Corvus és a szerelem ~ Erdő és Magány ~ Azuraverzum

 

Corvusnak nem kellett volna meglepődnie, amikor hallott Pyxis balesetéről. A lány sárkányokkal dolgozott, bármikor benne lehetett a pakliban egy ilyen eset. Pyxis még figyelmeztette is őket, mielőtt elment volna. Ne aggódjanak, úgyse lesz semmi komolyabb baja.

Azért Corvusszal megígértette, ha mégis valami komolyabb baja esne, vigyázzon a kicsikre.

Az orvosok azt mondták, meggyógyul. De közel volt a halálhoz, Corvus egyszerűen érezte.

A folyosókon senki sem járt már ilyen későn. Nem értette, Johanna mit találhatott, és annyira nem is akarta tudni. Az utóbbi időben igencsak kellemetlenül érintette a lány közelsége. Ideges volt mellette és alig tudta levenni róla a szemét. Ami csak duplán idegesítette.

Megállt a Szükség Szobája előtt, bámulta a díszes ajtót. Elgondolkozott, hogy fejfájásra hivatkozva ne menjen-e vissza a gyengélkedőre. Végül elhatározta magát, nagy levegőt vett és benyitott. Nem volt hatásos a belépője – legalábbis nem volt szemtanúja hozzá. Johanna Mason az első padban egy könyvre borulva szuszogott. Corvus közelebb lépett a lányhoz. Az arca békés volt, szája résnyire elnyílva, szemhéja meg-megremegett álmában. Tejfehér bőre puhának tűnt, Corvus ennyire még sosem akart végig simítani rajta. Sötét, szinte fekete haja az orrára lógott, és Corvus szerette volna a helyére tűrni, de félt, hogy felébreszti vele. Mégse bírt magával, közel hajolt, orra szinte a lányét súrolta. Érezte meleg lélegzetét a bőrén. Előre nyúlt, és óvatosan visszaigazította a szökevény tincset a helyére. Beleborzongott, amikor hozzáért Johanna járomcsontjához. A haja puha volt és selymes. Megsimogatta a fejét. Imádta a tapintását.

Megijedt, amikor Johanna hirtelen felriadt. Abban a pillanatban, hogy kipattant a lány szeme, a fiú a mellkasához kapta a kezét. Johanna elképedve meredt rá. Menekülni próbált, de nem volt hova, leesett a székről.

– Meg vagy hibbanva? – kiáltott föl. A dühtől vörösség áradt szét az arcán, ami Corvus szerint csak még gyönyörűbbé varázsolta azt. Érezte, hogy elnyílik a szája. Eddig föl se tűnt neki, hogy Johanna ennyire szép lenne.

– Jobban vagy már? – érdeklődött a lány, ahogy feltápászkodott. Átfutott az agyán, hogy ilyenkor az az illendő, ha fölsegíti, de elképzelni nem tudta, hogy újra hozzáérjen. Félt, hogy a lány bőre megégetné. Szótlanul bólintott. Még mindig nem tudta feldolgozni, hogy ez a szépség Johanna Mason lenne, a lány, akivel eddig találkozgatott és sétált mindenfele.

Johanna leporolta az ingét.

– Elvitte Mrs. Norris a nyelved?

Corvus oldalra biccentette a fejét, nem értette a kérdést. Johanna sóhajtott.

– Most komolyan kérdezem, Corvus, jól vagy? Itt állsz legalább öt perce és még nem szólaltál meg. Kezdek aggódni.

Corvus érezte, hogy a szája sarka mosolyra húzódik.

– Jobban vagy? – ismételte Johanna.

– Azt hiszem – mondta halkan Corvus. A lány szemei őt fürkészték.

– Pyxis?

Corvus szíve és torka elszorult, alig bírt válaszolni.

– Túl fogja élni, azt mondják. – Megköszörülte a torkát. Johanna tekintete az övébe mélyedt. Nem akarta, hogy gyengének lássa, gyorsan a könyvre pillantott. – Azt mondtad, találtál valamit.

– Igen! – Johanna lelkesen felkapta a kötetet, és felcsapta egy helyen, amit megjelölt korábban. Corvus rettentő aranyosnak találta, ahogy izgatottan mesélni kezdett. – Írtam apámnak azzal kapcsolatban, hogy az anyám hogyan érkezett Panembe. – Corvus a lány mögé lépett, ha akarta volna, simán átkarolhatta volna a derekát, az állát meg a vállára tehette volna. A lányok imádták, ha így ölelte őket, de félt, hogy Johanna mit reagálna rá. Meg aztán így is elég melege volt, hogy csak állt mellette, aggódott, hogy ez a hirtelen jött tűz valahogy kitör belőle és megégeti Johannát is.

– Lapokat küldött, amiken anyám kézírásával vannak jegyzetek. Ezt a könyvet említette, ezen az oldalon kell lennie a dolog nyitjának. Azt találtam, hogy előfordulnak ilyen balesetek. Fogd meg egy picit a könyvet! – kérte. Corvus átvette a kezébe a könyvet és érdeklődve figyelte, ahogy Johanna a két keze segítségével bemutatta a megoldást. – Látod ezeket a réseket? – Megmozgatta az ujjait, Corvus elmosolyodott. – Ezek a határok, ahol a mágia fala vékony. Úgy fest, anyám kísérletezgető barátnője véletlenül talált egy ilyen helyet…és megtörtént a baj, Panembe kerültek. Azt hiszem, csak bizonyos varázslatok hozhatnak létre ilyet, de úgy fest, nekik véletlenül sikerült. Ha jól tudom, Kit Bellnél, a házánál ritka erősek voltak a spirituális és egyéb mágikus meg különleges terek, így történhetett a véletlen utazásuk.

Johanna várakozón pillantott rá, ő pedig ráébredt, hogy egyáltalán nem arra figyelt, amit a lány mondott, hanem hogy hogyan mondta. Hümmögött.

– Érdekes. – Belelapozott a könyvbe, próbálta gyorsan átfutni a szöveget. Amikor úgy gondolta, ennyi elég, visszaadta. – Köszönöm, hogy elmondtad.

– Ennyi? – Johanna felháborodottnak tűnt. – Corvus, amit találtam az zseniális! Hol a korábbi lelkesedésed? Pörögj föl, Black! – Corvus úgy gondolta, Johanna kettejük helyett is pörög. A lány elészökkent, megragadta a vállait és erőteljesen megrázta. Villámcsapásként érte az érintés, Johanna ujjainak szorítása. Elhúzódott. Felkavarta a sok egyszerre rá törő érzés.

– Nagyon ügyes vagy, Johanna – nyugtatta meg zavarodottan. Megfordult és az ajtó felé indult. Úgy érezte, muszáj valakinek kiöntenie a szívét. – Nem láttad Sagittát?

– Nem – hangzott Johanna rideg válasza. Corvus nagyon sajnálta, hogy így kell otthagynia a lányt, de úgy gondolta, menten elveszti az eszét. Szinte menekült a Griffendél klubhelyisége felé.

Szerencséje volt, húga épp szembe tartott vele a folyosón. Wood sétált mellette, mindketten nevettek. Corvus szemöldöke összeszaladt, de most nem akart ezzel foglalkozni.

– Sagitta, segítened kell! – kapta el húga karját, aki meglepődött, de az arca rögtön felderült és a nyakába ugrott. Corvus átkarolta vékony derekát és magához húzta.

– Jobban vagy, Cor! – kiáltott föl boldogan Sagitta.

– Igen. Nem. Talán. Azt hiszem. Fogalmam sincs. Segíts, kérlek! – Szinte rimánkodónak hallotta a saját hangját. Sagitta elhúzódott és mélyen a szemébe nézett. Koncentrált, valószínűleg legilimenciával próbálkozott, de nem volt még olyan ügyes.

– Segítek, persze. – Woodra sandított, aki felvont szemöldökkel nézte őket.

– Örülök, hogy jobban vagy, haver – mondta, és megveregette Corvus vállát. Corvus rá akart vigyorogni, de csak egy grimaszra futotta. – Találkozunk este, Gitta – biccentett a lány felé. Corvus idegessége ellenére is majdnem elnevette magát.

– Gitta? – Efölött egyszerűen nem tudott elsiklani. Sagitta elvörösödött, meglökte a vállával, majd benyitott egy ajtón.

– Üres, ide bejöhetünk – mondta inkább. Corvus figyelmét nem kerülte el a válasz elől való kitérés. Majd később még emlékezteti rá.

– Félek – bökte ki, és a tenyerébe temette az arcát.

– Ó, kedvesem, semmi baj – ölelte át óvón Sagitta a derekát. Magas lány volt, de nem magasabb Corvusnál. – Pyxisnek semmi baja nem lesz. A testvérünk, a legerősebb nő, akit valaha ismertem….

– Igen, igen tudom… – motyogta Corvus, és hirtelen bűntudata támadt, amiért nem inkább a nővére miatt aggódik. Önzőnek érezte magát, hogy a saját érzéseivel foglalkozik.

– Nem ez a baj – jött rá Sagitta. – Hadd halljam, Cor, hátha tudok segíteni! – A vállának döntötte a fejét és hozzábújt. Egy ideig némán álltak, Corvus leengedte a karjait, átfogta húga hátát és megsimogatta. Aztán Sagitta megragadta a kezét és egy padhoz húzta. Felültek rá, egymás mellett kuporogtak, mint két madárka. Corvusnak régi emlékek jutottak az eszébe – Rőtvárban korlátokon és faágakon ücsörögtek így, néha Azura is velük volt. Ritkán volt mindhármuknak egyszerre szabadidejük, de azokat az ajándék órákat mindig rendesen kihasználták.

– Attól tartok, szerelmes vagyok – szaladt ki a száján, mielőtt megfogalmazhatta volna magában. Ez így, ebben a formában még nem volt tálalásra kész. Sagitta kuncogni kezdett.

– Ez olyan nagy baj? A nagy Corvus Black szívét valaki végre valahára meghódította?

Corvus rámeredt kacarászó testvérére.

– Ez miért olyan vicces? – kérdezte duzzogva.

– Na, ne sértődj meg, Corvus! – kérte nevetve Sagitta. – De hát ez nem baj. Miért lenne baj? Ki az illető? Együtt vagytok már? Mióta? Ismerem?

Corvus feje kezdett belefájdulni a lány kérdéseibe.

– Johanna Mason – mondta ki az egyetlen kérdésre a választ, amire szívesen felelt. Élvezte, hogy kimondhatta Johanna nevét. Ettől kicsit a magáénak érezte a lányt. Nem számított Sagitta reakciójára: fintorgott.

– Mason? Komolyan ő? Azt hittem, Sirius miatt kavarsz vele…

Corvus az ölében összekulcsolt kezeire bámult. A szeme sarkából látta, hogy Sagitta elszörnyedő arcot vág.

– Eleinte úgyis volt… gondoltam, egy kis bájolgás, és mindent elmond, amire szükségem van, aztán lezárom a dolgot és békében elválunk.

– Ezt nem kommentálnám – jegyezte meg gúnyosan Sagitta. Sóhajtott egyet. – De hát miért baj az, ha úgy érzed, tényleg szereted Masont? Egy csomó barátnőd volt már…

– Igen, de az mind más volt – szögezte le gyorsan Corvus. Nagy levegőt vett és hagyta, hogy kicsússzon a száján az egyik legféltettebb titka: – Én sose voltam szerelmes. – Sagitta kérdésre nyitotta a száját, de ő fölemelte a kezét, hogy elhallgattassa. – Sok barátnőm volt, igen, ez igaz. De… egyiküknél sem éreztem azt, amit most Johannánál. A legtöbb lány még csak nem is tetszett vagy érdekelt. Egyszerűen nem tudtam nemet mondani a sok vágyakozó tekintetnek, nem akartam őket elszomorítani. Meg aztán féltem is nemet mondani… Te még nem emlékezhetsz rá, de… Szóval anyánk nem épp a legfinomabb módszerekkel jutalmazta apánkat, amikor az nemet mondott…

– A szüleink miatt nem mertél igazi kapcsolatba kezdeni? – kérdezte óvatosan Sagitta és a fiú térdére simította a tenyerét.

– Igen. És mert nem akartam senkit megbántani – tette hozzá Corvus, mert úgy gondolta ez azért elég fontos tényező.

– És nem bántottad meg őket, amikor ejtetted őket egy másik lány után?

– Voltak ebből konfliktusok. De a nyáron az összes függőben lévő kapcsolatomat lezártam. Elegem volt az egészből és megfogadtam, hogy már nem érdekelnek a lányok.

– Aztán jött Mason…

– Igen. Nem ájult el tőlem rögtön.

– És ezen meglepődtél.

– Nem szoktam hozzá – vonta meg a vállát Corvus. – Amikor meg megpróbáltam megcsókolni…pofon vágott.

– Te smároltál vele? – kerekedett el Sagitta szeme.

– Nem, most mondtam: csak próbáltam. De megütött – mesélte elkeseredve Corvus, ahogy visszagondolt arra az esős őszi délutánra. – Ekkor egy kicsit eltávolodtunk, pedig én bocsánatot akartam kérni, mert tudtam, hogy hibáztam… akkor már volt bennem egy érzés, kavargott…és most rámborult az egész, elöntött és nem tudok ezzel mit kezdeni. Ez a baj.

– Édesem! – Sagitta csilingelőn fölnevetett és átkarolta Corvus vállát. – Ez nem baj. A szerelem jó dolog.

– Miért, te…? – Corvus lassan összevonta a szemöldökét, ahogy összeállt a kép lelki szemei előtt. – Te meg Wood!

Sagitta elpirult.

– Nem kell kiabálni, Corvus!

– Komolyan? Te meg Wood? – Corvus elámult. Soha nem gondolta volna, hogy a hugicája meg az egyik legjobb barátja együtt… – Mióta?

– Hát… nem tudom… – Sagitta láthatóan zavarba jött. A nyaka és az arca is tiszta piros volt, Corvus pedig remekül szórakozott. – Na jó, visszatérve Masonre: ő is kedvel téged, tudod, ugye?

– Kedvel? – lepődött meg Corvus. – Szerintem nem szeret túlságosan… – Jeges félelem markolt bele a szívébe. Nem akart arra gondolni, hogy Johanna esetleg nem szereti őt. – Inkább menjünk! – ugrott le a padról. – Még beszéljünk erről, de mára elég lesz ennyi…

Az ajtóban állva felöltötte szokásos vigyorát, és bár kicsit belefájdult az állkapcsa, kényelmesnek érezte a folyamatos gúnyos vigyorgás álarcát. Megnyugtatta.

– De most komolyan, te meg Wood?

Erdő és Magány ~ 24. fejezet

                                                                         24. fejezet

Malfoy újabb ármánykodása

 

Másnap Daphne bökködésére ébredek.

– Mi van? – dünnyögöm fél álomban.

– Az van, hogy a hétvégén szülinapja lesz. – Daphne lehúzza rólam a takarót. Feljajdulok, rettenetesen hideg van, úgy érzem, menten lefagy a talpam.

– Kinek? – nyöszörgöm.

– Hát Denebnek! – türelmetlenkedik Daphne, és mellém térdelve rázni kezdi a vállam.

– Most nem vagytok rosszban? – Tompán hallom a hangom, ahogy belefúrom az arcom a párnámba.

– Az nem számít! Tizenhat lesz.

– Ja, tudom. És?

– Mit és? Ajándék kell!

Nyöszörögve bólintok és visszakönyörgöm Daphne-tól a takarómat, és abba csavarom magam. Hestia és Flora átlopództak, ők is az ágyamon ülnek most. Különböző magazinok vannak kiterítve előttünk. Tracey és Adelaide még az igazak álmát alusszák.

– Hány óra van? – kérdezem, elnyomva egy ásítást.

– Elég annyit tudnod, hogy máskor nem kelnél föl ilyen korán – közli Hestia.

– Förtelmes vagy – jelentem ki.

– Figyelnétek, lányok? – forgatja a szemét Daphne. Daphne szereti forgatni a szemét. Mindig forgatja – ha Deneb ökörséget mond, ha jelentős ok nélkül próbálom meg a srácot kigáncsolni, ha veszekedésbe keveredünk valakikkel. Egyszóval mindig.

– Sapkát szeretnél neki adni? Komolyan? – kötözködik Hestia.

– Ezt még a nyáron vettem neki – bizonygatja Daphne. Egy nagyon fura alakú sapkát tart a magasba: kis ellenzője van, és a teteje puklis. Khaki zöld.

– Szerinetem aranyos – von vállat Flora. Daphne bólogat.

– Mondtam én!

– Szóval adsz neki egy sapkát, én ecseteket veszek, Higgs és Peter vásznakat, az ikrek festéket… – sorolom.

– Selly-Anna meg szenet, Ella pedig ad hozzá papírt – fejezi be Hestia.

– Jó, ez jó. A hétvégéig kihozzák, amiket rendelünk? – kérdezem.

– Péntekre állítólag meglesz – biccent Daphne. – Szóval szombaton már köszönthetünk is.

– Nagyszerű! Most már aludhatunk? – dőlnék vissza a párnámra, de Daphne visszahúz.

– Tegnap este nem tanultunk, most bepótolhatod!

Fájdalmas nyögéssel nyúlok a tankönyvemért.

 

/*/

 

Azonban péntekre nem érkeznek meg a rendelt ajándékok. Az eső zuhog, az ég dörög – a küldeményeket lehetetlenség kihozni.

– Elvileg Roxmortsban szállásolták el őket – olvas Daphne egy korábban érkezett levelet. Deneb a sarokba vonul és rajzol, nem vesz rólunk tudomást.

– Holnapra ide fog érni? – suttogom.

– Nem hiszem. Úgy szakad az eső, hogy kizárt dolog, hogy elálljon holnapra.

– Jajj, akkor mit csináljunk? – túrok a hajamba.

– Fogalmam sincs, de kizárt dolog, hogy elhalasszuk Dennie szülinapját!

Eszembe jut valami.

– Azt hiszem, tudok egy megoldást – mondom lassan. Daphne szeme felcsillan.

– Komolyan? Mi az?

– Meg kell keresnünk Corvus húgát.

Nem kell sokat bolyonganunk, hogy megtaláljuk a lányt. A kastélyban sétál, oldalán Bart Tonksszal és Ackley Lewisszel.

– A bátyám a klubhelyiségben tanul – szól, amikor meglát minket közeledni.

– Nem ő kell nekünk – felelem.

– Hát akkor? – vonja össze a szemöldökét Azura. Daphne-val összenézünk.

– Te leszoktál járni Roxmortsba, nem? – kérdezem puhatolózva.

– Persze, ahogy mindenki más is – vágja rá Azura, és a szeme megvillan. Tonksra sandít. Lewis kuncog, és megborzolja a lány haját.

– Hát hogyne, Azzie. Csakis akkor – vigyorog. – Na jó, azt hiszem, Bartnak és nekünk dolgunk van…

– Igen? – ráncolja a homlokát a fiú. Azura hálásan pillant Lewisre. Az lehajol és gyors csókot nyom a lány arcára.

– Vigyázz magadra, Azzie – mondja, és elhúzza Tonksot.

– Ne aggódj, nem fogjuk kinyírni – kiáltok utánuk. – Förtelmes alak ez a Lewis – dünnyögöm, amikor eltűnnek a sarkon.

– Azért annyira nem – von vállat Azura, és a sötétben mintha piros lenne az arca. – Mit akartok Roxmortsból?

Nekidől a falnak, és karbafonja a kezét.

– Corvus születésnapja miatt kérdezed?

Meglepetésemben felkiáltok.

– Jaj, ne, az mikor lesz?

– Egy hét múlva – hangzik a felelet. – Ajándék kell neki a faluból?

Daphne a fejét rázza, mielőtt ócsárolni kezdhetném magam, hogy fogalmam sincs, mikor van a srác születésnapja.

– Igazából Deneb ajándéka kéne. Holnap lesz tizenhat éves, és a vihar miatt nem hozzák ki, amit rendeltünk. És úgy gondoltuk, hogy te…

– Várj, hadd találjam ki! – vág közbe Azura. – Azt akarjátok, menjek le és hozzam föl a cuccotokat, igazam van?

Meresztgetem a szemem.

– Ne már, hogy te is gondolatolvasó vagy!

Azura vigyorog.

– Az legilimencia, és nem, nem vagyok gondolatolvasó. Csupán tökéletes logikával rendelkezem.

– És végtelen szerénységgel – mered rá Daphne.

– Black-tulajdonság – von vállat vigyorogva Azura. – Egyébként, szerencsétek van, Freddel és George-dzsal ma éjjel akartunk kilátogatni Zonkóhoz. Elfogyott a trágyagránátunk! – panaszolja.

– Hát ez szörnyű – bólintok.

– Fél tizenkettő körül visszaérünk – számol fejben Azura. – Kihez érkezett az árutok? Gondolom, a Postára.

– Zseni vagy – mondom neki, mire grimaszol.

– Nem félsz Sirius Blacktől? – érdeklődik Daphne.

– A rokonom. És egyébként sem félek senkitől – közli Azura. – Fél tizenkettőkor várjatok a Félszemű boszorka szobránál! – utasít minket, és az árnyékok közt, hangtalanul lépdelve eltűnik a sötétben.

Deneb újból megkér, hogy aludjunk mellette, de mindketten kimentjük magunkat. Szegény lelombozva vonul a hálójába, mi pedig összekacsintunk.

Tizenegykor már a folyosókat szeljük, és beülünk egy sötét ablakmélyedésbe, hogy a járőröző szellemek és tanárok ne lássanak meg. A prefektusok járőrözését már elengedte a vezetőség.

– Hideg van – panaszkodik Daphne. Átkarolom, hogy melegítsem, de én is átfagytam. Ijedten felhördülök, amikor a boszorkány szobrának a feje elcsúszik, és egy vörös hajkorona bukkan ki belőle.

– Weasley?

– Mason!

– Menj már, Georgie! – halljuk Azura sürgető hangját a mélyből. Weasley kimászik, aztán segít Azurának is, végül a fivérének. A kabátjuk zsebe dagad – gondolom, tele van tömve mindenféle csibészkedésre alkalmas tárggyal.

– Hölgyeim – hajol meg udvariasan Fred Weasley. Orra hegye kormos. Azura egy csomagot húz elő, egy nagy zsákot, a boszorkány fejéből. George ugrik, és segít neki.

– Minden benne van, azt hiszem – mondja Azura, – Ecsetkészletek, hét különböző méretű vászon, Horn festékei, ötféle vastagságú széndarab, rajzalapcsomag… ennyi, ugye?

– Igen! – Daphne odaszökken, és mohón kinyitja a zsákszáját. Beleles. – Igen, igen, minden benne van.

Magához szorítja az aprócska Azurát, csókot nyom az arcára, majd alaposan megölelgeti a Weasley-ikreket. A fiúk zavartan néznek össze – eddig a maximum kommunikációjuk Daphne-val a szerencsétlen csoportfelosztások alatt történt.

– Valaki nagyon fontosnak lehet ez a csomag – jegyzi meg az egyikük, talán Fred, mert az orra koromfoltos. Daphne elengedi a füle mellett.

– Köszönjük szépen, srácok – mondom én is, de nem érek hozzájuk. Egy mosoly a legtöbb, ami tőlem telik.

– Na mi az, a sógorkáid nem érdemelnek jelentősebb hálálkodást? – viccelődik a másik fiú, George.

– Sógorok? Csak azt ne mondd, hogy ti is a nagy családba tartoztok! – fújtatok bosszúsan.

– Charlie elveszi feleségül Pyxist, akkor máris rokonok vagyunk Corvusszal, tehát veled is – fejtegeti Fred. Pislogok.

– Aha.

– Charlie és Pyxis már nincs együtt – jegyzi meg Azura.

– Úgyis összejönnek – legyint Fred.

– Charlie Weasley és Pyxis Black! Olyan szép pár voltak! – csapja össze a tenyerét Daphne.

– Ja, de aztán összevesztek, Pyxis elrohant Amerikába, ahol összeszedett pár fickót, majd ejtett is, és most megint Romániában volt Charlie-nál, ami nagyon gyanúsan romantika szagú…

– Csak nem rólam beszél a hölgyemény? – szakítja félbe Azura kuncogását egy éles hang.

– Pyxis? – perdül meg rémülten a lány. A nő a folyosón lépked. – Nem aludnod kéne?

Fred és George elnyomják a vigyorukat, mi Daphne-val próbálunk az árnyékba húzódni.

– Járőrözök, ha rémlik – lengeti meg húga előtt világló pálcáját. – Neked kéne aludnod, csillagom, és nem a folyosó közepén a szerelmi életem fejtegetni.

– Ugyan, hiszen épp, hogy csak súroltam a témát…

Pyxis dühösen fújtat.

– Na ide figyelj, tökmag. És ti is, Weasley-egy és Weasley-kettő! – fenyegetőn néz végig rajtuk, aztán megakad a szeme rajtam és Daphne-n. Megemeli a szemöldökét. – Na jó, most már kezd érdekelni, mit keres itt ez a két mardekáros jómadár is.

– Háát… az úgy volt, hogy Johanna és Daphne annak idején nagyon kedvelte a párosotokat Charlie-val, és kérték, hogy meséljünk még rólatok – füllenti Azura.

– Azura. – Pyxis hangja hideg. – Roxmortsban voltatok? Mind az öten?

– Csak én! – vállal magára mindent Azura.

– Nem, mi is lementünk – szólnak közbe az ikrek.

– Greengrassék? – biccent felénk idegesen a nő. Azura fölemeli a kezét.

– Ők tényleg nem jöttek le. Mi amúgyis lementünk volna Roxmortsba, úgyhogy akkor már elhoztuk neki a csomagot, amit kértek.

– Milyen csomagot?

– Deneb Holloway ajándékát – mondom. Pyxis sóhajt.

– Öt pontot levonok mindenkitől. Azért vannak a szabályok, hogy betartsuk őket. Veszélyes a folyosókon és az iskolán kívül járkálni mostanság – második mellesleg tilos is. Szeretném, ha ezentúl betartanátok az előírtakat.

Biccent felénk, és tovább folytatja a járőrözést. Azuráék jó éjt kívánnak, és elvonulnak a Griffendél Torony irányába – hallom, ahogy arról tanácskoznak, hogy a szabályok inkább azért vannak, hogy megszegjük őket.

Daphne-val közösen lecipeljük a pincébe a csomagot, és elrejtjük a klubhelyiség egy sarkában. Cetlit helyezünk rá, amin az áll, hogy „Ne nyúljatok hozzá! Köszönjük: D. G. és J. M.” A manók ebből tudni fogják, hogy mi vagyunk, és békén hagyják.

Reggel korán kelünk, és izgatottan leszaladunk a klubhelyiségbe, ahol ott ül már Peter, Selly-Anna, Ella, Flora, Hestia és Higgs.

– Van sütemény! – mutat Ella a kisasztalon egy dobozra.

– Pompás! – Daphne vidáman leszökdécsel a lépcsőkön, és körbe néz. Kinevezte magát főrendezőnek, és most ő vezényeli az álomittas társaságot. Szépen elrendezzük a művészkellékeket az asztalon, és amikor végzünk, felém fordul.

– Felébresztjük?

Megfogom felém nyújtott kezét, és bólintok.

– Még szép!

Az osztálytársaink nagyban horkolnak. Az ajtót óvatosan nyitjuk ki, és szerencsék van, mert nem nyikorog. A sötétben kiszúrjuk Deneb ágyát a háló másik végében. Besettenkedünk, és óvatosan széthúzzuk a baldachint. Szőke hajú barátunk kiterülve fekszik, a takarójába gabalyodva. Fekete pizsama nadrágot visel, póló nincs rajta, izmos hátán végig fut gerince kidomborodó vonala. Hallom, ahogy Daphne élesen szívja be a levegőt. Deneb szőke haja kócosan áll szerteszét, elnyílt szájából csorog a nyál.

Kuncogok.

– Édes kölyök – súgom Daphne-nak, és óvatosan az ágyra térdelek. Deneb abban a pillanatban reagál, a hátára fordul, megragad a karomnál fogva és a matracba passzíroz. Levegő után kapkodok. Deneb, amikor látja, hogy csak én vagyok, meglepetten hátrahőköl, és végre felszabadul a mellkasom.

– Ne haragudj, nem tudtam, hogy te vagy az – szabadkozik. Ahogy térdel mellettem, aranyhaja glóriának tűnik az arca körül. Felpillant Daphne-ra, és összeugrik a szemöldöke.

– Jó reggelt, szülinapos – mosolyog rá félénken a lány.

– Hogy? – Deneb gondolkodó arcot vág, aztán elnyílnak a szemei. – Jé, ma tényleg szülinapos vagyok!

– Igen, te lökött! – Kimászok az ágyból, és kitárom a két karom, hármasölelésre invitálva a barátaim. Mind a ketten zavartan pislognak, aztán mégiscsak hozzám bújnak. Daphne karja besiklik az enyém alá, Deneb átkarolja a vállam.

– Kinek van ilyen jó illata? – szimatol Deneb, és a hajunkba fúrja az arcát. – Ilyen rózsás.

– Daphnak – mondom, és nyomok egy csókot a fiú arcára. – Na, gyerünk, öltözz föl, Dennie babám, utána pedig nyomás le a klubhelyiségbe! – utasítom. Deneb bólint, és elereszt bennünket. Vigyorogva megvárja, amíg kiérünk, aztán ruha után kezd kutakodni.

Deneb örül az ajándékoknak.

– Mindenkit le fogok festeni! – örvendezik, az ajándékait vizsgálva.

– Alig várom, hogy modellt ülhessek neked! – lelkesedik Hestia is.

Amikor az este Deneb újra megkérdezi, nem lenne-e kedvünk vele aludni, már nem ellenkezünk. Az osztálytársaink hozzászoktak, hogy néha Denebnél töltjük az éjszakát, bár mindig tesznek kaján megjegyzéseket, amikkel mi nem törődünk a behúzott baldachinfüggönyök mögött.

– Tényleg le akarsz festeni mindenkit? – kérdezem, a fejem a bal vállán pihentetem, Daphne a fiú másik válláról pislog felém. A kezem a fiú hasán, Daphne lazán ökölbe szorított ujjai Deneb szívén vannak. Lábfejem természetesen ezúttal is barátom vádlija alatt, és lábujjaimmal érzem, hogy Daphne is megtalálta a titkos-láb-melegítő-funkciót.

– Igen – helyesel a fiú. Szórakoztató, hogy amikor levegőt vesz, egyszerre emelkedik föl a mellkasa, és a fejünk Daphne-val. – Majd a tavaszi szünetben… mindenkinek adok egy napot – tervezgeti, és magában halkan a napokat sorolja, amíg el nem alszunk.

 

/*/

 

Hát, a tavaszi szüneti portrék mindenkit tanulás közben ábrázolnak.

Én speciel két dolgot csinálok egész szünet alatt: tanulok és edzek. A szünet utáni első hétvégére tűzték ki a Griffendél-Mardekár meccset, ami elképesztő mértékben felbolydítja az iskolát. Higgs szinte minden szabadidőnket a kviddicsnek szenteli, mi pedig nem ellenkezünk – esőben, hajnalban, szürkületben, összeszorított foggal röpködünk föl-alá. Lassan kezdi felsérteni a kezem az ütő, Higgs fehér gézzel tekeri be a sebeimet.

Corvus rá is kérdez, miközben a bejárati ajtó felé sétálunk. Megkért, hogy kísérjem ki a fiákerig – minden tavasszal, húsvétkor meglátogatják az szüleiket. Én úgy gondoltam, ennyi szabadidőt adhatok magamnak, úgyhogy most itt lépdelek mellette a folyosókon.

– Az ütő – felelem a kérdésére.

– Van kencéd?

Megállunk az ajtószárnyak takarásában. Kint áll egy kocsi, előtte két thesztrál: ezek fogják elröpíteni őket Azkabanba.

– Igen, maradt még abból, amit szeptemberben kaptam Madam Pomfrey-tól, az unikornisos baleset után.

Corvus elmosolyodik, és a szájához emeli mindkét tenyerem, hogy csókot hinthessen beléjük.

– Remélem, hamar meggyógyul.

– Meg fog. A meccsre muszáj lesz. Vagy ha nem, bekötözött kézzel játszok.

Corvus a fejét csóválja.

– Ne is emlegesd a meccset. Wood teljesen bele van őrülve, folyton arról beszél, arra gondol, jegyzeteket készít…hihetetlen.

– Azért mintha emlékeztetne valakire – jegyzem meg, enyhén gúnyosan. Corvus összevonja a szemöldökét.

– Ne csúfolódj – szid meg, és két tenyerébe fogja az arcom. Szájon csókol, majd a homlokomnak támasztja a homlokát.

– Izgulsz? – kérdezem tőle, és megsimogatom az oldalát, ahol a sebhelye van. A varázskabátját viseli a nagy meleg ellenére is. A már jól ismert fehér ing-sötét mellény párosítás van alatta. – Kicsípted magad. Mondjuk a kabátod nem túl elegáns.

Corvus grimaszol.

– Izgulok, persze, hogy izgulok. A földkerekség legbetegebb anyját készülök meglátogatni. És hát igen, anya szereti az elegáns és fényűző dolgokat, ezért muszáj volt tönkre tennem a csinos mellény látványát.

– Értem – mondom, és most én nyomom az ajkaim az övéhez.

– Tudod, vannak napok, amikor megkérdőjelezem, hogy egyáltalán mind az ő kölykei vagyunk-e – vallja be halkan. – Anya… hát, kicsapongó életet élt. És nem tudom, mit gondol rólunk. Nem tudom, mit akarok, hogy gondoljon rólunk.

– Szerintem nem kéne ezzel foglalkoznod – felelek. – Te nem vagy olyan, mint ő.

– Honnan tudod? – nevet föl keserűen. A mellkasára illesztem a kezem, pont a szívére.

– Te képes vagy szeretni. És szeretnek téged. Mi kellhet ennél több? Az elmebeteg mamád elismerése? Szerintem még azzal is jobban járnál, ha Frics jelentené be, hogy mindenkinél többet jelentesz neki.

Corvus kuncog.

– Hihetetlen vagy, Johannám. El se tudod képzelni, mennyit segítesz ilyen helyzetekben. – A tekintetembe fúrja az övét, sötét szeme csillog.

– Ez a dolgom – válaszolom, és végigvezetem a kezem a mellkasán, a vállán, a nyakán, végül beletúrok a hajába. – Fésülködni véletlenül sem fésülködtél volna, mi?

– Ugyan, minek az, ha utána úgyis összekócolod a hajam? – vág vissza. Összeérinti az ajkunk, aztán hátrébb lép. – Érdekes lesz az azkabani túra. Talán rájövök, hogy szökött meg Sirius.

– Nem arról volt szó, hogy azt az ügyet lezártnak tekinted? – érdeklődöm.

– Dehogynem – vigyorog rám, és kisétál a kastélyból.

 

/*/

 

A szünet utolsó edzése után Malfoy bejelenti, hogy mondani akar nekünk valamit. Előre sajnálom, hogy a hálókörletben hagytam a pálcámat.

– A Griffendélnek erős a csapata – kezdi a kis szőke görény, fontoskodó torokköszörülés után.

– Köszönjük, hogy figyelmeztetsz – szól közbe rögtön Hestia. Malfoy ügyet sem vet rá.

– Nézzük az esélyeinket: a mi csapatunk nagyrésze lány. Két hajtó és a két terelő.

– Csakhogy tisztázzuk, Draco, ugyanannyi fiú és lány játszik a csapatban – jegyzi meg csöndesen Flora. Malfoy folytatja:

– A Griffendélben csak három lány van, a hajtóik. Kizárt dolog, hogy ezt a meccset megnyerjük. Túlerőben vannak.

Higgs az öltöző falának dőlve hallgatta eddig, most szólásra nyitja a száját.

– Szóval, mit tanácsolsz, Draco?

– Nem tanácsolok én semmit. Én azt akarom, hogy az összes lányt penderítsük ki a csapatból, és inkább az erőre helyezzük a hangsúlyt – közli Malfoy, mire felhördülök. Nem vagyok neki elég erős? Tudja, mennyit edzek, hogy formában maradjak az Aratásra?

Hestia reagál elsőnek. Szinte hangot ad a levegő, ahogy átrepül a helységen, és a földre teríti a szőke fiút.

– HESTIA! – üvölt rá Higgs, és a barátnője után veti magát, hogy leszedje a kissrácról. Rögtön melléguggolok, és segítek neki. Nem könnyű, de miután Peter a derekánál fogva fölemeli, Malfoy kiszabadul.

Draco vért köp a padlóra.

– Patkány vagy – hörög Hestia. Malfoy gonosz vigyorral fürkészi Higgset.

– Nos, drága Terence, egyetlen dologgal tudod ezt kiváltani.

Higgs felhúzza a földről Hestiát, és magához szorítja, nehogy a vicsorgó lány újra bedobja az erejét.

– Most nem sérültél meg annyira, hogy ne tudj játszani? – kérdezem gúnyosan Malfoytól. A fiú rám mosolyog, fehér fogait vér színezi.

– Ne reménykedj, Mason – mondja nyájasan. Kedvem lenne a képébe vágni az ütőt, de tartok tőle, hogy Hestia kirohanása már így is sokat ártott a kapitányunknak. – Mondom a feltételeim. – Malfoy feltápászkodik, és leporolja az egyenruháját. – Lecseréljük a játékosokat azokra, akiket én mondok, és akkor nem fogom megemlíteni apámnak ezt az incidenst.

Higgs nem válaszol. Malfoy az ajtó felé indul.

– Ha esetleg ez nem lett volna elég meggyőző, a helyedben elolvasnám újra azt a levelet – szól még vissza.

– Mi van benne? – kérdezi aggódva Flora, de Higgs nem szól egy szót sem, hosszú percekig. Csak öleli magához Hestiát, és simogatja a lány hátára omló hosszú fekete hajzuhatagot.

– Engedd, hogy segítsek, Terence – suttogja halkan Hestia, olyan lágyan, ahogy még sose hallottam beszélni. Óvatos csókot nyom a fiú arcára. Higgs lehunyt szeméből könny csordul ki.

– Sajnálom – mondja halkan, majd felénk fordulva megismétli. – Annyira sajnálom.

Egyesével belenéz mindannyiunk szemébe, aztán megszorítja Hestia kezét, és kisétál az ajtón.

Erdő és Magány ~ 18. fejezet

                                                                         18. fejezet

Béke – iktassuk ki közösen Malfoyt!

 

Az ágyban fekszünk, a fejem Corvus vállán, kezem a mellkasán, karjával magához húz. Az ablaklyukban pont ránk ragyog a hold és a csillagok fénye.

– Szóval ez Corvus Black, a hírhedt nőcsábász titka? Nem mer nemet mondani a lányoknak?

Felkönyöklök és hitetlenkedve nézek le rá. A furkász a szobában futkos össze-vissza, leborogat mindent, de úgy fest Corvust nem érdekli, hogy épp tönkre teszik a rejtekhelyét. Corvus a mellkasára hulló hajammal játszik. Közelebb húz magához és megcsókol. Összegyűröm a mellén az inget.

– Kitértél a válasz elől – húzódom el tőle.

– És milyen cselesen – vigyorog rám. Amikor tovább rá is kíváncsian pislogok rá, megadón felül, hátát egy felpolcolt párnának vetve.  – Nem tágítasz, mi?

– De nem ám!

Szemben helyezkedek el vele, mert szeretném látni az arcát, miközben beszél. Felhúzom a lábaim. Corvus a bokámhoz nyúl, a nadrágom rojtos szegélyével játszik. A zoknim és a cipőm nem messze a matractól a földön hevernek.

– Magnus szerint az édesanyám miatt van.

– Magnus?

Türelmetlenül legyint.

– Régen az apám barátja volt, aztán évekkel később egy ideig jártak Pyxisszel. A szakításuk után pedig nagyon jó barátok maradtak. Elvileg ért a pszichológiához. Magnus jó sok mindenhez ért – töpreng összevont szemöldökkel.

– Corvus! – emlékeztetem arra, hogy még itt vagyok. Felnéz és elmosolyodik, sötét szemeiben azonban fájdalom ül.

– Ha már erőszak van egy családban, akkor általában az apa szokta verni a feleségét…Hát, nálunk ez máshogy volt. Anyámnak olyan a személyisége… nos, arra nincsenek találó szavak. Lyra Black egy hárpia.

– Azt hittem, a papád után kaptad a Black nevet.

– Ó, nem, anya belebolondult volna, ha nem öröklődik tovább a neve. Ennyi nem volt elég neki, még az apámnak is föl kellett vennie a nevét.

– Bántotta az apádat? – kérdezem és megsimogatom a lábát. Keserű mosolyra húzza a száját.

– Nemcsak őt. Bármelyikünk, ha ellenkezett vele, szörnyű dolgokra számíthatott. – Megborzong, én pedig nem akarom tovább feszegetni a témát. Így is bűntudatom van kicsit a szomorúsága miatt.

– Sajnálom – súgom, és visszamászok mellé. A fejem a vállára döntöm.

– Szóval, ez a nőcsábászság titka – jegyzem meg végül szórakozottan, megtörve a túl hosszúra nyúlt csöndet. Corvus fölnevet, felsőteste megremeg.

– Hát, igen, nem volt túl sok dolgom. Csak tettem a szépfiút, a lányok meg csak jöttek hozzám, én pedig nem mertem őket elküldeni. Egyrészt, mert féltem, hogy bántanak, másrészt, hogy összetöröm a szívüket. Nem könnyű ám játszani a „nem-foglak-elutasítani-mert-nem-merem” -féle szépfiút.

Elhúzódom tőle és kihívóan a szemébe nézzek.

– Na és tőlem nem féltél sosem?

Elvigyorodik. Sötét tincsek hullanak az arcába.

– Te voltál az első lány, aki nemet mondott nekem. És az első, aki megütött. Nem tudtam megállni, hogy ne szelídítselek meg. Minden vadat meg lehet szelídíteni.

– Felejtsd el, hogy megszelídítesz.

– Úgyse menne, mi? – Az arcomra simítja a tenyerét, és a hajamba fúrja az ujjait. Magához húz és megcsókol. Lehunyom a szemem, és élvezem az érintését.

– Van még bármi, amit tudni akarsz, Johannám? – dörmögi, éppen, hogy csak elhúzódva tőlem. A számon érzem az ajka mozgását.

– Lenne még egy dolog – húzódom hátra. Corvus úgy igazítja a párnákat, hogy kényelmesen lefeküdhessen. Mellé fekszem és a mellkasára teszem a fejem. Hallgatom szíve vad dobogását. Muszáj rásimítanom a tenyerem, hogy még jobban érezhessem.

– Hallgatlak.

– Mi a fenét csináltál a kabátoddal, hogy annyi minden belefér?

Corvus nevet. Nem válaszol, s amikor felé fordítom az arcom, hogy erősködjek, az ajkába ütközöm és csókokkal fojtja belém a kérdésemet.

 

/*/

 

Hajnalban ébredek föl, Corvus finom böködésére. Még kótyagos a fejem az álmoktól, amikor meghallom az ordítást.

– MONDD CSAK, TE MEGBOLONDULTÁL?!

Deneb hangjára ismerek, de nem értem, mit keres itt. Kinyitom a szemem, a világosságtól először nem látok semmit.

Aztán megpillantom Denebet, ijesztően közel az arcomhoz. A feje vörös az indulattól. Mellette, a karjába kapaszkodva Daphne áll.

– Deneb, nyugalom, még csak most kelt föl! Az se biztos, hogy felfogja, amit mondasz…

Deneb dühösen int.

– Mi a fenét képzelsz magadról?! – förmed rám, hátrébb húzódva. A kis ágyban nem látom Corvust, ijedten forgolódni kezdek.

– A hercegecskéd keresed? – gúnyolódik Deneb. Elvörösödök.

– Nem a hercegem!

– De együtt vagytok, nem? Vagy te is beálltál a sorba? – mutat a szobára. Mérgesen felpattanok. Megszédülök a hirtelen felállástól. Daphne kap utánam.

– Nem! – kiabálom.

– Köszönjük a reggelit – hallom a szoba túlvégéből Corvus hangját, aki békésen ül egy asztalnál és rántottát majszol. Pislogás nélkül nézek végig lassan a három jelenlévőn. A furkász Corvusszal osztozik a reggelin. A fiú haja kócos, a szeme boldogan csillog. Új inget visel, de félre van gombolva.

– Mit kerestek itt? – kérdezem ellenségesen, és karba fonom a kezem.

– Szerinted mit keresünk?! Vajon kit kereshetünk? Daffy, kérlek, segíts, elfelejtettem! – drámázik Deneb. Hamar elillan a dühöm nagyrésze, amikor észreveszem, hogy belső feszültségek nélkül állnak velem szemben.

– Kibékültetek? – kérdezem izgatottan.

– MAJDNEM ELVESZTETTÜNK! – üvölt újra Deneb. Hátrébb húzódok tőle.

– Dehogy vesztettetek el majdnem. Végig itt voltam.

– És szóltál erről bárkinek is?

– Nem… – ismerem be. – Kellett volna?

Deneb nagy levegőt vesz, aztán a karjaiba zár. Deneb Holloway és az ő szeszélyei. Meglepődök, bár talán már nem kéne, annyi év barátság után.

Ott állunk hárman, egymásba kapaszkodva. Pár pillanat múlva Deneb töri meg a csendes, de mégis sokat mondó ölelésünket.

– Sajnálok mindent – morogja, Daphne szőke tincseiből és az én sötét hajamból álló puha gombolyagba.

– Ahogy én is – dünnyögi Daphne, és ujjai belemélyednek a vállamba.

– Ne haragudjatok rám – kérem halkan.

 

/*/

 

A Griffendél-Hollóhát meccset Deneb és Daphne oldaláról nézem végig. A meccs alatt számtalanszor összenézünk azonban a szemben ülő Corvusszal. Mosolyog rám és integet.

Meg kell hagyni, hogy a griffendélesek jól játszanak. A Weasley-ikrek kitűnő terelők, a hajtó lányok pedig összeszokottan dobálják egymásnak a kvaffot. Wood védései kifogástalanok, a kis Potter meg úgy suhan a cikesz után, hogy ahhoz Malfoy még a közelébe sem érhet.

– Ez meg mi? – kérdezi Daphne, előre mutatva. Követem a tekintetemmel ujja vonalát és egy magas, imbolygó fekete alakot pillantok meg. Elszorul a szívem, de a szokásos jeges marok ezúttal nem akar összeroppantani.

– A kis disznó – sziszegi Higgs, amikor Potter valami ezüstöst lő ki a pálcájából, ami nekiütközik a csuklyás alaknak, feldöntve azt. Dühös horkantás tör elő a torkomból.

Draco Malfoy szőke feje bukkan ki a fekete anyag alól. Flora levegő után kap mögöttem, Hestia felpattan.

 – Kinyírom! – fenyegetőzik. Arca árnyalatokkal vörösebbre színeződik. Leugrik köztem és Deneb között, és a palánkhoz préseli magát. Ordítani kezd, de a hangját elnyomja a Griffendél szurkoló táborának hirtelen kitörő ovációja.

– Potter elkapta a cikeszt – jelenti be Deneb, merengve bámulva az eget.

– Hű, zsenikém – forgatom a szemem.

Higgs úgy bámulja a földön heverő szőke alakot, mintha pusztán a tekintetével akarná leszúrni egy karddal. Corvus felé kapom a fejem, aki mérgelődve beszélget a húgával, Sagittával. A lány vöröslő arccal mutogat Malfoy felé.

– Ezért még megfizet – morog Higgs. Daphne összehúzott szemmel pislog a húgára, aki vihogva beszélget a kis barátnőivel.

– Ez rengeteg pontunkba fog kerülni – sóhajt a lány. Deneb rámosolyog.

– Majd úgyis visszaszerzed az eszeddel, Daffy!

 

/*/

 

McGalagony összesen négyszázötven ponttal kopasztotta meg a Mardekárt Malfoy, Crack és Monstro bohóckodásáért.

– Fejenként százötven! – jajdul föl Daphne a meccs után, amikor a falra akasztott mérőt nézzük. A zöld kristályok száma nagyon alacsonnyá vált.

– Le kéne ütni azt a barmot – vicsorgok.

Deneb tűnődve kocogtatja meg az üveglapot.

– Mi az, illúziót keresel? – kérdezem keserűen.

– Nem, de én száznak számoltam a fejenkénti levonást – közli. Daphne a fejét csóválja.

– Látszik, hogy ki jár számmisztikára közülünk.

Deneb megvonja a vállát.

– Az én életemből nem hiányoznak a számok.

Daphne lopva elmosolyodik, de hamar rendezi az arcvonásait. Deneb észre sem veszi, összehúzott szemmel számolja a többi ház pontszámát.

– Legalább kilencszáz pont kéne, hogy újra elsők legyünk! – fakad ki dühösen.

– Csak hatszáz – vágja rá Daphne, és megérinti a fiú vállát. Figyelemmel kísérem a mozdulatot – könnyed, és amint hozzáért Deneb vállához, vissza is kapja a kezét. Deneb megborzong. Biztos újra össze kell szokniuk, tűnődöm.

– Na mi az, lemaradtatok a pontversenyben? – kérdezi egy kaján hang a hátunk mögül. Megdobban a szívem. Corvus mögém lép, átkarolja a derekam, csókot nyom az arcomra és a vállamra biggyeszti az állát.

– Jaj, fúúj, ezt muszáj itt csinálnotok? – nyafog Deneb. Daphne ránk mosolyog és megragadja a fiú felkarját.

– Gyere, segítek megírni a jóslástan házidat.

– Te nem is jársz jóslástanra.

– Akkor ne segítsek?

– Nem ezt mondtam…

– De olyan volt a hangsúlyod!

– Nem igaz!

– Szóval szent a béke? – kérdezi Corvus. Nekidőlök széles mellkasának, a kezeim az övéire teszem.

– Azt hiszem, igen. Csuda jó, hogy kibékítettél minket karácsonykor! – kuncogok.

– Mi terved van a délutánra? – érdeklődik.

– Hát, igazából mindegy, mert gondolom, te egészen mást tervezel – vonogatom a vállam. Nevetve ellép, amitől egy pillanatra elvesztem az egyensúlyom. Elkap, és maga után húz.

– Csaphatnánk egy romantikus randevút a könyvtárban – ajánlja.

– Ericával fűszerezve? – kérdezem csipkelődve. Vigyorogva meglököm a vállammal a vállát, mire nevetve felborzolja a hajam.

 

/*/

 

Este hétkor már nem nevetünk.

– Nem értem, minek ad ilyen számítási feladatokat, ez a bolond nő – zsörtölődik Corvus, a jóslástan házim fölött görnyedve. Elkeseredve bambulom a csillagkép rajzaimat, amik sehogy sem akarnak matematikailag stimmelni.

– Hát, én se. Pedig a rokona vagyok, velem legalább kivételezhetne – nyöszörgök.

– Jó, az mondjuk tény, hogy nem volt fényes viszonya az édesanyáddal. Pláne, hogy nem is tud róla, hogy egyáltalán a rokona vagy – teszi hozzá.

– Akkor is! Egy vér, egy… egy nem tudom mi… éreznie kéne. Corvus, a halálomon vagyok! Én nem akarok ezzel foglalkozni! Nem akarom beadni! Nem akarok RBF-et írni belőle! – fortyogok. Corvus mosolyogva hallgatja a kitörésem.

– Aranyosan dühöngsz – mondja.

– Ez nem dühöngés – javítom ki –, ez szenvedés.

– Ne haragudj… – Lehajtja a fejét és csókot lehel az ajkaimra. A szája édes, almaízű. Corvus az arcomra simítja a kezét és leejti a ceruzáját.

– Ha így haladtok a tanulással, sose fogjátok befejezni – jegyzi meg gúnyosan egy hang, mire szétrebbenünk.

– Kérdezett valaki? – mordul föl Corvus. Amikor meglátja, hogy a húga az, elmosolyodik és magához inti a lányt. Azura nem lép közelebb, az egyik könyvespolcnak dőlve figyel bennünk. Ez a mozdulat annyira egyezik Corvuséval, hogy nem állom meg mosolygás nélkül.

– Helló, Mason – köszönt, én pedig biccentek felé.

– Szia, Azura!

– Cor, a srácok bulit terveznek a győzelmünk örömére. Az ikrek a vajsör készleteid után érdeklődtek, de nem találtak sehol.

– Vannak vajsör készleteid? – pillantok Corvusra. A fiú összehúzott szemmel gondolkozik.

– Hm… keresek valamit. Talán még maradt egy-két adag. De nem lesz elég az egész Griffendélnek – figyelmezteti a húgát. Azura megvonja a vállát.

– Mindegy, úgyis tervezünk lemenni Madame Rosmertához, csak olcsóbb lett volna mindenki számára, ha van még nálad.

Hitetlenkedve megrázom a fejem.

– Mégis hogy akarsz lemenni a Három Seprűbe? Nem engednek le!

Azura rezzenéstelen arccal néz rám és nem felel. Kék szemei jegesen méregetnek. Nem felel.

– Ha valamit nem akar elárulni, nem fog – jegyzi meg Corvus nekem. – Makacs, mint egy öszvér, igaz? – cinkosan rákacsint a húgára, aki erre vigyort villant felénk.

– De nem makacsabb, mint te! – Corvushoz lép, és megöleli. Azura alacsony lány, még úgyis alacsonyabb a bátyjánál, hogy az ül. Corvus mosolyogva magához hozza a derekánál fogva, és cuppanós csókokat nyom az arcára meg a hajába. Megmelengeti a szívem a jelenet – engem a bátyám sosem szeretett így.

– Nagyon ügyes voltál ám ma a pályán – dicséri meg a lányt Corvus. Azura egy ideig hagyja, hogy Corvus dédelgesse.

– Ha nem lettem volna nagyon ügyes, Wood elvert volna egy ütővel, vagy rám küldött volna egy-két gurkót – vihog a lány. – De ma tényleg klassz napunk volt, Harry csak úgy száguldozott! – meséli lelkesen Azura, és hagyja, hogy Corvus az ölébe ültesse. Hátra dőlve figyelem őket. Corvus a húga válla fölött bocsánatkérő mosolyt küld felém, én pedig a fejem ingatom.

– Nincs baj – tátogom felé.

– Képzeld, Wood elhívta Sagittát! – csacsog Azura. Egy pillanat alatt levetkőzte a mogorva titkolózó alak szerepét. Néha csak ámulok-bámulok a Blackek személyiségének illékonyságán. Sóhajtva gondolok arra, hogy mennyi időbe fog telni, amíg sikerül százegy százalékosan kiismernem Corvust.

– Hova? – ráncolja a homlokát Corvus.

– A legközelebbi roxmortsi kirándulásra – vigyorog Azura. Corvus szemmel láthatóan nem tudja eldönteni, örüljön-e a hírnek, vagy sem. Édesen felhúzza az orrát és összeszorítja a száját.

– És? Lehet, hogy csak vajsörözni, többször is szoktak…

Azura ciccegve csóválja a fejét.

– A legközelebbi roxmortsi kirándulás február tizennegyedikén lesz, Corrie!

Elpirulok, mert rám pillant.

– El sem tudom képzelni, milyen lehet a lökött bátyámmal járni – mondja együttérzőn. Vigyorra húzom a számat.

– Hidd el, annyira azért nem rossz.

Azura fintorog.

– Hát persze, hogyne, mindjárt gondoltam.

– Muszáj kritizálnod Johanna előtt? – kérdezi Corvus, és oldalba böki a húgát, mire az ficánkolni kezd.

– A húgod vagyok, ez a dolgom – közli a lány nemes egyszerűséggel, és megragadja Corvus csuklóit, hogy ne tudja csiklandozni.

– Visszatérve Sagittáékra – emeli föl megadóan a kezeit a fiú. – Az a Roxmorts még messze van. Január eleje van. Másfél hónap.

– Hát, Wood úgy látszik, előre tervez – vonogatja a vállát Azura. – Még az aznapi edzést is hajlamos eltolni késő estére, merthogy másnap, tizenötödikén lesz a meccs. Durván oda lehet Saggie-ért.

– Nem semmi – tűnődik Corvus. – És Sagitta mit szólt a késői időponthoz? Elég türelmetlen természetű.

– Hát, teljesen elvörösödött. Ami szintén kemény, mert Sagitta ritkán jön zavarba. Szerintem örül, hogy Wood egyáltalán elhívta. Bár már jó régóta alakulgat köztük valami.

– Igen, azt még én is láttam.

– Pedig te vak vagy az ilyen dolgokhoz.

– Hé!

– Ez tény. Mennyi időbe is telt, amíg rájöttél, hogy rajongsz Johannáért? – Azura újra felém fordul, és úgy fest, meglehetősen élvezi a helyzetet. Corvus elpirul, én pedig nevetve beszállok a lány játékába.

– Egész sok időbe, mire elmondta, hogy szeret. De rajong is értem? Ez új!

– Pedig rajongói klubot is alakított…

– Na jó, eredj a dolgodra, Azura! – löki le az öléből lendületesen a húgát Corvus. Azura nevetve feltápászkodik, és hátulról bátyja nyaka köré fonja a karját. Ezúttal ő puszilgatja össze a testvérét.

– Majd gyere! És hozz vajsört is!

Rám kacsint, és kuncogva eliszkol, mielőtt Corvus utána nyúlhatna.

– Tündéri húgod van – vigyorgok rá.

– Tündéri? Igazi ördögfióka – morogja Corvus. Halványan elmosolyodik. Hallgatunk, de nem bírom megállni, hogy ne szólaljak meg.

– Rajongói klub?

– Persze, fogjatok össze ellenem! – dől hátra legyőzötten, kínosan nevetve. Az asztalon fekvő keze után nyúlok, de elhúzza, és magához int. Vigyorogva költözök át az ölébe. Corvus kuncogva öleli át a derekam, és a hajamba túrva megcsókol. Hüvelykujját végig vezeti a járomcsontom vonalán, ajka gyengéd nyomással simul az ajkamhoz.

– Hé, Josie!

– Borzasztó emberek között az élet – húzódom el dünnyögve. Corvus morgolódik, és sehogy sem akaródzik neki elhúzódni. Elfordítom a fejem, Corvus lehelete a nyakamat éri, bőrömnek nyomódó orra hegye csiklandoz.

– Mi van? – förmedek rá az előttem vigyorgó Hestiára.

– Higgs sürgősségi gyűlést hívott össze. Valamit csinálnunk kell Malfoyjal!

Élesen szívom be a levegőt.  

– Megyek, megyek!

Corvus elszontyolodva ölel magához.

– Ne menj – kéri elkeseredve, és csókot nyom a vállamra.

– Jó, erre nem vagyok kíváncsi – grimaszol Hestia. Gyilkos tekintetet vetek rá.

– Te meg se szólalj!

– Pár polccal arrébb várlak – mondja elpirulva a lány. – De komolyan gyere ám, ez fontos!

– Menned kell – mondja Corvus. És végig szánt ujjaival a hajamon.

– Igen. Muszáj szövetkeznünk Malfoy ellen! – Hagyom, hogy megcsókoljon. Az előbb már félig kint voltam az öléből, de most visszakucorodok korábbi kis fészkembe és a mellkasához bújok.

– Mason! – hallom Hestia sürgető hangját valahonnan távolról. A fülemben doboló vér eltompít minden más zajt, csak Corvus szapora lélegzetvételeinek neszére összpontosítok, amit világosan el tudok különíteni minden mástól.

– Mennem kell – ismétlem. – Neked is.

– Nekem hova? – kérdezi kábán Corvus, és a nyakamba fúrja az arcát.

– Vajsörért. Na, gyerünk, Black, mozgás! – mondom siettetve, és felállok, hogy összepakoljam a jóslástan holmim. – Köszönöm a segítséget!

– Bármikor, kedvesem! – simít végig a hátamon Corvus. – Bár, nem fejeztük be.

– Még holnap befejezhetjük – ajánlom, incselkedő mosolyra húzva a szám. Corvus arcon csókol.

– Ugyanitt, ugyanekkor – súgja, már az ajkaimba. Megérintem az arcát.

– Na jó, elegem volt! – bukkan föl újra Hestia, és dühösen, erőszakosan megragadja a karom.

– Viszlát, drágám! – köszön Corvus vigyorogva, kipirulva.

 

/*/

 

Hajnalig ötletelünk. A kandalló melletti kanapékon ülünk, összebújva. A csapat tagjain kívül még Daphne-t és Denebet is meghívtuk. Deneb sok, izgalmasabbnál izgalmasabb ötlettel bombáz bennünket.

– Tehetnénk valamit a samponjába! Valami bénító hatású főzetet, és akkor senki sem tudná, mi történt vele!

– Holloway, ez túlszárnyalja az összes eddigi baromságod – közli Denebbel Higgs. Kettejük közt még mindig feszül valami kellemetlenség. Hestia Higgs térdére simítja a kezét, de a fiú mérgesen lerázza magáról.

– Hány óra van? – kérdezi nagyot ásítva Flora. Az ölében nyugtatom a fejem, és a plafonról lógó csillárt bámulom.

– A házimanókat éjfél körül győztük le, szóval…egy-fél kettő lehet most – jelenti Deneb. Hangja energikusan pattog.

– Nem vagy fáradt, kedves? – kérdezem tőle.

– Egy jó harcos sosem fáradt – vágja rá. Fáradtan sóhajtok.

– Deneb, ez nem háború – emlékezteti Daphne. Deneb makacskodik.

– Muszáj kiiktatni a veszélyforrást!

– Nem megölni akarjuk a srácot – jegyzi meg Peter. Összerezzenek a hangja hallatára. Az utóbbi időben nem nagyon beszéltünk.

– Daphne! – kiált föl riadtan Deneb. 

– Mi az? – Daphne ügyesen figurázza ki Deneb hangsúlyát, Higgs kárörvendőn felhorkant.

– A jóslástan… nem az volt benne…

– Deneb, felejtsd el. A csillagok…

– A csillagok azt írták, hogy valami baj fog történni.

– Hogy érted? És mikor? – érdeklődik Flora. Nem kell látnom ahhoz, hogy tudjam, Deneb a padlóra szegezi a tekintetét, összevonja a szemöldökét és vékony vonallá préseli az ajkát.

– Hát, valami baj fog történni. Tavasszal-nyáron…

– Deneb, ne adj hitelt ezeknek – mondja gyengéden Daphne.

– Ezek komplett hülyeségek – ért egyet a maga kemény módján Hestia. Deneb morcos.

– Fogadjunk!

A kandalló zöld villanása fojtja Daphne-ba a tiltakozást. Piton professzor sötét alakja lép a klubhelyiségbe.

– Még ébren vagytok? – mordul a férfi.

– Nem! – vágja rá Deneb. Hestia fújtat.

– Tökkelütött.

– Greengrass, Carrow! A prefektusok kint gyülekeznek a kapunál, menjetek! Ti pedig – néz ránk, sötét szemei végtelen alagutak. Valami különös csillog a szempárban, amit nem tudok megnevezni. –  Ébresszetek föl mindenkit. Mozgás!

Piton nyersen utasít bennünk, és mi hamar föl is pattanunk.

– Veszélyes lehet! – mérgelődik Deneb, és elkapja a lányokat, hogy magához szorítsa őket. – Még szerencse, hogy tavasz-nyárra jósoltam a bajt. Tél van, elvileg semmi bajotok nem eshet…

– Borzasztó vagy, Dennie – közli vele Daphne, és kisiet a klubhelyiségből, Florával a nyomában. Hestiával felcsörtetünk a lányokhoz, Deneb, Higgs és Peter a fiúk hálószobái felé törtetnek. Odalépek az elsősök ajtajához, de Hestia megállít. Érdeklődve rápillantok.

– ÉBRESZTŐ! – üvölti el magát váratlanul. Sikkantva ugrok hátrébb.

– Megbolondultál?! – sziszegem dühösen, csengő fülemre tapasztott kézzel.

– Ezt még itt is tisztán hallottam, Carrow! – kiabál föl Piton. Mindenesetre megtette a hatását az ordibálás: sorra nyílnak az ajtók.

A fiúknak lassabban megy az ébresztgetés, csak páran szállingóztak le Hestia kiabálására. A lány, büszkén kihúzva magát, felmasírozik azért a srácokhoz is, hogy ott is kikiabálhassa magát.

Deneb fejcsóválva áll meg mellettem.

– Borzasztó ez a lány.

– Ahhoz képest volt egy időszak, amikor minden időt együtt töltöttetek – jegyzem meg.

– Nem volt az olyan hosszú idő.

– De nyáltól csöpögött.

Deneb szemforgatva sóhajt.

– Mi baj, professzor úr? – kérdezgetik az álmos diákok. Piton megvárja, amíg a prefektusok kivonulnak a klubhelyiségből.

– Mégis mi lenne a baj? – kérdez vissza gúnyosan Piton. Irtó dühösnek látszik. Denebbel jobbnak látjuk meghúzódni a sarokban, ahol nem lát minket – végül is jóval a házirendben előírt takarodó után kukorékoltunk a klubhelyiségben.

– A prefektusokat el tetszett küldeni – szólal meg egy hetedikes, vörös hajú lány. Piton maró gúnnyal vágja rá:

– Na és ebből egyenesen jön, hogy baj van? Lehet, hogy meglepetést szeretnék nekik szervezni.

Senki nem szól. A professzor nagy levegőt vesz, és közli:

– Sirius Black az éjjel betört a palotába. Újból.