészségére – mosolygott rám Nathaniel. Caderyn folytatásra nyitotta a száját, de Chris már nem figyelt rá – lekötötte az üresedő tányérja és az én szinte érintetlen reggelim különbsége. Caderyn sértetten pislogott.

– Megehetem? – bökött Chris a tojásomra és pirítósomra. Elé toltam a tányéromat.

– Csak meg ne ártson.

– Ugyan már, úgy ismersz engem? – kérdezte, és leöblítette a rántottáját egy nagy korttyal. Elégedetten cuppantott az ajkával. Én is megkóstoltam a bodzaszörpöm. Túl édesnek találtam, de mivel Madame Cerrie fürkészőn nézett, nem tettem vissza az asztalra és nem kezdtem el köhögni. Legközelebb inkább majd vizet kérek.

– Ízlik? – kérdezte az asszony. Mosolyogtam, és bólintottam.

– Isteni!

Madame Cerrie elégedett pillantással nyugtázta a válaszom, majd elvonult.

– Lehet tényleg nem ártana lassítani a tempón – mondta Nathaniel Chrisnek. – Láthatnak a délelőtt folyamán dolgokat, amik felkavarhatják a gyomruk nyugalmát – figyelmeztetett minket. Az izgalomtól és félelemtől gombócot éreztem a torkomban.

– Hogy érti? – kérdeztem, lehalkítva a hangom.

– Majd meglátja, Asbert kisasszony.

Édes mosollyal a szája szegletében mondta a kisasszony szót. Nevethetnékem támadt – még soha senki nem hívott kisasszonynak. Chris is erre gondolhatott, mert horkantva fölnevetett, amitől félrenyelte a félig megrágott pirítósát és köhögni kezdett. Erőteljes ütésekkel veregettem meg a hátát.

– Na, semmi baj – motyogtam. Miután alaposan kiköhögte magát, Nathanielre pillantott.

– Azért mégis, nem akarna felkészíteni rá, Wilds?

– Leírhatatlan – csóválta a fejét a férfi. Caderyn fürgén bólogatott. Keresztet vetett.

– Borzasztó…remélem, bírja a szívük a vér látványát. Nem szeretném, ha szívrohamot kapnának, mielőtt segíthetnének rajtunk.

Nagyot nyeltem. El nem tudtam képzelni, mi várhat ránk.

– Megpróbálunk – ígérte Chris. Hallgatásba burkolództunk, de a mi csöndünket maga alá gyűrte a kocsmában összegyűlt emberek zsivaja.

– Oda nézzetek! – szólalt meg egyszer csak Caderyn, és a Csodabogár sarka felé biccentett. Egy vörös hajú, sötétkék egyenruhás férfi tört utat magának Alexander Costa felé. Közel hajolt hozzá, és a fülébe súgott valamit. A Csodabogár arca elkomorult, és rögvest felpattant. Kifelé menet lekapott egy fogasról egy kabátot, belebújt, majd nyílt az ajtó és kilépett a vörössel a szabad ég alá. Nathaniel szeme megvillant, ahogy követte a tekintetével a barna hajú férfit.

A Tiara Nyomában ~ 1. fejezet

1. fejezet

A La Orca Hotel

Cassida Baldrickot meglehetősen idegesítette, hogy nem gyászolhatja nyugodtan eltűnt teknősét. A kis hüllőnek egyszerűen nyoma veszett – Cassida fél délelőtt őt kereste, de most már feladta, hogy valaha is megtalálja. A terrárium előtt üldögélt, és szomorúan felidézte a közösen eltöltött szép pillanatokat – ahogy együtt szenvedtek a matematika házi feladattal, vagy ahogy együtt olvasták a Narnia Krónikáit.

Az ajtó egyszer csak kivágódott, és Cassida édesanyja, Berit lépett a szobába. Cassida felnézett. Számított rá, hogy az anyja betoppan – a lentről felszűrődő kiabálásból gondolta –, de úgy vélte, kopogni azért kopoghatott volna.

– Addig, oké, hogy a te pénzedből van ez a hely, de attól még a szobám az enyém – közölte Berittel. A nő villámló tekintettel meredt rá. Cassidáétól elütő hideg, szürke szemei voltak. Dermesztően tudott nézni velük.

– Pakolj össze, kicsim, indulunk! – jelentette be. Cassida megemelte a szemöldökét. Sejtette, hogy ez lesz a vége. Minden vitának ez lett a vége – elutaztak, eltöltöttek egy-két napot hotelekben, aztán hazajöttek. Berit sosem merte túl sokáig magára hagyni hóbortos férjét a hőn szeretett kacsalábon forgó kiskastélyában.

– Hova?

Berit mogorván nézett. Sötét tincsei kócosan verdesték a vállát. Valami márkás melegítőruhát viselt.

– El.

Cassida bólintott.

– Ketty eltűnt – panaszolta. Berit megforgatta a szemét.

– Látod, ezért nem akartam én neked teknőst venni! Mind eltűnnek. Ez is az apád hibája. – Ezzel kivonult a szobából. Cassida bosszúsan fújtatott. Persze, hogy ez a legérzelmesebb reakció, amit Berit ki tud magából csikarni.

Nem gondolta, hogy sokáig tartana száműzetésük, így nem sok mindent pakolt össze. Előhúzta az ágya alól bátyja, Wilkins régi sporttáskáját a menő, csillogós nagybőrönd mellől, amit még egyszer sem nyitott ki. A földön térdelve reménykedett benne, hogy Ketty valahol a táskái mellett bujkál, de a csillagok rosszul állhattak, mert a teknős nem volt sehol.

Rég kitapasztalta, mi mindent kell bepakolnia egy Berit-féle útra: a legelegánsabb, anyja által készített ruháit. A híres divattervező, Berit Kron lánya nem jelenhet meg nyilvánosság előtt egyszerű, kényelmes holmikban. Az kész botrány lenne!

Eltett még két könyvet, ha esetleg halálra találná unni magát az anyja mellett, aki úgyis végig három dolgot fog csinálni – rajzolgatni, varrogatni és flörtölni.

Cassida az udvarra kiérve meglepetten látta, milyen borús az ég. Láthatóan lógott az eső lába és hűvös szél simogatta meztelen karját. A dzsekijét a derekára kötötte, nélkülözhetetlen tarisznyája szíját átvetette a vállán.

Sóhajtva nézett végig a kerten. A házat és a nagy, kovácsoltvas kaput fehér kövezett út kötötte össze. Egy kocsiknak kialakított betonozott parkolót leszámítva mindenhol fű zöldellett, pontosan kimért helyeken rózsabokrok illatoztak, máshol tuják nőttek a márványszobrok között. Egy szökőkútban élénken csobogott a víz, csicsergő madarak röppentek oda inni. Cassida hallani vélte a közeli óceán mély morajlását. Megborzongott – imádta ezt a hangot. Feszültségkeltő volt, mintha mindjárt történne valami. Valószínűleg elered az eső.

A parkolóban egy piros sportkocsi, egy ezüst szigonyszimbólummal ellátott Maserati mellett egy férfi ácsorgott. Adam Booth, az anyja személyes sofőrje – és még ki tudja, mije. Cassida és Wilkins tudták: Berit szeretője. A férfi a harmincas évei elején járhatott, és Cassida meg tudta érteni, mi vonzza benne annyira az anyját: az arca egész jóvágású volt, haja és borostája csokoládébarna; szemei olyan elképesztő smaragdzöldek, hogy arra nem lehet szavakat találni. (Cassidának és Wilkinsnek azért sikerült egyet: kontaktlencse.)

– Ez minden, amit hozol? – biccentett Adam a lány kezében tartott táskára.

– Ugye tudod, hogy magáznod kellene és kisasszonynak szólítanod?

Adam nem válaszolt, elvonta a figyelmét a házból kilépő Berit. Cassida megfordult, előre félve attól, hogy mit fog látni. A nő kicsípte magát. A melegítőt egy fekete, szűk és rövid ruhára cserélte, a haját kifésülte. Kisminkelte magát: szája vérvörös lett, szemhéjait feketére színezte. Tűsarkúban botladozott feléjük, két bőröndöt ráncigált maga után.

– Miért nem kérsz meg, hogy segítsek? – kérdezte valaki a házból. Fergus volt az, Cassida édesapja. Két csomagot dobott Berit után. Kilépett a levegőre, és látványosan megborzongott. Lehunyta a szemét és nagyot szippantott a sóillatú levegőből. Ezüstös szálak keveredtek a szőke tincsekbe, szakálla megnőtt. Valószínűleg azért nem borotválkozott, gondolta Cassida, mert Berit utálta, ha gondozatlanul festett az arca.

– Mert nem szorulok a segítségedre – közölte vele Berit. A retiküljét a hóna alatt szorongatta, és segítségkérő pillantást vetett Adamre, aki lelkesen, mint egy kiskutya, már ugrott is a nő felé, hogy elvegye tőle a csomagjait. Cassida kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját és bedobta a csomagját az ülésre. A csomagtartóban úgysem fognak elférni – öt bőröndöt számlált össze Berit lábánál. Adam szorgosan hordta őket az autóhoz. Cassida Fergus mellé lépett, aki hosszú haját lófarokban fogta hátra.

– Ugye, tudod, hogy holnap már jövünk?

– Mielőtt még bármit tönkre tehetnék ebben a kiskastélyban – morogta Fergus.

– Eltűnt a teknősöm – mesélte Cassida, figyelemmel kísérve, ahogy Adam próbál helyet találni a negyedik csomagnak. Fergus elszörnyedve meredt a lányára.

– Ketty? – Szomorúan megsimogatta Cassida hátát. – Megpróbálom megkeresni, amíg ellesztek. Biztos a házban lesz.

Cassida hálás mosolyra húzta a száját, bár nem tudta, hogy gondolhatja komolyan az apja, hogy Ketty valahol a házban csatangol. Megölelték egymást. Jó érzés volt Fergus erős karjaiba bújni. A kislány éveit idézte föl Cassidában, amikor ez az állandóságot és a biztonságot jelentette számára, amikor még nem utaztak el nagyjából minden ötödik napon, mert Berit és Fergus egymásnak esett.

– Aztán vigyázz magadra, te lány – mormolta az apja a fülébe.

– Semmi baj nem lesz – veregette meg a férfi hátát Cassida.

– Gyere, már, Cassie! – kiabált Berit a kocsi lehúzott ablakából. Adam az utolsó bőröndöt is betette a csomagtartóba, a homlokát törölgette, majd beült a volánhoz. Cassida a szemét forgatta.

– Te is vigyázz magadra, papa! – Arcon csókolta Fergust, a kocsihoz szaladt és beugrott hátulra. A tarisznyáját a sporttáska mellé ejtette.

– Viszlát holnap, csikóhalacskám! – kiabálta utána Fergus. Cassida elnyomott egy mosolyt; szerette apja fura beceneveit.

– Hova menjünk, Rita? – kérdezte Adam, amikor kigördültek a kapun és ráfordultak a kisváros főútjára. Adam Berit combjára tette a kezét, ahova a szoknya már nem ért le. Cassidának még nem volt jogosítványa, mégis valahogy úgy rémlett neki, hogy a kormányt két kézzel kell fogni.

– Rita? – horkantott föl a lány. A felháborodása nem a becenévnek szólt; Adam kelletlenül visszahúzta a kezét. Berit a szoknyája szegélyét húzogatta, és Cassida remélte, hogy Adam a szemeit azért az útra szegezi. Arra gondolt, hogy ha Berit így állítana be abba az elit iskolába, ahová őt járatja, biztos, hogy azonnal kirúgnák a ruhája hossza miatt. Cassidának szerencsére nem kellett ilyenek miatt aggódnia, elvből nem hordott szoknyát.  

– A Rita egy becenév, kicsim – magyarázta Berit. – Mint neked a Cassie…

– Tudom, mi az a becenév, anya – mondta dühösen Cassida. Az ablaknak döntötte a fejét és becsukta a szemét. A külvilág egy színes vonallá mosódott, ha kinézett, amitől hányingere lett.

– A városba menjünk, Adam – mondta Berit a férfinak. – Keresek valami sok csillagos szállodát! – Cassida hallotta, ahogy előhúzza a mobiltelefonját a retiküljéből. Adam benyomta a rádiót, Cassida pedig erősen a dallamra koncentrálva elszundított.

 ***

– Kicsim, kelj föl, mindjárt megérkezünk! – ébresztgette Berit. Kicsavarodott testtel rázogatta a lány térdét. Cassida morgott, de kinyitotta a szemét. Nagyjából öt óra felé járhatott az idő, de elég sötét volt ahhoz képest. Az ablakokon esőcseppek homályosították el a kilátást, az autó szélvédőjén az ablaktörlők hangtalanul mozogtak. Neonfeliratok világítottak mindenfelé. Cassidának megfájdult tőle a szeme, pláne, hogy csak így elmosódva látta őket.

Nem szerette New Yorkot. Párszor járt csak itt, osztálykirándulások vagy a mostanihoz hasonló utazások során. Az épületek túl magasak voltak, és ahogy Cassida fölé tornyosultak, megrémítették a lányt, mintha mind egyszerre akarna rádőlni és maga alá temetni őt.

Egy parkolóba gördültek be, ami mellett egy hatalmas, fényűző épület magasodott. Egy világító felirat mutatta a hely nevét, de az esőtől Cassida nem tudta rendesen elolvasni.

– Hol vagyunk?

Berit nem szólt, csak felé mutatta a mobiltelefonját, amin öt tengericsillag fölött cikornyás betűkkel az állt: La Orca Hotel és Élményfürdő.

– Ejha! – füttyentett a lány. Adam aggodalmasan pillantott Beritre.

– Biztos vagy benne, Rita?

– Persze, hogy biztos vagyok! Agyon dicsérték kommentben a szakácsokat, ráadásul azt mondták van jakuzzi és szauna, amire most feltétlenül szükségem van. Meg egy kiadós masszázsra is, ha már itt tartunk.

Adam nem firtatta. Beállt egy helyre. Berit rámosolygott, és a férfi alkarjára tette kezét.

– Mi beszaladunk anyával és foglalunk szobát – mondta gyorsan Cassida, amikor Adam közelebb hajolt volna az anyjához.

– Én majd viszem utánatok a csomagokat. – Adam úgy tett, mintha csak azért hajolt volna előre, hogy kicsatolja az övét.

– Ugyan már, egy ilyen szállodában biztos van valaki, aki ezt helyetted is megteszi, kedvesem – legyintett Berit.

– Azt hiszem, ezt inkább nem bízom másokra. Félek, hogy valamelyik bőröndödnek baja esik. – Kiszállt a kocsiból és Cassida ajtajához sietett. Berit hátravigyorgott a lányára.

– Lovagias – tátogta vidoran. Amikor Adam kinyitotta Cassida ajtaját, a lánynak hirtelen kedve támadt megrúgni valami kellemetlen helyen. Adam láthatta a szemében a villanást, mert gyorsan tovább állt Berithez.

Cassida nem értette, hogy egy ilyen öt tengericsillagos szálloda parkolója miért nem fedett. Felkapta a tarisznyáját és a feje fölé emelte a farmerdzsekijét. Berit a kocsiban kuporgott, lábait felhúzta az ülésre – a mozdulat a tűsarkúk miatt elég nehézkésen sikerült neki. Ha nem akart volna sietni, Cassida biztosan tett volna rá egy humoros megjegyzést.

– Így hogyan menjek ki? – panaszkodott Berit. Mielőtt Adam nekiállhatott volna lehámozni magáról az inget, hogy azzal takarja be a nőt, Cassida intett egy a bejáratot őrző fehér egyenruhás dolgozónak, aki az intésére rögtön odaszaladt hozzájuk. Útközben elővett az övéből egy botot. Megnyomott rajta egy gombot, és egy esernyő ugrott elő belőle.

– Üdvözlöm Önöket a szállodánkban! – rikkantotta, és haptákba vágta magát a bujkáló Berit és az elázott Adam mellett. Cassida megfordult és úgy döntött, nem várja meg, amíg az édesanyja kéreti magát, bemegy az épületbe.

Az ajtó érzékelte a jelenlétét, és kinyílt előtte, ő pedig betoppant a fényes előtérbe. Eltátotta a száját. Nem a semmiért adtak elképesztő értékeléseket a helynek, az már biztos. A padlót és a falak egy részét kék csempe borította, azt a hatást keltve, mintha víz hullámozna az ember lába alatt. Cassida gyönyörködve bámulta a kék szín ezernyi árnyalatát, amin megcsillantak a plafonról alácsüngő arany csillárok fényei. Az egyenletes krémszínű falak óvón borultak a kék hullámzó rengeteg fölé, megkímélve a látogatók szemét. Kényelmesnek tűnő kanapékat és foteleket helyeztek el, hogy az érkezők ott várhassanak, amíg sorra kerülnek. A pultnál lévő kígyózó sorban álló emberek úgy festettek, mintha soha nem akarnának elfogyni. Néhány család terpeszkedett a kanapékon, szerelmespárok ölelkeztek és osztozkodtak egy fotelon.

– Hogy tetszik, angyalom?

Cassida összerezzent anyja hangjára. A nőre nézett, és fejcsóválva megjegyezte magának, hogy az anyjának tehetsége van ahhoz, hogy mindig tökéletesen nézzen ki. Cassida ezt nem örökölte tőle.

– Apának tetszene ez a hely.

– Nyilván. Egy ilyen hotel kinek ne tetszene?

Cassida sóhajtott. A fejével a pultok felé biccentett.

– Ott csak három család áll sorban.

Berit bólintott, és belépett egy férfi mögé, aki a vállán egy kislányt dédelgetett. A lányka szalma szőke haja ezerfelé állt, kék szemei kíváncsian pislogtak Cassidára. Berit előre nyúlt, és megpöckölte az orra hegyét.

– Na mi az, kis törpe? – gügyögte. Cassida felhördült.

– Anya!

A kislány sírva fakadt, az édesapja dühösen fordult feléjük, aztán amikor megpillantotta Beritet, mosolyra húzta a száját, és alaposan végigmérte. Dajkálgatta a gyerekét, hátha lenyugszik, de az csak tovább szipogott. Berit nyájasan visszamosolygott a fickóra, és megigazította a könyökhajlatába rejtett retiküljét. Cassida nagyot sóhajtva várt.  

– George, mi jövünk! – szólt ideges női hang a férfi mellől. Az szabadkozó pillantást vetett Beritre.

– Máris, drágám! – Még rákacsintott a megkönnyebbült Cassida anyjára, és a pulthoz lépett. A férfi kislánya még hüppögött, aztán az édesanyja átvette a „kis törpét” a karjába – közben ellenségesen méregette Beritet és Cassidát – majd lendületesen sarkon fordult és elviharzott a női mosdó felé.

Cassida matatni kezdett a tarisznyájában valami után, amivel lefoglalhatja magát.

– Rágót keresel? – csillant föl Berit szeme.

– Nem rágózok, anya.

Berit vállat vont és ő is turkálni kezdett a kis retiküljében, de végül rágó helyett egy zsebtükör meg a rúzsa került elő. Kritikus szemmel méregette a tükörképét és igyekezett fél kézzel rendbe hozni a sminkét.

– Fogd meg, kérlek! – nyomta lánya kezébe a kistáskát. Cassida felsóhajtott. Nem hozott magával zsebkönyvet. Sajnos szörnyen feledékennyé vált.

Az előttük álló férfi elvett egy kártyát, elköszönt a recepcióstól és a pulttól elfele menet végigsimított Berit csupasz alkarján. Cassida utána akart szólni, de az anyja megrázta a fejét.

– Hagyd csak – motyogta, és a szemhéjfestékét maszatolgatta. A pult mögött álló jóképű fiatalember sugárzó mosolyt vetett rájuk. Cassida nehezen tudta elképzelni, hogy a fickó még ilyen későn és ilyen sok vendég után is így vigyorog.

– Szép estét, hölgyeim! – köszöntötte őket. Berit annyira belemerült a tükörképébe, hogy föl sem tűnt neki a férfi. Cassida elolvasta a kék zakóra biggyesztett ezüst táblácskára írt nevet: Dylan McIntosh. A férfi kék szemei csillogtak. Cassida oldalba bökte az anyját, aki meglepett pillantást vetett Dylanre.

– Egy pillanat – mondta. Furán ejtette a szavakat, mert épp eltátotta a száját, hogy újra fesse. Amikor végzett, elégedetten cuppantott az ajkaival, összecsapta a tükröt, és a rúzzsal együtt Cassida kezébe nyomta. hogy tegye be a kistáskájába. A lány morogva engedelmeskedett.

– Szép napot – dorombolta Berit, égővörös körmeivel a pult márványlapján kopogott. Cassida morcosan a kezéhez lökte a retikült. A kézitáska szépen siklott a sima, burkolt márványfelületen.

– Kezét csókolom – szólalt meg ő is, elvékonyítva a hangját. Berit szúrós pillantást vetett rá. Dylan Cassidára mosolygott.

– Üdvözlöm, kisasszony.

Berit megint kutatni kezdett a kistáskájában. A retikül rettentő kicsi volt, Beritnek mégis sikerült percekig keresgélni benne valamit. Cassida úgy gondolta, a kezébe veszi az irányítást.

– Két szobát kérünk – kezdte. Dylan oldalra biccentett fejjel hallgatta. – Egy két ágyasat, és egyet külön.

– Nagyon jó, Cassie, egy rugóra jár az agyunk! – dicsérte meg boldogan Berit.

– Velem leszel egy szobában, anya – jelentette ki Cassida.

– Elég egy nagy ágyas szoba meg egy másik – helyesbített Berit, ügyet sem vetve a lányára. Cassida felmordult. Dylan összevont szemöldökkel kapkodta közöttük a tekintetét.

– Az ötödik emeleten van két szoba egymással szemben – mondta végül nagysokára. – A számok…42, 57-es és 20, 37-es.

– De mi csak két szobát kérünk – felelte bizonytalanul Berit.

– Ez csak két szoba. Két szám tartozik egy szobához – magyarázta türelmesen Dylan.

– Ó, ez esetben pompás! – fuvolázta Berit.

Cassida nem gondolta volna, hogy az anyja meg fogja jegyezni a számokat, ezért ő megtette helyette. Berit két kártyát dugott Dylan orra alá. Az egyik egy bankkártya volt.

– Ezzel nem tud fizetni, hölgyem – emelte meg Dylan a másik, fekete merevlapot, amin egy aranyozott korona virított.

– Ó, azt megtarthatja. Csupán az elérhetőségeim – mosolygott rá Berit. A korona alatt valóban ott állt a neve, telefonszáma és e-mail címe. Cassida szerint vicces lett volna, ha Adam pont ezt a pillanatot választja az érkezéshez.

– Értem. – Dylan derűsen az öltönye zsebébe csúsztatta a lapocskát, a bankkártyát visszautasította. – Utólag szokás fizetni.

Berit elmosolyodott a hibáján és lesütötte a szemét. Hosszú szempillái a járomcsontját simították. Cassida bosszúsan fujtatott. Utálta, amikor az anyja így produkálta magát.

– Van szoba, drágám?

Na, már csak ez a smaragdszemű tulok hiányzott, gondolta Cassida. Felnézett, és látta, hogy Adam gyilkos szemekkel figyeli Dylant. Aranyszínű fémkocsit húzott maga után, rajta hat bőrönddel – öt Beritnek, egy Adamnek –, és a torony tetején egyensúlyozó elnyűtt sporttáskával. Dylan olyan éles tekintettel meredt a másik férfira, hogy már Cassida kezdte magát kellemetlenül érezni. Nem gondolta volna, hogy a fickónak máris ennyire megtetszett az anyja.

– Csak ki kell tölteni a neves meg címes dolgokat – magyarázta Berit Adamnek. – Menjetek föl Cassie-val a szobákhoz.

– Én megvárlak, kedvesem.

– Én viszont mennék – kapott a lehetőségen Cassida. Úgy érezte, nem bírja tovább a fülledt váróban anyjával és az idióta szeretőjével. Berit bólintott, Cassida pedig szinte menekülve sietett az aranyajtós lifthez. Szerencsére az épp a földszinten volt. Egy fürdőköpenyes, fiatal pár csókolózott a sarokban, sötét és szőke tincsek fonódtak egybe. Rögtön szétrebbentek, amikor Cassida belépett. A lány zavartan megköszörülte a torkát, és lesütötte a szemét. A pár mindkét tagja felé fordította a fejét és dühös pillantásokat vetett rá.

– Elnézést – morogta. Nem érkezett válasz. Megnyomta az ötös számhoz tartozó gombot. Az ajtó bezáródott; belülről tükörlap fedte. Cassida látta benne a két ismeretlen őt szuggeráló tükörképét: a szőke hajú srácnak a könyökéig ért a haja, mélykék szeme vihart idézett; a fekete hajú lány nem lehetett sokkal idősebb Cassidánál, aki csodálkozva fedezte föl a másik különlegességét – az egyik szeme világoskék volt, a másik aranybarna.

– Mit bámulsz? – mordult rá a felemás szemű.

– Bocsánat – hebegte Cassida, és feszengve várta tovább, hogy felérjenek az ötödik emeletre. A fekete hajú lány vicsorogva bámult rá a tükörből, a srác közben a vállát simogatta. Cassida megkönnyebbült, amikor megállt a lift, és a nagy sietségtől szinte kizuhant a folyosóra.

Megvárta, amíg elmegy a felvonó, utána szemügyre vette az emelet elé táruló részletét, ami hasonlóan elképesztő volt, mint a lenti szalon. Óceánt idéző padló, krémszínű falak, amiken festmények és fotók függtek aranyozott keretekben. Cassida végigsétált mellettük, és az ajtószámok közt a sajátjaikat kereste. Megtorpant, amikor egy kagylóban igazgyöngyökből kirakva szerepelt a szám: 20, 37.

– A fenébe – dünnyögte, amikor rájött, hogy a kártyát vagy kulcsot, amivel kinyithatná az ajtaját, lent hagyta. Elindult visszafelé a folyosón, de megállt. Semmi kedve nem volt lemenni. Nem akarta látni, ahogy Berit vigyorog, ahogy a körülötte álló férfiak gyilkos tekintettel méregetik egymást. Oldalra fordította a fejét, és megnézte a szoba ajtaja mellé akasztott festményt. Verőfényes napsütésben egy fából ácsolt vitorlás suhant a habzó hullámokon. A hajó orrán faragott sellő boldogan nézett a távolba, a fedélzeten matrózok sürögtek. Cassida odanyúlt, és végigsimított az aranykereten, a belévésett aranyozott számon – ami ugyanaz volt, mint a szobájáé –, majd a vásznon. Nem ismerte meg az aláírását a festőnek.

– Csak nem kidobtak a szobából? Egy ilyen kisangyalt?

Cassida a hang irányába kapta a tekintetét. Gyorsan megtörölte nadrágjában nedves kezét. Nem tudott elgondolkozni azon, miért esővizes még mindig az ujja, mert elvonta a figyelmét az ismeretlen. Egy fiú dőlt a türkiz ajtófélfának. Cassida tekintete végigsuhant a srácon. Kék fürdőnadrágot viselt, ami kiemelte a szeme színét. Sötétszőke haja az arcába simult. Nyakán egy fehér törülközőt vetett át, csupán ez takarta – és ez is csak részben – a felsőtestét. Szórakozott vigyor ült a száján. Cassida elpirult a tekintetétől.

– Nem dobtak ki – tudatta a fiúval. – Csak nincs kártyám.

– Elhagytad?

– Nem. Még nem kaptam meg. – Ő is nekidőlt a falnak, és a fiú szemébe nézett. Meglehetősen jóképű volt, kár lett volna tagadni. A srác is végighordozta rajta a tekintetét. Mosolygott. Cassida kényelmetlenül érezte magát. Ruhája még néhol vizes foltokban tapadt a testéhez, ázott dzsekije a tarisznyáján átvetve.

A fiú újra a lány arcára emelte a tekintetét. Valami megvillant mélykék szemében, amitől Cassida lába megremegett. Egyszerre érezte magát egy ragadozónak kiszolgáltatott prédának és egy finom úrkisasszonynak, akire vigyáz megbízható lovagja.

– Látom, közénk tartozol. Nagyszerű! – A fiú élénk mosollyal hajolt közelebb, és megigazgatta a törülközőjét. Cassida elpirult. A srác úgy értette, közénk, gazdagokhoz. Utálta, ha emlékeztették erre. – Majd, ha gondolod, és beköltöztél a szobádba, lejöhetnél úszni – ajánlotta a fiú. Tekintete olyan nyílt, őszinte és egyszerű volt, hogy Cassida nem tudott nemet mondani. A fiúk általában messzire elkerülték az iskolában, csak az anyja által lefizetett srácok voltak hajlandók vele randevúzni, ami általában mindkét félnek a nehezére esett.

– Szívesen – felelte pironkodva.

– No lám! Még meg sem érkeztünk, és te máris fiúzol, Cassie? – Berit hangja harsant a folyosón. Cassida összerezzent. A srác eltolta magát a faltól, hogy Cassida mögé nézhessen. Berit megállt a lány mellett, és leplezetlen csodálattal végigmérte a fiút. Vörösre rúzsozott szája mesterkélt érzékiséggel elnyílt.

– Na és hogy hívják csinos kiszemelted? – A srácra kacsintott. Cassida arcszíne szinte biztos, hogy rákvörösre váltott, az egész arca és nyaka égett. Szólásra nyitotta a száját, de amikor rájött, hogy a kérdésre nem is tudja a választ, még jobban zavarba jött. Nem mert a fiúra nézni, de látta rajta, hogy vigyorog. Az anyja úgyszintén. Mint egy (azaz jelen esetben kettő) vadalma, ahogy mondani szokás.

– Terence Collingwood, asszonyom – mutatkozott be. A jobbját nyújtotta Berit felé, aki mosolyogva elfogadta azt. Ám Terence kézrázás helyett a szájához emelte anyja kacsóját. Cassida féltékenykedve pillantott Beritre.

– Berit Kron – mondta az anyja csábosan elmélyített hangon. Cassida hitetlenkedve csóválta a fejét. Berittel egyszerűen nem lehet bírni.

– Na és a Cassie minek a becézése? – fordult a lány felé Terence. Kedves mosolyától Cassida lába megremegett. Még sosem nézett rá így egy fiú.

– Cassida.

Terence a kezéért nyúlt, és amikor a bőre a lányéhoz ért, mintha áramot vezettek volna Cassida idegvégződéseibe. Elámult, és megpróbálta leplezni, hogy levegő után kap, amikor Terence puha szája a kézfejére simult. Mintha felperzselték volna a bőrét. Villámok cikáztak a testében.

– Akkor… a medencében?

Terence elengedte a kezét, gyors pillantást vetett Beritre. Amikor látta, hogy a nő nem tiltakozik, az ő szája is mosolyba ugrott.

– Beköltözöm és megyek – ígérte Cassida, és megpróbálta teljes mértékben figyelmen kívül hagyni szélesen vigyorgó anyját. Terence arca felragyogott, és ahogy elment a lány mellett, óvatosan végigsimított az alkarján. Újra elkapta Cassidát a forró érzés, és álmodozva bámult a fiú után. Aztán egy kézfej bukkant föl a látómezejében és csettintett egyet.

– Cassie! Figyelj! Itt vagy még, vagy képzeletben már a csinos, ifjú Terence ágyában heverészel?

– Jóságos ég, anya! – csattant föl Cassida lángvörös arccal.

– Itt a kártya, amivel be tudsz menni a szobádba – nyújtotta felé Berit.

– Honnan tudod, hogy ezt akarom? – mordult, és szinte kitépte anyja kezéből a kártyát.

– Ha egy ilyen dögös srác az izmos felkarjával nekidőlt volna az én ajtófélfámnak, sose adnám át másnak a hozzá tartozó szobát – elmélkedett Berit.

– Anya!

Berit elképedve pislogott, Cassida pedig dühösen beletúrt a hajába. Sose bírta sokáig az anyjával.

– Terence legalább huszonöt évvel fiatalabb nálad!

– Ez akadály lenne? – értetlenkedett Berit. Aztán nevetve megsimogatta lánya vállát. – Ne aggódj, nekem úgyis itt van Adam.

– És még ki tudja, hányan – dünnyögte Cassida. Berit elengedte a füle mellett.

– Nem nyúlom le előled – biztosította Berit. Cassida már készült volna nekiugrani, amikor felbukkant Adam, a háta mögött húzva a csomagokkal telepakolt aranykocsit. – Hoztál magaddal fürdőruhát? – kérdezte csilingelő hangon a lányától.

– Nem. Miért hoztam volna?

– Akkor majd adok neked egyet.

Cassida kételkedett benne, ezt mennyire jó ötlet az anyjára bízni, de ha úszkálni akart Terence-szel, márpedig azt szívesen tette volna, akkor nem volt más választása.

– Köszönöm.

A sötétarany kilincslaphoz érintette a kártyát, mire az ajtó kinyílt előtte. Óvatosan belépett, egy lámpa a jelenlétét érzékelve rögtön felkapcsolódott. Cassidának már nem kellett volna meglepődnie, milyen fényűző ez a helyiség is. A szoba nem volt túl nagy, de tágasnak tűnt. Ablakot nem építettek ki benne, Cassida furcsállva összevonta a szemöldökét. Végül is, semmi sem lehet tökéletes. A padló és a falak hasonló stílusban készültek, mint a szalon vagy a folyosók: a kék és a krémszín váltogatták egymást. Szemben kanapét látott, előtte egy plazma tévét. Jobbra egy fal húzódott, rajta fehér ajtó. Talán a fürdőszoba lehet. Mellette szekrénysor és egy plafonig érő széles tükör. Cassida egy levert és vizes lányt látott benne. Balra egy széles ágy, finom anyagú baldachinnal és puhának tűnő párnákkal. A fejtámla fölötti festményen megakadt Cassida tekintete. Ugyanaz a darab volt, mint amit a szobája mellett látott. Illetve majdnem ugyanaz – ez a hajó ugyanis hullámverésben, dagadó vitorlákkal szegült ellen a szélnek. Az ég derűs kék volt, az orrdísz-hableány büszkén, dacosan düllesztette ki mellét. Cassida a habok felé nyúlt volna, amikor az anyja rontott be a szobába. Talán valóban nem ismeri a kopogás fogalmát.

– Itt van a fürdőruci, kicsim! – Kis csomagot dobott Cassida ágyára. – Meg törülköző meg ilyenek – magyarázta lelkesen. Berit mezítláb állt a padlón, tűsarkúját valószínűleg a szobájában hagyta. Körülnézett.

– Csinos szoba.

Cassida egyetértőn biccentett. A túlságosan aprónak tűnő csomagra pillantott.

– Örülnék, ha összejönne a dolog – csivitelte Berit, és sokat mondón a lányára nézett. Cassida sóhajtott.

– Tudom, anya.

Berit nagyon szerette volna, ha Cassida talál magának egy fiút, akit elkényeztethet, akinek ruhákat varrhat úgy, hogy a lánya holmijaihoz passzoljanak. Párszor szervezett már neki randevút, a kollégái fiaival, de sosem sült ki belőle semmi jó. Azok a srácok mind gazdagok voltak és puccos étterembe vagy plázázni vitték Cassidát, végigjártak az összes márkás ruhaboltot, és Cassida csak a szeme sarkából pillantgathatott vágyakozón a könyvesboltok felé.

– Mi is megyünk majd Adammel – csacsogott tovább Berit. – Majd megnézlek, hogy hogy áll rajtad. Én terveztem! – kacsintott, azzal kifordult a szobából. Az ajtó halk kattanással záródott be. Cassida az ágyához lépett. Aggódva bontogatta a kis csomagot. Ha az anyja tervezte, abból semmi jó nem sülhet ki. Gondterhelten sóhajtott.

– Lehetne rosszabb is – dörmögte magának. Egy két részes fürdőruhát tartott a kezében. Egészen sokat takart ahhoz képest, hogy Korn-gyártmány volt. Ledobálta magáról vizes ruháit és az ágy mellett lévő radiátorra pakolta őket. Gyorsan felkapkodta magára a bikinit és megnézte magát a tükörben. A sötétkék anyag hangsúlyozta fehér bőrét és kék szemét. Aggódva igazgatta magán a falatnyi anyagot – sajnos a ruhadarab olyan dolgokat is kiemelt, amiknek Cassida nem örült. Nem szerette magát mutogatni. Anyja persze nem hozott neki fürdőköpenyt. A tükör melletti szekrényhez lépett, kihúzott belőle egy fehér darabot és gyorsan magára kötötte. Remélte, hogy lent lesz habfürdő is, és akkor nem kell így látnia őt senkinek. Főleg nem Terence-nek. Elővette anyja fekete flipflop papucsát, és beledugta lábait.

Gondosan bezárta az ajtót, és végigcsattogott a folyosón. Amint leért és kilépett a liftből, jobbra fordult. A szobájába tett tűzvész eseti térképen hamar megtalálta a fürdő felé vezető utat. Lépcsőt látott lefelé, és gondolkodás nélkül elindult. Balján masszázs-szalonok sorakoztak –ahol várhatóan Berit az ideje nagyrészét tölteni fogja – és tornatermek, ha valakinek erősíteni támadna kedve. Cassida nem értette, miért akarna valaki kikapcsolódásként edzeni. Ő szívesebben nyúlt el volna egy nyugágyon, kezében egy izgalmas könyvvel.  

A lépcső alján megállt az ajtó előtt. Két szám fénylett rajta: 13, 47. Leérve elakadt a lélegzete. Az egész fürdőhelyiség úgy volt berendezve, mintha egy barlangba lyukadt volna. A medencék… nem is medencék voltak, a medrük lecsiszolt sziklákból volt kialakítva. A padok is, ahova a fürdőzők a holmijukat pakolták, szintén hatalmas kövek voltak. Nem értette, hogy lehet ilyen hely a nagyváros New York alatt.

Cassida elhúzta a száját, amikor végignézett a kövekre terített színes törülközőkön. Persze, hogy nem mehet minden simán. Ő nem hozott magával törölközőt. Ám mire visszafordulhatott volna, már hallotta is a nevét:

– Cassida! – Terence a vízben két nagy karcsapással a szegélyhez úszott. Cassida igyekezett nem megbámulni erős, napbarnított bőrű karjait, amikkel a nedves földön támaszkodott. A vállán vízcseppek gyöngyöztek, haja az arcához tapadt. Szeme élénkkék volt, és szinte megbénította Cassidát.

– Terence? – mosolygott rá. Elpirult.

– Gyere be! – hívta a fiú. Cassida nem akarta levenni a fürdőköpenyét, főleg nem úgy, hogy közben a fiú fürkészőn figyeli.

– Nem hoztam magammal törölközőt – mondta kifogásként. Talán így megmenekülhet – visszaszaladna a szobájába, bezárkózna, még vacsorázni se menne le, utána másnap hazamennének Berittel és minden szuper lenne, nem látnák egymást soha, de soha többet és így örök feledésbe merülne ez a kis kínos szituáció. Bomba biztos egy terv.

– Nekem van kettő – hangzott a felelet. Cassidát elbűvölte a fiú kék szeme. Olyan gyönyörű volt!

– Fordulj el! – szólt rá, és ő maga is elfordult, ahogy kioldotta a köpenyét. Fülledt, párás levegő cirógatta meztelen bőrét. Remélte, hogy a víz kellemes meleg lesz. Terence vigyorogva nógatta.

– Na mi az, félsz a víztől, kishableány?

Cassida megborzongott és lépcső után kutatott tekintetével. Védekezőn összefonta a karját a mellkasa előtt.

– Hol van itt bejáró?

Terence az állára támaszkodva figyelte.

– Nincs. Ugorj be!

Hátrébb úszott, hogy teret adjon a lánynak. Cassida azonban óvatosan, nehogy megcsússzon, leguggolt a medence szélére, és belelógatta az egyik lábujját a vízbe. Nem volt forró, de a langyosba se lehetett besorolni. Kellemes meleg volt. Terence szórakozottan nézte, ahogy a lány óvatosan becsusszan a vízbe. Cassida megijedt: nem érzett a lába alatt talajt. Szerencsére megkapaszkodott a perembe, és felhúzta magát a felszínre.

– Az ördögbe! – Köhögött egy sort. Terence melléje úszott.

– Jól vagy? – kérdezte vigyorogva. Amikor Cassida meglegyintette a fiú vállát, mintha áram rázta volna meg.

– Áu! – jajdult föl.

– Szikrázok? – vonta föl a szemöldökét Terence. Cassida fintorgott és lebukott a víz alá. Óvatosan kinyitotta a szemét és látta, ahogy szőke haja legyezőként lebeg a teste körül. Átfutott az agyán, milyen különös, hogy az itteni víz miért nem klóros, de a mellette kapaszkodó fiú megzavarta a gondolatmenetét.

– Gyere, arra vannak padok! – intett a terem másik végébe, és úszni kezdett. Cassida kicsit lemaradva követte. Leültek egymás mellé. Cassida meglehetősen zavarban volt. Nem tudta, mit kell ilyen helyzetben tenni, mondani. Terence a sziklafalnak dőlt, karjait lazán feltette a peremre. Cassida fészkelődött, és a vizet bámulta.

– Kivel jöttél? – kérdezte, mikor úgy gondolta, túl hosszúra nyúlt a csönd.

– Édesapámmal, a nővéremmel és a húgommal. – A medence egyik oldala felé mutatott, ahol egy kislány csapkodott a vízben, akit egy idősebb lány csitítgatott. Cassida nem látta az apjukat. Biztos szaunázott, vagy egy sziklapadon feküdt.

– Ezt figyeld! – Terence megpaskolta a hátuk mögötti érdes sziklafalat. Cassida meglepetten sikkantott – a víz alatta és körülötte bugyborékolni kezdett.

– Klassz trükk – nevetett, és végre ellazulhatott. Terence nem láthatta a testét, és ettől megkönnyebbült. Mindketten feloldódtak, beszélgettek, nevetgéltek.

– Na és merre laksz, Cassida? – érdeklődött a fiú.

– Á, nem akarod azt tudni – szégyenlősködött a lány. Utálta, ha az otthonáról kérdezgetik.

– Rendben, akkor viszont azt szeretném tudni, hol laknál szívesen – faggatta tovább Terence. Cassida kuncogott.

– Én bárhol elélnék, akár egy üregben is, ha lenne elég olvasnivalóm.

Terence nevetett, Cassida pedig hozzátette:

– És egy külön szoba az anyámnak. Az elengedhetetlen.

– Ennyire nem jöttök ki jól? – tudakolta Terence, s a hangja egy csapásra aggódóvá vált. Cassida megvonta a vállát.

– Nem arról van szó. Inkább… hát nem is tudom. Mások az életelveink.

Terence bólogatott, hogy megérti, és egy ideig kellemesebb medrekben folyt a társalgás, amikor ez újból megszakadt egy szintén kellemetlen kérdéssel: az iskola. Cassida vizes haját igazgatta.

– Egy szörnyű helyen tanulok – vallotta be. – A South-Forest Művészképző Akadémián.

Terence eltátotta a száját. Az iskola rettentő híres volt.

– Hűha! De hát ez nagyszerű!

Cassida a fejét rázta.

– Én nem vagyok művész. A legcsodásabb, amit eddig rajzoltam, egy pálcika ember volt.

Terence kuncogott, és átkarolta Cassidát. Ujjai a lány vállára kulcsolódtak, és Cassida kénytelen volt tovább beszélni, ha nem akart elájulni.

– Tudod, anya ott végzett, azon a szakon, ahova most engem is járat. Divattervezés. Förtelmes, giccses ruhákat terveztetnek és hordatnak velem. Sokkal szívesebben lennék az irodalom szakon. Ott legalább alap dolog, hogy az ember tud olvasni, nem úgy, mint az én osztályomban…

Terence ugratta még egy kicsit, Cassida nevetett, aztán a fiú elhallgatott, és elhúzta a karját a válláról. Cassida aggódva nézett rá, félt, hogy valamit elrontott. Aztán megérezte a fiú kezét a térdén.

– Terence… – Elhúzódott, de Terence utánahajolt. Az arca nagyon közel volt a lányéhoz. Cassida érezte, hogy pír kúszik az arcára. Ahol az előbb Terence hozzáért a térdéhez, mintha bombát robbantottak volna. Utálta, hogy ilyen hatással tud rá lenni ez a fiú.

– Olyan szép vagy, Cassida – mondta ki egyszerűen Terence. Cassida kényelmetlenül érezte magát. Amikor a fiú újra megfogta a vállát, az izmai megfeszültek, száját összeszorította. Terence szeme igézően kék volt. Az orruk hegye összeért a sötétben. Cassida szíve kalapált, levegő után kapkodott.

– Terence, pár órája ismerlek – szűrte a fogai közül. Ellenkezése ellenére úgy érezte, nem szeretné, ha Terence elhúzódna.  

– Az élet rövid – felelte erre a fiú, és a száját finoman Cassidáéhoz érintette. A lány csak egy pillanatot engedett magának, hogy rácsodálkozzon Terence ajkának puhaságára, utána rögtön elhúzódott. Nem tetszett neki, hogy égni kezd a teste, akárhányszor Terence hozzáér.

– Mennem kell. Anyához. Most – hadarta gyorsan, ellökte magát a padkáról. Sebesen tempózni kezdett a túloldal felé. Terence utánavetette magát. Az ajtónál a fiú utolérte.

– Vacsoránál találkozunk, Terence – fogadkozott Cassida, és megpróbálta kihúzni magát a vízből. Terence bűnbánón nézett rá, talán egy kicsit vádlón.

– Hát mégsem tartozol közénk?

– Gazdagnak lenni nem azt jelenti, hogy minden utamba kerülő helyes fiúval smárolok – közölte vele Cassida. Belekapaszkodott a perembe, és várta, hogy Terence mit reagál.

– Nézd, sajnálom, Cassida. Talán nem kellett volna azt tennem, amit tettem.

– Talán – biccentett kimérten a lány, de a fiú közelségétől kezdett újra meggyengülni.

– Elkapkodtam.

– Elkapkodtad.

– Meg tudsz nekem bocsátani? – A fiú szeme szomorúan megcsillant, és Cassida hiába szorította össze az ajkát, a szíve megsajdult és követelte a szavakat, amik kikerülve az akarata által állított akadályokat, kibuktak a száján.

– Meg tudok neked bocsátani. – Halványan elmosolyodott, és megérintette Terence arcát. Meglepődött a mozdulat természetességén. Csak kicsit csípte Terence bőre az övét. Jól esik hozzáérni Terence-hez, jött rá.

– Ha van kedved, vacsora után sétálhatnánk – ajánlotta a fiú, és Cassida hevesen dobogó szívvel rábólintott. Összemosolyogtak, aztán Cassida elfordult. Nem akart belefeledkezni a fiú mély tekintetébe. Félt, hogy még jobban elveszik benne.

 ***

– Az tuti, hogy én ezt nem veszem föl vacsorához! – kiabált Berittel Cassida. Egy szűk, kék ruhát viselt, mély dekoltázzsal és rövid szegéllyel.

– Hát, pedig, ha el akarod bűvölni Terence-t, akkor kénytelen leszel!

– Nem akarok elbűvölni senkit!

Berit azonban hajthatatlannak tűnt.

– Nem érdekel! Azt akarom, hogy ebben jelenj meg vacsoránál és punktum!

Cassida sóhajtott. Berit elállta az ajtót, vagyis az egyetlen lehetséges menekülési útvonalat. Később talán még meg tudja puhítani, a vacsoráig még hátra volt legalább egy óra.

– Lefürdök – mondta megadóan, és intett az anyjának, hogy menjen ki a szobájából. Az diadalmasan biccentett és magára hagyta. Cassida teste még nedves volt a medence vizétől, de Berit ragaszkodott hozzá, hogy azonnal próbálja föl a ruhát. Akkor fejezte be, és muszáj volt látnia valakin. Az anyjának voltak néha fura, alkotói pillanatai. Ha a művészetéről volt szó, egyszerűen nem lehetett vele szót érteni. Még az sem érdekelte, ha vizes lesz a műve. Cassida úgy gondolta, sosem fogja megérteni az anyját és a beteges művészlogikáját.

Belépett a fürdőszobába, és megállapította, hogy kellemes kis helyiség. Krém- és homokszínű csempék, tengericsillag alakú lámpák és egy hatalmas, ovális tükör, alatta mosdókagyló. A helyiség egyik sarkában ajtó volt, a másikban sarokzuhanyzó. Szupernek tűnt, de Cassida gondolkodás nélkül a szép, fehér, oroszlánlábas kádhoz lépett és megnyitotta a csapot. A fürdő közepén lévő kád mögött egy kis, derékig érő falacska húzódott, amin tusfürdők és egyéb drogériák sorakoztak.

Cassida óvatosan lehúzta magáról a ruhát, a szárítórudakra tette, amikből áradt a hő. Levette a fürdőruháját is, és a szoknya mellé teregette. A fürdőköpenyt visszavette magára. Várta, hogy szinte csurig megteljen a kád forró vízzel. A tükörben nézegette magát, figyelte, ahogy szőke haja árnyalatokkal sötétebbnek és centikkel hosszabbnak látszik így, nedvesen lelapulva. Hátrapillantott a kádra, és elzárta a csapot. Levette a köpenyt és bemászott a vízbe.

Elégedett, fáradt sóhajjal hátradőlt, kezeit a kád peremére fektette. A forró víz nyaldosta a testét, elmosta bőréről Terence érintéseinek kellemesen bizsergő nyomát. Hátradöntötte a fejét. Vajon mi lesz vele? Terence világ életében az első fiú, aki érdeklődést mutatott iránta. Teljesen meglepte vele. Lehunyta a szemét, ahogy arra gondolt, hogy simult a fiú ajka az övéhez, hogy milyen lágy az érintése, és milyen hatással van rá…

Kipattant a szeme. Megrázta a fejét, hogy észhez térjen. Természetesen nem lesz semmi Terence-szel. Holnap haza mennek, és minden visszatér a régi kerékvágásba.

– Az ördögbe! – Cassida szája elnyílt meglepetésében. Meg mert volna esküdni, hogy az előbb még nem volt a színes üvegű fürdősók mellett az a kép. A kép, ami egészen úgy nézett ki, mint a folyosón, majd később a szobájában látott festmény. De ezen a darabon a hableányos hajó magasra csapódó hullámokkal küzdött, az orrán a sellő ádáz arccal vicsorgott a sötét, viharos ég felé. Az árboc kettétört, de a hajó nem adta meg magát. Cassida elképedve a szépen faragott fakeretre simította az ujját. A hánykódó hajó alatt a fába számokat véstek, és azokat szépen, arannyal kifestették. 20, 37. Pont, mint a szobaszámom, töprengett Cassida. Az ujja hozzáért az aranyszámokhoz, és kellemes borzongás futott végig a testén. Mint amikor Terence hozzáért.

Összerezzent, amikor hallotta, hogy Berit bejön a szobájába. A nő dörömbölni kezdett a fürdőszoba ajtaján és a lánya nevét kiabálta.

– Mindjárt kész vagyok, anya! – kiáltott vissza Cassida.

– Legyen is úgy, ha nem akarod lekésni a vacsorát meg a fess herceged!

Cassida dörmögött valamit az orra alatt, aminek az anyja nem örült volna, ha hallja, és lebukott a víz alá. Régi játéka volt, hogy megpróbált minél tovább lenn maradni a víz alatt. Számolta a másodperceket.

Egy…kettő…három… négy…

Adam hangját hallotta beszűrődni a szobájába, Berit válaszolt neki valamit, de a lány nem értette, mit.

...öt…hat…hét…

A szoba ajtaja becsukódott.

…nyolc… kilenc...tíz...

A tüdeje enyhén szúrni kezdett, kattanást hallott. A fülébe túl sok víz mehetett.

…tizenegy…tizenkettő…tizenhárom…

A füle pattogni kezdett.

…tizennégy…tizenöt…tizenhat…

Tüdeje már égetően feszülve követelte a friss levegőt. Cassida azért még tovább feszítette a húrt.

…tizenhét…tizennyolc…tizenkilenc…húsz…

Cassida rémülten fújta ki a maradék levegőt a víz alá.

Eltűnt alóla a kád hűvös feneke.