Corvus és a szerelem ~ Erdő és Magány ~ Azuraverzum

 

Corvusnak nem kellett volna meglepődnie, amikor hallott Pyxis balesetéről. A lány sárkányokkal dolgozott, bármikor benne lehetett a pakliban egy ilyen eset. Pyxis még figyelmeztette is őket, mielőtt elment volna. Ne aggódjanak, úgyse lesz semmi komolyabb baja.

Azért Corvusszal megígértette, ha mégis valami komolyabb baja esne, vigyázzon a kicsikre.

Az orvosok azt mondták, meggyógyul. De közel volt a halálhoz, Corvus egyszerűen érezte.

A folyosókon senki sem járt már ilyen későn. Nem értette, Johanna mit találhatott, és annyira nem is akarta tudni. Az utóbbi időben igencsak kellemetlenül érintette a lány közelsége. Ideges volt mellette és alig tudta levenni róla a szemét. Ami csak duplán idegesítette.

Megállt a Szükség Szobája előtt, bámulta a díszes ajtót. Elgondolkozott, hogy fejfájásra hivatkozva ne menjen-e vissza a gyengélkedőre. Végül elhatározta magát, nagy levegőt vett és benyitott. Nem volt hatásos a belépője – legalábbis nem volt szemtanúja hozzá. Johanna Mason az első padban egy könyvre borulva szuszogott. Corvus közelebb lépett a lányhoz. Az arca békés volt, szája résnyire elnyílva, szemhéja meg-megremegett álmában. Tejfehér bőre puhának tűnt, Corvus ennyire még sosem akart végig simítani rajta. Sötét, szinte fekete haja az orrára lógott, és Corvus szerette volna a helyére tűrni, de félt, hogy felébreszti vele. Mégse bírt magával, közel hajolt, orra szinte a lányét súrolta. Érezte meleg lélegzetét a bőrén. Előre nyúlt, és óvatosan visszaigazította a szökevény tincset a helyére. Beleborzongott, amikor hozzáért Johanna járomcsontjához. A haja puha volt és selymes. Megsimogatta a fejét. Imádta a tapintását.

Megijedt, amikor Johanna hirtelen felriadt. Abban a pillanatban, hogy kipattant a lány szeme, a fiú a mellkasához kapta a kezét. Johanna elképedve meredt rá. Menekülni próbált, de nem volt hova, leesett a székről.

– Meg vagy hibbanva? – kiáltott föl. A dühtől vörösség áradt szét az arcán, ami Corvus szerint csak még gyönyörűbbé varázsolta azt. Érezte, hogy elnyílik a szája. Eddig föl se tűnt neki, hogy Johanna ennyire szép lenne.

– Jobban vagy már? – érdeklődött a lány, ahogy feltápászkodott. Átfutott az agyán, hogy ilyenkor az az illendő, ha fölsegíti, de elképzelni nem tudta, hogy újra hozzáérjen. Félt, hogy a lány bőre megégetné. Szótlanul bólintott. Még mindig nem tudta feldolgozni, hogy ez a szépség Johanna Mason lenne, a lány, akivel eddig találkozgatott és sétált mindenfele.

Johanna leporolta az ingét.

– Elvitte Mrs. Norris a nyelved?

Corvus oldalra biccentette a fejét, nem értette a kérdést. Johanna sóhajtott.

– Most komolyan kérdezem, Corvus, jól vagy? Itt állsz legalább öt perce és még nem szólaltál meg. Kezdek aggódni.

Corvus érezte, hogy a szája sarka mosolyra húzódik.

– Jobban vagy? – ismételte Johanna.

– Azt hiszem – mondta halkan Corvus. A lány szemei őt fürkészték.

– Pyxis?

Corvus szíve és torka elszorult, alig bírt válaszolni.

– Túl fogja élni, azt mondják. – Megköszörülte a torkát. Johanna tekintete az övébe mélyedt. Nem akarta, hogy gyengének lássa, gyorsan a könyvre pillantott. – Azt mondtad, találtál valamit.

– Igen! – Johanna lelkesen felkapta a kötetet, és felcsapta egy helyen, amit megjelölt korábban. Corvus rettentő aranyosnak találta, ahogy izgatottan mesélni kezdett. – Írtam apámnak azzal kapcsolatban, hogy az anyám hogyan érkezett Panembe. – Corvus a lány mögé lépett, ha akarta volna, simán átkarolhatta volna a derekát, az állát meg a vállára tehette volna. A lányok imádták, ha így ölelte őket, de félt, hogy Johanna mit reagálna rá. Meg aztán így is elég melege volt, hogy csak állt mellette, aggódott, hogy ez a hirtelen jött tűz valahogy kitör belőle és megégeti Johannát is.

– Lapokat küldött, amiken anyám kézírásával vannak jegyzetek. Ezt a könyvet említette, ezen az oldalon kell lennie a dolog nyitjának. Azt találtam, hogy előfordulnak ilyen balesetek. Fogd meg egy picit a könyvet! – kérte. Corvus átvette a kezébe a könyvet és érdeklődve figyelte, ahogy Johanna a két keze segítségével bemutatta a megoldást. – Látod ezeket a réseket? – Megmozgatta az ujjait, Corvus elmosolyodott. – Ezek a határok, ahol a mágia fala vékony. Úgy fest, anyám kísérletezgető barátnője véletlenül talált egy ilyen helyet…és megtörtént a baj, Panembe kerültek. Azt hiszem, csak bizonyos varázslatok hozhatnak létre ilyet, de úgy fest, nekik véletlenül sikerült. Ha jól tudom, Kit Bellnél, a házánál ritka erősek voltak a spirituális és egyéb mágikus meg különleges terek, így történhetett a véletlen utazásuk.

Johanna várakozón pillantott rá, ő pedig ráébredt, hogy egyáltalán nem arra figyelt, amit a lány mondott, hanem hogy hogyan mondta. Hümmögött.

– Érdekes. – Belelapozott a könyvbe, próbálta gyorsan átfutni a szöveget. Amikor úgy gondolta, ennyi elég, visszaadta. – Köszönöm, hogy elmondtad.

– Ennyi? – Johanna felháborodottnak tűnt. – Corvus, amit találtam az zseniális! Hol a korábbi lelkesedésed? Pörögj föl, Black! – Corvus úgy gondolta, Johanna kettejük helyett is pörög. A lány elészökkent, megragadta a vállait és erőteljesen megrázta. Villámcsapásként érte az érintés, Johanna ujjainak szorítása. Elhúzódott. Felkavarta a sok egyszerre rá törő érzés.

– Nagyon ügyes vagy, Johanna – nyugtatta meg zavarodottan. Megfordult és az ajtó felé indult. Úgy érezte, muszáj valakinek kiöntenie a szívét. – Nem láttad Sagittát?

– Nem – hangzott Johanna rideg válasza. Corvus nagyon sajnálta, hogy így kell otthagynia a lányt, de úgy gondolta, menten elveszti az eszét. Szinte menekült a Griffendél klubhelyisége felé.

Szerencséje volt, húga épp szembe tartott vele a folyosón. Wood sétált mellette, mindketten nevettek. Corvus szemöldöke összeszaladt, de most nem akart ezzel foglalkozni.

– Sagitta, segítened kell! – kapta el húga karját, aki meglepődött, de az arca rögtön felderült és a nyakába ugrott. Corvus átkarolta vékony derekát és magához húzta.

– Jobban vagy, Cor! – kiáltott föl boldogan Sagitta.

– Igen. Nem. Talán. Azt hiszem. Fogalmam sincs. Segíts, kérlek! – Szinte rimánkodónak hallotta a saját hangját. Sagitta elhúzódott és mélyen a szemébe nézett. Koncentrált, valószínűleg legilimenciával próbálkozott, de nem volt még olyan ügyes.

– Segítek, persze. – Woodra sandított, aki felvont szemöldökkel nézte őket.

– Örülök, hogy jobban vagy, haver – mondta, és megveregette Corvus vállát. Corvus rá akart vigyorogni, de csak egy grimaszra futotta. – Találkozunk este, Gitta – biccentett a lány felé. Corvus idegessége ellenére is majdnem elnevette magát.

– Gitta? – Efölött egyszerűen nem tudott elsiklani. Sagitta elvörösödött, meglökte a vállával, majd benyitott egy ajtón.

– Üres, ide bejöhetünk – mondta inkább. Corvus figyelmét nem kerülte el a válasz elől való kitérés. Majd később még emlékezteti rá.

– Félek – bökte ki, és a tenyerébe temette az arcát.

– Ó, kedvesem, semmi baj – ölelte át óvón Sagitta a derekát. Magas lány volt, de nem magasabb Corvusnál. – Pyxisnek semmi baja nem lesz. A testvérünk, a legerősebb nő, akit valaha ismertem….

– Igen, igen tudom… – motyogta Corvus, és hirtelen bűntudata támadt, amiért nem inkább a nővére miatt aggódik. Önzőnek érezte magát, hogy a saját érzéseivel foglalkozik.

– Nem ez a baj – jött rá Sagitta. – Hadd halljam, Cor, hátha tudok segíteni! – A vállának döntötte a fejét és hozzábújt. Egy ideig némán álltak, Corvus leengedte a karjait, átfogta húga hátát és megsimogatta. Aztán Sagitta megragadta a kezét és egy padhoz húzta. Felültek rá, egymás mellett kuporogtak, mint két madárka. Corvusnak régi emlékek jutottak az eszébe – Rőtvárban korlátokon és faágakon ücsörögtek így, néha Azura is velük volt. Ritkán volt mindhármuknak egyszerre szabadidejük, de azokat az ajándék órákat mindig rendesen kihasználták.

– Attól tartok, szerelmes vagyok – szaladt ki a száján, mielőtt megfogalmazhatta volna magában. Ez így, ebben a formában még nem volt tálalásra kész. Sagitta kuncogni kezdett.

– Ez olyan nagy baj? A nagy Corvus Black szívét valaki végre valahára meghódította?

Corvus rámeredt kacarászó testvérére.

– Ez miért olyan vicces? – kérdezte duzzogva.

– Na, ne sértődj meg, Corvus! – kérte nevetve Sagitta. – De hát ez nem baj. Miért lenne baj? Ki az illető? Együtt vagytok már? Mióta? Ismerem?

Corvus feje kezdett belefájdulni a lány kérdéseibe.

– Johanna Mason – mondta ki az egyetlen kérdésre a választ, amire szívesen felelt. Élvezte, hogy kimondhatta Johanna nevét. Ettől kicsit a magáénak érezte a lányt. Nem számított Sagitta reakciójára: fintorgott.

– Mason? Komolyan ő? Azt hittem, Sirius miatt kavarsz vele…

Corvus az ölében összekulcsolt kezeire bámult. A szeme sarkából látta, hogy Sagitta elszörnyedő arcot vág.

– Eleinte úgyis volt… gondoltam, egy kis bájolgás, és mindent elmond, amire szükségem van, aztán lezárom a dolgot és békében elválunk.

– Ezt nem kommentálnám – jegyezte meg gúnyosan Sagitta. Sóhajtott egyet. – De hát miért baj az, ha úgy érzed, tényleg szereted Masont? Egy csomó barátnőd volt már…

– Igen, de az mind más volt – szögezte le gyorsan Corvus. Nagy levegőt vett és hagyta, hogy kicsússzon a száján az egyik legféltettebb titka: – Én sose voltam szerelmes. – Sagitta kérdésre nyitotta a száját, de ő fölemelte a kezét, hogy elhallgattassa. – Sok barátnőm volt, igen, ez igaz. De… egyiküknél sem éreztem azt, amit most Johannánál. A legtöbb lány még csak nem is tetszett vagy érdekelt. Egyszerűen nem tudtam nemet mondani a sok vágyakozó tekintetnek, nem akartam őket elszomorítani. Meg aztán féltem is nemet mondani… Te még nem emlékezhetsz rá, de… Szóval anyánk nem épp a legfinomabb módszerekkel jutalmazta apánkat, amikor az nemet mondott…

– A szüleink miatt nem mertél igazi kapcsolatba kezdeni? – kérdezte óvatosan Sagitta és a fiú térdére simította a tenyerét.

– Igen. És mert nem akartam senkit megbántani – tette hozzá Corvus, mert úgy gondolta ez azért elég fontos tényező.

– És nem bántottad meg őket, amikor ejtetted őket egy másik lány után?

– Voltak ebből konfliktusok. De a nyáron az összes függőben lévő kapcsolatomat lezártam. Elegem volt az egészből és megfogadtam, hogy már nem érdekelnek a lányok.

– Aztán jött Mason…

– Igen. Nem ájult el tőlem rögtön.

– És ezen meglepődtél.

– Nem szoktam hozzá – vonta meg a vállát Corvus. – Amikor meg megpróbáltam megcsókolni…pofon vágott.

– Te smároltál vele? – kerekedett el Sagitta szeme.

– Nem, most mondtam: csak próbáltam. De megütött – mesélte elkeseredve Corvus, ahogy visszagondolt arra az esős őszi délutánra. – Ekkor egy kicsit eltávolodtunk, pedig én bocsánatot akartam kérni, mert tudtam, hogy hibáztam… akkor már volt bennem egy érzés, kavargott…és most rámborult az egész, elöntött és nem tudok ezzel mit kezdeni. Ez a baj.

– Édesem! – Sagitta csilingelőn fölnevetett és átkarolta Corvus vállát. – Ez nem baj. A szerelem jó dolog.

– Miért, te…? – Corvus lassan összevonta a szemöldökét, ahogy összeállt a kép lelki szemei előtt. – Te meg Wood!

Sagitta elpirult.

– Nem kell kiabálni, Corvus!

– Komolyan? Te meg Wood? – Corvus elámult. Soha nem gondolta volna, hogy a hugicája meg az egyik legjobb barátja együtt… – Mióta?

– Hát… nem tudom… – Sagitta láthatóan zavarba jött. A nyaka és az arca is tiszta piros volt, Corvus pedig remekül szórakozott. – Na jó, visszatérve Masonre: ő is kedvel téged, tudod, ugye?

– Kedvel? – lepődött meg Corvus. – Szerintem nem szeret túlságosan… – Jeges félelem markolt bele a szívébe. Nem akart arra gondolni, hogy Johanna esetleg nem szereti őt. – Inkább menjünk! – ugrott le a padról. – Még beszéljünk erről, de mára elég lesz ennyi…

Az ajtóban állva felöltötte szokásos vigyorát, és bár kicsit belefájdult az állkapcsa, kényelmesnek érezte a folyamatos gúnyos vigyorgás álarcát. Megnyugtatta.

– De most komolyan, te meg Wood?

Boccaccio: Dekameron átirat ~ Erdő és Magány ~ Azuraverzum

Élesnyelvű Johanna és a nemes Corvus meséje

Ursula meséje szomorúan végződött, a pár szerelme sosem teljesedhetett be, meghaltak, egyikük háborúban, másik búbánatban. S midőn a Királynő továbbadta a soron következőnek a szót, Lilly úgy döntött, az ő története is egy szerelmespárról fog szólni.

– A történetük nem volt ugyan zökkenőmentes, de pár jó barát segítségével kezükbe vették életük irányítását, és harcoltak szerelmükért. Néhány szerencsétlenség közbeszólt, de találékonyságuknak köszönhetően elszöktek a bajok elől, s ki tudja? Talán még ma is boldogan élnek.

 

A koromfekete hajú, éles nyelvű Johanna egy favágó lányaként született, s szobalányként dolgozott egy firenzei özvegy nemesasszony (egy valóságos boszorkány) palotájában. Sepregetett egész nap, takarított, és fogcsikorgatva tűrte a verést, amit az özvegy szabott ki rá büntetésként, ha porszem maradt az ablak üvegén. Lyra kegyetlen egy dáma. Négy gyermeket szült (vélhetőn különböző férfiak voltak az édesapák), s erőszakosan meghatározta, kivel házasodjanak. A második legidősebb gyermeknek, az egy szem legénynek is kinézte már a tökéletes asszonyt: egy velencei nemesember legkisebb s egyben legszebb leányát, Cassandrát. Azonban a fiú, Corvus szíve másért dobogott – a koromfekete hajú, éles nyelvű Johannáért. Nem kellettek neki a természetesen hullámos vörös fürtök, az elbűvölő smaragdzöld szempár, a telt ajkak, nem, őneki csakis az aprócska szobalányra volt szüksége, hogy élete hátralévő része boldogságban teljen el. Sokáig udvarolt a leánynak, mikor anyja a ház másik végében hímezgetett, vagy mikor a házsártos barátnőit látogatta meg, de Johanna mindig elkergette csípős megjegyzésével és a seprűje nyelével. De az élesnyelvű Johanna sem tagadhatta le, hogy tetszik neki az ifjú bókolása. Corvus sötét, okosan csillogó szeme, édes mosolya, kedves csipkelődése melegséget ébresztett szívében s gyomrában, és egy idő után nem kérette magát, ha a fiú mögé lopakodott s közel húzta magához vagy csókot nyomott kócos kontyára.

Johanna nem tudott a Cassandra nevű hölgyről, s amikor Corvus mesélt róla neki, először elkeseredett, aztán dühös lett s tarkón csapta szerelmét a seprűnyéllel. Corvus fejét masszírozva adta elő tervét: van egy Deneb nevezetű barátja, ki szívesörömest segítene nekik. Remek méregkeverő hírében áll, kikever majd egy különleges mérget, amit titokban beleönthetnek Cassandra italába, s mitől a hölgy éjjel kileheli a lelkét, és mire fölfedezik a holttestet, addigra ők már rég a hegyekben járnak. Johanna eleinte nem értékelte az ötletet, de mikor az ifjú elmondotta neki, hogy az édesanyja hétvégére tűzte ki a vörös hajú leánnyal való menyegző időpontját, eltökélten bólintott.

A Deneb nevezetű barát egy Daphne nevezetű barátnő segítségével a hét közepére el is készítette a kívánt hatású italt. Épp idejében, ugyanis Cassandra és édesapja Corvus családjának palotájába érkezett, hogy az ifjú pár megismerhesse egymást. Corvus három nővére tudott a szobalánnyal való kapcsolatáról és a szökési tervről, s szívesen segédkeztek is. Vacsora közben finoman gúnyolták az idegen hölgyet, szemtelenkedtek az örömapával (édesanyjuk nem győzte küldözgetni feléjük a gyilkos pillantásokat), majd feszült izgalommal figyelték, ahogy a vörös hajú kisasszony a szájához emeli a méregtől teli vörösboros kupát.

Johanna mindeddig a kertben várakozott egy fa tövében, nagyokat szippantott a balzsamos, kora esti levegőből, szíve vadul dobogott; kevés holmiját egy aprócska kendőbe csomagolta be, s várta, hogy a nap lemenetelével nyugovóra térjen a család. Megbeszélte Corvusszal, hogy az első csillag feljövetelekor a tölgy alatt találkoznak, s amint a fiú nővérei gyertyát gyújtanak a harmadik ablakban, ha Cassandra elhunyt, nekiindulnak a nagy világnak.

Corvus hamar ki is ért az ő Johannájához, összebújva várták a fényt, ami pár percen belül fel is villant a harmadik ablak sarkában. Akkor diadalittas csókot váltottak, s eliramodtak az éjbe. Az éjszakát egy üregben töltötték, s egymást melegítve szenderültek el. Másnap reggel abban a tudatban tértek magukhoz, hogy szabadok és szabadon szerethetik egymást, csókolták a másik ajkát, ölelték a másik testét, s mikor észbe kaptak, hogy folytatniuk kéne az utat, s kimásztak az üregből, bajban találtak magukat: fegyveres őrök állták körül őket.

– Gyilkossági kísérlet gyanújában elkísérünk bennetek a bíróhoz! – közölte az egyik katona. A két fiatal egymásra nézett. Vajon mi baj történhetett?

A bíró előtt szorosan egymás mellett álltak ugyan, de nem kulcsolták össze ujjaikat, hogy hangsúlyozzák összetartozásukat. Ledöbbentek, amikor maga a vörös hajú menyecske, Cassandra nézett velük farkasszemet, azzal az elbűvölő smaragdzöld tekintetével. A kisasszony elmesélte, hogy az éjjel rosszul érezte magát (s még most is kicsit kótyagos), így hát megnézette a szolgákkal az előző esti vacsoráját, s az emberek mérget találtak a kupájába száradva. Corvus és Johanna megkövülve hallgatták a történetet, nem tudták elképzelni, miként gyógyulhatott meg a kisasszony a káros ital elfogyasztása után. A szerelmesek újból egymásra néztek, s egyszerre nyitották ajkukat védekező beszéd elmondására, de ekkor zavargás tört ki a téren összegyűlt emberek közt. Corvus két húga, Sagitta és Azura egy firenzei lányt húzott maga után, őket Deneb és Daphne, a méregkeverők követték, s kiabáltak, hogy megtalálták az igazi méregkeverőt, az összeesküvőt! A történetük szerint a lány, Erica Corvus ifjúkori szerelme volt (Johanna éles szemmel sandított kedvesére), s nem bírta elviselni, hogy a fiú most nősülni készül, így mérget kevert a kisasszony italába. Beszökött az ablakon, miközben a vacsorát készítették a szakácsok. Johanna és Corvus buzgón bólogattak, bár nemigen értették, miről beszélnek barátaik. A bíró egy ideig zavart arckifejezéssel kapkodta szemét ide-oda a vádlók, az új vádlott, a régi vádlottak s a valamilyen csoda folytán életben maradt áldozat között, majd nyílttéri verésre, és nem akasztásra ítélte a „gyilkossági kísérletet elkövető” lányt, mivel az áldozat végül nem hunyt el, s mivel a bíró úr különben sem volt biztos abban, ki lehetett az igazi bűnös.

A tárgyalás után Corvus testvérei s a méregkeverők odasettenkedtek a párhoz és elmesélték nekik a valódi történetet, miszerint a lány, Corvus egykori szerelme (Johanna megint csak ferdén nézett a fiúra), megneszelte a hírt, hogy Deneb és Daphne mérget kevernek Corvus menyasszonya számára, s a múltból maradt bosszúvágytól hajtva valóban beszökött a konyhába és ellenszert csöpögtetett a kupába, ami miatt Cassandra nem halt meg, ám rosszul lett, s így később fölfedezte a megszáradt mérget a boroskupában. A bizonyíték megtalálásakor jelen volt egy szolgáló, aki különösen nem szerette Johannát, s tudott az úrfival való kapcsolatról, s kapva kapott az alkalmon – rögtön piszkította is be a lány nevét, amikor lehetősége nyílt rá.

Azonban a pár nem sokáig örülhetett, a legidősebb leány, Pyxis érkezett meg aggódó arckifejezéssel: édesanyjuk roppant mérges, természetesen nem hitte el a mesét, amit a kisebb lányok találtak ki, s megparancsolta, ha Johanna most rögtön nem hagyja el a várost, akkor rágyújtja az apjára a házát. Johannát sosem szerette igazán az apja (őt hibáztatta felesége haláláért, ki szülés közben halt meg), s a lány sem érzett különösebb vonzalmat őse iránt, de félelemmel telt szívvel fordult Corvus felé, aki gondolkodás nélkül csókolta is végig húgait s barátait, majd megragadta Johanna kezét, s mondotta, meneküljenek, míg lehet, mielőtt a gonosz, kegyetlen boszorkány utánuk nem nyújtja karmos kezeit. S így is lett, menekültek, s Lyra hiába nyújtogatta utánuk karmos kezeit, Corvus nővérei távolról, ravasz cselekkel mentették meg testvérüket és igaz szerelmét anyjuk lesújtani vágyó haragjától.

...Előbb dolgom van a könyvtárban ~ 10. fejezet

                                                                             10. fejezet

 

Azura nem is reagált olyan rosszul, mint Fred hitte volna. Még csak pofon se vágta!

– Hogy mit csináltál? – sziszegte a lány, és nekilökte Fredet a hideg falnak. Alkarját a fiú mellkasának nyomva nem engedte, hogy elmenjen. Szeme tágra nyílt és szikrákat szórt.

– Nem akartam ezt mondani, csak kicsúszott a számon – bizonygatta Fred.

– De hát nem igaz.

– Persze, hogy nem igaz. De csak nem mondhattam azt, hogy Ron miatt…

– Már miért ne mondhattad volna azt? – Azura felvonta a szemöldökét. Már inkább tűnt értetlennek és kíváncsinak, mint dühösnek, amit Fred jó jelnek vett.

– Mert azok Ron érzései, ő rendelkezik velük. Nem fogok kikotyogni ilyen dolgokat pont annak a lánynak, akit szeret.

– De nem százegyszázalékosan biztos a dolog, nem? – firtatta Azura. Fred megkönnyebbülten bólintott. Valahogy ő is erre akarta terelni a szót, de Azura megkönnyítette a dolgát.

– Itt jöttök ti a képbe.

– Mi? Ki mi…

– Te és Saggie.

Azura annyira meglepődött, hogy engedett karja feszítésén, így Fred le tudta azt nyomni a lány mellé.

– És mit gondolsz, mi mit tudnánk csinálni?

Frednek nem sikerült válaszolnia, mert egy vidám hang harsant a folyosón.

– Miért császkáltok hajnalok hajnalán a folyosókon, drágáim?

Fred mérhetetlenül megdöbbent, amikor Pyxis Blacket látta meg közeledni feléjük. Ruganyos léptekkel érkezett, szinte ugrándozott. Kék blúzt viselt, ami nem ért le fekete trapéznadrágja derekáig, egy csíkon látszani engedte izmos fehér hasát. A mosolya annyira ragyogó volt, hogy az arcát átszelő sebhely szinte meg sem látszott.

– Titkos randevú, hm? – kérdezte melléjük érve, és kuncogott. Pyxis Black jókedvűen ugratja őket, és kuncog. A világ a feje tetejére állt!

– Hű de vidám valaki – jegyezte meg Azura, és Fred látta, ugyanannyira meg van döbbenve, mint ő maga.

– Igen, az vagyok! – helyeselt Pxyis. A derű annyira fiatalította, hogyha Fred nincs tisztában vele, hogy már felnőtt és munkája van, simán elhitte volna, hogy még a Roxfortban tanul.

– És… ez mi? – mutatott Azura nővére égszínkék fölsőjére.

– Charlie szerint kiemeli a szemem színét – csicseregte Pyxis.

– Tényleg – értett egyet Fred, mert szerette volna, ha minél hamarabb kettesben hagyja őket Azurával.

– Szóval újra együtt vagytok? – tért a lényegre a fiatalabb lány. Pyxis a keze mögé rejtette a száját, és újból kuncogott. A hajnali fényben megcsillant valami a mozdulat közben, de Fred túl izgatott volt ahhoz, hogy gondolkozzon.

– Mondhatni…

Azura viszont nyilván gondolkozott, mert ő is a szája elé kapta a kezét.

– Pyxie, ne mondd, hogy gyűrűt…!

Pyxis meglepetten pislogott, majd a kezére nézett, amin egy hatalmas, kék köves ezüst gyűrű csillogott. Elnevette magát, és legyintett, újra elvakítva ezzel Fredet.

– Jaj, nem, azért ott még nem tartunk. – Megmozgatta az ujjait. – Ezt Magnustól kaptam. Tetszett a színe. Illett a blúzhoz. Meg a szememhez.

Azura csípőre tette a kezét. Fred sóhajtott. Nagyon örült, hogy a bátyja és Pyxis boldogok, de önző módon szerette volna elrendezni azt a bukkanót, amit maga állított föl.

– Szóval már nincs baja a Magnus-holmikkal?

Pyxis vigyorgott.

– Mondjuk úgy, hogy biztosítottam afelől, kit szeretek és kihez akarok tartozni.

Azura visszavigyorgott rá.

– Szuper vagy, nővérkém! Nyertél nekem öt galleont!

– Hogy mondtad? – kérdezett vissza a nővére. Fred is érdeklődve fordult Azura felé, aki azonban nem jött zavarba.

– George arra fogadott, hogy kinyírod Charlie-t – mondta vállat vonva. Oldalra biccentett fejjel számolni kezdett. – Habár csak kettő-egész-öt galleont nyertem, mert Saggie-vel feleznünk kell.

– Tökfejek – fújtatott Pyxis. Aztán megborzolta húga haját. – De mindegy, ma úgysem tudjátok semmivel elrontani a kedvem!

Magához húzta Azurát, alaposan megölelgette és megpuszilgatta, nem törődve húga ellenkezésével. Miután nyomott egy utolsó cuppanós puszit a lány halántékára, kuncogva fordult Fred felé.

– Kellemes magányos perceket, amíg Frics le nem vadász bennetek! – Azzal elillant a folyosón.

– Örülök, hogy Charlie boldoggá teszi – mondta Azura, miután már nem hallották az idősebb Black-lány lépteit.

– Én is – bólintott Fred. – És gondolom akkor Charlie is boldog, ha Pyxis ennyire kicsattanó kedvében van.

– Biztos vagyok benne – értett egyet Azura. Nekidőlt Fred mellett a falnak. – Visszatérve Ronra…pontosan mit szeretnél?

– Derítsétek ki, mit érez Hermione iránt!

– Ez nem túl pontos.

Fred sóhajtott. – Fogalmam sincs, Azzie. Nem tudom. Lányok vagytok, nektek ez jobban megy.

– Nehogy azt hidd! – tiltakozott Azura. – Saggie talán, ő lányok között nőtt föl, de én a vadon gyermeke vagyok! – mondta drámai hangsúllyal. Fred nevetve kócolta fel a haját.

– Tény, hogy elég vad gyerek vagy.

– Hagyjátok már a hajam – bosszankodott Azura, és próbálta lelapogatni amúgy is gubancos hajkoronáját.

– Miért, a vadonban mindig tökéletes volt a frizurád? – cukkolta Fred, és átkarolva a lány vállát magához húzta.

– El se tudod képzelni, mennyire tökéletes volt!

– Ebben biztos vagyok. Lehetetlen lenne elképzelni – mondta a fiú nagyot sóhajtva.

– Fogd be – bökte oldalba könyékkel Azura. Fred felnevetett, és megpuszilta a lány feje búbját.

– Imádlak, kis vadonkölyök, tudod, ugye?

Azura válaszul csak átölelte, és a mellkasába fúrta a fejét.

– Néha annyira kikészít az élet – motyogta. Fred megpróbálta fésűként végighúzni az ujjait a lány haján, de csak nem sikerült neki. Azura feljajdult, és felnézett, állát a fiú vállának támasztotta. Rémisztően nagy szemekkel pislogott rá.

– Veritaserum?

– Mi van vele?

– Az a legegyszerűbb módja annak, hogy megtudjuk, mit érez Ron…

Fred hitetlenkedve csóválta a fejét.

– Meg ne próbáld!

Azura összevonta a szemöldökét.

– Miért? Ez amellett, hogy egyszerű és gyors, sokkal hatásosabb is. Mert ha lányos módszerekkel közeledünk, simán lehet, hogy hazudik vagy nem mond igazat.

– Te komolyan megmérgeznéd a testvéremet?

– Ez nem méreg, Freddie, ez egy bájital.

– Akkor is…

– Nem keverhetsz semmit sem az ételébe, sem az italába, világos? – mondta szigorúan Fred. Azura lemondóan forgatta a szemét.

– Akkor nem ígérhetek gyors megoldást. Időbe telik, mire valakinek a bizalmába férkőzik az ember…

Fred a száját rágta.

– Hát jó. Csak legyen megoldva, annyi nekem elég is.

– Rendben, drágám, rendben – mondta affektálva Azura, és lábujjhegyre pipiskedve arcon csókolta Fredet, majd feltúrta a haját. – Így ni! Most már te is borzas vagy! – jelentette be büszkén, azzal megragadta a fiú karját, és húzni kezdte maga után. Fred nevetve hagyta. Boldog volt, amiért Azura nem szúrta át a tenyerét valami titkos zsebben eldugott, éles késsel, és hálás volt, amiért az összes foga megmaradt. Még monoklit sem szerzett!

 

/*/*/*/

 

Hermione nem aludt egy szemhunyásnyit sem. Szörnyen érezte magát. Egész éjjel csak feküdt az ágyán, oldalra fordulva, térdét felhúzva a mellkasához, karjaival szorosan átölelte magát, és mélyeket lélegzett. Próbált az egyenletes légzésre koncentrálni, de ennek ellenére gondolatai száguldoztak. Néha leragadt egy-egy témánál – ami lényegében csak kettő volt, tekintve, hogy két dolog zaklatta föl. Illetve két személy.

Fred Weasley és Azura Black.

Amikor a hajnal első sugarai bevilágítottak a szobába, oldalra fordult, hogy fölkeljen és Azurát is fölébressze, hogy kicsit tudjanak beszélni, de nem találta a takarója alatt a lányt. Megborzongott, hogy barátnője képes volt teljesen hangtalanul elhagyni a szobát. Hogy a csudába nem hallotta? Ennyire belemerült volna a problémái fejtegetésébe? Vagy elszenderült volna? Nem, azt azért nem hitte.

A tükörben karikás szemei győzték meg efelől százszázalékosan. Sóhajtva megmosta az arcát hideg vízzel. Nem lett jobb látvány, de legalább kicsit felfrissült, és már tudta, hova kell mennie.

Remélte, hogy fél hétkor nyitva van a könyvtár.

Útközben nem is figyelte, merre megy, lábaiba már berögződött az útvonal. Valószínűleg ezért ütközött bele Azurába.

– Hermione, szia! – örült meg a lány, és nem is bosszankodott, amiért Hermione lefejelte és a lábára ejtette a könyvei felét.

– Jó reggelt, Azu – mondta zavartan Hermione, és lehajolt a holmijáért. Azura szó nélkül mellé guggolt, és segített. – Kösz – motyogta Hermione.

– Igazság szerint, pont hozzád indultam…

– Fél hétkor?

– Aha.

– Öhm… Azu, ne vedd magadra, de most nem alkalmas. – Hermione felegyenesedett, és a mellkasához szorította a könyveit. Fájtak a szavak, amik elhagyták a száját, de a szíve még jobban sajgott a gondolatra, hogy most Azurával beszéljen. Bűntudata volt, és úgy érezte, mintha valami megmagyarázhatatlan szakadék képződött volna kettejük között, ami akadályozza az egyszerű kommunikációt is.

– De…

– Dolgom van a könyvtárban, Azu – folytatta a tiltakozást és az útját a könyvtár felé. Azura fújtatva követte.

– Olyan ritkán hívsz Azunak, mi van veled? – mérgelődött a lány. – Beszélni akarok a barátnőmmel, nem érdekel semmilyen dolgod a könyvtárban! – jelentette ki kerekperec és megragadta Hermione karját, így a könyvek újból a földre potyogtak.

– De én nem akarok veled beszélni! – kiáltotta Hermione, és nagyon igyekezett, hogy ne sírja el magát. A könnyek szúrták a szemét, a szája meg-megremegett, sírásra görbült. A földre térdelt, és előre döntve a fejét a hajával próbálta eltakarni az arcát.

– Fred miatt? – kérdezte alig hallhatóan Azura, aki ezúttal nem segített, ott állt Hermione fölött, mint valami könyörtelen ítélethozó. Hermionének egy pillanatig olyan érzése volt, hogy az, ami Fredhez köti vagy kötheti, most eldőlhet.

De aztán felemelte a fejét, és megrázta. Azura szemébe nézve hazudott:

– Nem.

Barátnője nyilván látta rajta, hogy nem mond igazat, mert ő mindenkin átlát, de nem mutatta jelét. Összeszorított szájjal bólintott, majd hátatfordított és elvonult.

Hermione sírva fakadt. A tenyerébe temette az arcát, és az ajkába harapva próbált mélyeket lélegezni. Lehuppant a fal tövébe, hátát nekitámasztotta a hideg kőnek. Miért kellett ilyen gonoszul viselkednie? Most megbántotta Azurát, amit egyáltalán nem akart.

– Hosszúra nyúlt az éjszaka? – szólt egy szórakozott hang fölötte. Az illető megkocogtatta a vádliját egy bottal. – Hallottam, sárkánylátogatóban voltatok, kedvesem.

Hermione felnyögött. Erre most nem volt szüksége.

– Hagyj békén, Corvus – morogta, és a mellkasához húzta a lábát.

– Lyra borogass, te sírsz! – képedt el a srác. Hermione anyag suhogását hallotta. Corvus nyilván leguggolt mellé.

– Ki az a Lyra? – kérdezte Hermione, hogy elterelje a fiú figyelmét a problémáról.

– Az anyám, csak nem akartam az anyámnak mondani, mert mérges vagyok rá – válaszolt Corvus, és Hermione kezéhez nyúlt.

– Miért vagy rá mérges? – Nem engedte, hogy Corvus lefeszegesse ujjait az arcáról.

– Mert az anyám – vágta rá a fiú, és újra próbálkozott. – Merlin, miért átkozol te engem ilyen lányokkal…? – morgolódott. Hermione nem értette, mire céloz, és kíváncsian szétnyitotta az ujjait. Felkukucskált a csodálatos Corvus Blackre, aki természetesen hajnali fél hétkor is csodálatosan festett. Szembe hulló szinte fekete haj, aggódón csillogó bogárszemek, szórakozott mosolyra húzódó ajkak. Fehér ing és a híres-neves fekete bőrkabátja volt rajta. Hermione emlékezett rá, hogy amíg még roxfortos volt, a klubhelyiségben az elsősök, másodikosok és rajtuk kívül minden korosztályból a lányok hogy csüngtek minden szaván és persze a titokzatos bőrkabáton. Köztudottan sok zűrös kapcsolata volt, de alapvetően kedvesen viselkedett mindenkivel. Hermione mindig is tisztelte és szerette. Sok mindenre tanította meg azokon a nyarakon, amiket Weasley-ékkel és Blackékkel közösen töltött el.

– Na, csak kinyitottad szemeid – simogatta meg Corvus a lány vállát. – Már kezdtem azt hinni, megvakítottalak a szépségemmel.

Hermione rekedten fölnevetett és a szemét forgatta.

– Johannát nem szoktad idegesíteni az ilyen megjegyzéseiddel? – kérdezte és megtörölte kézfejével a szemét.

– Ó, dehogynem. Ha látnád, mennyi kék-zöld folt van a vállamon miatta…

– Tanulnod kéne a hibáidból – tanácsolta Hermione.

– Ja, sokan mondják – helyeselt Corvus, majd a lány arcához nyúlt. Két mutatóujjával megérintette a bőrt Hermione szemei alatt, és a lány érezte, hogy felszáradnak a könnyei.

– Hát ezt meg hogy csináltad? – csodálkozott. Még zavarba jönni is elfelejtett Corvus közelségétől. A fiú a lány térdére támasztotta az állát, és megkapaszkodott a combjában. Fura és vicces volt ilyen majomhoz hasonló pózban látni őt. Hermione újból felnevetett, és Corvus szeme csillogásán látta, hogy ez volt a célja.

– Tudod, hogy mennyire észbontóan ügyes vagyok, Granger.

– Hát hogyne. Szóval akkor nem mondod el?

– Egy bűvész őrizze meg a titkait, nemde? Te viszont nem vagy bűvész, úgyhogy hadd halljam a titkaid.

– Nincsenek titkaim – füllentette a lány. Corvus sóhajtott, és az égnek emelte a tekintetét.

– Tudod, Hermione, itt most nem igazán az a lényeg, hogy megtudom-e a titkodat, vagy sem. Így is, úgy is megtudom, tekintve, hogy legilimentor vagyok. A lényeg az, hogy elmondod-e nekem, vagy a fejedből kell kiolvasnom.

– Ne merészelj a fejemből olvasni! – rázta a fejét Hermione. Az arca felforrósodott. Corvus cuppantott a szájával.

– Bocsika.

– Bocsika? – Hermione hitetlenkedve felnevetett. – Ne szórakozz velem, Black! Nem teheted meg!

– Drága-drága-drága egyetlen Hermioném. Már rég megtettem – csóválta a fejét Corvus. Aztán ciccegni kezdett, és felállt, magával húzva a lányt is. A földön heverő sétapálcára taposott a cipőjével, mire az felugrott a kezébe.

– Szép trükk – dicsérte felvont szemöldökkel Hermione. – Megnézhetem? – nyúlt a pálcáért, Corvus pedig kelletlenül odaadta.

– Vigyázz rá, ne nyomogass rajta semmit, veszélyes lehet!

– Ezzel a gombbal például felrobban? – kérdezte gunyorosan Hermione és egy ezüst kitüremkedésre bökött.

– Például – vigyorgott rá Corvus. Előhúzta a varázspálcáját az övéből, az égbe röptette Hermione tankönyveit, és egy intéssel utasította őket, hogy jöjjenek utánuk.

Hermione visszaadta a sétapálcát, és hagyta, hogy Corvus átkarolja a vállát.

– Szóval, csillagom. Remélem, tisztában vagy vele, hogy mindig is tudtam a köztetek kialakuló románcról.

Hermione hümmögött. Már hogy ne tudott volna róla?

– Mióta?

– Szinte a kezdetektől. Nehéz volt megállni, hogy ne próbálgassam a gondolatolvasást – magyarázta Corvus. – Meg egyébként sem volt nehéz kitalálni. Rátok néz az ember és már látja, hogy több köztetek a kémia, mint egy laborban.

Hermione horkantott.

– De van valami baj.

– Persze, hogy van baj. Baj nélkül mi lenne az emberekkel? – tette fel a költői kérdést Corvus, és meghúzkodta Hermione kócos haját.

– Hova megyünk? – kérdezte morcosan a lány.

– Lelkizünk.

– Nem azt kérdeztem, mit csinálunk vagy mit fogunk csinálni, hanem hogy hol tesszük ezt.

– Majd meglátod! – titokzatoskodott Corvus, és az út hátralévő részében nem szólt és nem válaszolt egy kérdésre sem. Csak vezette Hermionét a tarkójánál fogva (a lány tudta, hogy a húgait is mindig így irányítgatja, ha mennek valahová), egészen egy hatalmas, díszes ajtóig.

– Itt még biztos nem jártam – csodálkozott Hermione. – Pedig már keresztül-kasul bejártam a Roxfort minden zugát!

– Biztos vagyok benne, hogy korántsem! – vigyorgott rá Corvus, és belökte az ajtószárnyakat. Hermione tátott szájjal lépett be a fiú után. Könyvek, könyvek, könyvek mindenütt; egy üvegfülkében takarókkal és párnákkal megágyazott kis zug; öreg katedrán egy csatahajónyi íróasztal; tablón és levegőt átszelő madzagokon fényképek.

– Mi ez a hely? – szökkent rögtön egy polchoz, ami meggörbült a kötetek súlyától. Végigsimított ujjbegyével a díszes gerinceken.

– Ahol lelkizni fogunk.

– Corvus!

– A Szükség Szobája Black-formában.

– A Szükség Szobája… – ízlelgette a szót. Tetszett neki. – Mindent tudni akarok róla…

– A-a! – csóválta a fejét Corvus. – Előbb én! Látom, hogy baj van, és segíteni akarok. Te is segítettél nekem Johannával.

– És te sikeresen el is szúrtad – emlékeztette Hermione, és megpördült, nekitámaszkodott a polcnak. Összefonta a karját a mellén és igyekezett csúnyán nézni a fiúra. Tényleg sikeresen elszúrta – amikor Johannának kellett volna szerelmet vallania a könyvtárban, nekiállt smárolni egy Erica nevű, könnyű erkölcsű hölggyel.

– Aki mellesleg most Ackley barátnője – egészítette ki hangosan Corvus a lány gondolatait. Hermione fújtatott, de nem tett megjegyzést. Corvus sóhajtott, és átszelve a szobát lecsapta a sétapálcáját az asztalára. – Jó, az a könyvtáras dolog félrement. – Közben kibújt a kabátjából és óvatos mozdulattal azt is az asztalra hajtotta. – De utána aztán minden megoldódott, nem?

Hermione a szemét forgatta.

– De.

– Hát akkor meg? – tárta szét a karját vigyorogva a srác. Fehér inge kicsit gyűrött volt, és nem tűrte be nadrágjába. Mrs. Weasley és Pyxis Black is biztosan megszidná emiatt. Bár Pyxisben már nem volt ennyire biztos – az előző éjjeli mutatványa teljesen összezavarta a boszorkánnyal kapcsolatos gondolatait.

– Azura – szólalt meg Corvus.

– Hm?

– Ő a baj.

– Nem, nem mondanám, hogy Azura a baj – húzta el a száját Hermione, és kihúzta oldalra az egyik hajtincsét, oldalra biccentve a fejét.

– De hát…

Kicsapódott az ajtó, és valami begurult a szobába. Hermione meglepődve nézett oda.

– Csukd be, csukd be, csukd be! – sürgette őket a földön kuporgó Deneb Holloway. Corvus csak felvont szemöldökkel jelezte meglepettségét, de szó nélkül intett a kezével, mire becsukódott az ajtó. Deneb sóhajtott, és látványosan megtörölte homlokát, szőke tincsei kócosan álltak az égnek. Hermione akaratlanul is elmosolyodott. A srác csillogó zöld szemei és a lényéből áradó szórakozott derű mindig megmosolyogtatta.

– Köszönöm, Black! Ez meleg volt. Frics macskája észrevett…

– Elég ijesztő Mrs. Norris – értett egyet gunyoros vigyorral Corvus. Deneb felhúzta az orrát.

– Fogd be!

– Jó, de akkor te meg nyisd ki szád, és felelj: mit keresel itt szerény hajlékomban, Holloway?

– Téged kereslek, az egyáltalán nem szerény hajlékodban, te még a szerénytelen hajlékodnál is szerénytelenebb Black! – vágott vissza Deneb. Hermione érezte, hogy arca grimaszba rándul a bonyolult és egyértelműen össze-vissza mondattól. De Corvus fölnevetett.

– Hozod a formád, Den, de ezért is szeretlek! – Odalépett a szőke sráchoz és ölelésre tárta a karját.

– Na még mit nem! Ölelést nem! – rázta a fejét Deneb. – Johannát fűzheted, ha akarja, de engem hagyj ki a románcaid hosszú sorából!

– Tökfej – szidta meg Corvus, és megborzolta a fiatalabb fiú haját.

– Vagy te – morgott Deneb, és kilépett Corvus kezének hatósugarából, így észrevette a még mindig a polcnál álló Hermionét.

– Nézd csak, a megmentőm! Az én egyetlen istennőm! – Deneb letérdelt a lány elé, és megragadva a kezét csókot nyomott rá. Hermione kuncogva rántotta el Deneb szájától a karját. – Áldoztam neked a múlt héten epres sütit, megkaptad?

– Nem! – nevetett a lány. – Hogy sikerült? A keleti jóslástanról írt előadás.

Deneb törökülésbe huppant, és a térdére támasztotta kezeit, mintha meditálna.

– Tökéletesen jól, hála neked, Miss Zseniális Hermione Jane Granger – mondta áhítatosan elvékonyított hangon.

Hermione nem értette, miért ilyen izgatott, miért pörög ennyire. Láthatóan majd’ kicsattant.

– Corvus, belenéznél a fejébe, és megmondanád mi baja ennek a mardekárosnak?

A fekete hajú nevetve lépett Deneb mögé, és megragadta a vállánál fogva. Megrázogatta, és durva mozdulatokkal masszírozni kezdte a nyakát, mire a szőke felhördülve elgurult.

– Tudod, Hermione, lehet, hogy legilimentor-szemüvegre lenne szükségem, mert semmit nem láttam Holloway fejében a borzasztó és végtelen feketeségen kívül.

– Kretén – reagálta le Deneb. Hermione csak kapkodta a fejét a két fiú között.

– Mit akarsz? – kérdezte meg újra Corvus, és betűrte az ingét a nadrágja derekába.

– Egy nagyon fontos személynek lesz születésnapja – mondta ki végre a mardekáros. Corvus összeráncolta a szemöldökét, de nem tudta elrejteni csúfondáros vigyorát.

– Én tavasszal születtem.

– Majom! – vágta rá Deneb, mire Hermione felsikkantott.

– M.A.J.O.M.! – ismételte izgatottan. A két idősebb srác érdeklődve pillantott rá. – Manók Alkotmányos Jogaiért Országos Mozgalom! – magyarázta, és próbálta nem zavarban érezni magát a két szép szempár bámulásától.

– Ó, igen, Daphne mintha említett volna valamit – biccentett mosolyogva Deneb. Furcsa volt nem vigyorogni látni, de Hermionének határozottan tetszett.

Corvus kicsit összevonta a szemöldökét, és Hermione szemébe nézett. A lány megrázta a fejét, de kitalálta, hogy az előbb épp a fejében olvastak.

– Érdekes ötlet, tetszik – nyugtázta Corvus, és az ő mosolya is felragyogott. Hermione egy pillanatra merengve bámulta a két fiút, majd észbekapott, hogy most lehetősége nyílt megmenekülni Corvus lelkizése és szerelmitanácsadása elől.

– Mmm nekem most igazából mennem kell – szólalt meg, és mielőtt Corvus tiltakozhatott volna, felkapta a könyveit a padról. – Látom, hogy fontos dolgotok akadt, jó ötletelést, srácok! – Azzal kisietett a szobából.

...Előbb dolgom van a könyvtárban ~ 5. fejezet

 

5. fejezet

 

Fred tudta, hogy Hollowaynek barátnője van, de azért borzasztó féltékeny volt rá, amiért az ő Hermionéjét ölelgeti.

Utálta magát, hogy még most is ezen kattog az agya, amikor órák elteltével kóvályognak az iskolában, mert sikeresen eltévedtek a földalatti folyosókon.

Pedig azt hitte, hogy már kigondolkodta magát ezen. Együtt aludtak négyen, Azurával, Sagittával meg George-dzsal. A lányok felszöktek az ő szobájukba, ahogy éveken óta szokták. Azura és George hamar bealudt, összebújva, horkolva, de őt és Sagittát valahogy elkerülte aznap az álom. Órákig fenn voltak, bámulták egymást, néha huzamosabb ideig lehunyták a szemüket, elmélkedtek, hallgatták testvéreik idegesítő horkolását…aztán szinte egyszerre szólaltak meg, hogy ebből elég, és elindultak, hogy felkutassák a házimanók lakhelyét Hermionének.

– Borzasztó! Azura annyira borzasztó tud lenni. Pontosan tudja, hogy valami nem stimmel a durmstrangosokkal. Biztos vagyok benne, hogy érzi ő is azt, amit én. Azok a srácok nem azért bámultak meg minket, mert olyan csinosak lennénk, valamit akarnak! Vagy…ááá, nem tudom. Szerinted köze lehet anyáékhoz? Nem tartom kizártnak, hogy anya az ő iskolájuk felé is tevékenykedett…

Sagitta szája konkrétan be nem állt, amiért Fred kivételesen hálás volt. Igyekezett a szavaira koncentrálni, de csak arra az egy képre tudott gondolni, ami a retinájába égett: Hermione, Holloway karjai közt, ahogy nevetve hozzábújik…

– Figyelsz te rám, Freddie? – kérte számon Sagitta.

– Nem – vallotta be a fiú. Sagitta rosszalló pillantást vetett rá, aztán belekarolt, és így szólt:

– Nos, én kiöntöttem a lelkem, még ha nem is figyeltél. Most te jössz!

– De te figyelni fogsz – ingatta a fejét Fred.

– Persze, mert ilyen egy jó barát – jegyezte meg csípősen Sagitta. Fred sóhajtott, lehelete szürke páragomolyagként lebegett előttük.

– Hideg van – próbálta másra terelni a szót.

– Ja. Így jár az ember, ha eltéved egy varázskastély alá épített útvesztőben. Szerintem még a falak is változtatják a helyüket…

– Simán lehet – folytatta a gondolatmenetet Fred. – Dumbledore elbűvöli őket, hogy az éjszaka erre csatangoló diákok meghaljanak…

– Tuti jártunk már itt – mondta Sagitta előre mutatva. Fred összevonta a szemöldökét. Már épp megkönnyebbült, hogy Sagitta figyelme elterelődött a témáról, amikor a lány megszólalt:

– Mi történt Hermione és közted?

– Semmi – vágta rá Fred. Semmi kedve nem volt föleleveníteni és még el is mesélni valakinek a világkupa döntő éjszakáján történteket. – Legyen annyi elég, hogy semmi nem is fog történni.

– De miért? Odáig vagytok egymásért.

Erre a kijelentésre Fred megtorpant és Sagittára meredt. A lány a szemét forgatta.

– Ne mondd, hogy nem vetted észre. Hermione totálisan beléd van zúgva.

Fred szíve hevesebben kezdett dobogni a mellkasába, mintha ki akart volna törni onnan.

– Ron pedig őbelé.

Fred nem hitte, hogy Sagitta ennyiből megérti, de végül a lány bólintott.

– Vágom, mi a baj. A tesóm párja, ergo számomra tabu.

Fred keserűen bólintott. Sagitta milyen könnyen meg tudta fogalmazni a problémáját!

– Miből gondolod, hogy Ronnak tetszik?

– Egyértelmű. Ismerem az öcsémet, tudom, hogyan érez – felelte Fred lehajtott fejjel. Sagitta megszorította a kezét.

– Ne aggódj egy percre sem! Minden történet jó véget ér. Ha még nem jó minden, akkor azt jelenti, hogy még nem értél el a végéhez.

Fred horkantott.

– Igen? És akkor mi van Wooddal?

Sagitta arcáról lefagyott a biztató mosoly.

– Talán a mi történetünk máshogy végződik, mint ahogy azt egy éve gondoltuk volna.

– Ne már! Sagitta Black és Oliver Wood egymásnak lettek teremtve! – Fred megragadta barátnője vállát és megrázogatta. – Most nehéz a dolog a távolság miatt, de télen találkoztok, és minden rendbe jön!

– Ha te mondod… – Sagitta hangja hidegen csengett, és Fred szíve összerándult. Nagyon szerette ezt a lányt, és utálta, ha szomorúnak látja. Amikor Sagitta újra megszólalt, már könnyedebbnek hangzott. – Na, egyelőre hanyagoljuk a párterápiát, találjuk meg a kiutat!

 

/*/

 

A kiutat nem találták meg, viszont egy nyitott ajtajú szobát igen. Fred hiába mondta Sagittának, hogy most már talán tényleg menniük kéne, a lány nem hallgatott rá.

– Hajnali négy van – mormolta Fred, de Sagitta elengedte a füle mellett. A falhoz lapulva, az árnyékban maradva araszolt közelebb a kitárt ajtószárnyhoz. Fred sóhajtott, és követte. Hangokat hallottak, léptek zaját. Sagitta felemelte egy ujját, és az ajkához érintette, jelezve, hogy csönd legyen. Fred már kitanulta a Black-lányok mellett, hogy a mozdulatlanság a legjobb módszer a láthatatlanságra. Így most is igyekezett a legjobban egyenletessé és szinte hallhatatlanná tennie légzését, és egyetlen porcikáját sem mozdította. Kicsit aggódott, hogy mi lesz, ha most jön rá a tüsszöghetnék. Akkor Sagitta biztosan nagyon kiakadna.

Valahol a távolban fény gyúlt a folyosón, de ők még mindig takarásban maradtak a nyitott ajtó miatt. A léptek egyre hangosabbak lettek, Fred Sagittára sandított (ügyelt rá, hogy a fejét ne mozdítsa), aki most két ujját mutatta: ketten jönnek.

A két ismeretlen nem beszélt, csak akkor, amikor az ajtóhoz értek. Fred önkéntelenül is visszatartotta a lélegzetét.

– Köszönöm, hogy megmutatta a helyes utat, professzor úr. – Egy fiú beszélt, erős akcentussal. Fred a Durmstrang diákjának tippelte, de nem értette, miért beszél akkor angolul. Egy pillanat erejéig azt hitte, hogy a srác is eltévedt a kastélyban. Aztán a professzor (nyilván Karkarov) szintén angolul válaszolt:

– Néha rászorul az ember, fiam. Ez az életút pedig, ha kicsit sötét is, de jó. Számunkra mindenképp.

Karkarov felnevetett, a fiú illedelmesen csatlakozott hozzá. Fred hátán a hideg futkosott a mondat értelmétől és a nevetésüktől is. Az, hogy az egésznek egy vaksötét, rideg folyosón a szemtanúja, egy bajt mágnesként vonzó Black-lánnyal, csak még hátborzongatóbbá tette a jelenetet.

Az ajtó csukódni kezdett. Fred pedig verejtékezni – ha a srác meglátja őket, akkor nagy bajba kerülnek. A háta mögött mintha nyirkosabbnak érezte volna a falat. Sagittára szegezte a szemét, semmi másra nem koncentrált, csak a lány arcára. Az komor volt, szemöldöke összevonva, ajka beharapva.

Amikor az ajtó halk kattanással bezáródott, megpillantották a fiút, de az nem pillantotta meg őket. Az ajtót bámulta.

Fred még mindig a tüdejében tartotta a levegőt, kezdett rosszul lenni.

Végigmérte a bolgárt.  Nagyon sötétszőke, zsíros, lófarokba kötött haja volt, viaszszerű bőre és apró, fekete szeme. Mintha Piton egy fiatalabb, szőke változatát látták volna. Még a hosszú fekete köpeny is stimmelt.

Egy pillanat erejéig Fred biztos volt benne, hogy a bolgár észreveszi őket. De az végül visszafordult abba az irányba, amerről jött, és nem nézett többet hátra.

Fred kérdőn pillantott Sagittára, aki csak jó tíz perc elteltével fordult felé.

– Andrei Boyanov – mondta.

– Ismered? – lepődött meg Fred. Sagitta oldalra biccentette a fejét.

– Irány a klubhelyiség! Frics meg fog minket találni.

Fred fújtatott. Sejthette volna, hogy nem kap rögtön választ egy Blacktől.

 

/*/

 

Ha nem jártak volna tilosban, és nem kaptak volna érte büntetést, Fred biztosan megemlítette volna a következő jóslástanórán Trelawney professzornak, hogy Sagitta Black megérdemel egy Kitűnőre értékelt évvégi vizsgát.

– Két kis bagoly elveszett a kastélyban? – vigyorgott rájuk kajánul Argus Frics. Fred fintorgott, és a zsebébe nyúlt, hátha talál trágyagránátot vagy bármit, aminek segítségével leléphetnek. Sajnos, nem járt szerencsével, és Sagitta savanyú arckifejezéséből ítélve nála sem volt semmi használható dolog.

– Na, indulás, jómadarak! Majd én kivezetlek innen bennetek – mondta roppant segítőkészen a görbe hátú gondnok.

– Kösz – morogta Sagitta, és elindult az öreg nyomában. Amikor elhaladtak az udvar felőli bejárat mellett, Frics kárörvendőn felhorkantott. Fred a nyakát nyújtva lesett ki a fickó mögül. A falnak támaszkodva egy pár állt. Nem ismerte föl őket, ők pedig nem figyeltek fel rájuk, tovább csókolóztak csöndesen, elbújva az árnyékok közé a valóság elől.

– Szűzanyám, mi lenne, ha ezt máshol csinálnátok? – zavarta meg őket Sagitta élesen csattanó hangja. Fred biztos volt benne, hogy a lány nem fogja kibírni, hogy ne szóljon közbe. Frics csípőre tett kézzel és ijesztő mosollyal az arcán várta, hogy kiderüljön, kik csatangolnak még az éjszaka közepén, felrúgva a szabályzatot.

Amikor a két fiatal feléjük fordult, Sagitta elejtette a pálcáját, így az elsőszámú fényforrás megszűnt, csak a felhőrétegeken nehézkesen átsütő holdfény nyújtott segítséget abban, hogy fel tudják ismerni őket.

Fred a meglepetéstől eltátotta a száját. Johanna Mason kipirult arccal állt a folyosón, karjai közt, a falnak támaszkodva pedig a tavaly végzett, szintén vöröslő arcú Corvus Black. Úgy simultak egymáshoz, mintha teljesen természetes lenne, hogy mindketten a Roxfort éjjeli folyosóján ácsorognak – Masonnek a hálószobájában lett volna a helye, Corvusnak meg valahol Londonban az aurorkiképzésen.

Fred oldalra biccentett fejjel mérte végig őket. Mason szoknyában volt, amit Fred roppant különösnek talált. Mason legszebb ruhái közé köztudottan a farmer és Holloway nem-túlságosan-elnyűtt pólói tartoztak, igaz, néha fölvette Greengrass egy-egy csinosabb blúzát. Corvus ingben és elegáns fekete köpenyben parádézott, a lába mellett a földön egy ezüstfejű bot hevert.

– Corvus Black, mi a francot keresel te itt? – Sagitta hangja halk volt, annyira halk, hogy még Frednek is meg kellett erőltetnie magát, hogy hallja. Frics meglepő módon nem szólalt meg, mintha őt is érdekelné a dolog – talán ő is érezte a hirtelen közéjük szálló hideget, amit Fred is. Sagitta hűvös hangjától mintha fokokat zuhant volna a hőmérséklet. Szó szerint megfagyott körülöttük a levegő. Corvus felvonta a szemöldökét és elmosolyodott.

– Megkéstem, tudom, de azért azt hittem, ti is kiszöktök majd hozzám Azuval…

Frics erre felhorkantott, de Sagitta hirtelen húzása megakadályozta abban, hogy bármit is tegyen vagy mondjon. A lány pár lépéssel átszelte a testvérétől elválasztó távot. Corvus széttárta karjait, hogy magához szorítsa a húgát, de annak esze ágában sem volt őt megölelni. Tenyere olyan éles hanggal csattant Corvus arcán, hogy Fred levegő után kapott.

– MÉGIS MIT KÉPZELSZ MAGADRÓL, TE IDIÓTA?! – üvöltött magából kikelve Sagitta. Fred, Mason és Corvus elképedve bámultak rá. Sagitta megragadta bátyja mellén az inget, és ráncigálni kezdte. – RANDOM BETÁMOLYOGSZ A ROXFORT KAPUJÁN, HOGY A DRÁGALÁTOS BARÁTNŐDDEL SMÁROLJ, DE A HÚGAIDNAK LUXUS LENNE SZÓLNI? ENNYIT ÉRÜNK MI NEKED, CORVUS? ALIG VÁRTAD, HOGY MEGSZABADULJ TŐLÜNK, MI? VALLD BE, TE ROHADÉK!

Corvus alig jutott szóhoz a döbbenettől. Teljesen lefehéredett, az iménti boldog szerelmesként eltöltött pillanataiból maradt pirossága egy csapásra eltűnt.

– Miről beszélsz, Saggie?

– Ne merészelj becézni, te féreg! – kiabálta Sagitta, már félig berekedve. Fred tudta, mi következik azután, ha egy Blacknek elakad a szava. Mint kiderült, jól tippelt: Sagitta, mint egy emberi gurkó csapódott Corvus mellkasának, és felborította. Öklével csépelte a fiú mellkasát és vállát, Corvus pedig igyekezett a lehető leghatékonyabban kigurulni alóla. Mason és Fred egy pillanatig levegőt sem kaptak a meghökkenéstől, aztán gyorsan odaugrottak, hogy lehúzzák a sértéseket visongó Sagittát a bátyjáról. Frics egy ideig nem mozdult, csak felvont szemöldökkel, gyanakodva pislogott.

– Csss, kislány, cssss – csitítgatta Fred a lányt, és az ölébe húzta. Óvatos volt, mert Sagitta folyamatosan kapálózott.

– Nem tudod, milyen – zokogta Sagitta. – Fogalmad sincs, milyen…milyen érzés…

Mason Corvus arcára simította a kezét és a vöröslő karmolásnyomokat nézegette aggodalmas arckifejezéssel. Corvus elborzadva meredt a húgára.

– Sagitta…mi ez az egész? – lehelte, de a lány elfordította tőle az arcát és Fred mellkasába fúrta a fejét. Könnyek nedvesítették át Fred ingét, de nem törődött vele, csak simogatta barátnője hátát.

Frics egy ideig tanácstalanul bámulta a négy fiatalt, ahogy egymást méregetik.

– Kamaszok – morogta, majd tapsolt egyet, hogy magára vonja a figyelmet. Senki nem nézett rá. Fújtatott, majd elordította magát: – Na, nyomás kölykök! Az idősebbik Black húzzon föl az igazgató úr irodájába, Dumbledore már várja, a többiek velem jönnek!

– Még Frics is tudott rólad? – hebegte Sagitta, és a pálcája után kezdett tapogatózni. Fred gyorsan elkapta a csuklóját, mielőtt leátkozza Corvusról az orrát.

– Te is – válaszolta a srác az állát dörzsölgetve. Sagitta meg sem hallotta. Freddel harcolt, hogy elérhesse a pálcát. Corvus fölpattant, és a húga felé lépett.

– Jobb lesz, ha most mész, Corvus – szólalt meg Mason. Sagitta horkantott.

– Ja, most már Mason tudja, mi a legjobb neked.

Corvus és Mason egyszerre kezdett tiltakozni, de Sagitta föltartotta a kezét. Frics türelmetlenül ciccegett.

– Egyetértek vele. Húzz Dumbledore-hoz! – utasította szigorúan a szőke hajú lány.

Corvus hátrálni kezdett Sagitta arckifejezését látva. Fred megértette a fiút – a helyében ő is lelépett volna. Sagitta úgy tűnt, puszta kézzel marcangolja szét, ha nem cselekszik úgy, ahogy ő mondta.

Frics újból tapsolt, mire mind a három hatodikos felállt.

– Nyomás az irodám felé! – kezdte őket terelgetni. Fred előrelátón beállt a két lány közé. Sagitta úgy festett, mintha legszívesebben letépné Mason fejét a helyéről.

– Tudjátok hány óra van? – kérdezte őket a gondnok. Senki nem válaszolt neki. Sagitta csöndesen sírdogált és amennyire Fred kivette a szinte némán elmotyogott szavakból, a bátyját szidta. – Hajnali fél hat.

– Komolyan? – lepődött meg Fred. – Hogy lehet? Háromkor még… – Nagyot nyelt, és nem fejezte be a mondatot.

Frics a szemét forgatta.

– Hát, úgy látszik, izgalmas dolgokkal ütötték el ott lent az időtöket – villantotta Fredre sárga fogait a fickó. Fred elvörösödött, és valami ütős visszavágásra készült, amikor Frics elröhögte magát. – Az idő kicsit máshogy telik lent, mint fent. Dumbledore tavalyi varázslata, Sirius Black ellen. Ahogy a falak mozgása is abból maradt meg.

– Nem semmi – morogta Fred. El kellett ismernie, hogy valóban nem semmi kis trükk, de úgy gondolta, ideje lenne levenni az iskoláról az átkot.

Már bent álldogáltak Frics irodájában, aki az irattartó dobozokból kereste elő a büntetőlapjaikat, amikor Sagitta sírása úgy abbamaradt, mintha késsel vágták volna el. Fred kérdőn fordult a mellette álló lány felé, aki kitépte kezét a fiú kezéből, és az ajtó felé indult.

– Hová mégy? – dünnyögte Frics, miközben a lapokat rendezgette. Az ajtó kulcsra volt zárva, Sagitta pálcája pedig a gondnok ruhájának zsebéből kandikált ki.

– Engedjen ki!

– Nem mész sehova – közölte Frics, és elvigyorodott, amikor megtalálta, amit keresett. Fred és Mason Sagitta után nyúltak, de az kicsúszott a kezeik közül, és megpróbálta módszeresen kirúgni az ajtót a helyéről.

– Muszáj szólnom Azurának a bátyánkról! – kiabálta. Mason nyugtatónak szánt hangon válaszolt:

– Tud róla.

– Honnan tudna? – Sagitta lángoló tekintettel fordult a mardekáros lány felé. Elindult, vélhetően azért, hogy őt is péppé verje, de Fred gyorsan közbelépett. Elkapta Sagittát a derekánál fogva, és karjai segítségével magához láncolta. Még szerencse, hogy a terelő-ütő lóbálása ennyire megerősíti az ember karját! Különben Mason már rég halott lenne.

Frics érdeklődve figyelte a kibontakozó jelenetet. Fred leolvasta az arcáról, hogy azt számolja, mennyi strigulát és büntetést adhat még nekik.

– Írt nektek! – magyarázta Mason. Fekete haja szép, fényes tincsekkel simult a nyakára, homlokát értetlenül ráncolta. A ruhája gyűrött volt.

– Valóban? – kérdezte epésen Sagitta.

– Nekem is írt, és nektek is, de ti nem jöttetek köszönteni őt…

– Nem írt – makacskodott Sagitta, Fred a vállára tette a kezét.

– Nem lehet, hogy elkeveredett a bagoly? – kérdezte békítőn.

– Ugyan már! – horkantott Sagitta. – Corvus egy családi baglyot vitt Londonba, Fekete Druellát, ő pedig sosem keveredik el! – mondta toppantva.

– A nagyanyátok után kapta a nevét, nem? – szúrta közbe kíváncsiskodó kérdését Mason. Fred csúnyán nézett rá, ez nem az a pillanat, ahol ilyesmiket kell kérdezni.

– Ja, anya mániája volt – bólintott Sagitta kizökkenve. – Volt egy olyan baglyunk is, amit őutána neveztünk el, de szegény bagoly-Lyra megpusztult, ötletem sincs, miért…

– Büntetőmunka! – csattant föl Frics. – Nem a családfádat akarom megismerni, tökkelütött!

Sagitta elvörösödött a dühtől, ahogy a gondnok felé fordult. Fred egy pillanatig azt hitte, őt is megpróbálja leütni. De nem, Sagitta nem felé lódult: ökle Mason gyomorszájába vágódott.

– Hé! – kiáltott rá Fred, és Friccsel egyszerre mozdult Mason felé. Ezt kihasználva Sagitta kikapta a gondnok zsebéből a pálcáját, és a kijárat felé fordulva átkot akart szórni, de az ajtó kivágódott, és egy sárga fénycsóva szelte át a szobát, Sagitta mellkasába csapódva. A lány hátraesett, s élesen felkiáltott, ahogy nekiütközött az asztalnak. Fred ijedten szökkent mellé, de Sagitta csak mérgesnek tűnt.

Az ajtóban Igor Karkarov állt, mögötte pedig Andrei Boyanov. Mindkettő arcán csúfondáros vigyor ült.

– Mi… – nyögte Fred. Frics diadalmasan kiáltott fel.

– Professzor úr! Köszönöm, Boyaya, hogy elhoztad nekem.

– Boyanov – javította ki mogorván a fiú. Fricset nyilván nem érdekelte a dolog.

– Úgy hallottam, leselkedtetek utánam – szólalt meg Karkarov szörnyű érdes hangján. Sagitta savanyú képet vágott. – Értesíteni fogjuk a szüleiteket…

– Nekem olyanok nincsenek… – vágott vissza Sagitta, aztán megnyúlt az arca. Fred felé fordult, és nem törődve a jelenlévőkkel (a vigyorgó Friccsel, a mogorva bolgárokkal, és a hasát fogó Masonnel), a fülébe súgott: – Karkarov! Ismerik őt a szüleim…

Karkarov mintha meghallotta volna, kitágult orrlyukakkal csattant fel:

– Elég legyen! Frics, hívassa az igazgató urat! A személyi jogaimat sértették meg ezek a suhancok! Meg kell őket büntetni!

 

/*/*/*/

 

Hermione nem túl izgatottan ment Sötét Varázslatok Kivédése órára. Talán azzal volt a baj, hogy kialvatlan volt, vagy azzal, hogy a múltkori Neville-es balhé után semmi kedve nem volt Rémszem Mordonnal egy helyiségben lenni. Fene se tudja. Mindenesetre Hermione azt hitte, lelkileg kikészül majd óra végére, de végül már óra előtt kikészült lelkileg. Ahogy Azura Black is.

Amikor Mordon beengedte őket a terembe és elindultak újdonsült helyükre (Hermione Harry mellett ült mostanában, Azura pedig Ron oldalán élvezte az SVK órákat), Hermione megdöbbentő dolgoknak lett szemtanúja. Azura már az ajtóban megérezte a bajt, Hermione látta, ahogy minden izma megfeszül. Olyan hatást keltett, mintha menten felrobbanna.

Mordon a katedrán ácsorgott és az asztalán pakolta a könyveket; aurorságából maradt fura, folyamatosan zizegő tárgyakat; öt tollat egy tolltartóba pakolt; dobozokat rakott egymásra; lesöpört a földre két tucat pergament és két bőrcsizmába bújtatott lábat.

– Éppen aludtam! – méltatlankodott a láb tulajdonosa. Hermione meglepetten konstatálta, hogy az illető a tavaly ballagott Corvus Black az. Csinos volt, mint mindig, és láthatóan borzasztó fáradt. Az ölében egy ezüstfejű sétapálca feküdt.

– Corvus? – rebegte Azura. A fiú felkapta a fejét a gyenge hangocskára, és a lányok felé fordult. Lelökte a földre a pálcáját és felpattant. Kitárta a karjait.

– Azura!

A lány végigszaladt a termen és a bátyjára vetette magát. Corvus felemelte, és megfordult párszor a tengelye körül. Azura nem volt nehéz, de nagy súlylöketként hathatott a srácra. A lábait Corvus dereka, karjait a nyaka köré kulcsolta – Hermione elmosolyodott magában: pont úgy festett, mint egy kismajom, és nem úgy, mint egy tizennégy éves lány.

Mordon megforgatta azt a szemét, amelyik a sajátja volt. Hermione az első sorban talált magának helyet, és foglalt egy széket Harrynek is.

– Abbahagynátok a nagy romantikázást? – kérdezte gúnyosan Mordon.

– Nem tudtam, mi van veled! – sírta Azura. Hermione elámult, és az ajkába harapott.

– De hát írtam, hogy jövök, kicsim – felelte erre Corvus, és letette a földre a húgát. Azura a szemét törölgette.

– Nem írtál te semmit – mondta keserűen. – Teljes mértékben elfelejtetted a testvéreid.

Corvus a fejét ingatta, és megfogta a lány vállait.

– Nem tudom, mi ez az egész, Azura, de ki fogom deríteni. Háromnaponta írtam nektek, pedig egy szabad percem sem volt.

Azura lesütötte a szemét, és hátrébblépett.

– Professzor! Elmehetek a gyengélkedőre?

Mordon sóhajtott.

– Menjél, Black!

– Elkísérhet Granger?

Hermione felvonta a szemöldökét.

– Elkísérhet Granger – legyintett Mordon. Hermione nem tudta eldönteni, hálás-e, amiért Azura kirángatja az óráról, de nem sok ideje maradt ezen töprengeni, mert a lány már meg is ragadta a karját és az ajtó felé húzta.