5. fejezet
Corvus feldúltan jött ki Pyxistől. Jó volt a nővérével
beszélni, de nem oldódott meg semmi. A leküldött pohár whiskyk vadul perzselték
a torkát és úgy egyáltalán a lelkét, talpát dühösen vágta minden lépésnél a
földhöz.
Nem tudta pontosan, hova tart. Talán a Szobába, ahol
ellehet a kis jegyzeteivel meg az üstben fortyogó főzetével.
Sajnos ez a terve meghiúsult, amikor összefutott az
egyik aurorkiképzőjével, Braith Barrett-tel.
– Nahát, uram! Maga meg mit keres? – kérdezte
meglepetten, és lekoppintotta a földre a sétapálcáját. Barrett megállt vele
szemben. A férfi lenyalt barna haja, komiszul csillogó fekete szeme, vékony
mosolya és ízléstelen fekete kabátja Corvust riasztotta – ellenben a kiképzésen
nyáladzó csoporttársnőivel.
– Örvendek, Black – vigyorgott rá Barrett. Corvus
mosolyt erőltetett az arcára.
– Mi szél hozta a Roxfortba, uram? Talán Ludo
Bumfolt hívta meg?
Barrett kacsintott, és barátian átkarolta Corvus
vállát.
– Mr. Bumfolt jó barátom.
Corvus hagyta, hogy a kiképzője vezesse, amerre
akarja.
– Nos, hogy vagy a kis barátnőddel? – érdeklődött
jókedvűen Barrett.
– Pompásan – hazudta Corvus.
– Na és mi újság van a testvéreiddel? – kérdezgette
tovább Barrett. Corvus fintorgott. Elsősorban nyilván Pyxisre célzott a férfi.
– Pyxis boldog Charlie-val.
– Weasley-vel? – vonta föl a szemöldökét Barrett.
Corvus bólintott. – És a nagyobbik húgocskád?
– Mi van vele?
– Jár valakivel?
Corvus összepréselte a száját, mire Barrett
elnevette magát.
– Tegnap láttam, hogy egy csinos fiúval táncolt,
csak azért kérdem!
– Oliver Wood a srác neve – közölte, mire Barrett
elégedetten elmosolyodott.
– Kviddicsezik, ugye?
– Igen.
Egy ideig hallgattak séta közben. Corvus nem tudta,
merre mennek. Talán nem is volt elhatározott céljuk, aminek nem örült – túl
sokáig kell majd elviselnie a férfit.
– A legkisebb Black is összeszedett valakit, úgy
láttam – jegyezte meg Barrett. Corvus először csak hümmögött, aztán a szavak
eljutottak az agyáig.
– Hogy mondta?
Barrett úgy vigyorgott, mint aki pontosan tisztában
van helyzeti fölényével.
– Egy furcsa alakkal láttam a kisebbik húgocskád
kisurranni tegnap éjjel a kertbe. A reggelinél nem futottam össze egyikükkel
sem…
– Ki volt az? – szakította félbe Corvus.
– Egy bolgár fiú – mondta okoskodón bólogatva
Barrett. – Magas, szélesvállú, szőke hajú. Erősen hasonlít egy bolgár
származású bűnözőre, akit már majdnem húsz éve csukott le apám…
Corvus megtorpant, és szembe pördült a kiképzővel.
Nem sokkal volt idősebb Pyxisnél, tehát jó tíz évvel körözte le Corvust, de
ebben a pillanatban a fiú idősebbnek érezte magát nála. És veszélyesebbnek is.
Ujjai görcsösen szorították a sétapálcáját.
– Mit nem mond, uram? – sziszegte dühösen. Barrett
sértetten felhúzta az orrát, és összefonta a karjait.
– A testvéred egy bolgár bűnöző fiával lépett le az
éjjel – ismételte meg.
– És miért nem ment utána, Mr. Barrett? – vonta
kérdőre idegesen a férfit Corvus. Hátha auror, nem az volna a dolga, hogy
ilyesmiket megakadályozzon?
Barrett a vállát vonogatta.
– Gondoltam, egy kis szerelmi légyottra szaladnak.
– Azura tizenhárom éves! – kiabálta dühösen.
Gondolatban kijavította magát – tizennégy és fél –, de csakmert Azura
allergiás volt a fiatalításra.
Barrett felvonta a szemöldökét.
– Akkor vigyázz rá, Black. A nővéréből kiindulva úgy
véltem, nem lesz baja fiúkkal. De hát…
Corvus tudta, hogy illetlenség, amit tesz, de nem
bírta tovább hallgatni. Faképnél hagyta a kiképzőjét.
Barrett ismert volt szerelmi kalandjairól, és akár a
kiképzője volt, akár nem, Corvus nem bízott meg benne.
Egyből rohant a Griffendél klubhelyiségébe, mert ha
valahol, hát Azurának ott kellett lennie.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése