Vad Velence #2 ~ Pyxis kalandjai

2. rész

Magnus

Pár órával később nyílt az ajtó, mire Pyxis rögtön felkapta a fejét. Miranda édesen szuszogott mellette. Összebújva aludtak el, Pyxis minden lélegzetvételnél beszívta a lány bőrének édes illatát.

– Pyxis, kedvesem! – suttogott a sötétbe egy ismerős hang.

– Magnus! – Pyxis rögtön felült, és megigazgatta Mirandán a takarót. A boszorkánymester becsukta maga mögött az ajtót, és megállt az ágy mellett. Tekintetét szigorúan a padlóra szegezte.

– Takard el magad! – kérte.

– Láttál már ruha nélkül.

– De azért csináltuk ezt az egész rohadt estét, hogy többet ne forduljon elő! – sziszegte mérgesen Magnus. Pyxis megigazgatta a takarót, aztán megpaskolta maga mellett az ágyat, odahúzta Magnust. A férfi leült, és ránézett a mélyen alvó Mirandára.

– Nem tudtam, hogy lányokban is utazol – jegyezte meg színtelen hangon. Pyxis megvonta a vállát.

– Eddig én sem.

– Részeg voltál? – faggatta Magnus. Dühösen csettintett. – Takaró!

Pyxis a szemét forgatta, de eleget tett a parancsnak.

– Részeg is voltam, meg nem is. Szegény lánynak szüksége volt a társaságra, és… és igazából csak úgy megtörtént. Pont, mint veled – tette hozzá csöppnyi vádló éllel a hangjában. Magnus lehajtotta a fejét.

– Sajnálom, nem tehetek róla – suttogta.

– Miről? – értetlenkedett Pyxis.

– Nem ment – mondta Magnus, majd Mirandára pillantott. – És iszonyú féltékeny vagyok.

Pyxis megrökönyödve pislogott.

– Nem kell… azt hiszem. Vagyis… én… – Megköszörülte a torkát. – Nem jött össze senki?

Magnus összeérintette az orrát Pyxisével, forró lélegzete elkeveredett a lányéval.

– Nem. Rájöttem, hogy nem akarok senki mást. Nem tudok ellene tenni.

Pyxis nem tudta elviselni sem a szomorúságot Magnus hangjában, sem azt, hogy ez a fájdalom annak szólt, hogy az iránta való érzései nem szűntek meg. A fájdalom annak szólt, amire Pyxis annyira vágyott. Talán meggondolatlanság volt, de nem akarta tovább hallgatni a boszorkánymestert, így egyszerűen csak megcsókolta. Épp hogy csak összeérintette az ajkukat, de mindent elsöprő megkönnyebbülés hullám árasztotta el – napok óta vágyott arra, hogy ezt megtegye, de eddig nem merte.

El akarta húzni a fejét, de Magnus beletúrt a Miranda által összekócolt hajába, és elmélyítette a csókot. Lassan csókolta Pyxist, aki szinte kínzásként élte meg az édes érintést. Apró gondolatbuborékok lebegtek az agyába, Miranda képét vetítették le neki, de a bűntudatot elnyelték a Magnus iránti mindent elsöprő, égető érzései.

– Szeretlek, Magnus – súgta. Nem bírta magában tartani ezt a két szót. Nem számított válaszra, legfeljebb csak elutasításra, de legnagyobb meglepetésére Magnus még egy csókot nyomott a szájára és aztán azt mondta:

– Én is, Pyxis Black. A kelleténél is jobban szeretlek.

Pyxis keserűen nevetve húzta el a fejét.

– Egek, te aztán tudod, hogyan öld meg a tökéletes pillanatokat!

Magnus bánatosan simogatta Pyxis fülcimpáját.

– Ez semmilyen szempontból sem volt tökéletes.

Mielőtt Pyxis elsírhatta volna magát, újra előrehajolt és megcsókolta Magnust. Nem törődött vele, hogy a takaró lesiklott róla, egyszerűen csak össze akart olvadni Magnusszal, testileg, lelkileg, eggyé akarta kovácsolni a szívüket. Magnus elakadó lélegzettel viszonozta a csókot, átölelte a lányt, de nem húzta magához közelebb, mintha nem tudta volna eldönteni, hogy a következő pillanatban át meri-e majd lépni a határt, vagy sem. A nem mellett dönthetett, mert váratlanul felugrott, otthagyva a döbbent lányt.

– Alszom a díványon – közölte, és elvonult. Útközben letépte magáról a kabátját, lerúgta a csizmáját, és a kényelmetlennek tűnő bőrnadrágban dobta le magát a díványra. Hosszú ideig bámultak egymás szemébe, aztán Magnus elfordult. Pyxis követte a példáját, és visszaheveredett Miranda mellé. Átölelte a lány derekát, érezte, hogy a takaró izzadtan tapad Miranda hátához. Megsimogatta az arcát, haját, nyakát, vállát. Otthonosan érezte magát mellette, és szerette volna, ha a szívét is oda tudja adni neki. Arra gondolt, mi lenne, ha nem lenne Magnus. Akkor talán boldog kapcsolatban élhetne Mirandával. Mondjuk, ha Magnus nem lenne, akkor soha nem is találkoztak volna… Összeszorította a szemét, és nyomott egy hosszú csókot Miranda nyakába. A másik lány megébredt, de épp csak annyira, hogy magához ölelje Pyxist és homlokon csókolja.

Pyxis érezte, hogy súlyos kövek húzzák az álmok sötét birodalma felé, de mielőtt átadta volna magát a mélységnek, eszébe jutott, hogy talán megkérhetné Magnust, hogy törölje ki az emlékeiket egymásról… akkor talán minden rendbe jöhetne. Boldog lehetne ezzel az elbűvölő olasz lánnyal, és Magnust szerethetné bácsikájaként. Vagy mi. Elhatározta, hogy reggel ez lesz az első gondolata, és Magnusszal közösen megoldanak mindent.

Pompás terv volt.

 

/*/

 

Csakhogy reggel korántsem ez volt az első gondolata.

Ugyanis Mirandának nyoma veszett. Csupán egy cetlit hagyott maga után.

– Hallottam, mit beszéltél a barátoddal az éjjel, és… nem akarom tönkre tenni a kapcsolatotokat, imádjátok egymást. Barátok voltatok – szeretők lettetek, ez még jól is kijöhet. Sok sikert! Köszönöm az éjszakát. Köszönök mindent. Miranda – olvasta fel motyogva Pyxis. Elszontyolodott – annyit sem kapott, hogy maradjanak barátok, tartsák a kapcsolatot, valami. Pedig Merlinre, tényleg nagyon megkedvelte ezt a lányt!

– Pedig csak egy kis idő kellett volna – mondta magának búslakodva.

– Mihez? – kérdezte félálomban Magnus. Hasonló pózt vett fel, mint amit a macskája szokott éjszaka, és Pyxis hirtelen el is felejtette Mirandát, olyan aranyosnak találta a boszorkánymestert.

– A barátnőm lelépett – mondta és meglegyezte a cetlit. Maga elé meredt, és újra eltöltötte a szomorúság. – Hallotta, mit beszéltünk az éjjel. Pedig én… ha egy kis időt távol töltök tőled, és Mirandával elkezdünk randizni… én túlléphettem volna rajtad. – Ezen maga is megdöbbent, de ijesztően igaznak gondolta a szavakat.

Aztán Magnus felült, összehúzta ragyogó szemét, és Pyxis rájött, hogy egyáltalán nem volt igaz az a gondolat. Soha nem fog tudni túllépni Magnuson. Mintha láthatatlan karok ezrei fonnák össze a sorsukat.

Megborzongott. Ez plátói szerelem, közölte magával, Magnus nem akar tőled semmit. Vagyis nem akar akarni. Ezt újra meg újra elmondja. Tiszteletben kell tartanod.

Sajnos Magnusnak megvolt a szörnyű érzéke Pyxis gondolatvárának alapjaiban való lerombolásához.

– Nos, akkor még jó, hogy elment – mondta a boszorkánymester tűnődve.

Pyxis sértetten húzta fel az orrát. Azért ez pimaszság a javából!

– Na, ezt kikérem magamnak!

Mielőtt háborgásba kezdhetett volna, Magnus megemelte a tenyerét.

– Gondolkoztam! Próbáljuk meg együtt – ajánlotta, mire Pyxis álla szabályosan leesett. – Egy ideig maradjunk Velencében, éljük a kis életünket, mint egy pár. Élvezzük a helyzetet… és ha egymásnak vagyunk teremtve, akkor boldogok leszünk, ha mégsem, az is kiderül.

– Az, hogy nem vagyunk egymásnak teremtve Charlie-val, csak évek múlva derült ki – közölte Pyxis, és kibújt az ágyból. Nem érdekelte Magnus perzselő pillantása, magára kapta a köntösét és fújtatva megkereste a papucsát. Dühös volt, amiért mindezt csak most találta ki a férfi, miután elvesztett valakit, aki akár még fontossá is válhatott volna neki. Akár romantikus, akár csak baráti értelemben.

– Most már nem zavar, hogy apával kavartál? – vetette hátra Pyxis, és becsörtetett a fürdőszobába. Megengedte a kádba a vizet, és felkapott egy fésűt, amivel vadul tépni kezdte a haját. Magnus követte a fürdőbe, és összefonta a karjait a mellkasa előtt. A válla előre görnyedt, mintha évszázadok súlya terhelné.

– Próbáljunk meg a jelenben élni – mondta nagy soká. Pyxis a szemébe nézett, és úgy érezte, a másik elhallgat előle valamit.

– Nem értelek – vallotta be, és ledobta a szennyeskosárra a fésűt, elfordult a boszorkánymestertől. A mosdókagylóba kapaszkodott, és a tükörbe bámulva nézte őt, próbált kiigazodni rajta. – Szeretlek, Magnus, tényleg, de ha úgysem lehetünk együtt hosszútávon, akkor inkább ne fájdítsuk a szívünket.

– Ki akarom facsarni az összes élvezetet az életből – jelentette ki Magnus. – Élvezni akarom a társaságod, nem akarom, hogy elvessz az évszázadok alatt összeszedett ismerőseim, barátaim, kapcsolataim között. Emlékezni akarok rád, Pyxis. És nem úgy, hogy a pasim lányával is kavartam. Arra akarok emlékezni, hogy Pyxis Blackkel kavartam.

– Hát ez megható – mondta színtelen hangon Pyxis, pedig eszeveszett sebességgel vert a szíve. – Tudod, mennyire fájt az elmúlt pár nap? Amikor úgy viselkedtél velem, mintha életed baklövése lennék?

Magnus közelebb lépett, Pyxis hátrált.

– Téged nem zavar, hogy az apáddal kavartam? – kérdezte halkan. A szemét összehúzta, lépései puhasága egy macskáét idézte. Pyxis nyelt egyet.

– De zavar – ismerte el. – Viszont… a szívemnek nem tudtam parancsolni. Késő volt, amikor kiderült, és…

– Tudom. – Magnus kinyúlt, és a tenyerébe fogta Pyxis arcát. – Pontosan tudom.

– Tényleg elengedjük? – kérdezte reszkető hangon a lány.

– Próbáljuk meg.

Szinte kötelező volt, hogy abban a pillanatban romantikus filmeket megalázó érzékiséggel csókolja meg őt Magnus. Pyxis ereiben féktelen tűz lobogott, a boszorkánymester milliónyi helyen lobbantotta lángra az idegszálait. Tompa, másvilági fájdalmat, bűntudatot érzett Miranda miatt, de Magnus hamarosan minden értelmes gondolatot kiirtott a fejéből. A teste reszketett az izgalomtól, hogy újra Magnus karjaiban lehet, a szíve repesett a boldogságtól, hogy két másodpercenként hallhatta Magnus mormolását – szeretlek, Pyxis Black, te vagy a mindenem…

 

/*/

 

Pyxis őszintén nem tudta, honnan van annyi pénze Magnusnak, hogy a második hetet tudják Velence luxushotelének luxuslakosztályán tölteni.

Ha megkérdezte, a boszorkánymester csak a vállát vonogatta. Pyxis őszintén remélte, hogy nem lopdos valahonnan.

Sokat gondolt Mirandára, bár Magnus mindent megtett, hogy elfeledtesse vele. A boszorkánymester a szó szószoros értelmében elkényeztette a lányt – a reggelit az ágyba kapta, és minden nap kapott valami kis ajándékot: egy karperecet, egy fülbevalót, egy csizmát, egy szép képkeretet, egy polaroidfényképezőgépet.

– De Magnus, mondtam már, hogy erre semmi szükség! – mondta sokadjára, amikor egy porcelánelefántperselyt kapott a reggeli mellé.

– De igen, mert örömmel tölt el, hogy adhatok valamit – ellenkezett Magnus, és lehajolt, hogy megcsókolja Pyxist. A lány csak ezért tűrte ezt a mértéktelen pazarlást – mert Magnust boldoggá tette. De őt azért már kicsit bosszantotta; kiskora óta spórolt, nélkülözött és igazán semmi fölöslegesre nem költött soha, egyszer sem. Charlie sem vett neki túl gyakran ajándékot – az ő családjuk sem volt valami gazdag. Egy-egy csokoládé, egy szénrajz, és Pyxis máris jobban érezte magát.

Kezdett értelmet nyerni a „kevesebb néha több” kifejezés – Pyxis úgy emlékezett, Charlie ritkább, apróbb ajándékait jobban tudta értékelni, mint Magnus nagyzoló meglepetéseit. Utóbbiak kezdtek hajazni arra, mint amikor a gazdag rokon tejbe-vajba füröszti a kisdrága, imádott unokáját, unokahúgát, lányát... Próbálta kiűzni a fejéből ezt a gondolatot, hiszen majdnem ez volt a helyzet közöttük az apjának köszönhetően. Ez pedig igazán kínossá tette a hasonlatot.

– Szeretnék venni új körömlakkot – jelentette be Magnus, kirángatva Pyxist a gondolatai közül. Kihúzta Pyxist az ágyból, hogy segítsen neki felöltözni. A lány eleinte élvezte, hogy Magnus így legyeskedik körülötte – de na, nyolcadjára inkább idegesítő, mint kellemes, ha felhúzzák rád a zoknit és a trikót.

– Venni? – vonta föl a szemöldökét Pyxis. – Nem ideteleportálni?

Magnus megvonta a vállát.

– Válogatni szeretnék. Új színt fogok választani.

– Ó, értem – bólintott Pyxis, pedig nem értette. A csinos ruhák még tetszettek neki, de a körmeit nem engedte át Magnusnak, akármennyire is könyörgött a boszorkánymester, hogy lemázolhassa csillogókékre őket. De Magnust örömmel töltötte el, hogy nap mint nap más színűre pingálhatja a körmeit, úgyhogy már csak legyintett a fura szokásra.

– Egybeköthetnénk egy sétával és egy ebéddel – javasolta Magnus, és nekilátott Pyxis hajának fésülésébe. A lány fújtatva hagyta. Jólesett Magnus ujjainak birizgálása a nyakánál, csak ne ráncigálta volna úgy a tincseit!

– Szerinted Miranda itt lakik valahol a környéken? – bukott ki Pyxis száján. Magnus megtorpant.

– Nem mindegy? – kérdezett vissza tanácstalan hangon. Pyxis lesütötte a szemét.

– De. Végül is, mindegy.

Magnus halántékon csókolta, és finoman megsimogatta a fölé tövét.

– Nagyon sajnálom, kincsem.

Pyxis megvonta a vállát.

– Semmiség.

Hideg borzongás futott végig a gerincén – ugyanezt mondta Mirandának azelőtt, hogy…

Megrázta a fejét. Boldognak kell lennie, hiszen itt van Magnus, szereti őt, és fésüli a haját. Mire lenne még szüksége ezen kívül?

– Akkor, megyünk vásárolgatni? – kérdezte derűsebben Magnus.

– Én majd kint megvárlak – vigyorgott fel Pyxis.

 

/*/

 

A kint megvárlak alatt Pyxis nagyjából öt percet értett, amíg Magnus bemegy a drogériába, levesz a polcról egy drága, szép színű lakkot, és kijön. Ehelyett már nagyjából félórája ácsorgott kint, bámulva a csatorna vizébe, kétpercenként az óráját lesegetve. Persze, bent tömeg volt, de attól még nem ennyi idő egy nyavalyás lakk megvétele.

Kavicsokat rugdalt a vízbe, hogy elszórakoztassa magát, aztán hirtelen megpillantott egy jóval szórakoztatóbb elfoglaltságot, és seperc alatt felébredt benne a régi nagy szerelem – sárkány!

Egy gyönyörű sárkány kígyózott Velence házai fölött, tüzet fújt a cseréptetőkre és hatalmas körívben lóbálta tüskés farkát. A pikkelyei mély vörösben pompáztak, a szárnyán a hártya ezüstös volt.

Pyxis egy percig csak tátott szájjal bámulta, aztán rájött, hogy probléma van – a sárkány a zsúfolt tér felé igyekezett, a nyomában seprűn lovagló varázslók repültek.

Egyáltalán nem gondolkozott. Csak megindult – rohant, ahogy csak tudott. Átsuhant egy hídon, combjai jólesőn égtek az erőfeszítéstől. Belenyúlt bőrdzsekije zsebébe, és előhúzta a pálcáját.

A sárkány ordított, a hangja szörnyen erősen csengett, igazi vadállat volt. Pyxis gyanította, hogy egy még betöretlen példány. Ettől az egész csak még izgalmasabb lett. Pyxis látta, hogy a sárkány tüzet készül okádni a téren összegyűltekre. A szíve a torkába ugrott, meglendítette a pálcáját és elüvöltötte magát:

– Stupor!

Nos, lehet, hogy nem ártott volna gyakorolni egy kicsit, mielőtt újra legendás lények közé vetődik. A varázslat a fenevad páncélozott tüskéjét találta el – és visszacsapódott róla. Egy tükröket áruló pultra pattant (felrobbantva a kirakatot), onnan egy fazekas szekerére ugrott (az az árusstand is elpusztult), majd egyenesen a járda szélén álló Pyxis mellkasának csapódott.

Érezte, hogy a lába kicsúszik alóla és feketeség ülepszik az elméjére. Hallott valamit: egy ismerős hang kiáltotta a nevét.

Amikor Pyxis teste a vízbe csobbant, még arra gondolt, de jó lenne, ha az a bizonyos kiabáló kimentené a csatornából.

Vad Velence #1 ~ Pyxis kalandjai

1. rész

Miranda

Pyxis Black csicsás ruhában ácsorgott a liftben a szintén csicsás ruhába öltözött Magnus Bane mellett. A lányt a boszorkánymester aranymaskarába öltöztette, amiből szinte minden takarni való testrésze kilátszott; a nyakába, csuklójára, bokájára, de még a felkarjára is aranypereceket és láncokat tett; az arcát pedig kényelmetlen aranymaszk fedte. Feszengett, és irigykedve nézte Magnust, aki valamilyen hihetetlen módon még furcsa szerelésben is állati jól festett – fekete bőrnadrág, színben hozzápasszoló fekete tollboa a nyakában, és fekete kalap; ezeket egészítette ki az egyedi szabású, térd alá érő bordó bőrkabáttal, a bordó maszkkal és a kalapon libegő bordó tollal.

– Csodásan festesz – bókolt Magnus Pyxisnek, amikor észrevette, hogy figyeli. A lány grimaszolt.

– Na persze. Bohócnak rögtön fel is vennének egy cirkuszba.

Magnus megveregette a hátát, amit természetesen nem takart semmiféle anyag, így a meleg tenyeret érezve Pyxis megborzongott. Semmi kedve nem volt vadidegenekkel ismerkedni, csak azért, hogy elfelejtse Magnus iránt érzett bimbódzó érzéseit.

A boszorkánymester kuncogott, és megigazgatta az egyik nyakláncot Pyxis nyakában. A lány térdei mintha egyik pillanatról a másikra kocsonya-állagra váltottak volna, muszáj volt megkapaszkodnia a korlátban.

– Mit ne mondjak, valóban pompás a stílusom – állapította meg Magnus, és elégedetten vigyorgott.

– Inkább egzotikus – helyesbített Pyxis. Igyekezett könnyedén viselkedni. Magnus nem tudott válaszolni; a lift csöngött, aztán megállt, az ajtók hangtalanul kinyíltak. Pyxis és Magnus kiléptek a csupa arany és gyémánt előtérbe (de komolyan, ki díszít fel így egy előteret?), onnan pedig a kert felé vették az irányt. Magnus a tenyerét dörzsölte, összesúrlódó gyűrűi karcos hangot adtak ki.

– Hűvös van – jegyezte meg Pyxis. Vagy csak túl szellős rajtad a ruha, tette hozzá gondolatban. Várta, hogy Magnus átkarolja és felmelegítse, de aztán rájött, hogy ismét sikerült elfelejtenie ittlétük célját – egymás elfelejtését, amely folyamatot nyilván nem segítene elő, ha Magnus birtoklón ölelgeti Pyxist, csakhogy elűzze tőle a hideget.

– Igyunk egy kicsit ebből, attól felmelegszel – tanácsolta Magnus az ölelgetés és tapizás helyett, és egy pult felé intett, ami mögött fiatal pincérfiú várta a rendeléseket. Jóképű volt a maga módján – fekete kefehaj, napbarnított bőr, hatalmas szemek, húsos ajkak. Magnus csábos mosolyt vetett rá, és dobolni kezdett gyűrűs ujjaival a pulton. Pyxis maradt a szálloda fala mellett, és átölelte magát. Kényelmetlenül feszengett – nem szokott hozzá az ilyen mélyen kivágott ruhákhoz. Amíg Magnus vissza nem ért az italrendelésből és flörtölésből, Pyxis szám szerint nyolc embert látott, aki a mellét bámulta, és kilencet, aki a combjáig kivágott ruhából elővillanó lábát nézte meg.

– Hogy vagy? – érdeklődött Magnus. Sugárzó mosollyal nézett Pyxisre, aki próbált ugyanilyen mosolyt erőltetni az arcára.

– Pompásan, köszönöm. – Átvette Magnustól a poharát. Meglötyögtette a nem túl bizalomgerjesztő lét. – Ez mi?

– Whisky – válaszolt Magnus. Büszkén kihúzta magát, és belekortyolt a saját poharába. –  Egy kis extrával – kacsintott. Pyxis megvonta a vállát, és megkóstolta a felturbózott whiskyt. Mintha elektromos szikrák pattogtak volna végig a bőrén, az ital pedig nemcsak a torkát, de a gyomrát, a fülét és az ujjbegyeit is megperzselte.

– Ejha! – füttyentett elismerőn.

– Már nem is fázol, ugye? – kérdezte fellengzősen Magnus.

– Nem – ingatta a fejét Pyxis. Hirtelen bátorsághullám öntötte el. Még épp idejében állította le magát, és felemelt kezét Magnus mellkasa helyett a hajához kormányozta, hogy megigazgassa az egyébként tökéletes kontyát.

– Nos… akkor jó vadászatot! – köszönt el Magnus. Megérintette ujjbegyeivel Pyxis arcát, aki lehunyta a szemét, hogy kiélvezze az érintést. Mire újra felnézett, Magnus már beleveszett a tömegbe. Talán az italpulthoz tér vissza – saját tapasztalatai alapján Magnus könnyen szerencsével járt a bárpultoknál.

Pyxis maradt a helyén. Semmi kedve nem volt ismerkedni. Egyrészt azért, mert nem tudott, másrészt pedig úgy érezte, megérdemli a szenvedést – ostoba módon ment bele az egyéjszakásnak induló többéjszakás kalandba, most pedig vezekel bűneiért. Pedig kikötötte magának, miután elhagyta Charlie, és egy átivott éjszaka után nem a saját ágyában ébredt, hogy ilyet soha többé nem csinál. Nos, ezt sikerült betartania közel két évig.

Amíg csöndesen a gondolataiba merült és ostorozta magát, némán iszogatta a whiskyjét és igyekezett beleolvadni a szálloda falába. Csak nézte, de nem látta a színes forgatagot, a kihívó ruhákban, csicsás álarcokban pörgő embereket, a hangulatos szalagokat és lampionokat, s nem hallotta a fülébe bömbölő zenét.

– Zavarlak? – kérdezte egy ismeretlen hang. Pyxis felkapta a fejét – megszédült, meg kellett támaszkodnia a falban –, és megpillantotta a hang tulajdonosát. Vele egykorú lány lehetett dekoratív zöld ruhában, fekete maszkkal és díszes konttyal. Barnás bőre és telt ajkai voltak, a szeme szomorúan fénylett az álarc alatt.

– Nem – mondta Pyxis. – Habár nagyon szívesen utáltam magam így csöndesen magamban – tette hozzá, zavartan forgatta a szemét az értelmetlen mondatra, és ivott még egy kortyot a whiskyből, ami mintha egyáltalán nem akart volna elfogyni a pohárból.

– Ó – bökte ki a másik lány. – Miranda vagyok, és pont ezt csináltam én is.

– Pyxis – mutatkozott be a boszorkány, és Miranda felé nyújtotta szabad karját. Az megfogta és megrázta. A keze kellemesen meleg volt.

– Na és te miért utálod magad? – érdeklődött Miranda, és nekidőlt Pyxis mellett a falnak. Fázósan ölelte át magát, bár az ő ruhaujja nem ért véget a nyakánál, fedetlenül hagyva az egész karját – a zöld anyag legalább a térdéig lelógott.

– Ó, rossz pasit fogtam ki – vont vállat Pyxis. Miranda kérdőn felhúzta a szemöldökét, mire megmagyarázta a dolgot: – Véletlenül belementünk egy barátság extrákkal kapcsolatba, és mielőtt mélyebb érzéseket kezdenénk érezni, igyekszünk elfelejteni egymást. – Mélyet sóhajtott, és a másik lány lábfejét fixírozta, ami előbukkant a bő ruha alól. – Ezért vagyunk itt. Valószínűleg ő már talált is valakit… én pedig, hát, nem igazán akarok.

– Beleestél? – kérdezte elhúzva a száját Miranda. Pyxis összepréselt szájjal bólintott.

– Ja.

Egy ideig hallgattak, a csöndet kitöltötte a parti hangkakofóniája.

– És veled mi újság? – kérdezte végül Pyxis, és nagy adag whiskyt öntött le a torkán. Érezte, hogy sokkal homályosabb az elméje a kelleténél, de úgy volt vele, ezen az éjszakán úgyis mindegy. Talán még a végén részegen sikerül találnia magának egy rendes férfit, aki hazakíséri és a karjaiba zárja. Végül is – a múltkor pont ugyanez történt. Habár elég meghökkentő fordulat volna, ha kiderülne, Magnusnak van egy hasonlóan vonzó és lovagias lelkitársa vagy ikertestvére.

Megrázta a fejét, és próbált Mirandára koncentrálni, aki már legalább két perce megállás nélkül beszélt. Pyxis szórakozottan érzékelte, milyen dallamosan beszél a lány, és hogy az indulattól kezd előjönni a beszédében valamiféle akcentus, amitől megnyújtja az a és e betűket.

– … szóval igen, ez a történetem. A legjobb barátom és a barátnőm. – Miranda hümmögött, aztán Pyxis italával kezdett szemezni. A lány épp vadul küzdött a józanságáért, így szó nélkül átnyújtotta a poharát Mirandának.

– A barom nőkre és férfiakra! – mondta a tósztot Miranda, és meghúzta az italt. A következő pillanatban a torkához kapott, és fulladozó, öklendező hangokat adott ki. Pyxis csak egy kicsivel később fogta fel, mi történik, amikor Miranda hörögni kezdett.

– Hahó! Jól vagy? – kapott ijedten az összegörnyedő lány után.

– Persze, csak… éget – köhögte Miranda. Az arca kezdett hasonló árnyalatot felölteni, mint a ruhája – szép erdőzöldet. Pyxis megfogta a könyökét.

– Szerintem keressük meg a mosdót – javasolta, és elindult befelé a szállodába. – Csak van egy mellékhelyiség valahol az előtérben.

Nem akarta megkérdezni a bunkó mugli portást, ezért kissé kába fejjel próbálta kitalálni, merre lehet a nőábrás ajtó. Viszonylag hamar megtalálta, addig aggodalmasan lesegette a zöldfejű Mirandát, aki a szája elé szorított tenyérrel botladozott.

A mosdóban nem sikerült időben bebotorkálnia egy fülkébe, ezért a mosdókagyló felé hajolva öklendezett. Sajnos oda is későn ért, és egy adag gusztustalan lötty a ruháján és az abból kilátszó lábán landolt. Pyxis undorodva húzta el a száját, de női becsületből megfogta Miranda kontyból kihulló tincseit, mielőtt azok is áldozatul esnének az erős whiskynek. Sajnos nem volt nagy gyakorlata a hánytatásban, ezért pár fürtöt átszínezett a gazdájuk. Miranda nyöszörgött, amikor befejezte, és remegő kezekkel öblítette le az arcát. Aztán belenézett a tükörbe, és egy pillanatra úgy tűnt, ismét elhányja magát. Pyxis megfogta a másik lány csupa veríték vállát.

– Figyelj, nekem fent van a szobám. Ha gondolod, feljöhetsz, lezuhanyozhatsz, rendbe teszed magad, és adok kölcsön egy ruhát. Magnus nekem vett egy csomót a minap, amiket valószínűleg soha az életben nem fogok hordani… szóval igazából örökbe is adhatom őket. – Összevissza habogott, de aztán megnyugodott, amikor Miranda bágyadt mosolyra húzta a száját.

– Köszönöm – rebegte a lány, és elfordult, hogy öblítsen párat. Pyxis addig szintén elfordult, és megnézte magát a tükörben. Ugyanúgy nézett ki, mint amikor Magnus felöltöztette, csak a haja kócolódott össze kicsit.

– Te hol szálltál meg? – kérdezte Pyxis, csakhogy elüsse valamivel az időt, amíg igyekeztek úgy eljutni a liftig, hogy senki ne lássa meg az elrondított ruhát.

– Velencében lakom – felelte Miranda. – Nem messze innen.

– Ó. Akarsz odamenni? – Pyxis rájött, hogy nem akarja, hogy elmenjen még Miranda. Szerette volna megismerni, beszélgetni vele. Két összetört szívű ember csak be tudja foltozni a másik sebeit. Vagy legalábbis enyhíthet a másik fájdalmán.

Miranda keserűen felnevetett.

– Szent ég, dehogy! Valószínűleg Theodora és Johnny épp az ágyamban hemperegnek abban a hitben, hogy nem tudok a viszonyukról.

– Sajnálom! – mondta Pyxis szánakozva, és megfogta Miranda vállát. A hátánál tartva kísérte be a liftbe. Szegény lány egész testében remegett és csurom víz volt az izzadtságtól, Pyxis nem is tudta, mitől lett hirtelen ilyen rosszul. Talán nem bírta jól az alkoholt. Vagy Magnus rakott valami olyat az italba, amit a halandók szervezete nem visel jól.

A liftben szerencsére senki nem utazott rajtuk kívül, így Miranda nyugodtan piheghetett. A homlokát a fülke hideg tükrének döntötte, szemeit becsukta. Pyxis zavartan ütött egy véletlenszerű ritmust a könyökén.

A folyosót Miranda már egész magabiztos léptekkel szelte, Pyxisnek szinte nem is kellett fognia a karját. De azért fogta. Csak a biztonság kedvéért.

Pyxis ügyetlenkedett egy darabig, míg előkotorta ruhája dekoltázsából a kulcsot (Magnus ajánlotta a rejtekhelyet a három legfontosabbnak – a kulcsnak, egy késnek és egy rúzsnak), és az ajtónyitás sem sikerült fényesen. Megszokta, hogy egy Alohomorával ki tud nyitni bármilyen zárat. Miranda fáradtan sóhajtozva várt.

– Nos, a kis birodalmunk – mondta félszegen Pyxis, amikor végre belökte az ajtót. Miranda elismerő arckifejezéssel nézett körbe.

– Csinos. A fiúd gazdag? – kérdezte.

– A volt fiúm – helyesbített Pyxis. – És ja. Mondhatni gazdag.

Előresietett, a ruhásszekrényhez libbent. Állába támasztott kézzel próbálta meglátni a különbséget a saját és Magnus ruhái között, de elég nehezére esett. Miranda legyintett.

– Egy szállodai köntös tökéletes. Utána leviszem a mosodába a szoknyámat, és…

– Ne viccelj! – tiltakozott Pyxis. – Kapsz egy kényelmes köntöst, és amíg zuhanyozol, keresek neked valamit.

– Igazán nem kellene… – Hiába ellenkezett Miranda, Pyxis tudta, hogy vonzzák a csinos ruhák.

– Nem vitatkozom – szögezte le. – Vedd le a ruhád, és menj!

Addig én kitisztítgatom, tette hozzá magában. Jó lesz egy kicsit varázsolni, hiányzott már neki az érzés. Olaszországban még nem tiltották meg neki a varázslást. Még, gondolta szórakozottan.

– Köszönöm – mosolyodott el fáradtan Miranda, és hátat fordított Pyxisnek. – Lehúznád a cipzárt, kérlek?

Pyxis odalépett hozzá, és bénázva bár, de megtette, amire kérték. Közben feltűnt neki, hogy milyen selymes a lány bőre – mintha egy pillangó szárnyán simított volna végig. Miranda háta borsódzott a hidegtől. Vagy esetleg a gyengéd érintéstől, jutott Pyxis eszébe. A boszorkány idegesen megrázta a fejét. Merlin szakállára, mikre nem gondol!

Miranda egyszerű fekete alsóneműt viselt, amivel újból elnyerte Pyxis szimpátiáját. A lányt rettenetesen tudták bosszantani a csipkés fehérneműk.

Egy (Magnus szerint eredeti kínai) selyemköntöst nyújtott át Mirandának, az anyag piros volt, és tekergődző fekete sárkányokat festettek rá. Miközben Miranda belebújt a köntösbe, Pyxis megfigyelhette, hogy a sárkányokhoz hasonló tetoválás fut végig az olasz lány nyakán, hangsúlyozva annak kecsességét. Észre se vette, de az ujja már a levegőben volt, Miranda nyakához közelített. Szerencsére még idejében visszakapta maga mellé, így a másik lánynak ez a kis közjáték nem tűnt föl.

Miranda levette magáról az álarcot, mire Pyxis elismerőn oldalra biccentette a fejét. Miranda arca harmonikusan csinos volt, mintha festő húzta volna a vonásait. A szépívű ajkak, kerek szemek, íves szempillák, tökéletes méretű orr… mintha magával az aranymetszéssel nézett volna szembe.

– Van bent sampon és tusfürdő? – kérdezte váratlanul Miranda, és megkötötte a hasánál a köntöst. Pyxis kábán bólogatott. Különös gondolatok töltötték meg az agyát, ahogy tetőtől talpig végigmérte Mirandát. A lány lábának szép íve volt, a térde viccesen ugrott előre, egész teste olyan karcsúnak és kecsesnek tűnt, mintha fűzfa lenne – na, nem mint a Fúriafűz, de azért olyasmi. Annak a szelídebb változata.

– Köszönöm még egyszer, Pyxissa – mondta Miranda édes mosollyal, és nyomott egy puszit Pyxis arcára. A boszorkány zavarba jött.

– Pyxissa? – kérdezett vissza, és a haját kezdte csavargatni. Buta szokás, korholta magát, hagyd abba!

– Olaszosítottam a neved – nevetett Miranda, azzal könnyed léptekkel belibegett a fürdőbe.

– Tetszik – mondta Pyxis, bár nem tudta, hallotta-e a lány. Remélte, hogy igen.

Megint heves fejrázásba kezdett. Ostobaság, ostobaság, ostobaság, ismételgette fejben, de nem tudta leplezni maga előtt – ahogy sistergett a bőre, ahogy dobolt a szíve, ahogy forróságot érzett az összes tagjában.

Gyors pánik rohant át rajta. Nem akart senkit, jól el volt magában, a Magnus iránt érzett értelmetlen sóvárgással. Végtére is azt megérdemelte.

Vett egy nagy levegőt, és leült az ágy szélére.

Az egész csak amiatt a buta whisky miatt van. Persze, hogy ég mindene – csoda, hogy nem lett rosszul, mint Miranda. Hallotta, hogy a lány megengedi a vizet, és hirtelen eszébe jutott a délután – mennyit gondolkodott, be merjen-e nyitni Magnushoz egy nyavalyás fésűért! Végül nem mert, de mielőtt otthagyta volna az ajtót, úgy táncoltatta a kilincset, hogy amikor Magnus kijött, megjegyezte, hogy varázskilincsük van, mert magától mozog.

Sóhajtva ingatta a fejét. Kitépte a kontyát, és egyszerű copfba fogta a haját. Aztán lerúgta a szandálját, és kihajtogatta a földre Miranda ruháját. Előkotorta a pálcáját az éjjeliszekrény fiókjából, és eltűntette a foltot. A varázspálca kis szikrákkal üdvözölte, és Pyxis fizikai megkönnyebbülést érzett a mágia közelségétől. Végtére is elég régen fogta kezében kis barátját – Amerikában Tonyval való kis balesetük után megtiltották neki a használatát.

Elrakta Miranda ruháját, és keresgélni kezdett a göncök között. Végül talált egy mélykék és arany ruhát, ami véletlenül pont illett Miranda szem-, haj- és bőrszínéhez. Letette a díványra. Aztán úgy gondolta, megágyaz ott a lánynak – szegényt nem engedhette haza a barátnőjéhez és annak a szeretőjéhez.

Miranda még mindig fürdött, így Pyxis úgy gondolta, átöltözik ő is – ritka kényelmetlen ruhába öltöztette Magnus. Még mindig a fején volt az a szörnyű maszk is, elhajította, hogy ne is lássa. Fekete pamutköntösbe bújt, és összegömbölyödve az ágyra telepedett.

– Mibe keveredtem már megint? – fedte meg magát sóhajtva, és az éjjeliszekrényen álló fényképre nézett. Négyüket ábrázolta – Corvust, Saggie-t és Azut és őt, Pyxist. Pár évvel fiatalabbak voltak, mint most, és idétlenül vigyorogtak a fotó készítőjére, Charlie Weasley-re.

Elfordult a képtől. Charlie volt az utolsó, akire most gondolni akart.

Miranda elzárta a csapot, és kidugta a fejét az ajtón.

– Hajszárítód és fogkeféd esetleg van…? – kérdezte félénken. Pyxis mindent megmutatott neki. A fürdőkádnak támaszkodva várt, amíg a lány a fogát mosta.

– Megágyaztam neked. Ne menj haza. Jobban érezném magam, ha itt maradnál. Arra az esetre, tudod, ha esetleg rosszabbul lennél. Van egy orvosságom, amit be kellene venned – mondta.

– Ohrfosságo’? – kérdezte habzó szájjal Miranda, és vidáman csillogott a szeme. Pyxis a homlokát ráncolta. Miranda köpött, és felvilágosította arról, mi is olyan vicces: – Hányadik században élsz, kedves? Mi errefelé gyógyszernek mondjuk.

– Ó. Ja. Igen – helyeselt Pyxis, és érezte, hogy elönti a pír. Miranda szeretetteljesen felborzolta a haját, és végül a boszorkány ott maradt a fürdőben, amíg a másik meg nem szárította a haját.

– Köszönöm, hogy vigyázol rám – mosolygott Miranda, eltette a hajszárítót, majd bement a szobába. Pyxis követte, és gyorsan előkereste az orvosságot, amit adni akart a vendégének. Kezdte megérezni az alkohol hatását – ólomnehéz lábak és szemek, ködös elme, remegő kezek.

– Semmiség – válaszolt Pyxis, és átnyújtotta a kis üvegcsét Mirandának. A lány felhörpintette az italt.

– Csipkebogyó íze van! – mondta elégedetten cuppogtatva Miranda, azzal oldalra biccentett fejjel, töprengve nézte Pyxist.

– Milyen szép arcod van! – mondta halkan, csodálkozva. A boszorkány csúnyán elpirult. Utálta, hogy fehér a bőre. Aztán Miranda apró mosoly kíséretében persze még hozzátette: – Köszönök szépen mindent.

– Semmiség – ismételte Pyxis. Kiszáradt a torka. Miranda fekete szeme fénylett és ő nem tudta elszakítani tőle a tekintetét.

Aztán hirtelen kénytelen volt. Miranda megszüntette az őket elválasztó távolságot, és közvetlen közelről pislogott bele Pyxis arcába. A boszorkány hirtelen nem is tudta, hogy hol van. Becsukta a szemét és várta, hogy elmúljon ez a képtelen pillanat, ami mintha soha nem akart volna elmúlni. Sőt, egyre töményebbé és valóságosabbá vált. Pyxis reszketeg levegőt vett, az ajka elnyílt, de mielőbb a fogával erőszakosan lezárhatta volna a száját, megtette ezt helyette a másik lány ajka. Miranda édes, érzékien puha ajka.

Pyxis lába alól kiszaladt a talaj.

Még szerencse, hogy Miranda megtartotta. A karjait Pyxis köré fonta, aki egy rövid ideig semmit nem tudott mást csinálni esetlen sóhajtozáson és kapkodó légzésen kívül. Aztán amikor nagyjából magához tért, megpróbálta tisztázni magában a helyzetet: egy csúnyán megcsalt lány csókolja őt, a Magnusszal közös szobájukban. A boszorkánymester talán az új kapcsolaton nem éppen ezt értette, de a hirtelen jött szenvedély elvakította a józan ítélőképességét.

Nekilátott felfedezni az ismeretlent – a dús hajat remegő ujjaival, az íves csípőt izzadt tenyerével, a másik nedves ajkát reszkető szájával.

És akkor Miranda elkezdte lehúzni Pyxisről azt a hirtelen már nem is olyan kényelmes köntöst.

– Atyaég – motyogta a csókba Pyxis, és finoman megszorította Miranda formás vállát.

– Sajnálom – hebegte a lány, és a kezeit a boszorkány arcára simította. – Elragadtattam magam.

Becsukta a szemét, az arca vörösre váltott. Pyxis megsajnálta, és előrehajolva végigcirógatta orrával a másik arcát, majd finoman megcsókolta a legörbülő szájat.

– Nincs semmi baj – mondta a tőle telhető leghiggadtabban, de közben mégis megremegett a hangja. – Folytasd… kérlek.

Zavartan felnevetett, mire Miranda is halkan elnevette magát. Újra összefonódott a testük, hevesen csókolták egymást. Pyxist ismét elöntötte a szédítő forróság, és olyan szintű izgatottság lett úrrá rajta, hogy azt hitte, összecsuklik a lába. Miranda megérezte a bizonytalanságát, és az ágyhoz vezette.

Pyxis korábban soha nem volt együtt nővel – kezdte belátni, mekkora hiba volt ez. Az új világ, a friss felfedezések elbódították, úgy érezte magát, mintha tucatjával öntené le a torkán a Magnus-féle égető whiskyket. Minden lángolt, minden bizsergett, a világ kifordult önmagából. Mirandával olyan könnyen sikerült egy hullámhosszra kerülniük, mintha évek óta ismerték volna egymást, csókjaikat, érintéseiket összeszokott párok is megirigyelhették volna. Pyxis utolsó emléke ilyenféle gondolatolvasásról Charlie-ról, aztán Magnusról maradt. Felnyögött, nem akart a fiúkra gondolni.

Miranda vette a lapot, mintha legilimentor lenne, és mindent megtett, hogy elfeledtesse vele a rossz emlékeket.