A Tiara Nyomában ~ 2. fejezet

 2. fejezet

Hullámok és némák, angyalok meg tüzesek

Víz.

Víz, víz, víz és víz. Víz Cassida alatt, Cassida fölött, körülötte – mindenfelé csak víz.

Súlyos víztömegek nehezedtek rá. Hánykolódott, áramlatok kapták fel és dobták méterekkel arrébb. Nem tudott úszni, nem volt hozzá elég ereje. A tüdeje hasogatott és csak a hullámok tombolását hallotta.

Kétségbeesett. Mit keres itt? Nem gondolkozhatott sokáig, mert egy erőteljes vízlöket arrébb sodorta. Nagy nehezen kinyitotta a szemét, de semmit nem látott. Sötét volt.

Aztán egyszer csak fény villant a feje fölött. Megpróbált fölfelé úszni, de levegő híján képtelenség volt bármit is tenni.

Ez csak egy rossz álom. Ha elengedi magát, hamar felébred. Lehunyta a szemét, és várta a folytatást.

Egy hullám elragadta, halványan érzékelte, hogy emelkedik. Ösztönösen szabadulni akart, de nem volt képes tiltakozni a természet ellen. Meg se lepődött, amikor jó erősen nekicsapódott valami keménynek. A vállába fájdalom nyilallt, de csak tompán érezte. Az ép bal karjával kapaszkodót keresett.

Fellélegzett. Nevetni támadt kedve, hogy végre levegőhöz jutott, de csak köhögésre futotta. Beékelte a lábát egy résbe és újból kinyitotta a szemét. Csípős vízpermet marta az arcát, a bőre száz helyen felhorzsolódott, ahogy ahhoz a sziklához préselte az oldalát, amire a víz repítette.

Körbe nézett és most újonnan elfogta a kétségbeesés. A feje kezdett kitisztulni, az elméjére ülepedő köd fölszállóban volt. Jobbra és balra tekintett, de ugyanazt látta mindenfelé: végtelen, hányódó víztömeget. Az ég ólmos, sötét fellegektől volt terhes, s mintha egybefolyt volna a tengerrel.

Mielőtt komolyan, józanul elgondolkozhatott volna rajta, hogy került oda a semmi közepére, újabb adag tengervíz emelkedett fölé, a hullám fehér tarajjal csapott le rá. A szikla, amit addig görcsösen markolt, kicsúszott a kezéből, és ő tehetetlenül hagyta, hogy a feje nekiverődjön valami élesnek.

 ***

Valaki az oldalába bökött. Nyöszörgött, még nem akart fölkelni. Mindene sajgott. A feje mintha ketté akart volna hasadni, a csontjait mintha ólomból öntötték volna.

Újabb ujj szúrt a bordái közé.

Cassida torka száraz volt, mint a smirgli. Majd’ szomjan halt, nyelvével megérintette cserepes ajkát – só ízét érezte.

Hát, nem álom volt, vallotta be magának kelletlenül.

Még egy bökés.

Hideg levegő csapta meg. Próbált a lehető legjobban összehúzódni, és belekapaszkodott a vállát súroló anyagba. Hogy mibe? Cassida szemei felpattantak. Egy öregember hajolt az arcába, a lány ijedten hátra hőkölt. Amint hunyorgás nélkül nyitva tudta tartani a szemét, végignézett az idegenen. A fickónak tágra nyílt kék szemei voltak, hosszú, ősz haja, húsos ajkak fölött fölfelé penderedő bajusza. Nem viselt inget, mellkasa és hordóhasa bőre napbarnított volt, mintha egész életét a napon töltötte volna. Vállán átvetve halászháló lógott.

Az öreg elmosolyodott, ahogy észrevette, hogy Cassida felébredt. A lány felkönyökölt, és rémülten konstatálta, hogy egy koszos, homokos inget leszámítva semmi sincsen rajta. Felülve próbálta úgy magára igazítani a ruhadarabot, hogy mindenét eltakarja. Csak akkor emelte föl a fejét, amikor a lehető legjobban a teste köré csavarta az inget. Fájdalmasan felnyögött, miközben kihúzta magát – a válla mintha tőből akart volna leszakadni.

– Hol vagyok? – motyogta magának. Balra elnézve megint hunyorognia kellett a vakító fényességtől. A láthatáron és még azután is csak a víz felszínén csillogó napfényt látta. A part közelében sziklák magasodtak, annak ütődhetett neki az előző éjjel.

Hihetetlen, hogy túlélte.

Reszketett, elöntötte a libabőr. Hogy a fenébe…?

Jobbra homokos part terült el. Ha gyorsan fut, talán elszaladhat a fickó elől. Kapaszkodót keresve hátranyúlt, de a hirtelen a karjába hasító fájdalomtól felszisszent.

A bácsi a kezét nyújtotta felé, Cassida kétségbeesetten nézett föl rá. Az öregnek kedves arca volt, olyan nagypapás hatást keltett. Cassida csak az egyik nagyapját ismerte, az pedig hasonló piperkőc volt, mint az anyja, így hát nem jöttek ki túl jól.

Összeszorította a száját. Ha az ismeretlen lenne a baltásgyilkos és meg akarta volna ölni vagy bármi más szörnyűséget akart volna vele csinálni, már megtehette volna, amikor ájultan feküdt. Az öreg szemébe nézett.

– Hol vagyok? – kérdezte. A hangja rekedtes volt. A halász nem felelt, csak szélesen mosolygott. – Maga hol lakik? – faggatta tovább a lány, mert házat nem látott sehol sem. Fejrázás volt a válasz. Cassida sóhajtott. Nem lakhat olyan messze a férfi, és a házában nyilván van telefon vagy bármilyen elektronikus eszköz, amivel üzenhet az édesanyjának, hogy jöjjön érte. Itt megakadt a gondolatmenetben. Hova is kéne pontosan hívnia a megmentőjét?

Végül elfogadta a férfi kezét, aki felhúzta. Cassida megszédült, és kénytelen volt az öregbe kapaszkodni, hogy el ne essen megint. Fekete foltok táncoltak a szeme előtt. A fejéhez kapott, az ujjai valami sűrű, ragacsos anyaghoz értek. Cassida nem merte megnézni a kezét.

Egy darabig hagyta, hogy a bácsi támogassa, aztán amikor úgy érezte, már nem hányja el magát egy bukkanónál, elengedte az öreget és úgy ment tovább. A talpába ezer meg egy kavics és kagyló mart, de a feje és a válla jobban hasogatott, mintsemhogy ez érdekelte volna. Számtalanszor megkérdezte a halászt, hogy mégis merre vannak, de egyszer sem kapott választ.

A közelben egy kunyhó bukkant elő. Kétemeletes kis fatákolmány volt, elég rozogának tűnt. Cassida összeszoruló szívvel gondolt arra, hogy Berit fintorogna, ha ezt látná, az apja viszont kíváncsian, fürgén szaladna oda.

– Mi ez a hely? Ez a maga háza? – tudakolta Cassida. Homokba taposott ösvény vezetett föl a kis tornácig, ahol függőágyak lengedeztek a szélben. Az ajtót kékre festették és kagylókból kirakott koszorú díszítette.

A bácsi fölsegítette lányt a lépcsőn, akit újból elfogott a hányinger.

– Szóval a maga háza – mondta magának Cassida, hogy elterelje a figyelmét a fájdalomról és a szédülésről. A férfi büszkén mosolyogva bólintott. A rézkilincs után nyúlt és belökte az ajtót. – Nem fél, hogy bárki betör ide? – érdeklődött a lány. Figyelemelterelés-ügyben a szórakozott kérdések nem jártak sok sikerrel, de a szeme elé táruló látvány annál inkább.

A kis szoba fényben úszott. Egy asztal, egy kanapé és sok-sok szétdobált tárgy közepett ott állt egy igazi mesebeli herceg. Vagy egy csinos és rettentő izmos félisten. Cassida hirtelenjében azt hitte, álmodik, vagy meghalt. A tegnap este – tegnap este? – történteket tekintetbe véve akármelyik lehetett.

A fiú háttal állt neki, de Cassida így is megállapíthatta, hogy simán előléphetett valamelyik könyvéből. Tiszta, bő, fehér inget viselt és világosbarna vászonnadrágot, lábfejét nem fedte semmi. Aranyhaja hullámokban simult a nyakára.

– Az ördögbe! – szaladt ki a lány száján. A fiú megfordult, így Cassida szemből is megcsodálhatta. A szíve vadul kalapált, az arcát égető érzés egy pillanatra elnyomta a vállát és a fejét kínzó fájdalmat. Egy földre szállt angyal arcába bámult bele. Az angyal szemei élénkkékek voltak, mint a kint hullámzó víz, sötét szempillák vetettek rá árnyékot. Bőre mézszíne és ajka finom íve valóban elhitette Cassidával, hogy hallucinál, s képzeletében egy valóságosnak látszó tündérherceggel néz farkasszemet.

Akár álmodott, akár meghalt, úgy vélte, járhatott volna sokkal rosszabbul is.

Halványan érzékelte, hogy emlékezteti valakire, de hirtelen nem tudta volna megmondani, kihez tudná hasonlítani. Ettől elöntötte a bűntudat, és úgy érezte, mintha gyomorszáján vágták volna.

A fiú aranyszínű szemöldöke a homloka közepére ugrott.

– Kit fogtál ki, bácsikám?

Cassida összerezzent a hangjától. Vér szökött az arcába.

– Egy aranyhalacskát?

– Nevem is van – közölte Cassida, és megemelte az állát. A hangja már nem csengett rekedten, mert bejáratta a hangszálait, miközben a bácsit faggatta. A srác végigmérte a lányt, tetőtől talpig, jó alaposan. Cassida idegesen összefonta maga előtt a karját.

– Na és hogy hívnak, aranyhalacska? – érdeklődött a fiú, és közelebb lépett. – Megsérültél! – kiáltott föl, mielőtt Cassida elárulhatta volna a nevét. A lány a sebe említésére a fejéhez kapott, a hajához, ahol vérfoltok tarkíthatták. Az inge alsó szegélye veszélyesen meglebbent, többet mutatva meg a combjából az ismeretlennek, mint amennyit az anyja szokott mutogatni a nagyvilágnak.

– Gyere csak, aranyhalacska, majd én ellátom a sebed – hívta a fiú. Cassida lehúzkodta a fölsőjét, amennyire csak tudta.

– Előbb ruhát szeretnék – jelentette be.

– Miért, nincs rajtad?

Cassidának kedve lett volna felpofozni a szemtelenül vigyorgó alakot.

– Meglehetősen rövid és átlátszó – vágta rá, felhúzva az orrát. A fiú hátrébb húzódott és kajánul vigyorogva újra, de ezúttal jó lassan végighordozta a tekintetét Cassidán.

– Most, hogy mondod…

Cassida dühösen ölelte át magát, és kétségbeesett pillantást vetett a háta mögé. Azonban a bácsi már a sarokba berendezett konyhában pakolászott.

– Szeretnék új ruhát – ismételte a lány. A srác biccentett, és végre a szemébe nézett. Kék szemei pajkosan csillogtak. Cassida elvörösödött. Az esze azt súgta, menjen innen, vagy legalább az anyját próbálja meg felhívni, de sem a szája, sem a lába nem engedelmeskedett. Furán biztonságban érezte magát az angyal mellett.

– Csak utánad, aranyhalacska – intett a fiú balra, egy rozoga lépcsősor felé. A fokok és a kis korlát kékre mázolt fadeszkákból készültek, mellette a falon képek lógtak.

Cassida tagadólag rázta a fejét.

– Nem tűnik túl biztonságosnak – mondta bizonytalanul. A fiúra nézett, az pedig kuncogva előre sietett. Olyan légiesen lépdelt, hogy azt Cassida szinte lehetetlennek érezte az izomtömegek miatt, amikkel a fiú rendelkezett.

– Választhatsz a nővérem ruhái közül – ajánlotta a srác. Cassida lábujjhegyen szedte a lépcsőfokokat, a szőke herceg kettesével. Egy kis folyosóra lyukadtak ki, oldalán két szobával. Az egyik ajtó előtt megálltak.

– Nem fog haragudni? – aggódott Cassida, mert tudta, hogy vannak lányok, akik érzékenyek a ruhatárukra.

– Ne aggódj, Ravenna már nem tud haragudni semmi miatt – mondta a fiú. Hangja könnyedén csengett.

Cassida levegő után kapott. Összeszorult a mellkasa. Fura, kellemetlen érzés csomósodott össze a hasában, amitől feszengett.

– Ó, én… – Cassida hirtelen nagyon kínosan érezte magát, egyik lábáról a másikra állt.

– Ugyan, rég volt. Meg aztán… igen, régen volt. – A fiú belökte az ajtót, por szállt a levegőbe. Cassida tüsszentett. Éles fájdalom nyilallt a fejébe és a vállába.

– Jól vagy, aranyhalacska?

Cassida már nem is ellenkezett a becenév ellen. Magának sem szívesen vallotta be, de imponált neki az ugratás. A szobában vak sötét volt. A fiú belépett és széthúzta a függönyöket. A fény megvilágította az apró zugot.

– Hogyne – köhögte a lány.

– Lepihenhetsz. Nem tűnsz túl üdének – intett az ágy felé a fiú.

– Az jó lenne – sóhajtotta Cassida. Kimerítette az éjszaka és a kunyhóig vezető út, habár az utóbbi nem lehetett túl hosszú.

– Régóta nem használták, de attól még kényelmes. – A srác megpaskolta a takarót, s amikor por szállt föl, hogy tüsszögni kezdett tőle, elfordult. Cassida merengve nézte ahogy a szőke hercegecske tett-vett, lerázta az ágyról a takarót, leporolta az éjjeli szekrényt, belökött két fiókot, arrébb rúgott pár földön lévő könyvet – Cassida szinte érezte a saját gerincén szegény kötetek fájdalmát –, és csak mind ezután nézett föl a lányra.

– Nem kellene ellátni a sebeimet? – érdeklődött Cassida. A fiú oldalra biccentette a fejét.

– Emiatt ne aggódj most. Pihend ki magad, Cassida. Szükséged lesz rá. – Azzal magára hagyta a lányt.

 ***

Cassida motozásra ébredt.

Az angyalfiú pakolt mellette kötszereket egy dobozba. Összevonta a szemöldökét. Takarót terítettek rá, bal vállát bekötötték, és a fején is a géz érdes anyagát tapintotta ki.

– Felébredtél, aranyhal – állapította meg a szőke.

– Aha – dünnyögte Cassida, és oldalra fordult, hogy nekilásson kimászni az ágyból, de a srác hangja megállította.

– Nincs rajtad ruha. Gondoltam, érdekel.

Cassida horkantott és visszahanyatlott az ágyra. A plafon gerendáit bámulva töprengett azon, vajon mit vétett a sors ellen, hogy már másodszorra találja magát csupaszon, ismeretlen helyen. Ráadásul ezúttal emellett az alak mellett.

A tündéri házigazda rámosolygott, és elfordult, hogy egy székről fölemeljen valamit. Pár számmal nagyobb fekete alsóneműt, egy bő vászongatyát és egy hatalmas kék pólót nyomott a lány kezébe, és nagyokat pislogva, várakozón nézett rá.

– Öö… egyedül is fel tudok öltözni, köszi – közölte Cassida a sráccal. Az elvigyorodott.

– Ha mégse, akkor csak szólj, Cassidám! – kacsintott, és kisétált a szobából. Cassida úgy érezte, arcára letörölhetetlen vigyor kúszik, és a szoba szembe lévő faláról lógó koszos tükörben látta, hogy égővörösre pirult. A szíve vadul dobogott, még azután is, hogy a fiú elment.

Lehúzta magáról a takarót, és megszemlélte magán a vágásokat és zúzódásokat. Sokkal csúnyábbakra számított. Nem kötötték be az összes sebét, csak a súlyosabbakat, a vállán és a fején, aminek örült. Anya nem örülne neki, gondolta, miközben felöltötte magára Ravenna ruháit, ha százezer kötésben állítanék haza…

Megakadt a gondolatmenetben, és az ágyra ülve bontogatni kezdte összecsomósodott haját.

Haza…?

Összevonta a szemöldökét.

Cassidám?

Kiszaladt a szobából – legnagyobb meglepetésére semmilye sem fájdult meg. Már épp elindult volna lefelé a rozoga lépcsőn, amikor fiatal női hang ütötte meg a fülét. Nevetést hallott, amibe az őt ápoló fiú hangja is becsatlakozott.

– Na mi van, nem jön le a hercegnő? – kiáltott fel élesen a lányhang. Cassida elpirult, amikor a lépcsősor alján felbukkant az idegen srác.

– Elvesztél, aranyhal? – vigyorgott rá.

– Ha már tudod a nevem, igazán hívhatnál úgy – közölte a lány, és elindult lefelé. A fiú zavartan összevonta a szemöldökét.

– Honnan tudnám? Hiszen, nem is mondtad még… – hebegte. A rozoga lépcső még rozogább korlátjára támaszkodott, izmos karja megfeszült.

– Ennek ellenére Cassidának hívtál ott fönt – felelte a lány, és hogy vádló hangsúlyát kompenzálja, hanyagul megvonta a vállát. – Lehet, hogy a homlokomra égett, amíg aludtam?

A fiú lassan elmosolyodott, és láthatóan ellazult a viccelődéstől. Már nem rajzolódtak ki annyira hangsúlyosan az izmok az inge ujján.

– Elric.

– Na mi az, bekenték ragasztóval a lépcsőt? – csattant a pimasz hang. Elric arca megrándult. A háta mögé intett.

– Ő egy barátom, Tarira Quinnell – mondta, és a kezét nyújtotta Cassida felé. A lány azonban kihúzta magát, és segítség nélkül leszaladt a lépcsőn. Elric megfordult, és Cassida derekára téve a kezét, bekísérte egy sarokba, ahol étkezőasztal állt székekkel körülvéve, mellette, egy tengerre nyíló ablak alatt pedig konyhapult húzódott. Cassida megborzongott az érintéstől, és örült, hogy nem csuklik össze a lába.

– Tarira, ő itt…

– Igen, haver, hallottam az előbb is. Cassidának hívtad ott fönt – utánozta valaki Cassidát elvékonyított hangon. Cassida kíváncsian meredt egy árnyékos sarokba, ahonnét a hang jött. Az ismeretlen előre hajolt, így Cassida a rásütő napfényben szemügyre vehette a nagyjából vele egyidős lányt. Sötét bőrű arcát színes gyöngyökkel tarkított fonatokba rendezett fekete tincsek keretezték. Hogy ne lógjanak nagy, jókedvűen csillogó fekete szemébe, egy vászonkendőből eszkábált pánttal fogta őket hátra. Vigyorgott, fogai farkast idézőn bukkantak elő telt ajkai mögül.

– Ejha, csaknem maga a kishableány akadt a reggeli hálótokba? A sellők aranyhajú hercegnőcskéje? Már csak a koronája hiányzik, Elric, nézz rá! – vihogott a lány. Előbukkantak fehér, agyarszerű fogai. Cassidát most már határozottan egy vérszomjas vadállatra emlékeztette. 

– A kishableánynak, Arielnek vörös a haja – közölte sértetten a lány.

– Tarira, hagyd békén szegényt, hosszú éjszakája volt – intette Elric. Tarira erre még szélesebb vigyorra húzta a száját.

– Igen?

Elric a fejét csóválta, Cassida pedig próbálta az elméjével valahová máshová teleportálni magát. Az arca már biztos skarlátvörös. Nem segített rajta, hogy a fiú megfogta a könyökét és egy székhez vezette. Az érintése nyomán lángok mardosták a lány bőrét.

– Megosztanád velem, honnan tudod a nevem, Elric? – kérdezte a fiút Cassida. Jó érzés volt kimondani az aranyhajú herceg nevét.

– Attól függ, mennyire érzed magad érzelminek stabilnak – felelte az óvatosan, és helyet foglalt Tarira mellett. Cassida épp csak egy kicsi féltékenységet érzett. Lesütve a szemét emlékeztette magát Terence-re, de a fiú arcának szépsége mintha máris elkezdett volna megkopni az emlékezetében. Már arra sem emlékezett biztosan, milyen színű volt a haja. Világosszőke vagy csokoládébarna? A szeme pedig kék. Ugye? Mielőtt belezavarodhatott volna, megrázta a fejét.

– Százegyszázalékosan – vágta rá Cassida. Elric gondterhelten sóhajtott, és összenézett az elkomolyodó Tarirával.

– Vártunk téged – mondta végül Elric.

– Én nem számítottam az érkezésre – emelte meg a szemöldökét Cassida. Az egész dolog annyira álomszerűen hatott. Szinte csak nevetni tudott a lehetetlen módon mégis megtörténtek listáján.

– Ha azt mondanám, félvér vagy, hogyan reagálnál rá? – kérdezte óvatosan Elric. Cassida horkantott.

– Kétlem, hogy arra gondolnál, félvér vagyok, mint mondjuk a Percy Jacksonban. De nyilván anyámra és a családjára gondolsz. Svédek – na és?

Tarira lesajnálón pillantott rá.

– Különleges vagy, Baldrick – közölte. Cassida a szemét forgatta.

– Na ne már! Most mi jön? Várj, kitalálom. Most azt mondod: Varázsló vagy, Cassida. Mire én: Hogy mi vagyok?! Erre te rávágod: Varázsló, mi más? – Cassida büszke volt magára. Tökéletesen alakította Hagrid és Harry párbeszédét, hol mélyített, hol elvékonyított hanggal. Tarira nevetni kezdett, és meglegyintette Elric vállát, aki értetlenül pislogott.

– Bírom a hableányod, d’Callow – mondta, és Cassidára kacsintott. A lány bizonytalan mosolyt küldött felé. Nem tudta hova tenni őt.

– Abbahagyhatnád, hogy így hívsz – jegyezte meg Cassida. Tarirának felszaladt a szemöldöke.

– Nem neked mondtam.

– De engem illettél a hableány jelzővel, ami nekem nem tetszik – közölte vele a szőke hajú lány.

– Á, értem. Sajnálom. – Tarira Elric felé fordult, aki gyorsan felállt, és a konyhapulthoz lépve rántottát söpört egy tányérra. Letette Cassida elé, akinek összefutott a szájában a nyál. Most döbbent csak rá, mennyire éhes. Elric leült vele szemben, és széles mosollyal figyelte, ahogy nekiesik az ételnek. Cassidának már kezdett elege lenni a szépen mosolygó fiúkból.

– Hihetetlen, hogy két nap leforgása alatt ennyi vigyori sráccal találkoztam – jegyezte meg, csakúgy magának. Reggeli után azonnal telefont kér és hamar már itt sem lesz, örökre elfelejti ezt a kis balesetet. 

– Szirének – mit vártál? – horkant föl Tarira. Cassida villája csörrenve hullt vissza a tányérjára. A másik lány unottan grimaszolt.

– Miért, mit gondoltál, miért kezdtél olvadozni egyetlen pillantásuktól?

– Nem olvadoztam tőlük – szögezte le Cassida. Felvette a villáját. – Érdekes metafora a szirén.

Elric a fejét csóválta. Egy pohár köré fonta ujjait, és azt billegtette.  

– Köszönjük, Tarira, a tökéletes felvezetőt! – Motyogva hozzátette: – Szítók…az összes mekkora ökör!

– Nem ökör, csak szókimondó – helyesbített Tarira. Cassida csak kapkodta a fejét. A másik lány rámosolygott, agyarfogai előugrottak. – Ne bántódj meg, ha esetleg megbántanálak. Az csak azért van, hogy ne robbantsak föl mindent az elfojtott indulatok miatt.

Cassida nem válaszolt, csak hallgatott. A fejében gondolatok ezrei cikáztak, de egyet sem tudott foglyul ejteni és alaposabban foglalkozni vele. Gépiesen rágott és nyelt.

Elric sóhajtott, és a hajába túrt.

– Sajnálom, hogy Tarirának kellett elkezdenie felvázolnia a világunkat.

Cassida lenyelte az utolsó falat rántottáját.

– Miféle világot? – kérdezte mogorván. Kezdte gyanítani, hogy beverte a fejét és hallucinál. Elric lesütötte a szemét. Az asztallapját tanulmányozva mondta:

– Vártunk téged. A királynő holnap estére szúrta ki az időpontját a beavatásodnak. Mivel nem tudtuk, melyik szülőd oldaláról vagy félvér, muszáj volt más taktikát bevetnünk, hogy…

Cassida nagyokat pislogva nézett előbb Elric, majd Tarira komoly arcára.

– Vagy engem gyógyszereztetek be, vagy ti vagytok begyógyszerezve – jelentette ki. Elric a tenyerébe temette az arcát.

– Nem hiszed el, hogy lángra tudom lobbantani az asztalt? – kérdezte kihívóan Tarira. Cassida a fejét ingatta.

– Ha adsz egy gyufát, én is meg tudom csinálni.

Tarira Elricre sandított, majd a szájához emelte a két kezét. Összedörzsölte a tenyereit, majd rájuk fújt és széttárta őket. Apró szikra lobbant az ujjai között, amik az asztalfalapjára ugorva lángokká nőtték ki magukat. Cassida éles kiáltással hátrahőkölt.

Ezt a mutatványt tagadhatatlanul nem gyufával csinálták.

Elric egy mozdulattal fellökte az orra előtt álló poharat. A kiömlő víz eloltotta a tüzet.

– Ez rémisztő – mondta nagyokat pislogva Cassida. Nem akart hinni a szemének. – De egyben izgalmas is. – Úgy gondolta, ad egy esélyt ennek a hihetetlen sztorinak. – Mesélj, tündérherceg!

Elric a homlokát ráncolta.

– Nem vagyok sem tündér, sem herceg – javította ki a lányt, aki érdeklődve előre hajolt. Tarira láthatóan jól szórakozott a kíváncsiságán. – Nincs sok időnk, úgyhogy csak a legfontosabb dolgokat tudatom veled.

– Miért nincs sok időnk? – faggatta Cassida. Elric a szemét forgatta.

– Ez így hosszú lesz. – Nagy levegőt vett. – Mint mondtam, a királynő holnap este vár téged, hogy hivatalosan is beléphess közénk.

– Milyen királynő? Kik közé?

Cassida vérszemet kapott az új információkra éhezve. Mint egy mesebeli történet – aminek ő lehet a főhőse! A szíve hevesebben kezdett verni a gondolatra. Megbűvölten hallgatta Elricet.

– Aquata, a Földközi-tenger és a benne élő teremtmények királynője.

– Földközi-tenger? Az biztos, hogy én New Yorkban voltam, mielőtt idekerültem. Nem vagyok nagy földrajz zseni, de az biztos, hogy a Földközi-tenger nem Amerikában van.

Elric sóhajtott.

– Kis varázslattal bármi megtörténhet.

Cassida nem tudott reagálni, a fiú folytatta:

– Aquata egy ősi szertartás során bevesz téged a népe soraiba, szóval, ha ezután valaki meg akarna ölni, megbüntetnék érte.

Cassida szemöldöke felszaladt, a mesebéli történet aranyszíne kezdett sötétebbé válni.

– Miért, ha most meg akarna ölni valaki, nem büntetnék meg érte?

– A népünk törvényei szerint nem. Már meg is próbálták egy páran, de szerencsére mindig meglógtál előlük valahogy. – Mielőtt Cassida közbe vághatott volna, Elric felemelte a kezét és tovább magyarázott: – Beavatatlan, ráadásul félvér vagy, tehát az életed jelenleg nagyjából annyit sem ér, mint egy halborda.

Cassida elszörnyedve dőlt hátra a székén.

– Ez nem túl hízelgő.

– Ezért kerül sor holnap a szertartásra.

– Értem – bólogatott Cassida. Esze ágában sem volt rész venni rajta. – Na és hol lesz ez a szertartás?

– A Ión-tengerben – hangzott az értelmetlen felelet.

– Ben? – hangsúlyozta Cassida. – Mármint…

– A víz mélyén, igen. Miért, mit gondoltál, hol, a felszínén? – gúnyolódott Tarira. Cassida elpirult a hangszínétől, pedig semmi olyasmit nem mondott, amin szerinte érdemes lett volna csúfolódni.

– Az kellemetlen, ugyanis én nem tudok lélegezni a víz alatt – vágta rá.

– Igen, tudjuk. Erre tökéletes példa a tegnap éjjel…

– Hagyjátok már abba a vitát! – szólt rájuk Elric, a halántékát masszírozgatva. – Cassida, te ne aggódj, majd kitalálunk valamit. Tarira, te pedig hallgass! Így is elrontottál mindent.

– Hohó, na mi az? Mi mindent rontottam el, hm? – Tarira vadul gesztikulált. Ha egy filmben látja, Cassida valószínűleg viccesen gondolta volna, hogy a lány füléből szikrák pattognak. De úgy, hogy olyan közel ült hozzá, korántsem érezte úgy, hogy nevetnie kellene.

Miután Elric nagy nehezen elhallgattatta a háborgó Tarirát, folytatta:

– Azt fontos lenne tudnunk, hogy melyik szülődtől örökölhetted a szirénségedet.

Cassida vállat vont. – Mesélj, mi mindent kell tudnom róluk!

– A szemük az esetek kilencvenkilenc százalékában kék, ez elég meghatározó jel. A személyiségük… nos, mint azt a régi históriákból is ismerhetjük, igen kegyetlenek. Sokan szórakoznak azzal, hogy elcsábítanak embereket, hogy aztán kényük-kedvük szerint rángathassák őket.

Elric szinte be sem fejezte, amikor Cassida rávágta:

– Az anyám lesz az. Bár a szeme szürke, de a személyiségleírás… Na, az stimmel! Anyának több férfival volt már dolga, mint azt össze lehetne számlálni. Többnyire csak játszadozott velük. Magán kívül nagyjából semmi nem érdekli. A divatot, a ruhákat és a férfiakat leszámítva semmi.

Elric hümmögött.

– Jó, akkor ez kipipálva. Akkor már csak azzal kell foglalkoznunk, hogy megtanulj pár hasznos dolgot.

– Ez nem volt elég? – sóhajtott Cassida, aki kezdte túl soknak érezni az információ áradatot.

– Bőven nem – felelte a fiú. – A szertartáson Aquata kérni fog valamit.

– Mit? – nyögött föl keservesen Cassida. Ez a dolog erősen bűzlött. A tojás elfogyott a tányérjáról, letette a villát.

– Hát, van, akitől gyakorlati feladatokat kér, hogy megnézze az erejét. Másnak a tudását méri föl.

– Aha. Gyakorlati feladat. Milyen gyakorlati feladat? – kérdezte Cassida, már előre félve a választól.

– Erőnléti. Meg kell mutatnod, hogy elég edzett vagy ahhoz, hogy belépj a szirének és sellők közösségébe.

– Bizony, bébi, most kell villogtatnod a szupererőd – vigyorgott rá Tarira. Cassida gyilkos pillantást vetett rá.

– Az egyetlen szupererőm az, hogy bármilyen pózban tudok olvasni – közölte. Elric a fejét csóválta. – Úgyhogy örülnék, ha inkább a szellemi erőmet tennék próbára.

– Ezt nem mi döntjük el – mondta a fiú. – Szóval, mit tudnál felmutatni, ha erőnlétről lenne szó?

Cassida elgondolkozott.

– Tekintve, hogy a futáson kívül nagyjából más sportra nem vagyok képes…

– Tudsz futni? Ejha! – füttyentett Tarira. Cassida grimaszt vágott.

– Anya kötelez rá, hogy formában tartson. Tudjátok, a híres Berit Kron lánya a tökéletesnél rosszabb alakkal nem rendelkezhet, mert még a végén nem állna rajta ragyogón Berit Kron valamelyik tökéletes gyártmánya… – mondta affektálva, elvékonyítva a hangját.

– Na ne viccelj! Ha neked van tökéletes alakod, akkor nekem gomba van a fejem helyén…

– Tarira, erre nincs semmi szükség – fojtotta a lányba a szót Elric. – Sajnos, a futásnak nem sok hasznát veszed a víz alatt. Úszni, gondolom, csak tudsz.

– Ki nem tud?

– Én! – lóbálta a kezét a magasba Tarira.

– Nem tudsz úszni? – lepődött meg Cassida.

– Miért tudnék? – vont vállat Tarira. – Te sem tudsz tűzben sétálni, én sem tudok vízben úszkálni.

– A kettő kicsit más – nevette el magát kínosan Cassida.

– Eltértünk a témától – bosszankodott Elric.

– Neked mit kellett csinálnod, Elric? – kérdezte a lány. A fiú kelletlenül rázta a fejét.

– Nem mindegy?

– Nem. Lehet, nekem is azt kell majd csinálnom.

– Azt kötve hiszem.

– Azért csak szeretném tudni.

Elric komoran nézett Cassida szemébe, és a lány most először félelemet érzett a közelében.

– Meg kellett ölnöm egy foglyot.