...Előbb dolgom van a könyvtárban ~ 5. fejezet

 

5. fejezet

 

Fred tudta, hogy Hollowaynek barátnője van, de azért borzasztó féltékeny volt rá, amiért az ő Hermionéjét ölelgeti.

Utálta magát, hogy még most is ezen kattog az agya, amikor órák elteltével kóvályognak az iskolában, mert sikeresen eltévedtek a földalatti folyosókon.

Pedig azt hitte, hogy már kigondolkodta magát ezen. Együtt aludtak négyen, Azurával, Sagittával meg George-dzsal. A lányok felszöktek az ő szobájukba, ahogy éveken óta szokták. Azura és George hamar bealudt, összebújva, horkolva, de őt és Sagittát valahogy elkerülte aznap az álom. Órákig fenn voltak, bámulták egymást, néha huzamosabb ideig lehunyták a szemüket, elmélkedtek, hallgatták testvéreik idegesítő horkolását…aztán szinte egyszerre szólaltak meg, hogy ebből elég, és elindultak, hogy felkutassák a házimanók lakhelyét Hermionének.

– Borzasztó! Azura annyira borzasztó tud lenni. Pontosan tudja, hogy valami nem stimmel a durmstrangosokkal. Biztos vagyok benne, hogy érzi ő is azt, amit én. Azok a srácok nem azért bámultak meg minket, mert olyan csinosak lennénk, valamit akarnak! Vagy…ááá, nem tudom. Szerinted köze lehet anyáékhoz? Nem tartom kizártnak, hogy anya az ő iskolájuk felé is tevékenykedett…

Sagitta szája konkrétan be nem állt, amiért Fred kivételesen hálás volt. Igyekezett a szavaira koncentrálni, de csak arra az egy képre tudott gondolni, ami a retinájába égett: Hermione, Holloway karjai közt, ahogy nevetve hozzábújik…

– Figyelsz te rám, Freddie? – kérte számon Sagitta.

– Nem – vallotta be a fiú. Sagitta rosszalló pillantást vetett rá, aztán belekarolt, és így szólt:

– Nos, én kiöntöttem a lelkem, még ha nem is figyeltél. Most te jössz!

– De te figyelni fogsz – ingatta a fejét Fred.

– Persze, mert ilyen egy jó barát – jegyezte meg csípősen Sagitta. Fred sóhajtott, lehelete szürke páragomolyagként lebegett előttük.

– Hideg van – próbálta másra terelni a szót.

– Ja. Így jár az ember, ha eltéved egy varázskastély alá épített útvesztőben. Szerintem még a falak is változtatják a helyüket…

– Simán lehet – folytatta a gondolatmenetet Fred. – Dumbledore elbűvöli őket, hogy az éjszaka erre csatangoló diákok meghaljanak…

– Tuti jártunk már itt – mondta Sagitta előre mutatva. Fred összevonta a szemöldökét. Már épp megkönnyebbült, hogy Sagitta figyelme elterelődött a témáról, amikor a lány megszólalt:

– Mi történt Hermione és közted?

– Semmi – vágta rá Fred. Semmi kedve nem volt föleleveníteni és még el is mesélni valakinek a világkupa döntő éjszakáján történteket. – Legyen annyi elég, hogy semmi nem is fog történni.

– De miért? Odáig vagytok egymásért.

Erre a kijelentésre Fred megtorpant és Sagittára meredt. A lány a szemét forgatta.

– Ne mondd, hogy nem vetted észre. Hermione totálisan beléd van zúgva.

Fred szíve hevesebben kezdett dobogni a mellkasába, mintha ki akart volna törni onnan.

– Ron pedig őbelé.

Fred nem hitte, hogy Sagitta ennyiből megérti, de végül a lány bólintott.

– Vágom, mi a baj. A tesóm párja, ergo számomra tabu.

Fred keserűen bólintott. Sagitta milyen könnyen meg tudta fogalmazni a problémáját!

– Miből gondolod, hogy Ronnak tetszik?

– Egyértelmű. Ismerem az öcsémet, tudom, hogyan érez – felelte Fred lehajtott fejjel. Sagitta megszorította a kezét.

– Ne aggódj egy percre sem! Minden történet jó véget ér. Ha még nem jó minden, akkor azt jelenti, hogy még nem értél el a végéhez.

Fred horkantott.

– Igen? És akkor mi van Wooddal?

Sagitta arcáról lefagyott a biztató mosoly.

– Talán a mi történetünk máshogy végződik, mint ahogy azt egy éve gondoltuk volna.

– Ne már! Sagitta Black és Oliver Wood egymásnak lettek teremtve! – Fred megragadta barátnője vállát és megrázogatta. – Most nehéz a dolog a távolság miatt, de télen találkoztok, és minden rendbe jön!

– Ha te mondod… – Sagitta hangja hidegen csengett, és Fred szíve összerándult. Nagyon szerette ezt a lányt, és utálta, ha szomorúnak látja. Amikor Sagitta újra megszólalt, már könnyedebbnek hangzott. – Na, egyelőre hanyagoljuk a párterápiát, találjuk meg a kiutat!

 

/*/

 

A kiutat nem találták meg, viszont egy nyitott ajtajú szobát igen. Fred hiába mondta Sagittának, hogy most már talán tényleg menniük kéne, a lány nem hallgatott rá.

– Hajnali négy van – mormolta Fred, de Sagitta elengedte a füle mellett. A falhoz lapulva, az árnyékban maradva araszolt közelebb a kitárt ajtószárnyhoz. Fred sóhajtott, és követte. Hangokat hallottak, léptek zaját. Sagitta felemelte egy ujját, és az ajkához érintette, jelezve, hogy csönd legyen. Fred már kitanulta a Black-lányok mellett, hogy a mozdulatlanság a legjobb módszer a láthatatlanságra. Így most is igyekezett a legjobban egyenletessé és szinte hallhatatlanná tennie légzését, és egyetlen porcikáját sem mozdította. Kicsit aggódott, hogy mi lesz, ha most jön rá a tüsszöghetnék. Akkor Sagitta biztosan nagyon kiakadna.

Valahol a távolban fény gyúlt a folyosón, de ők még mindig takarásban maradtak a nyitott ajtó miatt. A léptek egyre hangosabbak lettek, Fred Sagittára sandított (ügyelt rá, hogy a fejét ne mozdítsa), aki most két ujját mutatta: ketten jönnek.

A két ismeretlen nem beszélt, csak akkor, amikor az ajtóhoz értek. Fred önkéntelenül is visszatartotta a lélegzetét.

– Köszönöm, hogy megmutatta a helyes utat, professzor úr. – Egy fiú beszélt, erős akcentussal. Fred a Durmstrang diákjának tippelte, de nem értette, miért beszél akkor angolul. Egy pillanat erejéig azt hitte, hogy a srác is eltévedt a kastélyban. Aztán a professzor (nyilván Karkarov) szintén angolul válaszolt:

– Néha rászorul az ember, fiam. Ez az életút pedig, ha kicsit sötét is, de jó. Számunkra mindenképp.

Karkarov felnevetett, a fiú illedelmesen csatlakozott hozzá. Fred hátán a hideg futkosott a mondat értelmétől és a nevetésüktől is. Az, hogy az egésznek egy vaksötét, rideg folyosón a szemtanúja, egy bajt mágnesként vonzó Black-lánnyal, csak még hátborzongatóbbá tette a jelenetet.

Az ajtó csukódni kezdett. Fred pedig verejtékezni – ha a srác meglátja őket, akkor nagy bajba kerülnek. A háta mögött mintha nyirkosabbnak érezte volna a falat. Sagittára szegezte a szemét, semmi másra nem koncentrált, csak a lány arcára. Az komor volt, szemöldöke összevonva, ajka beharapva.

Amikor az ajtó halk kattanással bezáródott, megpillantották a fiút, de az nem pillantotta meg őket. Az ajtót bámulta.

Fred még mindig a tüdejében tartotta a levegőt, kezdett rosszul lenni.

Végigmérte a bolgárt.  Nagyon sötétszőke, zsíros, lófarokba kötött haja volt, viaszszerű bőre és apró, fekete szeme. Mintha Piton egy fiatalabb, szőke változatát látták volna. Még a hosszú fekete köpeny is stimmelt.

Egy pillanat erejéig Fred biztos volt benne, hogy a bolgár észreveszi őket. De az végül visszafordult abba az irányba, amerről jött, és nem nézett többet hátra.

Fred kérdőn pillantott Sagittára, aki csak jó tíz perc elteltével fordult felé.

– Andrei Boyanov – mondta.

– Ismered? – lepődött meg Fred. Sagitta oldalra biccentette a fejét.

– Irány a klubhelyiség! Frics meg fog minket találni.

Fred fújtatott. Sejthette volna, hogy nem kap rögtön választ egy Blacktől.

 

/*/

 

Ha nem jártak volna tilosban, és nem kaptak volna érte büntetést, Fred biztosan megemlítette volna a következő jóslástanórán Trelawney professzornak, hogy Sagitta Black megérdemel egy Kitűnőre értékelt évvégi vizsgát.

– Két kis bagoly elveszett a kastélyban? – vigyorgott rájuk kajánul Argus Frics. Fred fintorgott, és a zsebébe nyúlt, hátha talál trágyagránátot vagy bármit, aminek segítségével leléphetnek. Sajnos, nem járt szerencsével, és Sagitta savanyú arckifejezéséből ítélve nála sem volt semmi használható dolog.

– Na, indulás, jómadarak! Majd én kivezetlek innen bennetek – mondta roppant segítőkészen a görbe hátú gondnok.

– Kösz – morogta Sagitta, és elindult az öreg nyomában. Amikor elhaladtak az udvar felőli bejárat mellett, Frics kárörvendőn felhorkantott. Fred a nyakát nyújtva lesett ki a fickó mögül. A falnak támaszkodva egy pár állt. Nem ismerte föl őket, ők pedig nem figyeltek fel rájuk, tovább csókolóztak csöndesen, elbújva az árnyékok közé a valóság elől.

– Szűzanyám, mi lenne, ha ezt máshol csinálnátok? – zavarta meg őket Sagitta élesen csattanó hangja. Fred biztos volt benne, hogy a lány nem fogja kibírni, hogy ne szóljon közbe. Frics csípőre tett kézzel és ijesztő mosollyal az arcán várta, hogy kiderüljön, kik csatangolnak még az éjszaka közepén, felrúgva a szabályzatot.

Amikor a két fiatal feléjük fordult, Sagitta elejtette a pálcáját, így az elsőszámú fényforrás megszűnt, csak a felhőrétegeken nehézkesen átsütő holdfény nyújtott segítséget abban, hogy fel tudják ismerni őket.

Fred a meglepetéstől eltátotta a száját. Johanna Mason kipirult arccal állt a folyosón, karjai közt, a falnak támaszkodva pedig a tavaly végzett, szintén vöröslő arcú Corvus Black. Úgy simultak egymáshoz, mintha teljesen természetes lenne, hogy mindketten a Roxfort éjjeli folyosóján ácsorognak – Masonnek a hálószobájában lett volna a helye, Corvusnak meg valahol Londonban az aurorkiképzésen.

Fred oldalra biccentett fejjel mérte végig őket. Mason szoknyában volt, amit Fred roppant különösnek talált. Mason legszebb ruhái közé köztudottan a farmer és Holloway nem-túlságosan-elnyűtt pólói tartoztak, igaz, néha fölvette Greengrass egy-egy csinosabb blúzát. Corvus ingben és elegáns fekete köpenyben parádézott, a lába mellett a földön egy ezüstfejű bot hevert.

– Corvus Black, mi a francot keresel te itt? – Sagitta hangja halk volt, annyira halk, hogy még Frednek is meg kellett erőltetnie magát, hogy hallja. Frics meglepő módon nem szólalt meg, mintha őt is érdekelné a dolog – talán ő is érezte a hirtelen közéjük szálló hideget, amit Fred is. Sagitta hűvös hangjától mintha fokokat zuhant volna a hőmérséklet. Szó szerint megfagyott körülöttük a levegő. Corvus felvonta a szemöldökét és elmosolyodott.

– Megkéstem, tudom, de azért azt hittem, ti is kiszöktök majd hozzám Azuval…

Frics erre felhorkantott, de Sagitta hirtelen húzása megakadályozta abban, hogy bármit is tegyen vagy mondjon. A lány pár lépéssel átszelte a testvérétől elválasztó távot. Corvus széttárta karjait, hogy magához szorítsa a húgát, de annak esze ágában sem volt őt megölelni. Tenyere olyan éles hanggal csattant Corvus arcán, hogy Fred levegő után kapott.

– MÉGIS MIT KÉPZELSZ MAGADRÓL, TE IDIÓTA?! – üvöltött magából kikelve Sagitta. Fred, Mason és Corvus elképedve bámultak rá. Sagitta megragadta bátyja mellén az inget, és ráncigálni kezdte. – RANDOM BETÁMOLYOGSZ A ROXFORT KAPUJÁN, HOGY A DRÁGALÁTOS BARÁTNŐDDEL SMÁROLJ, DE A HÚGAIDNAK LUXUS LENNE SZÓLNI? ENNYIT ÉRÜNK MI NEKED, CORVUS? ALIG VÁRTAD, HOGY MEGSZABADULJ TŐLÜNK, MI? VALLD BE, TE ROHADÉK!

Corvus alig jutott szóhoz a döbbenettől. Teljesen lefehéredett, az iménti boldog szerelmesként eltöltött pillanataiból maradt pirossága egy csapásra eltűnt.

– Miről beszélsz, Saggie?

– Ne merészelj becézni, te féreg! – kiabálta Sagitta, már félig berekedve. Fred tudta, mi következik azután, ha egy Blacknek elakad a szava. Mint kiderült, jól tippelt: Sagitta, mint egy emberi gurkó csapódott Corvus mellkasának, és felborította. Öklével csépelte a fiú mellkasát és vállát, Corvus pedig igyekezett a lehető leghatékonyabban kigurulni alóla. Mason és Fred egy pillanatig levegőt sem kaptak a meghökkenéstől, aztán gyorsan odaugrottak, hogy lehúzzák a sértéseket visongó Sagittát a bátyjáról. Frics egy ideig nem mozdult, csak felvont szemöldökkel, gyanakodva pislogott.

– Csss, kislány, cssss – csitítgatta Fred a lányt, és az ölébe húzta. Óvatos volt, mert Sagitta folyamatosan kapálózott.

– Nem tudod, milyen – zokogta Sagitta. – Fogalmad sincs, milyen…milyen érzés…

Mason Corvus arcára simította a kezét és a vöröslő karmolásnyomokat nézegette aggodalmas arckifejezéssel. Corvus elborzadva meredt a húgára.

– Sagitta…mi ez az egész? – lehelte, de a lány elfordította tőle az arcát és Fred mellkasába fúrta a fejét. Könnyek nedvesítették át Fred ingét, de nem törődött vele, csak simogatta barátnője hátát.

Frics egy ideig tanácstalanul bámulta a négy fiatalt, ahogy egymást méregetik.

– Kamaszok – morogta, majd tapsolt egyet, hogy magára vonja a figyelmet. Senki nem nézett rá. Fújtatott, majd elordította magát: – Na, nyomás kölykök! Az idősebbik Black húzzon föl az igazgató úr irodájába, Dumbledore már várja, a többiek velem jönnek!

– Még Frics is tudott rólad? – hebegte Sagitta, és a pálcája után kezdett tapogatózni. Fred gyorsan elkapta a csuklóját, mielőtt leátkozza Corvusról az orrát.

– Te is – válaszolta a srác az állát dörzsölgetve. Sagitta meg sem hallotta. Freddel harcolt, hogy elérhesse a pálcát. Corvus fölpattant, és a húga felé lépett.

– Jobb lesz, ha most mész, Corvus – szólalt meg Mason. Sagitta horkantott.

– Ja, most már Mason tudja, mi a legjobb neked.

Corvus és Mason egyszerre kezdett tiltakozni, de Sagitta föltartotta a kezét. Frics türelmetlenül ciccegett.

– Egyetértek vele. Húzz Dumbledore-hoz! – utasította szigorúan a szőke hajú lány.

Corvus hátrálni kezdett Sagitta arckifejezését látva. Fred megértette a fiút – a helyében ő is lelépett volna. Sagitta úgy tűnt, puszta kézzel marcangolja szét, ha nem cselekszik úgy, ahogy ő mondta.

Frics újból tapsolt, mire mind a három hatodikos felállt.

– Nyomás az irodám felé! – kezdte őket terelgetni. Fred előrelátón beállt a két lány közé. Sagitta úgy festett, mintha legszívesebben letépné Mason fejét a helyéről.

– Tudjátok hány óra van? – kérdezte őket a gondnok. Senki nem válaszolt neki. Sagitta csöndesen sírdogált és amennyire Fred kivette a szinte némán elmotyogott szavakból, a bátyját szidta. – Hajnali fél hat.

– Komolyan? – lepődött meg Fred. – Hogy lehet? Háromkor még… – Nagyot nyelt, és nem fejezte be a mondatot.

Frics a szemét forgatta.

– Hát, úgy látszik, izgalmas dolgokkal ütötték el ott lent az időtöket – villantotta Fredre sárga fogait a fickó. Fred elvörösödött, és valami ütős visszavágásra készült, amikor Frics elröhögte magát. – Az idő kicsit máshogy telik lent, mint fent. Dumbledore tavalyi varázslata, Sirius Black ellen. Ahogy a falak mozgása is abból maradt meg.

– Nem semmi – morogta Fred. El kellett ismernie, hogy valóban nem semmi kis trükk, de úgy gondolta, ideje lenne levenni az iskoláról az átkot.

Már bent álldogáltak Frics irodájában, aki az irattartó dobozokból kereste elő a büntetőlapjaikat, amikor Sagitta sírása úgy abbamaradt, mintha késsel vágták volna el. Fred kérdőn fordult a mellette álló lány felé, aki kitépte kezét a fiú kezéből, és az ajtó felé indult.

– Hová mégy? – dünnyögte Frics, miközben a lapokat rendezgette. Az ajtó kulcsra volt zárva, Sagitta pálcája pedig a gondnok ruhájának zsebéből kandikált ki.

– Engedjen ki!

– Nem mész sehova – közölte Frics, és elvigyorodott, amikor megtalálta, amit keresett. Fred és Mason Sagitta után nyúltak, de az kicsúszott a kezeik közül, és megpróbálta módszeresen kirúgni az ajtót a helyéről.

– Muszáj szólnom Azurának a bátyánkról! – kiabálta. Mason nyugtatónak szánt hangon válaszolt:

– Tud róla.

– Honnan tudna? – Sagitta lángoló tekintettel fordult a mardekáros lány felé. Elindult, vélhetően azért, hogy őt is péppé verje, de Fred gyorsan közbelépett. Elkapta Sagittát a derekánál fogva, és karjai segítségével magához láncolta. Még szerencse, hogy a terelő-ütő lóbálása ennyire megerősíti az ember karját! Különben Mason már rég halott lenne.

Frics érdeklődve figyelte a kibontakozó jelenetet. Fred leolvasta az arcáról, hogy azt számolja, mennyi strigulát és büntetést adhat még nekik.

– Írt nektek! – magyarázta Mason. Fekete haja szép, fényes tincsekkel simult a nyakára, homlokát értetlenül ráncolta. A ruhája gyűrött volt.

– Valóban? – kérdezte epésen Sagitta.

– Nekem is írt, és nektek is, de ti nem jöttetek köszönteni őt…

– Nem írt – makacskodott Sagitta, Fred a vállára tette a kezét.

– Nem lehet, hogy elkeveredett a bagoly? – kérdezte békítőn.

– Ugyan már! – horkantott Sagitta. – Corvus egy családi baglyot vitt Londonba, Fekete Druellát, ő pedig sosem keveredik el! – mondta toppantva.

– A nagyanyátok után kapta a nevét, nem? – szúrta közbe kíváncsiskodó kérdését Mason. Fred csúnyán nézett rá, ez nem az a pillanat, ahol ilyesmiket kell kérdezni.

– Ja, anya mániája volt – bólintott Sagitta kizökkenve. – Volt egy olyan baglyunk is, amit őutána neveztünk el, de szegény bagoly-Lyra megpusztult, ötletem sincs, miért…

– Büntetőmunka! – csattant föl Frics. – Nem a családfádat akarom megismerni, tökkelütött!

Sagitta elvörösödött a dühtől, ahogy a gondnok felé fordult. Fred egy pillanatig azt hitte, őt is megpróbálja leütni. De nem, Sagitta nem felé lódult: ökle Mason gyomorszájába vágódott.

– Hé! – kiáltott rá Fred, és Friccsel egyszerre mozdult Mason felé. Ezt kihasználva Sagitta kikapta a gondnok zsebéből a pálcáját, és a kijárat felé fordulva átkot akart szórni, de az ajtó kivágódott, és egy sárga fénycsóva szelte át a szobát, Sagitta mellkasába csapódva. A lány hátraesett, s élesen felkiáltott, ahogy nekiütközött az asztalnak. Fred ijedten szökkent mellé, de Sagitta csak mérgesnek tűnt.

Az ajtóban Igor Karkarov állt, mögötte pedig Andrei Boyanov. Mindkettő arcán csúfondáros vigyor ült.

– Mi… – nyögte Fred. Frics diadalmasan kiáltott fel.

– Professzor úr! Köszönöm, Boyaya, hogy elhoztad nekem.

– Boyanov – javította ki mogorván a fiú. Fricset nyilván nem érdekelte a dolog.

– Úgy hallottam, leselkedtetek utánam – szólalt meg Karkarov szörnyű érdes hangján. Sagitta savanyú képet vágott. – Értesíteni fogjuk a szüleiteket…

– Nekem olyanok nincsenek… – vágott vissza Sagitta, aztán megnyúlt az arca. Fred felé fordult, és nem törődve a jelenlévőkkel (a vigyorgó Friccsel, a mogorva bolgárokkal, és a hasát fogó Masonnel), a fülébe súgott: – Karkarov! Ismerik őt a szüleim…

Karkarov mintha meghallotta volna, kitágult orrlyukakkal csattant fel:

– Elég legyen! Frics, hívassa az igazgató urat! A személyi jogaimat sértették meg ezek a suhancok! Meg kell őket büntetni!

 

/*/*/*/

 

Hermione nem túl izgatottan ment Sötét Varázslatok Kivédése órára. Talán azzal volt a baj, hogy kialvatlan volt, vagy azzal, hogy a múltkori Neville-es balhé után semmi kedve nem volt Rémszem Mordonnal egy helyiségben lenni. Fene se tudja. Mindenesetre Hermione azt hitte, lelkileg kikészül majd óra végére, de végül már óra előtt kikészült lelkileg. Ahogy Azura Black is.

Amikor Mordon beengedte őket a terembe és elindultak újdonsült helyükre (Hermione Harry mellett ült mostanában, Azura pedig Ron oldalán élvezte az SVK órákat), Hermione megdöbbentő dolgoknak lett szemtanúja. Azura már az ajtóban megérezte a bajt, Hermione látta, ahogy minden izma megfeszül. Olyan hatást keltett, mintha menten felrobbanna.

Mordon a katedrán ácsorgott és az asztalán pakolta a könyveket; aurorságából maradt fura, folyamatosan zizegő tárgyakat; öt tollat egy tolltartóba pakolt; dobozokat rakott egymásra; lesöpört a földre két tucat pergament és két bőrcsizmába bújtatott lábat.

– Éppen aludtam! – méltatlankodott a láb tulajdonosa. Hermione meglepetten konstatálta, hogy az illető a tavaly ballagott Corvus Black az. Csinos volt, mint mindig, és láthatóan borzasztó fáradt. Az ölében egy ezüstfejű sétapálca feküdt.

– Corvus? – rebegte Azura. A fiú felkapta a fejét a gyenge hangocskára, és a lányok felé fordult. Lelökte a földre a pálcáját és felpattant. Kitárta a karjait.

– Azura!

A lány végigszaladt a termen és a bátyjára vetette magát. Corvus felemelte, és megfordult párszor a tengelye körül. Azura nem volt nehéz, de nagy súlylöketként hathatott a srácra. A lábait Corvus dereka, karjait a nyaka köré kulcsolta – Hermione elmosolyodott magában: pont úgy festett, mint egy kismajom, és nem úgy, mint egy tizennégy éves lány.

Mordon megforgatta azt a szemét, amelyik a sajátja volt. Hermione az első sorban talált magának helyet, és foglalt egy széket Harrynek is.

– Abbahagynátok a nagy romantikázást? – kérdezte gúnyosan Mordon.

– Nem tudtam, mi van veled! – sírta Azura. Hermione elámult, és az ajkába harapott.

– De hát írtam, hogy jövök, kicsim – felelte erre Corvus, és letette a földre a húgát. Azura a szemét törölgette.

– Nem írtál te semmit – mondta keserűen. – Teljes mértékben elfelejtetted a testvéreid.

Corvus a fejét ingatta, és megfogta a lány vállait.

– Nem tudom, mi ez az egész, Azura, de ki fogom deríteni. Háromnaponta írtam nektek, pedig egy szabad percem sem volt.

Azura lesütötte a szemét, és hátrébblépett.

– Professzor! Elmehetek a gyengélkedőre?

Mordon sóhajtott.

– Menjél, Black!

– Elkísérhet Granger?

Hermione felvonta a szemöldökét.

– Elkísérhet Granger – legyintett Mordon. Hermione nem tudta eldönteni, hálás-e, amiért Azura kirángatja az óráról, de nem sok ideje maradt ezen töprengeni, mert a lány már meg is ragadta a karját és az ajtó felé húzta.