Lencsevégen ~ 1. fejezet

1. fejezet

Lis, 18:32 perc, erdő

Tizenegy és fél perccel azelőtt, hogy Lis Howardot elrabolták volna, a lány a nyári erdőben csavargott, és közben, mint a legtöbb tinédzser, a szüleit szidta.

– Jó lesz, ne aggódjatok, élvezni fogjátok! – ismételte affektálva a Howard házaspár oly sokszor elhangzott szavait, és átlépett egy halkan csörgedező patakot. Leguggolt, nem törődve azzal, hogy szoknyája szegélye belelóg a vízbe, és egy kőre támasztotta a fényképezőgépét. Állítgatta a fókuszt, hogy tökéletesen megörökíthesse a víz fölé lógó fűszálon mászó hangyát.

– Ja, Elaine élvezi is – dünnyögte, és kattintott párat a géppel. – Fél nap sem telt el, máris mindenki imádja…

Azt nem tette hozzá hangosan, hogy fél nap sem telt el, őt meg máris mindenki utálja, mert megpillantott egy lapos kövön napozó gyíkot, és nem akarta elijeszteni. Közelebb lépett, és még pont sikerült elkapnia a pillanatot, ahogy a gyík a fejét fölemelve megmártózik a napfényben, mielőtt durva hangok csendültek volna és a kis hüllő sebesen szedve a lábait eliszkolt a burjánzó aljnövényzet biztonságot nyújtó menedékébe.

Lis fújtatott. Fogalma sem volt, kik járnak ki az erdőbe kiabálni, és őszintén szólva nem is érdekelte túlságosan. Biztos helyiek – nem volt nehéz felismerni az olasz nyelvet. Talán majd ő is megérti, miért jönnek ki ide ordibálni, ha elég időt tölt el itt. Megborzongott. Ez még csak az első nap a huszonnégyből, és valószínűleg már ma kap egy fekete pontot, amiért szó nélkül lelépett az erdőbe. Megint kirázta a hideg. Hiszen már egy van egy hatalmas fekete pontja…ó, bár ne kiabált volna az anyjával aznap! Akkor Mrs. Howard észrevette volna a járdáról lelépő öregasszonyt…

Igen, elképesztően nagy fekete ponttal kezdte ezt a nyelvtábort. Nem értette, hogy lehet olyan szerencsétlen, hogy pont annak az öregasszonynak a párját fogta ki kísérő tanárnak.

Megrázta a fejét, és tovább indult a patak mentén. Megpillantott egy színes pillangót, és követni kezdte. A szép szárnyú lepke szép képek ígéretével csalogatta, ő pedig készenlétben tartva a fényképezőgépét, engedelmesen ment utána.

– Mindjárt megvagy – lehelte diadalmasan, amikor a pillangó leszállt egy ágra. Lis kidugott nyelvvel közelített rá gépével a szépségre, de mielőtt lenyomhatta volna a gombot, újból zajongás támadt, és elriasztotta a pillangót. – A fene essen beléjük – morogta Lis, és körbenézett, hogy merre repült a prédája. A lepkét nem látta meg, viszont a csodás tájra felfigyelt: zöldellő szőlőültetvények szaladtak végig a dombokon; a szőlősöket sziklás falak választották el az erdőtől; az ég búzakék volt, a nap ragyogott. Nem messze Listől legalább tíz méteres meredek sziklafal futott lefelé, a szőlősök irányába.

– Remek! – füttyentett Lis, és már emelte is a gépét, de heves szóváltás hangjai ütötték meg a fülét. Megint azok az őrült olaszok, gondolta magában. Jobbra fordította a fejét, és látta, hogy két férfi áll úgy öt méterre tőle, az erdő szélén, a sziklák közelében. Az egyik fickó kék, kantáros nadrágot viselt, és szalmakalapot, a másik öltönyt és fekete napszemüveget. Furán festettek egymás mellett, de megragadták Lis művészfantáziáját, és az arca elé tartva a fényképezőt, képeket készített róluk. Nem kért tőlük engedélyt, majd utólag rákérdez és megmutatja nekik a fotókat. Jobbra lépett, balra, leguggolt, lábujjhegyre állt, a kalaposra fókuszált, majd a napszemüvegesre.

Aztán az ujja rápréselődött a gombra, a gyomra pedig öklömnyire zsugorodott. A napszemüveges hirtelen a szalmakalapos arcába vágta az öklét, mire az megtántorodott, a szalmakalap lehullott a mögötte húzódó mélységbe. A férfi az arcához kapott, vér folyt ki az orrából; aztán visszatámadott: megtaszajtotta a napszemüveges mellkasát, akinek előbb a napszemüvege zuhant a pórul járt szalmakalap után, majd iszonyatos ordítás kíséretében a teste is.

Mindez körülbelül tíz másodperc alatt történt. Lis a sokktól mozdulni sem tudott – az ujja sem mozdult a gombról. A dulakodás és vitatkozás élénk hangai után beálló csöndet megszakítva halk kattanás jelezte, hogy a gép sorozatfelvételt készített.

Francba! – szitkozódott magában, és imádkozott a fotósok védőszentjéhez (már ha létezett ilyen), hogy legyen süket az exszalmakalapos alak.

Amikor az még további tíz másodpercig nem fordult hátra, csak a térdére támaszkodva meredt a mélybe a kalapja, a napszemüveg és az öltönyös fickó után, Lis fellélegzett.

Kár volt.

Már épp elkezdett volna hátrálni a fák közé, reménykedve, hogy feltűnésmentesen sikerülni fog, amikor éles vijjogással madarak röppentek föl a közeli bokrokból. Az olasz férfi meglepően gyorsan perdült meg. Most, hogy szemből, kalap nélkül is látta, Lis észrevette ősz haját, napbarnított, színes festékfoltos bőrét és szinte fekete szemét.

– Kezit csókolom! Én…nem beszélni…italiano – makogta Lis, zavartan nevetgélve. Az olasz láthatóan elsápadt, és összeszorított ajkakkal megindult a lány felé. Döngő járása dühös, nagytermetű bikáéhoz hasonlított.

Lis okos lány volt, hamar felfogta, hogy most kell hasznosítania minden testnevelésórán szerzett tudását, és futásnak eredt. Egyik kezével a gépét szorította a mellkasához, másikkal a szoknyáját csippentette fel.

– A francba, a francba! – mantrázta, mintha a káromkodás és dühöngés megmenthetné. Rohanás közben úgy szidta magát, ahogy a nővére szokta őt veszekedéseik alkalmával (ostoba, bolond, féleszű, ésatöbbi…), aztán egy idő után már a turkálóból szerzett, csinos hosszúszoknyáját hordta el mindennek, amiért az beleakadt minden kiálló szúrós ágba és tövisbe.

A menekülés első pár másodpercében még hallotta a csapáson dübörgő súlyos lépteket, de nemsokára csak a saját zihálása és saját csizmájára aggatott láncok csörgése zavarta meg az erdő nyugalmas csöndjét. Egy fának dőlt, nem törődve azzal, hogy a kérge csúnya nyomot fog hagyni a bőrén, ahogy fájó erővel préseli a hátát a törzsnek. Nagy levegőket vett, hogy lelassítsa légzését. Öt percet várt, de az öltönyös ember gyilkosa nem bukkant fel. Megkönnyebbülve lépett elő a fa mögül, szemével már a következő probléma megoldását kutatta. Történetesen, hogy merre kell visszamenni a szállásra, hogy ott szólhasson a tanárainak, akik majd értesítik a helyi hatóságokat a gyilkosságról.

Csak kár, hogy amikor nekivágott az erdőnek, nem az volt a legfontosabb, hogy tudja, merről jött.

Lépésre emelte a lábát, de letenni már nem tudta – egy kéz a csuklójánál fogva visszarántotta.

– Nehogy kitörd nekem a bokád, bambino – figyelmeztette egy reszelős hang. Lis lenézett a lába elé, és látta, hogy egy kisebb mélyedésbe esett volna bele, ha újdonsült ismerőse nem húzza vissza. Sóhajtott, és a fejét csóválta.

Mindig figyelj a lábad elé, ne csak akkor, amikor fényképezel! – fedte meg magát. Az olasz szembe fordította magával, és Lis belebámult a már-nem-szalmakalapos ember arcába.

Megköszörülte a torkát, és valami frappáns, mindent megoldó megjegyzésen gondolkodott. A férfi azonban még előtte megszólalt, kertelés nélkül szegezte neki a kérdést, ahogy egy bérgyilkos szegezné a kést az áldozat torkának.

– Felvetted?

– Dehogy! – próbált legyinteni Lis azzal a kezével, amit a fickó szorongatott. A másikkal ő szorongatta a fényképezőgépét, és elhatározta, hogy soha az ég világon nem adja ki a kezei közül.

– Velem jössz – jelentette be a férfi. A hangja éles volt, de a mondat végére elcsuklott. Lis lába is majdnem összecsuklott, ahogy kelletlenül követte az olaszt.

– Megyek magával, de úgy sokkal könnyebben menne, ha elengedne! – ajánlotta, és már törte is a fejét, merre tudna legegyszerűbben elszökni, de a fickó minden bizonnyal nézett filmeket, mert csípőből elutasította az ötletet.

– Persze, hogy leléphess, mi? – horkant föl. Lis szája megremegett, és akaratlanul is kibukott belőle a kérdés.

– Engem is meg fog ölni?

Nem látta a férfi arcát, pedig sokat segített volna a lelkiállapotán, ha látja, hogy reagál a mondataira.

– Még nem tudom – felelte olyan komoran és sötéten, hogy Lis inkább befogta a száját. A francokért kellett neked elcsászkálni!, korholta magát. Ha a helyeden maradtál volna, ha beköltöztél volna Elaine szobájába, ahogy kérte, ha te is barátok után néztél volna, ha…

Tíz percig mentek az erdőben. Lis ezúttal minden fát és kiálló gyökeret az emlékezetébe vésett, hogyha esetleg menekülésre kerülne a sor, akkor könnyebb legyen a dolga. Nem kérdezte hova mennek, mert ő is nézett tévét – egy igazi, gyakorlott gyilkos és fogva tartó úgysem árulná el.

– Megjöttünk – közölte egyszer csak az öreg, és olyan hirtelen torpant meg, hogy Lis akaratlanul is beleütközött.

– Elnézést, uram – hebegte, és egy pillanatra azt hitte, most rebegte el utolsó szavait, mielőtt ő is a sziklák tövében landol. Elég béna utolsó szavak, meg kell hagyni, gondolta keserűen. Az olasz megfordult, és Lis a földre vetette magát, hogy nehezebb legyen a férfi dolga. Mivel az még mindig fogta a karját, őt is majdnem a földre rántotta.

– Mit rángatódzol, bambino?! – mérgelődött a férfi, azzal talpra állította a lányt. Erősebben fogta a csuklóját. Lis bele sem mert gondolni, hány napig lesz ott a vaskos ujjak nyoma. A másik kezével Lis felkarját ragadta meg, és balra kezdte vezetni, egy tornácos, pincelejárós, vörös muskátlikkal díszített ház felé. Nem tűnt nézett ki, ahogy az ember egy őrült, kegyetlen gyilkos otthonát képzeli el. Sőt, normálisnak volt mondható, Lisnek még tetszett is. Jó képeket lehetne róla készíteni, futott át az agyán.

Egy fadeszkákból készült, fehérre festett kerítés kapuján mentek be, aminek az elején egy kis festett szőlőlevelekkel ékesített fatábla lógott. Szép, kacskaringós betűkkel csak ennyi állt rajta: Boscorelli. Ez lehet a fickó neve, okoskodott magában Lis. Boscorelli végigvezette egy kitaposott ösvényen, és a ház alatti, kövekkel szegélyezett faajtókhoz érve elengedte az egyik kezét.

– Itt maradsz – jelentett be ellentmondást nem tűrő hangon, és belökte a pince ajtaját. Lis nem értette, miért nincs kulcsra zárva. Talán a gyilkosok nem zárják a házukat, mert senki nem meri őket kirabolni, gondolta. Boscorelli List is belökte a már nyitott ajtón, és a lány egy koromsötét helyiségben találta magát. Hosszú szoknyájában természetesen orra esett, lehorzsolta mindkét térdét és az egyik tenyerét – a másikkal a fényképezőgépét óvta. Nem látott semmit, de az erős szőlőillatból és a ház körül futó szőlőültetvényekből ítélve borospincében lehetett. Boscorelli lapátkezével benyúlt, visszahúzta az ajtószárnyat, és egy lámpakapcsolóra tenyerelt. Fények gyúltak, és Lis látta, hogy igaza volt: boroshordók és borosüvegekkel megrakodott polcsorok húzódtak a teremben.

– Mindjárt visszajövök, hozok neked ebédet – ígérte az olasz. Az ajtó becsukódott, mielőtt Lis tiltakozhatott volna. A lány fáradt és mérges volt, nem éhes. Az ajtóhoz rohant, és dörömbölni kezdett, amíg a keze meg nem fájdult és a torka be nem rekedt.

– Engedjen ki! Engedjen már ki! Nem kérek enni! Nincs is ebédidő, maga idióta! – ordibálta, de nem hitte, hogy Boscorellit érdekli ő, az idő, vagy a válogatott sértések.

Talán, ha elárulnám, ki vagyok, morfondírozott magában, akkor megijedne és elengedne. Aztán sóhajtott, és szembesítette magát az igazsággal: ha Boscorelli megtudja, hogy Dom Howard lánya, nemhogy megrémülve kergetné el otthonról, hanem rögtön csörögne is a Howard irodába, hogy húszmillió dollárért átvehető a kicsi Lis.

Amikor megfájdult a keze és berekedt a torka, még folytatta egy kis ideig a zajongást, de egyre erőtlenebbül és reménytelenebbül. Boscorelli olasz, biztos sokáig főzi a tésztát vagy valami. Fújtatott. Miért adna neki egy emberrabló ebédet?

– Mert olasz – válaszolt magának. – És ők mindig esznek – zsörtölődött. Teltek a percek, de sem az emlegetett ebéd (ami már inkább vacsora lett volna) nem érkezett, sem Boscorelli.

Elfogta az éhség, ahogy sorra eszébe jutottak a finomabbnál finomabb olasz ételek – pizza, tészta…Nagyot kordult a gyomra.

– Nem is biztos, hogy emberrabló – gondolkozott fennhangon, hogy elnyomja hasa korgását. Lis szerette hallani a hangját, amikor egyedül volt, így kevésbé érezte magányosnak magát. – Talán csak azért zárt be ide, mert láttam, hogy megölt valakit…

Erre a gondolatra elszorult a torka. Eddig bele sem gondolt, mit látott, csak azon törte a fejét, hogy szabadulhatna meg a leggyorsabban.

– Láttam valakit meghalni – suttogta, és lerogyott az ajtó tövébe.

Nem akart erre gondolni, mert akkor biztosan sírva fakad, az elméjére a pánik ködje száll, és akkor mit fog tudni tenni a szabadulása érdekében? Semmit. A szabadulása fontos dolog a halott napszemüveges fickó számára is – ha Lis Howard nem menekül meg, akkor Mr. Napszemüveg halálának körülményei sem kerülnek napvilágra. Boscorelli biztos olyasmivel fog holnap, vagy talán még ma beállítani a rendőrségre, hogy az a férfi megcsúszott és összezúzta magát a sziklákon. Véletlen baleset az egész. Igen, igen, borzasztó sajnálatos, de hát ez van. Veszélyes a környéknek ez a része, minek ment olyan helyre, ahonnan ilyen könnyen lezuhanhat? Hát ki itt a hibás – az, aki oktondi módon az életét kockáztatta a szép kilátás érdekében, vagy az, aki megtalálta és jelentette az ügyet rendőrségnek?

Lisnek felfordult a gyomra, már hirtelen nem is gyötörte annyira az éhség. Elővette a fényképezőgépét, hogy valamivel lekösse a figyelmét, amíg Boscorelli újból föl nem tűnik. Nem akarta most átkutatni a helyiséget, mert félt, hogy az olasz akkor nyitna rá, amikor épp megpróbál kimászni a szellőzőn. Különben sem volt ereje hozzá, a lábai és karjai mintha zseléből lettek volna.

Lassan nyomogatta a gépét, nézegette a délután során készített képeit. Egy virág. Egy bogyó. Virág és bogyó. Virágok. Bogyók. Virágok és bogyók.

Katicabogár ebből a szemszögből, katicabogár abból a szemszögből. Levelek, katicabogárral a háttérben és katicabogarak levelekkel a háttérben.

Egy madár. Egy pókháló. A patak vize. Buborékok a patakban. Kövek a patakban. Hangyák sora. Fűszálak.

Hangya egy fűszálon a patak felett.

Egy napozó gyík.

Egy elmosódott kép egy színes szárnyú pillangóról.

Egy szalmakalapos és egy öltönyös, feketített lencséjű napszemüveges férfi áll egymással szemben a szakadék szélén. Az egyik, mint egy kertész, a másik mint James Bond. A következő képen James Bond mozdul, utána az ökle a kertész arcában van, majd a kertész kalapja a levegőben száll, utána a kertész előrelép, a kezei James Bond vállán, ezután a napszemüveg repül, látni lehet egy kép erejéig a kitérni próbáló, az erdő felé forduló James Bond arcát (jóképű, harmincas végeit taposó férfi fekete hajjal, fekete borostával, fekete szemmel és fehér bőrrel), végül James Bond, akárcsak egy igazi filmhős, széttárt karokkal zuhan a semmi felé, szája nyitva, láthatóan ordít, szeme feketéje még képen keresztül is olyan élesen hasít az emberbe, mintha őt okolná a haláláért. Lis szeméből könny csordult ki a legutolsó képet bámulva. Végigsimított James Bond arcán. A fotóból kiderült, hogy ő, a kamerájával a kezében volt az utolsó, amit a férfi látott. Reszketegen sóhajtott.

Talán a napszemüveges utolsó gondolata az volt, hogy az a lány majd tisztázhatja a halálának körülményeit, lebuktathatja a kegyetlen gyilkost. Nagy kesergésében Lis ráközelített a férfi arcára, hogy minden vonását az arcába véshesse, ha egyszer majd kikérdezik a rendőrségen.

Ahogy a férfi arca betöltötte a képernyőt, Lis a könnyei által elhomályosított arckifejezést bámulta, és újra végiggondolta, mit gondolhatott magában a fickó halála előtti utolsó pillanatokban.

– Ez az őrült elvette az életem, dögöljön meg – hangosította ki James Bond lehetséges gondolatait. Szipogva és érthetetlenül beszélt. Kitörölte a könnyeket a szeméből, és amikor újra a napszemüvegjét vesztett napszemüveges szemébe nézett, jeges marok szorította össze a szívét.

Nem mondta ki hangosan, de szinte hallotta, ahogy a férfi őt, a fénykép készítőjét akarja felnyársalni az utálattól izzó tekintetével, mintha miatta halt volna meg. Mintha Lis lett volna a hibás, amiért Boscorelli lelökte a szikláról. Talán tényleg Lis hibája volt – nem szólt közbe, pedig ezzel talán megakadályozhatta volna a gyilkosságot. Talán mégis csak meg kellett volna kérdeznie, szabad-e fotózni. Akkor a napszemüveges, James Bond olasz kiadása még most is élne, és Lis nem poshadna egy borospincében, várva Boscorellire.

Ó, a fene egy meg! – képzelte el Lis, ahogy James Bond káromkodik. Szinte érezte, ahogy összefonódik a tekintetük, és az a tömény utálat, ami a férfi szeméből áradt, teljesen behálózta.

Letette maga mellé a gépet, és zokogni kezdett.

Vad Velence #3 ~ Pyxis kalandjai

3. rész

Charlie

Nos, kimentették, de amikor kinyitotta a szemét, rájött, hogy kétszer is át kellett volna gondolnia a kívánságát.

Valaki szüntelenül káromkodott fölötte, és a mellkasát nyomogatta. Pyxis felismerte a lélegeztetés módszerét, és gyorsan köhögve felült, mielőtt az illető a száján át levegőt fújhatott volna a tüdejébe.

– Ó, Pyx, mi nem jut eszedbe! – korholta Charlie Weasley. Pyxis szíve apróra zsugorodott, hogy aztán rögtön hatalmasra nőjön. Charlie csurom víz volt, vörös hajából több víz folyt Pyxisre, mint amennyit a lány lenyelhetett a csatornában.

– Charlie? – köhögte, és kiköpött egy jó adag rosszízű vizet. Feltűnt neki, hogy Charlie lábán fekszik, és hogy a fiú karjai a háta köré fonódnak. Charlie váratlanul magához rántotta, Pyxis arca belenyomódott a fiú mellébe. Ismerősnek kellett volna lennie a helyzetnek, de nem volt az: Charlie megizmosodott az elmúlt másfél évben. De nagyon. Charlie mindig a kicsit húsosabb fajta volt, aki rendesen kihasználta, hogy le tud járni a házimanókhoz. Pyxis szerette így a fiút, és sokszor elkísérte a nassolnivalógyűjtő körútjaira – ezek szerint a sárkányoknál nincs ételadományozó házimanó csoport. Amíg Charlie a fülébe mormolta a szidalmakat és a hátát simogatta, kíváncsian megtapogatta a fiú hasát, oldalát, felkarját. Nem lett egy Sylvester Stallone vagy Bruce Willis (Magnus elkezdte bevezetni a mugli filmek csodás világába), de azért egyáltalán nem volt rossz.

Felnyögött. Túl sok csatornavizet nyelt, azért elmélkedik ilyeneken.

– Charlie, mit művelsz? Elég legyen, Weasley! – állt neki dühöngeni egy kis bosszantó fáziskéséssel.

– Megmentem az életed, szerinted mit csinálok?! – háborgott Charlie. Pyxis eltolta magát a fiútól és közvetlen közelről belebámult a csokoládébarna szemekbe. Régen hogy megremegett tőle a gyomra, ha összenéztek! Természetesen ez már egyáltalán nem volt érvényes. Kicsit sem.

– Jó, hogy nem vetkőztetsz le – sziszegte Pyxis, és nekilátott kibontani magát a fiú karjaiból.

– Meg vagy zakkanva? – hördült fel Charlie, és rögtön elengedte a lányt, aki a betonra esett.

– Aú! – nyögött föl Pyxis. A mellkasához kapott, hirtelen mintha tonnákat pakoltak volna rá, nehezére esett lélegezni. Pánik bizsergette végig a testét, aztán rájött, mi lehet a baj – ez valószínűleg a kábítóvarázslat utóhatása.

Remélte, hogy korábbi gondolatait is foghatja az elrontott kábítóvarázslatra.

– Jól vagy? – kérdezte Charlie. Láthatóan vívódott azon, hogy mit kellene tennie. Végül átkarolta Pyxis vállát, majd átnyúlt a lábai alatt és az ölébe emelte. Pyxis tiltakozni akart, de esélye sem volt, a fiú nyilván addig nem engedi el, amíg nem talál valakit, aki segíteni tud rajta.

– Hova viszel? – nyöszörögte Pyxis, és fáradtan nekidöntötte a fejét Charlie vállának. Beszívta a fiú illatát, amin mintha a csatorna vize sem változtatott volna semmit. Frissen vágott fűillata volt Charlie-nak. Lehunyt szemmel emlékezett vissza arra a réges-régi bájitaltan órára, ahol az Amortentia főzetet tanulták, és tömény Charlie-illatot keverhetett magának. Emlékezett a szívmelengető boldogságra, amikor Charlie odajött hozzá, átkarolta hátulról, és büszkén felemelte a számára Pyxis-illatú üvegcsét…

Az emlékek egy szempillantás alatt ellobbantak, amikor meghallott egy éles hangot.

– Na, ez egy jó kérdés, cukorborsó. Hova viszed a barátnőmet?

– Magnus – nyögte Pyxis. A füle alatt ott dobolt Charlie szíve; most a ritmus mintha kétszer gyorsabbra váltott volna. Pyxis nagy nehezen kinyitotta a szemét. Egy nagyon mérges Magnus bámult rájuk.

– Ez meg mi az ördög? – csodálkozott Charlie, és védelmezőn magához szorította Pyxist. A lány érezte, hogyan feszülnek meg az izmai körülötte.

– Semmi baj, Weasley – mondta Pyxis, és megveregette a fiú mellkasát. – Ő Magnus… a párom – mutatta be az őket kritikusan mustráló boszorkánymestert.

– A párod? – kérdezett vissza hitetlenkedve Charlie. Talán a lány nem volt túl meggyőző, miközben a kezét Charlie mellén felejtette. Gyorsan elvette onnan az ujjait.

– Az volnék – bólintott Magnus –, és örülnék, ha nem fürdetnéd meg a kedvesemet fényes nappal az utcán. Tudod, ez az én dolgom.

Pyxis nevetni akart a viccen, de nem sikerült neki. Élesen szívta be a levegőt, nem akart emlékezni semmire. De nem tehetett ellene semmit, a Charlie-val kapcsolatos emlékképek végigszáguldottak az agyán.

– Semmi baj, Magnus – mondta Pyxis, és Charlie-ra nézett. – Leteszel? Jól érzem magam. Teljesen – hazudta, a kezét a még mindig kicsit sajgó mellkasára simította. – Magnus pedig nagyon ügyesen gyógyít, ha mégis arra lenne szükségem.

Magnus elébe ment Pyxisnek, óvón a karjaiba zárta. A boszorkánymester talán ösztönösen, talán rutinból, de tudta, hol érez fájdalmat. Háromszor megkoppintotta ujjaival a lány kulcscsontját, és a fájdalom hirtelen elmúlt. Pyxis köszönetképp félénken megpuszilta a férfi arcát.

– Ő meg kicsoda? – tudakolta összevont szemöldökkel Magnus, és a biztonság kedvéért gyorsan végigtapogatta a lányt, hogy nem sérült-e meg komolyabban.

– Ó, nem meséltem volna róla? – pironkodott Pyxis, és igyekezett úgy tenni, mintha nem érezné kínosan magát. Charlie szemöldöke lángvörös haja tövét érintette.

– Elfelejtetted – biccentett kimérten Magnus. Elengedte a lányt és fölegyenesedett.

– Ő Charlie Weasley – mondta Pyxis. – Az első barátom, még a Roxfort alatt jártunk. Suli után mentünk szét… azóta pedig egészen jó a kapcsolatunk. Ha nem utaztunk volna a bolygó két ellentétes szegletére, vallom, hogy legjobb barátok lennénk most. – Ez persze hazugság volt. Irtózatos veszekedések előzték meg az amúgy szintén pocsékra sikerült búcsúzkodást. De valami benső hang arra késztette, hogy ezt mondja, és sajnos nem igazán tudott ellenállni neki. Egy pillanatra elborította a kétségbeesés: vajon gonosz szülei is ilyen apróságokkal kezdték?

Vett egy nagy levegőt. Ez csak egy kegyes hazugság, amivel megment egy kínos helyzetet. Hamarosan úgyse látja Charlie-t megint évekig, Magnusszal meg minden folyik tovább a végre kényelmesre alakított mederben.

Charlie is meghökkent Pyxis állításán, de mivel természeténél fogva kedves és segítőkész volt, helyeselt.

– Igen-igen. A legjobb barátok. Ha itt helyben megházasodnék, őt választanám tanúmnak. Pedig van hat testvérem, aki betölthetné azt a posztot, én mégis a kicsi Pyx mellett döntenék.

A kicsi Pyx gyomra összeugrott. Hányszor védte meg így Charlie iskolás éveik alatt! Előretervezés nélkül, mintha a gondolataiban olvasna.

Magnus ezt hallva mintha megnyugodott volna.

– Pompás! – mondta, és homlokon csókolta Pyxist. – Elmehetnénk közösen ebédelni, nem gondoljátok?

Na, erre Pyxis kővé dermedt. Nem, nem értett egyet Magnusszal. Annak katasztrófa lenne a vége.

De Charlie, az a szemét…

Mosolyogva elfogadta a meghívást.

– Még muszáj beugranom a szállásra, elintézni egy-két dolgot a sárkánnyal kapcsolatban, de utána szívesen.

Míg Magnus kezet fogott a varázslóval és megadta az étterem címét, Pyxis azon töprengett, vajon mi történhetett a bestiával. Végül nem volt rá alkalma, mert Magnus fordult hozzá nagy büszkén.

– Hát nem nagyszerű? A legjobb barátod és a párod jól kijönnek egymással… Nincs ennél szebb érzés.

Pyxis esetlen vigyorra húzta a száját.

– De, az! Nagyszerű…

 

/*/

 

Sajnos az ebéd nem sikerült túl nagyszerűen. Igazából pont úgy telt, ahogy Pyxis elképzelte.

A körülmények tökéletesek voltak – a csillogó víz fölé nyúló teraszon foglaltak asztalt, amit árnyékba borított pár babérlevelű fa és egy sárga napernyő. A zene halkan szólt, a vendégek csendesek voltak; a sós tenger és a sülő hús illata kényeztette orrukat. Koktélt ittak, gyümölcsöt eszegettek előételként, várva a rendelt ebédet.

Magnus kezdte a csatározást, de olyan ügyesen, sunyin és lágyan, hogy Pyxis csak nagy szemekkel nézett. A férfi szinte csak tapogatózott. Nyilván volt tapasztalata emberismeretben – és pontosan tudta, hogy nincs minden rendben a két fiatal mágus között.

– Nos, igen ritka, hogy valakik ilyen közel állnának egymáshoz szakítás után – jegyezte meg Magnus.

– Nagyon ritka – bólintott Pyxis, de a boszorkánymester egyértelműen nem hozzábeszélt. Charlie keze megállt a szőlő felé menet.

– Megkérdezhetem, hogy hogyan sikerült? – folytatta Magnus.

Charlie lassan hátradőlt. Jóval nehezebben leplezte kritikus pillantását, mint a boszorkánymester. De mentségére szóljon, az utóbbinak jó pár évszázad állt a rendelkezésére, hogy elsajátítsa a technikát.

– Ó, ez jó régre nyúlik vissza, és sok tényezőtől függött. Kiskorunk óta barátok vagyunk – kezdett bele a mesélésbe Charlie. Pyxis úgy támasztotta a tenyerébe az állát, mintha szívesen állna neki nosztalgiázni. Nos, a valóság teljes mértékben ennek az ellenkezője volt. – Az első pillanatban nagyszerűen kijöttünk egymással, még a vonaton találkoztunk. Pyx az egyik kupé sarkában ült és olvasott, egy sárkányos könyvet. Rögtön tudtam, hogy helyet kell foglalnom mellette. Az egész utat végigbeszélgettük, nevetgéltünk, mintha ezeréve ismertük volna egymást.

– Hány évesek is voltatok? – kérdezte csak úgy mellékesen Magnus. Hangosan beleszürcsölt a koktéljába.

– Tizenegy – válaszolt Pyxis. Charlie rámosolygott, de a szeme megvillant. A lány lesütötte a tekintetét. Minek beszél Charlie sárkányokról, ha úgyis rossz emlékeket idéz fel benne a közös életükből?

– De régen voltam én tizenegy éves! – sóhajtott Magnus. Charlie szemöldöke rögtön felugrott a homlokára.

– Menny idős vagy? – szegezte a boszorkánymesternek a kérdést. Pyxis a tenyerébe temette az arcát. Nem akarta hallani, mit válaszol Magnus.

– Jóval többet éltem és tapasztaltam, mint te – válaszolt rejtélyesen a boszorkánymester. Charlie halkan felhördült. Pyxis örült, hogy elrejtette az arcát, mert nem akarta látni Charlie képét.

– Nem folytathatnánk a vonatúttól? – szólt közbe, amikor meghallotta a varázsló vitára utaló éles lélegzetvételét.

– De – mondta komoran Charlie. Kihozták az evőeszközöket és a kenyeret, Charlie rámosolygott a pincérre, majd erőltetett derűvel folytatta: – A következő négy évet legjobb barátokként töltöttük. Minden órára közösen jártunk, mindenhol egymás mellett ültünk a padban, együtt kviddicseztünk, együtt jártuk az erdőt, minden hülyeséget együtt csináltunk.

– Romantikus – szúrta közbe Magnus. Pyxis önző boldogságot szeretett volna érezni, amiért a férfi féltékenykedik, de most legszívesebben lábon rúgta volna. Nem tartotta kizártnak, hogy hamarosan szüksége lesz rá.

Charlie nem reagált a megjegyzésre, csak regélt tovább.

– Aztán negyedik évvégén – itt tizennégy évesek voltunk, ha érdekel – minden megváltozott. Specializálódnunk kellett, kiválasztani a jövő év vizsgatantárgyait, és ráleltünk a sárkányidomárság szakmára. Egyből tudtuk, hogy ez való nekünk. És valahogy az utána következő nyár… egészen más hangulatban telt, mint az előzőek.

– Gondolom, forróbb lehetett – találgatott Magnus. Pyxis lába meglendült, de a boszorkánymester számított a rúgásra és elhúzta a bokáját. Charlie mindezt nem vette észre, rendületlenül mondta a magáét.

– Végül az ötödik évünk első hetében jöttünk össze. Az erdőben kószáltunk, aztán egyszer csak bumm! Azon kaptuk magunkat, hogy ölelkezünk, csókolózunk, és hevesen szerelmet vallunk egymásnak.

– Mi is majdnem így találkoztunk – tette szóvá Magnus, és mosolyt villantott Pyxisre. A lány érezte, hogy lángra lobban az arca a dühtől. Charlie bosszút akar állni, Magnusban feléledt a vadászösztön, ő pedig itt ül ebben a flancos étteremben, és még a palacsintáját sem hozták ki!

– Romantikus – mondta Charlie gúnyosan. Összecsapta a tenyerét, és nagyot kortyolt a koktéljából. – Aztán hetedik félévkor Pyx kitalálta, hogy mégsem az évekig tervezgetett közös utunkat akarja járni, de erről csak évvégén szólt nekem, és… igen. Összevesztünk, rájöttünk, hogy élettársakként nem bízhatunk egymásban. De barátság azért megmaradt. Még jó! Ha a szerelem nem működik, jó a haverság, nemdebár?

Pyxis torka összeszorult a mese végét hallva. Szörnyen szégyellte az akkori döntéseit, de fiatal volt, és meg akarta váltani a világot, ki akart törni a nevére süllyedő bélyegből. Tisztára akarta mosni a családja becsületét, és azt nem tehette volna a sárkányok mellett. Ellenben az aurorság remek lehetőséget kínált volna erre… ha nem rontja el.

A szeme égni kezdett, miután Charlie sikeresen feltépte a régi sebeket.

– Menj el, Weasley – kérte suttogva.

– Még ki sem hozták a levest – mondta Magnus.

– Nem érdekel – rázta a fejét Pyxis. A fogát csikorgatta dühében. Tudta, hogy menten felrobban valami üveg az asztalon, ha egy pillanattal tovább bámulnia kell Charlie Weasley álszent képét, aki valóságos megtestesítője volt saját lelke sötét oldalának.

– Nem érdekel – ismételte erélyesen. – Azt akarom, hogy tűnjön el innen.

– Nem gondolja komolyan – szólt békítőn Magnus, de Pyxis farkasszemet nézett Charlie-val.

– Komolyan gondolja – bólintott az idomár. – Én már csak tudom. A majdnem tíz éves ismertségnek ez az eredménye. Tisztában vagyok a gondolataival.

– Csak húzz el innen – förmedt rá Pyxis. Az asztalra csapott – így ennek be lehetett tudni a förtelmes üvegcsörömpölést, amit a darabjaikra robbanó koktélosüvegek okoztak.

– Üdv néktek! – mondta álkedélyesen Charlie, Pyxis hallotta a hangjából a fájdalmat, de nem törődött vele. Magnus a karjára tette a kezét, de most vele sem akart foglalkozni. Össze akart gömbölyödni egy sarokban, üvölteni és sírni, és elátkozni mindenkit a pokolba.

 

/*/

 

A balesetbe fúló ebéd végül félbemaradt, Magnus a szállodától kéretett szendvicseket, de Pyxis hozzájuk sem nyúlt. Később rájött, hogy jó lett volna, ha legalább egy kicsit eszik – így a Mágiaügyi Minisztériumban majd éhen pusztult.

Nagyjából egy órával az incidens után érkezett egy levél – a sárkányos balesetet és az üvegrobbantgatást úgy tűnt, nem tolerálja az olasz mágushivatal, így bekérették egy tárgyalásra Pyxist. A lány gyanította, hogy észrevették amerikai és angliai priuszait, azért csapnak ekkora felhajtást egy kis muglik előtt való varázslás miatt.

Magnus ragaszkodott hozzá, hogy csinosan öltözzön föl a tárgyalásra, de Pyxis szerint nem volt semmi értelme – nagyjából öt százaléknyi esélyt látott arra, hogy maradhasson, ahol van. És akkor még jó, hogy nem csukják le.

Magnus nem léphetett be a Mágiaügyi Minisztériumba. Abban a sikátorban búcsúztak el, ahol a csatornafedélen várt egy szürke talárba öltözött varázsló, aki idegesen nézegette az óráját.

– Nem lesz semmi baj – nyugtatta Magnus, de teljesen fölöslegesen. Pyxis valahogy tökéletesen higgadtnak érezte magát.

– Tudom. – Megcsókolta Magnust, ám a csóknak most keserű utóíze volt, hiába bújt a férfihoz a lány.

– Sok sikert! – intett Magnus, és a falnak dőlt, mintha így akarna maradni a tárgyalás végéig.

Pyxis odalépett az olasz varázslóhoz, aki vadul hadonászott a pálcájával.

– Vieni, vieni!

A csatornafedélen kényelmetlenül összepréselődve ereszkedtek le a föld alá – kellemetlen egy lift volt, azt meg kell hagyni. A levegő nyirkos és dohos volt, de Pyxis legyőzte a késztetést, hogy elkezdjen köhögni.

Az olaszok Minisztériuma nem sokban különbözött a brittől onnantól, hogy leértek a csarnokba – szobor, szökőkút, kandallók, pultok, liftek. Mind pipa. Világos falú folyosókon vezette végig az olasz fickó Pyxist, a falakon dallamos nevű, pergő nyelvű boszorkányok és varázslók festményei függtek.

A tárgyalóteremnél újra megszólalt a szürke köpenyes férfi.

– Menjen be! – Erős akcentussal beszélte az angolt, mintha zavarná a fogsora a beszédben.

Pyxis bólintott, vett egy nagy levegőt, és belökte az ajtószárnyakat. Eddig sikerült nyugodtnak maradnia, amikor azonban belépett, hirtelen elfogta a pánik. A félkör alakú terem egyik oldalán egy hosszú asztalnál Charlie Weasley és a többi sárkányidomár ült, a vörös hajú fiú mellett maradt egy gyanúsan üres hely.

– Foglaljon helyet! – szólt erélyesen egy szőke kontyos boszorkány arról az emelvényről, ahol az olasz mágusítélőtanács nézett le rájuk. Mind szigorúan szuggerálták őket, ruhájuk kifogástalan volt.

Pyxis engedelmeskedett. Nem nézett egyik idomárra sem, a tekintetét egyenesen a bíróra szegezte. Amerikában megtanulta, hogy: ne vágjon közbe, amíg a bíró beszél; ne heveskedjen; röviden válaszoljon és legyen alázatos.

A szőke boszorkány törvényparagrafusokat ismertetett, mely szerint nem szabad mágikus lényeket álcázóbűbáj nélkül tartani, mennyi ember kell a felügyelethez, ésatöbbi, ésatöbbi. Pyxis nem igazán figyelt rá – akármennyire is próbált nem félni, izzadt és remegett a térde. Az ezt megelőző két tárgyalása nem sült el jól. Ez a harmadik alkalom… borzasztó következményei is lehetnek.

A szőke boszorkány most Pyxis felé fordult, ismertette a jelenlévőkkel az előéletét, a családja életét. Minden tekintet rászegeződött a teremben, a sárkányidomárok aggodalmas, ijedt pillantásokat vetetettek rá. Azon aggódott, hogy esetleg kicsordulnak a szemébe gyűlt könnyek, de aztán Charlie megszorította az ölében nyugvó kezét, és hirtelen jobban érezte magát.

– Az ítélet pedig nem más – hangoztatta a nő, és éles pillantást vetett Pyxisre –, minthogy a holnapi naptól fogva két teljes évig nem teheti be a lábát Olaszországba a hölgy, papíron kap egy hivatalos figyelmeztetést, amit mindig magánál kell tartania; ezen kívül pedig büntetésként egy évet kell eltöltenie a román sárkányrezervátumban, ahol közmunkát fog végezni.

Pyxis először megkönnyebbült. Aztán sokkot kapott. Szerencsére annyira magánál volt, hogy ne kezdjen el üvöltözni az ítélethozó főboszorkánnyal, de… teljes mozdulatlanságba dermed, mielőtt dühroham törhetett volna rá. Egyáltalán nem akart Erdélybe utazni. Charlie Weasley-vel. Kizárt dolog.

Persze tudta, hogy fölöslegesen panaszkodik itt magában. Nincs választása.

Charlie elengedte a kezét. Ezek szerint ő sem vágyott egy közös egy évre.

A boszorkány elmondta az idomárokról és a sárkányról való döntés eredményét is.

– Visszatérnek vele a rezervátumba, és két hónapot kapnak arra, hogy szelídnek vagy idomítottnak minősítsék szakértőink. Ha ők nem így értékelik a bestiát, végezniük kell vele.

Az idomárok egy emberként szisszentek fel. Pyxis ráharapott a nyelvére, de abból, ahogy Charlie rásandított, tudta, hogy valami hangot így is sikerült kiadnia magából.

Szegény sárkány! Senki nem érdemel ilyen sorsot.

Még mindig remegő térdekkel hagyta el a termet. Charlie és egy olyan harmincév körüli férfi ment utána.

– Várjon, kérem – állította meg a férfi. Barna haja volt, széles válla, nagy szakálla és bőr mellénye. Charlie hozzá képest piszkafának tűnt.

– Igen, uram? – Pyxis összefonta a karját a mellkasán, és idegesen dobolt a lábával.

– A nevem John Cottler, a csapat vezetője és kiképzője. Holnap korán reggel indulunk. Azon a téren találkozunk, ahol a sárkányt megfékeztük.

– Ahol a vízbe estem – bólintott Pyxis, és sunyiban Charlie-ra nézett, de a fiú a cipőjét bámulta.

– Igen – biccentett a férfi is, majd elfordult. – Viszlát, kisasszony!

A két fiatal feszengve maradt kettesben. Pyxis épp kitalált valami kevésbé kellemetlen szöveget, amivel leléphet, de Charlie megszólalt.

– Sajnálom az ebédet – motyogta, és végre valahára felnézett azokkal a nagy, csokibarna szemeivel. – Nem tudom, mi ütött belém. Régen találkoztunk, és még régebben ültünk egyhelyben anélkül, hogy martuk volna egymást…

Pyxis csak bólintott, nem tudta, mit mondhatna. Charlie a jobbját nyújtotta felé.

– Kössünk békességet, rendben? Nem akarok hadakozni az elkövetkezendő egy évben.

– Lehetnénk barátok? – vetette fel Pyxis. – Már ha ahhoz nem csalódtál bennem elég nagyot, hogy barátok lehessünk.

Charlie mosolyt erőltetett az arcára.

– Nem bírtad ki, igaz? Mindegy. A múlt az múlt, most a jelenben vagyunk.

Pyxist kirázta a hideg. Majdnem ugyanezt mondta Magnus is…

– Akkor barátok – mondta. Esetlenül intett. – Most mennem kell. Holnap találkozunk.

Charlie csak nézte. Pyxis sem indult el, bámult vissza. Meg akarta ölelni a fiút, de nem mert kezdeményezni. Már épp feladta volna az ötletét, amikor Charlie félénk vigyorra húzta a száját, és oldalra tárta a karjait. Pyxis elfojtott mosollyal és nevetéssel, megkönnyebbült szívvel bújt oda a fiúhoz. Azok a karok zárták be a tökéletes zugba, amik kiskora óta mindig is tették.

– Köszönöm, hogy kihúztál délután – suttogta Charlie fülébe, mielőtt túl hosszúra nyúlhatott volna az ölelés. A fiú biccentett, még mindig vigyorogva. Pyxis is elvigyorodott, aztán, mintha nem is most kapott volna büntetést, egy olasz auror kíséretében szinte szökdécselve, jókedvűen hagyta el a Minisztériumot.

 ***

Magnus nem örült az egyéves távollétnek.

– Ugyan, nem lesz az sok – nyugtatta Pyxis, miközben minden szükséges holmiját pakolta össze egy sporttáskába. – Különben is, találkozhatunk majd. Eljössz hozzánk meg minden. Portállal. Aztán sétálunk az erdőben, megnézed a sárkányaimat, alszol az ágyamban, eszed a keserű kosztomat… meg fogjuk oldani, ne félj, szerelmem.

Magnus az ágyon ült, eddig komoran bámult maga elé, de most felmosolygott Pyxisre. A lányt ez annyira meghökkentette, hogy még a pakolást is abbahagyta.

– Igazából örülsz ennek az útnak, nem igaz? – kérdezte Magnus. Pyxis megvonta a vállát. Először csak ennyivel akarta elintézni a kérdést, de aztán rájött, hogy itt ül mellette Magnus, akiben megbízhat – az egyetlen, akinek bevallhatja az érzéseit, a múltbéli döntéseket.

– Szerettem volna sárkányidomár lenni – mondta, és leült Magnus mellé. – De végül azért döntöttem az aurorság mellett, hogy esélyem se legyen a szüleim irányába elmenni. Ha a jót szolgálom, hogy lehetnék gonosz?

Magnus sokat tudón harapta be a száját, mielőtt válaszolt volna.

– Hidd el, ha igazán gonosz lenne a lelked, a jó szolgálása közben is megtaláltad volna a szüleid útját. Sőt, az talán még veszélyesebb is lett volna. – Megpuszilta Pyxist, aki figyelmesen hallgatta. – De emiatt nem kell aggódnod. A legjószívűbb boszorkány vagy kerek e világon. Meg sem érdemellek.

Pyxis szégyenlősen mosolygott. Hosszasan megcsókolta Magnust, majd közösen folytatták a pakolást.

 ***

A reggel egyszerre volt fájdalmas és izgalmas. Pyxisnek nehezére esett elválnia friss szerelmétől, ugyanakkor várta az életet, amire kiskora óta vágyott.

Amikor a térre értek, az idomárok már felsorakoztak. Charlie kócos hajjal állt köztük – Pyxis biztos volt benne, hogy nem fésülködött. De hát ő már csak ilyen volt. Kerülte a fésűt, ahogy tudta.

– Szeretlek, Magnus – mondta halkan, mielőtt odament volna a csapathoz. – Hiányozni fogsz, de sokat fogok írni neked és sokat fogsz hozzám jönni, és minden a lehető legjobb lesz – fogadkozott, és karjait a boszorkánymester nyaka köré kulcsolta.

– Minden a lehető legjobb lesz – ismételte Magnus komor hangon. Keveset aludt, biztos azért van ilyen rossz kedve, gondolta Pyxis. Lábujjhegyre állt, csókot kért a boszorkánymestertől, aki engedelmesen hajtotta le hozzá a fejét, mohón érintette össze az ajkukat.

Amikor elváltak egymástól, Magnus szép macskaszemében szörnyű fájdalom lángolt. Pyxis szánakozva cirógatta meg a férfi arcát, aki válaszként belecsókolt a tenyerébe.

– Minden jót, szerelmem. Adieu, Pyxis!

A boszorkány integetett, és a csomagjait fogva hátrált a büntetése – a hatalmas ketrecbe zárt altatott sárkány, a komor idomárok és a tündérien kócos Charlie Weasley – felé. A büntetés felé, ami minden bizonnyal élete kalandja lesz.

 

Vad Velence #2 ~ Pyxis kalandjai

2. rész

Magnus

Pár órával később nyílt az ajtó, mire Pyxis rögtön felkapta a fejét. Miranda édesen szuszogott mellette. Összebújva aludtak el, Pyxis minden lélegzetvételnél beszívta a lány bőrének édes illatát.

– Pyxis, kedvesem! – suttogott a sötétbe egy ismerős hang.

– Magnus! – Pyxis rögtön felült, és megigazgatta Mirandán a takarót. A boszorkánymester becsukta maga mögött az ajtót, és megállt az ágy mellett. Tekintetét szigorúan a padlóra szegezte.

– Takard el magad! – kérte.

– Láttál már ruha nélkül.

– De azért csináltuk ezt az egész rohadt estét, hogy többet ne forduljon elő! – sziszegte mérgesen Magnus. Pyxis megigazgatta a takarót, aztán megpaskolta maga mellett az ágyat, odahúzta Magnust. A férfi leült, és ránézett a mélyen alvó Mirandára.

– Nem tudtam, hogy lányokban is utazol – jegyezte meg színtelen hangon. Pyxis megvonta a vállát.

– Eddig én sem.

– Részeg voltál? – faggatta Magnus. Dühösen csettintett. – Takaró!

Pyxis a szemét forgatta, de eleget tett a parancsnak.

– Részeg is voltam, meg nem is. Szegény lánynak szüksége volt a társaságra, és… és igazából csak úgy megtörtént. Pont, mint veled – tette hozzá csöppnyi vádló éllel a hangjában. Magnus lehajtotta a fejét.

– Sajnálom, nem tehetek róla – suttogta.

– Miről? – értetlenkedett Pyxis.

– Nem ment – mondta Magnus, majd Mirandára pillantott. – És iszonyú féltékeny vagyok.

Pyxis megrökönyödve pislogott.

– Nem kell… azt hiszem. Vagyis… én… – Megköszörülte a torkát. – Nem jött össze senki?

Magnus összeérintette az orrát Pyxisével, forró lélegzete elkeveredett a lányéval.

– Nem. Rájöttem, hogy nem akarok senki mást. Nem tudok ellene tenni.

Pyxis nem tudta elviselni sem a szomorúságot Magnus hangjában, sem azt, hogy ez a fájdalom annak szólt, hogy az iránta való érzései nem szűntek meg. A fájdalom annak szólt, amire Pyxis annyira vágyott. Talán meggondolatlanság volt, de nem akarta tovább hallgatni a boszorkánymestert, így egyszerűen csak megcsókolta. Épp hogy csak összeérintette az ajkukat, de mindent elsöprő megkönnyebbülés hullám árasztotta el – napok óta vágyott arra, hogy ezt megtegye, de eddig nem merte.

El akarta húzni a fejét, de Magnus beletúrt a Miranda által összekócolt hajába, és elmélyítette a csókot. Lassan csókolta Pyxist, aki szinte kínzásként élte meg az édes érintést. Apró gondolatbuborékok lebegtek az agyába, Miranda képét vetítették le neki, de a bűntudatot elnyelték a Magnus iránti mindent elsöprő, égető érzései.

– Szeretlek, Magnus – súgta. Nem bírta magában tartani ezt a két szót. Nem számított válaszra, legfeljebb csak elutasításra, de legnagyobb meglepetésére Magnus még egy csókot nyomott a szájára és aztán azt mondta:

– Én is, Pyxis Black. A kelleténél is jobban szeretlek.

Pyxis keserűen nevetve húzta el a fejét.

– Egek, te aztán tudod, hogyan öld meg a tökéletes pillanatokat!

Magnus bánatosan simogatta Pyxis fülcimpáját.

– Ez semmilyen szempontból sem volt tökéletes.

Mielőtt Pyxis elsírhatta volna magát, újra előrehajolt és megcsókolta Magnust. Nem törődött vele, hogy a takaró lesiklott róla, egyszerűen csak össze akart olvadni Magnusszal, testileg, lelkileg, eggyé akarta kovácsolni a szívüket. Magnus elakadó lélegzettel viszonozta a csókot, átölelte a lányt, de nem húzta magához közelebb, mintha nem tudta volna eldönteni, hogy a következő pillanatban át meri-e majd lépni a határt, vagy sem. A nem mellett dönthetett, mert váratlanul felugrott, otthagyva a döbbent lányt.

– Alszom a díványon – közölte, és elvonult. Útközben letépte magáról a kabátját, lerúgta a csizmáját, és a kényelmetlennek tűnő bőrnadrágban dobta le magát a díványra. Hosszú ideig bámultak egymás szemébe, aztán Magnus elfordult. Pyxis követte a példáját, és visszaheveredett Miranda mellé. Átölelte a lány derekát, érezte, hogy a takaró izzadtan tapad Miranda hátához. Megsimogatta az arcát, haját, nyakát, vállát. Otthonosan érezte magát mellette, és szerette volna, ha a szívét is oda tudja adni neki. Arra gondolt, mi lenne, ha nem lenne Magnus. Akkor talán boldog kapcsolatban élhetne Mirandával. Mondjuk, ha Magnus nem lenne, akkor soha nem is találkoztak volna… Összeszorította a szemét, és nyomott egy hosszú csókot Miranda nyakába. A másik lány megébredt, de épp csak annyira, hogy magához ölelje Pyxist és homlokon csókolja.

Pyxis érezte, hogy súlyos kövek húzzák az álmok sötét birodalma felé, de mielőtt átadta volna magát a mélységnek, eszébe jutott, hogy talán megkérhetné Magnust, hogy törölje ki az emlékeiket egymásról… akkor talán minden rendbe jöhetne. Boldog lehetne ezzel az elbűvölő olasz lánnyal, és Magnust szerethetné bácsikájaként. Vagy mi. Elhatározta, hogy reggel ez lesz az első gondolata, és Magnusszal közösen megoldanak mindent.

Pompás terv volt.

 

/*/

 

Csakhogy reggel korántsem ez volt az első gondolata.

Ugyanis Mirandának nyoma veszett. Csupán egy cetlit hagyott maga után.

– Hallottam, mit beszéltél a barátoddal az éjjel, és… nem akarom tönkre tenni a kapcsolatotokat, imádjátok egymást. Barátok voltatok – szeretők lettetek, ez még jól is kijöhet. Sok sikert! Köszönöm az éjszakát. Köszönök mindent. Miranda – olvasta fel motyogva Pyxis. Elszontyolodott – annyit sem kapott, hogy maradjanak barátok, tartsák a kapcsolatot, valami. Pedig Merlinre, tényleg nagyon megkedvelte ezt a lányt!

– Pedig csak egy kis idő kellett volna – mondta magának búslakodva.

– Mihez? – kérdezte félálomban Magnus. Hasonló pózt vett fel, mint amit a macskája szokott éjszaka, és Pyxis hirtelen el is felejtette Mirandát, olyan aranyosnak találta a boszorkánymestert.

– A barátnőm lelépett – mondta és meglegyezte a cetlit. Maga elé meredt, és újra eltöltötte a szomorúság. – Hallotta, mit beszéltünk az éjjel. Pedig én… ha egy kis időt távol töltök tőled, és Mirandával elkezdünk randizni… én túlléphettem volna rajtad. – Ezen maga is megdöbbent, de ijesztően igaznak gondolta a szavakat.

Aztán Magnus felült, összehúzta ragyogó szemét, és Pyxis rájött, hogy egyáltalán nem volt igaz az a gondolat. Soha nem fog tudni túllépni Magnuson. Mintha láthatatlan karok ezrei fonnák össze a sorsukat.

Megborzongott. Ez plátói szerelem, közölte magával, Magnus nem akar tőled semmit. Vagyis nem akar akarni. Ezt újra meg újra elmondja. Tiszteletben kell tartanod.

Sajnos Magnusnak megvolt a szörnyű érzéke Pyxis gondolatvárának alapjaiban való lerombolásához.

– Nos, akkor még jó, hogy elment – mondta a boszorkánymester tűnődve.

Pyxis sértetten húzta fel az orrát. Azért ez pimaszság a javából!

– Na, ezt kikérem magamnak!

Mielőtt háborgásba kezdhetett volna, Magnus megemelte a tenyerét.

– Gondolkoztam! Próbáljuk meg együtt – ajánlotta, mire Pyxis álla szabályosan leesett. – Egy ideig maradjunk Velencében, éljük a kis életünket, mint egy pár. Élvezzük a helyzetet… és ha egymásnak vagyunk teremtve, akkor boldogok leszünk, ha mégsem, az is kiderül.

– Az, hogy nem vagyunk egymásnak teremtve Charlie-val, csak évek múlva derült ki – közölte Pyxis, és kibújt az ágyból. Nem érdekelte Magnus perzselő pillantása, magára kapta a köntösét és fújtatva megkereste a papucsát. Dühös volt, amiért mindezt csak most találta ki a férfi, miután elvesztett valakit, aki akár még fontossá is válhatott volna neki. Akár romantikus, akár csak baráti értelemben.

– Most már nem zavar, hogy apával kavartál? – vetette hátra Pyxis, és becsörtetett a fürdőszobába. Megengedte a kádba a vizet, és felkapott egy fésűt, amivel vadul tépni kezdte a haját. Magnus követte a fürdőbe, és összefonta a karjait a mellkasa előtt. A válla előre görnyedt, mintha évszázadok súlya terhelné.

– Próbáljunk meg a jelenben élni – mondta nagy soká. Pyxis a szemébe nézett, és úgy érezte, a másik elhallgat előle valamit.

– Nem értelek – vallotta be, és ledobta a szennyeskosárra a fésűt, elfordult a boszorkánymestertől. A mosdókagylóba kapaszkodott, és a tükörbe bámulva nézte őt, próbált kiigazodni rajta. – Szeretlek, Magnus, tényleg, de ha úgysem lehetünk együtt hosszútávon, akkor inkább ne fájdítsuk a szívünket.

– Ki akarom facsarni az összes élvezetet az életből – jelentette ki Magnus. – Élvezni akarom a társaságod, nem akarom, hogy elvessz az évszázadok alatt összeszedett ismerőseim, barátaim, kapcsolataim között. Emlékezni akarok rád, Pyxis. És nem úgy, hogy a pasim lányával is kavartam. Arra akarok emlékezni, hogy Pyxis Blackkel kavartam.

– Hát ez megható – mondta színtelen hangon Pyxis, pedig eszeveszett sebességgel vert a szíve. – Tudod, mennyire fájt az elmúlt pár nap? Amikor úgy viselkedtél velem, mintha életed baklövése lennék?

Magnus közelebb lépett, Pyxis hátrált.

– Téged nem zavar, hogy az apáddal kavartam? – kérdezte halkan. A szemét összehúzta, lépései puhasága egy macskáét idézte. Pyxis nyelt egyet.

– De zavar – ismerte el. – Viszont… a szívemnek nem tudtam parancsolni. Késő volt, amikor kiderült, és…

– Tudom. – Magnus kinyúlt, és a tenyerébe fogta Pyxis arcát. – Pontosan tudom.

– Tényleg elengedjük? – kérdezte reszkető hangon a lány.

– Próbáljuk meg.

Szinte kötelező volt, hogy abban a pillanatban romantikus filmeket megalázó érzékiséggel csókolja meg őt Magnus. Pyxis ereiben féktelen tűz lobogott, a boszorkánymester milliónyi helyen lobbantotta lángra az idegszálait. Tompa, másvilági fájdalmat, bűntudatot érzett Miranda miatt, de Magnus hamarosan minden értelmes gondolatot kiirtott a fejéből. A teste reszketett az izgalomtól, hogy újra Magnus karjaiban lehet, a szíve repesett a boldogságtól, hogy két másodpercenként hallhatta Magnus mormolását – szeretlek, Pyxis Black, te vagy a mindenem…

 

/*/

 

Pyxis őszintén nem tudta, honnan van annyi pénze Magnusnak, hogy a második hetet tudják Velence luxushotelének luxuslakosztályán tölteni.

Ha megkérdezte, a boszorkánymester csak a vállát vonogatta. Pyxis őszintén remélte, hogy nem lopdos valahonnan.

Sokat gondolt Mirandára, bár Magnus mindent megtett, hogy elfeledtesse vele. A boszorkánymester a szó szószoros értelmében elkényeztette a lányt – a reggelit az ágyba kapta, és minden nap kapott valami kis ajándékot: egy karperecet, egy fülbevalót, egy csizmát, egy szép képkeretet, egy polaroidfényképezőgépet.

– De Magnus, mondtam már, hogy erre semmi szükség! – mondta sokadjára, amikor egy porcelánelefántperselyt kapott a reggeli mellé.

– De igen, mert örömmel tölt el, hogy adhatok valamit – ellenkezett Magnus, és lehajolt, hogy megcsókolja Pyxist. A lány csak ezért tűrte ezt a mértéktelen pazarlást – mert Magnust boldoggá tette. De őt azért már kicsit bosszantotta; kiskora óta spórolt, nélkülözött és igazán semmi fölöslegesre nem költött soha, egyszer sem. Charlie sem vett neki túl gyakran ajándékot – az ő családjuk sem volt valami gazdag. Egy-egy csokoládé, egy szénrajz, és Pyxis máris jobban érezte magát.

Kezdett értelmet nyerni a „kevesebb néha több” kifejezés – Pyxis úgy emlékezett, Charlie ritkább, apróbb ajándékait jobban tudta értékelni, mint Magnus nagyzoló meglepetéseit. Utóbbiak kezdtek hajazni arra, mint amikor a gazdag rokon tejbe-vajba füröszti a kisdrága, imádott unokáját, unokahúgát, lányát... Próbálta kiűzni a fejéből ezt a gondolatot, hiszen majdnem ez volt a helyzet közöttük az apjának köszönhetően. Ez pedig igazán kínossá tette a hasonlatot.

– Szeretnék venni új körömlakkot – jelentette be Magnus, kirángatva Pyxist a gondolatai közül. Kihúzta Pyxist az ágyból, hogy segítsen neki felöltözni. A lány eleinte élvezte, hogy Magnus így legyeskedik körülötte – de na, nyolcadjára inkább idegesítő, mint kellemes, ha felhúzzák rád a zoknit és a trikót.

– Venni? – vonta föl a szemöldökét Pyxis. – Nem ideteleportálni?

Magnus megvonta a vállát.

– Válogatni szeretnék. Új színt fogok választani.

– Ó, értem – bólintott Pyxis, pedig nem értette. A csinos ruhák még tetszettek neki, de a körmeit nem engedte át Magnusnak, akármennyire is könyörgött a boszorkánymester, hogy lemázolhassa csillogókékre őket. De Magnust örömmel töltötte el, hogy nap mint nap más színűre pingálhatja a körmeit, úgyhogy már csak legyintett a fura szokásra.

– Egybeköthetnénk egy sétával és egy ebéddel – javasolta Magnus, és nekilátott Pyxis hajának fésülésébe. A lány fújtatva hagyta. Jólesett Magnus ujjainak birizgálása a nyakánál, csak ne ráncigálta volna úgy a tincseit!

– Szerinted Miranda itt lakik valahol a környéken? – bukott ki Pyxis száján. Magnus megtorpant.

– Nem mindegy? – kérdezett vissza tanácstalan hangon. Pyxis lesütötte a szemét.

– De. Végül is, mindegy.

Magnus halántékon csókolta, és finoman megsimogatta a fölé tövét.

– Nagyon sajnálom, kincsem.

Pyxis megvonta a vállát.

– Semmiség.

Hideg borzongás futott végig a gerincén – ugyanezt mondta Mirandának azelőtt, hogy…

Megrázta a fejét. Boldognak kell lennie, hiszen itt van Magnus, szereti őt, és fésüli a haját. Mire lenne még szüksége ezen kívül?

– Akkor, megyünk vásárolgatni? – kérdezte derűsebben Magnus.

– Én majd kint megvárlak – vigyorgott fel Pyxis.

 

/*/

 

A kint megvárlak alatt Pyxis nagyjából öt percet értett, amíg Magnus bemegy a drogériába, levesz a polcról egy drága, szép színű lakkot, és kijön. Ehelyett már nagyjából félórája ácsorgott kint, bámulva a csatorna vizébe, kétpercenként az óráját lesegetve. Persze, bent tömeg volt, de attól még nem ennyi idő egy nyavalyás lakk megvétele.

Kavicsokat rugdalt a vízbe, hogy elszórakoztassa magát, aztán hirtelen megpillantott egy jóval szórakoztatóbb elfoglaltságot, és seperc alatt felébredt benne a régi nagy szerelem – sárkány!

Egy gyönyörű sárkány kígyózott Velence házai fölött, tüzet fújt a cseréptetőkre és hatalmas körívben lóbálta tüskés farkát. A pikkelyei mély vörösben pompáztak, a szárnyán a hártya ezüstös volt.

Pyxis egy percig csak tátott szájjal bámulta, aztán rájött, hogy probléma van – a sárkány a zsúfolt tér felé igyekezett, a nyomában seprűn lovagló varázslók repültek.

Egyáltalán nem gondolkozott. Csak megindult – rohant, ahogy csak tudott. Átsuhant egy hídon, combjai jólesőn égtek az erőfeszítéstől. Belenyúlt bőrdzsekije zsebébe, és előhúzta a pálcáját.

A sárkány ordított, a hangja szörnyen erősen csengett, igazi vadállat volt. Pyxis gyanította, hogy egy még betöretlen példány. Ettől az egész csak még izgalmasabb lett. Pyxis látta, hogy a sárkány tüzet készül okádni a téren összegyűltekre. A szíve a torkába ugrott, meglendítette a pálcáját és elüvöltötte magát:

– Stupor!

Nos, lehet, hogy nem ártott volna gyakorolni egy kicsit, mielőtt újra legendás lények közé vetődik. A varázslat a fenevad páncélozott tüskéjét találta el – és visszacsapódott róla. Egy tükröket áruló pultra pattant (felrobbantva a kirakatot), onnan egy fazekas szekerére ugrott (az az árusstand is elpusztult), majd egyenesen a járda szélén álló Pyxis mellkasának csapódott.

Érezte, hogy a lába kicsúszik alóla és feketeség ülepszik az elméjére. Hallott valamit: egy ismerős hang kiáltotta a nevét.

Amikor Pyxis teste a vízbe csobbant, még arra gondolt, de jó lenne, ha az a bizonyos kiabáló kimentené a csatornából.