Interjú Christopher Asberttel

Interjú Chrisszel Doriéról

A szobában ketten ülünk, egymással szemben, kanapékon. Chris lábát a fotelje karfáján nyugtatja, kék inge gallérjával babrál, amíg arra vár, hogy rendezzem a jegyzeteim.

– Mi a teljes neved? – kezdek bele. Rám néz és mosolyra húzza a száját.

– Christopher Morgan Quirino Asbert.

– Téged is megjelölt az olasz nagyi?

– De meg ám. Gianinna keze mindenhova elér.

– Hány éves is vagy?

– Nemsokára huszonkilenc. Nálam ünneplünk péntek este, gyere majd át.

– Hát hogyne – dünnyögöm magamban. Tollam végét rágcsálom, és rátérek a lényegre. – Milyen a kapcsolatod a húgoddal?

Chris megköszörüli a torkát, mielőtt beszélni kezdene. – Mindig is egyértelmű volt, hogy kettőnk közül én vagyok a szüleink kedvence. Ennek én nem örültem, láttam, anya hogy lökdösi arrébb Dorie-t és a babáit, amikor játszani akart. Csúnyán bántak vele, úgyhogy szép lassan eltávolodott tőlük Dorie, én pedig követtem őt, játszottam, foglalkoztam vele. Mindent együtt csináltunk és mindent megosztottunk egymással. Szerencsére manapság is hasonlóképp vagyunk ezzel.

– Mi a véleményed az új munkájáról?

– A magándetektíves heppjéről vagy a konkrét ügyéről szól a kérdés? – kérdez vissza hunyorogva.

– Előbb erről, aztán arról.

– Korántsem lepődtem meg annyira a magándetektív ötleten, mint azt Dor gondolta. Az egyetemes sztori óta szinte már vártam a pillanatot, mikor jelenti ezt be. Az új ügyről pedig… igazából ez az első igazi ügye. Félek, hogy lelkileg megterheli, bár az egyetem… na mindegy. A lényeg, hogy eddig kisállatok felkutatására kérték csak föl.

– Te is elmész vele, igaz?

– Még szép. Nem hagyom magára, segítek neki. Elkel a biztos kéz egy ilyen ügyben – nyújtózkodik, szája elégedett vigyorra húzódik.

– Rendőrként dolgozol, ugye?

– De még mennyire.

Sokáig nem szólunk, aztán ő töri meg a csendet.

– Indulnom kell, Dorie vár. – Felállunk, kitárja izmos karját és megölel. Megsimogatja a hátam, én pedig nyomok egy csókot az arcára.

– Vigyázzatok magatokra!

A csontnyelű kés

Éjszaka van, egy fán kuporogva várok az anyám által kiválasztott prédára.

Az a kés van a kezemben, amit ő adott nekem, nem sokkal azután, hogy lezavarta apám temetését – én és a húgom csak néztük, ahogy anyánk rezzenéstelen arccal lapátolja a kongó koporsóra a földet.

Napokig képtelen voltam a szemébe nézni, de ő kényszerített, megszorongatta az államat éles körmeivel és a kezembe nyomta a kést. Csontnyele fehér, frissen lakkozott. Azt mondta, ezzel könnyebb lesz vadásznom, érezhetem majd apám szellemét.

Még nem tapasztaltam.

Felkapom a fejem, amikor meghallom a kocsi zörgését. Hallom, ahogy végigszántanak a kerekek a kavicsos úton, a szamár patájának ütemes dobogását, a bakon ülő préda halk szitkozódását.

Anyám azt mondta, fontos megtennem. Anyám azt mondta, muszáj megtennem. Azt mondta, hogyha én nem teszem meg, végünk van, apánk egykori ellensége végez mindhármunkkal, és azt nem akarom, hogy a kishúgom meghaljon, ugye nem?

Persze, hogy nem. Összeszorítom a szám, nem törlöm le az izzadtságcseppet a homlokomról, a mozdulattal még felhívnám magamra a figyelmet. Mozdulatlanságba merevedve gondolok a húgomra, otthon van anyánkkal, biztonságban…biztonságban, feltéve, hogy én meg tudom őt védeni.

Megkérdeztem anyámat, miért nem menekülünk el.

Mert nem vagyunk gyávák, vágta rá.

Megkérdeztem, miért nem öli meg őt apánk ellenségét, ha egyszer soha nem esett nehezére az erőszak.

Pofon vágott, és rám szólt, hogy ne legyek gyáva.

Élesen hasít fülembe vinnyogó hangja: az én fiam nem lehet gyáva!

Nem vagyok én gyáva, üvölteném legszívesebben a világnak. Keserűen hozzáfűzöm: csak nem gyilkolásra termettem, mint az anyám.

A kocsi alám döcög, én pedig minden gondolatot száműzve a fejemből levetem magam az ágról. Guggolva érkezek a bakra, a préda háta mögé, a fa halkan reccsen alattam, a fegyveremet meglendítem, a kés a fülledt éjszakai levegőt átszelve siklik bele a préda védtelen nyakába. Cuppanó hangot hallok, ahogy a penge belemélyed a bőrbe, majd a vékony húsba. Vér bugyog ki a vágásból, vörösre festi a csontnyelet, hallani vélem apám sikolyát a préda valós sikolyával keveredni, akinek már nincs ideje szitkozódni, csak erőtlenül sikolt és hörög, próbálja kiköhögni átvágott légcsövéből a sűrű, tömény, sötétszínű vért, de tudom, esélye sincs…

Egy perc sem telik bele, a préda kimúlik, ernyedten dől oldalra a teste, én a húgomra és apámra gondolva fordulok el tőle, nem nyúlok érte, amikor lezuhan a köves úttestre, a kocsi kerekei alá. A szamár megbolondul, megtorpan, toporzékol, érzi a gyanús szagokat a levegőben, kapkod a fejével, kivillan hófehér fogsora.

Az éjszaka neszei felerősödnek, de mintha az egész világ a préda sikolyát visszhangozná…Tompa elmével ugrok le a szekérről és vetem be magam az erdőbe, rémülten rohanok vissza anyám kunyhójához.

Felenged a köd az elmémről, fájdalmas gondolatok kavarognak benne: még csak nem is láttam a prédám arcát, nem láttam, van-e bajsza, vagy szakállat viselt, hogy a szeme kék vagy barna…Nem, én csak arra összepontosítottam, hogy a megfelelő időben ugorjak le, a megfelelő erővel csapjam a késem a nyakába.

Pont, ahogy anyám tanította.

Az ajtóban vár anyám, szélesen vigyorog, csorba fogaival mintha át akarná harapni a torkomat.

Én megállok a fák közt, ő közelebb jön, megsimogatja a fejemet, azt mondja, ügyes vagyok, mindent jól csináltam, büszke rám.

Megkérdezem, a húgom biztonságban van már? Anyám mosolyogva paskolja meg az arcomat éles körmeivel.

Végig biztonságban volt, búgja, a szeme feketébb az éjszakánál. Tudni akartam, meddig tudsz elmenni, bizonyítottál, ügyes vagy, fiam, szerencsémre ügyesebb vagy, mint az apád volt…

Csak egyszer hagytak itthon egyedül… ~ novella

Megtörtént események alapján.

Csak egyszer hagytak itthon egyedül…

Csak egyszer hagytak itthon egyedül…

Én se, és valószínűleg a szüleim sem számítottak arra, hogy hiba lesz egy órácskára egyedül itthon hagyniuk. Nem terveztem kimenni a konyhába, csak olvasni akartam – abból pedig, ugye, mi baj lehet? Talán az, hogy túl jó volt a könyv, emiatt huzamosabb ideig ültem meg se rezdülve, magam alá hajtott lábbal, csak olvastam és olvastam, annyira belemerülve a történetbe, hogy mozdulni sem bírtam.

A lábam úgy reagált erre az egy órás kényelmetlen mozdulatlanságra, ahogy az ember várná: borzasztóan elzsibbadt. Masszírozgattam kicsit, de az órára nézve láttam, hogy tíz percem van az első osztályfőnöki órámig. Beléptem a kért linkre, a Tanár úr még nem volt jelen, csak egy-két osztálytársam. A lábam iszonyúan bizsergett és fájt, talán jobb lett volna, ha ülve maradok, de én mindenképp szerettem volna ébresztőként hideg vizet locsolni az arcomra, hogy visszatérjek a könyvem világából a valóságba. Felálltam, figyelmen kívül hagyva a zsibbadást, és bicegni kezdtem a fürdőszoba felé. Nem nagy táv, de két lépés után már elegem volt abból, hogy húznom kell magam után a lábam, így hát két kézzel felemeltem – tessék már lépni; nem lehetsz ilyen béna; ne idegesíts már, te ostoba balláb –, egy-két pillanatra diadalmasan sóhajtottam fel. Aztán kiderült: a lábam megmakacsolta magát és esze ágában sincs úgy működni, mint normális esetben, most el van zsibbadva, tessék őt úgy kezelni. Egyszóval nem tartotta meg magát a bokám, ahogy lépéskor kell, és a lábfejem szépen becsuklott maga alá.

Először fel se tűnt a baj, tekintve, hogy nem éreztem a lábamból nagyjából semmit. Csak egy reccsenést hallottam. Aztán persze a testem reagált a történtekre, megtántorodtam, a vérnyomásom rögtön felugrott ezerre, egy pillanatra elfeketedett előttem a világ, bár a lábam még mindig nem fájt. Megkapaszkodtam a fürdőszobaajtó kilincsébe, és gondoltam, jó lesz, ha hideg vízbe mártom az arcom, kicsit felélénkülök tőle. Forróság öntött el, a szívdobogásomon kívül nem hallottam semmit, a lábaim mintha zseléből lettek volna – mindkettő, nem csak az, amelyik kifordult. Emiatt csak nagy nehezen sikerült betámolyognom a fürdőbe, közben komolyan azt hittem, elájulok, pedig addig nem tudtam, milyen lehet elájulni. Annyira gondolkozni azért tudtam, hogy valószínűleg nem lenne szerencsés pont ebben a szűk helyiségben ájuldozni, tekintve, mennyi helyen tudom betörni a fejem. Úgyhogy megmakacsoltam magam, belekapaszkodtam a mosdókagylóba, vettem két nagy levegőt. Elhatároztam, hogy csak azért is magamnál maradok, még ha a világ eszeveszett iramban forog is körülöttem. Elvégre hány ezer könyvkarakternek sikerül kikeverednie már sokkal rosszabb helyzetekből is?

Megmostam az arcom, egy kicsit jobban is éreztem magam. Most már igencsak égő lábbal, fogcsikorgatva, a bútorokba kapaszkodva indultam be a szobába, közben legalább háromszor jött rám megint az érzés, mennyivel könnyebb lenne egyszerűen csak beájulni a szobába! De sejtettem, a szüleim talán nem örülnének túlzottan annak, ha arra jönnének haza, hogy lányuk az ajtóban fekszik eszméletlenül.

Szóval megacéloztam magam, figyelmen kívül hagytam testem ijesztő remegését. Tudtam, hogy fel kéne hívnom anyukámat, mi tévő legyek, mi a csudát kezdjek magammal, amíg az apukámmal együtt haza nem érnek.

De mindenekelőtt jeget akartam szerezni. Nagy nehezen kibukdácsoltam a konyhába, kitártam a hűtőt és fagyasztott borsót kerestem, mert régen mindig fagyasztott borsóval jegeltük a különböző sérüléseket – visszagondolva a rutinos jegelés a múltból ragadt meg, ugyanis a testvéremmel gyerekkorunk nagyrészét homlokunkra szorított fagyasztott borsóval töltöttük a sok esés-kelés miatt.

Találtam valamit, ami zöld és hideg volt, de amikor kiemeltem, nem találtam benne borsószemeket, csak valami levelet. Nem baj, hideg és zöld, megteszi, gondoltam. A már ijesztő módon dagadt lábfejemre helyeztem. Járkálni próbáltam, hogy ne merevedjen meg a lábam, viszont folyton lepotyogott róla az a zöld leveles valami. Visszaügyeskedtem magam az előszobába, és a fiókból előkerestem egy neonsárga, -zöld és -rózsaszín mintás kendőt, ami legalább öt éve pihent érintetlenül a ruhák között, és amin még rajta volt a címke. A rikító kendő segítségével a lábfejemre erősítettem a hideg bigyót, és már kicsit lehiggadva a hirtelen jött sokkból elindultam megkeresni a mobilom.

Még mindig reszkető ujjakkal kerestem ki anyát a névjegyzékből. Amíg kicsöngött a telefon, gondoltam, iszok, hogy visszarázzam magam az életbe. Meghúztam a flakonom, de a hirtelen mozdulattól megint rám tört a szédülés, és a fotelbe rogyva kaptam a telefon után, amiben anya hirtelen megszólalt. Rögtön kérdezte, miért hívom, mi a baj.

– Hát – feleltem kicsit remegő hangon –, kitörtem a lábam.

Erre persze kiakadt, és egyből tudni akarta, mi történt, ugye jól vagyok, ugye nem a konyhában okoztam-e felfordulást?

– Nem, dehogy, a fürdőszoba felé menet – nyugtattam meg, de szerintem ettől sem érezte jobban magát. Megkérdeztem, mit csináljak a sok lehetőség közül:

– Mozgassam, pihentessem, most épp jegelem, jegeljem-e tovább, az igaz, hogy jót tesz neki? És jaj, ó, ó, te jó ég, ugye nem tört el? Kicsit mozog, akkor csak nem tört el, anya, ugye nem tört el?

Beszéd közben kicsit bepánikoltam, mert kimondva sokkal rosszabbul hangzott minden. Ledőltem az ágyra, és amíg anya válaszára várva levegő után kapkodtam, meghallottam egy halk hangot. A laptopba csatlakoztatott fejhallgatóból szűrődött ki. Rosszat sejtve néztem a telefon kijelzőjére. 11:02. A fenébe, elkezdődött az óra.

– Mit csináljak? – sürgettem anyát idegesen, mert ezek szerint nem sikerült köszönteni a Tanár urat, amikor belépett a beszélgetésbe. Kellemetlen, reméltem, emiatt nem tart bunkónak.

– Apa üzeni, ha mozog a lábad, nincs baj, vigyázz magadra, sietünk haza – mondta végül, én pedig fújtattam a roppant informatív választól. – Hozzunk haza ebédet, vagy inkább siessünk haza? – kérdezte, én meg megnyugtattam, hogy elleszek és leadtam a rendelést, mert nem lett volna szívem szegény családomat megfosztani az ebédtől a szerencsétlen balesetem miatt.

Leraktuk a telefont, odasántikáltam az asztalhoz, kihúztam a fejhallgatót a gépből, hogy halljam, miről van szó. Hiányzások: kinek van igazolatlan hiányzása október nyolcadika hetedik óráról, november negyedike első három óráról, december elseje második és ötödik óráról, ésatöbbi. Én rendes gyerek vagyok, nem szokásom igazolatlanokat gyűjteni, szóval sétálni indultam a nappaliban, fel-alá járkáltam, hajlítgatva, mozgatva sajgó lábfejem, amit igazából kezdtem már újra nem érezni, ezúttal a jég miatt. Közben kérdéseket írogattam sportoló osztálytársaimnak – ha valakinek eltörik a lábfeje, akkor nem tudna vele lépkedni, igaz? Hát, sokáig nem, mert valószínűleg elájulna a fájdalomtól, érkezett a válasz. Megvontam a vállam, én ugyanis nem ájultam el, szóval kilencvenszázalékosan biztos, hogy nem tört el. Meg aztán akkor biztos jobban fel lenne dagadva, igaz? Kicsit paranoiás létemre azért megnyugtattam magam, hogy legfeljebb csak egy szalag húzódott meg.

Bár nagyon rossz, kattogó hangok kíséretében mozogtak a lábujjaim. Sebaj. Nincs nagy probléma, kis kenőcs, jegelés, és pikk-pakk rendbe jövök, csitítottam a fejemben sikoltozó ideges hangokat.

Épp valahol a szoba túlsó felében, az ablaknál jártam, amikor hallottam, a Tanár úr engem szólít. Magamban szitkozódva siettem vissza, de a kapkodó mozgástól megint szédülni kezdtem és ezúttal hányinger is társult hozzá. Remek. Lezuttyantam a székre, és sietősen bekapcsoltam a mikrofont.

– Igen, Tanár úr? – kérdeztem cincogó hangon.

– Neked van még félbehagyva egy kiselőadásod – emlékeztetett rá, lehúzva az orrára a szemüvegét, hogy lássa a képernyőjét.

– Ó, igen – válaszoltam elhaló hangon.

– Sok van még belőle? – Célzatosan meresztette a szemét a kamerába.

– Ööö…le fogom rövidíteni – ígértem, és megmasszíroztam az orrnyergem, próbálva elmulasztani a szédülést.

– Igen, az jó lenne – értett egyet, látszólag megnyugodva. – Szeretnéd nagyon lerövidítve befejezni jövő héten?

– Nekem tökéletes lenne élőben is, Tanár úr, nem szeretném ezzel elvenni a digitális órát – válaszoltam, mert ő tanítja a földrajzot is, amiből kevés óránk van egy héten. Meg aztán nem sok kedvem volt digitálisan kiselőadást tartani, se az eredeti hosszával, sem lerövidítve.

– Rendben, akkor miután visszamentünk az iskolába? Decemberben, ha visszamegyünk, bár ki tudja – elmélkedett, egy naptárat nézve. Közben csöndesen lefejeltem az asztalt, hátha a hideg asztallap csillapítja a fájdalmat, ami a végre elmúlt szédülést váltotta fel.

– Igen, igen – feleltem engedelmesen.

– Értem. Szóval, ha visszatér a rendes oktatás, decemberben vagy később, az első osztályfőnöki órán megtartod a nagyon lerövidített kiselőadást?

Fáradtan sóhajtottam, beletörődve, hogy itt fogok meghalni, bekapcsolt mikrofonnal. A lábam, ha lehet, még jobban fájt úgy, hogy nem mozgott, de felpolcolva sem volt, szédültem, a szemem előtt megint fekete foltok táncoltak, a fülem újra zúgni kezdett. Mit ne mondjak, nagyon örültem a sokáig húzódó beszélgetésnek.

– Igen, Tanár úr – nyögtem ki nagy nehezen.

– Remek – bólintott a Tanár úr, visszatolta orrára a szemüvegét és leírt valamit. – Akkor decemberben…hát, valószínűleg nem decemberben, de ha egyszer valamikor a jövőben visszamegyünk, befejezed nagyon lerövidítve a kiselőadást. Jó így?

Már szinte imádkoztam azért, hogy Isten lenyugtassa a Tanár urat, pedig nem vagyok hívő.

– Persze, Tanár úr – mondtam azért, próbálva illedelmes és nem szenvedő hangsúllyal felelni. Kikapcsoltam a mikrofont, eldöntve, hogy többet, ha törik, ha szakad – remélhetőleg nem a lábam –, nem válaszolok neki.

– Akkor felírtalak – nyugtázta a Tanár úr, én meg felálltam, hogy folytassam a sétafikálást. Ismét körbe kérdeztem a sportoló ismerősöket, hogy egy szalagszakadásba is ugye beleőrülnék, igenlő választ kaptam, és nyugodtan folytattam tovább köreimet. A pár percnyi üléstől is újra zsibbadni és fájni kezdett, belefolyt a vér. Morcosan szidtam magamban a Tanár urat, aki nem csak, hogy szörnyen meg akarja húzatni velem a kiselőadást, de még szenvedni sem hagy zavartalanul.

A Tanár úrnak egyébként nagyon megnyugtató hangja van, sikerült is ellazulnom őt hallgatva, ahogy fel-alá járkáltam. Vártam, hogy a szüleim hazaérjenek a vásárlásból, és leszidjanak, túlzó aggódással babusgassanak vagy kinevessenek a szerencsétlenségem miatt.

Az utóbbi történt, pedig azt hittem, anya a másodikat fogja választani.

A szüleim beléptek az ajtón, én pedig a szoba túlsó végében álltam, a zöld valamitől – ami, anya elmondása szerint leveles spenót volt – és a nagy, neonszínű kendőtől buci lábammal, és rájuk néztem, várva, mi lesz. Anya végig nézett rajtam, és fejét csóválva elnevette magát.

– Csak egyszer hagyunk itthon egyedül…

2021. 01.

Boccaccio: Dekameron átirat ~ Erdő és Magány ~ Azuraverzum

Élesnyelvű Johanna és a nemes Corvus meséje

Ursula meséje szomorúan végződött, a pár szerelme sosem teljesedhetett be, meghaltak, egyikük háborúban, másik búbánatban. S midőn a Királynő továbbadta a soron következőnek a szót, Lilly úgy döntött, az ő története is egy szerelmespárról fog szólni.

– A történetük nem volt ugyan zökkenőmentes, de pár jó barát segítségével kezükbe vették életük irányítását, és harcoltak szerelmükért. Néhány szerencsétlenség közbeszólt, de találékonyságuknak köszönhetően elszöktek a bajok elől, s ki tudja? Talán még ma is boldogan élnek.

 

A koromfekete hajú, éles nyelvű Johanna egy favágó lányaként született, s szobalányként dolgozott egy firenzei özvegy nemesasszony (egy valóságos boszorkány) palotájában. Sepregetett egész nap, takarított, és fogcsikorgatva tűrte a verést, amit az özvegy szabott ki rá büntetésként, ha porszem maradt az ablak üvegén. Lyra kegyetlen egy dáma. Négy gyermeket szült (vélhetőn különböző férfiak voltak az édesapák), s erőszakosan meghatározta, kivel házasodjanak. A második legidősebb gyermeknek, az egy szem legénynek is kinézte már a tökéletes asszonyt: egy velencei nemesember legkisebb s egyben legszebb leányát, Cassandrát. Azonban a fiú, Corvus szíve másért dobogott – a koromfekete hajú, éles nyelvű Johannáért. Nem kellettek neki a természetesen hullámos vörös fürtök, az elbűvölő smaragdzöld szempár, a telt ajkak, nem, őneki csakis az aprócska szobalányra volt szüksége, hogy élete hátralévő része boldogságban teljen el. Sokáig udvarolt a leánynak, mikor anyja a ház másik végében hímezgetett, vagy mikor a házsártos barátnőit látogatta meg, de Johanna mindig elkergette csípős megjegyzésével és a seprűje nyelével. De az élesnyelvű Johanna sem tagadhatta le, hogy tetszik neki az ifjú bókolása. Corvus sötét, okosan csillogó szeme, édes mosolya, kedves csipkelődése melegséget ébresztett szívében s gyomrában, és egy idő után nem kérette magát, ha a fiú mögé lopakodott s közel húzta magához vagy csókot nyomott kócos kontyára.

Johanna nem tudott a Cassandra nevű hölgyről, s amikor Corvus mesélt róla neki, először elkeseredett, aztán dühös lett s tarkón csapta szerelmét a seprűnyéllel. Corvus fejét masszírozva adta elő tervét: van egy Deneb nevezetű barátja, ki szívesörömest segítene nekik. Remek méregkeverő hírében áll, kikever majd egy különleges mérget, amit titokban beleönthetnek Cassandra italába, s mitől a hölgy éjjel kileheli a lelkét, és mire fölfedezik a holttestet, addigra ők már rég a hegyekben járnak. Johanna eleinte nem értékelte az ötletet, de mikor az ifjú elmondotta neki, hogy az édesanyja hétvégére tűzte ki a vörös hajú leánnyal való menyegző időpontját, eltökélten bólintott.

A Deneb nevezetű barát egy Daphne nevezetű barátnő segítségével a hét közepére el is készítette a kívánt hatású italt. Épp idejében, ugyanis Cassandra és édesapja Corvus családjának palotájába érkezett, hogy az ifjú pár megismerhesse egymást. Corvus három nővére tudott a szobalánnyal való kapcsolatáról és a szökési tervről, s szívesen segédkeztek is. Vacsora közben finoman gúnyolták az idegen hölgyet, szemtelenkedtek az örömapával (édesanyjuk nem győzte küldözgetni feléjük a gyilkos pillantásokat), majd feszült izgalommal figyelték, ahogy a vörös hajú kisasszony a szájához emeli a méregtől teli vörösboros kupát.

Johanna mindeddig a kertben várakozott egy fa tövében, nagyokat szippantott a balzsamos, kora esti levegőből, szíve vadul dobogott; kevés holmiját egy aprócska kendőbe csomagolta be, s várta, hogy a nap lemenetelével nyugovóra térjen a család. Megbeszélte Corvusszal, hogy az első csillag feljövetelekor a tölgy alatt találkoznak, s amint a fiú nővérei gyertyát gyújtanak a harmadik ablakban, ha Cassandra elhunyt, nekiindulnak a nagy világnak.

Corvus hamar ki is ért az ő Johannájához, összebújva várták a fényt, ami pár percen belül fel is villant a harmadik ablak sarkában. Akkor diadalittas csókot váltottak, s eliramodtak az éjbe. Az éjszakát egy üregben töltötték, s egymást melegítve szenderültek el. Másnap reggel abban a tudatban tértek magukhoz, hogy szabadok és szabadon szerethetik egymást, csókolták a másik ajkát, ölelték a másik testét, s mikor észbe kaptak, hogy folytatniuk kéne az utat, s kimásztak az üregből, bajban találtak magukat: fegyveres őrök állták körül őket.

– Gyilkossági kísérlet gyanújában elkísérünk bennetek a bíróhoz! – közölte az egyik katona. A két fiatal egymásra nézett. Vajon mi baj történhetett?

A bíró előtt szorosan egymás mellett álltak ugyan, de nem kulcsolták össze ujjaikat, hogy hangsúlyozzák összetartozásukat. Ledöbbentek, amikor maga a vörös hajú menyecske, Cassandra nézett velük farkasszemet, azzal az elbűvölő smaragdzöld tekintetével. A kisasszony elmesélte, hogy az éjjel rosszul érezte magát (s még most is kicsit kótyagos), így hát megnézette a szolgákkal az előző esti vacsoráját, s az emberek mérget találtak a kupájába száradva. Corvus és Johanna megkövülve hallgatták a történetet, nem tudták elképzelni, miként gyógyulhatott meg a kisasszony a káros ital elfogyasztása után. A szerelmesek újból egymásra néztek, s egyszerre nyitották ajkukat védekező beszéd elmondására, de ekkor zavargás tört ki a téren összegyűlt emberek közt. Corvus két húga, Sagitta és Azura egy firenzei lányt húzott maga után, őket Deneb és Daphne, a méregkeverők követték, s kiabáltak, hogy megtalálták az igazi méregkeverőt, az összeesküvőt! A történetük szerint a lány, Erica Corvus ifjúkori szerelme volt (Johanna éles szemmel sandított kedvesére), s nem bírta elviselni, hogy a fiú most nősülni készül, így mérget kevert a kisasszony italába. Beszökött az ablakon, miközben a vacsorát készítették a szakácsok. Johanna és Corvus buzgón bólogattak, bár nemigen értették, miről beszélnek barátaik. A bíró egy ideig zavart arckifejezéssel kapkodta szemét ide-oda a vádlók, az új vádlott, a régi vádlottak s a valamilyen csoda folytán életben maradt áldozat között, majd nyílttéri verésre, és nem akasztásra ítélte a „gyilkossági kísérletet elkövető” lányt, mivel az áldozat végül nem hunyt el, s mivel a bíró úr különben sem volt biztos abban, ki lehetett az igazi bűnös.

A tárgyalás után Corvus testvérei s a méregkeverők odasettenkedtek a párhoz és elmesélték nekik a valódi történetet, miszerint a lány, Corvus egykori szerelme (Johanna megint csak ferdén nézett a fiúra), megneszelte a hírt, hogy Deneb és Daphne mérget kevernek Corvus menyasszonya számára, s a múltból maradt bosszúvágytól hajtva valóban beszökött a konyhába és ellenszert csöpögtetett a kupába, ami miatt Cassandra nem halt meg, ám rosszul lett, s így később fölfedezte a megszáradt mérget a boroskupában. A bizonyíték megtalálásakor jelen volt egy szolgáló, aki különösen nem szerette Johannát, s tudott az úrfival való kapcsolatról, s kapva kapott az alkalmon – rögtön piszkította is be a lány nevét, amikor lehetősége nyílt rá.

Azonban a pár nem sokáig örülhetett, a legidősebb leány, Pyxis érkezett meg aggódó arckifejezéssel: édesanyjuk roppant mérges, természetesen nem hitte el a mesét, amit a kisebb lányok találtak ki, s megparancsolta, ha Johanna most rögtön nem hagyja el a várost, akkor rágyújtja az apjára a házát. Johannát sosem szerette igazán az apja (őt hibáztatta felesége haláláért, ki szülés közben halt meg), s a lány sem érzett különösebb vonzalmat őse iránt, de félelemmel telt szívvel fordult Corvus felé, aki gondolkodás nélkül csókolta is végig húgait s barátait, majd megragadta Johanna kezét, s mondotta, meneküljenek, míg lehet, mielőtt a gonosz, kegyetlen boszorkány utánuk nem nyújtja karmos kezeit. S így is lett, menekültek, s Lyra hiába nyújtogatta utánuk karmos kezeit, Corvus nővérei távolról, ravasz cselekkel mentették meg testvérüket és igaz szerelmét anyjuk lesújtani vágyó haragjától.

Művészszoba ~ George Roux: Spirit

George Roux – Spirit

Művészszoba

Egyszerűen csak besétáltam a kastélyba. Jean Fortier kastélyába.

Pókfonálból szőtt, fátyolszerű ruhám suhogott, ahogy sebesen szedtem lábaimat. Egy kavics sem marta ki az anyagot a főbejárat felé tartó ösvényen. Az őrök, akik kétméterenként álltak az út mellett, meg sem rezzentek a közeledtemre. Jobban mondva, de – megremegtek, mindahányan voltak. Fáztak, hallottam, ahogy az egyik odakiáltja a társának:

– Kutya hideg van!

A másik bólintott.

– Hamar jött idén a tél.

Kuncogtam, de nem hallották a nevetésem. Tudtam, hogy a főbejáraton nem fogok tudni bejutni, ezért letértem az ösvényről. Most új helyen akartam beszökni, múltkor már bezárva találtam a cselédbejárót.

Jól emlékeztem: a törött ablakot – amin egyszer, nagyjából féléve kiugrottam – Jean azóta sem javította ki. Ezúttal könnyedén siklottam be rajta, szoknyám ez se szakította ki, nem úgy, mint amikor az üveg darabokra tört.

Cipőtlen talpam nem fázott, ahogy végigsiettem a folyosókon, keresve egykori kedvenc szobámat, a művészszobát. Útközben tükröt pillantottam meg, és amikor megálltam előtte, csalódott sóhaj tört fel torkomból.

Persze, hogy nem látom magam – hogy is láthatnám?

Megráztam a fejem, és továbbmentem. Csipkekesztyűbe bújtatott kezemmel megtapogattam a kontyomat, szerencsére nem bomlott ki.

Az ajtószárnyak nyitva voltak, amikor megérkeztem oda. Vettem egy nagy levegőt, és beléptem. Jean öccse, John az asztalnál ült, papírt fogott a kezében. Valószínűleg verset fordított. Mindig verset fordított.

Remegő tagokkal araszoltam az asztal mellett álló zongorához. A szobában nem kapott helyet ablak, és John is spórolt a világítással: szinte teljesen sötét volt. Azért ki tudtam venni a rengeteg festményt a falakon és a kandalló fölött. Az órák ketyegtek, a szobrok kísérteties arckifejezéssel meredtek rám a félhomályban.

Tudtam, hogy John hallani fog. Mindig hall. És minden alkalommal lát is – azt a lágy derengést, ami körbe öleli a testem, ami azóta fénylik, mióta megszentelték a földet földi hamvaim fölött.

Viszont szólni sosem szól. Most is csak ült, letette pennáját és a fordítandó verset, hátradőlt és nézett engem. Hallgatta a dalokat, a gyors vagy épp lassú ütemben egymást követő hangokat, amiket ösztönös ujjmozdulatokkal csaltam ki a régi hangszerből.

A zene magával ragadott, lehunytam a szemem, és elképzeltem, hogy nem haltam meg, és minden a legnagyobb rendben van. A zsarnokoskodó Jean a szalonjában vedel, valószínűleg szeretőkkel az oldalán, mi pedig Johnnal a művészeteknek fenntartott aprócska, zsúfolt szobában ütjük el az időnket.

Akkor nyitottam ki a szemem, amikor döngő léptek hangja szakították meg zongorajátékomat. Valaki a folyosón közeledett, egyre gyorsabban és hangosabban. John felpattant a helyéről, és megkerülte az asztalát. Rég láttam állva, így feltűnt, mennyire lefogyott.

– Te zenélsz, öcsém? – mordult egy hang az ajtóból. Persze, hogy Jean volt az. Világéletében irtózott a művészetektől, a zenétől különösképp.

– Igen, bátyám – felelte John halk, de magabiztos hangon. A mellkasomra szorítottam csipkekesztyűs kezem, féltem, hogy a szívem ki akar ugrani a helyéről. Részben, mert megrémültem Jeantól, részben pedig azért, mert hónapok óta először hallottam John hangját. Mély volt, és rekedt, mintha fáradt lenne a beszédhez.

Jean hangja nem érdekelt, és nem is változott sokat a halálom óta.

Felugrottam, és leheletkönnyű szoknyámban John mögé surrantam. Jean tekintete nem akadt meg rajtam, fekete szeme megvetőn járt ide-oda a szobában.

– Nyitva maradt az ajtó. Ha mindenképp nyikorogni akarsz, csukd be! – dörrent rá a fivérére, azzal ugyanazokkal a súlyos léptekkel, amikkel érkezett, elhagyta a művészszobát.  – És kutyahideg van! – üvöltött még vissza a folyosóról, mire összerezzentem.

John gyorsan becsukta utána az ajtót.

– Sajnálom, hogy elfelejtettem – szabadkoztam, és megigazítottam szőke hajamat.

– Semmi baj – csóválta a fejét John. Rámszegezte a tekintetét. Szerettem volna megérinteni a karját, és láttam, hogy ő is szeretné megfogni a kezem. Mindig szerette simogatni hosszú művészujjaimat. De egyikünk sem mert közeledni – mind a ketten tudtuk, mitől fél a másik. Hogy esetleg John keze átsiklik az enyémen. Hogy mégsem vagyok olyan szilárd, mint amikor zenélés közben hiszem.

– Játssz még! – kérte, és én engedelmesen leültem a zongorához, de hosszú művészujjaim most nem követték ösztöneim utasításait. Dohogtam egy sort, majd Johnhoz fordultam.

– Most te!

– Én nem tudok zongorázni – felelte John. Sürgetőn az asztala felé biccentettem.

– A verseidet szeretném hallani. Írsz sajátokat is, nem igaz?

John sóhajtott, és visszament az íróasztalához. Beleereszkedett a székbe, és beletúrt hosszú hajába.

– Írok – bólintott végül.

– Olvasd fel nekem! – kértem, és felemelkedtem. Ahogy közelebb léptem hozzá, az asztali lámpás fénye rám esett, ruhám szikrázott. Széket húztam Johné mellé. Közel voltam hozzá, de mégsem mertem megérinteni, féltem a csalódástól.

Aztán amikor John olvasni kezdte hozzám írt, gyásztól és az elveszített szerelemtől terhes verseit, sorra kezdtem feladni gátlásaimat. Hiszen egyszer élünk, vagy nem? Dehogynem – ezt mi ketten tudtuk a legjobban.

Óvatosan megérintettem John kézfejét. Összerezzent, és elcsuklott a hangja. Felnézett a papírról, amire korábban szép betűkkel írta le a szavakat.

– Érezlek – lehelte. Nem akartam elmondani neki, hogy én nem érzek semmi különöset, de megnyugtatott a tudat, hogy ő igen. A vállára hajtottam a fejem, és hagytam, hogy simogassa a hajam. Hiába láttam, hogy ujjai a tincseim közé túrnak, hogy a vállamat simítja, nem éreztem úgy, mintha valóban megérintene.

Keserűség öntött el. Legszívesebben sírva fakadtam volna, de a szellemek nem tudnak sírni. Úgyhogy csak ültem ott, John vállára döntött fejjel, és hagytam, hogy boldog legyen. Olyan régen láttam tisztán boldognak! Jean jó féléve tette tönkre az életét – és oltotta ki az enyémet –, azóta mindig komornak és mogorvának láttam, amikor meglátogattam. Most azonban, ahogy ültünk, örömkönnyei a hajamra és a hátamra hulltak, hallottam a szívdobbanásaiban, hogy boldog.

És ez engem is boldoggá tett.

 

A férfi leírta az utolsó görbe betűt, és letette az asztalra a pennáját. A sárgás papíron a szöveg könnycseppektől volt maszatos, de nem zavarta. Úgyse fogja megmutatni senkinek. Ella halála óta nem járt itt senki, legfőképpen Jean nem.

Bár lehet, hogy el kéne égetni, futott át az agyán. Ha Jean meghal, és az ő szobájában megtalálják a novellát, amiben arra utal, hogy a bátyja ölte meg a lányt, bajok keveredhetnek belőle…Főleg azért, mert akkor az is kiderülne, hogy ő és Ella szeretők voltak.

John lehunyt szemekkel hátradőlt, és egy pillanatig nem gondolt semmire.

Aztán hangokat hallott – egy zongora édes hangjait. A szíve megdobbant. Az ismerős zongorajáték visszhangzott a fülében, éjt nappallá téve. Ha egyszer-egyszer lefeküdt az ágyába, csak ezt hallotta, éberen és sötét álomba merülve egyaránt.

Kinyitotta a szemét, és elmosolyodott. Könnyfátylon keresztül látta, hogy az ő Ellája ott ül a régi zongoránál, ismerős dallamokat játszik. Szőke haja elegáns kontyba tűzve, szoknyája hófehér, lágy esésű, ha tippelnie kellett volna, azt mondja, pókhálóból fonták. Ellát ismerve szívesen is viselt volna ilyesmi ruhát.

A lányt ködszerű ragyogás ölelte körbe. Gyönyörű volt.

John csak nézte, nem szólt. Elégnek érezte, hogy láthatja őt. A valódi énjét, amit mindig zenélés közben mutatott csak ki.

Ennyinek elégnek kell lennie.

John mosolyogva figyelte, ahogy Ella lehunyt szemmel adja át magának a zene élvezetének.

Az éjszakát végig zongorázta, hajnalban aztán abbahagyta, Johnra rámosolygott, majd kivonult a művészszobából, magára hagyva Johnt, aki nyugodt lélekkel merült álomba a kemény asztalra és a verseire borulva.

A holdtündérek hercegnője ~ Alphonse Mucha: A Hold

 

Alphonse Mucha - A Hold

A holdtündérek hercegnője

Holdtündérnek lenni nagyszerű.

A holdtündérek hercegnőjének lenni pedig még nagyszerűbb.

Én már csak tudom, hiszen voltam már holdtündér, és a holdtündérek hercegnője is. Mielőtt csillagvirágból koronát kaptam volna ezüst hajamra, egész nap csak feküdtem a porban, bámultam a Hold körül keringő bolygókat és csillagokat, aztán szaladgáltam és szökdécseltem a dombokon és a mélyedésekben. Szálltam a légben, nagyokat szippantottam a hűvös levegőből.

Aztán eljött a nap, amikor fenséges, újszülött csillagok fényéből font kendőbe csavartam magam, és megkezdtem uralkodásomat. Fontosabb dolgok kezdtek el érdekelni, komolyabbnak éreztem magam. Rájöttem, hogy mennyire egyszerre dobog a szívem a Holdéval, hogy ujjam egyetlen mozdulatára felragyogunk mindketten, csettintésemre pedig beborulunk.

Nem mondom, hogy nem fáztam sosem a csillagfényből szőtt ruhácskámban, de születésemtől fogva hidegben nőttem fel, annyira sosem zavart. Az ujjam hegyéből, ha úgy kívántam, valami hideg csapódott ki, valami hideg és ragyogó. Amikor táncot jártam a Hold poros felszínén, mezítelen talpam alatt dobogott a talaj, és láttam, hogy a körülöttünk forgó bolygókon víztömegek zúdulnak egyik helyről a másikra. Ha rossz kedvemben voltam, a közelben lévő planéták jegesre fagytak.

Csillagvirág csak bizonyos időközönként az égből hull alá. Sokáig tartott megfonni a koronát, de nem untam a munkát. Vékony ujjaim fürgén szőtték egymásba a merev szárakat, s amikor elkészültem vele, fellélegezve illesztettem előzőleg gondosan kifésült és kontyba csavart hajamra.

Szóval szerintem elég fenséges látványt nyújtottam a koronázásomkor is, és most is.

Ha valaki holdtündérnek születik, pár ténnyel tisztában kell lennie:

Egy: a jó holdtündér mindig engedelmeskedik a szíve szavának. Ha az azt mondja, táncolj és dalolj, nehogy megtagadd!

Kettő: nagyon szeretik a csillagvirág szirmát majszolni. Ha egy holdtündér csillagvirág bokrot lát az égből hullani, egy-két perc alatt képes behabzsolni az jégszínű, ropogósan kemény szirmokat!

Három: a holdtündérek szeszélyesek. Egyik pillanatban nevetve futnak végig a Holdon, másikban már szipogva dőlnek hátra, és hagyják, hogy ujjuk hegyéből valami hideg és ragyogó törjön ki.

Négy: a holdtündérek tánca képes arra, hogy saját akaratára hajlítsa távoli helyeken a vizeket. Néha azt kívánják, bár ott lehetnének, ahol varázslatuk következményei történnek, de nem tehetik.

Öt: nem tehetik az előző pontban említetteket, merthogy nem hagyhatják el a Holdat. Örökkön-örökké ott kell őrizniük a Holdközép barlangjában őrzött kék fénnyel égő, dermesztően hideg lángot, amibe ha csak egyszer is bedugod a kezed, örökkön-örökké érezni fogod a fájdalmat.

Ezeket mind a saját tapasztalatomból gyűjtöttem össze. A bal mutatóujjam még most is ég a holdközépi barlang lángjától. Sokszor átkozom magam, amiért ostobán beledugtam az ujjam a kék tűzbe, ilyenkor olyan hangosan szitkozódom, hogy a szél feltámad és belekap az újszülött csillagok fényéből szőtt ruhámba.

Most a távolban fellobbanó új csillagnak mesélek, de nem hiszem, hogy hallja. Mióta hercegnő lettem, minden nap más csillagot köszöntök hasonlóképp, és minden nap elbúcsúzok egy régi baráttól. Nekik énekelek, hosszan, szomorúan, hangom ilyenkor még a fagyosabbnál is fagyosabban cseng.

A kiscsillag pislant egyet, és én sóhajtva mondom el neki, mi az egyetlen hátránya annak, hogy valaki holdtündér. Vagy ha épp a holdtündérek hercegnője.

Az, hogy rettentő magányos. Mert holdtündérekből csak egy van, a hercegnő pedig csak önmaga fölött uralkodik. Ül a porban, és minden nap mesél az újszülött csillagoknak és énekel a haldoklóknak.

Szomorú, ha valaki ennyire egyedül van, ennyire magányos, és ennyi fájdalmat tűr az életében, ami leírhatatlanul hosszú: csillagok ezreinek látta születését és halálát – de azért nagyszerű holdtündérnek lenni.

A holdtündérek hercegnőjének lenni pedig még nagyszerűbb.

Azt hiszem. Nem vagyok benne biztos.

Minden estére elbizonytalanodom.

Izgalmas vonatutak ~ Monet: Vonat a hóban

 (megjegyzés: a novella spoilert tartalmaz Agatha Christie: Gyilkosság az Orient Expresszen című műre)

 Monet – Train in the snow

Izgalmas vonatutak

Már csak pár fejezet van hátra. Sóhajtok. A vonatokon mindig izgalmas dolgok történnek, igaz?

Az Oriont Expresszen Monsieur Poirot megold egy izgalmas gyilkosságot, a Roxfort Expressz pedig már önmagában is izgalmas vonat.

Az enyém pedig… Hát az csak döcög a havas tájon keresztül. Ülök a fülkémben, kezemben Agatha Christie rongyosra olvasott könyve, arcom püffedt a sok sírástól. A lehúzott ablakon hideg levegő áramlik be, bortól vörös és nedves ingem a bőrömre tapad, fázok.

Már csak pár fejezet van hátra. Sóhajtok. Egyszerre nyugtat és rémiszt meg a gondolat, hogy pisztolyom tárra töltve várakozik az ülésem fölötti bőröndben.

Némán, kicsit reszkető ujjakkal lapozok és lapozok, könnyes szemekkel próbálom követni a homályos, összefolyt sorokat.

Már csak pár oldal van hátra. Sóhajtok. Ó, évekkel ezelőtt mennyire izgatott voltam ilyenkor! Vajon Monsieur Poirot-nak ezúttal is sikerül rájönnie, ki a gyilkos? Mivel vagy ötvenedjére olvasom a könyvet, nem lep meg, hogy az összes utas benne volt a bűncselekményben.

Megint elterelődtek a gondolataim – próbálom húzni az időt.

Sóhajtok. Már csak pár oldal van hátra! Utána pedig teszem, amit tennem kell, ha már egyszer elhatároztam magam.

Az illusztrált kiadásban meglátom az egyik karakter arcának tollrajzát – jóvágású, kicsit hasonlít az egyik kalauzra, akit az állomáson láttam. Szőke volt és zöld szemű. Nednek van még zöld szeme, meg Tarrynek. Bár az ő szeme smaragd volt, nem pedig olyan kicsit vizeszöldféle Ned-színű.

Szipogok. Mit érdekeljen ez engem?! Már csak pár oldal van hátra, hajrá, kislány, hajrá!

Valóban: már csak egy-két oldal van hátra. Sóhajtok. A vonatokon mindig izgalmas dolgok történnek – az Orient Expresszen utazott az izgalmas francia, Monsieur Poirot, és a rakat összeesküvő; a Roxfort Expressz pedig akárhogy nézzük is, izgalmas. Talán két dolog tehet egy vonatot izgalmassá: az utasai, illetve az egyéb körülmények. Egyéb körülmények alatt értem én a Roxfortba igyekvő varázslókat és boszorkányokat. Akik alatt nyilván nem döcögött ilyen erősen a vonat, alig bírom tartani a kezemben a könyvem. Bár lehet, hogy csak a kezem remeg.

Fújtatok. Olvass már!, biztatom magam.

Már csak egy-két oldal van hátra, de én hiába sóhajtozok, nem tudok tovább olvasni. Megdörgölöm a szemem. Minden el van rendezve – a papírok, az összes papír aláírva, elküldve, lepecsételve. Már nincs visszaút. Nem csak képletesen értve: a visszafele útra nem vettem jegyet.

Mindig makacs nő voltam, de most az ajkamba harapva kell kényszerítenem magam arra, hogy megtegyem, amit elterveztem. Szinte égnek a szemeim, ahogy lassan olvasom a sorokat, ajkam formálja a szavakat.

Már csak egy-két oldal van hátra, Poirot mindjárt befejezi a fejtegetést, hogy ki ölte meg szerencsétlen gonosz urat, Mr. Retchettet/Casettit. Sóhajtok, és azzal nyugtatom magam, hogy legalább én is izgalmassá teszem ezt a névtelen vonatot, ami csak vakon döcög a szürke téli estébe.

Már csak egy két sor van hátra. Sóhajtok. Az ablak felé fordítom a fejem: hó esett be a fülkémbe, fehérek és csúszósak az ülések. Már nem is este van – éjszaka, az ég fekete. Reszketek. A hidegtől vagy a félelemtől, nem tudom eldönteni. Lehunyom a szemem, majd kinyitom, olvasok tovább.

Már csak egy-két szó van hátra. Sóhajtok. Az arcomhoz emelem a könyvet, belélegzem a régiség szagát. Imádom.

Már csak egy szó van hátra. Sóhajtok. VÉGE. Az ujjam hozzáérintem a fekete betűkhöz. Suttogva káromkodok és összecsapom a könyvet. Ledobom magam mellé az ülésre, lassan felállok. Megborzongok, ahogy a hideg levegő megmozdítja nedves ingemet. Lelapogatom bokáig érő kordszoknyámat, és felkapaszkodok az ülésre, hogy a bőröndömhöz férjek. Van rajta egy rejtett rekesz (Ned a megszállottja a rejtett rekeszeknek, vagy legalábbis nekem ezt mondta – a japán nő talán majd azt mosolyogja meg, mennyire odáig van a nyulakért?), abba dugtam el a pisztolyt (Ned hozta haza, mint rendőr – a japán nőnek talán majd nyakörvet visz haza az állatmenhelyről?).

A homlokom a hideg rácshoz szorítom, mintha nem fáznék már amúgy is.

Már csak pár perc van hátra. Tarts ki, biztatom magam. A nyakamhoz nyúlok, ahol a medál függ, benne a kép hármunkról: Nedről, Terryről és rólam. Kinyitom és megnézem még utoljára a képet. Keserűen elmosolyodok, amit hiba mosolynak hívnak, mert csak két oldalra húzva a szám csikorgatom a fogam.

Már csak a japán nő hiányzik a képről, aki úgy felforgatta mindhármunk életét!

Vagyis inkább elvette mindhármunk életét. Kiét hogy, erről Ned tudna a legtöbbet mesélni. Terry már nem tud – és ez a gondolat újból könnyeket csal a szemembe és újra megbizonyosodom, hogy nincs már több dolgom az életben.

Befejeztem a könyvet, már csak ez van hátra.

Könnyedén szökkenek le az ülésről, és megállok az ablakkal szemben. Bámulom a kinti szürkeséget, a menetszél és a kint tomboló hóvihar havat sodor be a fülkémbe, ezzel együtt az arcomba. A pisztoly hideg csövét az államnak támasztom, és próbálom rávenni magam, hogy meghúzzam a ravaszt.

A könnyeim folynak, szemem előtt Ned, Terry és a japán, valószínűleg kimondhatatlan nevű nő képe lebeg. Az ajkamba harapok, erősen, vér ízét érzem a számban.

Elhatároztam magam – most miért nem csinálok semmit?

Sikítok dühömben, és amikor végre megtenném az apró, de végzetes ujjmozdulatot, ezer darabra hullik a világ.

Olyan dörrenés rázza meg a vonatot, hogy megtántorodom, majd valamitől dőlni kezd a szerelvény, én pedig a fülkeajtóra zuhanok, a pisztoly kicsúszik a kezemből.

Fény gyúl, vöröset, sárgát és vakító fehérséget látok mindenfelé, a durranások zaja nem csitul, hanem folyamatossá válik, mintha az univerzum akarna felrobbanni.

Feltápászkodok, a fülke most úgy áll, hogy a talaj az a fal, amin az ajtó van – illetve volt, mert most már nem használható akként –, a plafon pedig a nyitott ablakos oldal. Gyors fejszámolás után magamhoz veszem a pisztolyt és az ülések meg fémbőröndtartók segítségével felügyeskedem magam az ablakhoz, hogy kilássak: hiába akartam még az előbb meghalni, amikor észreveszem, hogy lángok lobognak a szerelvényem túlsó felében, rémület önt el.

Végigveszem a lehetőségeimet, aztán nehézkesen kitornázom magam a vonat felfordult testére. A lángok nincsenek túl messze tőlem, de még biztonságban el fogom tudni hagyni a fedélzetet. Őrület! Az ember egyik percben még végezni akar magával, aztán már a következőben menteni próbálja az életét.

Ezen mélázva megtorpanok. Tulajdonképpen így is vége szakadhat az életemnek, de ez az út valahogy nem tetszik. Valami más külső erő kényszerítené rám. Gyorsan hátraarcot csinálok, és sietősen elindulok a mozdony irányába, egyre messzebbre kerülök a lángoktól. Megtorpanok, ahogy gondolataim utat vágnak maguknak gyásztól és adrenalintól ködös elmémben.

Mi a fene volt ez? Robbanások. De ki robbantott, és miért? Előrefele nem látok tüzet, de az tisztán látszik, hogy kifutottunk a sínről. Pompás.

Úgy fest, valaki más is izgalmas vonatutat akart magának!

A szívem őrülten dobol. Feltűnik, hogy más is felkapaszkodik a tetőre. Elfekszik az ablak mellett, látom a mellkasa sűrű emelkedéséből-süllyedéséből, hogy zihál. Reszketek átázott ingemben és a szoknyámban. Bizonytalan kézzel fogom a pisztolyt – mi van, ha ez az az ember, aki miatt felborult a vonat?

Mély levegőt veszek. Valószínűleg csak egy átlagos ember, nem kéne mindent rögtön túlreagálnom. Több krimit olvashattam életemben, mint az egészséges…

Bűntudatom támad – mentenem kéne a többi utast, nem? Ned ezt tenné. Vagy legalábbis ez a munkája. Embereket ment. Én pedig magamat mentem, hogy később, nyugodt körülmények között a saját kezem által meghalhassak.

Szörnyű ember vagyok, jövök rá. Úgyhogy gyorsan szaladni kezdek a fekvő alakhoz.

Egy hang azonban megállít. A szél zúgásától, és a tűz ropogtatta szerelvény zajától nehéz bármit is hallani, de az illető olyan hangosan kiabál, hogy nem lehet nem felfigyelni rá.

– Állj! Miatta történt minden!

Megpördülök, és a hang tulajdonosában a jóképű, zöldszemű kalauzra ismerek a háta mögött villódzó fények segítségével. Lassan közelít, én pedig megkönnyebbülve sóhajtok. Nem akarom faggatni, amíg nem ér ide, nem lenne elég erőm ahhoz, hogy érthetően kiabáljam el neki kérdéseimet.

Elindulok felé én is. Botladozok hosszú szoknyámban, már szinte nem is érzem, hogy fázok, annyira reszketek, ez már inkább fájdalom a mellkasomban. A pisztoly majdnem kicsúszik a kezemből, de a lábamhoz szorítom a karom.

Már csak pár lépés. Sóhajtok, és imákat rebegek. Nem tudom kiért-miért imádkozok, próbálom csitítani túlélési ösztöneimet.

Halványan látni vélem, hogy a kalauzom mosolyog. Igyekszem kitalálni a szavai értelmét: miatta történt minden? Az a szerencsétlen fickó robbantotta fel a vonatot?

Már csak pár lépés. Most nem tudok sóhajtani, mert elakad a lélegzetem. A kalauzom vigyorog, de olyan eszement vigyor ül az arcán, hogy nincs sok kérdésem. Krimiolvasó agyam hamar kitalál mindent.

– Miatta történt minden – kiáltja a kalauzom, szőke haját vadul tépdesi a szél. – Ez az ember az oka mindennek!

Gondolkodás nélkül elemelem a pisztolyom, rászegezem a mellkasára. Pedig érdekel, mi a baja szegény fickóval. Kezem bizonytalanul remeg. Még soha nem lőttem, legfeljebb sörösdobozra a kert végében, de akkor Ned ott állt mögöttem és fogta, irányította a kezem.

Most azonban nincs itt, hogy segítsen. Magamnak kell megoldani.

Már csak egy-két lépés van hátra. Zihálok, mire elneveti magát. Nem olyan édes a nevetése, mint Nedé vagy Terryé (aki egyébként az apja nevetését örökölte), inkább gonosz kacagás, amilyenről olvasni lehet.

– Tegye le a fegyvert, kisasszony! Nem hölgy kezébe való az – fed meg, szája fülig ér.

Most már tényleg csak egy-két lépés van köztünk, a pisztoly a kezemben majdnem hozzáér a mellkasához. Olyan közel van, hogy nemigen tudnám eltéveszteni a célt, mégsem lövök, valami meggátol benne.

– Csinos hölgy maga – mondja, és még közelebb lép. Kénytelen vagyok behajlítani a karom, bár a pisztoly csövét nem veszem el a melléről. – Nem ilyen nők vettek körül eddig. Mind fehér ruhácskába tipegett végig a folyosókon, csiptetős mappákkal, és szánakozó mosoly ült az arcukon. – Már csak ötven centi van köztünk. Sóhajt. – De ha magára nézek, magában életerőt látok.

– Meg akartam ölni magam – közlöm, a hangom rekedt. Meglepődöm, hogy ilyen egyszerűen kimondtam. De miért használtam múlt időt?

– Ó, így még izgalmasabb az egész. Segítsek?

Felemeli a kezét, az arcomra simítja az ujjait, zöld szeme kutatón fürkész. Ajkán gonosz vigyor. Szeretnék a hátam mögé nézni, mi történt az ott fekvő emberrel, de nem enged a tekintete. Végighúzza ujjait az orromon, az ajkamon, végig a nyakamon, majd megállapodik a medálon. Kapkodom a levegőt, legszívesebben undorodva ellökném magamtól. Megfeszítem az izmaimat, és elhatározom: lelövöm. De azt a szép, elgondolkodó tekintetet nézve nem tudom rávenni magam.

Nedre emlékeztet. És Terryre. Mintha gyomorszájon vágtak volna – miért ő jutott előbb eszembe?

Aztán letépi a nyakamból a láncot, bennem pedig egy olyan indulathullámot indít el, hogy egyszerre üvöltöm el magam és húzom meg a ravaszt.

Dördül a lövés, a fülemben háromszor hangosabban visszhangzik, a pisztoly visszarúg, a kalauz hátratántorodik. Fehér egyenruháján azonban nyoma sincs növekvő vérfoltnak. Kétségbeesetten pillantok fegyveremre, és a biztonság kedvéért még egy golyót beleeresztek a fickóba.

Vagy legalábbis azt hiszem. Mert akárhányszor meghúzom újra és újra a ravaszt, rá kell jönnöm, hogy nincs a pisztoly töltve.

Pedig otthon, indulás előtt teletöltöttem a tárat! Feljajdulok, és mielőtt reagálhatnék, újabb lövést hallok.

Tompa puffanás, a golyó becsapódik.

Az én kordszoknyám derekába.

Azonnal levegő után kapok, és a hasamra szorítom a kezem. Fájdalmat nem érzek, csak az ujjaimra buggyanó vér látványa és melegsége rémít meg.

– Ezt nem kellett volna – mondja a kalauz tűnődve. Térdre rogyok. Újabb lövéseket hallok, és kiáltásokat. Nincs erőm hátrafordítani a fejem, de sejtem, kit ért találat.

Az érzékeim kiélesednek, ahogy hó- és tűzvihar tombol körülöttem. Színeket látok, arcokat, aztán múltbéli emlékek villannak be a téli éjszakába. Összeszorítom a szemem, nem akarok rájuk gondolni.

A kalauz lehajol elém, és megsimogatja az arcom.

– Nem volt veled bajom, csak éppen fenyegető mozdulatot tettél – mondja kedveskedve.

– Megpróbáltalak lelőni – mondom, és öklendezni kezdek.

Megérkezik a fájdalom, eddig a sokk miatt nem éreztem semmit.

Már csak perceim lehetnek hátra. Sóhajtani próbálok, aztán összeszorított fogakkal sikoltok, és elhajítom a pisztolyt, ha már lőni nem tudok vele. Büszkén látom, hogy homlokon találtam a kalauzomat. Zöld szeme fennakad, és mellém szédül, én pedig hirtelen rámtörő hányingeremet kielégítve az ingére okádom azt a kevés ételt, amit vacsorára ettem.

Már csak perceim lehetnek hátra. Reszketeg sóhaj rebben az ajkamról. Nyöszörögve fekszek a kalauz mellé, a hasamon szorítom a sebemet, de tudom, hogy nem lehet vele mit kezdeni. Hátra fordulok, és az eget bámulom. Nem akarom lehunyni a szemem, tetszik az ég – a hamu pernye, a hópelyhek, a füst és a pattogó tűzszikrák keveredése egyszerűen gyönyörű. Utoljára eszembe jut Ned és a japán nő, és Terry.

Már csak másodperceim lehetnek hátra. Sóhajtok.

Legalább kiderült, hogy izgalmas vonaton utaztam, fut át az agyamon. És nem én voltam az, aki izgalmassá tette, én is átélhettem ezt – micsoda megtiszteltetés. Érzem, hogy gondolataim szakadoznak, és fekete űr felé lebegnek.

Már csak egy-két másodpercem lehet hátra. Sóhajtok…