4. fejezet
Andrew Dublin roppant büszke volt
magára.
Alig várta, hogy a kislány
ideérjen a kertből, és ő közölhesse vele, hogy ma este bizony nem megy lófrálni
a városba.
Igazából meglehetősen biztos volt
benne, hogy a kicsi nem egyetemi fiúval randevúzgat. Ha így volna, ő még örülne
is neki. De nem, Catherine egészen biztosan valami olyasmit csinál, amivel
szégyent hozhat a Dublin névre, holott még csak nem is viseli azt.
A kerti padon ülve dohányzott,
várta, hogy Catherine-t iderángassa az egyik szolgálólány.
Amikor végre megjelentek, a
kislány arca, keze és nyaka merő kosz volt, álláig érő, ízléstelenül fiúsra
nyírt haja az ég felé meredezett. Rongyos inget és szoknyát viselt, a talpát
nem fedte cipő. Dublin a fogát csikorgatta. Ostoba csitri! Bár itt lenne az
anyja, hogy megnevelje…
Idegesen kifújta a füstöt. Az
anyja, na persze! Az kéne még! Legalább annyira volt nevelt az is, mint egy
állatkertbe való csimpánz…
– Mit akarsz? – kiabált rá már
messziről Catherine. Olyan hangja volt, mint az anyjának – mint amilyen az
ördögnek lehet.
– Ajándékot kapsz tőlem, apróság –
közölte vele Dublin. Catherine nem ült le, ő pedig nem kínálta hellyel. A
szolgálólány, aki idekísérte, némán, lehorgasztott fővel állt mögöttük.
– Szent ég, mit vétettem? –
fintorgott Catherine.
– Fogalmazok máshogy: alku. Alkut
ajánlok. – Dublin most elégedetten figyelte, ahogy Catherine a homlokát
ráncolva fürkészi. Most bezzeg nem tud a gondolataiban olvasni!
– Miféle alkut?
– Ami mindkettőnknek jó. – Dublin
élvezte, hogy húzhatja a lány idegeit, aki úgy tűnt, menten felrobban. – Nem
kell aggódnod tehát.
Catherine az égre emelte a
tekintetét, de nem mert ellenkezni. Nagyon helyes.
– Röviden elmondom, kölyök. Ami
neked jó: taníttatlak. Ami nekem jó… arra később kitérünk.
A kislány ökölbe szorította az
ujjait és toporgott, mint egy ötéves.
– Készülődj össze, nagyjából húsz
perced van rendbe szedni magad. Egy professzort hívattam, hogy reáltudományokat
tanítson neked.
Catherine megdermedt, vállait
hátrahúzta.
– Matematikát fogok tanulni? –
kérdezte halkan. A gróf látta, hogy ezernyi különféle, megfoghatatlan érzelem
suhan át az arcán, de most kivételesen nem bánta, hogy örömet is okozhat neki.
– Ha rendesen viselkedsz –
bólintott, majd idegesen intett a szivarjával. – Na, iparkodj!
/*/
Valóban hamar érkezett meg
Moriarty professzor, egy családi címeres kocsin hajtott be az udvarra. Ugyanazt
az elegáns öltönyt viselte, mint délután, hóna alatt aktatáskát hozott.
– Üdvözlöm, gróf úr – köszönt
illedelmesen a fiatalember. Az ajtóban álló Dublin elvigyorodott.
– Öröm önt látni, professzor –
mondta negédesen. – Fáradjon beljebb, kérem! A lányom már a könyvtárban várja.
Moriarty sugárzó mosollyal az
arcán bólintott, felsietett a lépcsőn és hagyta, hogy egy szolgálólány levegye
róla a zakóját és felakassza egy fogasra.
– Köszönöm – mondta halkan. Dublin
úgy tett, mintha meg sem hallotta volna; nem ismert nemest, aki köszönetet
mondott volna valamiért egy alsóbbrendű szolgalónak.
Moriarty csöndesen nézelődött a
könyvtárba vezető folyosón, ahol Dublin bemutatta a falon függő aranykeretes
festményeknek, a Svájcból hozatott antik óráknak és a kifényesített
fenyőbútoroknak.
– Ritka szép gyűjtemény – mondta
illedelmesen az ifjú, amikor a gróf megállt a könyvtár ajtaja előtt.
– Tudom – bólintott büszkén Andrew,
és megsimogatta az ajtót őrző porcelánkutya fejét. A bátyjáé volt, és mindig
irigyelte tőle, de Baron halála után – mint annyi minden mást is – megörökölte.
– Készen áll rá, hogy találkozzon
a kicsilányommal? – kérdezte izgatottan, és nagy nehezen megállta, hogy
összedörzsölje a tenyerét.
– Alig várom – udvariaskodott
Moriarty. Dublin elégedetten vette szemügyre még egyszer a fésült szőke hajat,
a tudástól ragyogó vörös szempárt, a karcsú, gyűrűtlen ujjakat.
Hatásvadász módon lökte be az
ajtószárnyakat, s eléjük tárult a meleg színekbe öltöztetett könyvtárszoba. A
bordó szín uralta a helyiséget: bordó volt a növénymintás perzsaszőnyeg a
földön, a vastag függönyök az ablakok előtt, a festett csipketerítő a
mahagónifa asztalon. A falakat roskadásig telepakolt könyvespolcok borították,
amiket a gróf rendszeresen leporoltatott és amiket sohasem használt. Az ajtótól
jobbra egy kerekeken guruló állvány kapott helyet, de az is inkább csak
kötelező eleme volt a díszkönyvtárnak. Egyedül Catherine szokta használni – a
gróf azt hitte, most is azon fog gubbasztani, de gyanúja nem vált valóra: a
kislány nemhogy nem kuporgott az állványon, de mégcsak a helyiségben sem
tartózkodott!
– Gyönyörű hely – bókolt Moriarty,
aki még mindig mosolyogva nézelődött a helyiségben. Beljebb lépett, érdeklődve
kezdte tanulmányozni az ajtótól balra álló polcokat. Dublin nem pillantott rá,
a mosoly az arcára fagyott. Hol az ördögben lehet Catherine? Pedig
megegyeztek, hogy itt lesz…
– Úgy látszik, a lányom... – Feszülten
kezdett mentegetőzni, bár nem tudta, Moriarty figyel-e rá, annyira belemerült a
professzor a címek böngészésébe.
Harsány kiáltás – itt vagyok,
itt vagyok! – csendült valahonnan távolról, mire Dublin egyszerre idegesen
és megkönnyebbülten pördült ki a folyosóra, behajtva az ajtót, hogy Moriarty ne
hallja az elkövetkező pár perc fojtott hangon lefolytatandó vitáját.
Catherine mezítláb szaladt feléje
a hosszú, süppedős szőnyegen (amit egyébként szintén Baron kúriájából hozattak
át), rózsaszín fodros ruhája és rózsaszín rózsákkal teletüzdelt haja lobogott
utána.
– Esetleg a professzor
megtaníthatna órát olvasni – jegyezte meg vidáman, lihegve a lány, amikor
lefékezett Dublin előtt. – Habár őt se látom itt, úgyhogy talán ő sem ért hozzá
annyira…
Egy szolgálólány érkezett futva Catherine
nyomában, egy pár cipőt lóbált a kezében.
– Kisasszony, kisasszony! –
zihálta. A gróf fintorgott, amikor látta, hogy a nő haja kibomlott a kontyból
és az arca hogy eltorzul dühében. Mint egy vadállat! Vett egy mély levegőt,
nyugalmat erőltetett magára. Nem akart felrobbanni a vendégük előtt. Remélte,
hogy Catherine szívélyesebben fog bánni a kisebb Moriartyval, mint a legutóbbi
bálon annak bátyjával...
– A professzor tíz perccel előbb
érkezett – szűrte a fogai közt, de nem lehetett túl halk, mert válaszhang
érkezett a könyvtárból:
– Ugyan, csak öt perccel –
helyesbített a professzor. Catherine meg sem hallotta őket, a szolgálólányt
legyezgette el és vitatkozott vele.
– Mondtam, hogy ez a cipő kicsi
rám, Nora! Vidd innen!
– Olyan randa lesz a talpa,
kisasszony, egy úr se fogja feleségül venni – morogta a szolgálólány. Dublin a
homlokát dörgölte.
– Még csak az kellene, hogy valaki
feleségül vegyen – zúgolódott Catherine. Dublin megragadta a karját, és a
szolgálólányhoz fordult.
– Vigye azt a cipőt, és hozzon egy
másikat, az isten szerelmére!
A szolgálólány pukedlizett, majd
magában dünnyögve távozott. A gróf indult volna vissza a könyvtárba, de
Catherine még rávicsorgott és azt sziszegte:
– Remélem, nem egy százéves
aggastyánt szereztél, aki a nyálát fogja csorgatni és elalszik miközben beszél,
és…
– Ne aggódj, nem fogsz csalódni –
nyugtatta Dublin, és meg sem hallva a lány tiltakozását, berángatta a
könyvtárba, nem törődve vele, hogy a virágkoszorú vadul imbolyog Catherine
fején.
Bent pont úgy találta Moriartyt,
ahogy otthagyta. A könyveket nézegette, ujját a díszes gerinceken nyugtatta.
Hátulról rásütött a nap, aranyhaja köré glóriát vont, ahogy feléjük fordította
a fejét. Meglehet, hogy csak Dublin látta őt egy jótevő angyalnak, amiért a kis
Catherine torkára fagyasztotta az Emiliától tanult illetlen megjegyzéseket,
mindenesetre abban a pillanatban legszívesebben aranyszobrot állítatott volna
neki. Na meg magának is, amiért eszébe jutott, hogy őt hívja ide a kislányhoz.
Elégedetten figyelte, ahogy a
professzor is hasonlón reagál a kislányra: kővé dermedve, tágra nyílt szemekkel
fürkészte a virágoskertnek öltözött Catherine-t.
Izgatottan paskolta meg a lány
hátát, mire egy rózsa kipottyant annak hajzatából. Megköszörülte a torkát,
leheletnyit meglökte Catherine-t, majd rászólt:
– Köszönj az úrnak, kisasszony!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése