1. fejezet
Azura Black spontán embernek tartotta magát, aki
alaposan megtervezi spontán ötleteit. Az például, hogy Fred kedvéért lekérje
Viktor Krumot táncolni, egy ilyen alaposan megtervezett spontán ötlet volt, és
nem bánta meg.
Ó, hogy is bánta volna meg!
Na, nem mintha Krum bolgár szitkozódásának és
morgolódásának örült volna meg annyira – inkább a társasága volt szimpatikus a
számára. A bolgárok eleinte ferde szemmel néztek rá, amikor megjelent Krum
oldalán, de aztán hamar összemelegedtek, amikor megmutatta nekik a legjobb
fajta vajsört – amibe a konyhán előzetesen pár csepp mézbort kotyvasztottak
Sagittával, így az embernek sokkal jobb kedve támadt tőle.
Fél óra alatt a fél bolgár csapatot a barátjának
tudhatta, Tatiana Sokolovsky és Rosica Zima minden elsütött vicce után arcon
csókolták jókedvükben, Bogomil Utkin pedig két percenként megdicsérte a
ruháját.
Csak azt nem tudta kiküszöbölni, hogy a nevén
hívják. A bolgárok a létező legkülönbözőbb gúnyneveket aggatták rá, amik
többnyire a származásából jöttek: brit, fekete özvegy, Roxfort, kékike.
A leghangosabb az összes közül egy fiú volt,
sötétszőke haja copfban lógott a hátára, a szeme aranyszínű volt, a fülében egy
koponya virított, az ajkán csúfondáros vigyor ült. Határozottan jól nézett ki.
– Szóval íjászkodsz, Black? – A fiú előre hajolt az
asztalon, szeme vadul csillogott. Azura egészen beleborzongott a látványba.
– Még hozzá tökéletesen jól, Boyanov – vágta rá, és
ő is az asztalra könyökölt.
– Íjászpárbajt! – kurjantotta egy Anton nevű fiú.
– Á, biztos vagyok benne, hogy a kis britecske nem
mer kiállni ellenem – mondta kajánul Boyanov. Azura horkantva fölnevetett.
– El ne bízd magad, drágaság, mert a végén a
nyílvesszőim nagyon nem kívánatos helyeken fognak eltalálni.
Boyanov felhúzta a szemöldökét. Azura elbűvölőnek
találta a mozdulatot, de ezt a világért sem vallotta volna be.
– Nem tudom eldönteni, hogy ez most flörtölés, vagy
fenyegetés volt.
A megjegyzést kitörő tapsvihar és hahota kísérte a
bolgár csapattól. Azura kihúzott háttal ült, a szájára vigyor kúszott. Büszke
volt magára, amiért nem pirult el. Több kell ahhoz, hogy őt megszégyenítse
valaki! Hogy megszégyenítse egy francos bolgár…
– Hát azt döntsd el te, ha tudod! Akkor talán
egyszerűbb lesz a döntés, amikor a nyílvesszőket szedegeted ki magadból.
– Tetszel nekem – jelentette ki Boyanov. Azura
hátradőlt a székében, közben végig a bolgár fiú aranyszemébe nézett. Úgy
érezte, mintha a saját vigyorának a tükörképét látná Boyanov arcán.
Új dalba kezdett a Walpurgis lányai, és a bolgárok
üvölteni kezdtek az energiától, egymást ráncigálták a táncparkettre. Azura egy
pillanatra megijedt, mert semmi kedve nem volt újra Viktor Krummal táncolni,
aki jó ideje csak ült az asztalnál és a sótartóval játszott.
Aztán Boyanov felállt, és a kezét nyújtotta a lány
felé.
– Jössz táncolni, szép Azura?
Na, most Azura ténylegesen elpirult, elfordította a
fejét, hogy Boyanov ne lássa, de a fiú vigyorából ítélve fölöslegesen próbált
szépíteni.
Boyanov fél kézzel átkarolta a derekát, a másikkal
Azura kezét fogta meg. A lánynak feltűnt, mennyire izmos a fiú – sokkal, de
sokkal izmosabb Ackley-nél, ahogy meglepő módon Krumnál is. Zavarba jött, nem
tudta, pontosan hova tegye a balját, aztán végül úgy gondolta, jó helyen lesz
az Boyanov mellkasán.
Tévedett.
– Minden lány a mellizmom tapizásával kezdi –
jegyezte meg a fiú. – Utána nyúlkálnak lejjebb is.
– Te hivatásos bunkó vagy? – kérdezett vissza Azura
rezzenéstelen arccal. Mivel nem látta Boyanov arcát anélkül, hogy megemelte
volna az állát, a fiú karcsú nyakát bámulta.
– Csak rosszfiú – vigyorgott Boyanov, majd
hozzátette: – Egyébként nem, csak a tűréshatárodat próbálgatom. Nem fél tőled a
fiúd?
– Nincs fiúm – közölte Azura, miközben a kezét tüntetőn
Boyanov mellkasán hagyta. Tenyere alatt érezte a fiú szívdobogását.
– Ezt alig tudom elhinni. Nem állnak sorban a
kegyeidért?
Azura nem tudta eldönteni, hogy Boyanov gúnyolódik-e
rajta, ezért inkább csak megvonta a vállát. Elfordította a fejét, megpillantotta
a tömegben keringő Sagittát és Woodot, a sarokban csókolózó Pyxist és
Charlie-t, majd az ajtónál az épp kisurranó Corvust és Johannát is. Legnagyobb
szívfájdalmára az Ericát ölelő Ackley-t is látta.
– Nem öreg ő hozzád? – érdeklődött Boyanov, amikor
követte Azura tekintetét.
– Te nem vagy öreg hozzám?
– Ki mondta, hogy akarok tőled valamit? – vigyorgott
Boyanov. – Bár, ha jobban átgondolom, tök nyilvánvalóan jeleztem, hogy le
vagyok nyűgözve tőled, és bánom, hogy nem sikerült nekem meghívnom téged a
bálba.
Azura meglepődve fordult vissza Boyanov felé, és
felemelte a fejét, hogy a fiú szemébe nézhessen.
– Miről beszélsz? Én eddig észre sem vettelek téged.
Boyanov arcáról még ez a megjegyzés sem tudta
letörölni a kaján mosolyt.
– Olyan szimpatikus a kedvességed.
– Nagyon igyekszem.
Boyanov megforgatta Azurát, aki próbált nem
ügyetlenül lépkedni. Sose szerette a táncórákat. Boyanov viszont egyértelműen
értett hozzá; úgy állította meg a forgó lányt, hogy háttal álljon neki. Így
Azurának sokkal jobb kilátása nyílt a most már egymást faló Ackley-re és
Ericára, miközben Boyanov lehajolt hozzá és a vállára tette az állát.
– Nem akarsz kijönni a kertbe?
Azura nagyot sóhajtott. Ackley és Erica elváltak
egymás ajkától, majd a lány egy porcukros epret nyomott párja szájába, miközben
végigcirógatta Ackley nyakát és arcát. Azura mintha kelletlen mosolyt látott
volna Ackley arcán, de aztán szomorúan belátta, hogy ezt valószínűleg csak
beképzeli.
Boyanov lehelete csiklandozta a nyakát, majd
hirtelen ötlettől vezérelve bólintott.
– Menjünk! Megmutatom neked, hogy sokkal
szebb a Roxfort kertje télen, mint amilyen a tietek.
Boyanov felnevetett.
– Nálunk télen konkrétan nincs is kert a nagy hó
miatt.
Azzal megragadta Azurát a csuklójánál fogva, és
kisiettek a táncolók tömegéből, ki az ajtón, végig a folyosón, egészen a
főbejáratig. Útközben egy szót sem szóltak, csak néha-néha horkantottak föl,
amikor egy-egy vadul csókolózó párba ütköztek.
Amikor kiértek a szabadlevegőre, Azura rájött, hogy
nem ártott volna valami kabátot hoznia magával, mert így Pyxis meg fogja
fojtani. Boyanov szinte rögtön lekapta magáról a zakót és Azura vállára
terítette.
– Szerelmi bánatban szenvedsz, szép Azura? –
kérdezte, miközben a lány vállát simogatta. Azura megdermedt, és hirtelen nem
is tudott mit mondani. Pedig az ritkán fordult elő vele.
– Miért kérdezed? – nyögte ki végül.
– Ismerem a jeleit – mondta nagy komolyan Boyanov,
majd megfogta Azura kezét. Sétálni kezdtek, és közben Azura nem tudta hova
tenni a mellkasában szétáradó kellemes melegséget.
A kert valóban csodásan festett – a bokrokon és
fákon hótakaró fehérlett, a kikövezett út mellett jégszobrok álltak.
Lidércfények világítottak, de Azurának a Hold ezüstje volt a kedvence.
– Nem nevezném szerelmi bánatnak – szólalt meg egy
idő után. – Csak egy nagy csalódásnak.
– Az még a jobbik eset – felelte Boyanov.
– Gondolom – sóhajtotta Azura. Oldalra sandított,
Boyanov nem nézett rá, a kertben gyönyörködött. Nagyon próbált koncentrálni,
hogy tudjon olvasni a fiú fejében, bár Corvus szerint még mindig nem ment neki
tökéletesen a gyakorlat. Most is csak egy-két felvillanó képet látott egy
fekete hajú, oroszosan húzott szemű lányról, meg egy fiúról, aki erősen
hasonlított Krumra. Azura elkapta a fejét, mielőtt több emlékbe is
beletúrhatott volna, bár majd meghalt a kíváncsiságtól.
De azért gyorsan végigpörgette fejben a jelenlévő
bolgár lányok arcait.
– Radka Voronin volt az – mondta Boyanov, mire Azura
összerezzent. – Fél éves sztori, neked nem kell vele törődni.
– Hát mivel kell törődnöm? – tette föl a kérdést, és
megállt. Megigazgatta magán a kabátot, és kérdőn nézett Boyanovra. A fiú is
megtorpant, még mindig nem engedte el a lány kezét, és szembefordult vele.
– Törődhetnél mondjuk velem.
– Az elmúlt fél órában veled törődtem, annyi nem
volt elég?
Boyanov elvigyorodott, és közelebb lépett Azurához,
a lány érezte magán a testének a melegét.
– Korántsem volt annyi elég – mondta. Majd
lehajtotta a fejét, és megcsókolta Azurát. A lány megdöbbent, de esze ágában
sem volt elhúzódni. Ackley-re akart gondolni, hogy ezek szerint sikerült
túltennie magát rajta, de aztán nem nagyon tudott másra gondolni Andrei
Boyanovon kívül. Puha, meleg ajka és erős szorítása lefegyverezte, mintha
mágiával szipolyozta volna ki belőle az erőt. Nekidőlt a fiú mellkasának, ahogy
viszonozta a csókot, remegő ujjakkal bontotta ki Boyanov haját a copfból. Pyxis
mesélt neki már arról, hogy milyen könnyen be lehet dőlni egy hímnemű egyed
ilyenfajta közeledésének, hogy ő hányszor megjárta már, de Azura nem érzett
semmi negatív kisugárzást a fiúból.
Amikor elhúzódott Boyanovtól, szégyenlősen kapkodta
a levegőt és nem mert ránézni a bolgárra. De a fiú nem zavartatta magát, Azura
hajához nyúlt és elkezdte kirángatni belőle a hajtűket.
– Ez volt az első csókod? – kérdezte halkan,
kíváncsian.
– Nem – felelte csöndesen Azura. A nyáron csókolta
meg először fiú, de az minden szempontból más volt, Gilannal inkább hívták egy
titok megpecsételésének és hirtelen jött heves érzelmektől való
elragadtatottságnak.
Felsóhajtott, és belekapaszkodott Boyanov nyakába.
– És Andrei – különös, de jó érzés volt kimondani a
keresztnevét –, ajánlom, hogy az utolsó se legyen.
A fiú felnevetett, és szófogadón újra magához húzta.
Azura néha nagyon szerette a spontán jött ötleteit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése